Transzlégzés-hétvége

A haladó Főnix csoport második hétvégéjén vettünk részt Oguznál az elmúlt napokban. A három nap fő témája a transzlégzés volt. A transzlégzés eredete az ősi sámáni légző- és transztechnikákra, valamint a jóga légzőgyakorlataira vezethető vissza. Mindkettő hagyomány már több ezer, de lehet, hogy több tízezer éve az ember és a spirituális keresők számára elérhető  közelségbe hozza a megváltozott tudatállapotokat, a traumák kezelését és a spirituális megtapasztalásokat a légzés segítségével. Én legfőképpen a Stanislav Grof-féle holotróp légzéstechnikát ismertem és gyakoroltam, vezettem az elmúlt években, Oguz viszont a Leonard Orr-féle Rebirthing technikát ötvözte a sámáni ituitív megközelítéssel.

Az első nap egy közös transzlégzést csináltunk, melyben a nyolc fős csoport egyik fele lélegzett, míg a másik fele párban kísérte a lélegzőket. Ilyenkor tartani kell a teret, figyelni a másik folyamataira, és ha kell, akkor érintéssel, nyomással, húzással, bodywork-technikákkal lehet támogatni a légzésben. A transzlégzés során lassabban kezdünk, majd fokozatosan felpörgetjük az orron keresztüli légzést, majd átváltunk orron be, szájon ki történő légzésre, míg végül szájon be és szájon ki lélegzünk, gyorsan, erőteljesen, teljes tüdővel. 

A légzés közben izomgörcsök, zsibbadás, mindenféle elakadások jelentkezhetnek, főleg azokon a testtájakon, ahol a sejtjeink valamilyen korábbi trauma energiáját tárolják. Ha sikerül nyomással, légzéssel fellazítani azt a területet, akkor sok esetben felidéződik a trauma is, amit korábban elszenvedtünk, illetve kioldódik a traumábó származó "halott", befeszült energia, és sikerül elengedni, feldolgozni a traumát. Ez gyakran heves mozgással, hangkiadással, sírással, érzelmek felkavarodásával vagy energetikai élményekkel jár. 

Én magam is lélegeztem első este, mert már kissé türelmetlenül vártam ezt a hétvégét. A légzéssel való munkát egy erős és fontos eszköznek érzdem, ezért is akartam minél több tapasztalatot szerezni vele. A légzés megkezdése előtt általában szoktak lenni félelmeim, fenntartásaim azt illetően, hogy mi lesz, ha belemegyek. Most ezt nem éreztem, de nem is vitt olyan mélyre a transz, mint ahogy a korábbi alkalmakról emlékeztem. Főleg energia-érzeteim voltak, és megjelent több erőállat, ekkor megéltem a farkas, kígyó, jaguár vagy a sas minőségét, a légzésem során mintegy átváltoztam és velük együtt mozogtam. Utána mintha növények, virágok és kristályok nőttek volna ki az egész testemből, majd megérkeztem egy jóleső, elfogadó, befogadó, szeretetteljes lebegésbe, amiben már levegőt sem akartzam venni, annyira mindegy volt minden. 

Másnap én segítettem a gyakorlótársamnak, aki szintén energatikai érzeteket élt át, és erősen mozgott közben, de félelmek, nehéz érzelmek, traumák nála sem voltak jellemzőek, mint ahogy nálam sem. Utána elkezdtük az egyéni transzlégzéseket. Mindig egy valaki lélegzett, Oguz vezette, a többiek pedig támogatták érintéssel vagy nyomással, vagy doboltak, csörgőztek körülötte. 

Én is lélegeztem ismét, és ahogy belementem a transzba, Oguz mondta, hogy menjek lejjebb, az alsó csakrák és a Földanya felé. Egy ponton azt éreztem, hogy Földanya megnyílik, és befogad a méhébe, a szívébe, és egyre lejjebb süppedek ebbe a védelmező, tápláló, gyógyító, meleg tűz-ölelésbe. A föld alatt volt valamiféle barlang, ahol nagyon sok tűz és fény volt, és ott egy fénylő kristállyá váltam, melynek a kristályrácsa fényhálózatként kezdett lüktetni és villódzani. Minél jobban belemerültem és eggyé váltam a kristályrács pulzálásával, annál inkább kiterjedt, és azt éreztem, hogy így születnek és halnak meg a csillagok és az univerzumok is, a fénylő, lüktető, örvénylő energia kaotikusnak tűnő és felszabadultan mozgó, mégis térszerkezetbe rendezett halmazában. A transzlégzés vége felé embriópózban feküdtem az oldalamon, a mesámat (erőtárgyakat tartalmazó kis oltár-csomagomat) a szívemnél tartva. 

Az volt az érzésem, mintha ki kellene hordanom egy magzatot, az egész univerzumot kellene felnövelnem a saját bensőmben, és nem is a szülés, hanem inkább a kihordás lenne a nagy feladat. Majd valahogy a hasamra fordultam, szintén babapózban, és Oguz felülről nyomott, miközben a medvedalt énekelte. Majd takarókat is hoztak, betakartak, és többen rám feküdtek, mintha téli álmot aludnék egy hegy gyomrában. Oguz mondta, hogy majd törjek ki onnan, mert újjá kell születnem, de én nagyon jól elvoltam odabent, és levegőt is könnyen kaptam. Szóval nem siettem el, mert azt is éreztem, hogy könnyedén ki tudnék törni abból a barlangból. Végül, amikor a legerősebbre fokozódott a dobolás, akkor felágaskodtam, és megszülettem. Egy jó adag idő eltelt, mire lenyugodott a légzésem is, és utána megöleltem Oguzt meg az egész csapatot, mert úrrá lett rajtalm az "Egész világot szeretem" hangulat. 

A nap további részében egyéni transzlégzéseket kísértünk, én általában doboltam. A légzések jelemzően egy, kettő vagy három aktívabb szakaszból álltak, köztük egy-egy csendesebb pihenőidószakkal. Volt, akinek lélekrészei jöttek vissza, vagy erőt hozott vissza a Szellemvilágtól, és voltak sokan, akik jelen vagy előző életben elszenvedett traumáik feloldásán dolgoztak. 

Az utolsó napon izzasztókunyhóra készülődtünk. Ennek a szertartásnak az összes elemét nem fogom itt ismertetni, mert korábbi blogokban volt már szó róla. Három körös kunyhó volt, vagyis először kilenc, majd tizenkettő, végül hét izzó követ hoztak be a kunyhóba, és Oguz gyógynövényeket tett rájuk, majd vízzel locsolta a köveket. Minden körben elmondtuk az imáinkat, aztán pedig énekeltünk vagy transzlélegeztünk. A második kör témája a belső gyermek, az újjászületés és az életfeladatunk megtalálása volt. Itt is lelkesen belelélegeztem magam, és hasonló módon, a lefelé és fölfelé történő utazások után megéltem a szeretetet és az elfogadást mindenki iránt. Azt az üzenetet is megkaptam, hogy a feltétel nélküli szeretet, az elfogadás, és az egónk félretolása biztosítja azt az állapotot, amikor üreges csőként közvetíteni tudjuk a Szellemvilág gyógyító erejét.

A kunyhó végeztével még bent maradtunk egy kicsit, mielőtt kimásztunk volna a kunyhóból és megszülettünk volna. Rájöttem, hogy transzlélegezni kunyhóban is egy jó dolog, és itt is el kell engedni az elvárásainkat, hogy mi fog történni a légzés során. Most ezeket az energiákat kellett megélni, és amikor már véget ért a kunyhó, én még a légzésvisszatartásokkal kísérleteztem.  Amikor felbukkantam a kunyhóból, magamra öntöttem egy kanna vizet, majd hozzákészültünk a lkomához. Jó tapasztalatokkal gazdagodtam ezen a hétvégén is, amiket remélhetőleg tudok majd hasznosítani az általam vezetett transzlégzéseken is.

Diád diád hátán

Sikerült bekerülnöm a haladó csoportba Oguznál, melybe 8 fő került bele, akik elvégezték már nála a két éves alapozó "Ősök útja" tanfolyamot. Egy év alatt hétszer fogunk találkozni, háromnapos hétvégékenk intenzív önismereti munkát fogunk végezni és különböző sámán-technikákat fogunk mélyebben gyakorolni.

Az első hétvége támája a diád volt. Azok számára, akik nem tudják, hogy mi az, elmondom. A diád-gyakorlatot Charles Berner dolgozta ki Enlightenment Technique címmel. Elvonulási körülmények között szokták gyakorolni, naponta többször egymás után. Egy didád abból áll, hogy két ember leül egymással szemben, kettejük között egy mécses ég. 45 percen keresztül egy kérdést tesznek fel egymásnak felváltva: "Mondd meg nekem, ki vagy te!" A másik válaszol, majd felteszi ugyanezt a kérdést az elsőnek, és így megy a folyamat, amíg a vezető nem jelzi, hogy lejárt a 45 perc. 

A válaszoknak nem kell hosszúnak lenniük. Igazából az ember csak mered befelé az elméjébe, a tudatába, és ha feljön valami, azt kimondja. Ez lehet egy szó, szóösszetétel, vagy mondat. Amikor kimondjuk a válaszokat, akkor önmagunkra figyelünk. A társunk, akinek folyamatosan a bal szemébe nézünk, csupán egy tükör, nem kell válaszolgatni az ő mondataira, vagy pedig belemenni az ő folyamatába. Eddig csupán egy-egy diádon vettem részt, többet egymás után még nem csináltam. 

A hétvége alatt azért volt bőven favágás is, és néha megálltunk enni egy kicsit. De a többi időben diádoztunk. Meg doboltunk, énekeltünk. Az is nagyon hiányzott már, és nagyon mélyre vitt a diádok közepette. Mivel nyolcan voltunk, az első kérdéssel ("Mondd meg nekem, ki vagy te") hét diádot csináltunk végig, hogy mindenki mindenkivel legyen párban. Miközben mi felelgetünk egymásnak, Oguz dobol és tartja a teret, figyeli a folyamatainkat.  

A második napon folytatódott a diád, de megint elmentünk fát gyűjteni, felvágni tüzelőnek, és az erőhelyünkre is kimentünk. Én a Sárkánygerincen találtam egy jó kis kőtömböt, és azalatt az erőhelyemet, ahová majd ki szeretnék ülni a nyári látomáskeresésen. Ott gyújtottam füstölőt, doboltam egyet és imádkoztam az Apuhoz, a hegy szelleméhez, hogy támogasson majd, amikor kijövök, meg ezen a hétvégén is. 

Egászen késő estig folytatódott a diád, és miután megvolt az elős hét kör, új kérdéssel folytattuk: "Mondd meg nekem, miért vagy itt?" Közben volt dobolás, éneklés mindkét nap, ami sokkal mélyebben hatott rám, lehet, hogy a diádok "lomtalanító" hatása miatt éreztem így.

Még négy diád volt hátra a második körből, amikor abbahagytuk aznapra. A délelőtti diádoknál nagyon kimerültem, mindegyik után le kellett feküdnöm aludni egyet. Estére viszont már felpörögtem és sok energiát kaptam a gyakorlat közben. A didád közben megélt tudatállapotokat talán három kategóriára tudnám bontani. Elvárások nélkül érkeztem a hétvégére, semleges kapcsolattal viszonyultam a gyakorlathoz. Ez persze nem volt mindig így, régebben kifejezetten nem szerettem ezt a gyakorlatot. De ha az ember elengedi az elvárásait, a teljesítménykényszerét, és a maga által felállított szabályokat (pl. mindig azonnal válaszolok, nem ismétlem egyik mondatomat sem, vagy akár a nyelvtani helyességre törekszem stb.), akkor egészen könnyedén tudja végezni a gyakorlatot. Én ezt az első pár körben éreztem, és hallgattam az intuíciómra, amit az szabadított fel, hogy itt most nincsenek elvárások, csak mondom, ami jön. Miközben kimondtunk mindent, ami feljött, volt, aki nehéz élményeket is megélt, és volt, amikor az ember azt érezte, hogy csak addig azonosítja magát azzal a dologgal, amíg ki nem mondja. Ez olyan kiüresedés-jellegű élményt is adhat, ami által az ember inkább passzivitásba fordul és nem válaszolgat, vagy azt mondja, hogy "Nem tudom".

Én fokozatosan inkább a flegmaság eluralkodását vettem észre magamon, amikor igazából nem veszed komolyan azt, amit kimondasz, és van, amikor nem is gondolod komolyan, csak mondasz valamit, aminek nics jelentősége a számodra se. És ekkor jutottam el abba az állapotba, amikor már szinte elengedtem mindent, de nem ürességet tapasztaltam meg, hanem mintha egy pszichedelikus utazás kezdődött volna: foszforeszkáló gombák, egészen közeli természeti képek, az anyag és a világ szerkezetével kapcsolatos metafizikai megfogalmazások, fraktálok, geometriaia ábrák, idő- és térugrások, dimenzióváltások jöttek egymás után. Közben a beszédpartnerem arca folyamatosan változott, néha egészen eltorzult valamiféle maszkká vagy a Világheggyé. 

Este tíz után fáradtan zuhantunk az ágyba. A meglepetés azonban hajnali kettőkor jött, amikor Oguz bekopogtatott a szoba ajtaján, mindenkit felkeltett, és nyomtunk még egy éjszakai diádot, ezzel a mondattal: "Mondd meg nekem, mi a félelem!" Majd visszafeküdtünk, miiközben azon tanakodtunk, hogy megtréfál-e bennünket Oguz még egyszer az éjszaka folyamán. Én biztos, ami biztos alapon odaképzeltem egy nagy, féynlő gombát Oguz feje fölé az ágyban, melyből csillogó álompor hullik rá alá, és még a telefonját is belepi, és hatástalanítja. Amikor reggel arra ébredtem, hogy végigaludtuk az éjszakát, és kint már világos volt, akkor azért örültem...

Hogy hatott-e az álom-mágia vagy nem, azt nem tudom, minden esetre végigaludhattuk az éjszakát még egy "büntetés" nélkül. A harmadik napon még három diád várt ránk, és így lett meg összesen tizennégy diád. A harmadik napon is erős tripjeim, és pszichedelikus, a logikus valóságon túlmutató ráébredéseim voltak. A második kérdéshez már nem is igazítottam hozzá a válaszaimat nyelvtanilag, mert igazából bármilyen kérdést is tesznek fel neked, a dinamika ugyanaz - ami feljön, azt mondod ki, akkor is, ha éppen nem hangzik annyira frappánsnak. 

El tudom képzelni, hogy az az erőteljes és magával ragadó utazás, amit az utolsó diádok közben megéltem, még nem a végső szintje a gyakorlat közben megéléseknek. Elképzelhető, hogy ha még hét diádot letoltunk volna a hétvége alatt, újabb és újabb mélységek nyíltak volna még meg, olyanok, amelyeket eddig nem is feltételeztünk. De az idő eltelt, és vissza kellett térni a "civilizációba", a hétköznapi teendőkhöz.

Hát mondanom sem kell, hogy azért ekkora "wipeoutra" nem számítottam a diádozást követő egy hétre. Voltak már nehezebb visszatéréseim elvonulások vagy transzlégzések után, de ezen a héten frankón nem tudtam koncentrálni semmire, az idő hatékony kihasználásáról nem is beszélve. Emellett ingerült is voltam, mint egy hisztis csaj, nem tudom megmondani, hogy pms vagy menopauzás hiszti volt, de valami hasonló. Ezen kívül még révülni is képtelen voltam, úgyhogy remélem, hogy egy hét múlva már "rebootol" a rendszer, és talán valamilyen "frissítés" is működésbe lép az intenzív diádozás nyomán. Minden esetre hálás vagyok, hogy ezt is megélhettem, mivel amúgy bizonyára nem mentem volna el egy olyan diádos elvonulásra, amit valaki más vezet, nem sámáni szemléletben. 

Munay Ki - az inkák öröksége

Lassan már két hete, hogy megkaptam a Munay Ki beavatásokat. Ez kilenc rítust jelent, melyet Alberto Villoldo "gyűjtött össze" és modernizált kissé a globális kultúra gyermekei számára. A rítusokat eredetileg a quechua vagy quero indiánok magas Andokbeli csoportjai őrizték, és az inkák szellemi hagyatékának tekintik, melynek széles körben történő megosztásának ideje most jött el.

Én magam is azon vagyok, hogy a sámáni tudás és életszemlélet mindenki számára elérhetővá váljon, de ettől még nem elegendő mindezt zanzásított, gyorstalpaló formában továbbadni. Lassan öt éve foglalkozom a sámánizmussal, de úgy érzem, hogy ezeknek az éveknek egy perce sem volt elfecsérelt idő., és még mindig csak az alapoknl tartok. 

A Munay Ki esetében viszont az a jelenség játszódott le, hogy bárki elvégezhet egy hétvégi tanfolyamot, majd már saját maga is Munay Ki átadóvá válik, anélkül, hogy egyáltalán megértette és megélte volna, hogy mivel van dolga, és milyen lehetőségek rejlenek a sámáni útban és képességekben, amikbe beavatást nyert. 

Nekem ez a kielc rítus még az eddigi előtanulmányaim birtokában is olyannak tűnt, mintha egy csontvázat kaptam volna, melyre valahogy rá kell építeni a húst és a többi szövetet, vagy egy keretet kaptam, amit a Szellemvilág segítségével kell majd megtöltenem. De hát hívott a dolog, így elmentem. 

Juhász Anna volt az átadóm, és nem csak beavatott a rítusokba, hanem megmutatta azt is, hogyan avassak be másokat. A kilenc rítus tulajdonképpen energetikai kódokat, "fénymagokat" helyez el a testünkben, melyek, ha dolgozunk velük, és fejlesztjük őket, képesek ablakokat nyitni a Szellemvilág különböző dimenziói felé. Lássuk hát röviden, hogy miről is szól a kilenc beavatás (a későbbiekben tervezem, hogy részletesen írok mindegyik rítusról, ahogyan majd kezdenek kitöltődni a keretek ismeretekkel és tapasztalatokkal. 

1. A gyógyítók rítusa (Hampe Krapay)

A beavatandó kap egy pi-követ, mely egy átlyukasztott korong alakú kő, és ezt avatják be a rítusokkal együtt. Én térkép-jáspist választottam. A rítus során a tenyércsakrákat is aktiváljuk. valamint kapcsolatba kerülünk az ősi gyógyítók láncolatával, akik fénylényekként az emberiség kezdetei óta gyógyítanak és őrzik a tudást. 

2. Az erő övei

A második rítusban a beavatandó aurájában öt erő-övet helyeznek el, melyek védelmező hatással bírnak, és seg|tenek a káros energiák lebontásában az őselemek formájába. Az első és második csakra magasságába egy fekete öv kerül, mely a Föld elemet képviseli. A köldökcsakra köré egy vörös öv kerül, mely a víz elem éltető erejét képviseli. A szívcsakra magasságába egy arany öv kerül, mely a tűz elemet képviseli, a torokcsakra magasságába pedig egy ezüst öv, mely a levegő elemet képviseli, végül a homlokcsakra magasságába egy fehér öv kerül, mely a tiszta tudatosságot képviseli. A koronacsarából egy arany, egy ezüst és egy szivárvány folyam indul i, és az összes csakrát összeköti, majd találkoznak a Szent, havas tetejű heggyel a medencében, A szivárvány szökőkút és a szivárvány híd pedig összeköt más dimenziókkal. 

3. A látnokok rítusa (Kawach Karpay)

Ebben a rítusban összekapcsoljuk az agy látóközpontját a harmadik szemmel és a szívvel, ami elősegíti, hogy megtanuljunk a szívünkkel is látni, valamint fejleszti a belső látást, mely által megtanuljuk érzékelni a Szellemvilágot.

4. A harmónia rítusa (Ayni Karpay)

A harmónia rítusában hét archetípust (vagyis erőállatot és szellemi vezetőt, tanítót) avatnak bel, illetve helyeznek el fényló mag formájában az egyes csakrában az alábbiak szerint: 

1. csakra - kígyó

2. csakra - jaguár vagy puma

3. csakra - kolibri

4. csakra - sas vagy kondor

5. csakra - Huascar Inka, az Alsó Világ és a tudatalatti védelmezője

6. csakra - Quetzalcoatl - a Tollaskígyó, a Középső Világ védelmezője

7. csakra - Pacsakuti - a Felső Világ őrzője, a változások előmozdítója

Ez a négy az "alapozó rítusok" kategóriájába tartozik, a következő három pedig a "hagyomány rítusai" kategóriába. 

5. A Nap-őrzők rítusa (Pampamesayok)

Ezzel a rítussal összekapcsolódunk az ősi kő-építmények és minden szent hely gyógyító szellemeivel, és hívni tudjuk őket, amikor szükséges. Ez a rítus összeköt a laikák ősi láncolatával, és a Nappal őrzőivel, akik tudtak gyógyítani, varázsolni, és a Földanya női minőségét képviselték. Ez a rítus segít kapcsolatot teremteni a Belső Nővel, és elkezdeni női minőségünk gyógyítását. 

6. A Bölcsességőrzők rítusa (Altomesayok) 

Az ősi gyógyító bölcsesség őrzői a hagyomány szerint a nagy szent hegyek szellemei. Ha kapcsolatba lépünk velük, akkor átadják a bölcsességüket és az általuk őrzött gógyító tudást, amennyiben alkalmasnak ítélnek rá. A hegyek szellemeit Apuknak hívják a querók. 

7. A Földőrzők rítusa (Kurak Akuyek)

A Földőrzők olyan magasabb dimenziójú lények, akiknek feladata a földi élet és civilizáció óvása és őrzése, és ha kapcsolatba lépünk velük, akkor előre tudunk látni a jövőben, illetve valóságra tudjuk álmodni, amit szeretnénk. 

A nyolcadik és kilencedik rítus a "jövő rítusai"

8. A csillagőrzők rítusa (Mosok Karpay) 

A csillagőrző beavatás átsegíti a lelkünket a 2012-2021 között zajló átmeneti korszakon, és belekapcsol az ezután következő új korszak tudatosságába. A gyakolró energiateste elkezd kifényesedni, és elindul a Homo Luminoussá válás útján. Az energiatest kifényesedésével együtt az öregedés, érzékelés és a tudatosság is változik, fejlődik. 

9. A Teremtők/Szellemőrzők rítusa (Taitanchis Ranti)

Ez a rítus az isteni tudatosság felébresztését segíti elő, mint amilyen a Krisztus- vagy Buddha tudat. Előhozza kreatív potenciálunkat, mellyel nem csak a saját életünk teljesedik ki jobban, hanem mások életében is elősegíthetjük a tudatos teremtést. Az inkák szerint Virakocsha volt a teremtő istenség, és az ő arany fényből álló burka mindegyik rítusban fontos szerepet játszik. Egyes kutatók Virakocsha alakját Jézuséval azonosítják, minden esetre azt leszögezhetjük, hogy számtalan helyen és időben jelentek meg olyan szellemi tanítók, akik meghatározták az emberiség sorsát, és a szellemi tudatosság felé. 

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a hetedik és további beavatásokat a quero-k közül is csak nagyon kevesen érik el, és van, akinek az egész élet kell hozzá. Tehát van itt mivel foglalkozni. A negyedik rítussal kapcsolatban mindegyik archetípust tűzzel kell táplálni legalább két hétig, és gyanítom, hogy a többi beavatással is kell majd dolgozni révülésben.  

Tanítások az Ősök útján, 8. hétvége 2. rész

A kunyhó-szertartás egy szellemkunyhó volt, ami azt jelenti, hogy három körben jönnek be a kövek, először kilenc, majd tizenhárom, és végül hat kő. A három körben az Alsó, Középső és Felső Világ szellemi lényei felé küldjük a fohászunkat és kérjük az áldásukat. Már az első körnél sikerült jól beleesni a transzba, és nem csak hogy megérkezett a négy erőállatom, hanem a hangjaik is kijöttek belőlem, de az egész kunyhó úgy zengett, mintha egy állatkert volna. Utána történt egy érdekes dolog: megérkezett az a négy erőállat is, akiket a perui sámánok kiemelt totemállatként tartanak számon: a kígyó, a jaguár, a kolibri és a kondorkeselyű is. Ez azárt is volt érdekes, mert a hétvége utáni keddre terveztem be a Munay Ki rítusok megkapását, ahol is ezek az erőállatok kiemelt szerepet játszanak, de erről majd később lesz még szó. A második körnél is komoly transzba mentünk bele, én elkezdtem spontán módon és intenzíven transzlélegezni, majd a dalokat is már kórusban üvöltöttük. A második és a harmadik kör szinte összemosódik, csak annyira emlékszem, hogy valaki rázendített egy nótára, mire mindannyian karaoke-kórusként elkezdtük énekelni. Az egész egy öngerjesztő folyamattá vált, és a Középső, majd a Feslő Világ összes segítőjéhez is tudtam kapcsolódni, akikkel eddig dolgoztam. 

Korábban megjelent egy Alsó Világbeli sámán-ős, aki a kettősségek megtestesítője volt, például fekete és fehér, illetve férfi és nő volt az arcának a két oldala, és azt mondta, hogy a síksági és a dél-amerikai indián törzseket is képviseli. Nemrégiben a nevét is sikerült megtudnom: Akuntinkaként mutatkozott be, és bizonyos értelemben véve az Alsó Világbeli lélekrészemnek is tekinthető, mivel általa az Alsó Világ szellemeihez és az Emberiség kollektív tudatához fűződő kapcsolatom is elmélyült. Akuntinka gyakran szokott egy fehér lovon ülve megjelenni, ami egyébként nem annyira ősi amerikai tradíció, az európai gyarmatosítók inkább használtak lovakat, mint ők. Viszont a fehér ló az én tudatomban valahol egy ősi hun-magyar spirituális szimbólum is, és most felültetett a lovára maga mögé, és útnak indultunk. Arra kértem, hogy tanítson, és a fény és árnyék egylényegűségét magyarázta, amit már a mai nap egyéb látomásai is sugalltak. A kunyhó végére teljesen feltöltődtem, és úgy érzetem, hogy készen állok a parázson járásra.

A harmadik kör végén kijöttünk a kunyhóból, és elkezdtünk készülődni a parázson járáshoz. Én akkora energialöketet kaptam a kunyhóban, hogy igyekeztem benne maradni ebben a transzállapotban, és ezért a tűz mellett ringatóztam és mélyen lélegeztem. Ebből a szempontból kicsit hosszúnak éreztem a szünetet , de legalább közben megszáradtam és átöltöztem. Amint leültem a tűz mellé, ösztönösen a parázs fölé tartottam a két tenyeremet, és mintha egy tűzgömböt kezdtem volna érzékelni a két tenyerem között. Ezt a tűzgömböt behelyeztem a gyökércsakrámba, majd így tettem az összes csakrámmal lentről fölfelé. Szintén kedden tudtam meg, hogy a Munay Ki egyik rítusában a tűz elemmel tápláljuk az archetipikus szellemlényeket (erőállatokat és őrzőket), akiket a csakráinkba helyez a beavató személy. 

Oguz és Rudi két sávba húzták szét a parazsat, és egy vékony szőnyeget terítettek le középre a pislákoló parázsból. Az egyik szélére állva előre-hátra ringatózva bele kellett lélegezni magunkat, majd kimondani, hogy miért, kiért megyünk át a parázson, és elindulni a másik oldalon minket váró személy felé. Az én fantáziámban az élt, hogy legalább tíz méter hosszú, és tíz centi vastag parázsszőnyegen kell keresztülsétálni, de így már "racionálisan" is megvalósíthatónak tűnt a dolog. Persze ez nem azt jelentette, hogy nem éghet meg az ember talpa, ha éppen olyan kedve van a Tűzapának. Minde esetre megkértem az egyik társamat, hogy várjon a másik oldalon, és a családomért mentem át első körben a parázson. A bal talpamon éreztem azért, hogy megcsípett egy kissé a parázs, majd másnap egy kis vízhólyag is lett a bal nagylábujjamon. 

Még egyszer lehetett menni, és akkor azt kértem, hogy a Tűzapa fogadjon el, és Oguz várt a másik oldalon. Ebben a körben semmilyen fájdalmat nem éreztem a talpamban, és tudom, hogy sok feladatom lesz még a tűzzel kapcsolatban a sámáni úton. A szertartás még nem ért véget, mert Oguz még nem ment át a tűzön, de én már bementem a jurtába átöltözni. Csongorék hoztak ajándékokat, mert ők lemaradtak a múlt hétvégi ajándékozásról, melynek során a csoport tagjai egymásnak készítettek meglepetés-ajándékokat. Én kinéztem magamnak a legnagyobb csomagot, majd megkérdeztem Csongortól, hogy kinek szánta. Végül kibontottam, és egy gyönyörű csörgő volt benne, melynek nyelét dobverőként is lehet használni. Szintén most hétvégén kaptam meg a szerpipámat Balázstól, azt is láthatjátok ezen a képen. Még nem próbáltam ki, a pipázás amúgy sem az erősségem, de gondolom, majd kiderül, hogy mire kell használni.  A szombat éjszaka mély, álomtalan alvással telt Dezsőék előfűtött jurtájában, és az időjárás is nyugalmasabb volt. 

Vasárnap reggel egy nyitó körrel kezdtünk, majd transzlégzést vezettünk a jurtában. Először én magam is le akartam feküdni és lélegezni, de Oguz azt szerette volna, ha dobolok, így hárman tartottuk a teret a többiek megéléséhez. Szeretek transzlégzést vezetni, de mostanában kevés alkalmam nyílik arra, hogy magam is részt vegyek benne, pedig az eddigi transzlégzések mind meghatározó és mély élményeket hoztak. A jurtában még különlegesebb hangulata volt a szertartásnak. Remélem, hogy egyszer a saját jurtámban is vezethetek majd transzlégzést. A nap második felében az októberi látomáskeresés részleteit beszéltük meg, mivel ez lesz a képzés "záróvizsgája". Nyáron már voltam egy kiülésen, amiről írtam is egy beszámolót, viszont októberben nem a kunyhóban fogok ülni, hanem az erdőben a hegyoldalban, és vélhetőleg hideg lesz éjszaka. Tehát most a hőmérséklettel kell majd megbarátkoznom, remélem, hogy ez a látomáskeresés is mély tapasztalatokat és tanulási élményeket fog hozni. Az út természetesen még csak most kezdődött, de azért megköszöntem ezt a két évet is Oguznak és a csoportunk többi tagjának, a többi útonjárónak. SZép élményekkel és sok útravalóval gazdagodtunk, és folytatjuk tovább a szellemi utat.

Tanítások az Ősök útján, 8. hétvége 1. rész

Elérkeztünk kétéves képzésünk végéhez Oguznál, és az utolsó, nyolcadik hétvégén a Griff csoport a Szarvas, illetve Őz csoporttal közösen vett részt Diósjenőn. Én Oguz egyik tanítványával már pénteken délelőtt elindultam, hogy segítsünk néhány dologban. Fát vágtunk, mely nem csak a ház fűtéséhez, hanem a szertartásokhoz is kell télire, azután megerősítettük és befedtük az izzasztókunyhót, majd a jurta alapzatát kerítettük körbe egy műanyag ponyvával, hogy jabban kibírja a telet. Estére megérkezett a csapat többi tagja is, doboltunk és énekeltünk közösen, majd egy nyitó kört tartottunk, melyen összefoglaltuk magunknak azt is, hogy mi történt velünk ezalatt a két év alatt. Az éjszakát Nógrádon töltöttük, Dezsőék jurtájában, és valahogy ezen első éjszaka alatt nem sokat tudtam aludni. Először izzadtam a hálózsákban, majd elkezdett esni az eső és fújni a szél, utána elromlott az ajtó pöcke, és arra ébredtem éjszaka közepén, hogy az ajtó tárva-nyitva van és befúj a szél meg az eső is bever. 

Ekkor megszereltem az ajtó pöckét, és bekapcsoltam a Szieszta kályhát a jurtában, így reggelre már komfortosabb lett az időjárás. A második nap ismét Oguz szertartás-jurtájában találkoztunk, és az első lélekutazás témája ez volt: " Hogyan tovább?" A Felső Világba kellett utazni, és én a Holdanyán kötöttem ki. Először olyan volt, mint amilyennek az űrhajósok látták, amikor ott jártak (ha egyáltalán ott jártak valóban), majd átalakult egy vízzel teli, kékes, bársonyos világgá, mintha belekóstoltam volna a Holdanya befogadó, női minőségébe. Lehet, hogy ezzel az oldalammal is fejlesztenem kell a kapcsolatot, hiszen sok nő fordul hozzám sokféle női problémával. 

Miután vége lett ennek az utazásnak, egy páros gyakorlat következett, ahol vagy egymás kérdésére kellett "ráutazni", vagyis választ kérni a Szellemvilágtól úgy, hogy a párod nem árulta el a kérdést, vagy pedig gyógyítást kérhetett az, akinek szüksége volt rá. Én kértem egy gyógyítást a megfázásomra, és amikor lefeküdtem, kellemes álomba merültem, majd hívtam Ekendranath-ot, a tizedik dimenziós gyógyítómat, hogy borítson be kellemes arany fényével és gyógyítson. A páromnak ugyanis az volt a konkrét feladata, hogy a betegségem vagy problémám okára rákérdezzen. 

Az Atma Center bezárása és a Nomád Jóga megnyitása körüli sok munka önmagában elég ok volt arra, hogy a fáradtság miatt megroggyanjon az immunrendszerem, de persze tudatosan igyekeztem nem belecsúszni a betegség mindent letaglózó fázisába. A gyakorlat végén a gyakorlópárom, aki a saját testén szokta érzékelni testérzetek formájában azt, hogy mi a helyzet, azt mondta, hogy a testének a jobb oldalában, a férfi oldalban érzett görcsösséget, és mintha valamit nem tudnék kimondani, a torkát fojtogatta egy feszítő érzés. Bizonyára ezek a változások és kihívások, meg az egész válságos helyzet, amiben élünk, megviseli a férfi oldalamat is, de ami a kommunikációt illeti, igyekszem nem magamba fojtani mindazt, amit belülről érzek. 

Az ebéd elmaradt, mert estére izzasztókunyhót és parázson járást terveztünk. Délután volt még egy utazás, melyen dorombon játszottunk. Itt is a Felső Világba, Nap-apához utaztunk. Amikor megérkeztem a Nap bolygóra a tűzsárkányomon, akkor egy nagy lángtengert láttam, ami egyébként nem volt bántó vagy félelmetes. Sok fénylényt láttam közeledni, jönni-menni, mintha minden tűzből lenne gyúrva a Nap felszínén és mélyén. Vélhetőleg minden bolgyónak van egy olyan végtelennek tűnő belső dimenziója, mint a Földanyának is, és ez a mélység mindenféle titkokat rejt. Utána elkezdtünk távolodni a Naptól, és megláttam a Napistent, vagy Nap-apát, amint a szekerén rója a körét a zodiákusban. Az egyiptomiak szerint bárkában hajózik, de a sztyeppei és szárazföldi népek úgy tartják, hogy egy nagy szekéren közlekedik az égen körbe-körbe. A Nap-apa szekerén sok más fénylény is utazik, a szekér alatt pedig árnyak lapulnak. A sötétségben sok árnyék-lény lapul, akikről például az Ószövetségben azt hitték, hogy Isten ellen fellázadt, bukott angyalok. A fény és az árnyék, az Élet és a Halál azonban nem ellenségek, illetve nem a jót és a rosszat képviselik, hanem a két ellentétes pólust, melyek egysége és egyensúlya alkotja a Világmindenséget. Tehát Fény nélkül nincs Árnyék, de Árnyak nélkül a Fény sem értelmezhető. Ezért is kell sokat foglalkozni, "barátkozni", ha úgy tetszik a saját árnyékainkkal és démonjainkkal is, mert így tudjuk leküzdeni a félelmeinket.

A Nap-apa szekerét vagy egy tucat fénylő ló húzta, majd kivált közülük egy csodás, fehér fényben ragyogó táltos ló, és már csak ő vitt tovább felfelé, a Felső Világ számtalan Nap- és bolygórenszerén keresztül, egészen Siva-lokára, ahol a Fény és az Árnyék végső kifejeződése Siva és Párvatí alakjában jelenik meg, legalábbis nekem. Számomra ez a Forrás, mely fölött már nincsen semmi más, és egyszerre Sivalóka maga a végső Fény, a differenciálatlan Brahman-ragyogás is. 

Az utazás után elkezdtünk készülődni az izzasztókunyhóra, fát vágtunk, megraktuk a tüzet, Oguz belehelyezte a köveket, és meggyújtottuk a szertüzet, hogy felhevüljenek a Nagyapák, az ősi vulkanikus kövületek. Nagyon szép volt a láng, estefelé még szebb lett, ahogy elsötétedett az egész kert. A Tűzapán meditáltam, és annak örültem, hogy nem esett az eső, mert így végre elérkezett az első parázson járásom napja is. Amikor már jó melegek voltak a kövek, megfüstöltük magunkat levendula-füstölővel, majd egyenként bemásztunk a kunyhóba négykézláb, "Minden a rokonom" jelszóval üdvözölve a kunyhót, a Földanya méhét. A következő részben el is mesélem az este további történéseit.

A betegség-energia eltávolítása

Tanítások az Ősök útján, 6. Hétvége Oguzzal

Február 16 vasárnap, Királyháza

Reggel hét óra előtt ébredtem, ami az én esetemben luxus hosszúságú alvásnak számít. Bár nem éreztem magamat valami hű-de frissnek, a reggeli séta a fenti vadászházig egészen felébresztett. Reggeli után egy kinti gyakorlattal kezdtünk. Oguz elküldött minket az erdőbe, és azt mondta, hogy keressünk egy erőtárgyat, amiben benne van a hely ereje, és ebből kell majd készíteni egy ajándékot valamelyik csoporttársunknak. Én ösztönösen a patak felé indultam, bár a kerítésben elakadtam, de azután a kapun kijutva végülis sikerült odaérni. Elindultam a patak mentén, közben végig aban reménykedve, hátha találok egy szarvas-agancsot, vagy valami szép madártollakat. Már tegnap is ezt vizslattam, amikor az erőhelyem felé igyekeztem, de sajnos nem jártam szerencsével.

Néhányszor átkeltem a patak fölött és végül találtam egy szép, tányér alakú követ a patak medrében. "Ebből füstölőtartó lesz" - gondoltam magamban. Valami még tovább vitt, botokat nézegettem, hátha akadna egy szép bot csörgőnek vagy dobverőnek is. Végül hirtelen megpillantottam magam előtt egy teljesen lecsupaszított szarvas-lábszárcsontot, mely mindkettőre alkalmasnak tűnt. Nagy ujjongások közepette végrehajtottam egy kis szertartást az egyik mohás kövön, majd indultam vissza a zsákmánnyal.

Amikor visszaértünk, mindenki behozta a szertartás-szobába a talált kincseket, és elvégeztünk egy révülést, melyben azt kérdeztük meg a szellemektől, hogy pontosan mit készítsünk az erőtárgyakból. Elkezdődött a dobolás, és az Életfánál találtam magamat. Hívtam az erőállataimat, és jöttek is, de végül a Holló vitt el magával, ráadásul úgy, hogy én magam változtam át a Hollóvá, és elindultunk Odinhoz. A Valhallánál csatlakozott hozzám Odin másik hollója, Muninn, és együtt repültünk oda Mindenek Atyjához. Odin először a követ vette a kezébe, és nézegette. Utána azt mutatta, hogy a kerek, lapos kő szélére obszidiánból és hegyikristályból készült peremet kell ragasztani, a "fény és árnyék együtt jár" - gondolatot szemléltetve, és az aljára az egyik Odintól kapott szimbólumot kell rajzolni, vörös festékkel.

Utána kezébe vette a szarvas-csontot, és azt közölte, hogy dobverőt kell készíteni belőle. A dobverő aljára egy hegyikristály csúcsot kell erősíteni, mely gyógyító eszközként és fegyverként is használható az utazások és gyógyítások során, a másik végére szőrmét kell majd tekerni, és a csont szárára szintén szimbólumokat kell rajzolni. Megköszöntem az útmutatást, visszaváltoztam hollóvá, és leereszkedtem az Életfa mentén a tövéhez. Mivel még tartott a dobolás, és tudtam, hogy van még időm, mindegyik erőállatommá átváltoztam egymás után, és az alakjukban táncoltam, röpködtem. Majd elbúcsúztam tőlük is, amikor hallottam a visszahívó dobszót.

Következett a tegnapi transzgenerációs gyógyítás gyakorlása, csak megfordítva. Most én kerestem meg a gyakorlótársam előző nemzedékeinél a szülő-gyerek kapcsolatban felmerülő konfliktusok okát, illetve az azt megelőző időszakból hoztam szeretet-energiát a szép-nagymamájától. A transzgenerációs gyógyítás alapelve az, hogy addig az ősig megyünk vissza, ahol még az adott életterületen nem volt probléma, és tőle kérünk áldást és erőt a leszármazottak számára, ami segít a jelenben is feloldani az elakadást. 

Ezután következett a kiszívásos gyógyítás, amit Oguz rajtam mutatott be. Ez egy nagyon veszélyes gyógyító technika, leginkább a sámánra nézve, aki végzi. Ugyanis ilyenkor ő a fizikai valóságban is kiszívja a kezelt személyből azokat a negatív energiákat, elementál-lényeket, parazitákat, akik nem odavalók, és zavart, betegséget, negatív gondolatokat okoznak. Hogy néhány példát mondjak: az önkorlátozó hiedelmek, melyeket valaki belénk táplált, a negatív érzelmek, amiket mások sugároznak ránk, vagy eleve valamilyen rosszindulatú, támadó mentalitás megtapadhat az auránkban, mint egy élősködő, és ott próbál terjeszkedni, elszívni az energiánkat. Ezeket a sámán eltávolítja, de ha nem kellő elővigyázatossággal teszi ezt, akkor ő maga is lenyelheti a beteg energiákat, és megbetegedhet. Ezért ezt a technikát otthon, házilag gyakorolni könyvekben található leírás alapján semmiképpen nem ajánlott. Ha úgy gondoljuk, hogy a hozzánk forduló személynek ilyen segítségre van szüksége, akkor is érdemes inkább megkérni az erőállatokat, vagy a szellemi gyógyítókat, hogy végezzék el a kiszívást, mert az veszélytelenebb ránk nézve.

Amikor Oguz végigcsörgőzött, majd a segítő szellemei segítségével kiszívta a káros erőket a lapockám alól (amit már tegnap is felfedezett rajtam), illetve a keresztcsontom területéről, akkor hirtelen nagy megkönnyebbülés, felszabadult érzés lett úrrá rajtam. Ragyogva és kipihenten keltem fel, de láttam a többieken, hogy ők erősen belefáradtak a tér tartásába és a kezelésbe is. Mindkét területen évek óta vannak fájdalmaim, gyakori húzódások, sérülések, izomgörcsök. Utána Oguz elvégzett még egy kezelést, így én is láthattam a kezelés menetét, bár ilyenkor egyrészt az embernek kialakul a saját sprrend, hogy mikor melyik hangszert használja, és mit csinál a kezelés bevezetéseként és levezetésnek. Másrészt, mivel ilyenkor magunkba hívjuk a segítő szellemeket, ők irányítják leginkább a folyamatot, és teszik hatékonnyá az egészet, miközben minket is védelmeznek a veszélyes fordulatok ellen. A betegség-energiák, vagy betegség-démonoknak is nevezhetjük őket, ugyanis makacsak, tehát nem akarnak elmenni, és ha egyszer sikerül kitessékelni őket onnan, akkor megpróbálnak ráugrani valaki másra, jelen esetben kézenfekvő módon a sámánra, ha nem védi magát kellőképpen. Régies szavakkal így nevezték az ilyen ártó energiák támadását: megüti a guta, beleesik a rosseb, kitöri a frász vagy a nyavalya, megeszi a fene, kórság, dögség, csunyaság stb. 

Utána én is végeztem egy kezelést gyakorlás-képpen. Az ember sokféleképpen látja ezeket a betegség-energiákat: van, amikor sötét folyadék, kocsonya formájúak, van, amikor karó, kőtömb, vagy fekete pántok formájában látszanak. De olyan is megtörténik, hogy valamilyen szörny vagy állat formájában jelennek meg, például kígyó, skorpió, valamilyen rovar vagy ízeltlábú. Esetenként emberi vonásokat is fel lehet fedezni rajtuk, de ezek azért nem olyan tudatos energiák, mint mi, vagy kósza szellemek, akik megszállnak valakit. Inkább a vírusokhoz, baktériumokhoz lehetne hasonlítani a java részüket, és persze az ilyen mikroorganizmusok által okozott fertőzések, betegségek esetében is lehet alkalmazni őket. Ahol a betegség-energia megtelepszik, ott előbb-utóbb szervi szinten is betegséget, degenerációt, fájdalmat fog okozni. Ezen testi tünetek vagy testi okaik kezelésével azonban általában nem oldódik meg a probléma, mert a destruktív "kód" benne marad az illető energetikájában. 

Tanulságos hétvége volt ez is, remélhetőleg sok mindent tudok majd hasznosítani a megszerzett ismeretekből, ábr a kiszívásra Oguz azt mondta, hogy egyelőre csak az ő jelenlétében gyakoroljuk, veszélyessége miatt.

Transzgenerációs gyógyítás

Tanítások az Ősök útján, 6. Hétvége Oguzzal

Február 15 szombat, Királyháza

Intenzív hét után érkeztem meg erre az elvonulásra, csupán négy óra alvással, ami azért rányomta a bélyegét az első napi teljesítményemre. 

Néhány közös ének után egy kezdő kör volt, Oguz elmondta, hogy ennek a hétvégének a két fő témája a transzgenerációs gyógyítás, illetve a kiszívásos, eltávolításos gyógyítás lesz. 

Az első feladatunk az volt, hogy menjünk el az erőhelyünkre az erdőbe, vigyünk felajánlást, és kapcsolódjunk a Szellemvilághoz. Én vittem dohányt, ajánlottam a hét irány erői és istenei felé, majd kiszórtam egy kis fehér ürömfüvet egy lapos kőre a patak közepén, és meggyújtottam. Miközben a dorombomon játszottam, kapcsolódtam a hely szelleméhez.

Visszatérés után ebéd volt, majd ebéd uután egy lélekutazást végeztünk, melyben felkerestük a tanítónkat a Felső Világban, és útmutatást kértünk tőle azt illetően, hogy a különböző gyógyítások közben milyen védelmet tudunk kapni. 

Engem Ekendranath-hoz, a tizedik dimenziós fény-gyógyítómhoz vitt a sárkányom, aki megmutatta a védelem különböző elemeit. Az erőállataim négy oldalról körém álltak, majd láttam, ahogy zsályát és Palo santo füstölök a beteg körül. Utána egy érdekes, indás kúszónövényt láttam, melynek szív alakú levelei voltak, mint az orgonának, és talán trombitaszerű virágai, de ebben nem vagyok biztos. Később, már hazafelé vezető úton úgy érzem, sikerült megtalálni a kúszónövényemet az internet jóvoltából: Fehér hajnalka (Ipomoea alba) vagy a Mexikói hajnalka (Ipomoea, Rivea v. Turbina corymbosa). Ez utóbbit a mexikói sámánok valóban használják magjainak hallucinogén tartalma miatt, ololiuqui néven. Persze tizenhárom magból készült áztatott oldat megivását javasolják, ami egyébként kb homeopatikus mennyiség, arra éppen elég, hogy a sámán kapcsolatba tudjon lépni a növény szellemével. A nyugati "gyakornokok" persze száz számra vedelik a magokat, és mégsem tanít nekik semmit sem a növény. Hogy pontosan melyik részét és hogyan használjam majd a védelemre, azt még nekem is meg kell kérdeznem tőle. A képen fent látható a fehér harangvirág, alatta mexikói rokona. Nade térjünk vissza az utazáshoz...

Utána két arany kesztyűt kaptam a kezeimre, amik talán a gyógyításnál védenek. Végül a koronacsakrámból arany szálak kezdtek kiterjedni, majd a talpam alatt ismét összefutottak, és keresztirányú arany szálak is körbeszőttek, mintegy bábba zárva engem. Ez az odköpenyhez hasonló védelmi technika lehet. Utána Ekendranath gyógyított engem arany fénnyel.

Az utazás után egy diád-gyakorlat következett, “Mondd meg nekem, mi a fájdalom.” - címmel. Ez volt az eddigi legfájdalmasabb diádom fizikailag, érzelmileg, és a türelmem is próbára volt téve. ettől eltekintve (vagy talán ez is éppenséggel a diád velejárója volt). sokféle gondolat jött a fájdalommal kapcsolatban.

A diád után csörgővel “diagnosztizáltuk” egymást. Én Oguzzal voltam párban. Ő a hasamnál talált egy szennyezett energiából álló tömböt, amit a stessznek és a fáradtságnak tudtunk be, mivel az emésztésem amúgy rendben van. A másik, amit talált, a jobb lapockám alatt volt. Ezt úgy írta le, mintha egy be nem gyógyuló, nyílt seb lenne ott, ami valamilyen asztrális támadás, ellenséges erő következménye. Valóban, évek óta van ott egy izomcsomóm, remélem, hogy a kiszívásos gyógyítással meg lehet szüntetni ezt az ártó befolyást.

Utána vacsora volt, majd elkezdtük gyakorolni a transzgenerációs gyógyítást. Ez egy kicsit hasonlít a lélekvisszahíváshoz, de itt erőt hozunk vissza, és fújunk be. Olyan esetekben alkalmazandó, amikor az illető életében valamilyen balsors, szerencsétlenség, elakadás, rossz karma üti fel a fejét, és sejthető, hogy már a családja előző generációiban is fennállt ez az elakadás, és így átöröklődött rá. Ilyenkor a szellemi vezető segítségével vissza kell utazni oda, ahol még egészséges volt az adott életterület, és attól az őstől kell erőt hozni a jelenbe.

Az én esetemben egy dologra tudtam gondolni, a családi vagyon elveszítésére. Ugyanis az apám halála után örökölt pénz nagy részét pár év alatt elveszítettem, és nulláról kellett kezdeni az egzisztenciám felépítését. Mivel eléggé fáradt voltam, így nem akartam még aznap este bevállalni a gyakorlásnak azt a részét, amikor én hozom vissza az erőt valaki más számára, hanem inkább alanynak ajánlkoztam.

Mivel én nagyon fáradt voltam, lefeküdtem a kezeléshez és el is aludtam. A kezelőtársam elindult visszafelé, és egyik előző, apai ősömnél látta, hogy búslakodva ül, mert nem tudja kifizetni a családja megélhetési költségeit. Utána még visszább ment, és egy részeg fiatalembert látott, aki elitta és elkártyázta az apja vagyonát, de mindezt bosszúként cselekedte, mert az apja túl szigorú volt vele. 

Ekkor visszament a fiatalember apjához, és látta, hogy egy valóban szigorú, de dolgos, takarékos földbirtokos, egy szép birtokkal, nemes lovakat tenyészt, és vadászatokat rendez. Az öreg nagyon vagyonos volt, és megmutatta a kezelőtársamnak a sok kincsét. Ezekből a kicsekből merített zöld bőség-energiát, amit visszahozott a jelenbe, és belém fújta.

Én már akkor felébredtem az álmomból, amikor a kezei közé vette a “kincset”, és jóleső bizsergés futott végig a testemen. Majd ugyanez megismétlődött, amikor befújta. Apám és nagyapám is ehhez az ősömhöz hasonló, lelkiismeretes, talpig becsületes, dolgos emberek voltak, de azt hiszem, hogy mindkettejüknek a nulláról kellett felépítenie a családi egzisztenciát. Reméljük, hogy segített ez a visszahozás, és most már jobban fog menni az áramlás pénzügyi területen is az életemben.

Este jóleső fáradtsággal zuhantam az ágyba, mert bár ilyenkor fizikai aktivitás formájában nem sok minden történik, az embert mégis igénybe veszi a sok szellemi gyakorlat, és egyébként is szükségem volt a pihenésre. 

A szellemek éneke

Pénteken újabb Sámánhangok-program volt az Atma Centerben, ezúttal Kay Roy vizionárius festőművésszel közösen vezettük a szertartást. Kay Roy, azaz Újvalusi Karcsi képeit először tavaly nyáron, a Jade Spirit Fesztiválon csodálhattam meg, és érlelődött bennem a gondolat, hogy találkoznunk kellene, mint ahogy utólag megtudtam, őbenne is. Azután éppen karácsony előtt össze is jött ez a találkozó, és kitaláltuk egy közös Sámánhangok est ötletét, időpontját. A telt házas közönséget Karcsi, én és barátnője, Luca fogadtuk az Atma Centerben. Karcsi arról beszélt a bevezetőben, hogy az öt (vagy hat) érzékszervünkön keresztül milyen csodákat fedezhetünk fel, én pedig arra bátorítottam mindenkit, hogy használjuk a belső érzékszerveinket és a jobb agyféltekénket a lélekutazás során. Ne csak látni próbáljuk a Szellemvilágot, hanem érezni, tapintani, szagolni, ízlelni, hallani, és intuitív módon ráhangolódni az üzenetre, amit közvetíteni szeretne számunkra. 

Elkezdtünk játszani a hangtálakon, dobokon, csörgőkön, didgeridoo-n, és kezdetét vette az utazás. Én körbejártam a csörgővel, a didgeridoo-val, a gonggal és a nagy dobommal is. Szeretek mindenki fölött dolgozni egy kicsit, mert úgy jobban behúzzák és tisztítják őket a hangok. Karcsi nagyon elszállós hangtál-játéka után még elszállósabb rész következett: együtt doboltunk, és ő "léleknyelven" énekelt, ami teljesen úgy hangzik, mint valamilyen ősi indián vagy földönkívüli nyelv, és ezek a dalok révült állapotban szoktak előjönni belőle, utána nem tudja megismételni őket ugyanúgy. Nem is hiszem, hogy a lényeg a dalok szövegének minden áron történő, jobb agyféltekés megértése lenne, sokkal inkább a dalok "megérzésén" és befogadásán van a hangsúly, ami által úgy éreztem, hogy gyógyító és ébredezési folyamatok indultak meg mindenkiben. Engem nagyon megfogott a szellemek éneke, ami spontán módon tört elő Karcsiból, nem egy megtanult sámánének vagy icaro volt. 

Én közben az amazonasi dzsungelben találtam magamat, és azt láttam, hogy az állatok, madarak, növények, liánok, pillangók mind egymással táncolnak, körbe-körbe forogva. Majd sámánok jelentek meg (bár ott nem így hívják őket), és mindannyiunkat letisztítottak, gyúgyítottak a csörgőikkel és susogó levélseprűikkel. Utána az azték, maja és inka ősi kultúrák isteni lényeit láttam megjelenni, és ők is mindenkivel személyesen léptek kapcsolatba, segítve a visszatalálást önmagunkhoz és az Anyatermészethez, a Földanyához. Lángoló tűznyelvek csaptak fel mindenütt, és folytatták a táncot. 

Közben persze a zenélésre és a tér tartására is figyelnem kellett, ezért nem tudtam végig benne maradni a saját utazásomban. Luca, Karcsi barátnője egy szép, lágy és megnyugtató női sámán-énekkel zárta le a hangutazást, majd mindenki lelkét visszahívtuk a Szellemvilág végtelen dimenzióiból a fizikai testébe, az Ittbe és a Mostba. Közben ismét szinkronszerűen bennem és Karcsiban is megfogalmazódott a gondolat, hogy olyan jól sikerült ez a mai este, hogy érdemes lenne folytatni a közös zenélést, de én inkább nevezném "kapunyitogatásnak" vagy hang-szertartásnak. Úgyhogy van rá esély, hogy a nyári fesztiválokon lesznek még ilyen alkalmak, meg az Atmában is valószínűleg. Köszönöm mindenkinek, aki ott volt, és szeretettel várunk Benneteket legközelebb is! Karcsi egyébként szokott tartani élményfestéseket is, tehát ha a vezetése alatt szeretnétek alkotni egy jó kis pszichedelikus képet, akkor keressétek meg a Facebookon, mi is megyünk majd kipróbálni! A második kép itt a bejegyzésben Karcsi festménye, azt a szellemi lényt jelenítette meg rajta, aki sok éve inspirálja a spirituális útján. Mindenkinek van egy ilyen tanítója, de lehet, hogy több is, csak meg kell találnunk a kapcsolatot velük, mint ahogyan az erőállatokkal is!

49 - Újraindítás

Számomra az évnek ez az időszaka, kezdve a november 1-ei Ősök Napjától, a téli napfordulón, karácsonyi és év végi ünnepeken keresztül, egészen a január eleji születésnapomig már második éve az eddig tanultak, megéltek lezárásáról, értékeléséről, átszűréséről szól. Ami értékes és fontos, az maradjon, ami pedig fölösleges, azt ilyenkor szoktam az útjára bocsátani, mert áttranszformálva minden energia hasznos lesz valaki számára. Az új dolgok befogadása is könnyebben megy, ha az eddigi, de már célját veszített dolgokat tudatosan elengedjük, és helyet csinálunk az újnak.

Így érkeztem el idén is a 49. születésnapomhoz, melyet megelőzött egy háromnapos böjtös elvonulás, melyet én vezettem Piliscséven. Amikor indultunk az elvonulásra, reggel torokfájással és náthával ébredtem, de szerencsére az elvonuláson csak az orrom folyt, nem lázasodtam be. Viszont amikor visszaértünk vasárnap este, másnap nem csak bedugult orral, hanem begyulladt szemmel is ébredtem. Ez három nap alatt elmúlt szerencsére, így az újév után, csütörtökön és pénteken már be tudtam menni dolgozni az Atmába, bár még nem voltam teljesen gyógyult. A szombati koncert miatt is izgultam, mivel ekkora közönség előtt nem játszottam még, és csak egyszer tudtunk próbálni Ölvedi Gáborral.

Az eltervezett 100 hely el is kelt hirtelen szilveszter után, így még nagyobb izgalommal készültem a koncertre a Magnet Házban. Ráadásul szombaton reggel derült ki a hír, hogy nem is a Juhar teremben leszünk, hanem a Hamvas teremben, ami kétszer akkora, így még kiírtuk napközben, hogy az is tud jönni, aki nem váltott jegyet előre. Végül vagy 150 fős közönség jött össze, szépen megtöltötték a Hamvas termet.

A koncertet egy elengedő szertartással kezdtük, mind a hét galaktikus irány felé imádkoztunk, hogy a Szellemvilág vigye el mindazt, ami már nem szolgál bennünket, és adjon helyet az újnak a tudatunkban. Utána belecsaptunk a húrokba (pontosabban dobokba, csörgőkbe, dorombokba, hangszálakba és egyéb zajkeltő eszközökbe). Amint elkezdtünk, én voltaképpen meg is nyugodtam, olyan megnyugtató, biztonságot adó tér jött létre körülöttünk, és nagyon jól egymásra tudtunk hangolódni Gáborral, illetve a közönséget is bevonni a gyógyító térbe. Ő volt a művészeti felelős, én pedig a terápiás. Loop-pedáljával és torokénekével jó mély transzállapotba vitt mindenkit, és elénekeltünk kedvenc sámándalainkat is. A hangszeres részeknél körbejártam a közönséget, hogy közelebbről is kapják a gyógyító rezgéseket: először didgeridoo-val, aztán a nagy 70 cm-es sámándobbal, amit karácsonyra kaptam, és végül a nagy csörgős bottal, amit én magam készítettem tavaly év vége felé. A kétórás folyamat végén Gábor hozta ki őket a transzból, megkérve, hogy ajánljuk fel mindazt, amit kaptunk, minden érző lény javára, és öleljünk meg legalább három embert, mielőtt hazamegyünk.

Én is készültem egy kis meglepetéssel: hoztam sok füstkvarc marokkövet, és mindenki hazavihetett egyet magával, előtte kérve az erőt és az áldást a jövő évi megnyilvánítani kívánt terveihez, az Úr Sivától vagy ki-ki a hite szerinti isteni formától. Még egy meglepetés várt rám is, amire nem számítottam: Orsitól és Ricsitől kaptam egy nyers vegán tortát, ami körül sok-sok kókuszgolyó is volt. Ebből is jutott minden résztvevőnek egy-egy darab. Szóval így ünnepeltünk és ölelkeztünk a program végén, és bevallom, az én képzeletemben titkon végig az volt, hogy a Hamvas-terem lenne a legjobb, de inkább a biztonság kedvéért a kisebbiket vállaltuk be. Végül a sors keze ebbe is belenyúlt, és nagyobb terem volt, többen jöttek el, és mindenki jól érezte magát.

Nekem a koncert végére a köhögésem és a megfázásom jó erős fejfájássá szublimálódott, amihez azt hiszem, a kialvatlanság is hozzátett egy kicsit. De azért elbúcsúzkodtunk, elpakoltunk, és estére haza is értem. Itt már csak egy kis vacsorára és lefekvésre volt energiám, viszont vasárnap reggel 5-kor kipattant a szemem, fejfájás és betegség sehol, és hihetetlen energia töltött el, mintha újjászülettem volna. Remélem, hogy minden résztvevő hasonló gyógyulásokat és spirituális áldásokat tapasztalt a szeretet és hála terében, amit közösen létrehoztunk. Nagyon köszönöm a résztvevőknek, Gábornak és minden más segítőnek, hogy beletettétek a szíveteket, és megvalósulhatott ez a csodálatos program.

Kristálykoponyák az Atma Centerben

Vasárnap gyógyító szertartásnapot tartottam az Atma Centerben. Három nagyon erős szertartáson voltunk túl a csapattal, amikor megérkeztek Fazekas Ágiék,és hoztak nagyon sok nagy és erős kristálykoponyát. Egy kerek mandalába helyezték őket a terem közepén, középre Arktikát, a legújabbat, köré egy tizenkét koponyából álló kört, kívülre pedig még nyolc nagy koponyát, hegyikristályból, ametisztből, füstkvarcból és más nemes ásványokból. Némelyik alá villogó led-panelt tettek, és egy csendesülős meditációval kezdtük az utolsó  szertartást. Ági mondott néhány mondatot, majd elhallgattunk, csak a led-fény villódzott a szemhéjunkon keresztül. Én úgy láttam, mintha szinte a végtelenségig lelassultak volna a villódzások. Amikor kinyitottuk a szemünket, Ági megkérdezte, hogy szerintünk mennyi ideig voltunk csendben. Mindenki tíz perceket mondott, de kiderült hogy valójában csak egy perc volt. 

Utána megkezdtünk a sámándobos utazást. Mindenki lefeküdt, és Ágiék négyen a  négy sarokba telepedtek, mert miközben én doboltam és a többiek meditáltak, ők még kvantummezőt is húztak körénk. Ez egy olyan gyógyító technika, amit Ági szintén a koponyákon keresztül kapott, és a részleteibe itt most nem mennék bele. Minden esetre úgy néz ki, hogy sikeresen működött, mert a lényege az, hogy kiüti az elme rezgését a kristálykoponyák jóval harmonikusabb és állandóbb rezgésével, talán ennek köszönhető az időérzet belassulása, amit az elme a benne lezajló változások egymásutániságának megfelelően tud megsaccolni. Vagyis ha az elme hullámzása megáll, akkor az időérzékelésünk is megáll. 

Sok mindent lehetne írni a kristálykoponyák működéséről, de én most inkább a tapasztalatainkat fogom leírni, mert a legjobb kipróbálni azt, hogy miképpen hatnak, ha a jelenlétükben vagy.Körbementem a zsálya-füstölővel, csörgőztem és játszottam egy kicsit a dorombon, majd elkezdtem dobolni. Negyven percesre terveztem a dobolást, ezért néha kinyitottam a szememet és felnéztem a faliórára, de annyira belassult az időérzékelésem nekem is, hogy azt hittem, megállt a falióra. 

Amikor behunytam a szemet, akkor egy nagy kristálykoponyát láttam, amelyikbe mindannyian felemelkedtünk. Ez az élményem már többször megvolt, és ilyenkor a kristályrácsban ide-oda mozogva képernyők nyílnak, és mindenféle dolgot meg lehet kérdezni, megnézni. Tulajdonképen a kristálykoponyák rezgése, tudatossága az Akasa-krónikával hozza kapcsolatba a tudatunkat, és onnan sok minden információt megkaphatunk. 

Utána három nagy delfint láttam, amint a vízben körbe-körbe köröztek. Ez a szimbólum már az ókorban is elterjedt volt. A delfinek addig-addig köröztek a nagy óceán közepén, míg a középpontban elkezdett kiemelkedni egy kis sziget, ami egyre nagyobbá vált. Ez volt az ős-kontinens, mert egyesek szerint sok millió évvel ezelőtt csak egy szárazföld volt a földön, és minden oldalról tenger vette körül. Aztán ez a nagy kontinens lassan szétszakadozott és elérte a mai formáját is. Atlantisz is a része volt ennek az ős-kontinensnek, majd levált és elsüllyedt. Ezen az ős-kontinensen az emberek nagyon fejlett tudattal rendelkeztek, és minden  tudást a kristálykoponyáktól kaptak telepatikus úton. 

A csapatból többen elaludtak, és jóízűen horkoltak, mint a kisbabák. Amikor vége lett a meditációnak, többen arról számoltak be, hogy ekkora kiüresedést, békét, elme-csendet még nem tapasztaltak.  Sokan azt érezték, mintha hat órán keresztül feküdtek volna a földön. A nagy erő rezgését és gyógyítók jelenlétét is többen tapasztalták. Én tudtam, hogy a koponyák erőtere általában olyan folyamatokat indít be, amelyek később, aznap este, éjjel, vagy a következő napokban okoznak változásokat, érzékelhető történéseket. 

A workshopnak lassan vége lett, jópáran ott maradtak még a koponyákat simogatni és kérdezősködni. Amikor mindenki elment, és én is összepakoltam, elindultam volna hazafelé, de éppen akkor éreztem, hogy elengedett a nyakláncom, ami egész nap rajtam volt, és az összes erőtárgy elkezdett lepotyogni a nyakamból, de szerencsére sikerült összeszednem őket. Ha például az utcán szakad le, biciklizés közben, az sokkal nagyobb baj lett volna.

Már megszoktam, hogy amikor erős koponyák terében vagyok, akkor szokatlan és nem mindig kellemes dolgok történnek utána velem. Hazafelé tekertem a biciklimen, és az Astoria kereszteződésnél, amikor már zöldre váltott a lámpánk, hirtelen a semmiből egy autó jelent meg, amelyik majdnem elütött. Szerencsére megúsztam.

Éjszaka álmomban megjelent az összes vihar- vagy inkább esőisten, szám szerint tizenöt, erre emlékszem, és hatalmas vízáradatot zúdítottak ránk, de mindez nem volt félelmetes. Reggel viszont elkezdtem érezni a sürgető késztetést, hogy azonnal meg kell vennem a következő kristálykoponyámat, de ez már egy másik bejegyzés témája lesz. 

Tanítások az Ősök útján, 5. hétvége 1. nap

Most hétvégén Cserkútpusztán voltunk Oguzzal, kétéves "sámánképzőnk" ötödik hétvégéjén. A téma a lélekvisszahívás, vagy lélekrész-visszatérítés volt. Pénteken délután/este érkeztünk meg Cserkútra. Kinyitottuk a házat, berendeztük a szertartás-szobát, és elkezdtünk az éneklést, ami utána egy dobolós sámánutazásba ment át. A téma mér ekkor is a lélekvisszahívás volt, illetve az, hogy milyen segítséget kapunk ehhez a szellemvilágtól. Én egy hajón találtam magamat, ami mindhárom világban tudott közlekedni, az űrben, a levegőben, a vízen, a víz alatt és az alsó világokban is. A hajó testébe ágyazódva volt a sárkányom, és ő hajtotta a hajót. A hajón ült egy új segítő, vagyis tanító. Kék volt mindene: a ruhája, a szeme, a bőre és még a haja is. Nagyon mennyei volt a megjelenése, ezért sejtettem, hogy a felső világból jött. Azt mondta, hogy az Arcturusról. Később meg is találtam az interneten, hogy hasonló kék tanítókkal mások is felvették már a kapcsolatot az Arcturusról. Szóval azt mondta, hogy kifejezettem a lélekrészek keresésében és visszahozásában fog segíteni nekem. 

Az első révülés után volt egy diád-gyakorlat, "Mondd meg nekem, mitől félsz?" kérdéssel. Ezt valamiért erőteljes röhögőgörccsel kezdtünk a párommal, amit gyakorlatilag nem tudtam kontrollálni, Rángatta az arcomat össze-vissza, és már kínos volt, meg fájdalmas, mintha akaratom ellenére történt volna. Oguz azt mondta a végén, hogy ez ugyanolyan érzelmi energia-felszabadulás, mint a sírás vagy szomorúság vagy félelem. Úgy látszik, így szabadultak fel a félelmeink, és miközben megfogalmaztuk, hogy mitől félünk, a végén rájöttünk, hogy lehet, hogy nem is félünk annyira ezektől a dolgoktól. 

Az éjszaka kicsit mozgalmasan telt. A szobában jól befűtöttünk, ez már nekem is sok volt, pedig szeretem a meleget. Valamint a három bögre teától nem tudtam aludni hajnalig, és párszor ki kellett mennem a természetbe pisilni is. Reggel fél hétkor az egyikőnk telefonja makacs dallammal kezdett ébreszteni mindannyiunkat, csak azt nem, akié a telefon volt. Végül mire megtaláltuk és hatástalanítottuk a telefont, jobbnak láttam felkelni és elkezdeni a napot. Még négy résztvevő úton volt a hétvégéből, ők csak szombaton 11 után értek oda. Még egy lélekutazást végeztünk addig, közösen dobolva. Most a téma a segítő állat kérése volt a gyógyításhoz és a lélekvisszahíváshoz. 

Elindult a dobolás, berévültem, és az Életfa tövénél lementem az alsó világba, majd szólítottam az erőállataimat. Kértem, hogy az jöjjön, amelyik a gyógyításban lesz a segítőm. Ismét a sárkányom jelentkezett, és elkezdtünk száguldani a föld alatt egy alagúton keresztül. Éreztem, hogy a Teotihiacánban található Tollaskígyó-piramis alá értünk, amit a héten Fazekas Áginál láttam a kristálykoponyák gyűrűjében. A Tollaskígyó piramisa alatt van egy alagút, aminek a végén négy kőszobrot találtak a régészek, ezeket ős-sámánoknak tekintik. Erről már írtam korábban egy blogbejegyzésben. Hasonló alagúton haladtunk végig, és az alagút végén egy kikötő, vagy valamiféle leszállópálya volt, ahol ugyanaz az űrhajó állt, amit tegnap is láttam az első látomásban. Benne ült a kék segítőm az Arcturusról, a jobb oldali ülésben, nekem pedig bal oldalra kellett ülni. Közöttünk is volt még egy ülés, és azt mondta, hogy ide kell majd helyezni a megtalált lélekrészeket, amíg visszaszállítjuk őket a tulajdonosukhoz. Utána elindultunk a hajóval, és az arcturusi megmutatta, hogyan lehet vele eljutni a három világ bármelyikébe, attól függően, hogy hol van az a lélekrész, amit keresünk. A sárkányom bebújt a hajótestbe és ő repítette mindenhová a hajót. 

Az utazás után volt egy kis szünet, majd megérkeztek a maradék tagok, és Oguz elkezdett beszélni a lélekvisszahívásról, először elméleti szempontból. Mindent részletesen elmondott, hogyan, mikor, miért kell alkalmazni, mik a veszélyei, és mi a hatása. Azt mondta, hogy a technikai részleteket ne osszuk meg másokkal, hogy pontosan hogyan kell csinálni, mert esetleg még valaki kitalálja, hogy majd a leírás alapján elkezdi csinálni, és ennek azért vannak veszélyei. Az elméleti bevezető után volt egy kis szünet, vágtunk fát, hoztunk vizet, berendeztük a kunyhót, a holnapi szertartáshoz, és megraktuk a tüzet is, bele a kövekkel, majd letakartuk. Sőt, ebédet is főztünk, paprikás krumplit vegán és kolbászos változatban. Utána mér öt óra felé hajlott az idő, amikor a gyakorlatban is elkezdtük a lélekvisszahívást.

Párokra oszlottunk, és én jelentkeztem elsőnek, megkértem az egyik résztvevőt, hogy végezze el nekem a lélekvisszahívást. Oguz elvégezte nekem még a sámáni utam elején, erről három blogbejegyzésben is olvashattatok korábban (1. rész, 2. rész, 3. rész). Utána szerettem volna majd valamikor még egy lélekvisszahívást, de a segítők azt mondták, hogy nincs rá szükségem, ezért nem erőltettem a témát. Most viszont mindenki gyakorolt mindenkin, ezért ajánlkoztam, hogy meglássam, mit talál esetleg a párom. lefeküdtünk egymás mellé, és a többiek elkezdtek dobolni körben. Láttam némi képeket, de a végén elhallgattak a dobok, és éreztem, hogy nem fújt be semmit a szívcsakrámba és a fejembe. Elmondta, hogy látott egy nagy sötét űrt, majd mintha egy lepedőt húztak volna fel, mögötte sok-sok függőleges oszlopot (én Siva-lingamra asszociáltam), de engem nem talált, és ezért nem tudott visszahozni semmit sem. Van olyan, amikor nem a lélekrészt hozzák vissza, csak az elveszített erőt vagy erőállatot, én igazán erre számítottam, de végül ez is elmaradt. Oguz és a párom is láttak egy kígyót, aki nálam a halállal kapcsolatos segítő állat, és sok kígyó-szimbolikával dolgozom, például Quetzalcoatl-lal, a Tollaskígyóval, de nem tudom, hogy mi volt a szerepe ebben az esetben. Többen a résztvevők közül kutyát láttak vagy hallottak, én pedig a kínai naptár szerint a kutya évében születtem. Folytatódtak a lélekvisszahívások, a legtöbben találtak lélekrészeket. Majdnem éjfélig dolgoztunk, utána már nagyon kifáradt mindenki. Az egyik párnak nem sikerült megtalálni a lélekrészt, de visszajönni sem, így hosszan, és egyre gyorsabban doboltunk, míg a végén már szólt nekik Oguz, hogy jöjjenek vissza. A szombati éjszaka nyugalmasabban telt, mert már nem fűtöttünk a szobában, és így jobban is tudtunk aludni.

A szív munkája

Ma este volt a Szent Kakaó Szertartás az Atma Centerben Gyulai Julival és a Julia Chants zenekarral. Mindenkit más módon érintett meg a szertartás, szerintem különösen azokat, akik nem kultiválják mindig a kapcsolatot a szívükkel. Én úgy érzem, hogy életem nagy részt arról szól, hogy a szív munkáját követem, és csak teljességgel jelen kell lennem abban, amit éppen csinálok, és a szívem boldog lesz. A szertartás nagyon szép volt, Juliék szép mantrákat énekeltek, és előtte megittuk a finom kakaót. Amikor a kakaót ízlelgettem a számban, olyan volt, mintha egy nyelv bújkálna a számban és játszana az enyémmel. A szeretet lágyságát ízlelgettem, nem csak a kakaó kortyolgatása közben, hanem utána is, a mantrák éneklése alatt is olyan volt, mintha a Kakaóanya szelleme észrevétlenül sétálgatott volna közöttünk, és átölelte volna a szívünket. Erőteljesebb szellemek jelenlétéhez vagyok szokva, így a kakaó Anya szellemére külön rá kellett hangolódni. 

Most nem tudok olyan intenzív utazásról beszámolni, mint amilyeneket meg szoktam élni. Inkább minőségeket tapasztaltam meg, a szeretet minőségeit. A feltétel nélküli szeretet áramlásában való tétlen elmerülést, a különböző isteni formák iránti odaadást, a menedéküket, az általuk adott védelem ölelését. Siva- és Durgá-mantrákat énekelt Juli, és egy Krisna-mantrát is, mindegyikbe nagyon lágyan bele lehetett illeszkedni. Miközben ezt a bejegyzést írom, éppen egy olyan mixet hallgatok, amiben a Juli által énekelt számok közül is benne van egy-kettő. 

A szeretet ízei, minőségei között ott van az ítélkezés nélküliség, az elfogadás, az együttérzés, a másik tökéletlenségének, védtelenségének elfogadása, vagy éppen a saját sebezhetőségünk kimutatása. De így utólag talán a legfontosabbnak azt érzem, hogy rátaláljunk a szívünk útjára, és életünket szenteljük a szív munkájának. Végezzük azt, amiben igazán önmagunk tudunk lenni, amibe bele tudunk feledkezni, és teljesen át tudjuk adni magunkat neki. Ekkor tudjuk odaadni magunkat másoknak is, és ekkor tudunk olyan változást elősegíteni mások szívében is, ami által közelebb kerülnek önmagukhoz. 

A kakaó Anya szellemében az erőszakosság nélküli, gyengéd minőség a legszembetűnőbb. Nem akar semmit, nem erőlteti a dolgokat, csak támogat bennünket a saját folyamatainkban, a saját küzdelmünkben. Persze sokan hordozunk számos sérülést is a szívünkben, és ezek a fájdalmas élmények általában elszigetelnek bennünket a saját szívünktől. Amikor folyamatosan külső stimulációkat, célokat, eredményeket hajszolunk, akkor elfelejtünk önmagunkkal, a saját szívünkkel lenni, és el is szigetelődünk tőle. Ilyenkor persze nem tudjuk megélni az egységet önmagunkon beül, és a Világgal sem, boldogtalanok vagyunk. Minden titok nyitja a saját szívünkben rejlik, csak a kulcsot kell megkeresni hozzá. Ha rátalálunk a szív munkájára, akkor maradjunk az ösvényen és kövessük a szívünket. Akármennyire is nehéznek tűnik a szív útját járni, minden más erőfeszítés igazából fölösleges, mert nem fogja elégedetté tenni a lelkünket. Még ha le is kell küzdenünk bizonyos nehézségünket, ez az erőfeszítés közelebb hoz a saját szívünkhöz, a kapuhoz, mely a lélek, az Önvaló felé vezet. 

A szertartás végén tartottam egy fél órás gong-meditációt, és többen jelezték, hogy nem tudták befejezni a munkát. Azt kértem, hogy keressük meg a szív barlangjának bejáratát, és menjünk olyan mélyre benne, amennyire csak lehet. Eleinte az ember a nehézségekkel, az akadályokkal szembesül, majd a végén, mintegy jutalomképpen meglátja a fényt.  Pont ebben a pillanatban lett vége a meditációnak egyesek számára, de ne csüggedjetek, mert folytatjuk majd a munkát, és igazából a szív munkája sohasem ér véget, mindig újabb és újabb csodák várnak ránk a legyőzendő akadályok mögött. Namaste! Áldás!