2021 - a számvetés éve

A múlt héten, még a korlátozások előtt posztoltam egy mémet a Facebook oldalamra, melynek a témája az volt, hogy 2021-ben még nagyobb próbatételeknek nézünk elébe, mint amilyenre a 2020-as, szintén fullextrás év sikeredett. Sokan felháborodtak, hogy mit riogatom itt a népet, amikor így is sokan már a félelemtől dermedten várják a járvány "végét". Azt nem szabad azonban elfelejteni, hogy a járvány igazából csak a jéghegy csúcsa, mert ha figyelünk, akkor észrevesszük, hogy közben erőteljes, globális mértékű változások is zajlanak. Egyet szerintem biztosan leszögezhetünk: bármilyen is lesz az új "normális", köszönőviszonyban sem lesz azzal az élettel, amit eddigi 20-30-40 (kinek mennyi) évünk alatt kényelmesen megszoktunk. 

Szóval miután így leoltottak az ismerőseim riogatásért, gondoltam egyet, és leültem dobolni a kristálykoponyáimmal, hátha mutatnak valamit 2021-el kapcsolatban. Már asztrológusként is tartottam magam egyébként ahhoz a nézethez, hogy világvégét jósolni (gondoljunk csak a Y2K vagy a 2012 őrületre) nem kifizetődő dolog, mert ha nem jön be, akkor mindenki ki fog röhögni, viszont ha bejön, akkor sem fog gratulálni senki. Szóval amit a kristálykoponyák mutattak, arra én sem voltam felkészülve, illetve dehogyisnem, a hangulatom az már fel van készülve, de azért mindannyiunk java érdekében én is reménykedtem volna benne, hogy 2021-ben jön már valami fény az alagút végén. Tehát ha így lesz, ha nem így lesz, reméljük, hogy inkább jobbra fordul az élet 2021-ben, mint annál rosszabra, ami a jóslatban szerepel. 

Szóval a Kilenc Kristálykoponya tanácsa szerint a következők várhatók 2021-ben (megjegyzem, hogy még csak nyolc koponyám van, de a kilencedik valószínűleg ott készülődik valahol az éterben, hogy megérkezzen): Tűzvészek és cunamik lesznek több helyen, ami az amúgy is küszködő bioszféra számára rémálom, de viszont az ott élő embereknek nyilván nagyjából a véget jelenti. Aki túléli, az elköltözik valahová máshová. A migráció, népvándorlás amúgy is jelentős lesz, mint ahogy már el is kezdődött az afrikai lakosság északra vándorlása és a kínaiak kiszivárgása minden jóléti államba. A gazdasági válság öt évre prolongálva van, tehát korai lenne még jövőre annak is az enyhülését vizionálni. Miközben a világ többi része az életszínvonal hirtelen esésével küzd (az eddig is nélkülöző embermilliók esetében add össze, hogy ez mit jelent), egyedül Kína hasít a gazdaságban, iparban, innovációban, árutermelésben és exportban. Elárasztják a világot a termékeikkel, és szép csendben legyarmatosítanak mindenkit. 

Eközben a Közel-keleten háborúk zajlanak, ki tudja milyen alapon: vallás, olaj, politika, válságkezelés stb. De viszont Latin-Amerikában is beindulnak a drogkartellek és a korrupt, militáns rezsimek és fenntartható élet helyett ott is a rablógazdaság, terrorizmus és az általános nyomor terjed egyre jobban. Bár nem így lenne! Az USA-ban tömeges tüntetések zajlanak, inog a gazdasági és politikai egyensúly. Az egyetlen jó hír az volt, hogy a járvány hirtelen eltűnik, magától megszűnik valamikor az év elején, de ez is csak arra lesz jó, hogy rájöjjünk: nem ez volt a legnagyobb problémánk. Eddig a jóslat dióhéjban.

Minderre az eddigi gondolkodási paradigmáinkkal; gazdasági-társadalmi mechanizmusunk, fogyasztási szokásaink és életmódunk megtartásával szinte lehetetlen felkészülni. Hiába tele a spájz, hiába élsz egy jóléti országban, ahol alacsony a népsűrűség, a vihar mindenhová betör így vagy úgy, a változás szele mindent kisöpör. Talán az egyetlen dolog, ami érintetlenül marad, sőt az elpusztult régi paradigmák romjain meg is tud erősödni, az a spiritualitás, a szellemi úton járók életében ez az egy biztos kapaszkodópont lesz. Tegyük hozzá, hogy itt nem az intézményesült egyházak által propagált spiritualitásra gondolok, mely irrelevánssá válik. Talán csak az iszlám fog megerősödni, de azzal sem járunk túl jól. A káosz és a pusztulás (ami persze nem egy évig tartó folyamatokat jelent, hanem ez az átrendeződés a következő 50-100 évre is kiterjed, és sok áldozattal fog járni) tulajdonképpen elősegíti az elavult és fenntarthatatlan dolgoktól való megszabadulást, és helyet teremt egy új rendezettségi állapot kialakulására. 

Én hosszú távon optimista vagyok (bár lehet, hogy azt az időszakot már ebben a testben nem fogom megérni), de bízom benne, hogy a fenntarthatatlan anyagi habzsolás irányába jócskán eltolódott értékrendünk a helyére fog billenni. Ennek természetesen feltétele a mohóságon történő felülemelkedés, ami csak azoknak fog sikerülni, akik a szellemi úton elindulva rátalálnak az Önvalójukra. Egy biztos, hogy ez nem fog anélkül menni, hogy kilépnénk a komfortzónánkból. A fejlődésnek mindig ára van, és az ember hajlamos belekényelmesedni a megszokott helyzetbe, amíg csak nem kényszeríti valamilyen fájdalmas körülmény a változásra. Ezért úgy érzem, hogy 2021 a számvetés éve lesz sokunk számára: mint a halál pillanatában, lepörög előttünk eddigi életünk és talán elkezdjük egy másik szemszögből látni azt az értékrendet, amit eddig megszoktunk, és amit már el kell engedni, át kell alakítani. A válságos időszakokat mindig ki kell használni, mert lehetőséget adnak a mélyebb felismerésekre. 

Végezetül néhány szót a fenti képről. 1838-ban, az ausztráliai Kimberley környékén fedezték fel ezeket a barlang-festményeket. Hogy milyen régiek, erről csak feltételezések vannak. Egyes szakértők 17 ezer évesre becsülték a korukat, míg mások, a környéken talált emberi maradványok és kőeszközök alapján azt állítják, hogy akár 100 ezer éve is keletkezhettek a festmények. A rajtuk ábrázolt antropomorf lényeket a környékbeli őslakosok Wandjinának nevezik, és a Földre szállt szellemeknek, az Emberiség ősnemzőinek tartják őket, akik esőt, termést és jólétet hoznak. Hasonló, az égből a földre szállt istenek vagy ősök számos természeti nép teremtésmítoszaiban léteznek, a sumér és főníciai kultúráktól kezdve egészen az indián kultúrákig, vagy akár az afrikai dogonokat is említhetjük. Mindezt csak azért írtam le, mert amit mi rekonstruálni tudunk a Föld és az emberiség történelméről, az vélhetően egy nagyon kicsi töredéke annak, amit például az ókori mítoszokban rögzítettek és továbbadtak. Ezzel kapcsolatban Biaggio Russo "Istenek rabszolgái" című műve egy nagyon érdekes és tanulságos könyv, a benne említett Anunnaki témával kapcsolatban viszont ezt az anyagot is ajánlom elolvasásra azoknak, akik tudnak angolul.

A bizalom tere

Amióta elkezdtem az egyéni hangterápiás kezeléseket, vagy lélekutazásokat, sokszor felmerül a kérdés, főleg olyanok részéről, akik még nem jártak nálam, vagy nem ismernek személyesen, hogy mennyire védett a tér, amiben dolgozunk. Ez egy fontos téma, és érdemes beszélni erről általánosságban és a kliens/gyakoló/önismereti úton járó szemszögéből is, aki különböző egyéni vagy csoportos alkalmakra látogat, és ott belső munkát végez. Természetesen nem tisztem megítélni, hogy én magam mennyire tudok olyan védett vagy meghitt teret biztosítani, amiben a vendég meg tud nyílni. A csoportos események (hangfürdők, workshopok, transzlégzések) résztvevőitől sokszor kaptam mér olyan visszajelzést, hogy jót eret tudok tartani, de az egyéni kezeléseknél az a tapasztalatom, hogy a belém helyezett bizalom még fontosabb tényező. Azok, akik ismernek, és ezért bíznak bennem, vagy olvasták a cikkeimet, és ez alapján nagy bizalmat szavaznak nekem, általában hatékonyabban tudnak dolgozni a belső folyamataikkal. Amikor ugyanis megbízunk a terapeutában vagy segítőben, és ő ezt a helyén kezeli, nem él vissza vele, akkor ezzel kinyilvánítjuk a szellemvilág felé, hogy saját magunkban is bízunk, és készen állunk arra, hogy szembenézzünk tudatalattink bugyraival, vagy éppen az önkorlátozó hiedelemrendszereink határaival és azzal, ami azon túl van. 

"Tartjuk a teret" - ez egy gyakori kifejezés ezoterikus körökben. Amikor valaki elmegy egy eseményre, hogy ott belső munkát végezzen (legyen az egy meditáció, hangutazás, sámán-szertartás, transzlégzés vagy bármi hasonló), akkor ott meg fogja nyitni magát, mélyebben és közvetlenebbül, mint esetleg otthon a családtagjai előtt. Ehhez a folyamat vezetőjének kell biztosítania a megfelelő teret, ami két dolgot jelent: Ő és a többi résztvevő tiszteletben tartja a résztvevő megnyilvánulásait, közléseit, nem ítéli el, nem közösíti ki, nem él vissza vele, és mindezt titoktartással kezeli. A másik dolog pedig az asztrális védelem. Amikor megnyílunk, akkor visszavonjuk a természetes védekező mechanizmusainkat, melyekkel öntudatlanul is védekezünk az ártó, rosszindulatú energetika és szellemlények támadásai ellen. Olyan ez, mint amikor a műtétnél felvágják a beteg bőrét és szöveteit, és ezzel a kórokozók elleni védőrendszerén rést nyitnak. A műtét során fokozatosan be kell tartani a sterilitási előírásokat, és a sebet vissza kell varrni, majd megfelelően ellátni, hogy ne fertőződjön. Nos, amikor lélekműtétet hajtunk végre, vagyis a kliens tudatalattijában elfojtott érzelmek, traumák, emlékképek, vágyak stb. számára nyitjuk meg a csatornát, akkor ugyanígy létre kell hozni egy védelmező erőteret, melyet a hozzáértő sámán különböző szellemi erők és energetikai segédeszközök segítségével hoz létre. Megtartja ezt a védő teret, amíg zajlik a folyamat, vagy gyakorlat, majd a végén lezárja a kliens megnyílt belső világát, hogy visszaléphessen a hétköznapi valóságba. 

Természetesen a feldolgozási folyamatok még tovább tartanak, tehát nem meglepő, ha egy mélyebb lelki munka után a kliens napokig hiperérzékeny, érzelmek, emlékek bukkannak fel benne a semmiből, vagy dekoncentrált lesz, nem tud olyan hatékonyan kapcsolódni a fizikai valósághoz, mint ahogy szokott. A magasabb rezgésszinten vagy tudatossági állapotban végzett munka és a hétköznapi tudatállapotunk közötti oda-vissza váltást is meg kell tanulni, és a gyakorlással ez jobban fog menni. Lezárásképpen szeretném még egyszer megemlíteni, hogy a segítőnek semmiféle módon nem szabad visszaélnie a közte és a kilens között kialakuló kapcsolattal és bizalommal, mert az érzelmi/fizikai/szexuális kihasználás bármilyen formája nagyon mély törést és traumát fog hagyni a kliensben, és hosszú évekre blokkolhatja az önismeretre irányuló további törekvéseit, mivel egy-egy rossz példa alapján az egész spirituális útban és tulajdonképpen minden segítőben, terapeutában képes elveszíteni a bizalmát. A bizalmat felépíteni és elmélyíteni nem könnyű, viszont lerombolni nagyon gyorsan lehet. Továbbá az ilyen sérüléseknek komoly karmikus következményei is vannak a segítő/tanító szempontjából. Tehát vigyázzunk, mert a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, ahogy mondani szokták! A másik eset, ami megtörténhet, de talán kevésbé veszélyes, az pedig az, amikor a folyamatot vezető személynek igazából nincs mély kapcsolata a szellemvilággal, és ezért nem tudja megnyitni a megfelelő kaput. Ezt egy érzékenyebb személy észreveszi, hiszen a folyamat vagy szertartás során úgy érzi, mintha valamilyen falba ütközne, és nem tud úgy kapcsolódni a szellemvilághoz, ahogyan egyébként szokott. Ez általában akkor történik meg, ha a terapeuta önkorlátozó hiedelemrendszerei távol tartják őt a szellemvilággal való mélyebb kapcsolattól. 

A Végső Valóság természete

A civilizáció hajnala óta foglalkoztatja az emberi testben lévő lelkeket a kérdés, hogy mi is a Végső Valóság, és hogyan közelíthető meg, érhető el, tapasztalható meg. Számtalan filozófiai rendszert és spirituális utat, ha úgy tetszik vallást alkottak az emberek, annak reményében, hogy egyik vagy másik segítségével bárki elérheti Istent, vagy a Végső Valóságot. Persze a számtalan út egyik tökéletlensége pontosan abban rejlik, hogy ha a saját magad által választott vagy alkotott utat kizárólagosan igaznak tekinted, akkor elvágod magadat az Igazság egy olyan dimenziójától, melyet a te utad tagad. 

A spirituális utak szeretnek polarizálódni, és általában a végső számok egyike, az Egy vagy a Kettő felé tendálnak. Az Egy hívei egy megkülönböztetések, tulajdonságok és bármiféle korlátok nélküli, leírhatatlan végső valóságban hisznek és azt próbálják elérni, beleolvadni, míg a dualitás pólusa felé elbillent útkeresők mindenben a különbséget keresik: különbséget tesznek Isten, vagy a Legfelsőbb Tudatosság és az egyéni lélek tudata között, különbséget tesznek a lélek és az átmeneti otthonának tekinthető anyagvilág vagy Természet között, végül különbséget tesznek a különböző isteni formák, a különböző lelkek és az anyagi Teremtés különböző megnyilvánulásai között. 

A különbözőségek egyoldalú hangsúlyozása is ahhoz vezethet, hogy elvágjuk magunkat az Igazság egyik vagy másik aspektusától. Én azt az útmutatást kaptam, hogy a Harmadik Utat, vagy a Középső utat járjam. Ha az ídá a Hold-energia, a Pingalá a Nap-energia, akkor az egyensúly és a Teljesség, a két szélsőség közötti látszólagos ellentét feloldása a Szusumnában van. A nonduális és duális nézetek és utak összeegyeztethetőek, ugyanúgy, mint Isten transzcendens és immanens aspektusa, és minden, látszólag kibékíthetetlen ellentmondás. Aki a középső utat járja, magába fogadja a látszólagos ellentétek egymásnak feszülése mélyén nyugvó origópontot, melyből nézve mindegyik nézetnek van létjogosultsága, mégsem tűnnek külcsönösen kizárólagosnak. 

A kérdés számomra nem is az, hogy Isten végső minőségében nonduális, leírhatatlan szubsztancia, vagy a lelki változatosságok, tulajdonságok, formák, nevek végtelen kavalkádját magába foglaló, duális utakon megközelíthető személy. Hiszen mindkettő lehet, és egyik sem, ha éppen akar. A valódi kérdés számomra nem is az, hogy Isten megismerhető-e, hiszen ennek mértékében megismerhető, amennyire meg akarja mutatni magát, és ugyanakkor sohasem teljesen megismerhető, igazából még saját maga számára sem. 

A végső kérdést tehát én inkább így tenném fel: a Végső Valóság egy konstans, örök, időn túli és mindennek a rendjét megteremtő, fenntartó ősállapot vagy Legfelsőbb Tudat, vagy pedig egy dinamikusan változó, folyamatosan megújuló, bővülő, táguló, fejlődő ideafolyamat, mely végtelen számú különböző tudatosságba kiterjedve, vagy ÖnMagát felosztva igyekszik megismerni saját lénye és hatalma korlátlan sokszinűségét és örökké megújuló frissességét? Ez a kérdés úgy is eltehető, hogy Isten az időn túli, változatlan Öröklétben létezik-e, vagy pedig valamilyen módon saját Maga is felhasználja az Idő potenciáját a folyamatos fejlődésre, változásra, megújulásra? Mi azért tanulunk, mert Isten tanul Önmagáról rajtunk Keresztül, vagy azért tanulunk, hogy Isteni is tanulhasson, hogy megismerhesse Önmaga újabb és újabb oldalait rajtunk keresztül? Ez a dinamikus világkép számomra igazából vonzóbb, mint a statikus, végső kijelentésekkel és axiómákkal dobálózó, sakktáblaszerű világértelmezés, melyben minden megjósolható, kiszámítható, és a fejlődés lehetősége csak egy negatív origópontból egy "pozitívba" létezik, vagyis befutunk a célba, és vége. Mi van, ha a Valóság egy vonat a Végtelen Tengerén, és Isten sem tudja teljesen bizonyosan, hogy mi lesz a következő megálló? Csakhogy ő ettől nem esik kétségbe, hanem élvezi az utazást, melyhez mindenki hozzátesz egy kicsit?

Ebben az esetben a kreativitásunk nem holmi megjósolható, beparaméterezhető játék az illúzió bölcsijéban, hanem valódi teremtő munka, mellyel, ha nem is nagy léptékben, de valami újat, megismételhetetlent, egyedit hozunk létre, amiben isten vagy az egész Univerzum is rácsodálkozva gyönyörködik? Így mindenki a parányi teremtésével hozzájárul a Végső Valóság egy-egy újabb porcikájának megteremtéséhez, örökké növelve ezt a multidimenzionális játékot.

Tudatlanság és alázat

Néhány hete volt egy emlékezete eszmecsere a Rebel Yoga Facebook csoportban. Egy oktató tanfolyamot hirdetett, ahol felhúzza a megjelenők Kundalinijét. Persze nem is erről kívánok vitatkozni, hogy hogyan meg miként, de persze a hozzászólók közül többen kérdőre vonták, hogy ezt mégis milyen alapon. Az oktató válaszreakciója volt az, ami elindított bennem egy gondolatmenetet.

"Ti tudatlanságban éltek, és nektek ez a hozzáállás logikus. Azt hiszitek, mindent tudtok, és amit nem, az biztos nem jó vagy nem igaz."

"Mint sokan mások, te is a tudatlanságból vonsz le következtetéseket és a saját határaidat a világ határainak hiszed."

Nos, axiomálisan valóban igaz lehet az az állítás, miszerint a tudatlanság (avidjá) hatása alatt álló ember világnézete általában önkorlátozó hiedelmeken alapszik, és sokszor nem hajlandó tudomást venni olyan tényekről, melyek kívül esnek az általa megismert, elfogadott világrenden. De tételezzük fel, hogy valakinek sikerült túllépnie a tudatlanságon, és elérnie a megvilágosodott állapotot. A kérdés az, hogy számíthatunk-e egy ilyen személy részéről a fentiekhez hasonló ítélkezésre másokkal szemben?

Tekintsük most át egy kicsit, hogy mint mond Patandzsalí a Jóga-szútrában az avidjáról. Patandzsalí szerint a szenvedésnek ötféle forrása van (klésa), és ezek közül is a fő a tudatlanság (avidjá). Ez a gyökere a másik négynek. A következő klésa az aszmitá, vagyis az egoizmus. Az egó persze azt mondatja velünk, hogy csak nekünk van igazunk, és mindenki más téved (vagy a fenti gondolatmenetbe illesztve: "Csak én vagyok megvilágosodott, mindenki más tudatlanságban van.") Az egó persze szintén szenvedést okoz, mert ha mindenki felett ítélkezünk, akkor senki nem fog szeretni bennünket. Azt hiszem, hogy amiképpen az avidjá ellentéte a megvilágosodás, azaz a teljes tudás, az egoizmus ellentéte az alázat. A legtöbb esetben a megvilágosodott bölcsek végtelenül alázatosak szoktak lenni, és tartózkodnak az ítélkezéstől, mert tudják, hogy azzal senkit sem tudnak magasabbra emelni. 

A harmadik klésa a rága (ragaszkodás). Ebben az esetben ragaszkodunk a saját igazunkhoz, mert nem vagyunk eléggé tág látókörűek ahhoz, hogy a tőlünk eltérő álláspontban is meglássuk az igazságot. A saját igazunkhoz való kényszeres ragaszkodás ebben az esetben a hitünk bizonytalanságát, illetve a tágabb, teljes igazság befogadásának képtelenségét, a szűklátókörűséget mutatja meg. 

A negyedik klésa a dvésa (ellenszenv). Aki másként gondokodik, mint én, vagy esetleg jobb ötlete van nálam, abban keresek valamilyen személyes hibát, amiért elítélhetem, és így az általa képviselt álláspontot sem kell komolyan vennem. Amikor a vitázó ellenfél ellen intézünk személyes támadást, ahelyett, hogy az általa felhozott érvvel vitatkoznánk, megint csak a saját tudatlanságunkra mutatunk rá.

Az ötödik klésa az abhinivésa (a halálfélelem). A lélek nem halhat meg, csupán a test, az elme és az egó. Sok esetben az ellentétes véleményekkel szembeni vad védekezés az egó halála miatti félelemből táplálkozik. Az, akinek nincs egója, nem ragaszkodik foggal-körömmel a saját igazának bizonygatásához, mert számára nincs tétje annak, hogy ki hiszi el az ő állításait. Aki megérett rá, annak megmutatja a Végső Igazság felé vezető utat, de nem akar mindenkit szánt szándékkal meggyőzni. 

Tehát én amondó vagyok, hogy érdemesebb mindenkinek a saját háza táján takarítgatni a tudatlanságot, és nem arról győzködni másokat, hogy csak neki van igaza, és mindenki más téved. Azt szokták mondani, hogy az igazság olyan egyértelmű, mint a Nap, és ha valaki az Igazság útját járja, és eltöltekezik vele, akkor az őszinte és arra érett személyek ezt úgyis fel fogják ismerni benne, senkit sem kell győzködnie semmiről.

Hiteles és álguruk - hogyan tégy különbséget?

Ez most itt egy gyakorlati útmutató kíván lenni, remélem hasznát veszitek. Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy én magam nem értem el a felszabadulás, megvilágosodás vagy a lelki tökéletesség bármilyen, általam értékelhetőnek és hitelesnek tekintett formáját, szóval igazából az alábbiak csak találgatások lesznek, mivel nem vagyok teljesen kompetens annak megítélésében, hogy ki érte el valóban a spirituális szintet, és ki az, aki csak parasztvakít.

Viszont úgy érzem, mégis van létjogosultsága ennek a posztnak, hiszen az egyszeri útkereső is pontosan ugyanebben a helyzetben van: jóhiszemű, esetleg naiv, és igazából nem képes megítélni, hogy ki tekinthető hiteles spirituális személynek. Ez majd csak akkor fog teljes bizonyossággá válni a számára, amikor ő maga is elérte a megvilágosodott állapotot. De azért valamibe csak kell kapaszkodni!

1. Mit keresel?

Először erre a kérdésre kell tudnod a választ. Például, ha csak jóga-ászanákat akarsz tanulni, akkor egy jó anatómiai ismeretekkel rendelkező ászana-tanár is sokat segíthet, még ha nem is túlzottan spirituális az illető. Ha viszont konkrétan a spirituális utat keresed, akkor már valamivel magasabbra kell tenned a mércét. 

2. Évek és rutin

Amikor elindulsz egy úton, vagy belekezdesz egy folyamatba, akkor jellemzően mindenkinek mindent elhiszel, akiről úgy látszik, hogy ért az adott rendszerhez, amivel foglalkozni kívánsz. Nyilván hasznos lehet, ha az illető már mondjuk 10-20 éve műveli az adott folyamatot, és nem tegnap kezdte. De azt ne feledjük, hogy a spirituális fejlődés sokezer élet erőfeszítésének terméke, tehát lehetnek olyan ritka esetek, hogy például egy fiatal fiú mér olyan magasságokban mozog, amit egy aggastyán meg sem tud közelíteni, még ha egész életében járt is az adott úton. Viszont ha te magad eltöltesz egy pár évet az adott rendszer megismerésével, gyakorlásával, akkor már pontosabban fogod látni, hogy melyik tanító mennyire alapozta meg magát a dologban, mennyire van benne "tartalom", vagy csak a külsődleges hókuszpókusz van elhintve.

3. A kókler tipikus vonásai

Mikor kellene, hogy megszólaljon a vészharang - itt most valami olyan történik, ami nem fog igazán a hasznomra válni? Pár támpont: 

1. A guru nagyon "nyomul", vagyis nagyon meg akar győzni a maga igazáról, és ezzel együtt mindenki másról azt mondja, hogy téved.

2. A guru "be akar szervezni". Amikor azt érzed, hogy az életed egyre több vetületében törekszik kizárólagos hatalomra és befolyásra az illető, és nem hagyja, hogy önállóan dönts és gondolkodj, akkor lehet, hogy nem jó emberre bíztad magadat.

3. A guru túltolja a csilivili külsőségeket és allűröket. Szinte minden rendszerben vannak öltözködősben, kellékekben, tárgyakban, viselkedésben megnyilvánuló jelei annak, hogy az illető egy "elöljáró", "beavatott", satöbbi. Ha ezekből túl sok van, az nem jó jel. Krisztus is csak egy tunikát viselt, Buddha meg egy bordó leplet, semmi más extra "spiri" felszerelésük nem volt. 

4. A guru érthetetlenül beszél. Amikor valaki tóltolja a filozófiát, ráadásul úgy adja ezt elő, hogy fel sem vagy képes fogni, akkor ezzel azt akarja éreztetni, hogy mennyivel magasabb szinten áll mint te. Egy megvilágosodott mester hétköznapi szavakkal is rá tud vezetni a legmagasabb igazságokra.
5. A guru túl sokat szidalmaz vagy dicsér. A túl sok szidalom a mai világban mér nem működik, mert az embereknek eleve nincs önbizalmuk, és jutalmazásra vágynak a szeretethiány miatt. Nem tudják a szeretet megnyilvánulásának tekinteni a túlzott szigort. persze valamennyi azért jó, ha van. A negédes dicséret és a virágos-balzsamos New Age-hippi hangulat sem igazán sugároz hitelességet. Ez inkább az üzletember-guruk fegyvere, akik annál kedvesebbek veled, minél több pénzt remélnek tőled. Az autonómiádat tiszteletben tartó guru a legszerencsésebb választás.

6. A guruval kapcsolatban már híre ment egy-két botránynak. Ilyenkor a "nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél" elvét érdemes figyelembe venni. A pénz, a nők és a hatalom akkora erők, hogy a megvilágosodott lelkeken kívül mindenkit képesek lehúzni a mocsárba. Ebből kiindulva az ilyen pletykák gyakrabban igazak, mint ahányszor nem azok. Ha esetleg te magad is azt tapasztalod, hogy a guru veled kapcsolatban mohóvá, pénzéhessé, manipulatívvá vagy abúzívvá válik, akkor ne hessegesd el magadtól a megérzést, iszkolj el a bűvköréből minél hamarabb. 

4. Az Önvaló a legjobb guru

Ha őszinték vagyunk, akkor Isten mindig utat fog mutatni nekünk a spirituális fejlődés felé. Akár a szívünkön keresztül, akár más tanítókon, a barátainkon, vagy akár ismeretlen embereken és a természet jelenségein keresztül. Nem kell egy külső személyre projektálni kizárólagos módon a guru szerepkörét, mert a mi magunk tökéletlenségét hajlamosak vagyunk azzal kompenzálni, hogy a gurut tökéletesnek látjuk és istenítjük, vagy bálvánnyá tesszük. Ez önmagában hiba, és nem meglepő, ha Isten saját maga rombolja le bennünk ezt az illúziót. 

Közvetítők Isten és ember között

Szükségünk van-e közvetítőkre (felszentelt papokra, gurura, kiválasztott prófétára stb.), hogy elérjük az isteni megvalósítás legmagasabb szintjét? Vagy pedig elég az őszinte vágy és törekvés, a személyes lelki gyakorlat, és a tapasztaltabb segítőket tekinthetjük "idegenvezetőnek", akiknek útmutatásait követve hamarabb célba érünk? 

A szervezett vagy intézményesült, "történelmivé" vált vallások egyik gyakori vonása az, hogy az Istenélményt korlátozzák a papság, a beavatottak, a kiválasztottak körére, akinek a közvetítésével juthatnak csak hozzá a közönséges hívők az égi áldáshoz, vagy érhetik el azt, hogy Isten elfogadja az áldozatukat, felajánlásukat. Érdekes példa Pio Atya vagy Assisi Szent Ferenc esete, akik karizmatikus istenélményeikkel a maguk idejében komoly követőtáborra tettek szert, és a papság intézménye ezt már veszélyesnek ítélte meg az intézmény hatalmára nézve. Haláluk után, amikor már nem árthattak az egyháznak, persze fordult a kocka, és szentté avatták őket, vallásos élményüket ekképpen "hitelesítve". Terence McKenna, a hagyományos indián törzsek által alkalmazott tudatmódosító szubsztanciák (varázsgomba, Ayahuasca, Peyot, Datura stb.) nagy guruja a következőket mondja:

"Úgy gondolom, hogy a következő történt: A történelem előtti világban minden vallásos élmény tapasztalati volt, és a növényeken keresztül keresték az eksztázist. Egy időben viszont, viszonylag korán, egy csoport a nép és az "Odaát" közvetlen megtapasztalása közé helyezkedett. Ebből jöttek létre a hierarchiák, a papság, a teológiai rendszerek, a kasztok, a rituálék és a tabuk. A sámánizmus viszont egy kísérleti tudomány, ami egy olyan területtel foglalkozik, amiről nem tudunk semmit. Fontos észben tartani, hogy a nyugati kultúrában nagyon egyenetlenül fejlődtek az episztemológia eszközei. Hatalmas mennyiségű tudással rendelkezünk arról, hogy mi történik az atom belsejében, de egyáltalán semmit sem tudunk az elme természetéről."

Félretéve most a transzállapotok elérésének módszereivel kapcsolatos kérdést (vagyis hogy hallucinogén gyógynövények alkalmazásával vagy más módokon érjük azt el), fennmarad a kérdés: mindenki jogosult-e az istenélmény megtapasztalására, vagy pedig csak a kiválasztottak, a beavatottak? A sámánizmus megközelítésében az istenélménynek nagyon sokféle szintje létezik, lévén a gyakorló a különböző természeti erőkben és jelenségekben, a növényekben és állatokban is felismerheti az isteni erőket és kommunikálhat velük, de az immanens Isten aspektusa mellett a transzcendens, az anyagi teremtésen túl elhelyezkedő aspektusával is képes kapcsolatba lépni. Természetesen az istenélmény a tudatosulás szintjétől fog függeni. Ezt a tudatosulási folyamatot azonban akkor is végig kell vinni, ha ehhez külső segítséget kapunk például a tudati rezgésszintünket erőteljesen megemelő beavatási folyamat, vagy pedig egy sokkal magasabb érzékenységű tudatállapotot előidéző gyógynövény vagy kémiai anyag által. E kettő folyamat veszélyeiről a következő bejegyzésben fogok írni.

BNS Iyengar - egy kevéssé ismert Ashtanga mester

A Pattabi Joissal kapcsolatos, idén nyilvánosságra került #MeToo botrány nyomán felmerülhet a kérdés, hogy vannak-e még a bolyón olyan jóga-mesterek, akik Thirumalai Krishnamacharyától tanultak, és nem éltek vissza úgy a tekintélyükkel, mint Pattabhi Jois. Az egyik név, aki eszembe jut, Shrivatsa Ramaswami, aki inkább vinyásza kramának nevezi a sorozatait, melyeket Krishnamacharyától tanult. A másik név BNS Iyengar, aki a mai napig Mysuru-ban lakik és tanít. Nem azonos BKS Iyengarral, aki szintén Krishnamacharya tanítványa volt, de már meghalt. Az alábbiakban Andrew Eppler cikkének fordítását olvashatjátok. Persze egy kicsit itt is túlzónak tartom a guru istenítését, de így látatlanban jó fejnek tűnik BNS Iyengar, és talán nem él vissza a helyzetével úgy, mint Pattabhi Jois.

"21 évnyi gyakorlás után Sri BNS Iyengarnál a tanáromnak tekintem őt. A tanítványa vagyok, és ezen a napon, Guru Purnimán (amelyen a tanítókat dicsőítik) szeretnék megosztani néhány gondolatot a tanítási módszereiről és az örökségéről.

Először is, mit jelent a Parampará szó? Egyszerűen azt, amit nemzedékről nemzedékre továbbadnak. Ez történhet családi vérvonalon keresztül, de ugyanúgy tanár-tanítvány kapcsolaton keresztül is, ahogy a legtöbb jógatradícióban történik. Míg a jóga mainstream, populáris vonulatát nem nagyon érdeklik ezek a dolgok, azok, akik minden nap gyakorolják a jógát és akik a fizikai gyakorláson túl is kezdik megtapasztalni a jóga áldásos hatásait, gyakran elkezdenek érdeklődni afelől, hogy mindez honnan származik. A jóga története nagyon hosszú és érdekfeszítő.

Srí BNS Iyengar az Ashtanga vinyásza jóga legidősebb élő tanára. Mysuruban, Indiában lakik. 92 éves korában még mindig aktívan tanítja az ászanát, múdrát és pránájámát minden nap. Élethossza és megmaradt mentális tisztasága tanúskodik az életen át tartó Ashtanga vinyásza jóga gyakorlás mély hatásairól. Mindig arra törekedett, hogy kimaradjon a figyelem középpontjából, és nem reklámozta magát. Nem gondolja meg kétszer, hogy kirúgja az olyan tanítványokat, akiket tiszteletlennek tart. Már többször is láttam rá példát. Épen ezért nem annyira ismert a jóga világában. De azok számára, akik tényleges kapcsolatban állnak vele, Srí BNS Iyengar sokkal több, mint ászana-tanár. Arra inspirál bennünket, hogy jobb emberré váljunk.

Már az első találkozásunkkor tudtam, hogy különleges emberrel van dolgom. A csillogó szemek és a gunyoros mosoly, miközben megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben, elég volt, hogy megfogjon. Utána már nem akartam másnál tanulni. Mélyre akartam menni az ő irányítása alatt, és tudtam, hogy voltak dolgok, amiket megtaníthatott nekem. Rám szánta az időt. Megosztotta velem világnézetét és humorát. Sokszor viccelt velem olyan módon, ami segített, hogy meglássam a saját egómat és ostobaságomat. Időnként könnyeket csalt a szemembe a filozófiája mélységével, amikor elmagyarázta, hogy mennyire fontos az alázat és az erényesség. Sohasem tett említést saját vallási nézeteiről. Igazából sohasem akart áttéríteni semmilyen spirituális hagyományra a sajátomon kívül, de amikor évekkel később sikerült kiderítenem, hogy az Iyengarok Ramanuja Visistádvaita filozófiáját követik, és fő nézetük a bhakti, és az emberiség iránti szolgálatot és odaadást tekintik a legfontosabbnak, nem lepődtem meg. Kiderült, hogy Srí Krishnamacharya is egy Iyengar volt és ugyanezt a filozófiát követte. A Mysore jóga-paramparát, amikor a mysore-i öregek és tudósok beszélnek róla, néha Nathamuni szampradájának is nevezik, és több köze van a Bhagavad-gítá tanításaihoz, mint a jógapózok gyakorlásához.

Az ászana-gyakorlás tekintetében Sri BNS Iyengar nagyon hasonló dolgot tanít, mint amit Pattabhi Jois tanított. Sri BNS Iyegar Sri Krishnamacharyánál kezdte az ászana-gyakorlást, majd Pattabhi Joissal folytatta 12 éven keresztül. Nála a bal lábbal kell hátralépni a jobb helyett. Ez nagyon praktikus, mert agy a tanulók a tanár felé fordulva végzik a pózok jobb oldalát. Ennek filozófiai okai vannak. Vannak más, kisebb eltérések a vinyásza számolásban és a pózok változataiban, de ezek nem jelentősek. Büszkén gyakorlom őket azon a módon, ahogy ő tanította.

Amikor megkért, hogy segítsek neki az ászana-oktatásban, ezt nagy kitüntetésnek vettem. Sokszor nagy kritikával javította ki oktatási módszereimet mindenki előtt. Nem szerette, hogy mélyebbre vittem a tanulókat a pózokba. Azt mondta: "Hadd csinálják saját maguktól és fedezzék fel a saját sebességükkel). Nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy mindenkivel nagy tisztelettel bánjon, és szigorúan tilos volt lábbal érni a gyakorlókhoz. Ha valaki hibázott tanárként, azonnal rárivallt. De legalább elmondhatom, hogy néhány pillanatig a nagy BNS Iyengarral taníthattam együtt!Olyan sokat tanultam csak abból, hogy mellette voltam. Nagyon csendes a jógatermen kívül, de amint a jógaoktató szerepébe lép, oroszlánná változik.

Amikor készíteni akartam egy dokumentumfilmet az életéről és a tanításairól, többszöri kérlelés után vonakodva beadta a derekát, és amikor már minden előkészülettel megvoltunk, mégis megváltoztatta álláspontját és elutasított. Ennek eredményeként az egész Mysore-i jóga-közösségről született egy dokumentumfilm, ami ezerszer jobb lett, mintha csak egy személyről szólt volna. megmutatta abszolút elkülönültségét és ugyanakkor lehetővé tette, hogy beljebb kerüljek ebe a közösségbe és többet tanuljak, mint amiről valaha is álmodtam. A Mysore Yoga Traditions film ennek a munkának a gyümölcse.

A film készítése közben hátsérülésem volt. Egyik nap kihagytam a gyakorlást, de nem volt jó érzésem emiatt. A kora miatt nem tudhattam, hogy látom-e még ebben az életben, és nem akartam, hogy az egóm megakadályozzon az ászana-órákon való részvételben. Az egyik reggel nagyon fájt a hátam. Látta, hogy fájdalmaim vannak, és hogy a mozdulataim nagyon kényszeredettek. Folyamatosan azt mondta nekem, hogy legyek óvatos. A gyakorlás végén már csak haza szerettem volna jutni, mielőtt a hátam begörcsöl, és négykézláb kell hazamennem. Ő azonban azt mondta: "Várj, várj!" Így hát ott ültem, közben néhány régi, poros polcot matatott végig. Ez eltartott vagy tíz percig. Azt gondoltam, hogy megfeledkezett rólam, és így próbáltam csendben kiosonni az ajtón. Ekkor egy paksaméta papírral a kezében fordult felém, és visszahívott a hátsó szobába. Azt mondta: "Ez az összes kutatásom a jógával kapcsolatban, és szeretném, ha megkapnád. Ne oszd meg senkivel." Padlót fogtam. Majdhogynem elsírtam magamat. A legsilányabb jóginak éreztem magamat a bolygón, és ő ezt az alázatos pillanatot használta ki arra, hogy olyan ajándékot adjon nekem, ami számomra felbecsülhetetlen értéket képviselt.

Elolvastam a papírokat. Vannak olyan dolgok, amiket sohasem fogok megosztani senkivel. De egy dolog le volt írva: úgy hitte, hogy az Ashtanga vinyásza jóga egy nagy ajándék az egész emberiség számára. Abban hisz, hogy olyan módon kell tanítani, ami túllép a nyelven, kultúrákon, valláson és a politikán. Úgy hiszi, hogy mindenki számára elérhetővé kell tenni, és nem kell senkit sem megkérni arra, hogy kövesse egy másik kultúra hitrendszerét.

Ami engem illet, ezek a tanáromtól kapott instrukciók. Nem kötnek meg a sorozatok vagy a pózok vagy az indiai kultúra bármilyen csapdája. Szabad vagyok, De az odaadás fontos. A hagyomány tisztelete fontos. Csak egy kötelezettségem van - hogy együttérzéssel, kedvességgel és tisztelettel osszam meg a jógát másokkal. És igyekezzek a világ javát szolgálni a jóga tanításában tett erőfeszítéseimmel. Ezért nevezem Guruji-nek. Sokat tanított nekem a jógáról és az életről és ezért őszintén hálás vagyok neki. Büszkén tanítom Sri BNS Iyengar jóga-módszereit."

Elcsépelt spiritualitás?

"Jóga és spiritualitás" címmel olvastam egy szösszenetet az egyik ismert jógastúdió közösségi oldalán. Nem nevesíteném, mert nagyon jó szakemberek dolgoznak ott, és természetesen megvan a joguk a saját véleményformálásra, mint ahogy nekem is arra, hogy megfogalmazzak egy eltérő álláspontot. Tehát alább következik az eredeti szöveg, majd az én fésületlen gondolataim ezzel kapcsolatban, bárminemű célzatosság vagy rosszindulat nélkül. A harc és a sárdobálás korszakából remélhetőleg kinőttem már, és talán most még inkább helyt tudok adni az enyémtől eltérő véleményeknek, mint amikor írni kezdtem ezt a blogot.

"JÓGA ÉS SPIRITUALITÁS • A spiritualitás lassan kezd szitokszóvá válni. Túl sokan használják, akik számára túlságosan fontos lett a póz, az érdemek nélküli elismertség, a munka nélküli eredmény (látszata), a valódi erények nélkül kierőszakolt tisztelet. A jóga csodája nem abban van, hogy bizonyos gyakorlatok végzésétől, vagy egy nárcisztikus oktató csodálatától hirtelen mi magunk is csodálatosak leszünk. 

A jóga egy tudatos út, amin minden nap meg kell tennünk egy apró lépést. A célja nem egy spirituális, körülrajongott, felsőbbrendű én kialakulása, hanem a koncepciók mögötti valóság felismerése. Ehhez nem kell hinni valamiben, szigorú életviteli szabályokat követni, erőn felül fizikai gyakorlatokat végezni. Egyáltalán nem kell (és lehetséges) szentté válni. Mindössze őszinte, belülről fakadó törekvés szükséges, erős vágy a valóság megértésére. "Bármit is tegyen az ember, ha azért teszi azt, hogy megtalálja önnön valódi énjét, az minden kétségen felül közelebb viszi őt önmagához."

/Niszargadatta/

Nos, az utolsó idézettel tudok azonosulni, bár egy kicsit a saját farkába harapó kígyóra emlékeztet. Azt persze hozzá kell tenni, hogy nem minden tett vagy erőfeszítés visz közelebb bennünket az önvalóhoz. Ennek megértéséhez érdemes részletesebben megismerkedni azzal a kulturális-filozófiai háttérrel, amibe a jóga beleágyazódott, persze lehetőleg nem dogmatikus módon. Hogy csak néhány példával éljek: a sör-jóga, bor-jóga vagy a tudatmódosító szerek rekreációs jellegű alkalmazása nem igazán fog közelebb vinni az Önvaló megismeréséhez, vagy az énképünk letisztulásához. Az ételekkel kapcsolatban is megvannak a "szigorú életviteli szabályok", mivel a jógik felismerték, hogy nem minden étel rendelkezik azonos energetikai minőséggel, és ezért eltérően hat az elmére, valamint   a karmára is. A fenti idézetből egy kicsit félreérthető az a dolog, hogy a szabályok és erkölcsi elvek követése mintha fölösleges volna és nem vezetne sehová. Ez viszont inkább fordítva igaz, és az ilyen, túlzottan liberális megközelítésből szokott fakadni az a jelenség, hogy "az ostobák berontanak oda, ahová az angyalok is csak félve mennek be". 

Azzal, hogy a spiritualitás lassan kezd szitokszóvá válni, nem értek egyet. Való igaz, hogy sok guru élt vissza a spiritualitás fogalmával és használta ki azt az egója növelésére és a követőik manipulálására vagy becsapására, de ettől még a spiritualitás iránti érdeklődés és fogékonyság nem elítélendő dolog. Viszont valóban érdemes meghagyni annak ártatlanságát és szubjektivitását, mert a kívülről ráerőltetett szabályok és filozófiai dogmák tömkelege és a guruk, spirituális vezetők egója valóban sokszor zsákutcába juttatja még az őszinte szándékú, ám naiv gyakorlót is. 

A pózolás és a spirituális egó, a tisztelet kierőszakolásának témája valóban igaz lehet egyes jóga-gurukra, de hát mindenkinek a maga őszinteségéért és alázatáért kell felelősséget vállalnia, és ha azon dolgozik, akkor valamivel többre megy, mintha mások porba rántásából igyekezne erényt kovácsolni saját maga részére. Amíg a gyakorló nem tud túllépni a látszaton, a külsőségeken, a pozícióharcon és az egó által sugallt dolgokon, addig még meg kell tanulnia pár leckét. 

Csodálatossá teszi-e a jóga az embert? Ha abban mérjük a csodálatot, hogy hányan lájkolják nyaktörő ászana-képeinket, vagy hányan szólítanak "guruji"-nek, akkor ez csak a külső, hamis fény, amely követőt és vezetőt egyaránt félrevisz. De ha valóban sikerült fényesítgetnünk a lelkünket, és mélyebb kapcsolatba kerülni az Önvalónkkal, akkor a csodát ténylegesen átélhetjük, a transzcendens öröm és a valódi, értékes emberi tulajdonságok kifejlődése formájában. A Bhagavad-gítá szerint a lélek csodálatos, és egyben felfoghatatlan is, ezért ha valaki megtapasztalta, az valóban csodát él át. 

Hogyan ismerhetjük fel a koncepciók mögötti valóságot? Tudással, lemondással és gyakorlással. Legalábbis ezt mondja Patandzsalí. A tudás pallérozza az intelligenciánkat és erősíti annak megkülönböztető képességét. (Vagyis Patandzsalí dualista, azt mondja, hogy meg kell tudni különböztetni a valóságot az illúziótól). A lemondás része lehet a napi gyakorlás, a jamák és a nijamák követése. Ezek mind-mind apró lépések, és nem kell persze erőnkön felül vállalni, de ha el akarunk érni valamit, akkor valamit le is kell tenni az asztalra. Másképpen hogyan fogja azt gondolni Isten, hogy valóban akarunk valamit, és nem csak az egónkat szeretnénk "spiritualizálni"? Az erőn felüli fizikai gyakorlatok valóban nem mindig vezetnek el a célhoz, legalábbis önmagukban nem elegendőek. Az ászana mellett a pránájámát és a meditációt is gyakorolni kell, és ahogy fejlődünk, egyre komolyabb erőfeszítést kell tenni. A cél persze nem a fizikai, hanem a lelki tökéletesség. Nem biztos, hogy többet kell tenni, de odaadóbban.

Hogy szentté válhat-e a hétköznapi gyakorló? Ha kijelentjük, hogy ez lehetetlen, akkor ezzel kettős öngólt lőttünk: egyrészt kimondjuk, hogy a jóga egy anyagi dolog, és senkit nem fog valóban spirituálissá tenni a gyakorlása. Másrészt kimondjuk, hogy gyakorlatilag mindenkit ugyanolyan szentnek kell tekinteni, még a legönzőbb, legzsarnokabb, másokat kontrollálni akaró embereket is. A szentséget nem abban kell keresni, hogy a föld felett tud lebegni valaki, hanem abban, hogy valóban önzetlenül tud szeretni, nem bánt másokat és nem követ el erőszakot rajtuk, sem tettleg, sem verbálisan, sem érzelmileg, segítőkésszé és empatikussá válik, miközben képes megszabadulni a függőségeitől és kifejleszteni autonóm egyéniségét. Márpedig ezek nem lehetetlen dolgok, és nem csak a jóga, de számtalan spirituális és önfejlesztő módszer is a segítségünkre lehet ebben. 

"Felhasználói" transzélmények

Többször írtam már azokról a transzélményekről, melyeket én magam éltem át hangfürdő, sámándobos utazás, transzlégzés vagy éppen egy-egy ászana-gyakorlás alatt. Most itt az ideje, hogy arról is beszéljek egy kicsit, amit mások meg szoktak osztani velem az ilyen események után, természetesen név nélkül. Tehát ha valaki magára ismer, az csakis a véletlen műve lehet :-D.

A hagfürdőknek szoktam adni egy-egy témát, mert a meditációban és a jógában is alapelv, hogy ha konkréten meghatározod és megfogalmazod, hogy min szeretnél dolgozni a következő fél-egy órában, akkor az ilyen események terápiás hatása sokkal mélyebb és maradandóbb lesz, mintha csak belelazulsz, és "lesz ami lesz". persze az ilyen hang-wellness hozzáállás sem hiábavaló, mert nem ritka, hogy választ kapunk olyan kérdésekre, amelyek megfogalmazásáig sem jutottunk még éppen el. 

Az egyik hangfürdőn a megbocsájtás volt a téma, és az egyik résztvevő azt írta le, hogy amikor elkezdtük, akkor fényképek kezdtek előbukkanni és rátapadtak az aurájára, mintha egy papírmasé tojás alakult volna ki körülötte. Ezeken a képeken azoknak az arcát látta, akikkel volt valamiféle konfliktusa a múltban, ami nem lett megnyugtatóan lerendezve, és olyan személyek is előbukkantak, akiket már réges-rég elfeledett. A végére ez a burok egészen fekete lett, majd szétrobbant, szétfeszítette a fény belülről, és hamuvá égett. Egy másik alkalommal tűz-meditációt végeztünk, és az egyik résztvevő a számára már nem szükséges dolgokat, amelyeket még nem tudott elengedni, korhadó faként látta, amely elégett a tűzben. 

Olyan is volt, aki egy erős vállsérülésen esett át, és azóta nem volt száz százalékos a válla. A hangfürdő során sűrű, gusztustalan masszát vett észre, amint összegyűlt a hónaljában, majd kifakadt és eltávozott. Szintén évek óta tartó krónikus combhajlító-sérülés múlt el tíz perces sámándobolás közben olyan módon, hogy az illető combjából egy kígyó bukkant fel, majd eltávozott. Tudni kell azt, hogy a sámánizmusban a betegségeket általában két okra vezetik vissza: vagy valami ártalmas, nem odavaló dolog (energia, mágikus tárgy, átok, rossz rezgésű gondolati minta stb.) kerül be a testbe (illetve a finom fizikai testbe is), és a sámán ezt távolítja el transzállapotban, vagy pedig valamilyen trauma következtében leválik egy lélekrész, és ez a lélekrész nagyon sok életenergiát is magával visz. Erről már írtam korábban részleteket. Tehát az ilyen vizuális kép formájában is megjelenő "tisztulások" esetenként oki szinten is képesek megszüntetni a betegséget. Természetesen egy-egy hangfürdő után fizikai tisztulási folyamatok is beindulhatnak, például hasmenés, hányás, kellemetlen szagú vizelet vagy izzadtság. Ezek egy-két nap alatt el szoktak múlni.

Az egyik workshopon tizenöt perc transzlégzés után volt közvetlenül a hangfürdő, és az egyik résztvevő azt élte meg, hogy visszakerült a csecsemőkorába, és onnan kezdve végigélte az életét a hangfürdő alatt, de inkább a pozitív és meghatározó élmények jelentek meg, nem a traumák és a fájdalom. A transzlégzés és a hangfürdő kombinációját azért is találom hatékonynak, mert általában tíz-tizenöt perc az a határ, amikor az erőteljes légzés során a transzélmények kezdődnek, viszont ezt még a legtöbb ember esetleges negatív hatások nélkül is kibírja. Utána viszont nyitottabbá, érzékenyebbé válik a hangfürdő finomabb harmonizáló rezgéseire, és megfelelően el tud lazulni, fel tudja dolgozni az azt megelőző intenzív transzlégzés hatásait. 

Az elvonuláson tartottam egy fél órás sámándobolást, melyet az Életfa-meditációval vezettünk be. Ezt a gyakorlatot kipróbálhatjátok velem majd a nyári fesztiválokon és Horvátországban is. A sámándob hangjáról tudományos kísérletekkel is bebizonyították, hogy a megfelelő ellazult elmeállapot és ingerszegény környezet esetében az emberek 70%-ánál vizuális és hang, testérzet stb formájában megnyilvánuló transzélmények jelentkeznek, méghozzá sok esetben hasonló tartalmakkal. 

Többen az első dobolásos élményük alatt törzsi táncolt láttak egy tűz körül, melyben ők is részt vettek, vagy éppen irányították azt és még doboltak is a látomásukban, illetve voltak olyanok, akik megpillantották az erőállatukat és akár eggyé is váltak vele, például sasként repültek a magasba, majd a dob visszahívó hangjára sastollként forogva értek vissza a földre. Nem véletlen, hogy akinek sas az erőállata, az gyakran tart magánál egy sastollat.

Az Életfa-meditációnál elképzeljük az Életfát, mely az univerzum egészét átszeli. A törzse a jelen és a földi szintű események, a koronája a jövő és a magasabb régiók, a gyökere pedig a múlt és az alsó világ. Mindenki másként látja a Világfát, más irányba indul el rajta, más élőlényeket fedez fel a fában és a fa körül. Voltak, akik az ilyen meditáció során találkoztak az erőállatukal, például sassal, sólyommal, medvével, vagy oroszlánnal, és ha ezeket az erőállatokat legközelebb is hívják meditáció közben, akkor össze tudnak kapcsolódni az energiájukkal, és sok mindent tudnak tanulni tőlük vagy végrehajtani a nem szokványos valóságban ugyanúgy, mint a fizikai síkon. 

A sámáni transzélmények klasszikusan úgy zajlottak, hogy maga a sámán révült, mivel beavatása és kiképzése során kifejlesztette az ilyen irányú érzékenységét. Az úgynevezett neosámánizmusban azonban, melyet a modern korban újjáéledő sámánhagyományok hívtak életre, a sámán elősegíti a gyakorlók, résztvevők vagy terápiát igénylő kliensek révülését és kapcsolatba kerülését a nem szokványos valósággal. Tulajdonképpen a jóga is ezt teszi, hiszen a meditáció egy megtapasztalható tudomány és tudatállapot, amely minden gyakorló számára hozzáférhető, és nem csak a kiválasztottak szűk csoportja számára. Mindenkinek szüksége van terápiára, fejlődésre és a harmónia elérésére, tehát miért ne használjuk erre a legősibb módszereket?

Lélekvisszahívás 2. rész

A múltkori blogbejegyzésemben leírtam, hogy miket éltem át, amikor Oguznál voltam dobkörön, és egy csoportos lélekvisszahívást kíséreltünk meg. Most ennek a történetnek a folytatása következik, ugyanis megkértem Oguzt, hogy csináljon egy külön személyes lélekvisszahívást is, mert ez a módszer úgy tud igazán működni. A szertartásra az Atma Budában került sor a mai napon, és itt igyekszem összefoglalni a történteket. Leültünk a jógateremben, csak mi ketten voltunk az egész lakásban. Oguz elmondta, hogy miért válnak le a lélekrészek, hogyan szokta visszahozni őket, és hogyan helyezi be a testembe, a jelenlegi énembe. Ilyenkor a kezelendő személy lefekszik, és megnyitja magát, szeretettel várja a visszatérő lélekrészeket, a sámán pedig egy asztrális utazásra indul a "nem szokványos" valóságba. Az a feladata, hogy megtalálja azokat a lélekrészeket, amelyek ebben, vagy esetleg az előző életemben leváltak rólam, és meggyőzze őket, hogy térjenek vissza hozzám. Ehhez az erőállatait, a szellemi segítőit hívja, és ők fogják irányítani a keresést az alsó, felső vagy a középső világban. 

Én elhelyezkedtem hanyatt fekvésben a jógamatracon, betakaróztam, és igyekeztem elengedni minden elvárást, ugyanakkor megnyitni magamat, és kifejezni, hogy várom vissza az elhagyott lélekrészeimet. Oguz először körbefüstölt engem egy kis levendulával, közben torokénekkel mormogott valamit. Utána leült mellém, és monoton ritmusban elkezdett dobolni. A dobolás körülbelül fél óráig tarthatott, nem tudtam pontosan megítélni, mert közben elvesztettem az időérzékemet. Amikor befejezte, akkor összeszorított tenyereit a mellkasomra helyezte, és befújta a lélekrészeket a szívcsakrámba. Enyhe áramütésszerű energialöketet, majd erős nyomást éreztem, amely szétterjedt a testemen belül, mint egy árhullám. Utána köhögtem egyet-kettőt, majd megemelte a felsőtestemet, és mögém ült. A fejtetőmön keresztül is befújta a lelkeket, ez már lágyabb érzés volt, és utána a fejemre tette a kezét. Megnyugtató, beteljesítő érzés volt, nem akartam sehová menni és semmit sem csinálni.

Utána lassan magamhoz tértem, és felültem én is. Majd elmondta, hogy mit látott az utazása során. Az első lélekrészt úgy találta meg, hogy egy várost látott, amely a télbe burkolózott, és az egyik ablakon benézve egy meleg otthont látott, amiben azonban nem volt senki. Úgy érezte, hogy tovább kell keresnie, mert nem itt van a lélekrészem. Egy sötét árnyat látott elsuhanni az utcán, és elkezdte azt követni. Az árny egy barlang mélyére vezette, ahol egy szentélyt talált. A barlang közepén egy meditatív pózban ülő szobor volt, aki egészen hasonlított egy élő emberre. Pontosabban egy élő ember, aki nem mozdult, meditációba mélyült, és egy szoborra hasonlított. Úgy érezte, hogy még mindig tovább kell keresnie, és a szobron belül megpillantott egy fiatal, tinédzser fiút, akit a fájdalom itatott át. A szobor körülötte igazából páncélként szolgált, hogy kifelé azt mutassa, mennyire határozott és céltudatos a spiritualitás útján, de belül a szeretethiányból fakadó űr tátongott. Amikor sikerült rávennie ezt a lélekrészt, hogy térjen vissza hozzám, a szobor szétrobbant, és a lélekrészt Oguz a dobjába rejtette, mert ott szokta visszahozni őket. 

Amikor ezt elmondta, az jutott eszembe, hogy tizennyolc éves koromban Moszkvában laktunk, és akkor lettem krisnás. Ott ezt nem lehetett nyíltan gyakorolni, és a szüleim sem fogadták el, hogy ezt szeretném csinálni, így hátat fordítottam nekik, és beköltöztem a budapesti Krisna-templomba tizenkilenc éves koromban. Akkor nagyon meg akartam váltani a világot, és tökéletes bhakta akartam lenni. E törekvés mögött azonban úgy látszik, ott lapult a gyemekkoromban érzett szeretethiány és magány, mert amennyire visszaemlékezem, a szüleim nem sokat törődtek velem, nem játszottak velem, és nem nagyon fejezték ki a szeretetüket irántam. Úgy látszik, hogy a Krisna-tudat egy menekvés volt számomra a belső kiüresedés elől, és amikor összeomlott bennem a kép, hogy néhány év alatt tiszta bhakta, felszabadult lélek leszek, akkor egy lélekrészem lehasadt, és ott maradt a meditáló szoborban. A Krisna-tudatból való kilépésem pár évvel ezelőtt valószínűleg e képmutató helyzet elleni lázadás volt. 

A második lélekrészt Oguz szintén az otthonomban fedezte fel. A szobában egy kisgyerek játszott kockákkal, két éves lehetett. Én voltam az, de a szüleim sehol. Egyedül játszottam, ami ilyen korban szokatlan azért. Oguz úgy érezte, hogy a lelekrész valahol e gyermeken kívül van, és végül az egyik sarokban megpillantott egy aranyló gömböt, oda vackoltam be magam a gyermekkorom illuzórikus melegébe, gondtalanságába és felelősségmentes állapotába. Az arany gömböt végül meggyőzte, hogy jöjjön vissza vele, mert nagyon várom, és szükségem van rá a jelenben. 

Ez is valahogy összeillett az emlékeimmel, mert már nagyon korán megtanultam egyedül játszani, lefoglalni magamat és elszórakoztatni magamat. Jobb híján nekem kellett boldoggá tenni magamat, de a figyelem és törődés hiányát persze éreztem, és saját magam is hajlamos lettem elhanyagolni a szeretteimet, a gyerekeimet. A gondtalan gyermekkorban megrekedve, ez az örömteli, játékos, kreatív része az énemnek hiányzott a mostani életemből. 

Oguz megkért, hogy várjak három napot, mielőtt megosztom veletek ezeket az élményeket, úgyhogy ez most a valós eseményekhez képest kicsit később jelenik meg. De azt elmondhatom, hogy már aznap úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Nagyon energikus, kreatív és tettrekész voltam, nagyon jól tudtam koncentrálni a jógaórákon, és szinte magától jött, hogy mit csináljak, mit mondjak. Olyan, mintha megnyíltak volna bizonyos zsilipek, amelyek eddig zára voltak, vagy csak nagyon gyéren szivárgott rajtuk keresztül a víz. Most vigyázni kell a lélekrészeimre, és be kell integrálni őket a jelenlegi személyiségembe. Ez még egy három hetes időszak lesz, az alatt nem szabad nagyon erős önkívületi állapotba kerülnöm, földelnem kell magamat, nehogy megint elvándoroljanak. 

Az utazás alatt nekem is voltak látomásaim, de ezeket egy következő blogban fogom leírni. A terápia nagyon hatásos, ezt tapasztaltam, de készen kell állni rá. ha nem hiszel az egészben, és nem vagy nyitott, nem akarod visszakapni a leszakadt esszenciáidat, akkor nem igazán fog hatni. De ha úgy érzed, hogy szeretnél te is segítséget kérni, akkor itt megteheted: oguz.hu

Merj boldog lenni!

Sokszor látok példát arra, amikor valaki látszólag jó helyszetben van az életben anyagilag, mégsem tud boldog lenni. Persze a "jó" és "rossz" helyzet viszonylagos, és az anyagi boldogság is átmeneti, de éppen ezért, ugyanazt a helyeztet láthatjuk úgy is, hogy megtaláljuk azt benne, aminek lehet örülni, illetve úgy is, hogy találunk valamit, amin lehet frusztrálódni, aggódni, félni, szenvedni, neheztelni stb. 

Vannak, akiket a bűntudat nyomaszt, vagy éppen a megfelelési kényszer önmaguk vagy mások felé, vagy csak egyszerűen azt a szülői mintát látták, hogy a szülei sem tudtak örülni semminek, és nem tudtak ellazulni, "elmerülni a flow-ban", mert mindig aggódtak valamint, vagy az éppenséggel következő megoldandó feladatra koncentráltak. 

A kötelességtudat és a felelősségteljes hozzáállás az élethez persze jó és fontos dolog, de ha ezzel igyekszünk helyettesíteni a boldogságunkat, az nem igazán fog működni. Mindig belemenekülhetünk a következő megoldandó feladatba az elől, hogy leüljünk, és magunkba nézzünk egy kicsit, hogy miért nem tudunk boldogok lenni, miért büntetjük magunkat fölöslegesen. 

Ha kapunk egy ajándékot valakitől, akkor nem azt kell nézni, hogy tökéletesen megfelel-e az ízlésünknek, vagy hogy tényleg hasznos-e vagy szükséges-e. Inkább örüljünk annak, hogy valaki szeretettel gondolt ránk, amikor ajándékot akart adni, és örömöt akart okozni nekünk. Ha valaki kedves velünk, és megkérdezi, hogy mi bajunk, akkor nem kell egyből gyanakodni, hogy ki akar használni, vagy manipulálni akar. Örüljünk annak, hogy érdekeljük, és nyíljunk meg!

Ha valaki megtesz nekünk valamit, vagy segít, akkor persze lekötelezettnek érezzük magunkat, de örüljünk annak, hogy az illető segítőkész volt, és nem csak úgy elment mellettünk, hanem megpróbált örömöt okozni. Persze ha mi is megtanulunk ilyen önzetlenül viselkedni és segíteni, és őszintén kommunikálni egymással, nem csak úgy tenni, mintha érdekelne, hogy mi van vele, akkor már ebből a szolgálatból is örömöt fogunk tudni meríteni, még akkor is, ha nem viszonozzák. A legnagyobb akadályozó tényezők abban, hogy minden pillanatban boldognak érezhessük magunkat, a félelmeink és az irigységünk. Ha nem tudunk örülni mások örömének, sőt, kivetnivalót találunk benne, mert más az értékrendje, mint a miénk, akkor a minket érő szerencsét sem fogjuk felismerni, értékelni, és nem leszünk hálásak érte az Univerzumnak. 

Minden pillanatban fel lehet fedezni a boldogságot, ha merünk teljességgel jelen lenni a MOST-ban, és elengedjük a múltat és a jövőt. Nem kellenek hozzá különösebb anyai dolgok, csupán a megfelelő látásmód és hozzáállás.

Tanítás és példa

A mai világ sok mindenkinek az ötperces "internet-hírnévről" szól. Szinte természetessé vált, hogy ha valaki valami érdekeset, értékeset vagy a mások érdeklődését felkeltő dolgot csinál, azt megosztja a közösségi médián. Például senki nem szokta megosztani azt, hogy a munkahelyén gubbazst egy számítógép képernyőjére meredve, vagy hogy otthon mosogat, vagy éppen a párjával veszekszik. Igyeszünk a mások számára megnyerő, "lájkvadász" posztokat megosztani. 

Egyetértek vele, hogy emellett a lehetőség mellett nem lehet, vagy nem kell tétlenül elmenni, még egy "egómantes" életet élő jóginak sem. Nekem is azokkal a tanáraimmal a legnehezebb (legalábbis marketing-szempontból), akikről soha egyetlen jógás kép vagy videó sem készül, így annak ellenére, hogy tényleg kiváló tanárok, csupán a szóbeszédre hagyatkozva terjed a hírük. Persze ez nem azt jelenti, hogy az embernek aránytalanul nagyra kell növelnie online jelenlétét és személyiségét, mert hát végülis a jógaoktatás elsősorban egy személyes dolog, embertől emberig terjed. Ezt bizonyítja talán az is, hogy egyre többen kezdenek magán jógatanárt keresni, a személyi edzőkhöz hasonlóan, akinek nyilván nem csak a szaktudása, de az empátiája, személyisége, példája is inspiráló lehet egy kliens számára. 

Végtére társas lények vagyunk, és bár a személyes interakcióink egy részét valóban helyettesítheti az online média, a posztolás, lájkolás, kommentelés stb., de azért a személyes kontaktus mindig is egy élő és az érettebb személyiséggel rendelkező emberek számára fontos mozzanat marad. 

Nos, amiről igazából beszélni szeretnék a mai posztban, az a tanítás, gyakorlás és példamutatás közötti szerves kapcsolat és összhang. Számomra mindig is azok voltak a leghitelesebb tanítók, bármiben is, akik hittek abban, amit tanítottak, őszintén gyakorolták azt, és örömüket lelték benne. Az, akinek csak elméleti tudása van, de nincs saját megtapasztalása, engem is csak arra a szintre fog tudni elvezetni. A BHAKTI Főiskolán például tanárként sokszor belebonyolódtunk a flozófiai intellektualizálásba, nem igazán látva annak a gyakorlati kapcsát a saját életünkkel, illetve a tanulók életével. De hát a filozófiában és a spiritualitásban ez megesik, ott néha nehéz pragmatikusnak lenni, bármennyire is akar az ember. 

A virtuális "instaguruk" általában véleményvezérek. A legtöbbször fiatal srácok vagy lányok, akiknek a posztjait és azok tartalmát elsősorban a lájkok mennyisége irányítja. Persze a gurusághoz hozzá tartozik az is, hogy valamit a zászlódra kell tűznöd, például a veganizmust, és jól megideologizált módon el kell hitetni a követőiddel, hogy te 100% vegánként fejlettebb vagy, mint máshogy étkező embertársaid, és a követőid is azok lesznek, ha "megtérnek". Nos, ez csak egy példa, mert amúgy én is vegán vagyok, de az online kommunikációmat nem ennek szentelem elsősorban, azt a burkolt vagy néha nem is annyira titkolt agressziót, amivel egy vegán aktivista néha el tud ítélni vagy megbántani másokat, akik "támogatják" a hús- és tejipart, pedig végképp nem akceptálom és nem tartom célravezetőnek. De nem is ez lesz most a lényeg. 

Mi van akkor, ha kiderül, hogy egy közösségi médiaguru erőteljesen azt sugallja a posztjaival, hogy ő aztán száz százalékig vegán és naturál, közben egy jó szemmel és tapasztalattal rendelkező sport-dietetikus élből látja rajta, hogy vagy kokszol, vagy állati eredetű fehérjét is tol titokban, vagy mindkettőt? Igazából semmi. Illetve de, igen, becsapja és hiú ábrándfelhőbe kergeti azokat, akik ugyanezt az izomzatot és szálkásságot remélik majd a vegán, vagy uram bocsá a 80-10-10 "fruitarian" étrendtől. Több ilyen "vegán testépítőt" is látok a neten, és nem igazán vagyok meggyőződve arról, hogy mindannyian olyan tisztán étkeznek és edzenek, ahogy láttatják. 

A "láttatás", a virtuális azonosságunk "jobb színben feltüntetése" gyakori a testképzavaros embereknél, és a vegán testéptők erre csak egy példa volt. Vannak köztük tinimodellek, fitnesz-guruk és egy csomó más "szakértő", aki mutatja az utat és viszi a fáklyát. A testképzavar egyik melegágya pontosan önmagunk becsapása, a rólunk alkotott kép "retusálása", a vélt tökéletességig történő torzítása. 

És akkor folytassuk a sort az olyan gyógyítókkal, akik képesek meghamisítani a kezelési eredményeket és a leleteket, eltüntetni a sikertelen kezelések nyomait és a reklamációkat, "elnémítani" azokat, akik nem voltak megelégedve a szolgáltatásaikkal, vagy akiknek a kezelése kudarcba, vagy éppen tragédiába fulladt. Nem vagyunk istenek, szóval nem fogunk tudni mindenkit meggyógyítani. De az feltétlenül fontos, hogy a gyógyító ne ártson, ne haladja meg a szakmai kompetenciáját, és mindig az előírt protokollok szerint járjon el, ne bírálja felül azokat holmi légből kapott ezoterikus "tanok" alapján. Ha nem tud segíteni, akkor legalább ne ártson. Se fizikai, se pszihcés szinten. 

Ha egy új gyógyítóval, segítővel ismerkedem, mindig meg szoktam nézni a honlapját, végignézem a képeket, videókat ha vannak róla. Ha már az arcán látszik, hogy nincs harmóniában önmagával, és nem úgy él, ahogy egy gyógyítónak illene, akkor nem erőltetem tovább a dolgot, bármennyi diplomája és pozitív visszajelzése is van a honlapján a szolgáltatásával kapcsolatban.

A spirituális téren is persze nagy a szórás, és az őszinte keresőnek nem elég a naivitás ahhoz, hogy ne szedjék rá. Nem árt, ha van mér egy kis tapasztalata és rálátása is arra, hogy milyen utat keres, és ki az, aki valóban rendelkezik belső értékekkel, a külső sallangokon túl. Sőt, talán minél kevesebb a külső, látványos elem (ruha, frizura, varázslás, allűr, érthetetlen fogalmak és talányos mondatok, semmitmondó közhelyek), annál könnyebb kihámozni közüle a belső lényeget. Talán ez is olyan, mint amikor egy jó vízszerelőt akarunk hívni. Szinte jobban kell tudni nála, hogy mi a megoldandó probléma ahhoz, hogy ne vágjon át. Valahogy a spiritualitásban is így van: Ha te viszonylag egyenesbe jöttél azzal kapcsolatban, hogy mit is keresel, akkor könnyebben felismered azokat, akik marhára eladják magukat "látónak" meg "gurunak", de fogalmuk sincs arról, hogy merre tartanak a saját életükben. Nálam például az egy jó pont szokott lenni, ha az adott spirituális szakértőnek legalább van egy családja, egy-két gyereke, mert akkor legalább néhány olyan ember van körülötte, akiknek nem játszhatja meg magát egész nap, és akik hajlandóak hosszú távon elviselni, tehát jó eséllyel nem lesz száz százalékban narcisztikus, pszichopata kontroll-freak. Ha nagyon sok pénzt keres a tevékenységével, az nálam nem feltétlenül jó pont, mert a pénz még a jószándékú embert is megbolondíthatja egy bizonyos szint után, és valóban kell hozzá egy lelki érettség, hogy az ember ne kezdje el fölösleges hülyeségekre kiszórni. 

Nem véletlen persze az a tradicionális módszer, amire ma már egyre kevesebbünknek van ideje és lehetősége, amikor a tanítvány a guruval együtt lakott legalább tíz évig, és így sok minden nem maradhatott rejtve előle. Ha azután is képes volt a guru megtartani a hitelét a tanítvány szemében, akkor az egy jele volt annak, hogy a tanítás és a példamutatás, gyakorlás kéz a kézben vannak nála.

Egy az Isten...

A tegnapi Gregor Maehle-könyvrészlet előhívott néhány gondolatot a fejemből. Mondhatnám, hogy az advaita és dvaita (vagy bhakta) tábor összebékítése érdekében kívánkozik ide egy-két magyarázó gondolat, de igazából csak az én megértésemet, álláspontomat szeretném közvetíteni, mint ahogyan már egy korábbi bejegyzésben is tettem ezt a Brahman és a személyes istenkép, azaz nirguna és szaguna Brahmannal kapcsolatos látszólagos ellentmondással kapcsolatban. 

Az advaita védántisták képviselik az egyik szélsőséget, mivel szerintük az egyedüli létező az Abszolút Brahman, mely tulajdonságok és korlátozások nélküli, és tulajdonképpen leírhatatlan. Az ő felfogásuk szerint se nem lehet igazán meditálni a Brahmanon, se nem lehet konkrét tulajdonságokkal felruházni. Vagyis az advaita megértése szerint bármelyik isteni formán meditálunk, az valóban csak a személytelen és tulajdonságok nélküli, legfelsőbb Brahman képviselője. Méghozzá az advaita felfogásában az isteni formák tulajdonságai és egyéni jellemzői, melyeket a Védákban, Puránákban, Ágamákban és a tantra-irodalomban találunk, csupán szimbolikusak és illuzórikusak, vagyis anyagiak és átmenetiek. Az isteni forma annyiban különbözik egy emberi formától, hogy az első a suddha-szattva kategóriájába esik, vagyis tisztán szattvikus jellemzőkkel bír, míg a második általában kevert. Mivel a szattva kifejlesztése az elménkben elősegíti a felszabadulás elérését, a suddha-szattvából álló isteni formán történő meditáció eljuttat a felszabadulás kapujáig, de utána el kell vonatkoztatni minden ilyen formától és eggyé kell válni a Brahmannal. 

A dvaita filozófusok a másik pólust képviselik. Szerintük a személytelen Brahman csupán az isteni formából eredő ragyogás, és a személyes Isten alacsonyabb rendű, nem teljes kifejeződése. Ők tehát megbotránkoznak, amikor azt hallják, hogy valaki a személytelen Brahmanon meditál, amikor Isten formájára rögzíti a figyelmét. Egy bhakta felfogásában Istent éppen a transzcendentális formája (rúpa) tulajdonságai (guna), nevei (náma) és cselekedetei (lílá), teszik istenné és emelik az "unalmas" személytelen Brahman fölé, illetve teszik annak forrásává. Vagyis ezek a megkülönböztető jegyek elválaszthatatlanok Istentől, és az Ő örök tulajdonságai, bőségei. A dvaita megközelítés, ahogyan a neve is mutatja, szereti a különbségeket hangsúlyozni, és rangsorolni. Például a múla-mantrában is említett három megnyilvánulást is rangsorolják. A Brahman Isten szat- azaz öröklét-aspektusát testesíti csak meg, a Paramátmá, azaz Felsőlélek a szat és a csit, vagyis a teljes tudatosság, mindentudás aspektusát is megtestesíti, míg Bhagaván, vagyis Isten személyes formája e kettő mellett az ánanda, vagyis gyönyör-aspektusát is magában foglalja. 

Szándékosan nem említettem konkrét nevet vagy formát, mert a Visnu-vagy Krisna-hívők például mindezt Visnura, illetve Krisnára értelmezik, míg a Saiviták az Úr Sivára. De természetesen más vallások isteneire is kiterjeszthetjük ezeket az analógiákat. Sőt, azt is tudjuk, hogy mindegyik ágazat hívei a saját maguk módján rangsorolják a különböző isteni inkarnácókat és megnyilvánulásokat. Visnu hívei szerint Visnu az őseredeti Isten, és minden más istenség az ő kiterjedése. Krisna hívei szerint Krisna nem Visnu kiterjedése, hanem a forrása, vagyis Krisna a Legfőbb Főisten. Siva hívei szerint természetesen Siva a forrása minden isteni formának, a teremtésnek, a fenntartásnak és a pusztításnak is. A védikus irodalom bátorítja és helyet is ad az ilyen, egymásnak látszólag ellentmondó értelmezéseknek, hiszen majd' minden istenséggel kapcsolatban találunk olyan passzusokat, melyek őt kiáltják ki a Legfelsőbbnek és a leghatalmasabbnak. 

Más vallási hagyományok valamivel egyszerűbben intézik el ezt a dolgot, az Egyedüli Igaz Istenen kívül minden más istent hamisnak, vagy egyenesen ördögnek kiáltanak ki. Aztán ha egy kicsit elkezdenénk boncolgatni a filozófiát és az ontológiát, akkor viszont érdekes dolgok derülnének ki ott is. 

Lényegében úgy foglalnám össze a dolgot, hogy a hinduizmus is, bár sokistenhívő vallásnak tűnik, valójában egy Istenről beszél, csak jóval több formában jeleníti meg, mindenkinek a személyiségéhez és a múltbéli szamszkáráihoz igazodva. Ez az ísta-dévata megtalálásának lényege, és nem a hierarchia. Ha megtaláltad azt az isteni formát és személyiséget, mely számodra leginkább képviseli Istent, akkor nem azon kell gondolkodni, hogy ő hol helyezkedik el az összes Isten hierarchiájában, hanem az iránta érzett odaadást kell fejleszteni. Én személy szerint biztos vagyok benne, hogy ugyanaz az Isten képes minden lélek előtt más formában, személysiséggel megnyilvánulni, és nem csak a feltételekhez kötött tudat szintjén, hanem a felszabadulás után is. Vagyis a spirituális valóság mindannyiunk számára elképzelhetetlen változatosságot produkál, ahol minden lélek azt érzi, hogy a megfelelő helyzetet érte el.

Hétköznapi és ünnepi szeretet

Sokféle ellentmondásos érzelem és vélemény lengi körül a karácsonyi időszakot. A gyerekek körében egyöntetű a népszerűsége, ők várják az ajándékokat a Jézuskától, és ha éppen szófogadó gyerekek is, akkor próbálnak jól viselkedni, ahogy közeledik a karácsony, nehogy elessenek a jó kis ajándékoktól. persze egy olyan családban, ahogy a gyerek nem kap elég szeretetet, figyelmet és törődést, az ajándékokban sem fogja túl sok örömét lelni, sőt, azt tanulja meg, hogy a tárgyak fontosabbak az emberi kapcsolatoknál, és a tárgyakkal vagy a pénzzel ki lehet váltani a szeretetet. Pedig nem lehet. Ráadásul a szülőnek egész évben foglalkoznia kell a gyerekkel, és persze nem csak vele, hanem a társával is. Akkor nyer igazi értelmet a karácsony. 

Mások negatív hangulatban fogadják a karácsony körüli hajcihőt, pénzköltési és zabálási rohamot, és nem értik, hogy miért a konzumálás végletekig fokozásáról szól az ünnep. Én személy szerint egy dekával sem ettem többet, mint amennyit szoktam, és nem is híztam. Pedig volt beigli, meg ünnepi vacsora, nem spóroltunk az ajándékokon sem. Nekem öröm ajándékot venni a szeretteimnek, és nem csak azért, mert látom, hogy örülnek az adott tárgynak, legyen az játék, könyv, vagy egy élmény. Vagy éppen valami, amit kézzel és szeretettel készítettünk egymásnak. Igazából nem is tudok úgy ajándékot adni valakinek, akit szeretek, hogy közben ne ajándékozzam meg önmagamat is egyben. Egy élménnyel, egy vagy több boldog pillanattal. 

Ha mások örülnek, annak mi is örülünk. Ez a hétköznapi szeretet egyik alapelve. Persze az örömnek és a szeretetnek is vannak erkölcsi kritériumai, mint például az ahimszá (erőszakmentesség), asztéja (nem-lopás), szantósa (elégedettség) stb. Ugyanakkor a szeretet egy tudomány, vagy talán helyesebb lenne  művészetnek nevezni, amit minden nap gyakorolni kell. A gyakorlás nagyon egyszerű, olyan, mint az Ashtanga-gyakorlás: idő, energia, figyelem, törődés, tudatosság, érzékenység. Ha ezeket beletesszük, akkor nagyon sokat fogunk visszakapni másoktól is. persze az az igazi, amikor elvárások nélkül tudunk szeretetet adni, bízva az Univerzumban és a szeretett félben, hogy ő is önként kimutatja szeretetét felénk. 

Az empátia és az érzékenység, vagy figyelmesség is kiveszőfélben van sokunkban, ugyanúgy, mint az érzelmeink megélésének és feldolgozásának képessége. Ezeket is fejleszteni kell. Nem fejlődhet egy kapcsolat anélkül, hogy a benne lévő lelkek személyisége, önmagukról és a világról alkotott képe ne fejlődne. Sokkal könnyebb egy képernyőt bámulni vagy egy okostelefon képernyőjét tapperolni, mint beszélgetni egymással, és befogadni, megérteni a másik érzelmi reakciót, majd megfelelően reagálni rájuk. Az érzelmi elbutulás és elcsökevényesedés sajnos rohamos méreteket öltött, és ez ellen csak a spirituális öntudatunkra ébredés segítségével vehetjük fel a küzdelmet. ípersze van, aki a spiritualitásba is beleviszi a kondicionált kliséit, de a szív útját járni az mást jelent. Néha azt jelenti, hogy kitaposatlan ösvényre fogunk tévedni, és sokszor azt jelenti, hogy nem várhatjuk másoktól a megoldást, nem másolhatjuk le az ő életüket. Nem fogja mindig vezetni a kezünket valaki, és nem fogja a szánkba rágni a megoldásokat. Első körben a saját életünkre kell felelősséget vállalni, és súlyt adni az ígéreteinknek, amiket magunknak teszünk. Utána fogjuk tudni kiterjeszteni ezt egy másik lényre, majd a családtagjainkra, barátainkra, ismerőseinkre, és csak nagyon lassan az egész világra. De ehhez nem elég felébreszteni a szívcsakrát, hanem a torok, és harmadik szem-csakrára is szükségünk lesz. 

Az Idő

A második tényező, amivel mindent el lehet adni: az idő. Az életünk egyre komplexebb, úgy tűnik, egyre több a feladatunk, és ugyanakkor egyre több információ ér bennünket, amit fel is kellene dolgoznunk. Így hát igyekszünk időt spórolni: mosogatógépbe rakjuk a mosatlan edényeket, nem főzünk otthon, mert az időigényes, nem olvasunk, legfeljebb csak tévézünk vagy szociális médiázunk, nem is beszélgetünk, legfeljebb csetelünk a szomszéd szobában a telefonját nyomkodó párunknak, nem alszunk, inkább toljuk a stimulánsokat, stb. 

Újabban az edzésmunkát is le akarják spórolni egyesek, és inkább különféle elektromos rázógépekkel rázatják az izmaikat, mert attól negyed óra alatt is lesz izomláz, és közben nem lihegsz, nem izzadsz, és nem lépsz ki a komfortzónádból. Szóval ha valamiről azt hisszük, hogy időt spórol nekünk, kényelmessé és hatékonnyá teszi az életünket, arra nem sajnáljuk a pénzt.

De valójában mire is fordítjuk az időnket? Régen az emberek énekeltek, zenéltek, hangszeren játszottak, mindent kifaragtak és díszítettek, ami a kezük ügyébe került, és ha fájt a szívük valamiért, azt megbeszélték egymással. A szülők játszottak a gyerekeikkel, és nem csak a bébiszitternek passzolták le mindig, és ha valaki felkerekedett, hogy elindul egy sprituális úton, akkor nem volt türelmetlen, hajlandó volt rászánni az egész életét.

Nem tudom, hogy valóban Buddha mondta-e, de kering ez a kép az interneten: "A probléma az, hogy azt hiszed, van időd". Nemrég fogalmazódott meg bennem, és ezt sok haldokló ember is kimondta már: Ha az ember élete végén úgy tud visszatekinteni a leélt éveire, hogy azok nem voltak hiábavalóak, és nem mulasztotta el azokat a dolgokat, amiket most is fontosnak tartotta, akkor boldogan kész meghalni. Sohasem tudhatjuk, hogy mennyi idő van hátra még ebből az életünkből, és igazából semmilyen orvosi eljárás vagy csodaszer nem tud garantálni egy bizonyos fix évszámnyi életkort. Az, hogy mennyi időnk van még hátra, örök lutri marad. Viszont az, hogy felkészülten várjuk-e, hogy üssön az utolsó óránk, attól függ, hogy mennyire tudatosan használjuk ki minden egyes napunkat, óránkat. 

Ha mindig pontosan azt tesszük, ami a legfontosabb abban a pillanatban, akkor kétféleképpen győzzük le az idő látszólagos múlását: egyrészt mindig a jelenre koncentrálunk, így a múlt és a jövő háttérbe szorul, a jelen pillanat pedig állandósul, legalább kisebb időszakokra. Másrészt, ahogy fent írtam, mivel mindig azt tesszük, ami éppen a legfontosabb számunkra, utólag nem fogjuk elvesztegetettnek érezni az életünk éveit. 

Ahhoz, hogy időt nyerjünk, tehát nem egy pontos órára vagy valamilyen anyagi tárgyra van szükségünk, ezek inkább elrabolják az idődet. Ehelyett a tudatunkat kell megváltoztatnunk, meg kell tanulni a jelen pillanatra koncentrálni, és belekerülni a flow-ban, a látszólagos eredmények vagy kudarcok ellenére. A kötelességszerű cselekvés, bár időrendileg átmeneti tevékenységből áll, az eredményhez való ragaszkodás leküzdése után adja azt az állandósult erőt és motivációt, amely az örök szintre emeli a tudatunkat.