2011. január 31., hétfő

Szakramentum

Tételezzük fel, hogy a kereszt egy szakrális szimbólum. A védikus szombolikában is alkalmazzák, és az anyag és szellem találkozását képviseli. A testünkben két olyan csont van, amely hasonló formát képvisel. Az egyik a szegycsont, amely mögött a szív rejtőzik, a másik pedig a keresztcsont, amely a méhet takarja. Érdekes módon mindkettő csonthoz olyan ízületek kapcsolódnak, amelyek parányi mértékben mozognak csak, de ez a mozgás szerintem sok érzelmi-tudati tartalmat is hordoz magában. A szegycsonthoz ízesül a bordakosár, a keresztcsonthoz pedig a két medencecsont. Most nézzük meg ez utóbbit egy kicsit közelebbről.  


Feltettem magamban a szándékot, hogy elolvasgatom a yoganatomy blog összes posztját, főleg, ami az anatómiához kapcsolódik. A legutóbbi éppen az SI-ízület (szakroiliakális) mozgásáról beszél, méghozzá annak szubjektív és objektív aspektusáról. Nos, miről is van itt szó? A keresztcsont (szakrum) öt gerinccsigolya összecsontosulása egy tömbbe. Alulról a farokcsont csatlakozik hozzá, felülről pedig az ágyéki csigolyák.


Ez a terület anatómialiag és tudatilag is egy nagyon rejtett, az ösztönvilágunkban mélyen elásva fekvő terület, amelyről szerintem egész életünkben csak tanulhatunk. Én is lassan haladok előre a medence anatómiájának és energetikájának megértésében, egyrészt a saját, gyakorlás közben szerzett tapasztalataim, másrészt az oktatás közben engem érő élmények alapján. Tudjuk azt például, hogy az előrehajlító pózoknál a keresztcsontot kell előrebillenteni a combcsonthoz képest, és nem elég a gerincet görbíteni, ha a keresztcsont függőleges marad. 


Akinek rövid a hamstringje, nem csak az előrehajlításnál dogja tapasztalni, hogy nem billen a keresztcsont, hanem a csípőnyitásoknál is akadályokba fog ütközni. És itt lép be az SI-ízület parányi mozgási tartománya. A terpesztett előrehajlásoknál ugyanis nem csak előre mozdul a medence, hanem a széttárt lábak miatt oldalra is mozdulnak a medencetaréjok. Ez lehetőséget ad arra, hogy a keresztcsont egy picikét "bebillenjen" közéjük, és ezt a baddhakónászanában vagy upavista kónászanában néha egy parányi reccsenés jelzi.


Én szeretem, jó érzés, és eléggé meg is nyílt a csípőm az utóbbi pár évben, bár még a lábat-a-nyakba tevős pózok nem mennek annyira, amennyire szeretném. De az is biztos, hogy egy erőteljesebb láb-hátrahúzásnál megint csak elmozdul a medencetaréj a keresztcsonthoz képest. Persze ettől a kis ízülettől nem várunk sokat, inkább csak azt, hogy a hozzá kapcsolódó esetleges blokkok minél jobban feloldódjanak. 


Abban az esetben viszont, ha megsérül, az ember jobban tudatosul a létezéséről. Ha az SI-ízület begyullad, akkor pontosan érzékeljük, hogy milyen mozgásoknál jelentkezik a probléma, és, mivel a sérülésekből is sokat lehet tanulni, jobban megérthetjük, hogy mi történik a testünkben, vagy az energiarendszerünkben.


Más sportolóknál, ahol ráadásul nagy a sérülséveszély is, azt tapasztaltam, hogy érzik ugyan, hogy mi fáj, de nem tudatosulnak bennük az összefüggések, az okok, a megoldások. Szerintem ez különbözteti meg a jógát más mozgási rendszerektől. A jóga-ászanák arra nevelnek, hogy egyre érzékenyebbé, fogékonyabbá váljunk a bennünk zajló eseményekre, és egyre mélyebben lássuk az összefüggéseket az életünk, a mentális folyamtaink és a sérüléseink vagy az anatómiai funkcióink között. 


Ebben a tekintetben úgy érzem, nincs értelme különbséget tenni oktató és gyakorló között, mert bár a jó oktató tapasztalt, érzékeny, és talán könnyebben megérti, hogy mi történik a tanítvánnyal éppen, de semmiképpen nem gondolhatja azt, hogy ugyanazt érzi, amit a gyakorló, aki a saját bőrében van. Ugyanakkor a gyakorlónak is arra kell törekednie, hogy a jóga holisztikus energiáját befogadva önmaga ismerőjévé, mesterévé, orvosává váljon.


A Mysore órákon például különböző emberek szoktak megjelenni, és van, aki teljesen máshogy gyakorol, mint ahogy én tanítom. Olyankor nyitott elmével fogadom a törekvéseit, főleg, ha még nem igazán ismerem, mivel bizonyára jobban érti, hogy mi történik a testében, mint én az adott pillanatban. Némi ismeretség után könnyebb összekapcsolódni az illető energiájával, és ráhangolódni arra, hogyan tudom én segíteni az ő gyakorlását. Igazából egy Mysore oktató nagyon alárendelt helyzetben van, mert neki kell igazodnia a tanuló tempójához, gyengeségeihez, erősségeihez, és meg kell sejtenie, hol tud segédkezni. 


Tehát a tanár sokkal inkább szolgál, segédkezik, és nem irányít. Úgy dolgozik, mint egy jó masszőr, aki nem aláveti a pácienst a procedúrának, hanem megkísérli kihozni belőle azt a potenciált, ami benne rejlik. És ha sikerül, akkor ez mindkét fél számára csúcsélmény. Ehhez persze mindkét félnek félre kell tennie az egóját, és minél teljesebb bizalommal kell egymás felé fordulnia. A Mysore óra nem arról szól, hogy elfogadtatjuk magunkat a másikkal, vagy érvényesítjük az akaratunkat, hanem arról, hogy létrehozunk egy önkéntességen alapuló kapcsolatot, amelyben mindkét fél bízik a másikban, és nyíltan kommunikál. 


Ehhez képest egy nagyobb létszámú vezetett óra sokkal inkább koncepcionális jellegű, és bár a tanár itt is igyekszik mindenkivel részletesen foglalkozni, az energiájának jó része a csoport dinamikájának összetartására megy el. Talán természetes is az, hogy a reggeli Mysore gyakorlásra inkább olyanok jönnek, akiknek van egy érettebb kapcsolatuk a saját gyakorlásukkal, és a gyakorlást többnek tekintik puszta aerobiknál. És még hogyha hétfő reggel nem is hajlandó sok mindenki felkelni, éppen hogy jól tudok foglalkozni azzal a pár emberrel, akik astangával szeretnék kezdeni a hetüket. Az ilyen Mysore órák mindig mély tanítási és megtapasztalási élményt jelentenek, legalábbis nekem. 


Visszakanyarodva a szubjektív/objektív kérdéséhez, szerintem egy őszinte gyakorlóban ez a kettő egymás felé fog konvergálni, vagyis a szubjektív megérzései egyre pontosabban fognak megfelelni az objektív valóságnak, és egy komoly gyakorló ugyanolyan mélyen törekszik az ászanák anatómiai részleteinek megismerésére, a jóga filozófiájának megértésére, és a saját mentális történéseinek vizsgálatára, mint egy oktató. Ebből pedig az fog kijönni, hogy a teljesség és az egyensúly felé fogunk haladni, mind a fizikai és mentális egészség, mind a spirituális fejlődés útján.  

2011. január 30., vasárnap

Hard Candy

Aki mindennap olvassa a blogomat, az blogfüggőnek tekinthető-e? Ugyanis én nyilvánvalóan azért írom, mert van, akit érdekel, és elolvassa. Nem tudom, hogy ha nulla lenne a blogom látogatottsága, akkor bajlódnék-e vele egyáltalán, vagy pedig inkább hagynám a fenébe, és valami másra fordítanám az időmet. Mindenesetre érdemes tisztázni egy pár dolgot, csak azért, hogy a kedves olvasók is egyértelmű helyzetben lássák magukat. 


Szóval. Aki minden reggel kilenckor azzal kezdi a napját a munkahelyén, hogy elolvassa a bogomat, és még reklamál is, ha esetleg késve jelenik meg a publikáció, az nyilván talál benne valami értékeset, vagy szórakoztatót, vagy hasznosat, ami miatt erre fordítja az idejét. Mondhatnánk azt is, hogy nem túl sok olvasnivaló van a neten magyar nyelven jógás témában, és főleg astangás témában, úgyhogy én esetlegesen a kényszerbulvár szerepét is betöltöm. Engem ez nem zavar, mert ahogy az órákon is sokféle ember igényeit kell kiszolgálni, a blogom is sokféle emberhez szól.


Szóval nem kell szégyellni, ha valaki remegő kézzel kattint a Hot Ashtanga linkre, mert már góranga-elvonási tünetei vannak. De még ha szégyelled is, nyugodtan tartsd titokban a szenvedélyedet, you're not alone :-). Azt is leszögezem, hogy nekem nincsenek elvárásaim az olvasóimmal szemben, akit érdekel, az olvassa, akit nem, az nem. Punktum. Annak adok, aki vevő rá. Sőt, mivel egy toleráns jóg vagyok, egyesektől még azt is elviselem, ha minden nap idejárnak az oldalamra engem szapulni. Ez kábé olyan, mintha valaki bejárna egy zöldségesbe, és minden nap azzal szórakozna, hogy a boltost kritizálja, hogy milyen az áruja.


Egyébként imádom a kommenteket, de persze ezt sem várom el, mindenki nyugodtan kommentelhet, vagy hallgathat, ahogy jólesik. És azt sem várom el, hogy a kommentek mindig baráti és elismerő hangvételűek lehetnek. Nyugodtan lehet kritizálni, egyet nem érteni, vagy jobban tudni, mint én. Tényleg csak a legszélsőségesebb esetben szoktam moderálni a kommenteket, amikor a (többnyire névtelen) illető lelkesen elkezd személyeskedni, és megalapozatlan vádakkal illet. Amit én írok másokról, az a szubjektív benyomásaimon alapul, nem valami egyetemes igazság. Ha a bejegyzésben szereplő személy helyesbítést vagy törlést kér, azt minden további nélkül megteszem, mert tiszteletben tartom mindenkinek a személyiségi jogait. 


Nyilvánvalóan a nevesített kommenteket többre értékelem az álnéven vagy név nélkül odavágott epés megjegyzéseknél. Amikor olyan ember szól hozzá, akit ismerek, akivel személyes kapcsolatban vagyok, azt általában ezerszer komolyabban tudom venni, mint az önmagukat a "nép hangjának" kinevező ismeretlen szónokokat. Meg is mondom, hogy miért. Amikor olyasvalaki szól hozzá, aki önmaga is jógázik, vagy éppenséggel oktató, akkor kapásból az él bennem, hogy ő maga is milyen áldozatos tevékenységet végez a jóga magyarországi terjesztésééért. Abban, hogy ezt miként tesszük, lehetnek vélemény-különbségek, de abban szerintem mindannyian egyetértünk, hogy ezt segítő szándékkal tesszük, és megpróbáljuk kiszolgálni a felmerülő igényeket.


Amikor viszont jönnek a névtelen kommentelők, mindig kigyulladnak bennem a kérdőjelek. Miért nem hajlandó az illető vállalni a nevét, az arcát, a személyisigét? Mitől fél? Ha engem valaki betámad, nem szoktam védekezni, sőt ellentámadásba sem megyek át. Mert nem úgy fogunk előbbre jutni az igazság keresésének útján, ha másokat lehúzunk. Szóval akkor mitől félnek ezek az ismeretlen kommentelők? Lehet, hogy attól, hogy önmagukkal szembenézzenek, vagy esetleg másnak lehetőséget adjanak arra, hogy elmondják róluk a véleményüket, és segítsenek nekik? 


Én egy céltábla vagyok, és önként vállaltam ezt a szerepet. Nem kell megköszönni, nem mártírkodni akarok. Valószínűleg tényleg a narcisztikus énemből fakad, hogy még azt is élvezem, ha leköpködnek, de ugyanakkor ez a szerepkör egyrészt egy csomó embernek lehetőséget ad arra, hogy levezesse rajtam a frusztrációját (egészségükre), illetve nekem pedig talán lehetőséget ad arra, hogy változzak, hogy ez a sokféle behatás fokozatosan csiszolgassa a személyiségemet. Én nem félek a változástól, nem félek attól, ha valaki kielemez, és felszínre hozza az elfojtott komplexusaimat. Egészen egyszerűen azért, mert nem vagyok azonos velük, hanem örök lélek vagyok. 


Persze nem árt, ha az embernek megmutatják, hogy mások minek látják, és még ha ő maga nem is azonosítja magát a körülötte kialakult helyzettel, de azért tehet valamit az ügy érdekében, ha úgy látja, hogy ez már zavart okoz, vagy nem visz előbbre másokat. Ez például nagyon tetszett: "Ne bántsuk hát Gaurangát, törődjünk bele, hogy ő a magyar jógaceleb-botrányhős Bikramunk: kicsi, kopasz, de a MIÉNK! :))" Hehehe, és köszönöm :-)))).


Szóval a világért sem szeretném belefojtani a szót a névtelen kommentátorokba, egy dolgot viszont bárkinek megígérhetek: Én nem fogok odamenni senkinek a blogjára névtelenül kommentálgatni, mert ha van véleményem, azt vállalom, és megpróbálom elfogadható formában kommunikálni, bár a lelki tanítómesterem szerint, ha egyszer sikerül úriemberré válnom, akkor már elértem az életem tökéletességét. Hát ezen még dolgoznom kell, azt hiszem. 


Nem akarom most elővenni azt a cirádát, amit már amúgy is a fejemhez vágtak, vagyis hogy perfekcionista vagyok, és másoktól is azt várom el. Kézenfekvő volna ugyanis azt kérdezni, hogy a kedves névtelen kommentátoroknak hol van a blogja, amiben 650 bejegyzésen keresztül használható információk vannak a jógáról, hol van a stúdiója, amelyikben tíz kiemelkedő kvalitású oktató tanít, hol van az oktatóképzése, amiről a résztvevő tanulók azt mondják, hogy egy nap alatt többet tanultak, mint más akkreditált képzésen három hónap alatt, hány jógafesztivált szervezett, hány külföldi vendégoktatónak szervezett workshopot Magyarországra stb. 


Jó, itt most nem az volt a célom, hogy magamat fényezzem, mert akár azt is mondhatja valaki, hogy ez mind semmi, és Gauranga nem tett semmit a magyar jógáért, csak lejáratta. De az ilyen beszólások nem túl szavahihetőek azoknak a lelkes jógásoknak a százaival szemben, akik minden héten eljönnek az Atma Centerbe jógázni, akik türelmetlenül várják a workshopokat, a nyári táborokat és az indiai kirándulásokat. Mondhatnám azt is, hogy pénz beszél, kutya ugat, ezzel ismét a lovat adva azok alá, akik szerint Gauranga egy pénzéhes kapzsi fráter. De! Én minőséget adok a pénzért, és mindenkinek megígérhetem, hogy sohasem leszünk a legdrágább stúdió Magyarországon, ugyanakkor mindig is törekedni fogunk arra, hogy tovább fejlesszük a szakmai felkészültségünket, és a szolgáltatásaink színvonalát. 


Lezárásképpen szeretnék közzétenni egy felhívást, amely mind a névtelen kommentátoraimhoz, mind a blogot olvasó egyéb közönségemhez szól. Ha bármi ötletetek van, amivel előbbre lehet vinni a magyar jógás életet, és szeretnétek valamit le is tenni az asztalra, ahelyett, hogy felettem akartok mindenáron pálcát törni (úgysem fogom befogni, amíg van ujjam, addig gépelek, utána meg diktálok:-)), akkor én ígérem, hogy minden, az együttműködésre irányuló törekvésben benne leszek, nem csak a szavak, de a tettek mezején is. Sajnos első kézből vannak már tapasztalataim a magyar jógás életen belül uralkodó hangulatról, de mivel én egy hívő lélek vagyok, még mindig azt mondom, hogy van jövő!


Igazi csoda lenne, ha parányi országunk oktatói az egymásra való morgás helyett egyszer valami közös lépésre is elszánnák magukat, például tízezer ember napüdvözöl a Felvonulási téren, vagy valami ilyesmi. De én még nem adtam fel, hiszek ebben a csodában, és ennek egy szép megnyilvánulása volt szerintem a tavaly őszi jógafesztivál, ami remélhetőleg egy hagyomány és egy folyamat kezdete volt. Maradjunk a szlogennél: "One Love!" Lehet, hogy néha egy kicsit nehéz lenyelni a szeretetemet, de nem nyomom le senkinek a torkán, ha elkezdesz fuldokolni, akkor miért nyitottad ki a szád? További kellemes és sikeres gyakorlást kívánok mindenkinek, és aki szeretne velünk gyakorolni, azt pedig várjuk az Atma Centerben, korra, nemre, vallásra, jógairányzatra, meggyőződésre és előítéletre való tekintet nélkül.       

2011. január 29., szombat

Praszárita Pádóttánászana D

Újabb részlet Gregor Maehle könyvéből:


"Praszárita Pádóttánászana D
Előrehajlítás terpesztett lábbal D


Dristi: Orrhegy


Ékam: Belégzésre emeljük a mellkast, a kezeinket tartsuk a csípőnkön.


Dvé: Kilégzésre hajoljunk előre, és fogjuk meg a nagylábujjakat, mint a pádángusthászanában. Belégzésre emeljük a szegycsontot, nézzünk fel lágyan, és egyenesítsük ki a karokat.


Tríni: Kilégzésre dőljünk előre, a törzset a combok közé eresztve, és, ha lehetséges, a fejtetőt a talajra helyezve. A testsúlyt vigyük előre a lábujjak felé, hogy intenzívebbé tegyük a nyújtást. A lábujjakat tárjuk szét. A csuklókat és a könyököket vigyük ki oldalra. A lapockákkal és az ülőcsontokkal nyújtózkodjunk a mennyezet felé. A fejtetővel és a szegycsonttal nyújtózkodjunk a padló irányába. Tartsuk ki öt légzésig.


Csatvári: Belégzésre emeljük a torzót, nyújtsuk ki a karokat és nézzünk fel. Kilégzésre tegyük a kezeinket a csípőnkre. 


Pancsa: Belégzésre egyenesedjünk fel. Kilégzésre álljunk vissza szamaszthitibe."


Megjegyzések: A praszárita pádóttánászana mind a négy változata esetében meg kell találni az optimális távolságot a talpak között. Elvileg egyenlő oldalú háromszögben kéne állnia a lábaknak, vagyis a két talp közötti távolságnak meg kell egyeznie a lábaink hosszával. Ha túl közel állunk, akkor nem tudjuk a fejtetőt a talajhoz érinteni, ami stimulálja a fej csakráit. Ha viszont túl távol, akkor nem tudjuk teljesen belenyújtani a gerincet a pózba. Amíg a fej nem ér le, lehet növelni a távolságot, csak arra kell vigyázni, hogy ne csússzanak szét a lábak. Az egyensúly is fontos. Ideális esetben a talpak közepét összekötő vonal felett van a súlypont, bár a felsőtest szögétől függően előrébb vagy hátrébb kerülhet. Mindenesetre igyekezzünk a térdeket nyújtva tartani, felhúzni a térdkalácsokat, és az elülső comb feszítésével elősegíteni a hamstring nyújtását.  A D változatban a könyökök nyitásával a vállak is távolodnak a fülünktől, és nyílik a mellkas. Így maximálisan egyenesen és nyújtva tudjuk tartani a gerincünket. 


Ez az ászana csökkenti a zsírlerakódásokat a derék körül, erősíti és tonizálja a lábakat és a hátizmokat. A köldöktől lejjebb elhelyezkedő szerveket is tisztítja a póz, illetve, amikor a fejünk a derék alatt található, akkor az Agni hatásosan tisztítja a vastagbelet és a végbelet. A póz megtisztítja a nemi szerveket és a légzőrendszert. A teljes idegrendszert stimulálja a póz.

2011. január 28., péntek

Túlélőcsomag

Az ember társas lény. Filozófiailag ugye örök lelkek vagyunk, egy-egy átmeneti testbe zárva, és általában a kapcsolataink is maximum addig tartanak, ameddig egyugyanazon testet lakjuk. Vannak persze kivételek, akik több életen keresztül boldogítják egymást, dehát erre nem emlékszünk, mondhatni, hogy a születésünkkel minden kapcsolatunk "tiszta lappal" indul. 


Egyes pszichológusok már rég rájöttek, hogy a túlzott függőség a kapcsolatokban (azt hiszem ko-dependenciának nevezik), nem annyira előnyös, mert sok trauma lehetőségét hordozza magában. Ugyanakkor a kapcsolatok elsekélyesedése is egy probléma, mert sok ember magányosnak, szükségtelennek, céltalannak éli meg az életét, ha nincsenek igazából tartalmas, szeretetteljes kapcsolatai. Szóval itt is, mint a jógában, valahol a középútra kell törekedni, hogy a kapcsolataink tartalmasak legyenek, de ugyanakkor ne kerüljünk olyan függőségbe, ami természetellenesen megköt bennünket vagy a másik felet. 


Mindennapi életem során én is többféle kapcsolatban vagyok a legkülönbözőbb emberekkel, és nyilván ezekre a kapcsolatokra nekik is szükségük van, meg nekem is. Erőteljesen extrovertált ember vagyok, nem igazán az a típus, aki elvonul egy barlangba, és annak örülne a legjobban, ha az egész világ elfeledkezne róla. Ahhoz, hogy a különböző kapcsolataim megfelelően működjenek, szerintem nagyon fontos a nyílt, egyenes kommunikáció. Nos, ez az, amivel sok mindenkinek nehézsége van, sőt, az én nyílt kommunikációmat is időnként sértőnek, narcisztikusnak, egoisztikusnak érzik. 


Nyilván, mivel én így kommunikálok, ugyanezt várom el, és nem sértődök meg, ha valaki a szemembe mondja az igazat, főleg, ha további dolgunk is van egymással, mert a tettek mindig előbbre visznek a puszta szavaknál, és ha két ember együttműködik valaminek a megvalósításában, akkor az jobban összekovácsolja őket, mint például ha egy véleményen vannak, és nagy egyetértésben szapulnak egy harmadik személyt. 


Szóval egy olyan kapcsolatban, amikor a másik félnek nehezére esik a nyílt kommunikáció, majdhogynem pszichológussá kell válnom, hogy a célzásaiból, elejtett megjegyzéseiből, és az olyan sok különböző felületen keresztül történő megnyilvánulásaiból össze tudjam eszkábálni, hogy mit is akar, vagy mi játszódik le benne, mert ugye, ha valakit meg akarunk érteni, akkor először meg kell hallgatni. De mi van akkor, ha nem hajlandó nyíltan, őszintén elmondani, azt, hogy mire gondol, mi az, ami fontos neki, mik a vágyai, elképzelései.


Ebben persze az egyik nehézség az lehet, hogy az ember önmaga sem tudja, hogy mit szeretne. Ezért fontos az, hogy megtaláljuk önmagunkat, és hűek legyünk önmagunkhoz, az általunk elfogadott értékrendhez. Ezeket az értékeket nekünk kell megtalálnunk, mások legfeljebb csak segíteni tudnak benne, de elérni nem fogják helyettünk. Azzal az emberrel, akinek céljai vannak, és eltökélt abban, hogy elérje őket, mások is könnyebben dűlőre tudnak jutni, mint egy céltalan, határozatlan, döntésképtelen emberrel. 


Mondhatni azt, hogy jógaoktatóként a segítő szakmában dolgozom, de én is jobban tudok segíteni azoknak, akik tudják, hogy mit akarnak, és mit hajlandóak megtenni érte. Csak igaz az a mondás, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Ha a gyerek mondja, hogy mit akar, és ha elég hangosan mondja, akkor a szülők sem tudnak tovább úgy tenni,  mintha nem hallanák. Ezt a módszert minden gyerek ösztönösen alkalmazza. 


Valahogy ma divattá vált ez a sejtelmes, félig ki nem mondott, beleértett-beleérzett kommunikáció, de szerintem csak a káoszt növeli. Igaz, hogy nem minden fekete vagy fehér, hanem van szürke is, sőt egy csomó mindenféle szín is létezik, de amikor valaki fest, akkor is tudatosan használja a színeket. meg kell tanulnunk tudatosítani az érzelmi folyamatainkat, és hatékonyan kommunikálni azokat. Ez az első lépés ahhoz, hogy tartalmas és működőképes kapcsolatokat tudjunk kialakítani. Szerintem a nyílt kommunikáció jó alapot ad a bizalomhoz is. Persze van, aki ettől fél, mert egy nyílt kapcsolatban önmagamat is őszintén meg kell mutatnom, a hibáimmal, a gyengeségeimmel, a gátlásaimmal együtt, és  ehhez meg kell, hogy bízzunk a másikban. De csak ekkor reménykedhetünk abban, hogy mások is nyíltan meg fogják osztani velünk a szívünk titkait, és a kapcsolataink nem mindenféle felszínes szerep játszásában, a másik hitegetésében vagy az elvárások kölcsönös latolgatásában fognak kimerülni.  


Az ember társas lény, és ahhoz, hogy önállóvá válhasson, meg kell tanulnia rábízni magát másokra. Ez is a jóga útjának egy része, bár a legtöbbször úgy tekintünk a jógira, mint egy barlangban meditáló magányos bölcsre, aki önmagában keresi az igazságot és a boldogságot. Az advaita filozófia szerint a végső tökéletesség és a boldogság az egyéni önvaló feladásában és a Brahmanban való feloldódásban van. A vaisnava filozófia szerint azonban a lélek eredeti, örömteli természetét Isten szeretetteljes szolgálatában tapasztalhatja meg, amit sohasem egyedül, hanem más szerető lelkekkel együtt végez. Én inkább a másodikat választom.

2011. január 27., csütörtök

Praszárita Pádóttánászana C

Újabb részlet Gregor Maehle könyvéből:


Praszárita Pádóttánászana C
Előrehajlítás terpesztett lábbal C


Dristi: Orrhegy


Ékam: Belégzésre emeljük a karjainkat oldalra.


Dvé: Kilégzésre vigyük hátra a kezeinket, és kulcsoljuk össze az ujjainkat. Fontos, hogy vállból forgassuk hátrafelé a karokat és nyújtsuk ki a könyökünket. Ha a karok elől ülnek az ízületben, akkor kényelmetlen és lehetetlen is megnyitni a vállízületeket. Belégzésre emeljük meg a szegycsontot.


Tríni: Kilégzésre döntsük a törzset előre és engedjük le a fejünket. Ezt a pózt kétféle kéztartással lehet végezni. Az elsőben a tenyerek egymás felé fordulnak, és a hüvelykujjak lefelé néznek, amikor felegyenesedve állunk. Ugyanezt a kéztartást használjuk a halászanában (ekepóz) és karnapídászanában (fülprés). A hiperextendált könyökkel rendelkező gyakorlásnak nem javasolt a tenyértövek összenyomása. Ha valakinek ilyen a könyöke, akkor a tanárnak nem szabad ránehezednie a kezekre, hogy mélyebbre nyomja őket a pózban, mert az súlyosbíthatja az ízület állapotát.


Ha sikerült elsajátítanunk az első kézpozíciót, átválthatunk a másodikra, ami nagyobb kihívás. Itt befelé forgatjuk a karcsontokat. Előrehajlás közben a tenyereket kifordítjuk, és a hüvelykujjak lefelé fognak mutatni. A kéztartástól eltekintve a többi utasítás megegyezik a Praszárita pádóttánászana B-vel, amihez hozzájön a karok súlya, ami nyitja a vállízületeket, és több gravitációs erőt ad bele a hamstringek nyújtásába. Tartsuk a pózt öt légzésig.


Csatvári: Belégzésre egyenesedjünk fel. Kilégzésre helyezzük a kezeinket a csípőnkre."



2011. január 26., szerda

Légy hű önmagadhoz

Sokan olvassák a blogomat, és azok közül, akik ezt rendszeresen teszik, bizonyára sokan vannak, akik nem hinnék el, ha én azt mondanám, hogy mindenkit szeretek, és nem gyűlölök senkit sem. Szóval most itt szeretnék egy gyakorlati útmutatót adni ahhoz, hogy a számomra mit jelent az, hogy mindenkit szeretek, és hogyan lehet (vagy érdemes) ezt szerintem gyakorolni.


Az első és legfontosabb pont az őszinteség. Mindenkinek van egyéni álláspontja, véleménye, illetve itt álljunk meg egy pillanatra. Nekem van. És még ha változik is idővel, azt hiszem, azért van benne egy konzisztencia, vagyis érthető, hogyan formálódik a tudatom, a személyiségem, az engem érő hatások következtében. Ezt a következetességet a jóga-oktatásomban és a szemléletmódban is követni igyekszem, amit átadok. Szóval az embernek elsősorban önmagához kell őszintének és igaznak lennie, akkor válik szerethetővé. És ha nem vagy szerethető, akkor te sem fogsz tudni másokat szeretni, mert ez egy önkéntes és kölcsönös dolog. Persze lehet egyoldalúan is szeretni, anélkül, hogy viszonzást várnánk el, de ez a legtöbb esetben egyfajta ráerőltetés a másikra. Van, amikor valaki elfogadja a szeretetet és nem viszonozza, sőt, nem is érzi lekötelezettnek vagy hálásnak magát. Ilyen esetben az önzetlen adás nem vezet jóra, mert elrontja azt, aki kapja, és még önzőbbé teszi.


Az egyéni álláspontunk, meggyőződésünk persze nem biztos, hogy minden esetben ez egyetemes abszolút igazság, és még ha véletlenül az is, nem biztos, hogy mások ezt így fogják látni. Szóval meg kell tanulni elfogadni a másságot, és nem csak azt szeretni a másikban, amiben hasonló hozzánk. Sok esetben pontosan az motiválja a szeretetet, hogy a másikban azokhoz a tulajdonságokhoz vonzódunk, amik belőlünk hiányoznak, vagy amiket fejleszteni szeretnénk. És csak azokat tudjuk szeretni, csak azok tudnak bennünket viszontszeretni, akik szintén el tudják fogadni a mi egyéni értékrendünket, még ha az övéké nem is egyezik meg teljesen a miénkkel. 


Például, ha valaki engem nyíltan kritizál, vagyis szemtől szembe felhívja a figyelmemet valamilyen hibámra, akkor az nem az ellenségem, hanem a barátom, mert szerencsés esetben nem az irigység, féltékenység vagy kisebbrendűségi érzés motiválja a szavait, hanem az a vágy, hogy lehetőséget adjon nekem a fejlődésre. Ha képes vagyok túllépni az egómon, és kívül helyezkedni a saját bűvkörömön, akkor elgondolkodhatok azon, hogy mit tudok tenni azokkal a dolgokkal, amikre az illető felhívja a figyelmemet.


Nos, engem is gyakran ér az a vád, hogy más irányzatokat, jógaiskolákat vagy esetleg oktatókat kritizálok. Tisztázzunk le egy dolgot: szerintem minden tradicionális, vagy még modern irányzatnak is megvan a létjogosultsága, a közönsége, és a legtöbbször, amit tanítanak benne, az szakmailag is helyes és elfogadható. Néha becsúsznak olyan dolgok, amiket én kifogásolhatónak vagy éppen veszélyesnek vélek, de ezekről általában csak személyes tapasztalatok szerzése után szoktam nyilatkozni. Tehát biztos vagyok benne, hogy nem mindenkinek úgy kell gyakorolnia a jógát, ahogy én teszem, vagy én tanítom. De akinek ez a stílus bejön, az megkaphatja tőlem azt, amit igényel. 


Amikor egy-egy oktató óráját vagy workshopját értékelem, amin voltam, ez általában szubjektív vélemény, és az én értékrendem szűrőjén keresztül közelítem meg. Attól még másoknak mást fog jelenteni ugyanaz az oktató vagy az órája. De az nem kenyerem, hogy mindenkit mézes-mázas szavakkal dícsérjek, csak azért, hogy én is ugyanebben reménykedjek. Ha valakinek nem tetszik az órám, az bátran mondja meg, én is megmondom, ha valami nem tetszik. Mert vannak kóklerek és szélhámosok is, az őszinte és törekvő oktatók mellett. Én azt gondolom, hogy igenis fontos a szakmai színvonal, és ha nem látom, hogy egy oktató maradéktalanul törekszik erre, vagy elkomolytalankodja az oktatást, azt szóvá teszem, mert az egész szakmára rossz fényt vetít ezzel.  


Lehet, hogy ez úgy tűnik, hogy megosztó a véleményem, és valakit elítélek, de nem ítélem el, hiszen mindenki saját maga hozza a döntéseit az életében, és vannak komoly emberek, meg vannak komolytalanok. Vannak vezetők és vannak lúzerek. De azt ne feledjük el, hogy a kritika énnálam mindig építő szándékú, mert nem gondolom, hogy bárki is reménytelen eset lenne, és nem tudna előrelépni a saját személyes spirituális evolúciójában. 


A másik dolog, és ez egy jógaoktatónál rendkívül fontos, hogy nekem a szeretet nem azt jelenti, hogy kikényszerítek valamiféle kizárólagos hűséget vagy rajongást azoktól, akik hozzám járnak jógázni. Ezért is vagyok óvatos a "tanítvány" szó használatával. Én a spontán kapcsolatok híve vagyok, ha valaki úgy érzi, hogy kaphat tőlem valami értékeset, annak minden lehetőséget megadok, de ha megváltozik a hangulata (mert ilyen is van, az emberi kapcsolatok sajnos átmenetiek), akkor nem törekszem arra, hogy mindenáron magamhoz láncoljam. Kolumbusz is azért lett híres, mert áthajózott az óceánon, és nem azért, mert egy kikötőben horgonyzó hajón lakott. A fejlődés mindig változással jár, és erre készen kell állni. A tanítványság másik oldala viszont az, hogy a tanítvány gyakran idealizálja a mestert, olyan tökéletes tulajdonságokat feltételez róla, vagy képzel bele, amikkel az nem rendelkezik, még ha törekszik is rá. És ha ezeket az elvárásokat erősen érezteti a tanárral, akkor egy mesterséges, "eljátszom-a-szerepemet" kapcsolat alakul ki mindkét részről, vagyis tesszük a szépet a másiknak, de ez a szituáció pontosan hogy megöli a valódi fejlődés kölcsönös lehetőségét, amire mindkét félnek szüksége van. 


Szóval mindenki elképzelheti, hogy nekem hogyan kéne viselkednek, mit kéne és nem kéne mondanom vagy csinálnom, mint jógaoktatónak, de nem biztos, hogy én minden esetben meg akarok felelni ezeknek az elvárásoknak. Persze a másik pólus az a "vagyok aki vagyok, fogadj el ilyennek, amilyen vagyok, mert nem vagyok hajlandó változni" - történet, ami pedig szintén nem vezet sehová. Korábban fejtettem ki ugyanis, hogy hajlandónak kell lenni változni, de ez mindkét félre igaz, bármilyen kapcsolatban, és ugyanakkor türelemmel is kell rendelkezni egymás felé. A szeretetteljes kapcsolatokat a dinamizmus élteti, egy statikus kapcsolatot sohasem lehet szeretetnek nevezni. 


Tehát ha eddig eljutunk, hogy önmagunkkal szemben igazak vagyunk, fejlődni akarunk, és valami pozitívat adni másoknak, elvárások nélkül, akkor már nagyon jó úton járunk. Mert mi a gyűlölet? Ahogy ma olvastam egy blogban találóan megfogalmazva: amikor a saját hibáinkat felfedezzük és felnagyítjuk másokban. Nem tudunk másokat jobbá tenni anélkül, hogy a saját csatáinkat nem vívnánk meg. Szóval meg kell tanulnunk felismerni és tudomásul venni a hibák jelenlétét, de nem hagyni, hogy megmaradjanak. Ez olyan, mintha megtanulnánk együtt élni egy betegséggel, ahelyett, hogy megtennénk az erőfeszítést arra, hogy kigyógyuljunk belőle. 


A gyűlölet általában menekvés az elől, amivel nem akarunk szembenézni, aminek nem akarjuk kitenni magunkat. A valódi szeretet csak a gyűlölet és ragaszkodás ellentétpárján való felülemelkedéssel érhető el, és amikor nem gyűlölünk senkit, még azokat sem, akik nem elég fejlettek ahhoz, hogy feladják az irántunk érzett gyűlöletüket vagy irigységüket, akkor van esélyünk arra, hogy igazán értékes emberré váljunk. És akkor sem biztos, hogy könnyű lesz az életünk. Krisztust keresztre feszítették, és sok más spirituális vezetős is számos atrocitás ért. De azért hűek maradtak önmagukhoz és az eszméikhez, még ha nem is tudtak mindenkit elégedetté tenni.

2011. január 25., kedd

Praszárita Pádóttánászana B

Újabb részlet Gregor Maehle könyvéből:


"Praszárita Pádóttánászana B:
(Előrehajlítás terpesztett lábbal B)


Dristi: Orrhegy


Ékam: Belégzésre emeljük a karjainkat vállmagasságban oldalra, szélesítsük a mellkast és a vállakat.


Dvé: Kilégzésre helyezzük a karokat vissza a csípőre. Belégzésre emeljük a mellkast magasra, és nyújtsuk meg a derekunkat.


Tríni: Kilégzésre hajoljunk előre csípőből, a kezeinket a csípőkön tartva, és az ujjainkkal enyhén a hasunkba nyomva, hogy életben tartsuk az uddíjána bandhát. A lágyékot jól húzzuk be, és a pszoászt tartsuk megnyújtva, hogy fenn tudjuk tartani a torzó nyúlását, amit a kettes vinyászában elértünk. Tartsuk a pózt öt légzésig.


Csatvári: Belégzésre egyenesedjünk fel és lélegezzünk ki."


Megjegyzések: Én a négy praszárita-pádóttánászanát egybe szoktam számolni, és a lélegzetvételeket meg a mozdulatokat logikai sorrendben kapcsolom össze. Amikor az A változat 5. vinyászájánál belégzésre feljövünk, teljesen fölöslegesnek tartom azt, hogy még egy belégzés-kilégzés alatt felemeljük és csípőre tegyük a kezünket. Egyszerűen kilégzésre menjünk vissza a pózba, a kezünk már úgyis a derekunkon van. Mind a négy változatban fontos a gerinc nyújtása, és a keresztcsont lefelé billentése, mint minden előrehajlító pózban. Általában nem érdemes annál lejjebb hajolni, ahol még a gerinc egy síkban tud maradni a keresztcsonttal, mert különben elkezdjük domborítani, és összetorlódnak a csigolyák. A farokcsontra azt szokták mondani, hogy simítsuk be az ülőcsontok közé, de ha aktív a múla bandhánk, akkor szerintem erre nem kell külön figyelni, mert automatikusan bekövetkezik. 

2011. január 24., hétfő

Izomláz a barátom

Miután a kettővel ezelőtti blogbejegyzésben éppen hogy leszóltam az izomlázat, mint nemkívánatos dolgot, azért el kell ismernem, hogy néha engem is betámad, mint például ma reggel is. Szombaton gyanútlanul megtartottam a vinyásza workshopot, amit sokan már nagyon vártak. Gondoltam, nem fogok jobban elfáradni, mint egy átlagos Iron yoga órán, mert ott is sok erő-elemet és vinyászát gyakorolunk. Ezen a workshopon most ezt akartam átadni gyakorolható és szisztematikus formában.


Nagy várakozás előzte meg a workshopot, úgy érzem, talán mert tavaly nyár óta nem tartottam hétvégi workshopot, vagy esetleg az astangára kíváncsi mostanában annyi új ember, hogy ezt nem akarták kihagyni. 28 ember volt összesen a workshopon, alig fértünk el. Ebből két atmás tanár is volt. Úgy látszik, a "Kenyér és víz" blogom nem volt hiábavaló harang-kongatás, és sokan pozitívan vették, ahelyett, hogy megsértődtek volna. A pénteki óráimon is fél tucat tanár és tanár-jelölt gyakorolt már. 


A workshop elején bemutattam, hogyan is kellene hátra- és előreugrani a napüdvözletben, és azok számára, akik még nem merik megugrani a teljes kézenállást, köztes opciókat is mutattam. Utána legyakoroltuk a tíz napüdvözletet, majd az álló pózok közül egy párat, bemelegítésképpen. Bár nem volt fűtés, és a szellőzőt is nyomattam derekasan, én valahogy leizzadtam, mint egy Hot Ashtangán szoktam, és a lecsapódó pára miatt alaposan csúszkáltam is, miközben a szőnyegek között lavíroztam.


Kiderült, hogy volt hat-hét ember, aki még életében nem astangázott, persze nekik egy kicsit tömény volt ez a röpködős tananyag. De élvezték azért ők is, bár nem mindent tudtak persze egyből megcsinálni. Én is évek tapasztalatát öntöttem bele ebbe a workshopba, szóval nem csoda, hogy ha még kap is az ember egy pár jó ötletet, és elkezd dolgozni azon, amin kell, pár évig eltart, amíg mindezt ki is tudja fejleszteni. 


Végigvettük az egyes sorozat összes vinyászáját, utána dropbackeltünk, majd a befejezőkből egy párat. Közben végeztünk egy csomó rávezető gyakorlatot, részekre bontva az előre- és hátraugrást, hogy könnyebben be lehessen gyakorolni. A kézenállásba való felemelkedés természetesen nem olyan könnyű, és szükséges hozzá, hogy az ember helyesen tudjon felmenni például fejenállásba, és lejönni onnan. Ezt is gyakoroltuk, illetve az utpluthit, ami szintén fontos rávezető póz a vinyászára. A befejező relaxáció után még elhangzott néhány technikai kérdés, majd az izzadságtól csöpögő tömeg eltávozott az öltöző felé. 


Lezajlott egy újabb magas intenzitású workshop az Atma névjegyével, ami azt hiszem, jó nyitány volt az idei év jóga-workshopjaihoz. Reggel ébredés után éreztem, hogy van egy kis izomláz a hátizmaimbnan. De azért elmentem a többiekkel gyakorolni vasárnap reggel, ráadásul a 3. sorozatot irányoztam elő önmagamnak.


Egész héten nem sikerült egyben legyakorolnom az egészet, plusz, ha a többiek is ott vannak, akkor a csoport dinamikája azért húz magával, még ha iszonyú nehéz is a 3. sorozat erőnlétileg, és néha-néha meg kell állni egy-egy lélegzetvételre. De azért jó érzés, ha egyben lenyomja az ember, bár ez igazából csak fokozta az izomlázamat, és kiterjesztette a tricepszeimre is. A csuklóm most szerencsére rendben van (lehet, hogy ezt a thai-boxnak köszönhetem). A 3. sorozatban ugyanis elég sok a kartámasz, ami előtt meg után brutál lábat-a-nyakba rakós pózok vannak, majd hátrahajlítások és spárgák. 


Most jut eszembe írás közben, hogy a végére még oda akartam biggyeszteni a 4. sorozat kezdő ászanáit is, de ez akkor totálisan kiment a fejemből, örültem, hogy eljutottam a hídig. Kovalamra gondolván, ahová másfél hét múlva indulunk, úgy gondoltam, hogy lenyomok tíz dropbacket, mert ott majd 108-akat akarok csinálni. Utána relax, mire végeztem, a tíz lelkes gyakorlóból már majdnem mindenki befejezte. Azért így szép a vasárnap, és amíg Indiában leszek, akkor is fenntartjuk a tradíciót, lehet jönni gyakorolni minden vasárnap! Az ilyen elkötelezettség nélküli, önkéntes gyakorlásokat szeretem a legjobban, mindenki felkel hatkor és megindul mint a zombik vagy a vérfarkasok. Ez aztán a függőség, mi tagadás, de nem szégyellem, sőt terjesztem. Indiában egy kicsit jobban össze akarom rakni a 3. sorozatomat is, több időm lesz talán gyakorolni. Délután a strandon nyomunk még plusz gyakorlást a reggeli Mysore-hoz. Sokat kell még nyitni a csípőmet, hogy rendesen menjen a 3. meg a 4. sorozat is. 


Hétfőn ismét Mysore, amit még két hétig én tartok, aztán István helyettesít három hétig, majd én őt, amikor visszaértem. Kinek a reggeli kávé meg újság, kinek a reggeli astanga. Válassz, melyiktől lesz kevésbé gyűrött az arcod :-)! A kép pedig, amit a maihoz feltettem, totál nem kapcsolódik a témához, ugyanis a workshopra felvittem a gépet, de végül nem fotóztunk. Valaki kérdezett viszont első Rishikesh-i mestereimről, Acharya Kumara Swamiról és Swami Vishvanandáról, úgyhogy ezt a képet felteszem, amelyiken az előbbi igazít, utóbbi pedig mellettünk ül és nézi. 

2011. január 23., vasárnap

Praszárita Pádóttánászana A

Újabb részlet Gregor Maehle könyvéből:


Praszárita Pádóttánászana A 
(Előrehajlítás terpesztett lábbal A)


Dristi: Orrhegy


Ékam: Belégzésre forduljunk jobbra, és lépjünk hátra, közepes szélességű állásba érkezve. Az állás pontos szélességét az egyéni gyakorlók gerincének és lábainak hossza közötti arány fogja meghatározni. A külső talpéleknek párhuzamosnak kell lenniük, hogy a térdek ne forduljanak ki, mivel a combok általában előrefordulnak, amikor előrehajolunk. A póz mind a négy változata után ellenőrizzük, hogy a lábfejek nem fordultak-e ki. A kezeket helyezzük szilárdan a derekunkra. Miközben a csípők a talaj felé süllyednek, emeljük ki az egész gerincet, a keresztcsontot is beleértve a a csípők közül. A szegycsont kiemelkedik, és vezeti a törzs előrebillenését.


Dvé: Kilégzésre hajoljunk előre csípőből és helyezzük a tenyereinket a talajra. Nyissuk szét az ujjakat, és arra törekedjünk hogy az ujjak vége egy vonalban legyen a lábujjakkal. A tenyereket helyezzük el vállszélességben. Belégzésre emeljük a mellkast, nyújtsuk ki a karjainkat, és homorítsuk a derekunkat. A lábak erősen dolgoznak, hogy támogassák a gerinc passzív nyújtását. Nézzünk az orrunkra.


Tríni: Kiégzésre hajoljunk előre. Ellensúlyozzuk a combok befelé fordulását azzal, hogy kifelé fordítjuk őket. Helyezzük el a törzset a két comb között, és utána "zárjuk az ajtót" azáltal, hogy a combokat visszaforgatjuk befelé, amíg a térdek pontosan előre nem néznek. Aki hajlékony, az a feje tetejét a földön nyugtathatja, Akinek a felsőteste hosszabb a lábaihoz viszonyítva, annak esetleg érdemes csökkentenie a távolságot a talpai között, hogy ki tudja nyújtani a nyakát, míg a viszonylag rövid felsőtesttel rendelkezőknek esetleg szélesíteniük kell a terpeszt ugyanebből a célból. 


Amikor a fejtetőt a földön nyugtatjuk, akkor ez felpezsdíti az agyi mirigyek (epifízis, hipofízis) működését. E pezsdítő, tisztító hatás elősegítése érdekében négy változatban végezzük a pózt. Ez egy finom hatású gyakorlat. Eleinte azt gondoljuk, hogy a hasizmok és a csípőfeszítő izmok minél erősebb megfeszítésével mélyebbre kerülünk a pózba, de igazából a hosszanti hasizom, és a pszoász (a fő csípőhajlító izom) is rövidíti a törzset, és így eltávolítja a fejet a talajtól.


Az előrehajlítás részleteit tekintve tanulmányozzuk a Pádágusthászana és Pádahasztászana leírását. A kezek segítségével hozzuk a törzset a lábak közé, miközben a lapockákat a mennyezet felé emeljük. Tartsuk a pózt öt légzésig.


Kontraindikációk: Ha a bokánk külső részében fájdalmat érzünk, akkor a talp belső oldalát nyomjuk jobban a talajba. Ha belül érzünk fájdalmat, akkor a külső oldalt nyomjuk a talajba. A csípőközelítő izmok hajlamosak begörcsölni ebben a pózban (ilyenkor fájdalmat érzünk a csípő külső oldalán), ami azt jelzi, hogy ezen izmok nem elég fejlettek. Ebben az esetben csökkentsük a távolságot a két láb között. 


Csatvári: belégzésre emeljük a fejünket és nyújtsuk ki a karjainkat. Kilégzésre tegyük a kezünket ismét a derekunkra. 


Pancsa: Belégzésre emelkedjünk fel, és lélegezzünk ki. 


(Én a légzésben két részletben térek el: Az előrehajlás előtt belégzésre felfelé nyújtom a gerincet, illetve a felegyenesedés utáni kilégzésre már közvetlenül belehajolok a B pozícióba.)

2011. január 22., szombat

Meleg a pite!

Ma következik a melegben végzett jógázásról szóló okfejtésem harmadik része. Elmondom, hogy én miért szeretek melegben jógázni, és miért tartom élettani szempontból előnyösnek. Ettől eltekintve bizonyára továbbra is megmaradnak a hidegpártiak, illetve azok, akik nem szeretik vagy nem bírják a melegben végzett jógát. Tehát akkor az öt érv a Hot Ashtanga mellett:


1. A melegben kevesebb a sérülésveszély


A sérülések mindig akkor következnek be, amikor nem vagyunk megfelelően bemelegedve, ugyanis akkor nem nyúlnak az izmok és a szalagok, hanem szakadnak. Ezek lehetnek csupán mikrosérülések, de az éveken keresztül történő gyakorlás során ezek összeadódnak és a szöveteink elhegesednek, mint egy élsportolónak. Ne feledjük, hogy a rendszeres astanga-gyakorlás majdnem akkora terhelés a szervezetnek, mint amit egy élsportoló kap két verseny közötti időszakban. Persze ők verseny előtt ráhajráznak, és a jógások között is van, aki napi 3-4 órát gyakorol, de ebben az esetben is sokkal kevesebb a sérülés, ha ezt melegben tesszük. Én nagyon sok "hideg" astangást ismerek, aki évek óta folyamatosan egyik sérülésből a másikba esik, és ennek következtében sem az egyes, sem a kettes sorozatot nem képes eredeti formájában végrehajtani, a hármasról nem is beszélve. lehet, hogy valakinek ez az agónia bejön, de én nem szeretném, ha a gyakorlásom a folyamatos sérülésekkel való küzdelemről szólna. Az évek folyamán nekem is voltak kisebb sérüléseim, de a melegben ezek is sokkal hamarabb regenerálódnak, mint a fagyos atmoszférában. Felnőtt emberek vagyunk, nekünk kell megválasztani, miként és mitől akarunk szenvedni.


2. Méregtelenítés


A bőséges izzadás olyan, mint egy belső zuhany, aminek során a nyirokrendszerben termelődő sejtfolyadék átmossa a sejteket és kiürül, a méreganyagokkal együtt. Mondjuk nem csoda, hogy ha valaki a külső zuhanyt sem részesíti előnyben gyakorlás után vagy éppen előtte, az a belső zuhanyért sem lesz oda. Ráadásul sokan nem isznak gyakorlás közben, ami haggyán, de előtte meg utána sem visznek be elegendő folyadékot. Így aztán nem csoda, ha a szöveteik úgy néznek ki, mint az aszalt szilva, és tele vannak méreganyagokkal. Miért ne használnánk ki a lehetőséget, hogy gyakorlás közben még alaposan ki is méregtelenítsük a szervezetünket? Nem kell külön a szaunában üldögélni, és a zsírpárnákat koptatni mindenféle elektromos csodaövekben a tévé előtt üldögélve, elég, ha bemegyünk a jó meleg jógaterembe, és izzadunk egy jót gyakorlás közben. Több szívmunak, több kardió, több hatás. A szépségért és a tisztaságért meg kell dolgozni! És vannak olyanok is, akik kívülről esztétikusak, mert például fiatalok és jók a génjeik, de a helytelen táplálkozás és életmód miatt ugyanúgy tele vannak méreganyagokkal. A Hot Ashtanga tehát elősegíti a belső szépséget, nem csak a sejtek, de a tudat szintjén is.


3. Hatékony energiafelhasználás


Minden sportoló bemelegít a sporttevékenység gyakorlása előtt. Ez azt a célt szolgálja, hogy a testi szöveteket hőmérsékletét felemeljük a "munkahőmérsékletre", mivel az izmok közel vannak a test felszínéhez, és tele vannak vízzel, vagyis könnyen lehűlnek a külső hőmérsékletnek megfelelően. Ha a szoba 20-25 fokos, akkor a testnek "fel kell fűtenie" a szobát, hogy önmaga is meleg maradhasson. Vagyis egy ilyen hűvös szobában az energiánk egy része a szoba befűtésére megy el, ami valamennyire sikerülhet is, ha sokan gyakorlunk együtt egy zárt térben. Ha viszont a szoba eleve meleg, akkor a szövetek hamarabb elérik a munkahőmérsékletet, optimálisan fognak nyúlni, és nem arra megy el az energiánk, hogy ne hűljünk ki, hanem tudunk a méregtelenítéssel foglalkozni. Ha valaki próbált már hideg vízzel mosogatni, akkor tudja, hogy mennyivel melósabb, mint jó meleg vízzel.


4. Gyorsabb regeneráció


Ehhez szorosan kapcsolódik a következő pont. Amikor az izmok nem képesek optimálisan működni, hamar besavasodnak, és ez másnap izomláz formájában jelentkezik. Ez nem sérülés ugyan, viszont a méregtelenítés helyett a szervezetünk azt jelzi, hogy az izomszövetben felgyülemlett a tejsav, és idő kell, hogy kiürüljön onnan, plusz a másnapi gyakorlásunk sokkal nehézkesebb lesz. Sokszor tapasztaltam már "hideg" gyakorlás után ezt az érzést, hogy az összes izmom beállt, pedig csak a megszokott terhelést kapta. Ezzel szemben, ha melegben edzünk, sokkal ritkább az izomláz, és a megnövekedett kardió-igénybevétel ellenére az izmok hatékonyabban működnek, és kevésbé savasodnak be. Persze lehet hideg szobában is merinói gyapjú aláöltözetben gyakorolni, de nem annyira kényelmes, mint meleg szobában, minimális ruhában. Én nem tartom az izomlázat előnyös dolognak, bár vannak akiknek az az asszociáció kapcsolódik hozzá, hogy "milyen jót edzettem tegnap!" pedig igazából csak lezúztuk a szervezetünket, és hosszabb időt kell hagynunk a regenerációra.


5. Érzelmi plusz


Elgondolkodtatok már azon, hogy az összes pozitív érzelem (szeretet, barátság, gyengédség, rajongás, biztonság, kényelem stb.) a meleghez kapcsolódik, míg a negatív érzelmek (ellenszenv, közömbösség, közöny, magány, félelem, idegenség, halál stb.) a hideghez asszociálható? Nyilván ez nem véletlen. Az igazat megvallva, én nem szeretek "fagyos" légkörben gyakorolni, és azt vettem észre, hogy egy hideg hodályban az ember hajlamosabb önmagába fordulni, közömbössé válni a másik iránt, és belül próbálja melengetni önmagát, persze eredménytelenül. Ha már egyszer úgyis olyan magányosak vagyunk ebben a világban, akkor legalább jógázás közben legyen lehetőségünk feloldódni az anyaméh megnyugtató melegében! Sokan mondják is, hogy mennyire pozitív hatással van rájuk érzelmileg a melegben végzett jóga. Úgyhogy én szeretnék továbbra is lehetőséget adni erre azoknak, akik ezt kedvelik, és értékelik. 

2011. január 21., péntek

Rozmár-jóga

A tegnapi téma folytatásaként szeretném felsorolni az öt leggyakoribb érvet, amit a melegben való jógázás ellen fel szoktak hozni, és reagálnék is rá. Menet közben még hozzátenném, hogy amikor blogot írok, az üzenet sohasem egy embernek szól, mert ha csak rá lenne érvényes, egész egyszerűen odamennék és megmondanám neki, amit gondolok. Másokkal ellentétben nekem ez nem nehéz és nem kellemetlen. Inkább az a kellemetlen, amikor valaki más nem képes nyíltan közölni velem azt, amit gondol rólam, de azért valahogy közvetve a tudomásomra juttatja. Mert ha nem közli, az sem baj, kit érdekel, mit mondanak az ember háta mögött. De a célozgatásokat nem szeretem annyira. Mindenesetre a blog-bejegyzésekben általában olyan jelenségeket szoktam tárgyalni, amelyeket a környezetemben több példán is tapasztalok.


Azt szokták mondani, hogy akinek nem inge, az ne vegye magára, és persze, akinek inge, az vegye magára, és szűrje le a megfelelő konzekvenciákat. Így lesz ez a mostani bejegyzéssel is. Vagyis a célom nem az, hogy valakit, aki nem bírja a meleget és nem szeret melegben jógázni, meggyőzzek arról, hogy az igenis jó. Inkább az a célom, hogy ne engedjem megfélemlíteni, elbizonytalanodni azokat, akik szeretnek melegben jógázni, olyan dolgokkal, amikkel a legtöbbször rájuk szoktak ijeszteni. Nos, akkor a toplista:


1. A melegben túlnyúlnak az ízületek és sérülékenyek lesznek.


Ne feledjük, hogy a 36 fok feletti hőmérsékletet én sem tartom előnyösnek. A testhőmérséklet viszont ideális ahhoz, hogy az izmok bemelegedett állapotban hatékonyan tudjanak dolgozni, és ez lecsökkenti a sérülésveszélyt is. Ha például egy zongorát behangolnak, az nagy melegben vagy hidegben elhangolódik, és csak egy bizonyos hőmérsékleten lesz képes ideálisan megszólalni. Ilyen az emberi test is, és a 36 fokos hőmérséklet az ideális a legtöbb ember számára. Én nem fedeztem még fel egyetlen, a melegtől túlnyúlt ízületű jógást sem, mivel nálunk a sérülések eleve sokkal ritkábbak, mint a hidegben astangázó jógások körében. Ezt a finnországi tapasztalataim is alátámasztják. De persze vannak mazochisták, akik szeretnek folyamatos sérülésekkel küszködni, és nem szeretném elvenni az ő örömüket sem. 


2. A melegben természetellenes hajlékonyság fejlődik ki, ami önbecsapás.


Ilyenkor az szokott következni, hogy az ember melegben milyen jól meg tudja csinálni az ászanákat, aztán meg hidegben fele annyira sem. Nos, ezt is már kifejtettem, hogy nem igaz. Amikor például jógabemutatókat tartunk szabad téren, vagy nagy tornacsarnokokban, nem a legkönnyebb gyakorlatokat szoktuk elővenni, és némi bemelegítés után mégis szinte minden menni szokott, ami a meleg teremben megy. Egyszóval ha melegben gyakorolsz, felgyorsul a fejlődésed, de az elért hajlékonyság nem hőfok-függő, inkább csak könnyebben és sérülésmentesebben lehet gyakorolni a melegben. Minden törik a hidegben, és hajlik a melegben, még a vas és az üveg is!


3. A melegben szétesik a légzés


Nos, erről is beszéltem már. Tény, hogy ha elkezdesz rendesen izzadni, akkor több terhelés hárul a szívre, ezt viszont egyesek éppenséggel hogy üdvözlik, mert egy jógaóra alatt több kalóriát égetnek el, több aerob mozgást végeznek, a pulzusszámuk és az alapanyagcseréjük magasabb, mintha ugyanazt a terhelést normál hőmérsékleten adnák le. Van, akinek ez sok, és van, aki hozzászokik, és így még erősebb a szíve és az erei. Nem hiszem, hogy a feladat megkönnyítése célravezető, inkább a terhelés fokozatos emelése ajánlott. Tehát bizonyos gyakorlás után fogod tudni tartani az uddzsájí légzést, és közben a bőséges izzadás során a sejtjeid belső zuhanyban részesülnek. 


4. Nem kell meleg az izzadáshoz


Jelentem, számos jógaórán és workshopon voltam, ahol nem volt befűtve, és az emberek 70%-a nem, vagy csak alig izzadt meg! Ha pedig nem izzadsz, akkor nem végeztél igazán munkát, csak jó könnyen megúsztad a gyakorlást. Én magam izzadékony típus vagyok, és amióta melegben jógázom, kiváltképp sokat izzadok. Persze nyáron, ha nincs fizikai terhelés, akkor kevésbé, mint korábban, csak bizonyos hőfok felett indul be a feltételes reflex. De mondjuk egy normál hőmérsékeltes órán, ha megizzadok is egy kicsit, a befejezőknél már mindaz az izzadság kezd rámfagyni, és ez nem olyan kellemes érzés, még meg is lehet fázni tőle. A gyakorlás végén pedig úgy állok fel, hogy éppen csak hogy megbüdösödtem, ahelyett, hogy megtisztultam volna. Jellemző módon a legtöbb astanga-stúdióban nem is zuhanyoznak az emberek óra után, csak átöltöznek és mennek. Vagy esetleg nincs is zuhanyzó, mert minek, úgyse fog senkiről folyni a víz! Ehhez is van filozófia, mert a Hatha-jóga Pradípika szerint az gyakorlás közben keletkező izzadságot bele kell masszírozni a bőrbe, és így a testünk megerősödik. Én azért inkább a lefolyónak adom! A megfelelő hőfok mellett a páratartalom is nagyon fontos, mert ha az magas, akkor tényleg könnyen elkezd izzadni az ember, még akár 28-30 fokban is. 


5. A jógát nem melegben gyakorolják


Nos, erről már beszéltem tegnap, hogy de igen, Dél-Indiában melegben gyakorolják. Igaz, ott nem fűtenek, és ablakok sincsenek, de minek is, amikor az egész szubkontinens be van fűtve kellemes 36 fokra, a levegő meg jó párás. Az rendben van, hogy nem délben, és nem a tűző napon nyomják, mert ott van ötven fok is, hanem reggel és fedett helyen, de az izzadás azért az garantált. Én megfordítanám a dolgot: Ha a gyakorlás végére a matracod környékén tocsog a víz, akkor nem kell a termosztáthoz nyúlni, meg semmihez. De ha totál száraz még a Mysore szőnyeged is, akkor érdemes elgondolkodni, hogy tudok-e annyi tumó-hőt csiholni az uddzsájímmal, hogy csöpögjön a verejték, vagy pedig változtatni kell-e esetleg a mikroklímán. Olyan, hogy száraz astanga, nincs, ezt tessék megjegyezni! Van száraz Sivananda, száraz Iyengar, meg miegymás, de az Astanga, az igenis egy izzadós jógairányzat!


Holnap akkor öt érv a Hot Ashtanga mellett, addig is, békesség, testvéreim, vagyis peace, brothers!

2011. január 20., csütörtök

Hideg-meleg háború

Úgy látszik, most olyan időszak van, hogy időről időre ismét elő kell venni olyan témákat, amelyeket már lerágott csontnak gondoltam, és újra és újra el kell ismételni az embereknek az alapvető elveket. Ilyen volt a tegnapi "Practice, practice, practice" bejegyzés is, és újra itt az örök téma: Hidegben vagy melegben helyes-e gyakorolni? Mielőtt a háború világméreteket öltene, hadd szabadjon megjegyeznem, hogy ez egész egyszerűen vérmérséklet és ízlés kérdése. Mindig is voltak és lesznek olyanok, akik hidegben szerettek gyakorolni, és olyanok is, akik melegben szeretnek gyakorolni.


E olyan, mint hogy egyes emberek a banánt a száránál fogva szokták megbontani, míg mások a másik végénél fogva. Hogy melyiknek van igaza? Az ebben az esetben mindegy, az a lényeg, hogy amit csinál az ember, arról legyen meggyőződve, hogy az a helyes. Mert a hit nélküli, kételkedő ember sokkal kevésbé lesz sikeres, mint az, aki esetleg fejjel megy a falnak, és a saját kárán tanul, de nem bizonytalankodik folyton. 


Szóval, vissza a témára. A probléma nem is ezzel van, hogy egyesek hidegben szeretnek jógázni, mások pedig melegben. Én eléggé liberális vagyok e tekintetben, és ezért vannak az Atmában Hot és normál hőmérsékletű órák is. Viszont arra nagyon allergiás vagyok, amikor valaki filozófiát kezd gyártani az egyik vagy másik álláspont mellett vagy ellen, például olyanokra hivatkozva, hogy "a melegben gyakorlás nem tradicionális", Gregor Maehlével példálózva, aki egy halvérű germán, és már tizenöt fokban is melege van. 


És ebben pont azt nem szeretem, hogy elrettentik, megfélemlítik az embert, holott lehet, hogy neki például a melegben végzett gyakorlás esne jól, és a hidegben mindig megsérül. Nem rejtem véka alá persze a saját álláspontomat sem, én magam dominánsan melegpárti vagyok, és rendkívül frusztrálttá tud tenni, ha egy húszfokos teremben kell dideregnem jóga-gyakorlás közben. Nem vagyok én bio-fűtőtest, hogy megújuló energiaforrásként velem fűtsék a termet és így spóroljanak a gázszámlán! Szóval a következő két napban ki fogom elemezni az öt  fő érvet, amelyet a melegben gyakorlás ellen szoktak felhozni, és kielemzem azt az öt fő érvet, ami szerintem a melegben való gyakorlás mellett szól, a hideg ellenében. Jó, lehet, hogy ez is némiképpen részrehajlóan fog hangzani, de tényleg csak a saját tapasztalataimat szeretném közreadni, és utána ki-ki eldöntheti maga, illetve kísérletezhet azon, hogy ő milyen helyzetben érzi a leghatékonyabbnak a gyakorlást.


Kezdjük mindjárt az első kérdéssel, hogy mit is diktál az Astanga-tradíció? Nos, köztudott, hogy Pattabhi Jois Mysore-ban lakott, és ezt tekintjük az Astanga őshazájának. Namármost Karnataka állam egy trópusi klímájú része Dél-Indiának, és az év kilenc hónapjában az átlaghőmérséklet 35 fok körül van, a páratartalom pedig 90 és 100% között mozog. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy fecskében astangáznak a férfiak, és patakokban folyik róluk az izzadság. És tudtommal Pattabhi még módosabb korában sem szereltetett klímát a gyakorló-helyiségbe az izzadás csökkenése vagy a jobb ventilláció végett. A téli hónapokban is simán 25-27 fokban zajlik a reggeli gyakorlás. 


Lépjünk egyet még délebbre, Kovalamba, Kerala állam trópusi gyögyszemébe. Lino Miele minden évben december és február között tart itt astanga-workshopot, és bizony több szemtanú leírása szerint is simán megvolt a 35 fok és a 90% pára reggelente a Peacock Hotel tetején. Akkor most Lino és Pattabhi nem hitelesen oktatják az Astangát? Vagy esetleg ők is átvették Gauranga egyéni perverzióját, a Hot Ashtangát? Nem kérem, ez a tradíció, az Astanga egy trópusi irányzat (vagy ha úgy tetszik, önmegvalósítási rendszer), és nem a befagyott fjordok között fakutyázó lappok nemzeti sportja! Úgyhogy én azt mondom, hogy aki autentikus akar lenni, az igenis durrantsa be a fűtést, és kapcsolja be a párásítót, és ne spóroljon a rezsin, meg a vízszámlán, mert egy nyirkos, hideg pincében vagy kongó tornateremben végzett gyakorlás legfeljebb a szibériai munkatábor reggeli tornájának, vagy az Észak-koreai hadsereg alaki gyakorlatának fogható fel, ám autentikus, Kundalini-melengető astangának semmiféleképpen sem. Uff, én beszéltem! Akkor holnap és holnapután a beígért folytatás :-)

2011. január 19., szerda

Kenyér és víz

Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem a gyakorlás olyan, mint a kenyér és a víz. Ha van időd enni, ha van időd aludni, akkor van időd gyakorolni is! Semmilyen kifogás nem elég jó! És persze a gyakorlás iránti elkötelezettség akkor az igazi, amikor belülről jön, és nem azért gyakorolunk, mert egy külső személy elvárja azt, vagy mert ciki, ha nem gyakorlunk. Indiában, amikor a fiatal fiúk a guru asramjában laktak, akkor minden reggel nádpálcával keltette őket, és addig verte, amíg föl nem keltek és el nem kezdtek gyakorolni. Manju Jois mesélte, hogy hét éves korától kezdve minden nap gyakoroltatta őket az apja, és csak akkor lóghattak el egy-két vinyászát, amikor éppen nem nézett oda. De ha meglátta, már repült is a füles.


Ma már ez nincs. Mindenkire magára van bízva, hogy gyakorol-e vagy nem, jön-e órára, vagy nem. Én személy szerint elvonási tüneteket élek át, ha egy vagy két napig nem gyakorolhatok. Hallottam olyat, aki azt mondta, hogy egy-két hónap intenzív gyakorlás után érdemes egy-két hét szünetet tartani, hogy a test tudjon regenerálódni, és utána milyen jól megy a gyakorlás. Nekem a heti egy pihenőnap a maximum, mert szeretek edzésben maradni. Ugyanakkor az sem célszerű, hogy például kimegyünk Indiába, vagy elmegyünk jógatáborba, és a heti egy-két gyakorlásról hirtelen napi kettőre váltunk. Persze egy hétig ki lehet bírni, és nem is árt, de jobb, ha az embere előtte, utána is fenntartja a lelkesedést. 


Tavaly, amikor kimentem Kovalamba, valahogy nehezen álltam át. Az első másfél hét csupán arra volt jó, hogy az itthoni formámat visszahozzam, utána volt némi fejlődő tendencia. Remélem, idén azért jobban fog menni, bár például a csípőnyitásban vagy a kartámaszokban most sem remekelek annyira. Egy szó, mint száz, ha az ember nem akaraj folyton az elejéről kezdeni, akkor ne hagyjon ki heteket, és főleg hónapokat. Persze minden erőfeszítés értékelendő, és én mindenkit szívesen viszontlátok az órákon akár évek múltán is, de például a tanároktól azért több várható el szerintem. 


Korábban is említettem már, hogy egy tanár akkor hiteles, ha rendszeresen gyakorol. Akkor a tanításának lesz mélysége, lesz mögötte tapasztalat, meggyőző erő. Hogyan tudok valakit meggyőzni arról, hogy csináljon valamit, ha én sem csinálom? A szavaknál sokkal meggyőzőbbek a tettek és a példamutatás. Az meg aztán végképp ciki, ha a tanár nem tud az órán megmutatni egy ászanát, amit a diákoktól elvár. Akik még nem ismernek, engem is néha próbára akarnak tenni egy-egy gyakorlatnál, és kihívóan kérik: "Megmutatnád?" Persze ez azért ritkán fordul elő, mert amúgy is mindent mutatok az órákon. De nagyon szégyellném magam, ha valakit "test-dublőrnek" kéne használnom, mert nekem abszolúte nem megy valami. 


Mindegy, én elmondom, hogy mit tartok alapvető követelménynek egy jógatanárral szemben, és mit tekintek önmagamra is érvényesnek, aztán mindenki döntse el, hogy ez őrá vonatkozik, vagy pedig nem :-). Szóval heti hat gyakorlás az alap, és ebből egyszer vagy kétszer érdemes elmenni egy másik tanár órájára. Nem csak Indiában, és nem csak a külföldi oktatók workshopjára. Máskülönben az ember könnyen azon kaphatja magát, hogy arra gondol: "Én vagyok a legjobb, nekem már itthon senki sem tud semmit sem tanítani." Nos, a legjobb tanárokon mindig ezt látom, hogy alázatosak, fejlődni vágynak, és tudnak tanulni másoktól. 


Ismerek persze olyan tanárokat is, akik nem járnak senkinek az óráira, sőt, olyat is, aki nem is gyakorol, de szívesen oktat, de ez engem annyira nem inspirál. Nekem még a gimnáziumi tornatanárom is kifogástalan kondiban volt hatvan évesen. Úgy hívták, hogy Kokó, vagyis kopaszkovács, és amikor nem tudtuk megcsinálni a saslendületet, akkor lazán bemutatta, ha pedig henyéltünk, olyan "kakasnyakast" lekevert, hogy csak úgy nyekkentünk. Neki volt az a mondása, hogy "Magadnak dolgozol, három, négy!" 


Szóval nem azért gyakorolunk vagy megyünk órára, hogy másokra a jó benyomást tegyünk vagy rajongókat szerezzünk vagy mittudomén. Hanem azért gyakorlunk, hogy elmélyítsük a saját kapcsolatunkat a jógával, és megtapasztaljuk azokat a csodákat, amiket parancsszóra, kényszerítésre, vagy az elismerésre való vágytól vezérelve sohasem élhetünk át. A jóga azt jelenti, hogy összekapcsolódás a belső énünkkel, és ez az az élmény, amitől felragyog a jógi arca, és amitől elégedetten távozik haza egy kíméletlen jógaóra után. 

2011. január 18., kedd

Khecsarí mudrá 2. rész


Újabb részlet a Hatha-jóga Pradípikából:

úrdhva-dzsihvah szthiró bhútvá szóma-pánam karóti jah
mászárdhéna na szandéhó mritjuk dzsajati jóga-vit /43/

Ha a jógí a szóma-raszát issza felfordított nyelvvel ülve, és koncentrált elmével, akkor kétségtelenül 15 napon belül legyőzi a halált.
Természetesen a jógik is meg szoktak halni egyszer, mert az anyagi test múlandóságát semmilyen jógagyakorlat nem változtatja meg. De egy sikeres jógí felkészülten néz szembe a halállal, és sok esetben önmaga képes megválasztani a halála időpontját.

nitjam szóma-kalá-púrnam saríré jaszja jóginah
taksakénápi dastaszja visam taszja na szarpati /44/

Ha a jógít, akinek testét átjárja a szómarasza, akár a Taksaka [király-kobra] marja meg, a mérge nem tudja átjárni a testét.
A Taksaka kígyó mérge olyan erős, hogy felemészti a testet, mint a tűz.

indhanáni jathá vahnisz tailavartim csa dípakah
tathá szóma-kalá-púrnam déhí déham na muncsati /45/

Mint ahogy a tűz elválaszthatatlanul összekapcsolódik a fával, és a fény a kanóccal és az olajjal, ugyanúgy a lélek sem hagyja el azt a testet, amelyiket átjárja a szóma.
A szómarasza az a nektár, amit a félistenek isznak az univerzum magasabb bolygóin, és ezáltal testük nagyon szép, egészséges és hosszú ideig élnek. A szómarasza hátránya azonban az, hogy ragaszkodást ébreszthet az általa átitatott test iránt, melynek színe, illata, formája is nagyon kellemes lesz, és nem mutatja az öregedés jeleit. Egyes nagy szentek teste még a fizikai haláluk után sem indul bomlásnak, és kellemes illatot áraszt. Ezek mind annak a jelei, hogy a testét átjárta a szóma nektárja.

gó-mámszam bhaksajén nitjam pibéd amara-váruním
kulínam tam aham manjé itaré kula-ghátakáh /46/

Az, aki a tehén húsát eszi, és naponta issza a halhatatlanság nektárját, nemes családból valónak tekinthető. Mások viszont csak szégyent hoznak a családjukra.
gó-sabdénóditá dzsihvá tat-pravésó hi táluni
gó-mámsza-bhaksanam tat tu mahápátaka-násanam /47/

A "gó" szó a nyelvet jelenti, és a nyelvet megenni azt jelenti, hogy az orrgaratba dugjuk, ami által a nagybűnök megsemmisülnek.
dzsihvá-pravésa-szambhúta-vahninotpáditah khalu
csandrát szravati jah szárah sza szjád amara-váruní /48/

A halhatatlanság nektárja a Holdból csepeg alá [amely az ágjá csakra bal szirmában található]. Az a tűz hozza létre, amely a nyelvnek az orrba történő felnyomása által jön létre.
csumbatí jadi lambikágram anisam dzsihvá-rasza-szpandaní
szaksárá katukámla-dugdha-szadrisí madhvádzsjatuljá tathá
vjádhínám haranam dzsaránta-karanam sasztrágamodíranam
taszja szjád amaratvam asta-gunitam sziddhánganákarsanam /49/

Ha a nyelv végével képesek vagyunk megérinteni azt a nyílást, ahonnan a rasza csepeg, amely sós, keserű, savanyú, tejes, valamint a ghíhez és a mézhez hasonló, akkor megszüntethetjük a betegséget, öregkort, a fegyverek támadásait, nyolcféle módon válhatunk halhatatlanná, és vonzani fogjuk a sziddhákat.
múrdhnah sódasa-patra-padma-galitam pránád aváptam hathád
úrdhvászjó raszanám nijamja vivaré saktim parám csintajan
utkallólaka-ládzsalam csa vimalam dhárá-majam jah pibén
nirvjádhih sza mrinála-kómala-vapur jógí csiram dzsívati /50/

Az, aki a Holdból (Szómából) származó nektár tiszta folyamát issza, ami az agyból a tizenhat szirmú lótuszba (anáhata- vagyis szívcsakra), amit a prána által ért el, a nyelvét a szájpadlás nyílásába dugva, és a nagy Saktin (Kundalinín) meditál, megszabadul a betegségektől, a teste hamvas lesz, mint a lótusz szára, és nagyon hosszú életet fog élni.
jat-práléjam prahita-szusiram méru-múrdhántara-sztham
taszmimsztattvam pravadati sudhísz tanmukham nimnagánám
csandrát szárah szravati vapusasz téna mritjur naránám
tad badhníját szukaranam athó nánjathá kárja-sziddhih /51/

A Méru (gerincoszlop) tetején egy lyukban van elrejtve a szómarasza (a Hold nektárja) és a bölcsek, akiknek az intellektusát nem befolyásolja a radzsasz és tamasz, anem akikben a szattva guna dominál, azt mondják, hogy ott található az Átman (univerzális lélek). Ez a forrása az Ídának, Pingalának és Szusumnának, amelyek a Gangá, Jamuná és Szataszvatí. A Csandrából csöpög a test lényege, ami az ember halálát okozza. Ezért meg kell állítani a csöpögést. Ez a khecsarí mudrá nagyon jó eszköz ehhez. Nincs más mód e cél elérésére.

szusiram gjána-dzsanakam pancsa-szrótah szamanvitam
tisthaté khécsarí mudrá taszmin súhjé ninrandzsané /52/

Ez a nyílás a tudás forrása, és innen indul az öt csatorna (Ídá, Pingalá stb.) Ebben a színek nélküli űrben kell megszilárdítani a khecsarít.
ékam szisti-majam bídzsam éká mudrá csa khécsarí
ékó dévó nirálamba ékávaszthá manónmaní /53/

Csak egy mag van, amiből az egész univerzum ered, és csak egy mudrá van, a khecsarí. Csak egy déva (Isten) van, aki mindenkitől független, és csak egy tudatállapot van, a Manónmaní.


Ez pedig egy érdekes és részletes link a khecsarí-múdra gyakorlásával kapcsolatban.