A Most személyes hatalma

Újabb vendégposzt Acyutananda Dasa, azaz Kovács Attila tollából:

"Diákkorom kedvenc festőjének műve előtt álltam már egy jó ideje. A Baalbek teljesen beterítette a terem egész falát a maga közel 30 négyzetméterével. Miközben szinte pislogás nélkül ittam a látványt, újra és újra a világ legnagyobb napút-festőjének szavai lüktettek a fejemben: „Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell; semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk s kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk.”

Láthatóan másokra is hasonló hatást tett a festmény. Mellettem egy idősebb úr az áhítattól el-elcsukló hangon ecsetelte gondolatait a barátainak. Pár tétova lépés után ők is a közelemben cövekeltek le, így akaratlanul is fültanúja voltam a szavainak: „Ilyenkor igazán érthetjük, miről is szól a Most hatalma. Ahogyan a hatása alá kerít a festmény, megszűnnek a fölösleges gondolatok, csak a szépség áramlását érezzük, olyan mélyen, ahogyan általában soha. Igazából az ilyen remekművek zsenije abban áll, hogy képesek kiragadni bennünket a gondolataink fogságából és a jelen pillanatba helyeznek. Hiszen csak a Most, a jelen létezik. A múlt és a jövő csak illúzió. Az elménk zizegése, a gondolataink szakadatlan ide-oda rángató folyama elzárja előlünk a Most mély valóságát. Ám az elmén felülkerekedve, a pillanatba merülve szertefoszlanak a félelmekkel teli gondolatok és megjelenik a színtiszta tudat. A jelenlét csöndjéből pedig fölbukkan a szépség.”

Én is felültem a gondolatai szárnyára, hiszen szóról szóra egyezett a valóságról alkotott képünk. Aztán egy ilyenkor megszokott, ám számomra fájó fordulattal folytatódott az idős úr monológja. „Ez a megnyilvánulatlan valóság minden dolog lényege. Minden más csak illúzió. Nem léteznek gondolatok, formák, sőt, nem léteznek különálló személyek és kapcsolatok sem. Az egyetlen létező dolog a megnyilvánulatlan tiszta tudat. A tiszta tudatban azonban nincsenek különbségek. Isten és mi is mind egyek vagyunk. Megérthetitek ezt, ha végiggondoljátok, hogy önmagában a kép egyik összetevője sem váltja ki belőlünk azt a hatást, mint amit a kép összessége. Nem váltja ki a vászon, nem váltja ki magában egyik szín sem, és önmagában nem váltja ki egyik forma sem, melyet a festményen látunk. Valami mélyebb, valami megnyilvánulatlan hozza ezt elő belőlünk, melyet a festőművész zseniálisan a műbe kódolt mindezek összhatásával.”

Minden tiszteletem az úré, de sajnos ezen a ponton elvált a gondolataink röpte. Hiszen elsősorban éppen az utolsó gondolatsorban megfogalmazott világszemlélet miatt silányul minden, a Mostról szóló magasröptű irodalom szórakoztató olvasmánnyá, melyet viharosabb időkben elővehetünk. Kicsit meghat, feldob, majd odébbáll. Kellemes érzéssel ölel körül egy időre, de nagyon őszintén végiggondolva, szinte semmi nem változik igazán a hatásukra az életünkben. Sőt, az idő előrehaladtával szakadékszerűen szétválik a hétköznapi valóság és a közösségi oldalakon lájkolható szép gondolatok valósága, úgy, ahogyan az szinte minden szép elmélettel lenni szokott egy idő után. Rosszabb esetben netán a hedonista felhangokat erősíti mindez a mindennapi életünkben, abban az illúzióban ringatva minket, hogy mélyül az életünk és egyre boldogabbá válunk. Tagadhatatlan persze, hogy vannak olyan, szerencsés karmával rendelkező emberek, akiknek a sorsába van kódolva, hogy a jóság kötőereje sok mindenhez hozzásegítse őket. De ők fennkölt elméletek nélkül is találnak szépet és a jót az életben, hiszen megannyi módja és tere van ennek. Mert a karma nem válogat, nem mérlegel: úgyis elhozza, amit korábbi cselekedeteivel saját magának rendelt az ember.

A karmán túllépni azonban már igazi művészet, így sajnos a többségünk számára a Most hatalma csak távoli szép gondolat marad egy egész életre, ha nem kutatunk tovább a forrása után. Az idővel, a mosttal, a jelenben létezéssel kapcsolatos gondolataink és revelációink mind közös tőről fakadnak, amit az is alátámaszt, hogy mind megtalálhatóak az emberiség legősibb szentírásaiban. Ezekben az írásokban és hiteles oktatóik tanításaiban azonban jóval fontosabb mozzanatokat is találunk, melyek túlmutatnak a Most hatalmán és valódi kontextusba helyezik azt. Mivel a Most hatalma gondolatisága is a Védákban gyökerezik, ezért onnan érdemes teljesebb képet kapnunk. Többek között érdemes megismernünk a Transzcendentális Tudás hatalmát, az Anyag Kötőerőinek hatalmát (a jóság kötőerejének kultiválása például a jelenben élés tudománya), a Karma hatalmát, a Szeretetteli Odaadás hatalmát és legfőképpen a Most Személyes hatalmát is.

Ahogyan a festmény esszenciáját és mindazt, amit közvetít, nem tudjuk elválasztani a rajta szereplő tudatos formáktól, színektől, ugyanúgy a valóságot sem tudjuk azzal teljesen megfogni, hogy csak a lényegét, az esszenciáját fogadjuk el valóban létezőnek. Ha azt mondjuk, hogy a forma és színek önmagukban nem hordozzák a szépséget, akkor hogyan élhetnénk meg a festmény szépségét, ha nem lenne a vásznon semmi, csak a 30 négyzetméternyi fehérség? A szépséget csak elméletben tudjuk szétválasztani attól, aki és ami szép. Bármely más tulajdonságot is csak elméletben tudjuk elválasztani a tulajdonosától.

A világ megnyilvánulatlan lényegét, a tiszta tudat esszenciáját sem tudjuk elválasztani annak teljes valóságától, azaz az esszencia nem egy függetlenül, önmagában létező dolog. Az isteni létezés esszenciája a Brahman, mely minden létező dolgot áthat és az öröklét valóságát hordozza, Isten teljes valóságában azonban Bhagavánként létezik, aki az örökléten túl a tudás és a boldogság teljességét is fölöleli. Ő pedig nem más, mint Srí Krisna, aki személy. Nem valami magasabb rendű dolognak, nem a megnyilvánulatlan esszenciának a leképezése a mi tudatszintünkre. Isten a szentírások szerint egy személy, és ha józan paraszti ésszel végiggondoljuk, akkor mi is láthatjuk, hogy az élet általunk tapasztalt legmagasabb szintű megnyilvánulása a személyes tudat, az ember tudata. Minél fejletlenebb az élet, annál kevésbé nyilvánulnak meg a személyesség jellemzői az élőlény tudatában. Gondoljuk végig például azt, hogy a baktérium vagy az ember létezése bír személyesebb jellemzőkkel.

És hogy miért olyan elterjedt mégis a „minden forma, változatosság, elkülönült személyes lét és kapcsolat illúzió, mert mind Egyek vagyunk” gondolata a Most hatalmának népszerű elméletéhez kapcsolódva? A festmény példája ezt is megmutatja. A vászonra festett formák és színek formái tényleg illuzórikusnak tűnnek, hiszen a képen látható építmény csak mintázza a valóságot, nem azonos például egy kézzel fogható építménnyel. Nincs ott valóságos templom, emberi alak, vagy a fantasztikus napút, csak a tudatunkban jelenik meg ez a kép. Eddig jut a fenti gondolat és sajnos nem lép tovább, pedig ez csak részigazság. Van még tovább is: a nyúl ürege mélyebb, mint gondolnánk. A vásznon látható életkép ugyanis arra hivatott, hogy leképezze a valóság, az élet momentumait. A kép formái és színei tehát valóságos formákat és színeket mintáznak, csak egy leképezett dimenzióban.

Ehhez hasonlóan Isten, a Festőművész nélkül az anyag csak egy élettelen fehér vászon, ami nélkülöz minden változatosságot és formát. A világunk azért tűnik mégis élőnek, mert Krisna saját magát és a lelki világot tükrözi az anyag vásznára: behatol az anyagi elemekbe és ezáltal életet, változatosságot ad neki. Így biztosítja az énkép, a fizikai elemek, a vonzódás és az élmény megnyilvánulását. Ezután belső, lelki energiája által formát ad az anyagnak és biztosítja, hogy mindezek kölcsönhatásba is léphessenek egymással. Vagyis létrejön egy olyan festmény, mely a valóságos világ alapján – valóságos színeket, valóságos formákat mintázva – készült, de mivel az anyag élettelen vásznára festették, halottnak tűnik. Bármennyire is kapaszkodunk hát a valóság és a boldogság után, ha nem vagyunk tudatában annak, hogy ez csak egy kétdimenziós festmény, torz tükörképe a valóságnak, az mindig ki fog csúszni a kezeink közül, hiszen csupán az élettelen anyagot, a vásznat markoljuk. Ha azonban tudatában vagyunk annak, hogy a világunk minden rezdülése, változatossága, vonzó momentuma, minden formája és minden emberi kapcsolata Istenen és az ő belső energiáján alapszik, akkor a világ alkalmassá válik arra, hogy közelebb vigyen bennünket a valósághoz, az eredeti helyzetünkhöz és a boldogsághoz.

Az szinte semmit nem segít ebben, ha csak a dolgok megnyilvánulatlan lényegét fogadjuk el valóságosnak, hiszen minden, amit érzékelünk, az eredeti megfelelőjének a tükröződése. Vagyis vannak színek, formák, van természet, van valódi szépség, szeretet és kapcsolat a teljes, lelki valóságban. Szeretet és kapcsolat pedig személyek között létezik. Így a lelki megvalósítás útján kardinális kérdés, hogyan viszonyulunk Istenhez: mint egy személyhez, vagy mint valamiféle megnyilvánulatlan esszenciához. Mindenki eldöntheti, hogy vajon Isten melyik változatban enged bennünket közelebb Magához, az ő személyes valóságához, a Most Személyes hatalmához."

A Jó, a Rossz és a Kicsit Mindkettő

Újabb vendégposzt Acyutananda Das, vagyis Kovács Attila tollából:

"Egyszer régen, mikor még mese és valóság kéz a kézben jártak, és mielőtt még az emberi kishitűség és tudatlanság örök hallgatásra ítélte volna az égitesteket, az univerzum egy napjának szép délutánján apró nézeteltérés támadt a Nap és a Hold között. Ez a kis nézeteltérés aztán odáig fajult, hogy a két ragyogó égitest napokig vitázott dühös izzással egymásnak feszülve. Azon perlekedtek, hogy melyikük a jó, és melyiküket ragadta el a gonosz.

A Hold arcán a szokásosnál is sötétebb árny suhant át, miközben azt ecsetelte vészjósló, mélykék sugarakkal, hogy mennyi szenvedést okoz a Nap az élőlényeknek azzal, hogy fölperzseli a Földet, reménytelen aszályt okozva. Fölszárítja az utolsó csepp vizet ott is, ahol a legnagyobb szükség lenne rá, ahol az emberek, állatok és növények víz hiányában megtizedelődnek. Elpusztítja a termést ott, ahol a legkevesebb betevő falat is aranyat ér, ahol termény nélkül éhínség üti föl a fejét. Mi ez, ha nem gonoszság, a sátán műve? A Hold ezután saját jóságáról kezdett beszélni. Az arca ekkor ismét felragyogott és hűsítő sugarakat hintve fényezni kezdte magát. Hiszen miközben a Nap este áthatolhatatlan sötétséget hagyva maga után eltűnik, ő lágy holdfénnyel világítja meg a szántóföldeket, erdőket, mezőket és folyókat. Így gondozva a termést és így mutatva utat az éji vándoroknak. Sőt még a Földet is megvédi a káros sugárzástól és a becsapódó idegen testektől.

A Nap arca bíborvörösen sütött a dühtől, miközben a Hold elméjébe akarta égetni, hogy milyen gonosz cselekedetek száradnak a Hold lelkén. Például hogy a Hold által okozott dagály sokszor szökőárszerűen áraszt el szárazföldeket és pusztít el számtalan élőlényt vagy tesz értéktelenné termőföldeket. Az embereket és állatokat is felzaklatja állandó váltakozásával, akik így sokszor őrült tetteket követnek el másokkal vagy magukkal szemben. Hol van itt a jóság? Mi ebben a jó? Miközben ő – ekkor a fények aranyszínű glóriát festettek a feje köré – életet ad minden földi lénynek, hiszen az ő fénye nélkül semmi még csak meg sem mozdulhatna és gyakorlatilag az élet is elképzelhetetlen lenne. Nem is beszélve a vidámságról és boldogságról, amit ragyogásával sugároz az élőlények felé.

A Föld már napok óta csöndben figyelte őket, de mindeddig abban reménykedett, hogy hamarosan lecsitul a két égi fényforrás parázs vitája. Most már attól tartott azonban, hogy ha így folytatódik, soha nem látott pusztító orkánok és halálos cunamik kísérik majd a felhevült szóváltást. Elérkezettnek látta hát az időt, hogy közbelépjen. A két fénylő óriás valódi jóságát mintegy visszatükrözve szólalt meg: „Kérlek benneteket, testvéreim, békéljetek meg egymással! Egyikőtök nélkül sem tudnék létezni, ahogyan Ti sem egymás nélkül. Mindkettőtök fénye tiszta jóság, nincs benne egy fikarcnyi rossz sem. A rajtam élő lények egy külön valóságban, tetteik eredményének valóságában léteznek. Azt kapják, amit érdemelnek, és pont annyit, amennyit korábbi vagy előző életbeli tetteik indokolnak. Mindkettőtök fénye fenntartja és élteti őket, de mikor úgy érdemlik, akkor ez akár büntetést is jelenthet számukra. Ez azonban csupán korábbi cselekedeteik eredménye. Mindhárman egy nagyobb terv részei vagyunk, amit még mi sem látunk át teljesen. Mikor pedig nincs jelen jóságos fényetek, akkor is csak látszólag tűnik el sötét viharfelhőkbe burkolózva. Ilyenkor azt hihetnénk, hogy a jóságotok helyét a sötétség vette át, de nagyon jól tudjuk, hogy a felhőkön túl tovább ragyogtok és ontjátok magatokból lényetek jóságát.

Ez a tanmese fogalmazódott meg bennem pár évvel ezelőtt, mikor egy ismerősöm kemény kritikával illette egy másik jó ismerősömet. Az utóbbi ugyanis nagy hibát követett el. A kritikusa kapva kapott az alkalmon, és a következőket fogalmazta meg: „Én mindig tudtam, hogy milyen képmutatás és romlottság lakozik a tettei mögött. Végre most már mindenki láthatja, milyen is ő valójában.” Azon a nem mellékes tényen túl, hogy a szavai keserű bosszútól szaglottak, a kijelentés egy sor másik félreértésre is rávilágított, ami itt, a modern világban egészen eluralta a gondolkodásunkat.

Itt Nyugaton egyes vallási hagyományokat félreértelmezve azt égetik az ember fejébe, hogy ő vagy jó, vagy rossz. Ha a jó oldalon áll, akkor minden, amit tesz, az jó, minden tette szeplőtelen. Ha pedig rossz, akkor a velejéig romlott, hiszen eluralkodott rajta a sátán. A két oldal küzdelme pedig örök. Van átjárás a két oldal között, de valaki vagy az egyik, vagy a másik oldalra áll. Nincs átmenet, nincsenek színek. Valaki vagy fehér, vagy fekete. Vagy jó, vagy rossz. Ebből aztán az következik, hogy amikor szeplőtelen szent képében próbálunk feltűnni, de látjuk, vagy attól tartunk, hogy mások meglátják, hogy mégsem vagyunk olyan tiszták és jóságosak, mint amilyennek egy jó embernek kellene lennie, megpróbáljuk elhazudni a rossz oldalainkat, tetteinket, és még nagyobb szent képében feltűnni. Ha kicsit több (de még mindig nem teljesen őszinte) a realitásérzékünk, egyszerűen csak próbáljuk relativizálni és bagatellizálni a rossz oldalunkat. Ilyenkor látszólag elismerjük ugyan, hogy vannak rossz tulajdonságaink, de a beismerés inkább csak a külvilág elhallgattatására szolgál. Belül továbbra is úgy látjuk magunkat, mint igazi fénylő szenteket, akiket nem befolyásolnak ezek az apró semmiségek. Sőt úgy gondoljuk, hogy valójában a cél szentesíti az eszközt, mi több, az utat is. Másrészről pedig reményvesztett emberek tömegét is kitermeli ez a félreértelmezett eszmerendszer. Olyan ártatlan emberek tömkelegét, akik a saját belső erdejükben bujkálnak, mert egyszer azt mondták nekik, hogy ők rosszak és hogy úgysem lehet abból semmi jó és hasznos, amit csinálnak vagy gondolnak. És persze ott vannak az ellenállók, akik végül látván e gondolatrendszer mögötti képmutatást, egy az egyben elvetik az egész eszmét (hogy aztán még rosszabbat teremtsenek helyette, ahol már szó sincs jóról vagy rosszról).

A valóság azonban az, hogy senki nem lehet tökéletesen jó vagy teljesen rossz. Nincsenek jó emberek, csak olyanok, akik jók akarnak lenni. Nincsenek rossz emberek, csak olyanok, akik nem akarnak jók lenni. A jó és rossz közötti küzdelem pedig nem a külvilágban, hanem inkább bennünk zajlik. Igenis lehetünk bizonyos területen jók, bizonyos területen rosszak, vagy egyszer jók, egyszer rosszak ugyanazon a területen. Minden pillanatban döntünk, hogy melyiket választjuk, hogy Isten vagy a sátán felé fordulunk. Most mindannyian az anyagi energiában létezünk, ahol a jó és a rossz dualitása adott. A létünket és a tudatalattinkat teljesen átszövi és befedi az anyagi energia, ezáltal a jó és rossz dualitása is. A látható és a tudatalattinkban rejtőző rossz és annak emléke az élet velejárója. Ezzel szembe kell néznünk, mert ha nem tesszük, akkor nagy mélységeket kell megjárnunk, hogy megértsük és elfogadjuk az anyagban – és ezáltal bennünk – élő rosszat, és továbbléphessünk. Ha ezt őszintén elfogadjuk és minden pillanatban (azaz Most) a jót választjuk, akkor a tudatalatti és tudatos rossz nyomásától is fokozatosan megszabadulunk. Mert azt tudnunk kell, hogy valójában nem nehéz a jót választani, hiszen a lélek eredendően jó. A védikus irodalom az eredendő jóságról beszél. A kegy, a tudás, az igazságosság, a tisztaság, az őszinteség, a barátság és a szeretet mind-mind eredendő jó tulajdonságunk, csak ahogyan a felhők takarják el a Napot és a Holdat, úgy takarja el valódi lelki jóságunkat az anyagi energia felhője. Ha egyre gyakrabban a jót választjuk, akkor elvékonyodhat ez a felhő, és saját magunk és mások számára is még több fény juthat át valódi jóságunkból.

És hogy hogyan jön a védikus világképbe a sátán? A sátán szó eredeti jelentése nagyon közel áll ahhoz, amit az akadály szó alatt értünk. Ez az akadály pedig Isten és közöttünk van. Így ha valamiről talán azt érezzük, hogy jó, de közben nem Isten, Krisna felé fordulunk általa, akkor az akadálynak tekintendő. Ugyanígy, ha a felhőkön átszűrődő jóság fényét (például a tudást, a szépséget, az értelmet) nem a Napnak vagy a Holdnak tulajdonítjuk, vagyis nem Isten ajándékának tekintjük és nem arra használjuk, hogy Isten felé forduljunk, hanem egyszerűen csak élvezni akarjuk az eredményét, akkor az egyszerűen egy akadály – sátán – lesz az utunkon. Az anyagi világbeli jó és rossz tehát relatív. Így lehet a jóból is rossz és a rosszból is jó. Az egyetlen megoldás, ha az abszolút jó, Krisna felé fordulunk és mindenre aszerint tekintünk, hogy akadály-e vagy sem a hozzá vezető úton."

Mese a Látólényekről

Újabb vendégblog Acyutananda Das, azaz Kovács Attila tollából:

"Valahol egy messzi óceán végtelen vizeiben élt egyszer egy különleges faj. Benépesítették az egész óceánt a sötét és titokzatos mélységektől egészen a napfénytől áttetszően ragyogó legfelsőbb rétegekig. Látólényeknek nevezték őket.

Nevükkel ellentétben az óceánban csak korlátozottan tudták használni a szemüket. Látásuk és létük teljes egészében akkor tudott kibontakozni, amikor kiszabadultak a víz szorításából. Ahogyan a lárva idővel gyönyörű pillangóvá fejlődik, úgy a látólények léte is virágba borult a levegővel és a közvetlen napfénnyel érintkezve. A látólények legnagyobb része azonban a víz fogságában élt és nem volt tudatában annak, hogy az óceán felszínére érve vár rájuk a valódi életük. A napfény még így, a vízen keresztül is élettel töltötte fel őket. Napfény nélkül gyakorlatilag sem ők, sem a víz nem tudott volna sokáig életben, illetve mozgásban maradni.

A legsötétebb és legmélyebb rétegekig csak alig-alig jutott el némi fény. Az óceán e mélyebb részeit végtelenül tunya és energiaszegény látólények népesítették be, akik csak más, magasabbról aláhulló élőlények energiájából tudtak erőt meríteni. Naphosszat csak aludtak, vagy egyfajta bizarr, tompa kábulatban, egymásra oda sem figyelve, szinte zombiként úszkáltak komótosan. Mikor nagy ritkán erőt vettek magukon, akkor is csak valamiféle őrült birtoklásvágy vezette őket. Egymást a végletekig kihasználva tengették az életüket a hatalmas víztömeg nyomasztó súlya alatt.

Az óceán középső rétegeibe már jóval több fény jutott el. Így az itt élő látólények félhomályban ugyan, de sokkal nagyobb életerőtől áthatva, meglehetősen aktívan építették a kis világukat. Az óceán súlya is kevésbé nyomasztotta őket, csak az áramlatokkal kellett megküzdeniük. Ezek az áramlatok körkörösen mozogtak. Először fölfelé indultak, majd egy ponton visszafordultak, hogy gyorsan lefelé vegyék az útjukat. Az itt élő látólények megtanulták, hogyan kapják el és lovagolják meg a fölfelé irányuló áramlatokat. Ehhez egyre újabb módszereket és képességeket kellett kifejleszteniük, ami nem volt kis küzdelem. Általában az egész életüket erre a küzdelemre tették föl, de a küzdelem tényét élvezve boldognak hitték magukat. Az áramlatok azonban mindig megfordultak és kezdődött egy újabb – ezúttal már inkább szenvedésekkel teli – küzdelem, hogy még időben, a teljes lesüllyedés előtt kiszabaduljanak a lefelé zúgó áramlatokból és vissza tudjanak kapaszkodni egy újabb fölfelé hajtóra. Olyan mértékben beleragadtak a körforgás küzdelmeibe, hogy ők is szépen lassan elfelejtették, hogy ez nem az igazi életük.

A felszínhez legközelebbi vízrétegek szinte teljesen áttetszően ragyogtak az átszűrődő napfénytől. Itt már egészen jól és messzire láttak a látólények. Szinte már a nevük is értelmet nyert. Az élet sokkal szebb, tisztább és nyugodtabb volt, mint az alsóbb rétegekben. A víz súlyát alig érezve, felszabadultan úszkáltak fényes vizekben. Az áramlatok lefelé húzó hatása is jóval szelídebben jelentkezett itt, de továbbra is igényelt némi küzdelmet, hogy a felszín közelében tudjanak maradni. Sokan közülük mélyebbről érkeztek. Egykoron a fény fontosságát fölismerve, és afelé indulva küzdötték föl magukat ide. De nagy részük már régen elfelejtette, hogy ez a hely nem a valódi végcél, és a felszínre érve vár rájuk a valódi élet. Voltak, akik a mélyebb vizekből igyekeztek felhozni a saját vízrétegükbe az ottani látólényeket, s a felszíni vizek napfényes tulajdonságairól beszéltek nekik. Mások művészien mutatták be társaiknak az itteni élet szépségeit. Voltak, akik filozófiákat gyártottak, hogy megmagyarázzák kis világuk törvényszerűségeit. De egy közös volt mindannyiukban: mind élvezték a helyzetüket. Olyannyira, hogy a saját létük és a napfény forrását sem igazán akarták kutatni. Szívesebben meghagyták azt egy távoli és misztikus kérdésnek. Hiszen ők csak annak hittek, amit a saját szemükkel is láttak. A sors iróniája persze, hogy a látásuk igen korlátozott volt, és csak akkor teljesedett volna ki, ha van hitük és bátorságuk a felszínre küzdeni magukat. Volt egy filozofikusabb réteg is, akik megértették, hogy a vizet átragyogó napfény az életük forrása. A felszíni világot azonban ők sem ismerték, így a valóságnak ellentmondó filozófiákat gyártottak arról, hogy a látólények valójában nem különböznek a beszűrődő napfénytől, és ha valaki sokáig néz fölfelé, akkor eggyé tud válni a napfénnyel.

Sajnos és szerencsére mindez nem csak mese. A védikus szent iratok az anyag három energiájáról, vagy más néven kötőerejéről beszélnek, melyek áthatják egész anyagi világunkat: a tudatlanságról, a szenvedélyről és a jóságról. Ezt a három kötőerőt jelképezi a tanmesében az óceán három rétege. A három kötőerő különböző minőségű, s különbözőképpen sarkall bennünket cselekvésre. Általában nem tiszta formában, hanem egymással keveredve alakítják ki a ránk jellemző tulajdonságokat és tudatállapotot.

A lelki energia, mely a létünk valódi alapja, szintén áthatja az életet, csak nem veszünk róla tudomást. A tudást, a szépséget, a jóságot, a szeretetet és az örömöt mind-mind az anyagon keresztül szemléljük és tapasztaljuk. Nem látjuk, hogy az anyag önmagában nem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, hiszen mindez a lelki energiának köszönhető. Ahogy a napfény ragyogja be az óceán felszíni részeit, úgy ragyogja be a jóság kötőerejét a lelki energia, de nem azonos azzal. Sőt az így tükröződő dolgok csak halovány és torz előhírnökei a lelki világnak, mely a valódi otthonunk.

Lehet, hogy a képességeinken javítva és a jóság kötőerejéhez közelebb kerülve önfeledtebbé és minőségibbé tudjuk tenni az életet. Lehet, hogy szinte mesteri szintre tudjuk fejleszteni a flow, az áramlat meglovagolását. Sőt akár úgy is érezhetjük, hogy teljesen át tudjuk adni magunkat az élet áramlásának, és szinte az élet minden pillanatában jelen tudunk lenni. De soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a jóság kötőereje nem cél, csak eszköz. Ahogyan a repülőtéri váró is csak arra szolgál, hogy megkönnyítse és előkészítse a repülést, úgy a jóság kötőereje is elsősorban csak arra szolgál, hogy a rajta átszűrődő lelki energiára készítsen föl és afelé tereljen bennünket. Ráadásul az említett áramlatok jövőbeni irányát mi magunk alakítjuk és ha az adni vágyó mentalitás helyett az élvező mentalitáshoz ragaszkodunk, akkor garantáltan lefelé fordul majd az áramlat – vagy előbb vagy utóbb, de biztosan lefelé…

Soha ne feledjük hát, hogy a mi világunkban „mégiscsak a víz az úr”. A valódi, örök és boldog élet akkor vár ránk, ha a fényt és a felszíni világot ismerőket követve, tudással fölfegyverkezve és az istenszeretet hangulatát magunkévá téve elindulunk a felszínre, a lelki világba vezető úton."

A fényen túl

Újabb vendégposzt Kovács Attila, azaz Acyutananda Dasa tollából:

"A fényen túl

– Két hullám sodródik a társaival az óceán végeláthatatlan vizein. A nagyobb hullám hirtelen szomorú és ideges lesz. A kicsi azonnal megérzi, hogy valami baj van, és rákérdez a szomorúság okára. „Ne akard tudni! – válaszolja a nagy. – Ha megtudnád, soha többé nem lennél boldog.” A kis hullám nem nyugszik, és addig nyaggatja, míg végül a társa ki nem böki: „Te még nem láthatod, de én már tudom, hogy a távolban egy sziklás parton törik meg és tűnik el minden hullám. Nekünk is végünk lesz hamarosan!” „Nyolc szót mondok neked – válaszolja a kis hullám –, és boldog leszel: Te nem hullám vagy, Te a víz vagy!”

A barátom tanmeséjét hallgatva csöndben meredek az előttem elterülő fenséges látványra. A Tirupati fölött – India egyik legszentebb városa fölött – magasodó hegyek lankáin ülünk egy kristálytiszta vizű patak partján. Alattunk Tirupati városa terül el a mélyben, amíg a szem ellát. A délutáni nap megpihenni készülő sugarai még tisztán rajzolják ki a távoli Govindaraja-templom magas tornyát. Ramanuja temploma ez, a nagy tanítóé, aki nyilvánvalóvá tette, hogy az élőlények nem azonosak Istennel. A barátom a tanmeséjével ennek pont az ellenkezőjéről próbál meggyőzni. Arról, hogy Isten és az élőlények egyek. Az ő elképzelése szerint Isten legmagasabb szintű megtapasztalása az Istennel történő eggyéválás.

– A példád nagyon jó arra, hogy bemutassa: nem szabad az anyaggal és az abból fakadó illúziókkal azonosítanunk magunkat – mondom neki a csöndet megtörve –, mert örök lelkek vagyunk, és a létezésünk soha nem szűnik meg. Azonban arra nem jó, hogy a lelkek és Isten olyan fajta végső és teljes egységét mutassa be, ahol megszűnik minden különbség és mindenki eggyé, sőt, Istenné válik. Hiszen az ideiglenes hullám megszűnése után is megmaradnak a végső összetevők, az egyedi vízmolekulák. Ez a kulcsa a félreértésednek is. A lelkek és Isten minőségileg egyek, hiszen mindkettőt ugyanaz a mulandó anyag fölött álló halhatatlan lelki természet jellemzi. Mégis különböznek más tulajdonságaikban. Az eredeti lelki természetünk felélesztése nem jelenti az Istennel történő teljes összeolvadást.

– Ezzel nem értek egyet. A Te Isteneid, például Ráma vagy Krisna, emberi formával és tulajdonságokkal rendelkező Istenek. Ők egy sokkal magasabb rendű isteni természet leképezései a halandó világ viszonyrendszerébe. Mert az egyszerűbb emberek csak egy olyan Istenhez tudnak viszonyulni, akit a saját képükre formáltak. Isten és a létezés végső valósága azonban szavakkal el nem mondható, elmével föl nem fogható, anyagi érzékek által meg nem tapasztalható. Minden különbség, forma és egyéni lét, amit ebben a világban tapasztalunk, csak illúzió, s a megvilágosodás pillanatában szertefoszlik.

– Te viszont fölcseréled az okot és az okozatot. Ha már a vizes példáknál tartunk, figyeld meg a patakban a mögöttünk hullámzó fák és a kék égen lomhán úszó szelíd bárányfelhők tükröződését. Ha próbálod megfogni a tükörképet, akkor a fák és felhők helyett csak vizet markolsz. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a vízen látható tükörképek és formák nem valósak, mert nincs valós tartalmuk, szubsztanciájuk. A környező dolgokról a patakra vetülő fény viszont valóságos. Azt hiszem, eddig egyet is értünk. A Te elképzelésed azonban olyan, mintha azt mondanánk, hogy csupán a fény a valóságos, és a vízfelület játéka az oka az így tükröződő képeknek, azoknak semmi kapcsolata nincs a valósággal. Ez a fény azonban fákról és felhőkről verődik vissza és rajzolja ki a valóságos tárgyak tükörképét. Ugyanígy a világunk egy magasabb rendű valóság: Isten és Isten országának a tükröződése az élettelen anyagon. Te az egynemű lelki fényig jutsz el, a lelki létezés alapjáig. Ez azonban nem a végső valóság, „csak” Isten és lakhelye tulajdonságainak a ragyogása. A szentírásaink lelki világról és Istenről alkotott képe tehát nem a mi behatárolt elképzeléseink miatt hasonlít a halandó világunkra, hanem mert a mi világunk egy tükörkép. A valóság torz tükörképe. Vagyis a repülő húzza a csíkot, nem a csík a repülőt…

– Elgondolkodtató, amit mondasz, de Isten végtelenségébe akkor sem fér bele, hogy egy emberihez hasonló formába és tulajdonságokra korlátozódjon a léte, mert akkor már nem Isten.

– Forma nélkül viszont nincs formanélküliség sem. Például a gyöngy ragyogásának nincs formája, de a gyöngy nélkül ragyogás sincs. Ugyanígy a napfény sincs a formával rendelkező Nap nélkül. Nem tudsz olyan forma nélküli dolgot mondani, melynek nem egy formával rendelkező dolog lenne az alapja. Az anyag önmagában egynemű massza, csupán mikor kapcsolatba kerül valami élő dologgal, akkor ruházódik föl tulajdonságokkal és formával. Az anyag olyan, mint egy kesztyű. Ha a kezedre húzod, élőnek, aktívnak és formásnak tűnik. Ha kiveszed belőle a kezed, „holtan” esik össze. Már a modern tudomány is pedzegeti ezt. Az anyagban egyre mélyebbre ásva azt tapasztalják, hogy a formával rendelkező és látható anyag helyére láthatatlan energiamezők lépnek. Az általunk tapasztalható létező formákat egy felsőbbrendű tudat létével magyarázzák. Minden, ami él és mozog vagy egyszerűen csak változatos, az a mögötte lévő tudat – az élet – miatt él, mozog és kap változatos formákat. Az élet pedig maga a lelki, isteni valóság.

– Viszont nemcsak az élőlényeknek van formája, nemcsak az élőlények kapcsán tapasztalunk változatosságot, hanem az élettelen dolgoknál is, mint amilyenek a hegyek, a tengerek és más természeti képződmények.

– Igen, az egész univerzumunk önműködőnek és személytelen erők által irányított élettelen rendszernek tűnik a számunkra. De ez csak a mi korlátozott látásmódunk. Képzeld el, hogy a karodon él egy tudatos mikroszkopikus élőlény, és azt elemezi, hogy a szőrszálak változatossága, illetve a karod mozgása milyen törvényszerűségeket követ. Számára mindez vak és személytelen törvényszerűségek eredményének tűnik. Föl sem merülne benne, hogy az egész mögött egy személyes, tudatos élőlény áll. Ugyanígy áll a mi világunk mögött Krisna, Isten. A jelenlegi szintünkön mi csak a tükörkép formáit látjuk, nem a valóságban létező formákat és tulajdonságokat. Isten és az élőlények különálló lelki formája az általunk tapasztalt formákkal ellentétben nem korlátozza be a teljes létezést átfogó – a formával rendelkező és a forma nélküli létezést egyaránt átfogó – Istent és az élőlényekhez fűződő örök szeretetteli kapcsolatát, hanem egyszerűn csak lehetőséget ad a kapcsolatok teljes megélésére. Paradox módon és szándékod ellenére tehát valójában a Te elméleted szorítja korlátok közé és degradálja le Istent azzal, hogy megfosztja őt transzendentális formájától és tulajdonságaitól, sőt, azt hangoztatva, hogy minden és mindenki Egy – azaz Isten –, egyéni lényét és személyiségét is tagadja.

Amikor Isten felesége dühös

Újabb vendégposzt Acyutananda Dastól, azaz Kovács Attilától:

Amikor Isten felesége dühös

Egy dél-indiai zarándoklat emlékképei

Eljött a várva várt nap és útnak indultunk a csodás Indiába. Itthon januárt írtunk. Az ekkor megszokott, dermesztően szigorú idő sem tudott úrrá lenni a hangulatunkon. Könnyen viseltük, mert tudtuk, hogy Dél-Indiában másfajta januárt írnak majd. Szikrázó napsütésben fürdő, pálmafákkal és madárdallal örvendező januárt. És hogy miért pont Dél-Indiába indultunk ezen a napon? India száz és száz hagyományt őrző ezer szép vidéke közül miért a déli államokra, pontosabban miért Tirupatira voltunk kíváncsiak?

Délen kézzelfogható a hindu kultúra, pontosabban a védikus hagyományok folytonossága. Olyan ősi és monumentális templomokat találunk itt, melyekben – a világon egyedülálló módon – hosszú évezredek óta megszakítatlanul folyik az istenségek imádata és a meditáció. Dél-India egyik legszentebb zarándokhelye, Tirupati is egy ilyen hely. Tirupati fantasztikus hegyei adnak helyet Tirumalának, a földre szállt mennyországnak. Itt uralkodik Balaji, Visnu inkarnációja, aki feleségét keresve jött el a Földre. Balaji egyszer mélyen megbántotta Laksmidevit, mert nem vette figyelembe az érzéseit. Laksmidevi annyira dühbe gurult, hogy magára hagyta Visnut, s a Földön rejtőzött el, mély meditációba merülve. Balaji rettentően szenvedett a párja nélkül. Még a mennyország is egy kietlen sivataghoz hasonlított nélküle, ezért útnak indult, hogy megkeresse őt. Balaji hosszas keresés után elfáradt és Tirumalában lelt otthonra. Tirumala templomvárosa hihetetlen kincsekkel, drágakövekkel, mesés hangulatú parkokkal és templomokkal hirdeti Visnu és mennyei lakhelye fenségét. Az utunk egyik fő célja az volt, hogy fölfedezzük ezt az évezredek mélyéről felszínre törő ősi és titokzatos világot.

Tirupati hegyeinek lábánál, egy gyönyörű Krisna-templomban szálltunk meg. Az érkezésünket követő harmadik nap kora reggelén Lokabandhu barátommal gyalogosan keltünk útra Balajihoz, Tirupati hegyeibe. A hegy lábához érve hosszú lépcsősor és egy impozáns gopuram (templomtorony) jelezte az öt-hat órás zarándokút kezdetét. Már az első pár száz lépcső után éreztem a lépcsőfokok súlyát és az elmém korlátait. Lokabandhu többször is mosolyogva kérdezte, hogy megálljunk-e. Kisebb pihenőkkel haladtunk előre, és közben sok zarándokkal találkoztunk. Volt, aki mécsest gyújtott és sokan festékkel érintették meg a lépcsőfokokat, így tisztelve meg a zarándokok útját. Másfél óra hegymászás után hirtelen elszállt minden nehézség. Ahogy mondani szokták, túlléptem a holtponton, vagy a komfortzónán kívül kerülve új energiákra tettem szert. De én egyszerűen csak úgy mondanám, hogy az elmém egy időre feladta a harcot és békéssé vált, mint egy nyugodt és végtelen óceán. A békés elme pedig az élet egyik kulcsa. Itt tud megjelenni az élet pozitív oldala, vagy akár maga a lelki világ is.

A következő pár órában már pihenni sem nagyon akartunk, csak meneteltünk Balaji felé a békés zarándokok között. A különleges hangulatot csak fokozták a szaporodó „Govinda! Govinda!” felkiáltások, és az Isten neveit éneklő kis csapatok. Ahogy közeledtünk Balaji templomához, hegyormok és völgyek, mennyei szépségű kertek és vadasparkok szegélyezték az utunkat. A hegyormok fenséges látványa és a gyermekkori nyaraimat idéző vidám nyüzsgés különös dolgot indított el bennem. Láttam magam előtt, ahogy „biciklik gurulnak nyáron, hídon át a mezőre”. Újra éreztem az erdők mélyéről felkavart gyermekkori mesék illatát hordozó szellők érintését. Újra láttam, ahogy a távolban a ragyogó horizont mentén összeolvad a hegyoldal, a völgyből tovakanyargó patak és a hívogató kék ég. Újra a nagyszüleim háza fölötti hegyoldalon ültem, és elvarázsolva figyeltem az élet áramlását. Most azonban nem ez a horizont égett az elmémbe, hanem valami más: Balaji fenséges hegyeinek látványa. A könnyű szellők pedig most Balaji mennyei vidékének ígéretét hordozták.

Aztán hirtelen megérkeztünk Balaji templomához. Ezt egy tágas tér és egy gopuramokkal tarkított aranykupolás templom jelezte. Gyorsan beálltunk a kordonok között Balajihoz vezető sorba, mert tudtuk, hogy itt még egy két-három órás sorban állás vár ránk. Az út során olyan önfeledt és örömteli hangulatba kerültünk, hogy föl sem tűnt ez a pár óra. Lokabandhu egy indiai szent iratból olvasott föl, én pedig elmélyülten hallgattam és közben figyeltem a templomot övező kertekben játszadozó napfényt és a velünk haladó indiaiakat. Most már nem holmi babonás indiaiaknak láttam őket, mint egykor, hanem éreztem az egyszerű, de megindító szeretetüket is, mellyel Balaji iránt viseltetnek. Mindenki zokszó nélkül, derűs hangulatban araszolt előre, hogy közelebb kerüljön a csodához.

Két óra sorban állás és két gyors kanyar után hirtelen befordultunk a templom belső udvarára. Hatalmas arany és ezüst kapuk, illetve ezüsttel fugázott ódon kövek jelezték, hogy közeledünk Balajihoz. A „Govinda! Govinda!” felkiáltások egyre tömegesebb és eksztatikusabb méreteket öltöttek, és az örvény bennünket is magával ragadott. Olyan volt mindez, mint egy zuhanás az időben. A távolban láttuk a papokat az oltár ódon falai között, amint a védikus mantrákat zengik – pont úgy, mint ezer vagy akár ötezer éve. Itt már szinte minden az ősi és dicsőséges védikus időkre emlékeztetett.

Már csak pár ember választott el bennünket a várva várt látványtól. Az őrök gyorsan terelték az oltár előtt haladókat. Mindenki csak egy-két másodpercig állhatott Balaji színe előtt, mögöttünk, nyugati Krisna-hívők mögött azonban vagy fél percig tartották föl a sort. Szinte transzban kiáltottuk mi is Govinda neveit. Nem is tudtunk mást tenni, hiszen ott állt előttünk az ébenfekete Balaji, a fején a világ legértékesebb, gyémántokkal kirakott fejdíszével. A szemeit elfedték, mert félő volt, hogy a bűnös korunk bűnöseit a szemével égeti föl. Másrészt, aki meglátná Balaji varázslatos szemeit, többé már nem tudná elfeledni azokat.

Balaji azonban egyedül állt az oltáron, nem volt vele a párja. Laksmidevi haragja csak nehezen enyhül, így Tirumalában sem volt ott a férjével. Tette tanulságul szolgál számunkra, halandó emberek és főleg a férfiak számára, hogy a feleség a férj legnagyobb kincse. A férjnek meg kell tanulnia mindig tisztelettel és szeretettel viszonyulnia a feleségéhez és az ő igényeihez. Mert a párja nélkül még Isten sem boldog.

Istennők a hinduizmusban

Újabb vendégposzt Acyutananda Dastól (Kovács Attilától)

Védikus nőalakok, istennők a hinduizmusban

Azon a szép emlékű és reményteli nyári estén egy elfeledett kisváros eldugott kis mozijába igyekeztünk az édesanyám által választott filmre. Tipikus kisfiúként hosszan duzzogtam, mert a film címe nem sok jóval kecsegtetett. Akkor még az indiános-lovagos-budspenceres filmek szentháromságában éltem. A cím pedig egy kosztümös-romantikus filmet sejtetett, és egy szépséges királyi pár kapcsolatáról szólt. Már javában forgott a filmtekercs, mikor egy idő után kikerekedett szemekkel kezdtem figyelni minden pillanatot. Valahol a szívem tájékán fura rezdüléseket és melegséget tapasztaltam. Most már tudom, hogy hosszú percekig én is részesültem a varázslatos szeretetből, szépségből és önzetlen odaadásból, ami a pár kapcsolatát átitatta. Mindez egy távoli és szívszorítóan szép és tiszta világ lenyomatát égette belém – vagy ahogy később megtudtam: emlékét ébresztette föl bennem. Ezután a film után mindig különös tisztelettel és rajongással viseltettem a hasonló párok és kapcsolatok iránt. Később, ha egy sugárzóan szép és harmonikus pár közelébe kerültem, elakadt a szavam és szinte teljesen ledermedtem a jelenlétüktől.

Aztán teltek-múltak az évek és a rózsa mellett megláttam a töviseket is. Láttam, hogy rengeteg önző és fájdalmasan rút tövis borítja a jellemünket és a párkapcsolatokat. Kivételek pedig csak az álmainkban léteznek. De a szeretetet, az odaadást és a szépséget továbbra is nagyra tartottam, tudtam, hogy ezek a dolgok valahol léteznek tiszta formájukban is. Ekkor jöttek az ezoterikus tanok, melyek minden dolog eredetét egy személytelen és tulajdonságok nélküli „lelki fényben” írják le. Szerencsére hamar továbbléptem, mert valahol mélyen mindig éreztem, hogy különálló személyiségek és a köztük lévő kapcsolat nélkül nem létezhet szeretet, odaadás és szépség. Végül megtaláltam az ősi védikus tanokat, melyekről az első pillanattól kezdve tudtam, hogy a teljes valóságot írják le.

A Védák szerint a férfi és női elv örök, a világ minden aspektusának működése ezen alapul. Nem véletlenül van ez az elv jelen a mi kis földi viszonyaink között, a félistenek mennyei világában és a legmagasabb régióban: a lelki világban is. A létezés legmagasabb foka pedig a személyes és tudatos lét, tehát a női és a férfi princípium mindig személyeken keresztül nyilvánul meg és működik. A férfi az energia forrása, a nõ az energia. Ha kihúzod a vezetéket a konnektorból, akkor nincs elektromos áram, nincs energia, de így az energia forrásának sincs sok haszna. Vagyis a nõ és a férfi csak együtt, egymást kiegészítve tud működni, létezni.

A védikus istenek is ezért elválaszthatatlanok az istennőktől. Számtalan félisten van, akik az univerzumot irányítják. Az általuk felügyelt területre jellemző tulajdonságok és párjuk, egy félistennő kíséri őket. Indiában az istennők imádatának legalább olyan nagy hagyománya van, mint a félistenek imádatának. Ezt saktizmusnak hívják, s e tradíciót olyan istennők nevei fémjelzik, mint Szaraszvatí, Aditi vagy Rátri. A legfontosabb istennő közöttük Mahádéví, az univerzum isteni energiája, vagyis az anyagi teremtés istennője és egyben Siva párja. Őt több néven is illetik és imádják, attól függően, hogy személyiségének mely aspektusát nyilvánítja meg. Ő Durgá, Kálí, Umá, Párvatí, Bhavání vagy Bhú, a Földanya. Mahámájának is hívják, amely név sokat elárul: õ a „nagy illúzió”. Krisnától kapott feladata, hogy az anyagi világba jutott élőlényeket a saját vágyaik szerint illúzióban tartsa, ugyanis azok, akik Krisnától függetlenül akarják élvezni az életet, valójában nem akarják látni a valóságot – azt, hogy semmi sem független Krisnától. Mahámájá ezért misztikus energiájával befedi a földi halandókat és a félisteneket egyaránt, ezzel lehetővé téve, hogy kiéljék illuzórikus hajlamaikat. Így a mulandó anyagot és az anyagi élvezeteket valósnak, az örök lelki létet pedig valótlannak látják.

A félistenek és félistennők hozzánk hasonlóan halandóak. Bár sokan félreértik a hinduizmus szövevényes félisteni viszonyait, és politeizmusnak hiszik azt, valójában a védikus szent iratok szerint is egy Isten van: Krisna. Neki is több neve van, attól függően, hogy melyik aspektusát nyilvánítja meg. Hívják még Visnunak, Nriszimhának, Rámának vagy Nárájanának is. Krisna párja Rádhárání, akit Rádhának is neveznek. Krisna minden létező dolog forrása, Õ maga a szépség, Rádhá pedig maga a megszemélyesült szeretet és tiszta odaadás. Rádhá az eredete a női elvnek, a női létezésnek. Még Mahámájá eredeti lelki formája, Szubhadrá is Rádhá kiterjedése. Amikor a szépséget és a szeretetet kutatjuk, akkor valójában Krisnát és Rádhát keressük mindenben és mindenkiben. Egy középkori indiai szent így ír Rádháról: „A szépség és a rasza esszenciája, a boldogság és az együttérzés kvintesszenciája, az édesség és a ragyogás megtestesülése, a leleményesség mintaképe, a szeretet bája.”

Különös éjszaka volt...

Újabb vendégposzt Acyutananda Das (Kovács Attila) tollából:

"Különös éjszaka volt…

Különös nyári éjszaka volt. Egy fiú lépdelt a holdfényfürdőtől mámorosan hullámzó lombok alatt. Az öböl túlpartján fekvő kis faluba igyekezett, ahol szüleivel pihent ezen a nyáron. A falu melegen vibráló esti fényei és a Hold sugarának hűsítő bársonytakarója szemet gyönyörködtető tüneményeket festett a szelíden hullámzó éjszakai tengerre. Meg-megállt, hogy elmerüljön a látványban, aztán megint tovább indult, mert szülei már várták egy ideje. Léptei neszét elnyelték a nyári erdő ciripelő-búgó hangjai és a tenger szelíd morajlása. Az éjszakai virágok és a nyári erdő illata különös, bizsergető érzéssel itatta át a lelkét. Volt valami az egész jelenlétben, ami megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el, azonban nem jött rá, mi az.

Ahogyan a falu felé haladt, valami szokatlan hang kezdett kiemelkedni az esti erdő szimfóniájának színes kavalkádjából. A falu határához érve már tisztán hallotta, hogy valaki fuvolazenét hallgat. A szél varázslatos dallamokkal terítette be az egész öblöt. A fiú csak állt ott, és nem tudott betelni azzal, amit hallott. Az a számtalan szépség, melyet a sétája során tapasztalt, most a fuvola hangjának szárnyain kontrollálhatatlanul csordult túl és tette fátyolossá a látását. Könnyeinek függönyén át érzékelte, hogy most minden érzékszerve valami ismeretlen és elvarázsolt világ bódító szépségét közvetíti. Hirtelen elhalkult a zene, de a szíve hevesen dobogott tovább. Azon az estén elhatározta, hogy az életét a zenének szenteli és fuvolaművész lesz a hivatása.

Teltek-múltak az évek, a fiatalság gyorsan elszállt, az egykori varázslatos nyarak emléke pedig elhalványult. A fiú először zeneiskolába járt, majd többször is próbálkozott a konzervatóriummal, de nem vették föl. Így végül zenekritikus lett. Pár év alatt nagy nevet szerzett a szakmában. Kifinomultsága nem ismert határokat. Mindig a tökéletes darabot kereste, de minél több zeneszámot hallott, annál több kivetnivalót talált bennük. A zenészek rettegtek a kritikáitól. Aztán egyszer egy híres indiai fuvolaművész érkezett a fővárosba, amit a kritikusunk sem hagyhatott ki. Volt egy dal, ami nagyon ismerősen csengett, de nem tudta hová tenni. Így csak tovább figyelte az összhatást, a harmóniát, a pontosságot… és mindent, ami matematika. Egyetlen egy apró dolog kerülte csak el a figyelmét: A zenész és az ismerős zeneszám ugyanaz volt, amit egykor gyermekkorában hallott azon az áldott és bódító illatú nyári éjszakán. Most olyan elégedettséget érzett, mint egy matematikus a bonyolult egyenlet megoldása után, de hol volt az a szívszorító szépség, amit egykoron tapasztalt?

Kezdetben a gyermeki elmének minden ragyogó gyémántnak tűnik, ami az útjába kerül. Ez a gyermeki rácsodálkozás aztán fokozatosan alábbhagy, mikor egyre megszokottabbá válnak a világ jelenségei. Amint rájövünk, hogyan tudunk élvezetet meríteni a dolgokból, rögtön kisebb intenzitással sikerül újra előhívni a „ragyogást”. A ragyogás pedig tovább halványul az idő előrehaladtával. Ez odáig fajul, hogy felnőttkorunkban újabb és újabb kifinomult stratégiákat, mesteri módszereket kell kifejlesztenünk, hogy az élvezet folyamatosan csökkenő ígéretét legalább kis mértékben megtapasztalhassuk. Egyre újabb vagy drágább tárgyak, egyre csavarosabb, látványosabb filmek, egyre egyedibb utazások, és sokszor egyre újabb partnerek tudják csak ideiglenesen feledtetni a szürkeséget, ürességet és fájdalmat. Miközben sokszor szinte görcsösen keressük az „újdonság varázsát”, hogy „a változatosság gyönyörködtessen”, nem vesszük észre, hogy szépen lassan távolodunk a célunktól, és hogy a kulcsot máshol kellene keresni.

A kulcs hollétére pedig részben a gyermekek tiszta tudatlansága mutat rá. Az nem maga a kulcs, hiszen pontosan a gyermekkori (és aztán alig enyhülő) tudatlanság miatt veszítjük el fokozatosan a világ szépségére való gyermeki rácsodálkozás képességét is. Pedig ezen képesség hatására gyakran átszűrődik valami távoli sejtelem egy csodaszép világról és személyről, aki a dolgok mögött áll, és aki a világ minden szépségét és változatosságát adja. Azonban ez a képesség egyenes arányban csökken annak a vágynak a növekedésével, hogy minél több élvezetet, szépséget facsarhassunk ki a világból. Az anyagi világ dolgai önmagukban élettelenek. Ha élvező szándékkal közelítünk hozzájuk, akkor pontosan attól az esszenciától zárjuk el magunkat, melyek jelenléte miatt mégis élőnek, tehát élvezettel telinek látszanak. Ha alázattal azt keressük, hogy mi és ki az, ami és aki bennük tükröződik, és így is viszonyulunk hozzájuk, akkor kinyílhatnak a kapuk és újra föl tud sejleni a bennük tükröződő élet forrása.

Olyan ez, mint a majom esete a Sivatagi Show-ban. Ahogyan a zsákmányát markolva próbálja kihúzni kezét a lyukból, de nem tudja, mert amíg ökölbe van szorítva, addig az nem fog kiférni a szűk nyíláson. Amint elengedi a „zsákmányt”, ki tudja húzni a kezét és kiszabadulhat a saját maga által teremtett csapdából. Ugyanígy, amíg görcsösen ragaszkodunk ahhoz az élvezethez, amit a világ dolgaiból nyerhetünk, addig nem fogjuk megkapni, csak az élvezet ígéretét, mert a ragaszkodásunk leláncol és mindig is távol fog tartani a valódi élvezettől.

Azonban még ha valahogyan el is tudjuk engedni ezt a mentalitást, akkor sem fogunk tovább jutni annál a szintnél, melyre az előző és jelenlegi életünk tettei predesztináltak. A határokat eltolni vagy áttörni pedig csak egyetlen módon lehet: Isten Szent Neveinek odaadó éneklésével. A Hare Krisna Mantra éneklésével közvetlenül társulhatunk a dolgok esszenciáját, valóságát adó lelki energiával, melynek hatására a legmagasabb lelki szintet is elérhetjük, hiszen a Szent Név is teljes mértékben lelki: nem különbözik Istentől, Krisnától. Azonban ha ismét abba a hibába esünk, hogy a Szent Nevet is közönséges anyagi dologként kezeljük, akkor könnyen elzárhatjuk magunkat a Szent Névtől és így a lelki valóságtól is. Az anyagi dolgoknál megszoktuk, hogy fokozatosan kopik a ragyogásuk, minél többet és jobban próbáljuk élvezni. Ha ezzel a hozzáállással közelítünk a Szent Névhez, akkor újra beleesünk a saját csapdánkba.

Ha megtanuljuk értékelni és az életünk legnagyobb kincseként kezelni a Szent Nevet, akkor el fogjuk érni Krisnát, visszaállíthatjuk a Hozzá fűződő eredeti kapcsolatunkat, és meghallhatjuk Őt, mint eredeti fuvolaművészt is. Az Ő fuvolájának hangja a világunk eredete, minden hang forrása, minden szépség esszenciája. Szépségétől megittasulva visszafelé kezdenek folyni a folyók, a Hold megáll az éjszakai égen, a kövek megolvadnak, a mozgó lények mozdulatlanná dermednek, és egyszerre megnyilvánul minden évszak. Ez a fuvolaszó most is betölti az univerzumot, csak mi nem halljuk, mert az egoista és élvező mentalitással átitatott anyagi tudatunk elzár tőle."

Félelem nélkül

Újabb vendégposzt Acyutananda Dastól (Kovács Attilától):


Félelem nélkül

Egy hegyek között megbúvó faluban járunk, Darjeeling északi részén, Indiában. Kis család gubbaszt a szegényes és viharvert fakunyhó padlóján. Éjfél van, ilyenkor általában már az igazak álmát alusszák, de nem most: Anya, apa és két nagyobb fiuk csöndben virrasztanak, egyedül a legkisebb gyermek szendereg szelíden anyja ölén. Eljött a monszun és magával hozta az életet, a mindent valószerűtlenül zölddé varázsoló trópusi eső formájában. Azonban ez az élet nem csendesen kúszott be, nem hintett el figyelmeztető jeleket, hanem mennydörögve, villámokat szórva robbant be és taglózta le a vidéket. A kis család aggódva hallgatja az ingatag lélekvesztőhöz hasonlatos kis menedéken kívül tornyosuló külvilág félelmetes zajait. Vajon elég erős-e kunyhó, hogy kibírja a tomboló szélvihart, majd a közeli hegyormokról lezúduló vízfolyam pusztító áradatát?

De miért alszik oly nyugodtan a legkisebb gyermek, miközben az égi háború hangjai a család többi tagját nyugtalan ébrenlétre késztetik? A kicsikben öntudatlan és mélyen gyökerező hit él, hogy a szülők megvédik őket a külvilág ismeretlen és félelmetes történéseitől. A szeretetük és gondoskodásuk valóban erős védelmet ad a csemetéknek. Aztán, ahogyan cseperednek, és kezdik megízleli az önálló életet, megízlelik az aggodalmat és a félelmet is. A gyermekkor napsütötte és önfeledt kacajtól visszhangzó tengerszeméről az ifjúság ébredező vágyai veszélyes vizekre űzik a törékeny kis test-lélekvesztő reményektől fűtött utasát, hogy aztán a felnőttkor egyre sűrűsödő viharai megtörjék, és kietlen partokra vessék, ahonnan csak vágyakozva nézheti az egykor oly sokat ígérő élet tengerének távolba vesző horizontját. Így fakul ki a tágra nyílt világ édes ígérete, hogy szépen lassan átadhassa helyét a szorongásnak és a kimondott vagy kimondatlan félelmek tömkelegének.

De miért e sok félelem? Teljesítményorientált és hedonista világunk kőkemény szabályai előtt térdre kényszerülve olyan erővel próbáljuk építeni és támasztani életünk hollywoodi díszleteit, hogy a nagy munka (támasztás) közben majdnem elhisszük, hogy a díszletek mi magunk vagyunk, és mögöttük biztonságban érezhetjük magunkat. Hiszen ki akarná, hogy nyitott könyv legyen az embertársai előtt? Mert ha megtudják, milyenek vagyunk valójában, kellünk-e majd nekik? Pedig ezek a díszletek pontosan a félelmeink külső tükörképei. Ez az őszintétlenség még inkább elszigetel másoktól és a valódi énünktől: képmutató és felületes kapcsolatokba, szerepekbe hajt, melyek ezáltal már a kezdetükkor halálra vannak ítélve.

Ha ezt a modernkori félelmünket sikerül is levetkőzni, sajnos akkor sem szabadulhatunk meg minden aggodalmunktól. Hiszen még ha a díszleteket lebontjuk és őszintén szembenézünk az élettel és a kapcsolatainkkal, akkor is marad valami nyugtalanító érzés bennünk a dolgok átmeneti természete miatt. Egy érzés, hogy mindent elveszítünk egyszer. Hiszen mi lesz, ha nem tudjuk fönntartani magunkat, betegség támad meg, vagy egyszer csak elhagy a szeretett személy? Vagy mi lesz, ha meghalunk? Ezeket a hangokat is igyekszünk elnyomni és elmenekülni a múlt álomszerű emlékeibe vagy a jövő délibábos ígéreteibe. Ez a menekülés időlegesen feledteti a múlandóság felszínre törő megtapasztalását, de a felszín alatt lobogó belső szorongást nem olthatja el soha. De valóban ennyi az élet, és soha nem lehetünk szabadok a félelmeinktől?

Ahogyan a gyermek szülőbe vetett természetes és öntudatlan hite minden félelmet kirekesztő menedéket ad, úgy mi, felnőtt fejjel is újra megtapasztalhatjuk a félelemnélküliséget, hiszen egyszer már a miénk volt.

A szívünk mélyén jól tudjuk, hogy valahol létezik egy helyzet, mely teljes és rendíthetetlen biztonságot nyújt számunkra. Már számtalanszor megtapasztalhattuk, hogy ebben az átmeneti árnyékvilágban nem bízhatunk, csakis az örök dolgokban. Abban, aki, és ami mindig velünk lesz. Mert valahol a szívünk egy eldugott szegletében búvópatakként ott fodrozódik az a felismerés is, hogy "nincs olyan, hogy megszűnjön a létezésünk". És igen, ez kivételesen nem egy hiú ábránd. A valóság "emléke" és isteni sugallata hallatja ezt velünk. Jól sejtjük, hogy a létezésünk örök. Mert nincs más, csak az adott pillanat, minden más csak illúzió - a múlt és jövő csak a mi anyagi elménk teremtménye. Valójában az örök pillanatba, az örök jelenbe ágyazódik a létezésünk, amely természeténél fogva nem múlik el soha, így a mi létünk sem múlik és nem is múlhat el: a lelkünk örök, még ha testet is cserél a halál pillanatában. A lélek elpusztíthatatlan, teljes tudással és boldogsággal teli, semmilyen anyagi változás nincs hatással rá. A múlandó anyaggal, az anyagi tulajdonunkkal és pozícióval történő kizárólagos önazonosításunk nyitja meg előttünk a félelmet. A félelmeink, a hamis önazonosításunk és az ebből fakadó illúzióink pedig elfedik előlünk a lélek valóságát. Azonban a lélekről szóló tudás képes lemosni tudatunk hamis önazonosítással és félelemmel szennyezett tükrét.

A valódi önazonosságunk a Krisnához fűződő eredeti és örök kapcsolatunk helyreállításával érhető el. Az Ő menedéke tükröződik a szülők szeretetében és gondoskodásában is. Krisna az eredeti fenntartónk, minden létező forrása. Az Ő menedékét keressük a kapcsolatainkban, vagyonunkban, pénzünkben, intellektusunkban is. Azt hisszük, most nincs Vele kapcsolatunk. Pedig Ő az, aki reményt ad, mikor már lemondtunk mindenről és nem látunk semmi kiutat. Ő az, aki a legnagyobb fájdalom után is napfényt mutat és begyógyítja a sebzett szíveket – még ha nem is tudunk róla. A Krisnához fűződő eredeti kapcsolatunkat a Szent Neveinek éneklésével teljesíthetjük ki újra. A Szent Nevek éneklése által megtapasztalhatjuk a lelki természetünket és Krisna védelmező jelenlétét, útmutatását, hogy aztán idővel beléphessünk a „szivárványon túli világ” félelem nélküli és önfeledt boldogságába. Mert az nem csak mese. Valóságosabb, mint a mi szenvedésekkel teli árnyékvilágunk.

"Ha lefekszel és az Úr Szent Nevét énekled, Krisna melléd fog ülni. Ha leülsz és énekelsz, az Úr melléd fog állni. Ha fölállsz és énekelsz, az Úr melletted fog táncolni. Ha táncolsz és énekelsz, az Úr magához fog ölelni!" (Tukarama – indiai szent, 1577 - 1650)

Miért kék az ég?

Ismét egy vendégposzt Acyutananda Dastól, vagyis Kovács Attilától:

Miért kék az ég?

Kora nyári szombat délelőtt egy kisfiú sétál az erdőn édesapjával. Az erdő elhaló visszhangjai, az illatokkal teli, tiszta levegő és a fák ágai között áthatoló fénysugarak idilli összhangja derűs hangulatot kelt a csendben lépkedő kis család tagjaiban. Már régóta bandukolnak a fák hűsítő árnyékában, mikor egy nagyobb tisztásra érnek, ahol hirtelen úgy kerekedik elő a Föld fölé kifeszített ragyogó kékség, mint egy oltalmazó védőburok. A kisfiú ekkor látszólag butuska kérdéssel fordul az apjához: „Apu, miért kék az ég?” Az apa elgondolkodik, hogy mit is lehet erre mondani. Az elmúlt másfél óra nyugodt és derűs sétája felszabadítóan hatott rá. Ilyen hangulatban az égre tekintve, azt különösen tisztának és magával ragadónak látja. Elgondolkodik, hogy miért másabb most az ég, mint általában, mikor kutyafuttában felnéz a várható időjárást kémlelve. Biztosan van ennek valami oka, de nem tud a gondolattal mit kezdeni, belekezd hát a jól ismert fizikai magyarázat kisfia által is érthető változatába. Mondandóját befejezve egy pár percre magába merül, mert hiányérzet kerülgeti. Talán valami mélyebb dolog lenne a jelenség mögött?

Ha pusztán a fizikai vetületet nézzük, azt kell mondanunk, hogy az égbolt színét a légköri fényszóródás adja. A Napból érkező fény részecskéi a légkörbe lépve az ott lévő részecskéken szóródnak. A Nap fénye színösszetevőire bontható a legnagyobb rezgésszámú vöröstől a legkisebb hullámhosszú kékig, amely a leggyorsabban szóródik. A légkörbe belépő fénynek pedig a leggyorsabban szóródó tartományát – tehát a kék színt – látjuk.

Most kényelmesen hátra is dőlhetnénk: megvan a magyarázat, nincs jelentősége tovább foglalkozni a kérdéssel. Nem kell semmiféle anyagon túli jelentést tulajdonítanunk a dolognak – tanácsolják a morózus tudomány tekintélyes és még morózusabb képviselői. Ugyanígy a világ és az élet összes jelenségére kiterjeszthető ez a nézet – az anyag médiumán keresztül látszólag minden megmagyarázható.

De tényleg így van ez? Valóban meg tudunk magyarázni mindent a puszta anyag szintjén? Ha azt kérdezzük miért élünk, vajon megelégszünk-e azzal, hogy ha azt válaszolják: mert a biológiai rendszereknek az a természetük hogy működnek, „élnek”? Ha felmerül bennünk a kérdés, hogy miért létezik a világunk, kielégítő-e az a válasz, hogy a működő és az univerzumot működtető törvényszerűségekből ez következik, azok hívták életre ezt a minden szinten összetett világot, amely körülvesz bennünket? Láthatóan a jelenség működésének leírásával próbálják megmagyarázni annak eredetét, sőt néha még a kialakulásának mikéntjét is. Ha például megkérdezzük, hogy mi tesz működőképessé egy autót, azt hiszem, nem sokan elégednének meg egy olyan válasszal, mely során leírnák a motor és a hajtómű működésének elvét. A végső és valódi válasz: azért mert úgy tervezték, hogy működjön. A működésének valódi oka az a tudatos tevékenység, amely megtervezi és elkészíti az említett szerkezeteket. Valójában az ég kékjének vizsgálatánál is csak egy olyan fizikai magyarázatot kaptunk, mely a jelenség működését magyarázza, nem annak valódi okát.

Ha valaki ezen a ponton ismét nyugodtan hátradől, arra gondolva, hogy senki még semmilyen anyagon kívüli ok létét nem mutatta ki, tehát az anyagra épülő tudomány pozíciója megingathatatlan, - sajnos fel kell hogy izgassuk egy kissé: A kvantummechanika eredményei igen különös dolgokra engednek következtetni. Az anyagban egyre mélyebbre ásva azt tapasztalták, hogy egy bizonyos ponton „felszívódik” az anyag. A látható anyag helyére láthatatlan energiamezők lépnek. Gyakorlatilag a létező anyag és az üres tér között semmilyen különbség sincs. Ami ebben az üres térben zajlik, arról csak elképzeléseink lehetnek. Tehát végső soron nincsen megfogható anyag, nincsenek formák, a mi tudatunk teszi létezővé azokat. A tapasztalható dolgok létezése pedig így csak egy felsőbbrendű tudat létével magyarázható kielégítően. A másik zavaró tényezőt pedig a következőkhöz hasonló eredmények jelentik: Az atom mozgása során folyamatosan megszakad magának az atomnak a léte, majd valamilyen ismeretlen törvényszerűség szerint újra megkezdődik. Hová tűnik az atom, miért és hogyan jelenik meg újra? Egy másik példa: két szubatomi részecske szinkronban mozog, még ha hatalmas távolságra kerülnek is egymástól. Mi biztosítja ezt a misztikus kapcsolatot? Mi ez a tértől független szinkronmozgás? A tudósok kénytelenek voltak levonni az egyetlen lehetséges következtetést: A világ jelenségei mögött, az anyagon túl egy sokkal mélyebb valóság lakozik, aminek csak az árnyékát tapasztaljuk, és ebből az árnyékból próbálunk következtetéseket levonni a valóság működésére vonatkozóan.

Álljunk csak meg egy pillanatra! Miért ilyen ismerősek ezek a következtetések? Egy felsőbbrendű tudat „teremti” az anyagot? Létezik még egy másik, mélyebb valóság is azon túl, amit mi tapasztalunk? Ráadásul ott találjuk a világ jelenségeinek valódi okát? Ez nem úgy hangzik, mintha egy ősi szentírásban olvasnánk? De, pontosan! Nem elég, hogy sorra derül ki számtalan eddig csupán csak a mitológiainak hitt helyszínről és történésről, hogy valóságos volt (pl.: Trója, Ramszesz városa, a Szaraszvati folyó, Ur városa…), most még ez is: A szentírások valóság végső mibenlétéről alkotott elképzelése is igencsak megalapozott.

A világ jelenségei mögött létező mélyebb valóság a lélek dimenziója, a lelki világ. Az anyag felett álló tudat pedig a lélek legfőbb jellemzője. A legfelsőbb tudat, a legfelsőbb lélek pedig Krisna. A létezés végső célja a lélek eredeti helyzetének visszaállítása, amelyben az anyag leple ténylegesen szertefoszlik, felszívódik és utat enged a mögötte lévő mélyebb valóságnak: a lelki világnak, ahol feléled a Krisnához fűződő szeretetteli és örök kapcsolatunk. Minden jelenségnek, amit ebben a világban tapasztalunk, a tudat, és végső soron a lelki világ létezése ad jelentőséget. Így ne gondoljuk, hogy az ég kékje cél nélkül való. Ne gondoljuk, hogy nincs semmi jelentősége, vagy jelentése. Az árnyékban vagy a tükörképben felfedezhetjük az eredeti tárgyra emlékeztető vonásokat. Minden, ami szép, attól szép, hogy emlékeztet bennünket a lelki világra és Krisnára. Az az érzés, amit akkor érzünk, mikor fölnézünk a szikrázóan kék égre, sokkal valóságosabb, mint az anyag, mert a mélyebb valóságra emlékeztet bennünket. A tény, hogy az égbolt színe mágnesként vonzza az ember lelkét, annak köszönhető, hogy az ég kékje Krisna színét hordozza. Ugyanígy a többi színnek és minden formának, érzésnek és gondolatnak is megvan a maga kapcsolata a lelki világgal, de ez már egy másik történet.

Mit tudhatunk Istenről?

Újabb vendégposzt Acyutananda Das (Kovács Attila) tollából:

Mit tudhatunk Istenről?

Ha megvizsgáljuk a különböző korok, gondolkodók és filozófiai iskolák nézeteit, láthatjuk, hogy az Istenről alkotott elképzelések igen széles skálán mozognak. Más a "filozófusok Istene", más a művészeké, és más a vallások képviselőié. Mindenki másképp képzeli el Istent, sőt, manapság már egyenesen "elismerésre méltónak" számít, ha valakinek sajátos felfogása van Istenről.

A filozófusok máig sem tudtak megegyezni abban, hogy vajon Isten immanens vagy inkább transzcendens-e. Mindkét elképzelés mellett és ellen is szólnak érvek, azonban a kettő összeegyeztethetetlennek tűnik. Az immanens elképzelés szerint Isten áthatja a világot, annak lényegi jellemzőiben rejlik: a világmindenség - benne minden élőlénnyel - az isteni intelligencia megnyilvánulása, kifejeződése. A transzcendens elképzelés szerint Isten a világtól teljesen függetlenül létezik, az anyagi világ meg sem érintheti Őt, hiszen fölötte áll annak. Egy másik nézetkülönbség abban a kérdésben alakult ki, hogy Isten személyes vagy személytelen-e. A személytelen istenfelfogás hívei szerint Isten végső valósága nem rendelkezik személyiséggel. A személyes Istent elfogadók azonban azt vallják hogy az előbb említett személytelen aspektus a személyiséggel rendelkező Isten "fénye". Az Indiai filozófiai iskolák között mindkét nézetre találhatunk példát, sőt a keresztény valláson belül is akadnak olyanok, akik személytelennek, és olyanok is akik személyiséggel rendelkezőnek tekintik Istent.

Vannak aki a természet szépségét, kifinomult harmóniáját csodálják, mondván, hogy az Isten legmagasabb rendű kifejeződése. Vannak akik a zenei kompozíciók mögül hallják kicsendülni az isteni harmóniát, vagy az ihletett, látomásos irodalmi művekben látják meg az isteni természetet. Vannak akik akik egyszerűen magára az életre gondolnak úgy, hogy az egy magasabbrendű valóság része. Ők áhitattal csodálja az élet dolgai mögül felvillanó ismeretlen és megindító szépség, harmónia "jelenlétét". Mások a tudatuk mélyén őrizgetnek olyan érzéseket, emlékfoszlányokat, melyek leginkább egy csodálatos hely után érzett gyötrő honvágyra hasonlítanak. Sokan pedig a szeretetnek tulajdonítanak "világrendező" szerepet.

A sort még sokáig folytathatnánk egészen azokig a vágyakig, elképzelésekig, melyeknek látszólag semmi közük a klasszikus istenképhez. Látszólag egy olyan színes kavalkád bontakozik ki előttünk, melyet látva talán kétségeink is támadnak. Miért van ennyi - néha ellentmondásos - istenkép ? Miért-e sok nézeteltérés? Tudunk, vagy megtudhatunk-e egyáltalán valamit Istenről?

Ehhez kapcsolódóan érdemes megfontolnunk a következő történet tanulságait. A történet Indiából származik. Az elbeszélés szerint egy király udvarában élt néhány születése óta vak ember. A király egy napon odavezettette őket egy elefánthoz, és arra kérte őket, hogy mondják el, milyen az elefánt. Az egyikük - aki az elefánt lábát tapogatta - egy érdes oszlopként írta le az elefántot. A másik - aki a fülét fogta - egy legyezőszerű teremtményként. A harmadik - akinek az ormánya akadt a kezébe - kígyószerűnek festette le a az elefántot. Tehát mindannyian annak alapján írták le, hogy melyik testrészét tudták elsőre kitapogatni. A történetnek több tanulsága is van. Az egyik, hogy az Istenről alkotott különböző képek ellentmondásai nem Isten tökéletlenségéből vagy esetleges nemlétéből fakadnak: a mi tökéletlenségünk, korlátaink az oka, hogy nem tudjuk Őt megfelelően leírni, megtapasztalni. A történet másik - fontosabb - tanulsága, hogy minden világi ismeret, tapasztalás töredékes. Az anyagi látásmód, világi ismeret nem férhet hozzá a teljes igazsághoz. Minden ilyen, a végső valóságról alkotott kép és minden istenkép szükségszerűen tökéletlen, relatív. De ha ez így van, milyen reményünk van arra, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, hogy megtudjuk, ki is Ő?

A tökéletes választ Istentől kaphatjuk meg - kitől mástól, ha nem Tőle? Csak Ő nyithatja fel a szemünket, hogy ne kelljen vakon tapogatóznunk, hanem megpillanthassuk Őt, személyesen. A védikus irodalmat Krisna vagy tökéletesen Krisna-tudatos emberek beszélték el. A Krisna név "mindenkit vonzót" jelent. Isten nevei közül legjobban ez írja le az Ő legfelsőbb valóságát. A védikus irodalom részletes és mély leírással szolgál Istenről, természetéről, örök lakhelyéről és társairól. Arról, hogyan közelíthetjük meg illetve érhetjük el Őt. A vaisnava Istenképben megfelelően és következetesen integrálódik az immanens és transzcendens elképzelés, illetve a személyes-személytelen aspektus kérdése is: Isten személyes és emellett rendelkezik személytelen kiterjedéssel is. (Mindez abból következik, hogy Istenen kívül - lévén Ő a legfelsőbb Abszolút - semmi nem létezik, minden belőle nyilvánult meg.)

A védikus irodalomból megtudhatjuk, hogy mit kell tennünk, hogy elérjük Őt, hogy visszaállítsuk az elfeledett kapcsolatunkat Vele. Ha azonban továbbra is ragaszkodunk a töredékes, relatív elképzeléseinkhez, nehezebb dolgunk lesz. Ugyanis ha Isten fel akarja nyitni a szemünket - a kinyilatkoztatásokon keresztül, vagy később személyes segítségével -, a mi hozzáállásunkon is változtatni kell: Hiszen miért nyitná fel a szemét, miért engedné a maga közelébe azt, aki ragaszkodik hozzá, hogy Isten személytelen? Miért engedné a maga közelébe azt, aki nem nem megfelelő mentalitással, irigyen közelít hozzá? Ha azonban a megfelelően tesszük mindezt, ha önzetlenül, odaadással közeledünk felé, Ő maga fogja tisztítani a fejünkben Róla kialakult képet. A kép tisztulásával megtapasztalhatjuk Isten egyszerre immanens és transzcendens természetét, az Ő tükröződését a valóság minden megnyilvánulásában: megértjük hogy semmi sem független Tőle, minden Rajta nyugszik. Úgy, mint gyöngysor a fonálon.

Honnan tudják a pingvinek?

Újabb vendégposzt Acyutananda Dastól, amelyből egyrészt egyértelművé váűlik, hogy Isten mindannyiunkra vigyáz, és megadja azt az intelligenciát, ami szükséges ahhoz, hogy megvívjuk a mindennapi küzdelmeinket. Másrészt az is egyértelmű, hogy senkinek sem egyszerű az élete, még a pingvineknek sem. Úgyhogy ne panaszkodjunk, küzdjünk, és Isten megjutalmazza az erőfeszítéseinket!


Pingvinek, indulás!

Nemrégiben a magyar mozik is bemutatták "A pingvinek menetelése" című természetfilmet. A császárpingvinek élete azonban nem csak egy szívszorító történet, hanem az elképesztő, megmagyarázatlan eredetű ösztönök tárháza is.

Az Antarktiszon, a Föld déli féltekéjén járunk. Nemrégiben köszöntött be a rövid nyár, február hónapot írunk. A földrészt övező hatalmas kék óceán biztonságot nyújtó vizében vidám kinézetű császárpingvinek kutatnak élelem után, olykor közel ötszáz méterre merülve, és akár 20 percet is a víz alatt töltve! Ügyességük jutalmaként bőséges táplálékhoz jutnak. Sőt mintha különös módón szűkös időktől tartanának: jelentős súlyfelesleget halmoznak föl...

A császárpingvinek élete a következő időszakban különös fordulatot vesz. A következő hosszú hónapokban a vándorlás és utódnevelés minden periódusában folyamatosan a halál közelében élnek - a felnőttek és az újszülöttek közül jópáran el is hullanak. Azonban különleges anatómiai adottságaiknak, valamint összetett viselkedésmintáiknak köszönhetően sokan túlélik a folyamatos viszontagságokat, és életet adnak a következő nemzedéknek.

A szaporodást közvetlenül megelőző és azt követő időszakban számtalan körülménynek és képességnek kell szinte csodával határos módon egymással egybehangoltan működnie, hogy a pingvinek többsége épségben visszatérhessen a kedvenc búvárhelyére.

A tél közeledtével - mintegy varázsütésre - megdöbbentő dolog történik: a jégvilág frakkos császárai csendben, rendezett sorokban elindulnak a zordon kontinens belseje felé. Korábbi biztonságos és kényelmes életüket a jeges pokol körülményeire cserélik. Hóviharok közepette, olykor -57 fokban, 160-240 km/h sebességű, fagyasztó szélben menetelnek oda, ahol alig néhány élőlény képesek fennmaradni.

Az ösztöneik által vezérelten, hosszú és viszontagságos út után érnek el a párzási helyükre, amely nagyjából minden oldalról védett a jeges széllel szemben. Alig pár tucat ilyen hely akad a földrész végeláthatatlan jégsivatagaiban. A pingvinek itt monogám párokat alkotnak. Később - ez is egyike különleges képességeiknek - ezer másik pingvin énekének káoszából is ki tudják választani a párjuk hangját. "Házastársuk" hangjának felismerése sorsdöntő a számukra, ugyanis a család tagjai a táplálkozás szempontjából egymásra vannak utalva.

A nőstények egyetlen tojást raknak. Az esemény nagyon kockázatos. A tojás csak pár másodpercig érhet a jéghez, ugyanis pillanatok alatt megfagyhat. A tojó gyorsan a lábaira veszi, majd a költőzsebébe helyezi a tojást. Hetekkel később az anyák átadják a tojásokat a hímeknek. Ez is kockázatos vállalkozás. Összehangolt műveleteket követel meg a felektől, mert az egyébként is törékeny tojás most sem érintkezhet sokáig a jéggel. A tojók a hosszú éhezést követően, a születendő utódok táplálékának biztosítása érdekében ekkor élelemért indulnak, vissza a tengerhez.

A hímek a tojásokkal maradnak, hogy védelmezzék, majd kiköltsék azokat. A hőmérséklet ekkor - a fagyos szél hatását is figyelembe véve - közel -100 fokra hűl le. A pingvinek testhőmérséklete azonban egyedülálló hőháztartási rendszerüknek köszönhetően nem csökken, sőt csodával határos módon a tojásokat is folyamatosan +35 fokos hőmérsékleten tudják tartani. A hímek két hónapig semmit nem esznek, a kegyetlen sarki tél viszontagságait elszenvedve testsúlyuk harmadát, néha felét is elveszítik. A pingvinfiókák egy napon kikelnek a tojásaikból. Hihetetlen módon az apa, aki hónapok óta nem látott élelmet, némi tápanyagot raktározott számukra a testében, amivel most megeteti őket. A picik azonban sokáig nem képesek túlélni az apjuk szegényes élelemtartalékával. Ha az anyjuk nem érkezik vissza időben (ami néha előfordul), akkor az újszülött fiókák elpusztulnak. A többség azonban időben érkezik.

A családok újraegyesülése után a szerepek visszacserélődnek. Az anyák a fiókákkal maradnak, és most a hosszú éhezéstől kimerülten a hímek indulnak vissza a tengerhez táplálékért. Még ezt megelőzően fiókájuk fejébe vésik a csak rájuk jellemző énekmintát. Erre nagy szükség lesz, ugyanis egymás gyermekeit nem etetik a párok. A császárpingvinek végül több száz mérföldet totyognak végig, hogy a következő évben újra elindulhasson az elképesztő menetelés.

Megmagyarázhatóak-e a fenti ösztönök, tulajdonságok és azok összehangolt együttese a darwini evolúció elképzelésével? Vajon a mutációk és a természetes kiválasztódás alkalmas lenne-e felépíteni ezt az összehangolt rendszert? Kialakulhattak-e pingvinek életmódjának jellegzetességei lépésről lépésre, ahogyan azt az evolúció elmélete állítja? Mindezt nehéz elképzelni, mivel a különböző élettani adottságoknak, valamint a nemekre jellemző viselkedési ösztönöknek egyidejűleg kell jelen lenniük ahhoz, hogy az utódok megszülethessenek és életben maradhassanak. Kísérletezésre nincs lehetőség. Ha a fentebb vázolt folyamat bármely alkotóeleme hiányozott volna a múltban, akkor a faj egyhamar kipusztult volna.

Honnan tudják vajon a császárpingvinek, hogy fel kell hizlalniuk magukat a böjtös időszakra készülve? Ha nem tennék, biztos halál várna rájuk a tél folyamán. Kitől kapnak parancsot, hogy a megfelelő időpontban a kontinens belseje felé induljanak, hátat fordítva minden élelelemforrásnak?

A pingvinekre jellemző rendkívüli hőháztartási rendszer nélkül a menetelés egy gyorsan elfogyó gyászmenetté silányulna. A termosztátként működő rendszer a legextrémebb időjárási körülmények között is fenntartja a testhőmérsékletüket. Ez egyrészt a vízhatlan tollazatot borító zsiradéknak köszönhető. A zsiradék és a test közötti zárt levegőréteg szigetelőként funkcionál. Emellett a pingvin kettős hőmérséklet-szabályozással tartják fenn testhőmérsékletüket: a központi szervek környékén meleg a hőmérsékletet, míg a végtagokban és külső területeken jóval hidegebb.

Mindezeken túl a pingvinek szociális viselkedése is szükséges testhőmérsékletük fenntartásához. A tojásokra vigyázva csoportokat alkotnak, és szorosan egymáshoz simulnak, miközben csak a kör külső részén lévő pingvinek hátát éri a fagyos szél. Azonban a kívül állók folyamatosan és rendszerezetten mozognak a csoport központi része felé, biztosítva hogy ne ugyanazoknak kelljen folyamatosan elszenvedni a hideg szelet.

A külvilágban tapasztalható -50, -100 fok ellenére a tojások hőmérsékletét is folyamatosan +35 fok körül tartják. Nehéz elképzelni, hogy az ezt lehetővé tevő taktikák évezredek változásai során alakultak volna ki. Ha ugyanis nem lenne minden viselkedési elem a helyén, akkor a tojások pár percen belül csonttá fagynának.

A császárpingvinek létfenntartása és utódgondozása sok más nélkülözhetetlen összetevőt is tartalmaz. Honnan származhat például az a nem mindennapi képességük, hogy akár 120 napig is kibírják élelem nélkül, miközben akár testsúlyuk felét is leadhatják? Honnan ered az utódok táplálásához, életben maradásához nélkülözhetetlen monogámia, amelyet különleges hangkódolásuk segítségével tartanak fenn? Honnan tudja a hím és a nőstény, hogy mikor kell szerepet cserélniük? Enélkül a szerepváltás nélkül nem lennének képesek túlélni a költés viszontagságos időszakát. Mindez "véletlen mutációk" eredményeként jött volna létre?

A legtöbb felsorolt testi jellemző és viselkedési minta hiánya a császárpingvinek teljes pusztulásához vezetne. Ez viszont azt sejteti, hogy e tulajdonságok mindig jelen voltak bennük - a pingvinek sosem voltak mások, mint pingvinek. Időtlen idők óta egy fennmaradásukat szolgáló, felsőbb vezényszóra menetelnek.

Vakok és Látók

A keddi Gregor Maehle-bejegyzésre mintegy rezonálva megérkezett a következő vendégposzt, természetesen az én kérésemre. Acyutananda Das barátom Krisna-hívő, és szárnyát próbálgató író, filozófus is egyben. Remélhetőleg, a jövőben valami hosszabb lélegzetvételű irodalmi projektre is rászánja magát. Én pedig felajánlottam a lehetőséget, hogy a blogomban leközlöm a cikkeit, írásait. Én magam az utóbbi években egy kissé távolabbról szemlélem a Krisna-tudatot, és ezért nem írnám alá minden egyes mondata alá, hogy "Igen, én is így gondolom!" De ahányan vagyunk annyifélék, és én magam is az utóbbi időben individuálisabb módon közelítek az Isten-megvalósítás kérdéséhez. Vagyis úgy érzem, hogy mindenkinek megvan a saját útja, örvénye, ami vagy valamely világvallás valamely interpretációjának látszólag már kitaposott ösvényével esik egybe ideig-óráig, vagy éppen valamiféle lázadó, renitens, eretnek nézetnek tűnik a többi spirituális kereső feltételekhez kötött szemszögéből az adott pillanatnyi történelmi kontextusban.

A spiritualitás egy nagyon individuális dolog. Nemcsak ahány gyakorló, annyiféle út lesz, hanem ahány megvilágosodott mester, annyiféle módon próbálják a mi szemünket is felnyitni a számukra már evidens Valóságra. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden út jó, és minden út ugyanoda vezet, de az árnyalatnyi vagy akár jelentősebb különbségek azért ott vannak. Nem mindenki ugyanazt a célt tűzi ki, és nem is ugyanazt fogja elérni. De az én elképzeléseim mellett azért jól megférnek Acyutananda barátom gondolatai, úgyhogy tessék olvasni és véleményezni, hozzászólni! Tudom, hogy a filozófiai posztok kevésbé olvasottak, mint az edzésről vagy életmódról szóló bejegyzéseim, de hogy szellemileg se maradjatok éhesek, itt következik az első cikk.

Hogyan ismerhetjük meg Istent?

Biztosan mindenkiben felmerült már a kérdés, hogy ha van Isten, akkor miért nem mutatja meg magát, miért nem láthatjuk? Honnan tudhatjuk, hogy tényleg létezik-e? Talán nem is létezne? A kérdés elhamarkodott megválaszolása előtt érdemes néhány szempontot végiggondolni: Képzeljünk el egy olyan világot, melyben csak vakok élnek. Képzeljünk el, hogy milyen lehet az a társadalom, amely a szem használata nélkül jött létre! Mindenkinek más kép rajzolódna ki a fejében, de abban bizonyára egyetértenénk, hogy ebben a világban a látókétól igen eltérő életvitel, gondolkodás és világkép alakulna ki. Tételezzük még azt is fel, hogy ezek a vakok mind "hályogos" vakok, tehát a látásukat elvileg vissza tudnák nyerni.

Hogyan szerezhetnének tudomást a fenti világ lakói az eddig nem használt, szunnyadó érzékszervükről? Honnan tudhatnák meg, hogy a színek és a fény közvetlen érzékelésével az életnek egy új dimenziója tárulna fel előttük: a szépség és a harmónia fogalma új jelentést nyerne, az érzések kifejezése és a kommunikáció terén új, eddig ismeretlen lehetőségek sejlenének föl - tehát az életük szó szerint kiszínesedne!

Képzeljük el, hogy az egyikük - nevezzük Szerencsés Dánielnek - a nagyszülei házában a padlás egy rejtett zugában talál egy ősrégi könyvet. A felfedezés örömétől föllelkesülve egy ültében el is olvassa (letapogatja). Meglepődve tapasztalja, hogy a könyv a valóság egy rejtett dimenziójáról szól, mely csak egy eddig ismeretlen érzékszerv által érzékelhető.

Rögtön elmeséli a felfedezését egy okos barátjának, aki egy (nem látható) gúnyos mosollyal megveregeti a vállát, mondván, hogy ezek régi elavult mesék, semmi racionális alapjuk sincs, teli vannak bizonyítatlan képzelgésekkel. Szerencsétlen Szerencsés Dánielünk elkedvetlenedik, és idővel elfelejti a furcsa históriát, mely a hétköznapok sodrásában egy érdekes emlékké halványul csupán.

Telik-múlik az idő, a vakok világában valami véletlen folytán megjelenik egy látó, aki ráadásul orvos is. Ez az orvos azt hirdeti, hogy igazak az ősi könyvekben leírtak: a látás létezik, a segítségével eddig nem tapasztalt aspektusait élhetjük meg a világnak. Orvos lévén ajánl egy módszert a hályog lassú eltávolítására. A módszer egy több tíz évig tartó folyamatos kezelésből áll, melynek során a látás képessége fokozatosan feléledhet. Sokan kipróbálják, hisznek neki - köztük Szerencsés Dániel is - és csodák-csodájára bizonyos idő után egy intenzív érzet jelenik meg a tudatukban: a halvány fény eddig nem tapasztalt képe. Az orvos elmondja a hozzá fordulóknak, hogy a folyamat kezdetén csak egy nagyon halvány fényt fognak érzékelni, de idővel a teljes színskála feltárul majd a szemük előtt, s egy új, teljesebb világra eszmélhetnek rá. A vak társadalom okosai persze tiltakoznak az új elméletek és a fenti tapasztalat ellen.

Empirikus Mátyás, a vakok főokos tudósa kiadja a vaktudomány hivatalos és tudományos válaszát e fantazmagóriákra. A válasz a következőképp hangzik: "Valójában senki nem tudja tudományosan bizonyítani a látás létezését. Minden leírás, amit eddig a látásról megalkottak, önellentmondásos, a mai tudományos eszközeink segítségével értelmezhetetlen és bizonyíthatatlan állításokkal teli. Márpedig a tudományunk mindent a maga valójában "lát", a logikánk csalhatatlan, az eszünk mint a borotva, így ha ezen a szűrőn nem megy át valami, akkor annak létezését igencsak indokolt megkérdőjelezni. Semmilyen (számunkra is értelmezhető) bizonyítékot nem tudnak felmutatni, hiszen ha egy ilyen átfogó dolog, mint a látás létezne, akkor annak hatásait tapasztalnunk kellene az életünk és a tudományos vizsgálatok során. A látók a spektroszkópjaink segítségével kimutatott sugárzásra hivatkoznak, mint a látás hatásának bizonyítékára. (Vesd össze: a világ, az élőlények tervezettségének "nyomasztó látszata", mint Isten létének közvetett bizonyítéka). Nekünk azonban semmi okunk feltételezni, hogy ez a spektroszkópok által jelekké alakított jelenség kapcsolatba hozható lenne a "látással" , illetve a "látás" kapcsán a világ állítólag tapasztalható új aspektusaival. Csupán csak ezen jelenség véletlenszerű változásait tudjuk kimutatni. Arra azonban semmi jel nem utal, hogy ez összeálljon valamiféle információval bíró tartalommá. Van ugyan egy szervünk, amiről nem tudjuk mire jó, de hát még az agyunk határait, képességeit sem térképeztük fel? De majd idővel! Ez a csekélység semmiképp sem bizonyítja, hogy az a bizonyos szerv összefüggésbe hozható lenne a látással, ahogyan azt a látáshívők hangoztatják. (Vesd össze: A tudatunk, mint Isten "megtapasztalásának" eszköze.) Hivatkoznak még ezen kívül egy, a tudatukban a látás eredményeként megjelenő jelenségre is, amit ők a fénnyel azonosítanak. Ám nagyon jól tudjuk, hogy a pszichológia is ismer hasonló dolgokat: Nem mások ezek, mint egyes emberek tudatában és tudatalattijában létező fantáziaképek, melyek semmiben sem különböznek a pszichológia által definiált kényszerképzetektől. Minden okunk megvan tehát rá, hogy megalapozatlannak tekintsük a látás létezését!”

Ekkor Empirikus Mátyás barátunk hangnemet vált (elutasító hozzáállását a látásban való kételkedésnek álcázza, mellyel addigi életvitelét, gondolkodásmódját akarja igazolni): "Kedves vak társaim! Ne higgyetek ezeknek a kókler "látóknak"! Ha hisztek a szavaikban és több tíz évet elfecséreltek az életetekből, azt csak magatoknak köszönhetitek. Tehát az dönt jól, aki kételkedik a látás-tanokban, nem hisz az orvosnak és nem követi az útmutatásait.”

Jogosan merülhet föl a kérdés: biztosak lehetünk-e abban, hogy az iménti tanmese vak szkeptikusaihoz hasonlóan a kételkedőknek van igazuk, és tényleg nem is érdemes elindulni az Isten megtapasztalása felé vezető úton? Milyen valóban jogos ellenvetés merülhet föl, ami miatt nem hiszünk Isten küldötteinek, illetve a szentírásoknak? Mi az a visszatartó erő, amit a kételkedés eredményességébe vetett hittel palástolunk, ami miatt eleve elutasítjuk Isten és a lelki világ megismerésének útját? Ezt érdemes őszintén végiggondolnunk! Minden szentírás és Isten küldöttei is egyaránt azt mondják, hogy Istenbe vetett hit szükséges ahhoz, hogy Isten és a valóság mélyebb rétegei is feltáruljanak előttünk, hogy kifejlesszük az Ő megtapasztalásának képességét. Ha tehát kételkedünk a folyamat eredményességében, az eredmény rejtve marad előttünk. Ha viszont teszünk egy próbát, akkor megvan rá a lehetőségünk, hogy egy nap Istent és a valóságot is a maga teljes valójában pillanthassuk meg.