A második napon, pénteken reggel korán felébredtem a madarak énekére, még akkor hajnalodott, nem kelt fel a Nap a fák lombja fölé, csak kivilágosodott. Egy darabig még henyéltem a hálózsákban, mert ebben az ingerszegény környezetben belassul az ember, és egyébként is, hová siessen, ráér még mindennel, amit eltervezett arra a napra. Jó dolog, ha napközben minél aktívabb az ember és minél kevesebbet alszik, mert akkor az éjszaka jobban telik. De mivel nincs energia a tankban, eztért bármit csinálsz, utána jólesik egy kicsit megpihenni. Reggel felkelés után ezért nekiálltam egy szál pólóban egy kis reggeli tornának, mert az egyik dolog, ami a leginkább megvisel egy ilyen kiülésen, az a mozgáshiány. Az ízületek átmozgatása fel is melegített, és egy kicsit jobban éreztem magamat a bőrömben az éjszakai forgolódás után. Azután elvégeztem hét kört a Wim Hof-féle légzőgyakorlatból, de igazából nem éreztem azt, hogy nagyon melegem lett volna tőle.
Utána már magasabbra hágott a nap, és kezdett melegem lenni. Szagolgattam az illóolajaimat (menta, zsálya, copaiba). Elővettem az oltáramat, melyet tegnap este elcsomagoltam. Ilyenkor három dohányfelajánlást is elhelyezek az oltár előtt, a három Világ lakói számára. Igyekszem kifejleszteni egy kis napi rutint, mellyel a napközbeni időt jobban ki tudom tölteni. Ma még ástam egy órácskát délelőtt komótosan, hogy vízszintesebbé tudjam tenni a fekvőhelyemet, de nem lett tökéletes így sem. Napközben didgeridoo-ztam, furulyázta, doromboztam, dobolgattam. Közben egyszer-kétszer kerített hatalmába az az érzés, amikor a feltétel nélküli szeretet kiárad a szívemből, és az élőlények, a Természet egyre nagyobb körét éri el. Ez egy nagyon jó érzés, csak az a baj vele, hogy az egónk nem engedi, hogy mindig fenntartsuk, nagyon könnyen visszacsúszunk a játszmákba és az én/te/ők duális felfogásába. De jó, hogyha ezt be tudjuk hívni a szívünkbe, és tudjuk tapasztalni ezt a gyógyító energiát. Persze nyilván vannak olyan belső tényezők, amik ebbe jobban beleszólnak, és egy ilyen kiülésen ezekkel is dolgozni kell, én is szembenéztem sok mindennel, amiről már azt hittem, hogy fel van dolgozva.
Napközben napozgattam is, meg párszor bealudtam, de a sok üléstől, fekvéstől egyre diszkomfortosabbá válik a gerinc állapota. Jógáztam is napközben, egy kevésbé fárasztó jin-jógás gyakorlatsort állítottam össze magamnak. Napközben volt egy jó kis dobolásom, amikor hallgattam a különböző kiülőktől jövő dobolások hangjait, és mindenféle plusz ritmusokat hallottam még bele, és én is beleelegyedtem a saját dobolásommal. Az első-második nap még mindenki virgoncan dobolt, mert még nem eresztettek le teljesen a dobjaik az erdei párától. A harmadik naptól már sok dob hangja egy vizes ruhadarab csapkodásához kezdett hasonlítani. Én a tavalyi kunyós élményemből okulva eleve a műanyag dobomat hoztam ki, mely nem eresztett le a párától, végig szépen szólt. Jó volt, hogy vitt a sokféle ritmus, és közben táncolt a lelkem is.
Délután a jóga után elvégeztem fekve egy transzlégzés-változatot, de valahogy így a koplalás közepette nem igazán ütött akkorát a dolog. Inkább az lett a vége, hogy belealudtam. Egészen lent járt már a nap, amikor Oguz és Krisztián ideértek az útjuk során, ugyanis minden nap megnézik a kiülőket, hogy vannak, és megkínálják őket orvossággal, ha kér valaki. Ez egy kis pohár víz, amit lassú kortyokban érdemes elfogyasztani, én is így tettem. Oguzék továbbmentek a többiekhez.
Még egy kicsit furulyáztam, doromboztam. Ismét találkoztam a zöld pszichedelikus bogárkával, most a matracomon kóricált éppen. Érdekes megfigyeléseket végeztem a viselkedésével kapcsolatban: amikor hozzáértem, akkor megdermedt és behúzta a lábait, mintha halottnak tettetné magát. Ez egy túlélési stratégia. Van, amikor olyan helyzet jön az életünkben, ami szinte a halállal egyenlő szenvedést hoz, és tulajdonképen nem tudunk mást tenni, mint összeszedni magunkat, és tétlenül tűrni, kibírni ezt az időszakot. Utána újra elkezdett mozogni a bogárka, és ahányszor a hátára került vagy ide-oda esett, mindig addig kavart, hogy újra el tudjon indulni a lábain előre. Nekem ebből az volt az üzenet, hogy akármennyire is nehéz a próbatétel, ami elé állít a sors, akkor is fel kell állni, és törekedni kell a továbbhaladásra. Próbálkozz tovább, és ne add fel az álmaidat, a céljaidat, ne add fel azt, amiért élsz. Több olyan, segítő foglalkozást űző simerősömről is tudok, akik a válság hatására kiábrándultak a tevékenységükből, és a megélhetési krízis kezelése érdekében inkább kerestek egy "fix" munkahelyet, ahol persze nem azt a munkát kell végezni, aminek az ember lelke a legjobban örül. Szóval úgy éreztem, hogy a bogárka megerősített: "Ne add fel, csak állj fel és küzdj tovább!" Akármilyen nehéz is, és talán akármit is vesz el a Szellemvilág azért cserébe, hogy a szelemi úton járjak és közvetítsek, ami lehet, hogy nagy keserűséggel járhat még a jövőben, akkor is folytassam ezt az utat valamilyen formában, mert ez a legfontosabb dolog, ami miatt itt vagyok ebben az életemben, ebben a testben.
Alkonyat felé volt az első erősebb megélésem. Elkezdtem dobolni, és valahonnan mélyről feltört belőlem egy erőteljes, elemi düh, frusztráció, sértődöttség, megbántottsád, keserűség érzése, amit úgy látszik, régóta elfojtok magamban. Meg is lepődtem, egyrészt mert ezeket az érzéseket ösztönösen különböző személyekhez, megélt helyzetekhez (ha úgy tetszik- traumákhoz) kapcsoltam, és a tudatos énemmel azt gondoltam, hogy sokkal könnyedebben tudom kezelni ezeket a hatásokat, de igazából most szembesültem azzal, hogy mindezt csak mélyebbre nyomtam a tudatalattimban, hogy ne zavarjon, és hogy spirituális ember módjára "viselkedjek", ne hisztizzek állandóan, ha valamit érzelmileg (passzív vagy aktív) bántásnak vagy éppen elhanyagolásnak élek meg.
Elemi erővel ütöttem a dobot, azt hittem, hogy nem fogja kibírni a műanyag membrán, és beszakad, de szerencsére jól állta a jószág a sarat. Néha még nagyokat üvöltöttem is közben, utólag mindenki mondta, hogy hallották az erőteljes "folyamatomat". Konkrétan mindenkit elküldtem a francba, vagy legalábbis azokat, akikről úgy éreztem, hogy megbántottak, elhanyagoltak, nem viszonozták megfelelően a szeretetemet az életem során. Persze tudatában voltam annak, hogy ez most egy tisztulási és elengedési folyamat, és hogy nem kell túlzottan komolyan vennem azokat a kivetítéseket és szerepköröket, amivel magamban felruházom az életem szereplőit. Ugyanakkor ez egy üzenet is volt arról, hogy amit én felszínileg úgy könyvelek el, hogy "rendben van", és "kibírom", az a mélyben valójában bánt és nyírja a lelkemet, tehát ezeken a kapcsolatokon is változtatni és fejleszteni kell majd. Nyilván az én szeretetem sem volt mindig feltétel nélküli és teljesen tiszta, és én is sok mindenkit megbántotam az életem során, de most ez jött elő.
Valahogy éjszaka éreztem azt, hogy valahová elmennék és nem csinálnám most ezt az egészet, legalább a mindennapi kis jutalmazásaimba bele tudnék kapaszkodni, de most az is meg van vonva. Szóval sokat kellett győzködnöm magamat, hogy ne adjam fel, és fogadjam el ezt a szenvedést és nehézséget, mint a belépőt ahhoz, hogy esetleg még szép megéléseket is kapjak ezen a kiülésen. Talán ez is a tisztulási folyamat része, ezért elkezdtem imádkozni, hogy mindent itt hagyhassak ezen a kiülésen, ami nem értékes, ami akadályoz és amivel nem tudok jót tenni másoknak és magamnak. Aztán valahogy csak sikerült elaludni, és utána már világosban ébredtem. Akkor még próbáltam a hálózsákban maradni valameddig, mert akkor szokott a leghidegebb lenni.
/folyt. köv./
