A nagy madár

Mielőtt bármiféle cinikus hangvételű bejegyzésre gyanakodnátok, leszögezem, hogy egy időre elkanyarodunk a khecsaríról, bár még lesz majd róla szó. Egyelőre azt hiszem, elég lesz ennyit is megemészteni. Most pihenésképpen térjünk át az uddíjána-bandhára. Újabb részlet a Hatha-jóga Pradípikából:

"athóddíjána-bandhah:
baddhó jéna szusumnájám pránasz túddíjaté jatah
taszmád uddíjánákhjó 'jam jógibhih szamudráhritah /54/ 
Az uddíjánát azért hívják így a jógik, mert a gyakorlása által a prána (váju) felfelé repül a szusumnában. 

uddínam kuruté jaszmád avisrántam mahá-kha-gah
uddíjánam tadéva szját tatra bandhó 'bhidhíjaté /55/ 

Azért nevezik így az uddíjánát, mert a nagy madár, a prána, ha hozzá van kötve, akkor anélkül szárnyal, hogy elfáradna. A következőképpen kell végezni: 
Az uddíjána bandha a középső energiazár, és egyben a legfontosabb a három közül. Ha a múla és dzsálándhára bandha gyakorlásával sikerül a pránát a szusumnába irányítani és ott tartani, akkor az uddíjána alkalmazása segítségével nyomást gyakorolhatunk rá, és intezívvé tehetjük annak áramlását. Ennek egyik jele, hogy a jógi könnyedén, erőfeszítés és kifáradás nélkül képes végrehajtani a legnehezebbnek tűnő jóga-ászanákat is. Az uddíjána bandha nem csak a pránát emeli felfelé, hanem a súlypont emelkedését is elősegíti, így a gravitációt meghazudtoló módon képes a jógi az ászanákat végezni. Meg kell tanulnunk azonban párhuzamosan végezni az uddíjána- és a múla-bandhát, illetve közben valamennyire aktívan tartani a dzsálándhára bandhát is.

udaré pascsimam tánam nábhér úrdhvam csa kárajét
uddíjánó hjaszau bandhó mritjum-átanga-késarí /56/ 
A has köldök feletti részét be kell húzni a gerinc felé. Az uddíjána bandha olyan, mint az oroszlán a halál elefántja számára. 
uddíjánam tu szahadzsam guruná kathitam szadá
abhjaszét szatatam jasztu vriddhó 'pi tarunájaté /57/ 
Az uddíjána mindig nagyon könnyű, ha egy gurutól tanuljuk. Aki gyakorolja, megfiatalodik, ha öreg volt. 
nábhér úrdhvam adhas csápi tánam kurját prajatnatah
san-mászam abhjaszén mritjum dzsajatjéva na szamsajah /58/ 

A köldök feletti és alatti területet húzzuk befelé, a gerinc felé. Ha hat hónapig gyakoroljuk ezt, akkor kétségtelenül legyőzzük a halált. 
A teljes uddíjána bandhát a kilégzés utáni légzésszünetben tudjuk a legjobban végrehajtani, ugyanis ilyenkor automatikusan felfelé mozdul a rekeszizom és behúzódik a hasfal. Ha mindkettőt tudatosan maximizáljuk, akkor elérjük a teljes uddíjána bandhát. A belégzés utáni légzésszünetben is lehet gyakorolni, de ez haladóbb változat. A folyamatos uddzsájí légzés közben (például az ászanák végrehajtása során) csak részlegesen tudjuk tartani az uddíjána bandhát, ilyenkor a hasfal behúzása a köldöre vagy az alatta lévő területre koncentrálódik.

szarvésám api bandhánám uttamó hjuddijánakah
uddijáné dridhé baddhé muktih szvábhávikí bhavét /59/ 
Az összes bandha közül az uddíjána a legjobb; mert ha határozottan megkötjük, akkor önmagától bekövetkezik a felszabadulás. 
A fenti vers találóan leírja az uddíjána és általában a bandhák ambivalens működési mechanizmusát. A gyakorlás során elsődlegesen a bandhákhoz kapcsolódó izomcsoportokra koncentrálunk, és így egy izomzárat hozunk létre, amely a szívó hatás következtében nyomó hatást gyakorol a mirigyekre és a belső szervekre. Több évnyi gyakorlás után az izomzárnak energetikai zárrá kellene válnia, aminek a segítségével aktiváljuk a csakrákat. A csakrák megnyílása következtében szabaddá válik a Kundaliní útja felfelé, így a bandha "megkötő" hatása igazából a felszabadulást segíti elő."

X-akták 4. rész

"A khecsarí mudra tökéletesítése után a "mélanának" vagy "mauthunának" nevezett folyamat következik, ami a jóga egyik legféltettebben őrzött titka, a sakti-csalana mudrával együtt, ami által a felébresztett kundalinít fel tudjuk vezetni. A nyelvet itt metaforikusan lingamnak (fallosznak), a koponyaalapot pedig jóninak (vaginának) írják le.

Ez azonban több puszta metaforánál. Sigmund Freud elmélete szerint az újszülött csecsemő szopóreflexe lényegében egy erotikus indíttatású működés, és az nemi szervek kifejlődése során ez az erotikus érzés leereszkedik a nemi szervekhez. van egy nádí, amelyik összekapcsolja a nyelvet a szvádhisthána csakrával, vagyis a szex-központtal. Én megtapasztaltam az erotikus energia áttevődését a szvádhisthána zónájából a nyelv felé, bizonyára ez az, ami ilyen erőteljes mozgásra kényszeríti a nylevet. Őszintén szólva nem hiszem, hogy képes lettem volna legyőzni a hozzá kapcsolódó félelmet és fájdalmat, ha nem nyújtott volna ugyanakkor intenzív beteljesülést is.

Annak a ténynek, hogy a különböző sásztrák szexuális metaforákat használtak a khecsarí mudrá és a belőle kifejlődő folyamatok leírására, vannak nemkívánatos következményei is. Azok az emberek, akik úgy olvassák ezeket az idézeteket, hogy nem értik, mit is jelentenek valójában, arra a téves következtetésre jutnak, hogy valamiféle módosított vagy rituális szexuális aktust írnak le. Azok, akik ennek a félreértésnek a nyomán fogtak kísérletezésbe, néhány elképesztően bizarr szexuális praktikát fejlesztettek ki, amiket utána a kundaliní felébresztéseként vagy szamádhiként interpretáltak. Ennek következtében alakultak ki a "tantrikus szexuális jóga" különböző irányzatai, amelyek nyilvánvalóan rendelkeznek bizonyos marketing-előnyökkel azokkal szemben, akik megértik a brahmacsarja (cölibátus) jelentőségét és gyakorolják is azt.

Muniji leírása szerint a lágy szájpadlás egy gyűrűvé alakul, ami bezáródik, amikor a nyelv újra leereszkedik. A saját spekulációm szerint a dura mater nevű erős védőmembrán a helyén marad, és körülveszi a nyelvet, miközben az felfelé törekszik. Ez a nyomás az agy alsó részének közepére hat, amit limbikus rendszernek nevezünk. Rajarshi Muni leírta, hogy a nyelv egy "idegköteget" nyom, aminek az eredménye az, hogy az érzékszervi észlelés teljesen megszűnik. Az elhelyezkedése és a funkciója miatt azt gondolom, hogy a "köteg", amire Muniji utalt, a retikuláris aktiváló rendszernek nevezett struktúra felső része lehet, amelyek keresztül továbbítódik az összes érzékszervi információ a magasabb agyi területek felé.

Ez a pratjáhára, vagyis az érzékszervek tökéletes izolációjának teljes formája. A dhjána és szamádhi teljes formái, azoknak a sásztrákban leírt hatásaival egyetemben teljes mértékben a folyamat spontán módon történő beteljesítésétől függenek. Azt is vegyük figyelembe, hogy a khecsarí mudrának az agyalapi és tobozmirigyre kifejtett aktivitása nagyon mély hatással van az egész testre, egyfajta "fordított pubertásként" hat, ami az úrdhvarétasza-jógivá válás egy része. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a "nektár megízlelése" valamilyen kapcsolatban állhat ezzel. A legtöbb ember úgy tűnik, azt gondolja, hogy a "nektár" vagy édesség az orrüregbe nyomott nyelv által ízlelt váladék íze. De ez nem amrita!"

(Folyt. köv.)

X-akták 3. rész

"Szeretném hangsúlyozni, hogy a khecsarí mudrával kapcsolatos személyes tapasztalataim korlátozottak. Megtapasztaltam a folyamat elejét, egészen a nyelvredő spontán (esetemben részleges) szakadásáig. Mivel az életkörülményeim azt diktálják, hogy jelen pillanatban korlátozzam a szádhanám intenzitását, általában "behúzom a féket", amikor a prána kezdi felgyorsítani a folyamatot. A következő annak az összefoglalása, amit az én hagyományom mesterei leírtak ezzel kapcsolatban.

Tíz mudra van, amelyek specifikus sorrendben fejlődnek ki, és szervesen hozzájárulnak a felébresztett Kundaliní felemeléséhez. Akkor nyilvánulnak meg, amikor a prána általában lefelé és kifelé irányuló mozgása megfordul, és és elkezdenek felfelé áramlani a szusumná mentén. A khecsarí mudrá sorrendben az ötödik, a múla bandha, uddíjána bandha, dzsálandhára bandha és a sakti-csalana után.

A khecsarí mudrát specifikusan három folyamat előzi meg: a dzsihvana krijá, a dólana krijá és a nábhó mudra. A Dzsihvana krijá azokra a spontán mozdulatokra vonatkozik, amelyek miatt a nyelvredő megnyúlik vagy elszakad. Az első repedés általában akkor következik be, amikor a nyelvet maximálisan kinyújtjuk, és jobbra-balra mozgatjuk az alsó fogsorunkon,  mint egy fűrészen. Amikor ez nálam is kezdett bekövetkezni, megdöbbentem, hogy ez a mozdulat mennyire emlékeztet a tardív diszkenéziában szenvedő betegek mozdulataira (az évek során több pszichiátriai intézetben is dolgoztam, ami némileg hozzásegít ahhoz, hogy neurológiai szinten is tudjam értelmezni e folyamatok hatását.

Ismét hangsúlyoznom kell, hogy ezek a mozdulatok mindenféle erőltetés nélkül következnek be. Amikor elkezdődnek, az ember kísértést érez, hogy szándékosan "elősegítse" a folyamatot, de ez katasztrófához vezethet. A nyelv megerősítésére irányuló gyakorlatok kifejlesztése segíthet, de nem szükséges, és valamennyi nézeteltérés van azzal kapcsolatban is, hogy ezek akadályozni fogják-e a meditációt a későbbiekben. 

Az ujjainkkal megfoghatjuk a nyelvünket és tovább növelhetjük a kezdeti bemetszést. Egyes olvasók számára rejtély lehet, hogyan következhet be egy ilyen dolog anélkül, hogy az illető szándékosan meg akarná csinálni, ezért még egy párhuzamot szeretnék vonni az ideggyógyászattal. Bizonyos jellegű kényszeres zavarok esetén a beteg erős késztetést érez arra, hogy egy bizonyos testrészét megcsípje vagy húzza. Ez a késztetés a belső feszültség állapotából fejlődik ki, amin utána a kényszeres viselkedéssel enyhít. A Saktinak történő meghódolás meditációja során is hasonló dolog történik, azzal a különbséggel természetesen, hogy bármikor tudjuk kontrollálni, és a meditációs gyakorlat végén a késztetés megszűnik. Azonban az megdöbbentő, hogy a fájdalomérzetet megkönnyebbülésként éljük meg, miközben a nyelvredő elszakad, mintha egy viszkető érzésen enyhítenénk. Természetesen a megkönnyebbülés érzése nem lesz ott a továbbiakban, amint a meditációnak vége aznapra, és a nap többi részében egészen kellemetlenül érezhetjük magunkat (illetve a nyelvünket - a szerk.).

A nábhó mudra abból áll, hogy a nyelvet viszatekerjük a szájpadlás felé olyan módon, hogy megnyújtsa a nyelvredőt. Ez a kis mudra más folyamatok részeként is történhet, de ebben az esetben kifejezetten azért végezzük, hogy növeljük a nyelvredő szakadását. Amikor a dzsihvana krijá kiszabadítja a nyelvet a szájüreg aljából, akkor elkezdhetjük megvalósítani a dólana krijá célját, vagyis rendkívüli mértékben megnyújtani és megerősítani a nyelvet. A prána irányítása alatt ez olyan módon történik meg, hogy a kötőszövetek, az inak stb. erősek maradnak, miközben megnyúlnak. Amikor az emberek akaratlagosan próbálják kinyújtani, akkor a kötőszövetek megsérülnek. Ennek következtében a nyelvet olyan sérülések érik, hogy sohasem leszünk tökéletessé tenni a khecsarí mudrát. 

Maga a khecsarí mudra akkor kezdődik, amikor az átalakult nyelv képes visszatekeredni, mind a nábhó mudrában, de most már fel tudjuk dugni a lágy szájpadlás mögé. Ezen a ponton találkozuk a koponyaalap csontjával. A Jóga-kundaliní Upanisad a Brahman Kapujának nevezi, és azt állítja, hogy még a félistenek is képtelenek megnyitni. Más szövegekben a "tizedik kapunak" nevezik.

Ilyenkor az történik, hogy a megnyújtott és megerősített nyelv erőteljesen elkezdi nyomni ezt az ízesülést, és tulajdonképpen megnyitja azt. Amikor ez megtörténik, a nyelv képes behatolni a koponyaalapba és közvetlen nyomást gyakorolni az agy különböző részeire."


(Folyt. köv.)

X-akták 2. rész

"Számomra érdekes, hogy hirtelen felfedeztem a khecsarí mudráról szóló eszmecserét ebben a csoportban. Időnként gondolkodtam rajta, hogy előhozzam-e a témát, és meglepve láttam, hogy önmagától előjött. Nagy megkönnyebbüléssel írok róla, mert a khecsarí mudra a központi kihívás a gyakorlásomban az utóbbi pár évben. Mind a gurum, Swami Sri Kripalvananda, mind kijelölt utódja, Swami Sri Rajarshi Muni megtapasztalták ezt a mudrát. Tudom, hogy a mudra leírásai sok embert zavarba hoztak, és valószínűleg meg is rémísztették azokat, akik olvastak róluk a jóga-sásztrákban. Akiket érdekelnek a khecsarí mudráról szóló leírások a klasszikus jógairodalomban, azok találhatnak rövid (és nehezen értelmezhető) leírásokat a Siva Szamhitában, a Hatha-jóga Pradípikában és a Gheranda szamhitában is. A Jóga-Kundalini Upanisadban egy részletesebb leírás is található.

FIGYELEM: NE PRÓBÁLD KI EZT OTTHON! Az alábbi leírások azok számra szólnak, akik beavatást nyertek egy olyan jógairányzatba, amelyik ezzel a témával foglalkozik. A beavatás "titkos kulcsai" nélkül ezeket a könyveket lehetetlen teljesen megérteni. Az hogy késsel bemetsszük a nyelvünkert, csipesszel húzzuk és bedugjuk az orrüregbe, nem fogja azokat a hatásokat eredményezni, amikről a sásztrák írnak. Bár a sásztrák alkalmazzák ezeket a szimbolikus terminusokat annak a leírására, ami spontán módon jelentkezik, amikor valaki elegendő mértékben előrehalad a Saktinak való meghódolásban, viszont ha szó szerint vesszük ezeket a leírásokat, akkor megsemmisítjük a szamádhi elérésének esélyeit. 

Én magam is e végzetes hiba elkövetésének a határán voltam, amikor első ízben rábukkantam Swami Kripalvananda írásaira. Sok évet töltöttem azzal, hogy egy guru vezetése nélkül próbáltam a jógát gyakorolni. Abban a félreértésben voltam, hogy a jóga "titka" olyasvalami volt, amire rá tudok jönni, ha elolvasom és összevetem az összes ősi szöveget, amelyek a kezem ügyébe kerülnek, és ha azzal kísérletezek, amit az általuk adott utasításokként értelmeztem. Azt gondolta, milyen intelligens vagyok, hogy ezt csinálom, miközben elkerülöm a guru-tanítvány kapcsolatot, amiről úgy éreztem, hogy egy megalázkodó és kizsákmányoló kapcsolat. Azt gondoltam, hogy mennyire okos vagyok, de a valóságban annyira ostoba voltam, hogy majdnem az életembe került. 

Önkényes megközelítésem sok erőteljes megtapasztalást eredményezett, de egy idő múlva rájöttem, hogy van egy másik szint, amint képtelen vagyok elérni. Próbáltam valamit kitalálni (a beavatáson kívül), ami képessé tenne arra, hogy áttörjek ezen a szinten. Az egyetlen jelölt, aki szóba jöhetett e cél megvalósítására, a khecsarí mudra volt, aminek a kipróbálását nyilvánvaló okokból kifolyólag kerülgettem. 

Vettem egy kis kurkumát és tengeri sót, és odatartottam egy kést a nyelvredőmhöz. A fájdalomtól megriadva csupán a legkisebb vágást sikerült ejtenem a nyelvredőmön körülbelül egy órás habozás és próbálkozás után. A fájdalom ellenére is nagyon büszkének éreztem magamat a kis karcolás miatt, amit ejtettem. Csakis Isten kegyelmének tulajdonítom azt, hogy a kezembe került egy "Kripalupanisad" című könyv (ami azóta nem jelent meg nyomtatásban). Ez Swami Kripalvananda néhány, technikai részletekben bővelkedő írásának fordítása volt, amiket az egyik tanítványa gyűjtött össze és szerkesztett meg. Ugyanaznap kaptam meg, kicsit később,a mikor a nyelvredő metszésével próbálkoztam. Megálltam egy asramban, ami egy kicsit távol volt az én lakóhelyemtől, és szerettem volna venni egy új könyvet a jógáról, mivel már elolvastam az összeset, amit addig megvettem. Az volt a probléma, hogy a különböző mesterek számos könyve túl drága volt korlátozott bevételem szempontjából. A Kripálupanisad az akciós polcon volt, mivel nem akarták többször kiadni, a legtöbb ember számára túl nehéznek bizonyult a technikai leírások megértése. 

Nagyjából velem is ez volt a helyzet. Azok a részei azonban, amelyeket megértettem, azonnal megválaszoltak egy csomó kérdést, ami bennem kavargott, és leginkább elmagyarázta, hogy miért nem szabad sohasem megpróbálni a khecsarí mudrát úgy, hogy szándékosan elmetsszük a nyelvredőnket."

(Folyt. köv.)

X-akták 1. rész

A pár héttel ezelőtti, Khecsarí-múdrával kapcsolatos bejegyzés iránti jelentős érdeklődésre való tekintettel úgy döntöttem, hogy lefordítok néhány részt abból az underground  honlapból, amire hivatkoztam a Khecsarí-múdra gyakorlásával kapcsolatban. Mielőtt előkerülnek a pengék, és otthon elkezditek nyiszálni a nyelvredőtöket, a figyelmeztetés továbbra is áll, ez egy nagyon magas szintű jóga-gyakorlat, és megfelelő előkészítés nélkül nem biztonságos a gyakorlása! Úgyhogy mindenki lehetőleg ebben a szellemben olvassa az alábbi sorokat. Mivel nekem magamnak még nincs jelentős tapasztalatom a Khecsarí-mudrával kapcsolatban, az idézett szövegek a szerzők véleményét, és nem feltétlenül az én álláspontomat tükrözik.

"FIGYELMEZTETÉS: Konzultáljunk orvossal, mielőtt az alábbi gyakorlatok bármelyikébe kezdenénk! Mindez az információ ismeretterjesztő célokat szolgál, és ha elég ostoba vagy ahhoz, hogy kipróbáld, akkor ne hibáztass másokat, ha kárt teszel saját magadban a folyamat közben. A figyelmeztetés elhangzott.

Miután több, mint 20 éve gyakoroltam a pránájámat minden nap az Iyengar hagyomány szerint, szükségét éreztem, hogy továbblépjek. Sok éve érdeklődtem a Khecsarí múdra iránt, de csak azt sikerült kiderítenem, hogy bár a legtöbb komoly jógi hallott róla, igazából egyikőjük sem tapasztalta meg. Miután az interneten is rákerestem, végül a haladó jógagyakrolatokról szóló honlapon rá is találtam, és elkezdtem kísérletezni vele. 

Először is egyből sikerült a nyelvet a nyelvcsap mögé dugni (2. szint), de ezen túl nem ismertem semmit. Ekkor egyszer bemetszettem a nyelvemet és minden nap nyújtottam. Körülbelül egy hétig kellemetlennek találtam a nyelvredő fájdalmát, és nem akartam még egyszer megcsinálni. Amikor a hét letelt, akkor képes voltam mélyen az orrgaratba dugni a nyelvemet, és úgy döntöttem, hogy csak gyakorlásra és nyújtásra lesz szükség. Azáltal, hogy kihúztam a nyelvemet megfogtam a kezemmel (miután némileg leszárítottam), és finoman lefelé, jobbra és balra húzogattam (vezetés közben) könnyedén sikerült megnyújtani a nyelvredőt, amennyire kellett. 

Utána azt gyakoroltam, hogy sok ideig tartottam a nyelvemet az orrgaratban, hogy felderítsem annak belső földrajzát. Úgy éreztem, hogy bezárul egy kör, mintha a negyedik bandha lenne, ami hiányzott a gyakorlásomból, és a gyakorlat a pránájáma és meditációs gyakorlatom belső részévé vált. 

A gyakorlásomat is megváltoztattam. Előzőleg naponta húsz perc pránájámát végeztem ülve, lótusz-pózban, most pedig hozzátettem egy gyakorlást a nap végén, és megváltoztattam a gyakorlás módját. Mostanában öt perc naulíval kezdek, ami lassan fejlődik. Meg tudom csinálni a középső naulit, de haskörzés egy kicsit nehéz, és egy ideig eltart, mire elsajátítom. Kitartok a napi kétszer öt percnél, ezért tudom, hogy meglesz. 

Ez után pedig 15 perc pránájámát végzek sziddhászanában, ahogy Yogani, a honlapon szereplő oktató javasolja. Ezalatt "dinamikus dzsálándhárát" végzek, ami azt jelenti, hogy a fejemmel is körzök, miközben a pránájámát végzem khecsarí múdrában. A gyakorlat abból áll, hogy először felemeljük nyelvünket a a khecsarí múdrába, utána kieresztjük a levegőt, és és ahogy lassan belélegzek, körözök a fejemmel. A belégzés végén megváltoztatom a körzés irányát és visszatartom a levegőt, amíg nem érzem a szükségét, hogy kilélegezzek, utána pedig kilégzés közben folytatom ugyanabban az irányban, amíg ki nem ürül a tüdő. Utána visszatartom a légzést üres tüdővel, ameddig bírom az uddíjána bandhával, majd belélegzek. 

Ezt mind úgy csinálom, hogy ugyanabba az irányba forgatom a fejemet közben, egészen a belégzés végéig, és amikor elkezdem visszatartani a légzést, akkor változtatom meg a forgás irányát. Ezt folyamatosan végzem 15 percig, majd öt perc bhásztrikát végzek, majd még 15 perc mantra-meditációt, mindezt khecsarí mudrával. Ez az erőteljes gyakorlás energiával töltött fel és nagyon lelkesen haladok előre benne."

(Folyt. köv.)

Úton hazafelé

Véget ért a három hetes kovalami tartózkodás, indulunk hazafelé. Az előző napi bejegyzések alapján persze feltehetjük azt a kérdést, hogy tulajdonképpen hol is van az otthon, de egy a lényeg, hogy megyunk haza Magyaroszágra, mert van még dolgunk ott. Úgy érzem, hasznosan sikerült eltölteni ezt a három hetet, sok olyan impulzust kaptam, ami továbblök bizonyos irányokba. A legjobban ugyanis a stagnációt utálom, mert abban nincs fejlődési lehetőség. Az utolsó napra a hullámok is elcsendesültek, és még egy jó kis zápor is kerekedett délután három felé, csak hogy ne fájjon a szívünk itthagyni Kovalamot. Ez volt az első alkalom, hogy három hétig egyfolytában astangáztam, szünet nélkül. 

Padma megkérdezte az elején, hogy akarunk-e pihenőnapot a teliholdra meg a szombatra. Mivel azt mondtuk, hogy nem, maradt a gyakorlás minden nap. Timi meg én ott is voltunk végig, a többiek is egy-két napos kihagyásokkal. Volt, aki még a délutáni jógaórákra is elment. Padma nagyon kedves és segítőkész. Egy kicsit fél a "haladóktól", minket is annak nézett, de azért belehajtogatott egy-két pózba, és kikövetelte a 2. sorozatot is. Tíz napig nyomtuk egyfolytában a kettest, ami szintén ritkaság, mert otthon ugye váltogatni szoktam a sorozatokat. Aki még nam gyakorolta az astangát, vagy csak otthon, azok nagyon sokat tudtak fejlődni Padma irányítása alatt. 

A Kalari is kellemes színfolt volt. Én magam is nehezen indultam be az elején, de aztán, amikor elkezdtük, onnan már lelkesen jártunk gyakorolni. Ambarish belehasított tavalyhoz képest, egy csomó új dolgot tanultam én is. Sőt, a stickfight-akcióval igazán meglepett. Mondjuk jó volt nézni Tamamit és Robertet, akik már azért jó pár hónapot beletettek a gyakorlásba. De azt nem gondoltam volna, hogy Ambarish nekem is elkezdi tanítani a botos formagyakorlatokat. Ma, utolsó nap tartott még egy jó kis bemutatót is nekünk. A bemelegítést a spárgával kezdte, ott, ahová mi még másfél óra gyakorlás után sem szoktunk elérni. Utána csinált egy puszta kezes üdvözlést, meg egy kardos formagyakorlatot. Tekergette maga körül a kardot, mintha a saját bőrét akarná lenyúzni. Szerencsére nem éles a kard, de nagyon jól néz ki, ahogy forgatja. Én ezt két karddal is láttam, talán jövőre csinál egy ilyen bemutatót is. 

Csináltunk egy pár délutáni edzést is, Bhaktipaddal a kertben iskoláztunk, illetve a teraszon volt erőnléti edzés meg zsákolás a falhoz támasztott matracon. Csak hogy ne érjen felkészületlenül Roland következő edzése. A tenger kifejezetten jó volt, és volt még néhány olyan nap is, amikor erőteljesebb hullámok voltak. A napozással szintén nem volt baj, idén nem égtem le. Csak Bhaktipada hátáról hullott le a bőr, mivel ő egylátalán nem akarta kenni magát naptejjel. 

A masszázst idén kihagytam, bár lehet, hogy nem kellett volna. Bogyó kétnaponta ment masszíroztatni, és meg is akarja hívni a masszőrt Magyarországra. Egy csomó olajos hajú, magukra csavart lepedős nőt láttam Kovalamban, gondolom éppen ájurvédikus masszázsra mentek vagy onnan jöttek. Szóval a wellness idén az edzésre és a tengerben fürdőzésre korlátozódott nálam, de azért ájurvédikus kapszulákból mindannyian bevásároltunk. 

Jövőre ismét jövünk. A tegnapi lúzerségről szóló gondolatokhoz még hozzáfűznék egy impressziót. Kovalamban nagyon sok nyugdíjas nyaral, angolok, amerikaiak, európaiak. A mi szállodánkban is volt jópár belőlük. Édrekes életmódot élnek. Reggel felkelnek, beülnek az étterembe reggelizni és cigizni. Közben megbeszélik, hogy mit fognak ebédelni. Halat, csirkét, miegymást. Utána kifekszenek a hotel udvarában a medence szélére, és napoznak estig. Mi nem nagyon voltunk a szállóban egész nap, de este ugyanazokat az arcokat láttuk mindig a szálloda éttermében vacsorázgatni. Nekem nem tűnik túlzottan fantáziadús dolognak az, ha valaki kijön Indiába, és csak a hotel kertjét látja, még a tengerpartra sem megy ki. 

Szerintem minden helyen ki kell használni a lehetőséget azokra a dolgokra, amikre máshol nincs lehetőség. Persze nyilván egy utazást a saját értékrendünk szerint kell megtervezni. Itt Kovalamban találkozik az Astanga, a jó idő, a tengerpart, a Kalari és a jó társaság is, plusz remek helyekre lehet kirándulni. Szóval én egyelőre nem keresgélek tovább, jövőre biztosan ugyanide jövök vissza. De most már vár Magyarország, sok dolgom van még ott. Remélem, mindenkivel találkozunk az órákon!

Lúzerológia

Korábban volt egy kérés, hogy fejtsem ki, mit értek pontosan a "lúzer" kifejezés alatt, és ki az, aki annak számít, illetve ki lehet-e kerülni ebből a kategóriából? De mielőtt erre kitérek, kanyarodjunk vissza a tegnapi témánkhoz, vagyis a felszabadulás további négy fajtájához, és azután talán világosabb lesz, hogy ki a lúzer, és ki nem az. 


Szóval a felszabadulás további négy kategóriája a szálókja-mukti, szársti-mukti, szárúpja-mukti és a számípja-mukti. Ezek a felszabadulás személyes formái, vagyis csak az éri el, aki hisz Istenben, és a bhakti-jógát gyakorolva odaadással fordul felé. A Bhágavata Purána szerint a megszámlálhatatlan anyagi univerzumon túl helyezkedik el a mág tágasabb lelki égbolt, amelyet vakító sugárzásával beragyog a Brahman. Ebben a lelki égben, amely örök és nem átmeneti, mint az anyagi univerzumok, végtelen számú lelki bolygó van. A lelki bolygók mindegyikén Krisna vagy Visnu különböző formái vannak jelen örökké, és a hívek kizárólagos odaadással szolgálják Istent kedvenc formájukban. 


Azok számára, akik teljes képtelenségnek vélik azt, hogy a lelki világ létezzen, és ugyanolyan dolgok legyenek benne, mint az anyagiban, csak éppen tökéletesek, egy kis gondolkodnivaló: Ha a lelki világ csupán egy tulajdonságok nélküli energia lenne, akkor bizonyára sokkal unalmasabb lenne, mint az anyagi. És honnan is jöhente mindaz a változatosság, szépség, érdekesség, amit ebben a világban tapasztalunk, ha nem Isten és az ő lelki világának töredékes visszatülkröződése lenne? Teljesen logikus, hogy a lelki világ végtelenül változatos, szemet gyönyörködtető, és olyan izgalmas dolgok történnek benne, hogy ha egszer valaki "felébred" e vilgábéli lázálmából, akkor már biztos lesz benne, hogy ez csak egy rossz álom volt, az pedig a tökéletes valóság.


Nos, a szálókja-mukti azt jelenti, hogy ugyanazon a bolygón lakhatunk, mint Krisna vagy Visnu. Sőt, személyesen is szolgáhatjuk Őt. A szárúpja-mukti azt jelenti, hogy a bhakta (hívő) ugyanolyan lelki formát kap, mint Visnué. Ez sem meglepő, ugyanígy, ahogyan itt az anyagi világban a lélek magára ölt egy anyagi elemekből álló, átmeneti fizikai és mentális testet, a lelki világban rendelkezik egy örök lelki testtel és érzékszervekkel, elmével, és a hozzájuk kapcsolódó összes személyes attribútummal. Ezt is csak akkor tudja valaki elfogadni, ha elhiszi, hogy Isten is egy személy, a Legfelsőbb Személy. A szársti-mukti azt jelenti, hogy  a bhakta ugyanolyan fenségekre, képességekre, hatalomra tesz szert, mint Visnu. A számípja-mukti pedig azt jelenti, hoyg személyes kapcsolatba kerül vele. 


Szóval Isten országa valóban létezik, és el is léhet érni, is bizonyára még sokkal-sokkal gyönyörűbb, mnit Kerala! Ehhez azonban a bhakti-jógát kell gyakorolni, és már ebben a világban Krisna szolgájává kell válnunk, mert a halálunk pillanatában azt a létállapotot érjük el, és azon a bolygón születünk meg, amelyiken egész életünkben meditáltunk.


Nos, hát ez nem tűnik rossz opciónak. Aki ezt eléri, az biztosan nem lúzer. A tegnapi blogban azt is említettem, hogy ha valakiből akkora démon kerekedik, hogy kiérdemli azt, hogy személyesen küzdjön meg Krisnával, akkor persze Krisna fog győzni, és megöli. De ebben a pillanatban a démon bűnös visszahatásai megsemmisülnek, és eléri a személytelen felszabadulást. 


Szóval vagy legyél szent, vagy legyél irdatlan nagy démon, de ha középszerű vagy, akkor maradsz a karma szövevényében. És ez a  lúzerség, amikor elszalasztod a lehetőséget. Amikor nem éred el a kitűzött célt, csak álmodozol róla. Vagy még azt sem, mert nincsenek céljaid, csak depressziózol. A lúzerségben az a legszomorúbb, hogy nem fog sajnálni senki sem, mert mindenki a győztesek ünneplésével van elfoglalva, így legalább egy kis időre meg tudnak feledkezni a saját lúzerségükről. 


Az jó, hogyha vannak példaképeink, de persze nem elég rajngónak lenni, követni is kell a példájukat. Ha jó példaképeket választunk, akkor mi is sikeresek és inspiráltak leszünk azáltal, hogy követjük őket. Épp a napokban hallottam valakitől, hoy azt mondta: "Én csak nézni szeretem az astangát, csinálni nem annyira." Na jó, nem mondom, hogy feltétlenül lúzer az, aki így gondolkodik, mert lehet, hogy más területen valami kimagasló eredményt ér el, de én azért jobban szeretem csinálni, mint nézni, és az is biztos, hogy teljesen mást élünk át, miközben gyakorolunk, mint amikor csak a Youtube előtt ülünk és pörgetjük a videókat. 


Szóval irány gyakorolni, és ha jól gyakorolunk, akkor életünk végén elérjük a kiválasztott célt, és boldogok leszünk. Mert a siker nem számít, mindegy az, hogy mások mit gondolnak rólad. Az számít, hogy te mit élsz át belül a küzdelmeid során, és mit valósítasz meg az életedben. Ez csak a te kincsed, és megoszthatod másokkal, de nekik is meg kell vívniuk a saját csatáikat. Remélhetőleg nem Krisnával, csak az egójukkal, azon talán könnyebb felülkerekedni. És befejezésül egy fotó, amit a Sivananda Ashramban készítettem Gopál Krisnáról.

Isten országában

Jelenleg még mindig Keralában vagyunk, amit God's Own Country-nak, vagyis Isten saját országának neveznek. A monda szerint Parasuráma, Kirsna csatabárdos inkarnációja a tengerbe hajította a csatabárdját, és így hasította ki Keralát az óceánból. Hát jól sikerült hasítás volt, annyi biztos, legalábbis nekem bejön! Lehet, hogy Parasuráma Keralához kapcsolódó ténykedése miatt is olyan népszerű a Kalari Payattu, Kerala nemzeti harcművészete. 


Ambarísh elmagyarázta a minap, hogy az egyéni formagyakorlatokat és a gyógykezeléseket nevezik Kalarinak, a páros formagyakorlatokat pedig Payattunak, ami kicsit hasonlít az angol "fight" szóhoz. Ha jól tudom, három irányzata van a Kalarinak. Az északi, a déli és a keleti. Ebből csak az északiban van pusztakezes szabad küzdelem, amit talán 10-15 évnyi formagyakorlatozás és fegyveres gyakorlás után kezdenek oktatni. Ambarísh a déli irányzatot oktatja, itt csak formagyakorlatok vannak, egyénileg és párosan, fegyverekkel. Keddre ígért egy bemutatót, remélem a kígyó-szerű kardot is fogja használni, mert arra nagyon kíváncsi vagyok. 


Nos, kanyarodjunbk vissza tegnapelőtti témánkhoz, a felszabaduláshoz, amit Patandzsali kaivaljának nevez, míg más helyeken a Puránákban és a Bhagavad-gítában moksának, vagy muktinak is neveznek. Egy bizonyos szempontból minyegyik megfogalmazás ugyanazt a tudatállapotot jelöli, vagyis amikor az elme mentes a gunák, a kötőerők hatása alól. Ez a felszabadulás megfogalmazása innen nézve, vagyis amikor a lélek kiszabadul az anyagi világ fogságából, akkor felszabadult léleknek nevezzük. Ehhez nem szükséges konkrétan elhagynia az anyagi világot, ezen belül maradva is elérhetzi ezt a tudatállapotot. A börtönben is vannak rabok és vannak fegyőrök, de ők nem foglyok, mert ők nem szegik meg a törvényeket.


Amonnan nézve viszont, vagyis az anyagi világon túlról, sokféle fajtája és szintje létezik a felszabadulásnak. Kezdjük azzal, hogy a felszabadulás eléréséhez valamilyen lelki folyamatot, jógafolyamatot kell gyakorolni, vagyis erőfeszítést kell tenni. A Bhagavata Purána szerint az Abszolút Igazságot három szinten lehet megvalósítani: Brahman (személytelen abszolút energia), Paramátmá (Felsőlélek, vagyis Isten kiterjedése mindenki szívében), és Bhagaván (az Istenség Legfelsőbb Személyisége). Mindhárom aspektus ugyanannak az Abszolút Igazságnak a megnyilvánulása, de a Brahman olyan, mintha a hegy fölött lebegő ködöt látnád, a Paramátmá olyam, mintha látnád már a hegy körvonalait, a Bhagaván szint pedig olyam, mintha rajta lennél a hegyen, és látnád minden egyes szikláját, fáját, a rajta lakó állatokat stb. 


Ugyanitt olvashatjuk azt is, hogy ötféle felszabadulás létezik. Ezek közül az első a szájudzsja-mukti, vagyis a személytelen felszabadulás. Ezt kétféleképpen érheti el a lélek: az egyik mód az, hogy az anyagi univerzumokat elhagyva beleolvad a személytelen Brahman-ragyogásba. A másik pedig az, hogy Mahávisnu testébe olvad bele. Az advaita filozófia követői általában az elsőre törekszenek, míg a buddhisták a másodikat érik el. Érdekes dolog, hogy azok a  démonok, akiket Krisna vagy valamelyik inkarnációja öl meg, szintén beleolvadnak a testébe. 


A brahmanba olvadással kapcsolatban még azt kell tudni, hogy a lélek valójában nem oldódik fel, mivel egyéni létezése örök. Csupán tudatilag érzékeli úgy, hogy ez egyéni léte megszűnt. A buddhisták "kilobbanása", vagy a nirvánába jutás pedig a mélyálomhoz hasonló tudati állapot, amelyben a lélek nem érzékeli még azt sem, hogy létezik, míg a brahmanba olvadók azt érzékelik, hogy eggyé váltak vele. 


Egyébként a személytelen filozófusokat két kategóriára különíthetjük el. A brahmavádík azok a filozófusok vagy gyakorlók, akik elismerik a Paramátmá és a Bhagaván aspektusok létezését, de ők a brahmanhoz vonzódnak. Sankarácsárja megjelenésével azonban ezt az irányzatot tulajdonképpen elnyomta a Sankara-féle Advaita Vedánta, amelyik kimondja, hogy a Paramátmá és Bhagaván aspektus, vagy a Brahmannak bármilyen attribúttummal történő felruházása szintén az illúzió terméke. Ezért a modern imperszonalistákat Srí Csaitanya Maháprabhu májávádíknak nevezte el, ugyanis a tanításuk arra redukálódik, hogy minden az illúzió terméke, és a Brahman az egyedüli valóságos létező, az viszont leírhatatlan és megnevezhetetlen, mivel nem rendelkezik attribútumokkal. 


Nem megyek most bele Sankarácsárja tevékenységének történelmi és ezoterikus perspektívába álltásába, elég annyi hozzá, hogy a májávádík sértővé válnak Istennel szemben, mivel nem fogadják el a létét. Így a személytelen filozófia tulajdonképpen burkolt buddhizmus vagy materializmus. Tehát ennek a filozófiának a követése még a személytelen felszabadulásig sem tudja elvezetni a gyakorlóit, és általában a szavakkal történő bűvészkedés mellett különböző jótékonysági tevékenységekkel szoktak foglalkozni a imperszonalizmus nagy gurui, mivel képtelenek valódi spirituális tartalommal megtölteni az életüket. 


Na jó, Isten országáig még mindig nem jutottunk el, úgyhogy a felszabadulás további négy formájának tárgyalása a holnapi blogra marad. Addig is egy kép Varkaláról, ahová viszont mi nem jutottunk el, de ahogy nézem, a mi partszakaszunk alkalmasabb a body-surfinghez :-). 

Hullámok

Még egy bejegyzés a vízpartról, Pávalány blogjára reagálva, akinek kisebb vízi balesetét én is emlegettem a napokban. Szóval Kovalamban nagyok a hullámok. Nem tudom, igaz-e, de úgy hírlik, hogy minden héten belefullad pár turista a vízbe. Ennek szerintem az elsődleges oka, hogy azt gondolják: "Tudok úszni, gyerünk befelé!" Igen ám, de itt nem csak a hullámok nagyok, hanem az áramlatok is erősek, és ha véletlenül olyan mélyre mész, ahol nem ér le a lábad, akkor nagy esélyed van rá, hogy behúz a víz, és nem tudod visszaküzdeni magad a partra. Ilyenkor a lájfgárd már tehetetlen, maximum a sípját bírja fújni. 


Plusz a hullámok. Az utóbbi két napban eléggé megélénkült a szél, és nem voltak ritkák a két-három méter magas hullámok sem. A szörfösök is próbálkoztak, de ahhoz azért ez nem elég, hogy tényleg percekig tudj siklani a hullámokon, mert előbb partot érsz. A hullámlovaglós karrieremet (persze deszka nélkül) már a kilenvenes évek végén kezdtem, Jagannatha Puriban, ami Orisszában található, a Bengáli-öbölben. Az  ember ugye megvárja a hullámot, felugrik oszt ráfekszik, majd szépen kisodortatja magát a partra. A lényeg a megfelelő időzítés, és annak kiszámítása, hogy melyik hullám megfelelően "érett a feladatra". 


Ha a hullám túlérett, mire odaér, ahol te állsz, akkor a teteje átcsap, és habokat verve zúdul lefelé. Ilyenkor a legjobb, ha fejest ugrasz a hullám ALÁ, és lehasalsz, amíg elvonul feletted. Ha felugrasz, nagy eséllyel átfordít vagy földhöz vág, úgy, ahogy vagy. Ilyenkor a horzsolások és a fuldoklás mellett könnyen kijuthat egy válltörés vagy gerinc-roppanás is. Nekem 1996-ban roppant meg a gerincem, körülbelül szívmagasságban, amikor egy hullám átfordított Puriban. Elmozdult a csigolya, és utána minden hajnalban hátfájásra ébredtem, ha hat óránál többet feküdtem hanyatt. Semmilyen csontkovácsnak nem sikerült helyre tennie, és évekig szenvedtem, mire ismét eljutottam a jógáig. 


A jóga volt az egyetlen dolog, ami annyira segített a gerinc körüli izmok tidatosításában és megerősítésében, hogy a helyére került a csigolyám. Ezzel egyidőben, gondolom, valamiféle érzelmi megnyílás folyamata is elkezdődött, mert azóta sok mindenféle változás történt az életemben. De a jóga továbbra is toplistás, és mind a mai napig meglepődöm azon, amikor egy jógás azt mondja, hogy megfájdul a dereka a hátrahajlításoktól. Nem azért, mert elképzelhetetlennek tartom, inkább azért, mert én sohasem szoktam derékfájdalmat érezni, még 108 dropback után sem. 


Szóval ha időben elkapod a hullámot (mielőtt átcsap és megtörik), akkor meg tudod lovagolni az erejét, és deszkaként ráfeküdve akár a partig is kivisz. Roppant jó, meditatív érzás, amikor körülötted zubog a víz, te meg suhansz, mint egy torpedó. Na jó, van benne egy kis adrenalin is, dehát az legális :-) Persze a végén, ha nem vigyáz az ember, szintén lehorzsolhatja a hasát vagy a fejét. Szóval a víz erős, és a hullámnak legfőképpen a taraja erős, ezért ha látod, hogy éppen aláomlik előtted a felmagasodó vízfal, akkor bizony a legjobb, ha hasra vágod magad és átúszol alatta. Tisztelni kell a természet erejét, hiszen ez is Isten erejének a parányi töredéke.


Én úgy érzem, hogy harmóniában vagyok az elemekkel, főleg, amióta jógázom. Imádom a napot, a tengert, a homokot és a szelet is. Persze a hideg nem annyira a kedvencem, dehát az nem szerepel a négy elem között :-) Az ember frusztrációja általában abból fakad, hogy uralni próbálja az elemeket, vagy figyelmen kívül hagynni az erejüket. Ehelyett harmóniába kell kerülni velük, és ráhangolódni a lüktetésükre. Ez az egyik módja annak, hogy felülemelkedjünk az elemek hatásán, legalábbis ami az elmét illeti. Padandzsali azt mondja, hogy a jóga állapota az, amikor megállítjuk az elme hullámzását, "lefojtjuk" a csitta-vrittiket. Ennek egyik módja az, hogy tökéletes összhangba kerülünk az elemekkel, érezzük azok változásait, de nem feljesztünk ki valamilyen ragaszkodást vagy ellenszenvet az elemek különböző állapotai iránt.


Bár kifejezetten melegben szeretek jógázni, az a tapasztalatom, hogy az utóbbi években a hideget is könnyebben tolerálom, sem az egészségemre, sem a tudatállapotomra nem hat annyira, mint korábban (mondom ezt én innen a jó meleg Kovalamból). Nem baj, ha hazaérek, majd gyakorolhatom a hideggel szembeni semlegességet...


Szóval ez a hozzáállás, amit a természeti erők működésével kapcsolatban gyakorolhatunk, kiterjeszthető más érzékszervi vagy mentális tevékenységekre, és a másokhoz fűződő kapcsolatainkra is. A jógikus elme állapotát egy nyugodt tó felszínéhez szokták hasonlítani. Őszintén szólva engem az óriási hullámok jobban szórakoztatnak, mint a csendes tófelszín, de az állandóságot és háborítatlanságot a tenger mélyén is meg lehet találni. Tehát meg kell tanulnunk azt is, hogy a hétköznapi életünk háborgó viharain túl megtaláljuk azt az állandóságot, amelyben elsődlegesen igazak vagyunk önmagunkhoz, valamint hűségesek, megbízhatóak vagyunk a kapcsolatainkban, bármit is hoz a sors. Miután a hullámok elültek, holnap majd tényleg beszélünk a felszabadulásról is :-).

Ébresztő!

Ma reggel gondok voltak a felkeléssel. Bár úgy döntöttem, hogy az útinaplós bejegyzésekről áttérek a filozófiai témájúakra, talán nem árt összekötni a kettőt, hiszen az ember az elmélkedés helyett (vagy mellett) a valós életben szerzett tapasztalatokból is nagyon sokat  tanulhat. Emellett az elméleteknek, a tanításoknak, az okoskodásnak ki kell állnia a valódi élet próbáját is, csa akkor ér valamit.


Szóval a felébredés művészete. Fél hatkor megszólalt az ébresztő, és Bogyó fel is keltett. Általában felkelek, akkor is, ha nem érzem túl frissnek magamat. Nem szoktam a felébredés utáni pillanatban "újratervezni" a napomat csak azért, mert éppen nincs kedvem felkelni. Ez már rutin, ugyanis tudom, hogy az álomittas tudatállapot nem a legjobb tanácsadó, és amikor már magamnál vagyok, általában megbánom, hogy lemaradtam valamiről. Vannak olyan emberek, akiknél az alvás van az első helyen, és utána jöhet minden más, amikor már az ágy is kivet magából. 


Nálam viszont fordítva van, és lehet, hogy ez is egy szélsőség, mert az alvást, a pihenést én mindig az utolsó helyre teszem, és inkább aktívan szeretek kikapcsolódni. A történethez elég annyi, hogy ma reggel némileg küzdenem kellett, mire elindultam a fürdőszoba felé. Bogyó nagy lazán elintézte a reggeli gyakorlást azzal, hogy fáj a dereka, és visszafeküdt hortyogni. Nem lepődtem meg, mivel már lehúzott egy-két ilyen napot Kovalamban, ami az ágyban fekvésről szólt neki. Igaz, tegnap a fekvés egy részét a parton ejtette meg, a napozóágyban, de ott is aludt, csupán egyszer jött be a vízbe öt percre.  


Szóval Bogyó visszafeküdt, én elkezdtem készülődni. Hatkor lemnet Timit is kelteni, és amikor visszajött, bekamuzta, hogy Timi is az alvást választotta. Ezen meglepődtem, de végül kezdtem elhinni és bedepózni, hogy ma egyedül fogok gyakorolni. Nem szeretek egyedül gyakorolni, még akkor sem, ha csak velem foglalkozik a tanár. The more the merrier, hiába, extrovertált ember vagyok. Végül Timi csak megjelent, és ketten mentünk Padmához, így már elviselhetőbb volt a reggeli gyakorlás. 


Kalarira viszont nem jött, így azt egyedül nyomtam végig. Reggeli után már engem is elnyomott a buzgóság, és kénytelen voltam ledőlni egy negyed órácskára. Ebből végül másfél lett, ami nem nagy bűn, tekintve, hogy nyaralni vagyunk, de dél körül már el akartam kezdeni írni a blogbejegyzést, hogy az otthoni reggel 9-re fel tudjon kerülni. Szóval az utolsó negyed órát ébredezéssel töltöttem. És itt ismét szembesültem azzal a ténnyel, hogy a felébredéshez bizony erőfeszítésre, komoly szándékra, és megfelelő konkrét lépésekre van szükség. 


Egyrészt kell egy komoly motiváció, amik közül nálam a legjobban a "kötelesség" vizsgázott. mert ha az elméden belül próbálsz motivációt keresni, az a félálom megváltozott tudatállapotában érvényét veszíti, hiszen momentán me akarsz semmi mást, csak tovább aludni. De amikor emlékeztem arra, hogy van valami kötelességem, valami, amit megígértem valakinek, vagy amit mások elvárnak tőlem, és én is fontosnak tartom, vagy kötelességem van Isten felé, ez általában segít felülemelkedni a belső akadályokon és leközdeni a félálom tétova ködét.  


Ez a kérdéskör azért foglalkoztatott az utóbbi időben, mert sok olyan idézetet olvastam a fészbúkon, amelyben azt mondják, hogy a spirituális fejlődésre tett erőfeszítések teljesen haszontalanok, mert csak "fel kell ébredni" - és ez az egyik pillanatról a másikra megy, külső beavatkozásra. Például: "Minden gyakorlat, technika, eszköz, amit a jóga használ, csupán azt hivatott célozni, hogy a jelen tévképzetet eltávolíthassuk, így megteremtve a lehetőséget az azonnali és végső felismerésre. Nincs szó fejlődésről, de még tisztulásról sem – a káprázat vagy fennáll, vagy nem, nincsenek fokozatok. Aki azt álmodja, hogy éppen ébredezik, az még mindig az álom világában tartózkodik, nem került közelebb a felébredéshez."


Ezzel nem csak filozófiai megértésem alapján, hanem a tapasztalataim alapján, sőt, Patandzsali Jóga-szútrái, vagy a Bhagavad-gítá kijelentései alapján sem tudok egyetérteni. Az astanga-jóga, vagy a bhakti-jóga, vagy bármelyik klasszikus jóga-rendszer a felszabadulás felé viszi a lelket. Bár a nyolcfokú jóga rendszerének legvégső szintje a szamádhi, vagyis az elmerülés, ami bizonyos értelemben az elme megszokott funkcióinak kikapcsolását jelenti, nem mindegy, hogy miben merülünk el. Éppen ezért Patandzsali a negyedik fejezetnek a Kaivalja-páda címet adja, amiben megjelöli a jóga spirituális célját, nevezetesen a felszabadulást. A Kaivalja kifejezés a "Kévala" szóból ered, aminek jelentései: egyedülálló, kizárólagos, kettősségektől mentes stb. Ez a lélek azon állapotára utal, amikor mentes az anyagi szennyeződésektől, a gunák (anyagi kötőerők) és a karma ráhatásától.


Bár a "felébredést" vallók filozófiája szerint e fogalmak csupán álomképek, vagy az illúzió termékei, Patandzsali nagyon is konkrétnak tekinti őket, és azokat a törvényeket is, amelyek alapján működnek és hatnak az élőlény tudatára. Még konkrétabbnak tekinti a Purusát, vagyis a tudatos lelket és az Ísvarát is, vagyis Istent, akit egy különleges Purusának tekint. A Bhagavad-gítá megfogalmazása szerint az Ísvara a Parama Purusa (Legfelsőbb személy), vagy Parabrahman (a Legfelsőbb Brahman), míg a lélek, bár minőségileg azonos vele, mennyiségileg végtelenül parányi hozzá képest. Ugyanakkor örök egyéni létüket sohasem veszítik el, és nem oldódnak föl egymásban. De erről majd holnap többet. 


Ami az erőfeszítést tekinti, mind Patandzsali, mind Krisna beszél az abhjászáról (gyakorlás) és a vairágjáról (elkülönülés), amelyek minden jógafolyamatban egyforma szerepet játszanak, az elejétől a végéig. Nem sok értelme lenne azt mondani, hogy hát igen, a szabályokra és a gyakorlásra szükség van az elején, de a végén nyugodtan sutba dobhatja a gyakorló, úgysem érnek semmit a "felébredés" szemszögéből. A felébredés mellett a felkelést is ugyanúgy gyakorolni kell, és ami a legfontosabb, nem szabad visszaludnia az embernek. Mert az sem kizárt, és naivitás lenne valamiféle varázspálca létezésében hinni, amivel megérintenek és rögvest magadhoz térsz, és soha többé nem akarsz újra álomba merülni.


Az anyagi világ "káprázatát" a szamszkárák adják, vagyis azok a mentális benyomások, amelyek a lelket a karmikus cselekedetek láncolata során érik. Ez a gunák kombinációjnak megfelelően mindenki esetében más és másmilyen lehet, szóval különböző akadályokkal fogunk küszködni a "felébredés" gyakorlása során is. Ugyanakkor maga a gyakorlás mindenkire kedvező hatással van, és az öt tiltó szabály mellett éppen ezért határoz meg Patandzsali öt előírást is, amelyek közül a szvádhjája (az önvaló tanulmányozása) és az ísvara-pranidhána (meghódolás Isten előtt) a legfontosabb gyakorlatok, amelyek közel visznek a szamádhihoz. 


A karmikus benyomások ugyanis konkrét visszahatásokkal kötik meg a lelket, amelyeket el kell mosni a ellki gyakorlatokkal. Ez a tisztogatás bizony hosszadalmas erőfeszítést igényel, és nem lehet csupán annyivla eléntézni, hogy "felébredtem". Felébredés után még ott van az összes mocsok, izzadtság, méreganyag, ami éjszaka a lázálmaid során kivált és megült a tested felszínén. Ha nem fürdesz meg jó alaposan a felkelés után, akkor nem leszel túl szalonképes állapotban. 


Sok gurut láttam már, aki elhanyagolta a saját lelki gyakorlatait, vagy éppen a szabályok követését, azt gondolván, hogy ő már "felébredt". Az a helyzet, hogy a szavakat bármire lehet használni, és könnyen el lehet hitetni egy kezdő keresővel egy csomó mindent. A cselekedeteink azonban sokkal konkrétabb módon meghatározzák a tudatállapotunkat, és egy szent, aki valóban megvilágosodott, tényleg szentként fogja élni az életét, és másoknak is követhető pédát fog mutatni. Azonban egy önmegvalósított lélek helyzetét csak egy ténylegesen önmegvalósított lélek képes valóban felismerni, a többiek mind a "vak vezet világtalant" kategóriába tartoznak. Többek között ezért vagyok allergiás az ezó gurukra. 


Van egy másik, nagyon jelentős, praktikus veszélye ennek az ideológiának, hogy az önmegvalósítás eléréshez nem kell semmilyen konkrét erőfeszítést tenni, csak "véletlenül" a megfelelő helyen kell lenni a megfelelő időben, éspedig a veszély az, hogy megöli a motivációt. Az egész Bhagavad-gítá és a Jóga-szútra is a megfelelő motiváció kifejlesztéséről szól. És én továbbra is azt tartom, hogy mind az anyagi, mind a lelki célok eléréséhez egyaránt nagyon erős motivációra van szükség. 


Éppen azért van annyi depressziós, céltalan, frusztrált ember manapság, mert ahelyett, hogy célokat keresnének és megtalálnák a módját, hogy elérjék azokat, kifogásokat keresnek, és ha valaki elhiteti velük, hogy elég jó a kifogás, amit találtak, akkor megnyugszanak, és ismét álomba merülnek. Ardzsúna nem akart harcolni, hanem helyette meditálni akart. Krisna egész erőfeszítése abban rejlett, hogy megyőzze Ardzsúnát, igenis hacolnia kell, mert így éri el a tökéletességet. A kötelességből indultunk ki, mint végső motivációból. Ha a kötelesség csupán külsődleges marad, vagyis megcsinálom, mert kénytelen vagyok, de nem igazán vágyom rá, akkor nem fog túl sokáig motiválni. Ha viszont lelki szinten fogadjuk el, élethivatásként, és nem tévesztjük szem elől sosem, akkor át fogja alakítani a lényünket. 


Szóval én azt mondom, amit Krisna is, hogy harcoljunk a harc kedvéért, és végezzük a kötelességünket ragaszkodásoktól mentesen, és így mi is az álom legyőzőjévé válhatunk, mint Ardzsúna! Mert igenis az álmot le kell győzni, és nem csak egyszer, hanem minden nap. Ebből kiindulva is megvan a blogtémám az életem hátralévő részére, mert az embernek szüksége van arra, hogy újra ás újra elmondják ugyanazt, ahhoz, hogy felébredjen, és ébren is maradjon. 


Búcsúzóul idebiggyesztem a Kalari oltár képér Ambarish sálájából, hogy emlékezzünk, Isten mindent látó szeme mindig éberen figyel bennünket, és mindig kész arra, hogy megadja a megfelelő motivációt a céljaink eléréséhez, főleg, ha a szabad akaratunkat összhangba hozzuk az Ő vágyával. 

Hardcore nyaralás

Elérkezett a nyaralás utolsó napja, legalábbis a csoport nagyobbik része számára. Anita, Vera és Bhaktipad ma éjszaka indulnak vissza a hidegbe, hóba, fagyba, a kovalami emlékeket melengetve. Reggel hiánytalan létszában sorakozott fel hat fős csapatunk Padmánál. Az első egy-két nap után teljesen Mysore style-ra váltottunk, és Padma is egyre jobban kezd ráhangolódni hármunkra, akik még egy hetet maradunk. Ma már pásászanában is igazított. Bogyó be is van riadva, hogy mi lesz, ha csak hárman maradunk, Padma biztosan szétszedi. Gyakorlás végén újabb csoportfotó, folyamatosan apadó létszámmal, majd irány a Kalari-sála.


Tamami ma már nem jött, úgyhogy hárman voltunk Timivel és Anitával. Anita nevét mindenki könnyen megjegyzi, mert indiai neve van, és azt jelenti, hogy "kegy". Ambarish persze ma sem hazudtolta meg magát, hármasával köröztetett bennünket a különböző lábtartásokban. A legszebb az a lovaglóüléses lépegetés elefánt-kéztartással, illetve a kitöréses hajlongatás előre-hátra. Ezeket lehet, hogy otthon bele is veszem az Iron jóga órába :-). Ma volt még hátraguggolósdi is, illetve egy kört spárgában is végigcsináltatott velünk. 


Utána megtanultuk a high kicket. A kalari-sálában van egy focilabda, ami fel van lógatva egy zsinórra, és szabályozni lehet a magasságát. Ambarish a kinyújtott keze magasságáig felrúg nekifutás nélkül. Velemi is próbáltatta, de én még nem tudok olyan sokat lendíteni. Miközben pihengettünk a körök között, Ambarish bemutatózott: botpörgetés, két bot pörgetése, spárgák, sőt, még gólyalábazott is nekünk két bambuszboton. Persze utána mondta, hogy ez nem Kalari, de nekünk azért tetszett. 


Utána jött a stickfight. Elkezdtük betanulni az első formagyakorlatot, és Ambarish minden körnél egyre gyorsabban nyomta, amikor már látta, hogy lassan megjegyzem a sorrendet. Jó kis edzés volt a mai is, a belső combjaimnak különösen. Kalari után reggelizés, puja, majd irány a part. Az előző két nap csak délután napoztunk, ami nel volt túl hatékony, úgyhogy most már fél tizenkettőkor elkezdtük. Kicsit meg is kapott mindenkit a nap, de azért remélem nem hámlunk le úgy, mint Bhaktipada, aki végig nem kente magát semmivel, csak a vállát ötven faktorral, miután lehámlott neki. 


Ma különösen nagy hullámok voltak. Mondhatni, egész héten ezeket vártuk, hogy a végére még jól megforgassanak bennünket. Persze a lájfgárd egyből figyelmeztetett, hogy ezek veszélyesek ám. Engem 2003-ban pont egy ilyen hullám fordított át és roppantotta meg a gerincemet, ami annyira fájt minden reggel, hogy utának kezdtem el jógázni. Semmiféle csontkovács meg masszázs nem segített, csak a jóga. Én most már rutinosabb vagyok, és ha nagyon nagy hullám jön, inkább átúszom alatta, mert így nem vág földhöz. Ha felugrasz, akkor nagy esélyed van, hogy lehorzsolod vagy bevered valamidet, vagy akár a vállad is eltörhet. 


Megérkezett Bettina is, Anand nevű fekete kutyájával, akit Goán szerzett. Annyira megörült a tengernek, hogy azonnal belevetette magát a legnagyobb hullámok közepébe. Azt mondta, hogy a tenger jobb, mint Goán! Persze a rutnija nem volt meg, így négy-öt horzsolással és egy derék-húzódással keveredett ki a hullámok közül. Vigyázni kell, mert a víz, bár folyékony, de azárt nagy erőt képvisel. Összességében fél tizenkettőtől fél ötig kint voltunk, le is pirultam egy kicsit. Közben  Bogyó és Bhaktipad megvívták freestyle grappling-küzdelmüket a parton, a lányok pedig az eltanult Kalari-pózokat mutaták be. 


Délután beültünk a Suprabhatam-ba étkezni. Elég lassan szolgáltak ki, de az ebéd finom volt. Butter naan, kétféle rizs, bindi masala, házisajtos babos curry, palak panír, zöldsaláta és az elmaradhatatlan lime szóda és frissen facsart levek. Ebéd után beindult az ügyintézés, utolsó napos esti kapkodás, vásárlás, pakolászgatás. Némi blogolás után fekszünk, mert nekünk folytatódik a kiképzőrtábor, Bhaktipadék pedig utazással töltik az éjszakát és a holnapi napot. 


Még öt nap töltődés, utána bátran indulok vissza felvenni a küzdelmet az otthoni taposómalommal és depresszióval. Már most egyforma mértékben mennék vagy maradnék, mert hiányzik már az Atma Center, a családom, a jógások és az óratartás is. Jövőre újra jövünk, az biztos, és remélem, minél többen csatlakoznak hozzánk, mert idén is mindenki elégedett volt a kirándulással. 

Jediképző

Ma reggel már nem fáztam gyakorlás közben, sőt, meg is izzadtam :-) Az ékapáda-sírsászanák továbbra sem mennek, meg a kapótászana sem, de még van egy hetünk!!! Viszont volt energiám rendesen végigcsinálni a sorozatot, és a végén ismét group-fotó, ez már kezd hagyománnyá válni. Utána egyből Kalari. Lenéztem a teraszról, és nem láttam senkit a sálában, meg a botcsörtetést sem hallottam. Na mondom, csak nem elmarad az edzés?


Azárt átmentünk, hátha sikerül előkeríteni Ambarisht. Anita is bevállalta élete első Kalari edzését. Ambarish éppen a konyhában tüsténkedett, aztán megláttuk Mai Linget is, aki még nem gyakorlatozott, hanem csak bemelegített. Később kiderült, hogy Tamaminak hívják, Japánból valósi és öt hónapja Kalarizik már Ambarishnél, de nemsokára továbbáll, lehet, hogy Thaiföldre megy Muay Thai-t tanulni. Na akkor aztán tényleg kíméletlen gyilkos lesz belőle! Ma reggel pedig elaludt, de mivel tegnap este összefutottunk, és mondtuk neki, hogy megyünk gyakorolni, ő is jött fél kilencre és együtt kezdtük a Kalarit.


Ambarish mutatott néhány bemelegítő gyakorlatot Anitára való tekintettel, vállkörzést meg bokakörzést. Megjegyezte, hogy Anitának indiai neve van. Utána belecsaptunk a lecsóba. A legtöbb kört négyen csináltuk együtt, de néha szóló köröket is csináltatott velünk. A legszivatóbb a kitöréses hajlongatás mellett a lovagóülésben végzett kézforgatás volt, amiből mondta, hogy először elég csak négyesével, utána pedig már bármennyit meg fogunk tudni csinálni (mint a jedi-lovagok, jegyeztem meg magamban). Be is mutatta, hogy mennyire lazán megy ez a kis mélyguggolós kata, amelynek során szerintem mindannyian megbántuk még azt is, hogy megszülettünk. 


Anita belső combja szinte biztos, hogy három napig fájni fog, a miénk már szokja a strapát, csak annyi a hatása, hogy hirtelen combban szűkek lettek rám a fürdőgatyáim, illetve az ékapáda-sírsászanánál nagyon érzem, hogy bekötött. Sebaj, egyszer vagyunk itt egy évben, ki kell használni a lehetőséget, mivel otthon egyelőre nincs Kalari oktatás. Aztán meg majd csak kinyúlik az a combizom!


Az újabb meglepetés akkor következett be, amikor Ambarish mosolyogva megkérdezte: " You want stick?" Vagyis hogy akarok-e botos gyakorlatokat tanulni? Nanááá, hogy még mennyire! Nosza, újabb hódolat-ajánlás az oltár előtt, a bot felvétele előtt. Utána tisztelgés egymásnak, majd a lépések és a suhintások összehangolása következett. A boton mindig csúsztatni kell a kezünket, és az egyik, illetve másik végével is ütni kell. Van, amikor két marokra fogja az ember, és forgatja, mint egy lézerkardot. A katanára nem annyira hasonlít, mert teljesen egyenes és bambuszból van. Jókat suhintgattunk a fejünk fölött, és meghatározott koreográfia szerint kellett előre-hátra menni, és ütküztetni a botokat fent meg lent. Van olyan figura is, hogy az egyik fél a másik lába alá vág, az meg felugrik, miközben a bot átsuhog alatta. Hát jó volt, annyi biztos, még egy hétig nyomhatjuk minden reggel, az alatt csak ragad rám valami.


Reggelire csak gyümölcsöt ettünk, mert Nityananda Prabhu megjelenési napja van, és délig böjtöt kellett tartani. De abból nem keveset, és utána pujáztam, majd egyig interneteztem. Bogyóval ismét a Lonely Planetben beszéltük meg a találkozót, a többiek közben a strandon sütkéreztek, az utolsó napokat kihasználandó. Rendeltünk egy-egy Vegetable Basketet, ami az itteni kedvencünkké kezd válni. Csak az az egy probléma van vele, hogy akkora, hogy egy ember nehezen birkózik meg vele. Legalábbis én, úgyhogy máskor mindenképpen megosztom valakivel, mint ahogy eddig is tettem. Közben befutott egy magyar csoport az étterembe, egyre több magyarral találkozunk idekint.


A csoportot Harijan Swami, a Magyar Hindu Vaisnava Gyülekezet egyik guruja vezette, mivel éppen körutazást tartanak Indiában. Üdvözöltük egymást, modtuk, hogy jógatáborozni vagyunk. Ő azt válaszolta: "Mi is jógázgatunk." Én még úgy emlékeztem, hogy Harijan Swami pár évvel ezelőtt egy cingár emberke volt, most jó száz kilót nyomhat. Nem tudom, hogy a Hindu Vaisnaváknál miért híznak el ennyire a swamik, amikor egy szerzetesnek csak annyit volna szabad ennie, hogy a testét a lelkével összetartsa. Emellet meg szerintem nem bűn a jóga meg a testmozgás egy swaminak sem, nálunk például az ISKCON-ban a swamik odafigyelnek a testsúlyukra. 


Délután irány a part, ma is kell egy kicsit napozni-fürödni. Három után már nem éget annyira a nap, akár naptej nélkül is elvan az ember. A Main Beach-en voltunk (a helyiek Hawah Beach-nek nevezik). Itt sok a turista, nem csoda, hogy éppen két magyar mellé sikerült letelepednünk. Némi hullámlovaglás, heverészés után lassan lement a nap. A többiek éppen befelé jöttek ebédelni, amikor mi kimentünk a strandra, és amúgy is a világítótorony mögötti kis családias strandon voltak. Este elmentek még megnézni a parton lejjebb található mecsetet, és Bhaktipad szerzett magának egy arab sapkát is, amit itt a muszlimok hordanak. A mecset állítólag szép kívülről, de nem sok helyre engedték be őket. Plusz a mecset mellett egy irtózatosan szegény falucska helyezkedik el, nem olyan, mint Kovalam turistaövezete. 


Holnap lesz az utolsó nap Bhaktipadékkal, utána már csak hárman maradunk. Mivel nem lesz utazgatás, nagyjából minden nap ugyanazt írhatnám a blogba, úgyhogy lehet, hogy áttérek más témájú bejegyzésekre. Persze ha valami egetverően fontos történik, arról azért beszámolok.      

Varahadeva

Varahadeva Krisna egyik inkarnációja, aki vadkan formájában jelent meg egy pár millió évvel ezelőtt a földön. Ma volt Varahadeva megjelenési napja, de ennek a történetéről majd később.


Reggel 6:30-kor kezdtünk Padmánál, ez volt az utolsó reggel, amikor teljes létszámban együtt gyakorolt a csapat, mert Évi és Barbi este indulnak vissza Szlovákiába. Úgy éreztem, hogy ők is nagyon sokat fejlődtek, és ők is elégedettek voltak a jógaórákkal. Ez szerintem annak is köszönhető, hogy Padma nem a leghaladóbbakhoz igazította a mércét, mint ahogy például Lino szokta, hanem kifejezetten sokat foglalkozott a kezdőkkel, és így jó inspirációval térhetnek haza. Egyikőjök lakóhelye közelében sincsen astanga-stúdió, így Barbi otthon fog gyakorolni videó alapján, Évi már eddig is ezt tette, de most még inspiráltabb, hogy tovább gyakoroljon. 


Ma áttörés volt, mert a bal lábamat már egy kicsit tudtam tartani a fejem mögött, úgy, hogy elengedtem a kezemmel. Ez otthon menni szokott, itt viszont valószínűleg a Kalari és a sok thaiboxos guggolás miatt valamivel kötöttebbé váltak a combizmaim, sőt, meg is vastagodott a combom a sok mély kalaris guggolástól és lépéstől. A dvipadában és a jóganidrászanában is segített Padma, Bogyó meg közben fotózgatott. Meglátjuk, mennyi használható fotó van, mert néha tíz-húsz légzésig is ki kellett tartanunk az ászanákat, mire képes volt elkattintani a fényképezőgépet, és közben még remegni is szokott a keze. 


9:30-ra ismét taxi volt rendelve, mert Trivandrumba akartunk menni a Padmanabhaswami-templomba. Már múlt héten leadtunk az útlevelünk másolatát, mert az ottani ISKCON-templomban ígérték, hogy szereznek belépési engedélyt a templomba. Ugyanis külföldieket nem engednek be, csak avatott ISKCON-bhaktákat, mint utóbb kiderült. Az ügyet intéző prabhudzsível többször is beszéltem telefonon, és csak annyit mondott még, hogy mindenkinek dhótiban meg száriban kell lenie, csak akkor engedélyezi a belépést a maharadzsa. 


Nos, megérkeztünk a kis ISKCON-központba, ahol majdnem egy órás várakozás után előkerült az illetékes bhakta, és leültetett minket. Timire Padma reggel ráadta a szárit, úgyhogy ő nagyjából elfogadható volt. Verának még szereztek volna kölcsön-szárit, de Bogyó  nadrágjával és szakállával is bajok voltak. Plusz kiderült, hogy az engedélybe bele kell írni mindenkinek az avatott nevét és a guruja nevét. Abban is bene volt a prabhu, hogy adnak nevet nekik, és kitöltik a papírt, egy kis adomány fejében. Ámde a kitöltött papírokkal és teljes hindu harci díszben még el kell vonulnunk a maharadzsa titkárának irodájába, aki rányomja a pecsétet azzzengedélyre. Mindezenközben már fél tizenkettő lett, és a prabhuka azt is megmondta, hogy a templomba bizony már csak délután ötkor tudnánk bemenni azzzengedélyek birtokában is, mert addig pihen az Úr Visnu. 


Végeredményben úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a dolgot, és mielőtt elhagytuk volna az ISKCON-templomot, a prabhuka még odaevetette, hogy a Varahaswami-templomba, ami egyébként a fekvő Visnu-múrti eredeti otthona is volt, engedély nélkül is be lehet menni. Miért nem ezzel kezdted? Nos, irány oda, hátha még nem zárt be. Oda is értünk kisvártatva, de sajnos a templom már be volt zárva, csak az udvaron tudtunk körülsétálni. Az is szép volt, és volt egy elefánt is a szomszéd ház udavarán. Nagy fényképezgetésünk közepette megjelent a templom papja és leállította, merthogy idebent nem lehet fényképezni ugyebár. És egyébként is kitessékelt bennünket, mivel már zárja a külső kaput is.


Varahadeva történetében az áll, hogy amikor a föld a bűnös tettek miatt lesüllyedt a garbha-óceán mélyére, akkor Varahadeva, a vadkan alámerült, és az ormányán felhozta a felszínre. Nos, ezt a toló hatást mi is éreztük a mai napon, reméljünk, tisztultunk is benne egy kicsit, ha már ennyit erőlködtük konkrét eredmény nélkül. 


Utána kettéváltunk a két taxival, mert Vera meg szerette volna nézni az állatkertet, ami nagyon tetszett is neki utólag, mi pedig beültünk ebédelni az Annapurna vega étterembe, ahol ismét "meals ready", vagyis tháli művek voltak. Ez alkalommal percek alatt elibénk került a tizenhárom féle kis edényben gőzölgő levesek és szabdzsik tömkelege (természetesen a csilit nem sajnálták belőle), plusz a csapádi, a ropogós papadam, és kétféle rizs közül lehetett választani. Bhaktipad ügyesen feldöntötte az ásványvizes üveget, és megfürösztött engem és Timit a joghurtban, amit kitettünk a tálcáról az asztalra. 


Az étkezés végére még egy kis vanília-fagyit is kaptunk, és mindezt potom hatvanöt rúpíért, banánlevélen. Szóval jó volt, bár nekem délutánra ismét feljött a gyomosrav a torkomba a sok csípős ételtől. Ebéd után egy kis soppingolás, vettünk ajándékokat, üres dvd-ket, márkás gyerekruhát (az apukák már csak ilyenek), és a végén még egy édesség-boltba is bementünk, ahonnan kesudióval, aszalt datolyával és egy-egy doboz jégbe hűtött alkoholmentes Becks sörrel távoztunk. Nem szeretem a sört amúgy, mert keserű, de a nagy melegben azért jól esett.


Kettő után értünk vissza Kovalamba, azonnal irány a part. Délután mér nem éget a nap annyira, úgyhogy idén megúsztam a nagy leégést, Bhaktipadnak viszont nem maradt bűr a hátán, mert nagy vagányan nem kente magát az elején. Most bezzeg már az ötven faktoros bébinapozót nyomatja, de még egy pár hét lesz, mire rendesen begyógyulnak a sebei. A parton egy angol néni tegnap elkezdett egy tájképet festeni, amibe minket is belevett, de ma tudtam meg, hogy engem kihagyott sajnos. A nagy hullámozgatással, napozással, jógázgatással meg akrobatikával el is ment az idő. A sarkam reggel fájt a tegnapi kézenátfordulás-kísérlettől, úgyhogy ma ezt nem erőltettem.


Ötkor a napágyas fiúk mindenkit letessékeltek a napozóágyakról, mert ők most azt beszedik, mivel jelenésük van a mecsetben, ahol ma kezdődik egy nagy muszlim ünnep. Ennek hangjait hallottuk is reggel meg este, de mivel egy fokkal messzebb van, mint a Bhadrakáli-templom, inkább csak háttérzajnak érzékeljük már, és nem szigetes hangorkánnak. 


Este vacsorázni készültünk egy új ismerőssel, Bettinával együtt, aki a napokban költözött át Goáról ide a kutyusával. Már két éve kint van Indiában, egy vállalkozást próbál beindítani, és közben kitanulta az ájurvédát, a jógát, sőt, a Kundalini energiával is foglalkozott. Csak azt mondta, hogy amikor elindul felfelé, akkor nem tudja irányítani, és mindenféle furcsa dolgok történnek vele. Kétszer is volt már motorbalesete, amiben a feje sérült, illetve ma este, amint kilépett a háza ajtaján, szikrázva meggyulladt az elektromos vezeték a feje fölött, és egész Kovalam fél órára sötétségbe borult. Jó lesz vigyázni vele :-). Ez volt Éviék búcsúvacsorája, amiből kábé tízre értünk haza. Utána még pakolgattak, és várták a taxit, hogy kivigye őket a reptérre. Éjfél után indultak, és estére már otthon is lesznek. 


Nekünk még van egy hetünk, illetve Anita, Vera és Bhaktipad holnapután indul vissza. Majd' elfelejtettem, a strand és a vacsora között ismét tartottunk egy brutális Muay Thai-edzést, mivel ma nem volt Kalari. Megnézzük, holnap hogyan bírunk lábra állni.