Szamádhi-könyv: befejezés

Gregor Maehle Szamádhi-könyvének befejezése következik:

"A nyolcadik szamádhit ki kell egészíteni a hatodik szamádhival, ami megmutatja, hogy a spiritualitás nem csak az élettől különálló módon zajlik, hanem a személyiségünkön keresztül, ami lehetőséget ad az Isteninek, hogy kifejezze magát rajtunk keresztül és általunk. A hatodik szamádhi az egyéniség szakralitását is megmutatja. Bár mindannyian különbözőek vagyunk, ugyanaz az Isteni lény fejezi ki magát mindegyikünkön keresztül, és mindegyik kifejeződés ugyanolyan fontos, mint a másik. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség polgárjogi törvényekre, mivel a jelenlegi törvények és az ókori misztikusok tanításain alapulnak, akik látták az isteni törvényt. Amikor meglátjuk azt, hogy mások személyisége is Isten kifejeződésének egy ugyanolyan érvényes formája, mint mi magunk, felül tudunk emelkedni a másokkal való konfliktusainkon. Csupán az, hogy másmilyenek, mint mi, nem jelenti azt, hogy nincs igazuk. Abban is segítségünkre van, hogy felülemelkedhessünk a nyugati civilizáció vélt felsőbbrendűségének eszméjén, mely még mindig meg van győződve róla, hogy el kell juttatnia politikai, szociális és gazdasági értékrendjét a bolygó távoli sarkaiba is, e folyamattal megsemmisítve a diverzitást. A hatodik szamádhi azt is megmutatja, hogy Isten az állati életen keresztül is kifejezi önmagát, és ezért nincs jogunk kipusztítani számtalan élő fajt.

A hetedik szamádhit, és azt, ami ma a helyébe lépett (a nyugati tudományt) az ötödik szamádhival kell kiegészíteni, vagyis annak megvalósításával, hogy minden anyag, a bioszféránk, és az egész univerzum nem más, mint Isten kikristályosodott teste. Nincs olyan sarka az univerzumnak, amit jogunk van nukleáris temetőnek használni, mivel nincs benne olyan hely, ami nem szent. Az ötödik szamádhi hatására újra el fog bűvölni bennünket a világ, mivel megvalósítjuk, hogy nincs semmi, ami ne lenne a kikristályosodott szellem. Meg fogjuk érteni, ahogy a régi időkben és értettük, hogy a világ egy kert, amiben szimbiotikus harmóniában élünk az összes többi szervezettel ér tárggyal. Azt is meg fogjuk valósítani, hogy Gaia kertjét egy olyan szuperintelligencia hozta létre, ami messze felülmúlja a képzeletünket. Ha e szuperintelligencia szolgálatába helyezzük magunkat, együtt teremthetjük a világot, és a teljes szervezet tovább virágozhat. Végső soron az összes szamádhi ugyanabba az irányba mutat: egy nálunk hatalmasabb lény részei vagyunk és annak szolgálatában állunk, egy olyan lényében, aki a szereteten, szépségen, intelligencián és szabadságon keresztül formálja ezt a világot.”

(Eddig tartott Gregor Maehle Szamádhi-könyve. Záró gondolatként szeretném megjegyezni, hogy az isteni szuperintelligencia nem csak az emberek és az állatok szellemén, tudatán keresztül jut kifejeződésre, de ugyanúgy átitatja a Növények, Fák, és Kövek Népét, és mindezektől az isteni formáktól is sokat tanulhatunk. A régmúlt, ősi korok természeti népei ennek tökéletes tudatában éltek, harmóniában a Természettel, csak a modern redukcionista materializmusnak és az emberközpontú, antropomorf istenben hívő vallásoknak köszönhetően távolodtunk el a Természettől, és kezdtünk el úgy tekinteni rá, mint amire nem vigyázni és értékelni kell, hanem amit lelkiismeret-furdalás nélkül az uralmunk alá hajthatunk és kizsákmányolhatunk. Gregor Maehle e könyvében tehát kulminációjára jut a jógi tudati kutatása, és ugyanarra a látásmódra tesz szert, mint a természeti népek ősi, sámáni kultúrái.)

A vallás és a tudomány

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Az ilyen kontemplációk alatt egyáltalán nincs semmilyen aktivitás, csupán annak a passzív elfogadása, ami mindig is ott volt. Ez azt jelenti, hogy szigorú technikai értelemben véve, a jóga itt elért a végére. A gjána-jóga önmagában ellentmondó kifejezés, mivel a jóga „aktivitást”, „tudatos erőfeszítést” és „koncentrációt” jelent, míg a gjána mindezeknek a hiányát jelenti. Azonban a sok ezer év alatt, amíg a jóga fejlődött, nagyjából minden lehetséges spirituális diszciplinát és emberi törekvést magába olvasztott. A nagy jógi, Aurobindo ezt mondta: „ Az egész élet jóga”, és a gjánát tudatosan a jóga egyik ágának tekintette, melyet beolvasztott nagyobb integrál-jógájába. Ez a jóga lehető legtágabb elképzelése, és úgy gondolom, hogy Aurobindonak igaza van, amikor azt mondja, hogy minden tettnek, pillanatnak, a lényünk minden részének élő jógának kell lennie.

Patandzsalí kaivaljának nevezi, de a Jóga-szútra nem igazán foglalkozik a témával. Annyit elmond, hogy ha folytatjuk a szamádhi alkalmazását, végül elérjük a felszabadulást. A 4.30. szútrában azt mondja: „A (tárggyal rendelkező) szamádhi alkalmazása által a szenvedés forrásai (klésák) és a karma lecsökkennek. És a 4.34. szútrával így fejezi be: „Amikor a gunák (a természet kötőerői), céljukat vesztve, visszatérnek a forrásukba (a prakritibe), akkor bekövetkezik a felszabadulás, ami a tiszta tudat megállapodása önnön természetében.” A tiszta tudat a saját természetében? Itt következik a Védánta, a reflexió három lépésével, ahogy a nagy Risi, Jágjavalkja magyarázza, a legrégibb Upanisadban, a Brihad-áranjakában. Azt tanítja, hogy a Brahmant (a határtalan tudatot) három lépésben lehet elérni. Az első a sravana, ami a „hallást” jelenti. A helyes nézet hallása azt jelenti, hogy azt a tanítást hallgatjuk, mely szerint a lényegünk a tudat és a Brahman. A második lépés a manana: ennek az igazságnak a fontolóra vétele, mindaddig, amíg nem marad bennünk semmi, ami ellentmond neki. A manana akkor teljesedik be, amikor belépünk a nididhjászanába, ami azt jelenti, hogy teljességgel megtestesítjük ezt az igazságot. Ahhoz, hogy ez a megtestesítés megtörténjen, nem elég, ha csak megváltoztatjuk a véleményünket és most már Brahmannak valljuk magunkat. Az emberi lény teljes átalakulását jelenti. Ebből a célból biztosítja a jóga azt, ami szükségeltetik a Védánta céljának eléréséhez.

Epilógus

A jóga négy végső szamádhiját saját értékükön kell értelmezni. Létezik egy tendencia, hogy a jógát csupán a nyolcadik szamádhira redukáljuk, mivel az vezet el az egyén spirituális felszabadulásához. A nyolcadik szamádhi a vallás birodalmává vált. A vallás létrehozta azt a felfogást, hogy a spiritualitás birodalmát a világon kívül, az életen kívül, és az anyagon kívül kell keresni. Bár ez a birodalom kétségkívül létezik és fontos, hogy keressük, nem redukálhatjuk az életet a tudat tartományára. Mivel a vallás kivonta a spiritualitást az anyagi életből és külön birodalomba helyezte, helyet csinált a tudomány és a technológia számára a 17. századtól kezdve. A tudomány azt a területet foglalta el, melyet az ókorban a hetedik szamádhi, a szamjama számára tartottak fenn. Mivel a tudomány a vallással ellentétes, materialista álláspontra helyezkedett, a kapcsolat a két terület között megszakadt.

A jóga és a Védánta

Újabb részlet a Szamádhi-könyvből:

"E könyv célja, hogy megmutassa – a jóga rendelkezik egy kifinomult rendszerrel és megközelítéssel az emberi lény radikális átalakításához, egy olyan megközelítés, mely egészen végig belsőleg konzisztens. A jógik nem csak reménykednek abban, hogy a dolgok majd jól alakulnak, hanem aktívan teremtik a szabadságot egy meghatározható rendszer által. Másfelől viszont, e kiváló technikák rendszere ellenére, a modern jóga elveszítette a célját, és helyette teljesen elvarázsolták az olyan alapvető technikák, mint az ászana (aminek megvan a helye, de a figyelem, amit ma szentelünk neki, már erős túlzás).

Ebben a fejezetben egy szintézist fogok javasolni a jóga és a Védánta között, mivel a két rendszert így gyakorolták a régi korokban. Gaudapáda és Sankara ideje előtt a jógát és a Védántát egymás után gyakorolták. Ez egyértelmű a Brahma-szútra első aforizmájából (ez a szöveg ugyanolyan jelentős a Védánta összes iskolája számára, mint a Jóga-szútra a jóga összes iskolája számára), mely azt mondja: „atható brahma dzsigjásza”. Ennek a fordítása: „Most pedig következzék a Brahmanról szóló tudás”. A „most pedig” arra utal, hogy két követelménynek kell eleget tenni, mielőtt elkezdhetjük tanulmányozni és gyakorolni ezt a tudást. Az első feltételben („atha”) a Brahma-szútra megegyezik a Jóga-szútrával: meg kell valósítanunk, hogy az érzéktárgyak és a test nem tudja megadni nekünk, azt, amire végső soron vágyunk. Van bennük egy mélyebb szomj. Amint eleget teszünk ennek a követelménynek, alkalmassá válunk a Jóga-szútra tanulmányozására. A Brahma-szútra azonban egy másik követelményt is támaszt: mentesnek kell lennünk a helytelen tudástól (viparjaja). Van ott valaki? Hogyan szabadulhatok meg a hibáktól? Patandzsalí teljes nyolcfokú jógája, mely a szamádhi nyolc szintjében csúcsosodik ki, semmi más, mint a viparjaja megszüntetésére irányuló képzés. E tekintetben nevezhetjük a jógát az elme tudományának, és az elme tudományának tanulmányozásával felkészítjük magunkat a tudat tudományának gyakorlására (a Védántára). A Védánta nem kezdőknek való diszciplina, amit a Gítá is alátámaszt (12.5): „A forma nélküli Abszolút (vagyis a tiszta tudat) felé fordulás sokkal nehezebb, mert a megtestesült önvaló számára nehéz a megnyilvánulatlan szemlélése.” A tiszta tudaton történő közvetlen meditáció azonban elérhetővé válik, ha megszilárdultunk a jóga minden aspektusában, beleértve a szamádhit.

A Védánta a gjána-jóga birodalma és hagyományosan azután gyakorolták, hogy a rádzsa-jógát befejezték. A gjána nem egy alternatív út, ami a rádzsához vezet, hanem annak tetőzése, a gyümölcse. A gjána azt jelenti, hogy minden technika véget ér és a misztikus egyre mélyebb megvalósítási rétegeket ér el, hasonlóképpen ahhoz, amit a mahávákják (nagy mondások) javasolnak. Ennek tipikus példája lenne a Buddha bódhija alatti különböző virrasztások esete."

Minden út a csúcsra vezet

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Amikor megérkezünk a tárgy nélküli szamádhi (a tiszta tudatosság) hegyére, akkor a látkép megváltozik. Eleinte elkápráztat a panoráma, de egy idő múlva megszokjuk a látványt, és elkezdenek érdekelni bennünket azok az utak, amelyeket eddig nem láttunk, melyekről felfelé úton fantáziáltunk. Átnézünk a csúcs másik oldalára, és meglepetésünkre azt látjuk, hogy a többi út is a hegyre vezet, és megértjük, hogy az emberek évszázadok óta jönnek fel ezeken az utakon is, bár vannak olyan ösvények, melyeket már elfeledtek. Akik már felértek a csúcson, azok nagy békében vannak, és nem vitáznak. Bár sok különböző kultúrából származnak, senki sem hangoztatja, hogy csak az ő útja vezet fel a hegyre. Ez ostobaság volna, mert sokan, akik feljutottak a csúcsra, teljesen más útvonalon érkeztek. A hovatartozás itt már nem számít, mert mindannyian egyesültek a csúcsélményben, ami túl van az elmén és a szavakon.

Olyan embereket is észreveszünk a kaptatón, akik még nem látják a teljes képet. Ők az alattuk lévő embereknek kiabálnak, hogy az összes többi út rossz, sőt, sátáni, és csak az övéké az igaz. Egyesek annyira buzgón próbálnak másokat meggyőzni a saját útjuk igazáról, hogy szem elől tévesztik a célt – a csúcs elérését. Hacsak elérnék a csúcsot és látnák az utak sokaságát, amik a csúcsra vezetnek, a béke őj korszaka kezdődhetne. Megértenénk, hogy bármi, ami szavakkal kifejezhető, korlátozott, sőt, kétes értékkel bír. Megértenénk a saját szavaink és látásmódunk korlátait és elérkeznénk a harmónia és békés együttélés új korszakába.

Ami igazából számít (talán az egyetlen dolog, ami számít), az nem az, hogy mit hiszünk igaznak, hanem az összes lény isteni eredetének zsigeri megértése, az a megvalósítás, hogy a transzcendens isten fejezi ki magát minden lényen keresztül, és ezért minden lény szent. Ha ezt az élményt sok ember között lehetne megosztani, akkor a saját belső konfliktusaink és a konfliktusaink másokkal véget érnének.

8. Fejezet

A szamádhin túl

Ez a fejezet azt célozza, hogy megértsük: van élet és út a szamádhi után is. A szamádhi egy átmeneti állapot. Bár a legtöbb ember, akikkel manapság találkozom, azt mondja, hogy a szamádhi „túl messze van”, és irreálisnak tartják az elérését, a klasszikus védántisták, mint Sankara (a legtöbb mai védántista már újabb iskolához tartozik), azért kritizálták a szamádhit, hogy nem eléggé magas cél. A jóga technikai iskolájában a szamádhi nem sokkal a Kundaliní meditációt követi, és a hatóköre okkal korlátozott, hogy ne sokalljunk be, amikor elkezdjük elsajátítani."

Lemondás a világról

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Pontosan mi is a tudat, és miért olyan nehéz megállapodni benne? Jógikus megfogalmazásban a tudat „az, ami tudatos”, és nem „az, amiről tudatos vagyok”. Tehát nem a tudati tartalom az, hanem a tiszta tudatosság. A tiszta tudatosság a tudat funkciója és a tudat a tudatosság székhelye. Ez az, ami megváltoztathatatlan, örök, határtalan, és minőségek nélküli. Az elménk képtelen felfogni a tudatot, mert az elme automatikusan ragaszkodik a formákhoz, és nem veszi észre a forma nélkülit. Az elménk nagyon jó szolgálatot tett az élet (hozzávetőlegesen) sok milliárd éves evolúciója alatt. De a spirituális felszabadulásunknak ezen a pontján túl kell lépnünk az elmén. Mivel képtelen felfogni a tudatot, ki kell alakítanunk egy folyamatos tendenciát arra, hogy megállapodjunk a tudatban. A „megállapodás” kifejezés nagyon fontos. Igazából már maga a tudat vagyunk, de mivel van egy elménk, mely folyton felszínre jön, hajlamosak vagyunk elfeledkezni és nem azonosítani magunkat a mélyünkben fekvő lénnyel, mely a valódi azonosságunk. A Buddha azt mondta, hogy a tudat a tartály, mely az egész világok és az összes élőlényét magában foglalja. Ahelyett, hogy úgy gondolnánk a tudatra, mint ami a testben vagy az elmében található, át kell váltani arra a felfogásra, hogy a létezés, a világ, az elme és minden más is a tudatban vagy a tudattal történik.

Ha követjük a víz útját egy folyóban, a forrásból ered, aztán esetleg zúgókon és vízeséseken halad át, aztán széles mederben, és végül megérkezik a folyó torkolatához, ahol beleolvad az óceánba. A folyó azonban egyszerre van jelen mindezeken a helyeken. Hasonlóképpen, ahogy keresztülhaladunk az életen, azt gondolhatjuk, hogy először megszületünk, utána fiatalok vagyunk, aztán öregek, és végül meghalunk. De a tudatunk egyszerre van jelen mindezeken a helyeken, és örökké változatlan. Ezért mondják a misztikusok, hogy a születés, öregkor, és a halál is csak a tudatban zajlik le.

A világ lecsökkentése erre a szamádhira

Ez a szamádhi általában olyan erőteljes, hogy sokan megpróbálják az egész világot erre az állapotra redukálni. De ez a nirvána ürességébe vezetne, melyben az egész világ és benne az összes lény semmivé válna. Ez a legfontosabb – bár nem kizárólagos fontosságú – szamádhi. Egyes misztikusok azt tanították, hogy ennek a szamádhinak az egyetlen célja az önmegsemmisítés és a célunk a világ meghaladása és elutasítása. Úgy gondolom, hogy ez egy tévedés, és maga a világ isteni megnyilvánulás. Még ha ez a szamádhi a kontempláció irányába is mozdít, sohasem szabad lenéznünk a világot, vagy az életet. Még a világról való lemondásra felszólítók tábora is elismeri, hogy a világ az, ami lehetőséget ad az élőlényeknek a felszabadulás elérésére. Viszont a szamádhik teljes sorozatának alkalmazása megtanít bennünket arra, hogy a részvétel a világban egy isteni cselekedet és Isten határtalan kreativitásának kifejeződése. Sok szempontból a jóginak nem csak a modern nyugati felfogás alól kell felszabadulnia, mely szerint a tapasztalatok csupán az agyban lezajló biokémiai és bioelektromos folyamatok következményei, hanem attól a klasszikus hiedelemtől is, hogy a világ rossz hely, amiből ki kell menekülni. A vallás és a miszticizmus túlzott hangsúlyt helyez erre a szamádhira, és a hozzá kapcsolódó transzcendens Isten szerepére, aki e világ felett áll."

A dharma-mégha szamádhi

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Ez a szamádhi, a dharma-mégha szamádhi a jellemzők felhőjét eloszlató szamádhit jelenti. A jellemzők itt azokra a részletekre vonatkoznak, amiket tudunk a tárgyakról, illetve ebben az esetben a saját magunkkal kapcsolatos tudatalatti elképzelésekre, a saját feltételekhez kötöttségünkre is. A tudatalattink egy bizonyos történettel azonosítja magát, mely a fájdalmas élmények történetéből áll, valamint az általunk átélt elutasításból és Istentől való elkülönülésünkből. Ez a szamádhi úgy oszlatja el ezeket az elképzeléseket, ahogy a (tudatosság) Napja eloszlat egy felhőt, hogy jelen tudjunk lenni benne, azonosulni tudjuk vele, és tudjuk, hogy a tudat vagyunk. A tudat Napjában fürdőzünk. Patandzsalí ezt mondja az 1.51. szútrában: „Miután ezek a tudatalatti benyomások megszűntek, az elme teljessége felfüggesztett állapotba kerül, és ez a tárgy nélküli (nirbídzsa) szamádhi.” Ez azt jelenti, hogy az aktív tudatalatti benyomások (melyek különböznek azoktól, amelyeket a tudás megégetett és meddővé tett, és így nem tudnak újra kihajtani; akadályozzák e szamádhi megjelenését.

A dharma mégha szamádhi megértésének másik módja az, ha a bardó állapotait tapasztaljuk meg még életünk során. A Bardo Tödol a tibeti Halottak Könyve. Szerzője Guru Rinpocse, a tibeti buddhizmus alapítója, és az állapotok pontos térképét írja le, melyeken keresztülhaladunk a halál és az újjászületés között. A Bardo Tödol azt tanítja, hogy a halál pillanatában a psziché felrobban, és a külső, sűrűbb rétegek szertefoszlanak. A halál utáni első három napban a középpontunkban, a tudatban vagyunk. Azután lassan megkezdődik a külső rétegekkel való azonosítás ismételt kialakulása, melyek végül teljességgel visszatérnek. A Tibeti Halottak könyve azt javasolja, hogy maradjunk a tiszta tudatban, amit elsődleges Fehér Fénynek nevez. Ahelyett, hogy felemelkednénk a felszínre, és újra kialakítanánk az azonosítást a visszatérő sűrű külső burkokkal, vissza kell térnünk a tudat ragyogó fehér fényébe.

Ezt a tanítást a tárgy nélküli szamádhira is alkalmazhatjuk. Amikor első alkalommal elérjük ezt a szamádhit, a legmélyebb bensőnkbe, a tiszta tudatba megyünk. A mély szamádhiban maradva azonosítjuk magunkat az elsődleges fehér fénnyel. A normális, éber állapotban a tiszta tudatot a pszichénk sűrűbb rétegei, a düh, félelem, ellenszenv, fájdalom stb. veszik körbe. Amikor belépünk a szamádhiba, akkor úgy tűnik, mintha a sűrűbb rétegek elillannának és lekapcsolódnának rólunk, miközben a legmélyebb lényünk tiszta fehér fényében leledzünk. Idővel, ahogy a tudatban levés „megkopik”, a külső rétegek visszatérnek, és a tudatosságunk és a figyelmünk újra feljön a felszínre és ismét azonosítjuk magunkat ezekkel a rétegekkel. Ezeket a külső rétegeket a jellemzők felhőjéhez hasonlíthatjuk, melyben kódolva van az azonosságunk és a személyiségünk, és a ragaszkodás ahhoz, aminek hisszük magunkat, azt okozza, hogy a természetes állapotunkon kívül maradunk. Ha a fehér fény középpontjában maradunk, akkor az azonosságunkkal kapcsolatos összes külsődleges koncepció, a jellemzőink, elillannak."

A tárgy nélküli szamádhi

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"8. Szamádhi: A tárgy nélküli (nirbídzsa) szamádhi

Csak egy tárgy nélküli szamádhi van. Különbözőképpen említik: mint nirbídzsa (mag vagy tárgy nélküli) szamádhi, aszampragjáta (tudatfeletti) szamádhi, és dharma-mégha (a tulajdonságok felhőjét eloszlató) szamádhi. Amikor Patandzsalí a jógát a 2.1. szútrában az „elme hullámzásainak megszűnéseként” határozza meg, elmondja, hogyan érhetjük el a tárgy nélküli szamádhit. A következő szútrában úgy határozza meg a szamádhit, mint egy olyan állapotot, melyben a „látó megállapodik önnön természetében.” Ezzel arra utal, hogy amikor megszilárdulunk az elme alapvető nyugalmában, akkor abbahagyjuk önmagunk kivetítését a jelenségvilágra, és nem azonosítjuk magunkat többé a perifériákkal (a testtel, elmével, egóval és az intelligenciával). Ekkor passzívan visszakerülünk és megállapodunk a valódi természetünkben, ami a tudat (purusa), vagy az önvaló (átman). Patandzsalí itt a valódi természetünket „látónak” (drastá) nevezi. A 4.19. szútrában azt mondja: „Az elme nem rendelkezik a tudatosság fényével, mivel a látott természetével bír.” Ez azt jelenti, hogy maga az elme nem tudatos, hanem inkább olyan, mint egy számítógép; intelligens és bámulatos mennyiségű információt képes feldolgozni, de önmagában nem tudatos. A látó (drastá, átman, purusa) az, ami tudatos.

A drastáról Patandzsalí azt mondja: „ A látó csak lát. Bár tiszta, mégis úgy tűnik, mintha módosítaná az érzékszervi benyomásokat.” Ebben rejlik az emberi létezés teljes drámája. Hogyan lehetséges, hogy rendelkezünk ezzel a hatalmas, határtalan lénnyel, amit tudatnak nevezünk, és mégis leredukáljuk azt a testre, elmére, egóra és intelligenciára? Patandzsalí ezt a 4.22. szútrában válaszolja meg: „Az intelligenciával kapcsolatos tudatosság eloszlatásának folyamata közben úgy tűnik, mintha a tudat felvenné annak formáját.” És mi az intelligencia formája? Az érzékszervi adatok módosítása és feldolgozása. Mivel még nem vagyunk tudatosak a két legbelsőbb rétegünk, a tudat és az intelligencia közötti különbségről, a spirituális kötöttség állapotában vagyunk.

Ebben a szamádhiban tapasztaljuk meg először a látót, mint különálló azonosságot. Nem módosítja az érzékszervi tapasztalatokat, ahogyan az intelligencia teszi; semmit nem tesz. Csupán passzív megfigyelő. Amikor megjelenik a boldogság, annak a szemtanúja. Amikor megjelenik a szégyen, akkor annak a szemtanúja. De első alkalommal nem azonosítjuk magunkat vagy válunk azzá, ami megjelenik előttünk; ehelyett megmaradunk az eredeti szemtanúnak. A perifériánk (ebben az esetben az intelligencia) mindig módosítja azt, amiről tudatossá válunk. Például próbálja felerősíteni és elnyújtani a boldogságot és lerövidíteni vagy racionalizálni a szégyent. Soha nem vesszük a fáradtságot, hogy megmaradjuk a tiszta tudatosságnál. És ezért nem valósítjuk meg, hogy a tudatosságot sohasem változtatja meg az, ami megjelenik benne. Örök és határtalan. És ebben rejlik a nagy és határtalan szabadság."

A nyolc szamádhi

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Másodsorban, ezek a szamádhik ahhoz segítenek hozzá, hogy felismerjük: van bennünk valami, ami nem illik bele a jelenségvilágba, mely a kettősségek, pl. A jó és a rossz hatása alatt áll. Ez ez új kategória ezzel ellentétes jellemzőkkel bír: örök, határtalan, nem lehet feltételekhez kötni vagy megváltoztatni, és nincsenek jellemvonásai. Ez a tiszta tudat (purusa), az önvaló (átman). Bár nem rendelkezhetünk közvetlen tudással erről a második kategóriáról, a meditációban szerzett tapasztalataink lehetővé teszik, hogy következtessünk a létére. Ez a következtetés, bepillantás, vagy a bizalom abban, hogy a tudat ott van, lehetőséget ad az elkülönülésre mindentől, ami az első kategóriába tartozik (pará-vairágja). Az elkülönülés lehetővé tesz egy bizonyos távolságtartást, de az elzárkózás attitűdje nélkül. Az elzárkózás igénytelen választásokat és a világi dolgok iránti ellenszenvet eredményezi. Ezért vagyunk itt, hogy beteljesítsük a célunkat és a szerepünket a társadalomban, méghozzá olyan módon, ahogy azt a legjobb képességünk szerint tudjuk. Ragaszkodás nélkül ez nem lehetséges. Például nem lenne megfelelő, ha elkülönülten viselkednénk a partnerünkkel, a gyerekeinkkel vagy Istennel.

A 4.29. szútrában Patandzsalí azt mondja: „Ha az állandó megkülönböztető tudás (vivéka khjáti) hatására e jógi elkülönül minden nyereségtől, ami a meditációból származhat, akkor belép a tulajdonságok felhőjét eloszlató szamádhiba (dharma-mégha-szamádhiba).” Patandzsalí elmagyarázza, hogy mi az objektív szamádhi jelentősége. Először is szükségünk van a „megkülönböztető tudásra”. Utána ezt kombinálnunk kell a teljes elkülönüléssel (parávairágjával). A korai szakaszban hajlamosak vagyunk azonosulni és ragaszkodni a szamádhiban elért eredményeinkhez. Ezt is el kell engednünk, mert a lényegünk, a tiszta tudat, nem ragaszkodhat semmihez, nem érhet el semmit, és nem válhat semmivé. El kell különülnünk a tárgyak, eredmények, sikerek világától, a valamit tevéstől és valamivé válástól. Csak akkor léphetünk be a végső stádiumba, a tárgy nélküli szamádhiba.

A nyolc szamádhi gyakorlásának sorrendje

A nyolc szamádhi ideális sorrendje az, amiben a Jóga-szútrában be vannak mutatva. Ez a sorrend a durvától a finomig tart, az első szamádhikat az érzékek számára felfogható tárgyakon kell gyakorolni, a végső szamádhit pedig a tiszta tudaton. A szamádhik nehézségi foka is növekszik, az első szamádhi nagyon könnyen elérhető, míg az utolsó nagyon nehezen. A szamádhi típusa attól is függ, hogy például melyik csakrában koncentrálódik a prána szamádhi közben, míg a szamádhik hossza főleg attól függ, hogy a gyakorló meddig tud elmerülve lenni a szamádik tárgyával (ha a tárgy a tudat, vagyis maga az alany, akkor nem használjuk, az „elmerülés” kifejezést, hanem a „megállapodást”). Mindegyik szamádhi a tudás vagy látás különböző mélységeit adja; az előző szamádhik nem válnak szükségtelenné vagy túlhaladottá csak azért, mert elértük sorrendben a következő szamádhit. Hasonlóképpen, nem adjuk fel az ászanát azért, mert elértük a szamádhikat, mivel az ászana egészségesen tartja a testet. Egészséges test nélkül nehezen tudjuk végezni a szvadharmánkat (saját kötelességünket, legmagasabb potenciálunkat). Például az összes szamádhi elsajátítása által a jógi képes tudatosan megtapasztalni sorrendben mindegyiket, mint ahogyan a zenész skálázik. Ez a valóság sokkal mélyebb és sokoldalúbb megismerését teszi lehetővé a jógi számára, mintha elakadna egy bizonyos szamádhinál, vagy túlhangsúlyozná azt. Különösen azt fontos megérteni, hogy az első hét szamádhi nem csupán gyakorlás a nyolcadik, a tárgy nélküli szamádhi eléréséhez. A 4,5,6. és 7. szamádhik által kifejezetten olyan dolgokat láthatunk meg, amiket a tárgy nélküli szamádhival nem tudnánk."

A megkülönböztető tudás

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"A 3.23. szútrában Patandzsalí egyértelműen bemutatja, hogyan lehet hasznosan alkalmazni a szamjamát: „Ha a barátságra, együttérzésre és örömre irányítva gyakoroljuk a szamjamát, akkor szert teszünk azok erejére.” Ez a szútra közeli kapcsolatban van az 1.33. szútrával, ahol Patandzsalí azt mondja, hogy ezt a három tulajdonságot sorrendben a boldogok, szenvedők és erényesek felé kell gyakorolni. Az első fejezettől kezdve Patandzsalí azt javasolja, hogy pszichológiai okokból, vagyis az elme megtisztítása céljából meditáljunk ezeken a tulajdonságokon. A 3. fejezetben azt javasolja, hogy mások pozitív befolyásolása és gyógyítása érdekében fejlesszük ezeket a tulajdonságokat. Az indiai mitológiában sok történet szól olyan bölcsekről, akik negatív állapotban lévő embereket befolyásoltak pozitív irányba, vagy gyógyítottak meg. Patandzsalí azt javasolja, hogy annyira szilárduljunk meg ezekben a tulajdonságokban, hogy váljunk a megtestesülésükké.

A szamjama gyakorlása nem szükséges ahhoz, hogy továbblépjünk a tárgy nélküli szamádhi (8. szamádhi) gyakorlásához. Igazából, ahogy Patandzsalí kiemelte, a szamjamából származó tudás ragaszkodás esetén akadállyá válhat a tárgy nélküli szamádhi megjelenésében. Sok jógi számára tehát a leghatékonyabb út az, ha kihagyja a szamjamát és közvetlenül rátér a tárgy nélküli szamádhira. Az, hogy szükséges-e a szamjama gyakorlása, vagy nem, gyakran a szvadharma (életkötelesség) függvénye, amit már megtárgyaltunk a 6. szamádhinál (aszmitánál).

A diszkriminatív tudás (vivéka khjáti)

A különböző objektív (tárggyal rendelkező) szamádhik vivéka khjátit (megkülönböztető tudást) eredményeznek. Ez nem egy szamádhi, hanem a tárgy nélküli szamádhiba vezető híd, vagy előkészítő lépés, mely nélkül az utóbbi nem érhető el. A 2.26. szútrában Patandzsalí azt állítja: „a felszabadulós eszköze a folyamatos diszkriminatív tudás.” És újfent, a 3.54. szútrában azt mondja: „A diszkriminatív tudás lehetővé teszi az átkelést. Mindent magába foglal, és túl van az időn.” Itt arra a különbségre utal, ami az átmeneti, véges, kötöttségre hajlamos, beszennyezhető, minőségekkel rendelkező; valamint az örök, határtalan, tiszta, és minőségek nélküli között van. A jógik addig javasolják az objektív szamádhi gyakorlását, amíg a kétségeken túl megtudjuk, hogy a testünk, az elménk, az intelligenciánk, az egónk, és a minket körülvevő összes tárgy a csupán világ átmeneti lenyomata (vagyis feltételekhez kötöttek), és olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a meleg, hideg, jó, rossz, szép, csúf stb. Ez nyilvánvalónak tűnik, de az objektív szamádhi szintjén (vagyis amikor rendelkeznek a világról szóló tudással) a jógik nem elméleti vagy akadémikus tudásról beszélnek, hanem kísérleti, lényegi, valós tudásról, melynek hatására a lényünk gyökerestül képes átalakulni."

Akadály-e a misztikus képesség?

Újabb részlet Gregor Mahle Szamádhi-könyvéből:

"De utána Patandzsalí felborítja ezt a szép rendet a három állapot összekeverésével. Hogyan kombinálhatunk egy állapotot, amely az akaraterő használatát igényli (a dháranát) az akaratlagosságon túli állapottal (az objektív szamádhival), és miért? A válasz a következő: Ezek különálló aspektusok maradnak mindaddig, amíg a spirituális felkészülés fázisában vagyunk az önmegvalósítás vagy a spirituális szabadság elérése céljából. Felül kell emelkednünk az akaráson, vagy túl kell lépni rajta, ha szeretnénk elérni azt, ami örökre túl van az akaráson, vagyis a tiszta tudatot. A szamjama most a rajtunk (vagyis a tiszta tudaton) kívül lévő világhoz köthető objektív tudás. Ahhoz, hogy ilyen mély tudást érjünk el bizonyos tárgyakkal kapcsolatban, fegyelemre van szükségünk, mely által hosszú ideig (bizonyos esetekben napokig) fenn tudjuk tartani az elmének az adott tárgyra fókuszált állapotát. És mivel a cél nem a saját magunkról kapott spirituális felismerések elérése (6. szamádhi), vagy a világhoz fűződő viszonyunk vagy a világban elfoglalt helyünk felismerése (5. szamádhi), az akaraterő nem akadály. Így kerül vissza az egyenletbe a dháraná (akaratlagos koncentráció).

A Jóga-szútra harmadik fejezetében Patandzsalí a különböző misztikus erők hosszú listáját sorolja fel, és elmondja, hogyan érhetők el a szamjama által. De a 3.37. szútrában azt mondja, hogy az emelkedő (vjutthána) elme számára mindezek a rendkívüli erők akadályok a (tárgy nélküli) szamádhi elérésében. Ez a szútra sok gyakorlót arra vezetett, hogy teljességgel elvessék a szamjamát, és sokan még a Jóga-szútra harmadik fejezetét is gyanakvással kezelik. Ebben az esetben az elsődleges félreértés az, hogy csak a tárgy nélküli szamádhi és a spirituális felszabadulás az, ami számít. Ezáltal lebecsüljük az életet és a világot; mivel összességében a spirituális felszabadulás (móksa) csupán egy a négy emberi életcél (purusártha) közül, a másik három az anyagi jólét (artha), szexuális öröm (káma) és a helyes cselekvés (dharma). Még a felszabadult személy is másokat szolgál.

Azzal, hogy Patandzsalí számos témáról írt (beleértve az orvosolást), megmutatta nekünk, hogy a tárgy nélküli szamádhin kívül lévő dolgok is számítanak. Végülis, ha az élet csak valami legyőzendő dolog lenne, akkor minek foglalkozzunk egyáltalán a testtel? Minek gyógyítsuk? Amit Patandzsalí szeretne kifejezni ezzel a szútrával, az, hogy ne az egoista érdekeinket szolgáló személyes erőnek tekintsük ezeket az „erőket”, hanem olyan eszközöknek, melyekkel a közösség javát szolgálhatjuk. Ez a felfüggesztett (niródha) elme hozzáállása. Az ilyen elme ragaszkodás nélkül meg fog tenni minden szükségeset, és Istennek, valamint az összes élőlénynek végzett szolgálatból fog cselekedni az egója kielégítése helyett. A felfüggesztett (niródha) elme tudja, hogy a világban minden élőlény kapcsolatban áll egymással, az egóból történő cselekvés a hamis felfogáson alapszik. Az erő bárminemű önző használata végső soron saját magunkra hat vissza. Bár eleinte nehezebbnek tűnik az önzetlen cselekvés gyakorlása, végső soron mindannyiunk hasznára válik, beleértve önmagamat is."

A szamjama összetevői

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Ha az emberiség szeretne virágozni és tovább fejlődni, akkor egy új kultúrát kell kifejlesztenünk, mely egyaránt tiszteletben tartja a tudósok munkáját és a misztikusok látomásait. A misztikusok nincsenek tudatában annak, hogy a feltételekhez kötöttségük és kulturális hátterük milyen módon befolyásolja a tanításaikat és állításaikat a szemiotika módszere által. A tudomány, és különösen a matematika sokkal előrébb jár abbeli erőfeszítésében, hogy kifejlessze a lehető legobjektívebb nyelvet.

Most rá fogok térni a szamjama technikájára, ami főként az elme koncentrálására irányuló intenzív képességből áll, melyet az ászanán, pránájámán, Kundaliní meditáción, kriján, és a korábbi szamádhik gyakorlásán keresztül érhetünk el. A szamjama során a pránát az ötödik csakrában (visuddhában) kell tartani, miközben folyamatosan koncentrálunk a szamjama kiválasztott tárgyára. Itt szükség van a megosztott tudatosságra vagy „multitaskingra”. Az ötödik csakra aktiválása azt jelenti, hogy isteni törvényként látjuk a világot, és megvalósítjuk, hogy a teljes kozmosz a mögötte rejlő magasabb intelligencia kifejeződése és kikristályosodása. Fel kell tennünk magunknak a kérdést – milyen módon és milyen törvény szerint fejezi ki magát ez az intelligencia? Míg a 6. szamádhi az én-ségre irányuló szamádhi (aszmitá), a 8. szamádhi pedig a tudatra (purusára) irányul, a 7. szamádhi elsődlegesen az intelligenciával (buddhival) áll kapcsolatban, ami megmagyarázza, hogy miért olyan személytelen. A jóga-filozófia szerint (pontosabban a számkhja filozófia szerint, melynek folytatása a jóga) az intelligencia már az én-ség előtt is létezett. Ami azt jelenti, hogy fölfelé kapaszkodunk a szamádhikon keresztül, de a kozmikus evolúció szempontjából visszafelé haladunk az időben a történelem kezdeti megalkotója, Isten felé.

A 3.1. szútrában Patandzsalí úgy határozza meg a koncentrációt (dháranát), mint az elme egy helyre történő rögzítését. A dháranában benne foglaltatik az akaratlagos erőfeszítés arra, hogy az elménket egy bizonyos tárgyhoz tudjuk kötni. A 3.2. szútra pedig azt mondja, hogy ha a dháraná tárgya felé a tudatosság megszakítatlan áramlása irányul, akkor az a meditáció (dhjána). A 3.3. szútra azt mondja, hogy ha a meditációban csak a tárgy ragyog fel, anélkül, hogy az elme módosítaná, az az objektív szamádhi. Ez három, egymáshoz képest egye mélyebb szint, melyben a meditáló elméje (nem maga a meditáló) összekapcsolódik a meditáció tárgyával, vagy lemásolja azt. Jegyezzük meg, hogy ez a két kifejezés igazából ugyanazt a dolgot jelenti. Az eggyé válás a meditáció tárgyával annak lemásolását jelenti. Végül a 3.4. szútra azt mondja, hogy ha együtt gyakoroljuk a hármat, azt szamjamának nevezzük. Eleinte itt ellentmondást vélünk felfedezni a fogalmak között. A dháraná (koncentráció) akaratlagos erőfeszítést jelent. A dhjána (meditáció) az erőfeszítés feltételes feladását jelenti és azt, hogy egy törékeny, de állandó kontaktust alakítunk ki az akaraton túl lévő tárggyal. Az objektív szamádhi azt jelenti, hogy létrejött ez a kapcsolat, és a meditáló elméjében jelen lévő tárgy azonos a meditálón kívül lévő tárggyal."

A mély tudás rétegének elérése

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Arra használom ezeket a példákat, hogy megmutassam: a szamjama nem valami idegen vagy elérhetetlen dolog, hanem minden emberi lény, a bennszülött sámántól az atomfizikusig rendelkezik a hajlammal, hogy elérje. A szamjama a Taittiríja Upanisadban említett mély tudás (vigjánamaja kósa) rétegének elérésére irányuló módszer. A teremtéssel kapcsolatos összes tudás ebben a rétegben található, és mindenki számára elérhető, akiben van elegendő alázat a kérdezéshez és elegendő csendesség a válasz meghallásához. A jóga csupán egy strukturált módszer annak a képességnek a fejlesztésére, amivel mindig is rendelkeztünk. Nem azt állítom, hogy a tudósok, művészek és a sámánok a szamjamát gyakorolták, hanem azt, hogy az emberi elme rendelkezik a szamjama képességével, azaz intuitív módon bele tud kapcsolódni a valóságnak ebbe a legmélyebb rétegébe. A jógikus szamjama e képesség szisztematikus és tudatos fejlesztése, mely egyébként csak spontán és öntudatlan módon jelentkezik.

Míg a szamjama működött olyan mértékben, hogy megadta nekünk az ősi tudást, sok olyan dolog van, amit a misztikusok és a sámánok nem láttak. Nincs értelme felsorolni a modern tudomány számos eredményét, de hogy egy példát adjak, a misztikusok megleően keveset árultak el az élet természetes evolúciójáról, mely manapság eléggé egyértelmű a régészeti kutatások alapján. Bár azt gondolom, hogy a tudományok, például a matematika számos áttörése inkább a „felismerés felvillanásának” (vagyis a misztikus tudatállapotnak) köszönhető, mint az aprólékos babramunkának (ami inkább as tudomány jellemzője), a modern misztikusoknak (akik gyakran semmibe veszik a mennyiségi kutatást és az adatokkal való bíbelődést) is fontolóra kellene venniük a tudományos módszereket. Jelenleg mindkét oldal mereven elhatárolódik egymástól, ami hátráltatja az emberiség folyamatos evolúcióját.

(Megjegyzés: Gregor Maehle nem egyszer hivatkozik az evolucionista világfelfogásra és az Ősrobbanásra, bár India misztikusai és a természeti népek sámánjai ezzel teljesen ellentétes teremtéstörténeteket hagytak ránk. A mély tudás rétegéből felmerülő információk és hagyományok sokkal inkább egy magasabb, isteni szuperintelligencia és rendezőelv irányítása alatti, a finomabb és tudatosabb szintről a durvább és sűrűbb anyagi szint felé történő inverz evolúciós folyamatot írnak le, mint a káoszból összeálló durva anyag, majd abból az idő és a véletlenszerű kölcsönhatások következtében kialakuló életformák és egyre bonyolultabb organizmusok, bioszférák, valamint tudati jelenségek kialakulását, mely a darwinizmus sajátosan materiális megközelítésű „teremtéstörténete”. A darwini evolucionisták a kialakult rendszereket szabályozó rendező elveket, vagyis a fizikai, kémiai, kvantummechanikai stb törvényszerűségeket is valamiféle evolúciós folyamat, az anyag „tudatosodásának” következményeként könyvelik el, mintsem az anyagi képződményeken túl létező, örök törvényszerűségeknek. Véleményem szerint a szamjama a Világrend örök törvényszerűségeinek felismerését jelenti, melyben semmi sem véletlenül működik és hat úgy, ahogyan; nem pedig véletlenszerű folyamatok összerendeződéséből alakul ki.)

A tudásszerzés misztikus módja

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Ha egy misztikus (mint Patandzsalí) a misztikus látomás (szamjama) eszközével jut információhoz, azt az információt önmaga mértékével kell mérni, majd ellenőrizni és összevetni más forrásokkal. Patandzsalí három témáról értekezett (A Jóga-szútrát a jógáról írta, a Csaraka-szamhitát az ájurvédáról, a Mahábhásját pedig a szanszkrit nyelvtanról) – és mindegyik szövege megbízható szaktekintély a témájában, még több ezer évvel később is. Nem az összes misztikus volt ennyire termékeny, de ha hitelesnek tekintjük egy misztikus állításait, az nem azt jelenti, hogy teljességgel elutasítjuk (amit sokan tesznek) vagy teljességgel elfogadjuk (ami ugyanolyan veszélyes). Meg kell fontolnunk az ilyen tudást, meg kell vizsgálnunk közelebbről, és meg kell állapítani, hogy működik-e. Mint ahogy nem hiszünk el mindent, amit egy tudós mond, azt sem kell habozás nélkül elfogadni, amit egy misztikus mondott.

A szamjamához hasonló állapotok megjelenésének hosszú története van, és úgy tűnik, hogy gyakoribbak voltak, amikor még harmóniában éltünk a természettel és a teremtéssel. A világ természeti népei valaha – és valamennyire még most is – döbbenetes tudással rendelkeztek a növények gyógyhatásairól és más dolgokról. A nyugati antropológusok azt gondolják, hogy e bennszülött kultúrák sámánjai sok száz nemzedéken keresztül, kísérletezgetéssel jutottak ehhez a tudáshoz. Így élünk a kulturális részrehajlásunkkal e kultúrák felé. Valóban szükségük volt-e arra, hogy sok tízezer rokonukat feláldozzák, miközben a dzsungel számtalan gyógynövényével és a különböző betegségekkel kísérleteztek? Nem valószínű. De mi, modern emberek nem tudjuk felfogni, hogyan tehettek másként szert erre a tudásra. Ha maguknak a sámánoknak tesszük fel ezt a kérdést, azt fogják válaszolni: „A növények mondták el nekünk.” Ebben az esetben a szamjama koncentrációjára utalnak, mely által hallgatni tudtak a növényekre, és érezni tudták őket. Ez a mély figyelem azután tud bekövetkezni, hogy a pszichés problémák elpárologtak, éppen ezért érkezik ez a szamjama hetedikként Patandzsalí rendszerében, és nem korábban. Abból az intenzív vágyból is származhat, amivel meg akarunk tudni vagy tanulni valamit, még akkor is, ha a jelölt nem teljesen áll készen arra, hogy ennek a tudásnak az őrzőjévé váljon. Így jönnek létre a gonosz zsenik.

A bennszülött népek terjedelmes tudása sok esetben megdöbbentő. Például azon a földön, ahol most lakom, egy Aboriginal rezervátum volt, és ott élt a világ második legmérgezőbb kígyója, a keleti barna kígyó. Mostanában a legtöbb ember akkor élheti túl a marását, ha fél órán belül megkapja az ellenmérget. Az egyik Aboriginal öreget megkérdezték, hogy mit csináltak régen az emberek, ha valakit megmart a kígyó. Ez volt a válasza: „Akkor már késő. Ne keresztezd a kígyó útját.” Amikor azt kérdeztük, hogy mi történik, ha mégis találkozunk vele, azt válaszolta: „Ne engedd, hogy megmarjon, kerüld ki, mielőtt támadna.” Amikor tovább kérdezgettük arról, hogy mégis mi történne, ha mindezek az óvintézkedések csődöt mondanának, végül azt mondta: „Feküdj le két napra, és nem mozdulj meg.” És döbbenetes módon, ha valaki képes lenne tényleg nem mozogni két napig, akkor jó eséllyel túlélné a támadást, mivel a méreg a nyirokrendszeren keresztül terjed, és minél többet mozgatjuk a karjainkat és a lábainkat, annál hamarabb meghalunk. Ha nyugton tudnánk maradni, és még a pulzusunkat is sikerülne lelassítani a transzállapotba kerülés által, akkor lenne esély arra, hogy a test lebontsa a lassan terjedő mérget, mielőtt az megölne. Volna-e kedve valakinek kísérletezni ezzel a módszerrel? Nem valószínű. Az Aboriginalok azt mondják: „A kígyó mondta nekünk.” Azt is mondják: „Bárhol is legyen méreg a dzsungelben és a földön, tíz méteren belül meg fogod találni az ellenszerét.” Döbbenetes! Ez is mutatja azt, hogy mennyire a természet részei voltak ezek a kultúrák, ahelyett, hogy ellenséges környezetnek látnák, melyet le kell győzni ahhoz, hogy életben tudjunk maradni.

A szamjama tudománya

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Az ókori társadalomban akkor használták a szamjamát, amikor egy risi vagy sziddha hívást kapott, hogy új tudást hozzon el a világba, vagy megtanítsa, feltárja az emberiség előtt a már létező tudást. A jóga azt tanítja, hogy van egy alaprétege az igazságnak és valóságnak, akit el lehet érni az intenzív koncentráció által, melyben a belső ágak (antarangák), vagyis a koncentráció (dháraná), meditáció (dhjána) és kontempláció (objektív szamádhi) gyakorlása egyidejűleg és hosszú ideig történik. A szamjama legalább néhány óráig, vagy néha néhány napig tart, a tárgy vagy téma bonyolultságától függően, amin meditálunk. Ha fenntartjuk ezt a koncentrációt a probléma megfelelő aspektusán, akkor a megoldás feltárul, vagy mondhatjuk, megérkezik.

A szamjama módszere által vált maga Patandzsalí is három ősi tudomány, a szanszkrit nyelvtan, a jóga és az ájurvéda alapítójává vagy társ-alapítójává. Nagy hangsúlyt helyez arra, hogy mire irányul a szamjama. Például a 3.34. szútrában azt mondja: „A szívre irányuló szamjamán keresztül elérjük az elme (csitta) megértését.” Az elme megértése vagy az elme tudománya a jóga. A jóga a pszichológia ókori védikus formája. De Patandzsalí nem csak az elmére irányuló szuperkoncentrációt alkalmazta, hogy megértse azt. Nem, a szíven meditált. Miért? A Katha és a többi Upanisad szerint az elme a szívből vetül ki. Ez azt jelenti, hogy a szív az elme alapjában fekvő réteg. A szanszkrit nyelvben a „hrit” szó a középpontot jelenti, nem az anatómiai szívet, hanem a legbelső önvalót. A jógában általában a szívcsakraként szimbolizálják, melyben a Cshándógja Upanisad szerint az egész világ megtalálható.

Hasonlóképpen, a 3.29. szútrában Patandzsalí azt mondja, hogy a köldökcsakrára (manipúra) irányuló szamjamából orvosi tudás származik. Patandzsalí a Csaraka Szamhitá formájában részletezte ezt a tudást. Erre az ájurvédikus tudásra nem kísérletezés útján jött rá, hanem mély kontemplációval. Ismét az a fontos, hogy nem csak az egész testre irányítjuk a szuperkoncentrációt, hanem a szubsztrátumára, a köldökcsakrára. A szentírások (sásztrák) azt mondják, hogy ahogy a banán kinő a fürtből, ugyanúgy nő ki a test is a köldökcsakrából.

A szamjama nem eredményez jelentős transz- vagy misztikus állapotot. Az 5., 6. vagy 8. szamádhikból mély spirituális megélésekkel térhetünk vissza. Ezekhez az éleményekhez viszonyítva a szamjama nagyon más, mivel a tárgyak világából származó információ nyerése van előtérben, nem pedig az élményünk. A szívre irányuló szamjama segítségével Patandzsalí „letöltötte” az elme használati útmutatóját, a Jóga-szútrát. A szamjama értéke nem a tapasztalatban, hanem a kapott információban rejlik.

Szamjama, a kétélű fegyver

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Szamádhi 7: a magasabb szintű koncentráció (szamjama)

A szamjama a rendkívüli koncentráció szintje. Hogy megkülönböztessem a normális koncentrációtól (a dháranától), a némileg furcsán ható „szuperkoncentráció” fogalmat fogom használni. Amikor egy zeneszerző zseni, például Mozart vagy Beethoven megkomponál egy zenei darabot, Vagy Dali vagy Van Gogh fest, vagy Molière és Shakespeare ír egy színdarabot, vagy egy mérnök, mint Tesla feltalál egy új szerkezetet, vagy egy tudós, mint Newton természeti törtvényt fedez fel, anélkül, hogy ekként határoznák meg, azt az állapotot érik el, amit a jógik szamjamának neveznek. A szamjama a koncentráció legintenzívebb formája, amire az emberi elme képes, és amikor az elme egy bizonyos tárgyra fagy témára fókuszál, akkor képes lemásolni, befogadni és felfogni az adott tárgyat vagy témát annak legmélyebb rétegéig. A koncentrációnak ezen a szintjén az emberi elme szó szerint képes feltörni a teremtés kódját, vagy meghallani az Univerzum szívdobbanását. A jógikus szamjama arról szól, hogy tudatosan kultiváljuk azt a képességet, amivel egy zseni genetikai, környezeti vagy karmikus okokból (a jógában mindhármat karmának tekintjük) eleve rendelkezik, anélkül, hogy tudatában lenne.

Ez az intenzív koncentráció azonban, ami az elmét lézersugár erősségűvé teszi, nem csak a zsenik sajátja, hanem a „gonosz” mozgatóereje is. A Jóga-szútrához fűzött kommentárjában Hariharánanda Áranja azt mondja, hogy még az úgynevezett ksipta (zilált, szétszórt, kontroll nélküli) elme is elérheti a totális koncentrációnak ezt a szintjét, amikor az ellenségei megsemmisítésére gondol. Így meg kell értenünk, hogy ez lényegében egy spirituális jelenség, ami azzá a történelmi szörnyeteggé tette Hitlert vagy Sztálint, amik voltak, miközben olyan embereket is adott nekünk, mint Gandhi és Martin Luther King. Hogyan szeretnénk használni ezt az erőt? Míg nem valószínű hogy közülünk bárki is a káosz mesterévé válna általa, meg kell értenünk, hogy a szamjama az az állapot, ami lényegében mentes az értékítélettől. Einstein is ezt használta, amikor megalkotta az atombombát. A szamjamát és magát a zseniséget nem érdekli, hogy destruktív vagy konstruktív módon használják, vagy hogy az emberiség a jelenlegi kezdetleges állapotában képes-e konstruktív módon használni. Ezért a szamjamának bizonyos körökben rossz híre ment.

A jógik is felhasználták manipulatív erejük fejlesztésére. De a nem-jógik is, Galileitől Bachon keresztül Einsteinig. A szamjama megértése által vagyunk képesek megérteni azt a mechanizmust, ami a rendkívüli eredmények elérése mögött áll, és azt, hogy miképpen használjuk csak konstruktív célokra. A szamjama lényeges aspektusa az, hogy etikával kell párosulnia. Ennek nagyobb az esélye, ha a megfelelő jógikus sorrendben történik, vagy még később. Ha a helyes sorrendben gyakoroljuk, akkor először meg fogjuk tapasztalni az egész kozmoszt, mint az isteni intelligencia törvényszerű megnyilvánulását (szamádhi 5), és minden lényt, mint Isten lehetőségét határtalan kreativitásának megtapasztalására és kifejezésére (szamádhi 6). Ekkor már sokkal nehezebb figyelmen kívül hagyni az összes vallás alapjában fekvő erkölcsi szabályokat, beleértve a jógát is."

Az egó kísértése

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"A hagyomány szerint Gautama Buddhát és Jézus Krisztust megkísértette a Gonosz. Mindkét esetben a Gonosz királyságot, hadsereget, palotákat, a világ összes vagyonát, szeretőket és más hasonlókat ajánlott fel. A Gonosz és a Sátán az eltorzult egó metaforái. Isten nagy bölcsességként fejezte ki magát Krisztus és Buddha esetében is; és mindkét esetben az egoizmus felemelkedett, és azt mondta: „Te, aki Buddha vagy Krisztus teste vagy, a korlátozott élőlény, tulajdonítsd magadnak azt, ami történik. Te vagy az ura ennek a tudásnak. Használd arra, hogy megszilárdítsd magad a világ uraként!” Mindketten visszautasították az ajánlatot, és Jézus még azt is mondta: „legyen meg a te akaratod, és ne az enyém!” Ebben a szamádhiban azt érezzük, hogy nem mi vagyunk azok, akik levegőt lehelnek ebbe a testbe, nem mi mozgatjuk magunkat és gondolkodunk, hanem egy ősi és határtalan lény, aki rajtunk keresztül és általunk működik. Ez a szamádhi lehetővé teszi, hogy meghódoljunk ezzel az irányítással. Bár még mindig úgy tűnhet, hogy a testnek megfelelően cselekszünk, igazából egy magasabb akaratnak megfelelően cselekszünk.

Az egyéniség-szamádhi elvezet a szvadharma fontos koncepciójához, ami a „személyes kötelességet” jelenti. A Bhagavad-gítá (3.35) azt mondja: „jobb, ha a saját kötelességünket végezzük, még ha hibásan is, mint másét tökéletesen.” Amikor megtapasztaljuk, hogy ez a fenséges és jóindulatú isteni jelenlét lélegzik rajtunk keresztül, és tapasztalja magát általunk, úgy érezzük, hogy valamit szeretne tenni rajtunk keresztül, önmagává szeretne válni bennünk. Ennek igazából nem sok köze van a sorshoz vagy a determinizmushoz, de ha hallgatunk erre az útmutatásra és követjük, akkor az összes belső párbeszéd megszűnését fogjuk megtapasztalni. Általában, amikor döntést hozunk, tovább beszélgetünk magunkkal, például így: „Nem vagyok biztos benne, hogy ez működni fog; lehet, hogy valami mást kellett volna tennem, tényleg ez az, amit tenni akarok? Ezt kell tennem?” Ezek a belső párbeszédek meggyengítik az eltökéltségünket. Amikor elkezdjük követni Isten útmutatását, akkor észre fogjuk venni e párbeszédek elmaradását. Csendben és békében vagyunk, boldogok vagyunk, önmagunkban nyugszunk, tudván, hogy beteljesítjük a célunkat, azt adva a világnak, amit adni jöttünk. Ezt tenni a szvadharma (személyes kötelesség). Az a legfontosabb, hogy a kötelességünk a sajátunk, és nem valaki másé. Senki más nem tudja megmondani nekünk, hogy mi a kötelességünk, csak mi érezhetjük meg. Mindenkinek más a szvadharmája, mivel a világnak sok különböző szükséglete van. Nem lehetünk mindannyian rocksztárok, mesterszakácsok, vagy ingatlanmágnások. Ez más, mint a sors, mert azt jelenti, hogy Isten teremti a valóságunkat velünk együtt. Nem a rabszolgaságot, hanem a valódi szabadságot feltételezi.

Az aszmitá szamádhi az Én-vagyok-ságunkra, vagy az Én-ség-érzetünkre fókuszál. Ebben az állapotban mélyebbre és mélyebbre hatolunk az Én-ség állapotában, és a külső rétegek kezdenek eltünedezni. Ez a kontempláció haladó formája. A siker elérése érdekében fel kell számolnunk a testtel és az elmével történő azonosítást. Ezt az azonosítást úgy tudjuk felszámolni, hogy addig meditálunk a testen, amíg rá nem jövünk, hogy a testi azonosítás (melynek a test alárendeli magát), nem magában a testben található, hanem egy mélyebb réteg. Azt is megvalósítjuk, hogy a testünk változik, bár maga a tudatosság nem változik. Utána megismételjük a folyamatot az elmén történő meditációval. A gondolatok kifejezetten észlelhetőek, amikor az elmén meditálunk. Feltesszük a kérdést, hogy kié a felmerlüt gondolat, és azt válaszoljuk: „Az enyém”. De amikor az „Én”-en kontemplálunk, megértjük, hogy a külső rétegek ilyen azonosításokból állnak: „Ez és ez a címem, ez a nevem, ez a személyiségem, ilyen fajta személy vagyok.” Ahogy mélyebbre merülünk a meditációban és elérjük a psziché mélyebb rétegeit, az összes ilyen természetű koncepció eltűnik, és megtapasztaljuk a tiszta és szeplőtlen Én-t, ahogy egyesülünk Istennel. Ez a tiszta létezőség szamádhija. Az egyéniség (aszmitá) szamádhiban megérezzük, hogyan válik Isten tudatossá saját magáról Én-ként."

Az Abszolút és az egyén

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Minden élőlény Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, és ezért rendelkeznie kell szabadsággal és választási lehetőséggel. A robotok nem tudják utánozni az Isteni Szabadságot. Annak érdekében, hogy az Én-ség közvetítőivé váljunk, szabaddá kell válnunk. De ahhoz, hogy szabadok legyünk, meg kell szabadulnunk a hibás és silány döntésektől. Az egyén, aki térben és időben korlátozva van, elkerülhetetlenül rossz döntéseket fog hozni, melyek szenvedéshez vezetnek (a jó döntések mellett). Ebből jön létre az a teljes komplexum, amit egónak vagy egoizmusnak nevezünk, ami a képzelt igény arra, hogy a saját előnyünket mások boldogulása elé helyezzük.

Most pontosabban meg fogok határozni néhány fogalmat, hogy pontosabban leírhassuk ezt az erősen félreértelmezett témát. Nevezzük Isten önmegismerését „lény-ségnek” vagy „Én-ségnek” vagy „Én”-nek. Amikor ez az Én egy megtestesült lény magját alkotja, aki időben és térben korlátozott, egóvá válik. Maga a tény, hogy van egy halandó testünk, létrehozza az azonosságunkat vele, és a vágyat, hogy biztosítsuk a fennmaradását. Ezen a ponton, az egó mén nem patológiás, mert az egyén még mindig tudatában van a kozmikus „Én”-nek, mely rajta keresztül fejezi ki magát. Amikor ezt a tudatosságot teljesen elveszítjük, és kizárólag a testtel azonosítjuk magunkat, az Én patologikus egoizmussá válik, torz egóvá, vagy ahogy Patandzsalí megfogalmazta, az aszmitá nevű szenvedés-forrássá (klésává).

Az tiszta Én-séghez, a kozmikus Én-teremtőhöz visszavezető út az egyéniség (aszmitá) szamádhin keresztül vezet. Az aszmitá szamádhi megmutatja, hogy nem vagyunk ez a test, hanem tiszta tudat vagyunk, a hatalmas Én-ség élő és célzatos megnyilvánulása, mely lélegzik, él, tapasztal, és általunk és velünk együtt teremti a világot. Az aszmitá szamádhin keresztül tapasztaljuk meg azt, amit a Gítá „az összes lény szívében lévő Önvaló”-nak nevez. Nincs olyan lény, aki nem isteni, nincsenek pogányok, kretének, vagy alantasok, csak olyanok vannak, akikben (még) nem látjuk az Istenit. Ez a szamádhi arra tanít meg, hogy meglássuk az Istenit azokban, akiket nem értünk. Minden lény egy kifejeződéssé válik, melyen keresztül isten nyilvánul meg. Jézus Krisztus ezt fejezte ki, amikor azt mondta: „Az egymás iránt érzett szeretetükről fogjátok megismerni a tanítványaimat.”

Amikor ezt megértjük és megtapasztaljuk, elengedhetjük azt az elképzelést, hogy az egótól teljesen meg lehet szabadulni. Fel lehet függeszteni egy misztikus állapotban egy időre, de utána újra a felszínre kell jönnie, mert célja van. Ha Isten csatornájának éljük meg saját magunkat, az az egoizmusnak (vagyis annak a felfogásnak, hogy a testre és az elménkre vagyunk korlátozva) az elengedéséhez vezet, és az egó szublimálódásához, de sohasem a teljes pusztulásához. Mivel az egóra szükség van ahhoz, hogy Isten egyéniséggé tudjon válni a vételen számú lényen keresztül. Amíg tudatosak vagyunk arról, hogy Isten rajtunk keresztül válik egyéniséggé, a viselkedésünk nem lesz egoisztikus. Ha egyáltalán nem lenne egó, nem lennének egyének és nem is érzékelnék az univerzum részleteit, csak általánosságban fogná fel."

A tiszta Én-ség

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Vivekananda és az egó megsemmisítésése

A modern spirituális tanítók, mint például Swami Vivekananda (1863-1902), gyakran az egót és az elmét tekintik a vétkesnek majdnem mindenért, ami balul üt ki. Vivekananda azt javasolta, hogy „gyökerestül tépd ki a gazember egót”, és „semmisítsd meg az elmét”. De ez a felhívás túlzott egyszerűsítés. Az 1900-as évek elején azért hangoztattak ilyen felhívásokat, mert az „egó” és egyéb kifejezések használata (mely közvetlenül Freud angol fordításaiból származik) tudományos hangszínt kölcsönzött nekik. De még manapság is tartják magukat az ilyen elképzelések a spirituális tanítók és guruk között. Egy modern pszichológus azonban nem tudna azonosulni ezzel a nézettel, mert az elme vagy az egó megsemmisítése következtében vegetáló és skizofrén állapotba kerülnénk. Ha a pszichénk egyes részeit önmagunk ellen fordítjuk, akkor egy pszichés csatatér közepén találjuk magunkat, hiszen ki fogja elvégezni a széttépést és megsemmisítést? Ugyanaz az egó, melynek elpusztítását követeljük. A kizárás nem megoldás, csak az integráció.

Az Én-ség a maga tiszta értelmében az „Én-tevő”. A szánkhja filozófiában (melyen a jóga alapul) az „Én-tevőt” ahankárának nevezik. Ezt néha „kozmikus egónak” is fordítják, mivel arra az intelligenciára utal, mely önmagáról, mint létezőről tudatos. Más szavakkal az egó a „formával rendelkező Isten” vagy „Isten, mint a létezés”. Amikor az indiai bölcs, Ramana Maharishi magyarázta az Én-gondolat eredetéhez való visszakövetésének technikáját, az aham-vritti szanszkrit kifejezést használta, ami lefordítva „Én-gondolatot” jelent. Helyesen emelte ki, hogy az 'a' és a 'ha' a szanszkrit ábécé első és utolsó betűje, és az Éngondolat a kezdet, a vég, és minden a kettő között. Hasonló idézeteket találunk a Bibliában. (Jelenések 1:8,11 és 21:6): „Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” Figyeljük meg, hogy az ÉN-VAGYOK az Ótestamentumban is Isten neve. Hasonló módon, amikor az Úr azt parancsolja Mózesnek, hogy kérje a fáraótól az izraeliták elbocsátását, és Mózes megkérdi, hogy kinek a nevében menjen, az Úr azt válaszolja: „A nevem: VAGYOK AKI VAGYOK”. Az aham-vrittit, vagyis Én-séget csit-acsit granthinak is nevezik, vagyis a csomónak, mely összeköti a tudatosat (az önvalót és a tudatosságot) az öntudatlannal (az anyaggal és a testtel). Nevezhetnénk akár Isten legnagyobb találmányának (ha volna ilyen).

Akkor most hogyan egyeztessük össze az „Én-gondolat” vagy „Én-ség” isteni mivoltát egyfelől, valamint a „gazember egót” másfelől? Értelemszerűen Istennek nem lehet egója, mivel az egó térbeli és időbeli korlátozottságot jelent. Az a kihívás, hogy megértsük az egó” kifejezést. Freud eredeti német nyelvű munkáiban az egót „Ich”-nek, vagyis „Én”-nek nevezte. Amikor a munkáit lefordították angol nyelvre, a tudományosabban hangzó „egó” latin kifejezést választották. Míg az „Én” kifejezés hallatán inkább az alfára és omegára emlékeztető fogalmakra asszociálunk, az „egó” kifejezés sokkal inkább a torzulásra hajlamos egó, az egoizmus patologikus állapotára emlékeztet. De mi a kettő viszonya? Az egyéniség (aszmitá) szamádhi a tiszta és eredeti „Én-vagyok”, a tiszta én-ség megnyilvánulása a meditáció során. Ezt a szeplőtlen „Én-vagyok”-ot viszont nem lehet korlátozni időben és térben, ezért csak általános értelemben lehet tudatában a teremtésének. Ahhoz, hogy az „Én-vagyok” részletesen meg tudja tapasztalni a teremtését, végtelen számú én-ségre osztotta magát, melyek térben és időben korlátozottak, és ezek vagyunk mi.

Aszmitá szamádhi

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"6. Szamádhi: egyéniség (aszmitá) szamádhi

Ennél a szamádhinál és egy téglafalba ütköztem fél évtizedig, mégis, amikor elkezdtem a hegytetőn meditálni, akkor majdnem erőfeszítés nélkül jött. Az aszmitá szamádhi egy nagy rejtvényt adott fel nekem, és az a tény, hogy Patandzsalí csupán egy szútrában foglalkozik vele, nem segített. Az is furcsa, hogy van a szenvedésnek egy forrása (klésa), ami ugyanennek a szamádhinak a nevét viseli. Hogy lehet egy szamádhi neve ugyanaz, mint egy szenvedés-forrásé? Patandzsalí a következőt mondja e szenvedés forrásról a 2.6. szútrában: „Az én-ség (aszmitá) az, amikor egynek tekintjük a látót és a látottat.” Azok, akik a megkülönböztetések nélküli mindennel-eggyé-válásban reménykedtek, régóta küzdenek ezzel és egy sor más szútrával a Jóga-szútrában. A látó a tiszta tudat, a megtestesült Önvaló. A tiszta tudat „az, ami tudatos” (szemben e tudat tartalmával). A tudatot a mozivászon hasonlatán keresztül érthetjük meg: Amikor filmeket vetítünk egy vászonra, a képek folyamatosan változnak, de egyik sem tapad a képernyőre. A film végén a képernyő pontosan ugyanúgy néz ki, mint a képek vetítése előtt. Ilyen a tudat – tudatos mindenről, ami történik, de az nem kondicionálja. Ezért mondják a jógik, hogy a tudat tiszta, örök és határtalan, a tudat maga az Önvaló.

Most vizsgáljuk meg a „látást”! A látás egy másik szó a megtapasztalás folyamatára és eszközére. Anélkül, hogy túlzottan elmennénk a jóga-pszichológia irányába (mely egzakt módon megkülönbözteti az én-séget, az elmét és az intellektust), és nevezzük a megtapasztalás eszközét „elmének”. Az életem során az elmém bizonyára változott – remélhetőleg a javára. Lehet, hogy sikerült kitisztítanom belőle az előítéleteket, szexizmust és rasszizmust. Másfelől viszont, bizonyos negatív élmények poszttraumás szindrómát (PTSD) hagytak maguk után. Ahogy idősödöm, Az obszesszív-kompulzív zavarom is felszínre jöhet, míg fiatalkoromban hajlamosabb voltam az oppozíciós zavarra (ODD) (persze minden hasonlóság más élő személyekkel csak véletlen). Így az elme az egyik zavarból a másikba botladozik (persze némileg eltúlozva, de érthető a lényeg), miközben a tudat csendesen figyel, és közben változatlan marad.

Mivel az elme folyamatosan kapja a benyomásokat azokról a dolgokról, amik az életünkben történek, beszínezhetőnek (tisztátalannak) mondják, míg a tudatot szeplőtlennel (tisztának). Ezért nem találkozhatnak sohasem. De a közelségük miatt, mivel a tudat mindig tudatos arról, ami az elmében zajlik, a kettőt (az elmét és a tudatot) gyakran helytelenül egy azonosságnak tekintik. Ez a félreértés a szenvedés módjainak (klésa) egyike, amit Patandzsalí Én-ségnek (aszmitá) nevez. A mi céljainkhoz a kifejezést az „egoizmus” szóval fogjuk illetni. Így az egoizmus annak a képessége, hogy megszüntessük az azonosításunkat a gondolatainkkal és elképzeléseinkkel, valamint az a hit, hogy csupán az elménk vagyunk. Az igazság az, hogy vannak gondolataink, mint ahogyan testünk is. Napjában több millió gondolat jut eszünkbe. A baj akkor kezdődik, amikor azonosítjuk magunkat velük."