"Az öt nijama a saucsa (tisztaság), szantósa (elégedettség), tapasz (lemondás), szvádhjája (az önvaló tanulmányozása) és az Ísvara-pranidhána (meghódolás Isten előtt). Jois szerint a saucsa a külső és belső tisztaságra vonatkozik, és mindkettő gyakorlása által averziót tudunk kifejleszteni a bűnös tettek elkövetése iránt, jól tudva, hogy azok beszennyezik a testünket és az elménket. A szantósa gyakorlása elősegíti azt, hogy az elménket egy célra tudjuk koncentrálni, és boldogok legyünk. A tapasz, vagyis a lemondás, a gyakorlás heve elpusztítja a tisztátalanságokat a tudatban. A szvádhjája a védikus szentírások tanulmányozására vonatkozik, amelyek közül Jois különösen a Bhagavad-gítát emelte ki1. Manju Jois, Pattabhi fia maga is előszeretettel szokott védikus mantrákat énekelni az astánga-workshopokon. Az Ísvara-pranidhánát Pattabhi Jois, mint minden ortodox hindu, elsődleges fontosságúnak tartotta. Homlokán a saivák2 három vízszintes vonalból álló tilaka-jelzését hordta, és a védikus szabályokat és előírásokat nagy tiszteletben tartó szmárta-bráhmana3 közösség tagjának vallotta magát.
A
pránájámával
kapcsolatban csupán Lino Mielétől tudunk arról, hogy Pattabhi
Jois bizonyos gyakorlatokat előírt vagy javasolt volna a
követőinek4.
Az astánga-jógáról
szóló könyve végén négyféle pránájámát
ismertet: 1. kumbhaka-pránájáma
(légzésvisszatartással végzett légzőgyakorlat), 2.
púraka-récsaka pránájáma
(itt a kilégzések és belégzések utáni légzésszünetek eltérő
hosszúságúak) 3. anulóma és vilóma
pránájáma (váltott orrlyukas
szabálytalan légzés), és 4. bhásztriká
pránájáma (fújtató légzés). Jois
kiemeli még a kévala kumbhaka
pránájámát5,
ami Sweeney szerint a spontán légzésvisszatartásra vonatkozik6.
Azt azonban Scott is megjegyzi, hogy Pattabhi Jois csupán a haladó
tanítványoknak oktatta a pránájáma
végzését, mert alapfeltételnek tartotta azt, hogy képesek
legyenek legalább az első két sorozatot helyesen és a megfelelő
uddzsájí
légzéssel végrehajtani7.
A
pratjáhára
gyakorlását az ászanák
végzése közben a testérzetekre, a légzésre, bandhákra
és a dristikre,
vagyis a megfelelő fókuszpontokra irányított figyelemmel
próbálják elérni az astánga-jóga
gyakorlói, ezzel elejét véve az elme elvándorlásának. Ennek
magasabb szintje a dháraná,
amikor a gyakorló képes a figyelmét eltérés nélkül hosszabb
ideig a légzésen és a dristin
tartani. A dhjána
állapota akkor következik be, amikor a légzésre és a prána
áramlására irányuló tudatosságon kívül minden más gondolat
megszűnik az elmében gyakorlás közben, és így a pózok és a
légzés egy mozgó meditációvá kapcsolódik össze. A szamádhi
a végső tudatállapot, amelyet a jógi gyakorlás közben és a
gyakorlás által elér. Scott szerint a szamádhiban
a gyakorló eggyé válik Istennel8,
és ezt valószínűleg Jois is alátámasztaná, mivel Sankara
filozófiai iskoláját követte9,
és így a kaivalját,
vagyis az Abszolútban történő feloldódást tekintette a
spirituális fejlődés végső céljának10.
1Miller
2009.
2A
saivák Siva hívei, a hinduizmuson belül a három vonalból
álló tilaka-jellel (homlokfestéssel) különböztetik meg
magukat. A három vonal Siva szigonyát szimbolizálja.
3A
szmárta közösség tagjai a Védák karma-kánda
(anyagi célú) részeinek követését tartják fontosnak, és úgy
tartják, hogy a fő védikus Istenségek csupán a személytelen
Brahman megnyilvánulásai, így az imádók szabadon választhatnak,
hogy Istent melyik formájában imádják. vö.
http://en.wikipedia.org/wiki/Smartism
4Miele
2000: 156-160. old.
5Jois
2003: 23. old.
6Sweeney
2005: 333. old.
7Scott
2000: 16. old.
8vö.
Scott 2000: 16-17. old.
9Taylor-Rugman
2009.
10A
szmárta-bráhmana közösség tagjai dominánsan a Sankara
(Kr.u. 788-820) által tanított advaita védánta filozófiát
vallják. E filozófia szerint csupán egyetlen valós elv létezik,
mégpedig a személytelen és tulajdonságok nélküli Brahman. A
világ és az élőlény egyéni létezése csupán az illúzió
terméke, melynek megszűnésével a lélek eggyé válik az
abszolút Brahmannal.