A dhanurászana mitológiája

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Dhanurászana (Íjpóz) és pársva-dhanurászana (oldalsó íjpóz)

A dhanu íjat jelent, a dhanur pedig „íj alakú”-t jelent. Az íjnak nagy jelentősége van az indiai kultúrában és mitológiában, mivel ez volt az indiai arisztokrácia választott fegyvere. Az itt következő mítoszok csupán néhány példa abból a sokból, melyben az íj kiemelt szerephez jut.

Bharadvádzsa Rishinek két tanítványa volt, Dróna és Drupada. Mindkettő nagyon erős versenyszellemmel bírt, és gyűlölet alakult ki közöttük. Egy alkalommal Drona, aki nagy harcos volt, megalázta Drupadát. Drupada bosszút forralt. Végrehajtott egy szertartást, melynek eredményeképpen két isteni gyermeke született. A fiú Drishtadjumna volt, akinek később sikerült meg is ölnie Dronát, a lány pedig a gyönyörű Draupadí volt. Draupadí később Ardzsuna és négy testvére felesége lett, és India királynője. A történetnek ezen a korai pontján azonban úgy tűnt, mintha Ardzsunát sikerült volna megölni nagybátyja és unokatestvérei erőfeszítései által. Nem lehetett tudni, hogy tényleg halott volt, vagy csak elbújt.

Időközben Drupada a Pánycsálák királya lett. Aggódott, hogyan lesz Draupadí Ardzsuna felesége, mivel úgy tűnt, hogy Ardzsuna halott. Drupada udvari papja azt javasolta, hogy tartson egy tornát annak kiderítésére, hogy ki a legnagyszerűbb íjász, és Draupadí keze lesz a fődíj. Draupadít tartották a leggyönyörűbb nőnek az egész világon, úgyhogy ez a verseny biztosan előcsalogatta volna Ardzsunát a búvóhelyéről.

Fővárosában Kampiljában, Drupada építtetett egy hatalmas palotatermet. Királyokat, nagy hősöket, és a legjobb íjászokat hívta meg egész Indiából és messzi országokból. Mindannyian eljöttek, hogy megpróbálják elnyerni Draupadí kezét. A terem mennyezetére egy hal alakú, forgó célpont volt felszerelve, melyet csak öt nyíllal lehetett lelőni. Elhozták Kindhirát, a mennyei íjat, melynek acélból volt a húrja. Sok király megpróbálta felajzani az íjat, de már itt elbukott. Másoknak sikerült felajzani, de nem találták el a célt. Végül Ardzsuna, bráhmanának (a papi rend tagjának) álcázva felállt, erőfeszítés nélkül felajzotta a hatalmas Kindhira íjat, és mind az öt nyílvesszővel eltalálta a forgó halat. Így nyerte el Draupadí kezét.

Ardzsuna később Gándíva íja segítségével győzte le számos ellenségét, és nyerte meg a Mahábhárata háborút. A Mahábhárata Viráta Parva része elmeséli Ardzsuna történetét, aki tizenkét évet töltött száműzetésben az erdőben, és a tizenharmadik évet álruhában, miután visszaszerezte elrejtett íját. Amikor egy szemtanú megkérte, hogy magyarázza el a Gándíva íjból áradó mágikus erő forrását, Ardzsuna elmagyarázta, hogy ez az íj világhírű, mert csak egy ilyen létezik. Bárki, aki birtokolja, örök hírnévre tesz szert. Az Úr Brahmá tulajdonában volt ezer évig, utána pedig Indra tulajdonában ötezer évig. Utána az Úr Szómáé volt agy örökkévalóságig, mielőtt átadta Varunának, az óceán urának. Tőle Agni, a tűz ura szerezte meg, ő pedig odaadta Ardzsunának, amiért elégette a Khándava erdőt. Röviddel ezután, amikor Ardzsunát a száműzetés után először támadta meg az ellenségei hadserege, csupán a Gándíva íj húrjának rezgése félelmet keltett az ellenfél hadseregének szívében.

Az íjak a Rámájanában is fontos szerepet játszanak. A két legnagyobb és legerősebb íjnak az Úr Siva és az Úr Visnu íját tartották.

Az Úr Siva Szatíval házasodott össze, aki Daksa lánya volt. Daksa nem hagyta jóvá a házasságot, ezért egy jagját (rituális áldozati szertartást) rendezett, hogy megalázza Szatít és kicsúfolja Sivát. Bár Szatít nem hívta meg, ő mégis meglátogatta az áldozatot, de nem tudta elviselni apja sértéseit az Úr Siva ellen, így helyben elégette magát. Shiva feldühödött, és megnyilvánította Vírabhadrát (akiről a Vírabhadrászanát elnevezték), hogy bosszút álljon Daksán. Vírabhadra megölte az áldozat összes résztvevőjét, bár Siva később kegyessége jeléül mindannyiukat feltámasztotta. Közben az Úr Siva Mithila királyainak adta az íját, hogy biztonságban tartsák, amíg ő lemondásokat végzett. Az íj Dzsanaka király birtokába került, amikor ő lépett trónra. Soha senki nem volt még képes felajzani ezt az íjat, vagy akár még felemelni is a földről. Dzsanaka király ígéretet tett, hogy az, aki fel tudja ajzani ezt az íjat, megkapja lánya, Szítá kezét.

Ekkor Visvámitra Risi elhozta a két fiatal herceget, Rámát és Laksmanát Mithilába, miután legyőztek néhány démont, akik megszentségtelenítették Visvámitra áldozati oltárát úgy, hogy pecsenyesütést rendeztek rajta. Visvámitra bemutatta Rámát a királynak, aki boldog volt, hogy valaki megpróbálja megnyerni a lánya kezét, mivel sok király kudarcot vallott. Az íjat egy nyolckerekű szekéren hozták a palotába, és ötezer erős ember kellett hozzá, hogy leemeljék. Közben hatalmas nézősereg gyűlt össze, hogy megtekintsék a bemutatót. Visvámitra és Dzsanaka király bíztatására a fiatal Ráma erőfeszítés nélkül felemelte az íjat, felajzotta, és a lélegzetét elállatva figyelő tömeg szeme láttára nyilat illesztett a húrra és felhúzta. Annyira meghajlította azonban az íjat, hogy egy földrengés és hatalmas mennydörgés közepette két darabra törött. Miután mindenki magához tért ijedtségéből, Dzsanaka király örömmel adta férjhez Rámához a lányát, Szítát."

Agni és a békák

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Bhékászana (Békapóz)

A bheka kifejezés békát jelent. Az indiai mitológiában a béka az izzadság és annak teremtő ereje metaforája, A következő mítoszokban láthatjuk e metafora alapját.

A Katha Szarit Szágara elmagyarázza, hogyan kapták a békák furcsa hangjukat és közben rámutat a békák, a víz és Agni, a tűz istene közötti kapcsolatra. Az Úr Siva és társa, Umá egyszer szerelmi játékba fogott. Mivel ez a tevékenységük nagyon sokáig tartott, és a legerősebb lények voltak az univerzumban, az egész világ nagyon felmelegedett a súrlódástól, amit létrehoztak. Az Úr Brahmá vezette félistenek aggódni kezdtek, hogy ez az egész világ megsemmisülését eredményezheti. Ezért kijelölték az Úr Agnit, hogy zavarja meg az Úr Siva és Umá szerelmi játékát. Agni nagyon elkezdett aggódni, mert tudta, hogy amikor Káma (Kupidó) meg merészelte zavarni az Úr meditációját virágnyilaival, a hatalmas Úr harmadik szemének egyetlen pillantásával hamuvá égette. Ezért Agni úgy döntött, hogy inkább elrejtőzik egy tó vizében, mintsem hogy elvállalja a feladatot. De Agni tüze majdnem forráspontra hevítette a vizet a tóban. A vízben élő békák olyan elviselhetetlen fájdalmat éreztek, hogy a dévák tudomására hozták Agni rejtekhelyét. Ezen okból kifolyólag Agni megátkozta a békákat, és a hangjuk brekegéssé változott.

A Shatapatha Bráhmana is tartalmaz egy részt, amely összekapcsolja Agnit a békákkal. Először leírja a tűzáldozati oltár összeállítását, utána pedig a felszentelését és a felajánlások végzését. A papnak azt ajánlják, hogy rajzoljon egy békát az oltár középső részére. A történet elmagyarázza, hogy a rishik vízzel locsolták meg Agnit. Amikor a víz lecsöpögött róla, a cseppekből békák lettek. Azért rajzolnak békát az oltárra, hogy elégedetté tegyék Agnit, aki a tűz formájában jelenik meg az oltáron, hogy elfogadja a felajánlásokat.

Agni a jóga belső tüzét képviseli. Ennek megfelelően a szusumnát, melyet vörösnek szoktak vizualizálni, tűz-nádínak is nevezik. A belső tüzet a ritualisztikus gyakorlat (tapasz) hozza létre, például az ászana. A tapasz szó a tap tőből ered, amely főzést jelent. A belső tűz, amelyet az erőfeszítés helyes formái hoznak létre, a méreganyagok és szennyeződések elégetésére használható. Minden ilyen tevékenység izzadást eredményez, ami a felforrósodott test által termelt víz. Az izzadásnak fontos szerepe van a jógában. Srí B.N.S. Iyengar többször is mondta nekem: „az izzadás a következő életbe megy”. Ez egyrészről azt jelenti, hogy a helyes erőfeszítés által létrehozott gyümölcs nem vész el, amikor a halandó test elpusztul, másfelől pedig azt, hogy magának az izzadásnak is teremtő erőt tulajdonítanak. A puránákban több olyan eset is van, amikor a megtermékenyülés úgy jön létre, hogy egy csepp izzadság leesik egy mennyei lény vagy rishi homlokáról, és egy új, erőteljes lény keletkezik belőle. Az Aranykorban (Szatja-júgában) úgy tartották, hogy a nemzés szexuális kapcsolat nélkül is lehetséges volt; az apa csupán letörölte az izzadságot a homlokáról, és a felesége bőrébe dörzsölte. Végül, a középkori hatha-szövegek is megemlítik, hogy a gyakorlás közben keletkező izzadást nem szabad letörölni, hanem vissza kell dörzsölni a testbe. Ezzel a módszerrel helyre tudjuk állítani a belső ragyogást (tédzsaszt). A tédzsasz Agni másik formája."

Killer jóga

A napokban szó esett a szamjamáról és az Ashtanga nyolcfokú rendszerének belső gyakorlatairól (dháraná, dhjána és szamádhi). Patandzsali és a magyarázók egyértelmű véleménye szerint ezek gyakorlása még nehezebb, mint az ászana vagy pránájáma gyakorlásában sikereket elérni. Ugyanakkor az én megértésem az, hogy ezeket az alsóbb lépcsőfokokat nem is lehet kihagyni, illetve nem érdemes, mert akkor egy alap nélküli fellegvárat építgetünk csak. Egyes modern tanítók szerint nem szükséges feltétel a szamádhi eléréséhez az ászanában és a pránájámában való jártasság, sőt, a szamjama tulajdonképpen erőfeszítés nélkül gyakorolható. Mások pedig szimplán azért panaszkodtak, hogy fárasztóak az órák az Atmában. Úgyhogy gondoltam, összefoglalok pár gondolatot, hogy miért is ajánljuk mi a verejtékes munka útját.

Aki már járt az Atmában, az nagyjából tudja, hogy milyen nálunk egy jógaóra. Keményen kell dolgozni, izzadni, a tanár nem hagy lazsálni, kihozza belőled a maximumot, és még jókorákat igazít is rajtad a pózokban. Attól eltekintve, hogy 10 tanárunk van, és vagy 15 féle jógaóra, az általános alaphangulat azért ez, maximum a hőmérséklet változik, meg az, hogy hány légzésig vagy a pózban, illetve hány vinyászát csinálsz meg egy óra alatt. De a végén mindenki jólesően csuklik össze savászanában, és amikor óra után az öltözőben készülődik, akkor annak örül, hogy eljött, rászánta az időt, és beletette az erőfeszítést.

Nos, lehet azt mondani, hogy ez inkább tornaóra, akrobatika, vagy fegyencedzés, és nem egy spirituális folyamat. Az biztos, hogy az Atmában nem nagyon vannak nyújtózkodós, relaxálós, meditálós órák, ahol az elejétől a végéig légzőgyakorlatokat végzünk, meg belső tudatosítást, és irdatlan spirituális titánnak képzeljük magunkat, aki öt perc meditációval kisimította az elme felszínét, és belemerült a szamádhiba. Nálunk inkább az a koncepció, hogy izzadj most, a szamádhi meg majd csak eljön valamikor! 

Nem azt mondom persze, hogy nem fontos a meditáció és a szamádhi, vagy éppen a pránájáma, sőt, a nem sokára induló Ashtanga nyári egyetemen pontosan ezekre szeretnénk a hangsúlyt fektetni. Régebben is próbálkoztam mantra-éneklős, és pránájáma órákkal, és a Jóga-szútráról is tartottam előadást, hogy az emberek legalább elméletben megismerjék az elme működésének alapelveit. Úgy látszik azonban, hogy a kereslet túlnyomórészt nem erre orientálódik.

Szóval most elmondom, hogy miért tartunk az Atmában izzadós, erőlködős, "lélegezz és válj eggyé a pózzal, kapcsold ki az elmédet" jógaórákat. Egyrészt azért, mert a klasszikus jóga-irodalom is az ászana és a tudatos légzés gyakorlását ajánlja azoknak, akik még gcsak most ismerkednek a jógával. Legyen az Ashtanga, vagy Agni, vagy Vinyásza krama, vagy bármelyik másik gyakorlatsor, ha sok-sok éven keresztül (értsd: legalább 10-20) gyakoroljuk őket minden nap, akkor megtanuljuk uralni a testünket, az idegrendszerünket, tudatosabbak leszünk a légzésünk és a testünk működéséről, ami még mindig messze van az elmeműködés tudatosításától. A legtöbb ember elméje túlzottan nyugtalan egy leülős meditációhoz, viszont egy jógaóra után úgy érzik, hogy testileg-lelkileg újjászüllettek, és jobban egyben vannak, mint előtte. 

Érdekes módon a tudatos légzéssel és bandhákkal egybekötött ászana-gyakorlás nem csak a testi szinte hat, hanem tapasztalatom szerint az elmeműködésünket, a szokásainkat, az életmódunkat, a jellemünket is faragja. De persze erre is rá lehet segíteni egy kis meditációval, ha már megvan rá az igény. Csak azt nem szeretem, amikor valaki nagy hittel jó magasra ugrik, jó pár lépcsőfokot kihagyva, aztán nagyot bukik orra. 

A jóga visszaadja a test egészségét, erről szerintem mindenkinek van tapasztalata, aki már csinálja egy ideje. A jó sok izzadás pedig elősegíti a méregtelenítést, mert szerintem tiszta és egészséges testben könnyebben születnek tiszta gondolatok, mint egy beteges, gyenge, méreganyagokkal telepakolt testben. Érdekes módon, akik már több éve jógáznak, általában tudatosabbak kezdenek lenni a táplálkozásukról is, mert tudják, hogy a fáradságos munkával kiméregtelenített testet nem érdemes újra beszennyezni dohányzással, hússal, alkohollal, hallucinogén anyagok fogyasztásával. Így önként elkezdik követni a jamákat és nijamákat, lépésről lépésre. Én úgy gondolom, hogy ha valaki rászánja az életét arra, hogy erős alapot építsen a jóga alsó négy lépcsőfokából, akkor annak nagyon sok kedvező hatását tapasztalhatja élete során, élete végén, és következő életében is. 

Ugyanakkor, ha megalapozatlanul beleugrik a meditációba, anélkül, hogy élete többi aspektusát tudatosította és megreformálta volna, úgy gondolom, hogy az eredmény, amit elér, igencsak átmeneti lesz, és következő életében tulajdonképpen elölről kezdheti a folyamatot. persze mindenkinek a saját tudatszintjének megfelelő szádhanát (lelki gyakorlatot) kell választania, mi a magunk részéről az Atmában maradunk az alapok elmélyítésénél, és arra építjük fel a rádzsa-jóga fellegvárát, kis lépésekben. Akinek ez bejön, vagy ki szeretné próbálni, az tartson velünk, aki pedig mindenáron meditatívabb helyre vágyik, az biztosan fog találni magának a számtalan jógastúdió kínálatában. Úgyhogy marad a Killer vonal! :-)

A belső gyakorlás

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"3.7. trajam-antarangam púrvébhjah

trajam – a három együtt; antarangam – belső; púrvébhjah – a korábbiakhoz képest.

Ez a három ág a belső ág a többihez képest [amelyek a 2. fejezetben voltak említve].

A jama, nijama, ászana, pránájáma és a pratjáhára a külső ágak, mert ezek az elmétől kifelé foglalnak le bennünket. Egyes kommentárok előkészítő jógának is nevezik, mivel a külső tagok önmagukban nem alkotnak célt.

Vjásza azt mondja, hogy az utolsó három ág a közvetlen eszköz a szamádhi elérésére, Vigjánabhiksu pedig hozzáfűzi, hogy az első öt ág ezért a szamádhi elérésének közvetett eszköze. Szerinte minden külső tevékenységet fel kell adni egy bizonyos ponton, mert akadályt jelent a szamádhi elérésében. Utána idéz a Jóga-vaszisthából, amely szerint, mint ahogyan a madár röptéhez az égben mindkét szárnyára szükség van, hasonlóképpen a legmagasabb szintet a tudás és cselekvés együttes alkalmazásával érhetjük el. Mivel a tudást a belső ágakkal azonosítja, a cselekvést pedig a külsőkkel, azt mondja, hogy „az idézet csak általánosságban javasolja a a kettő együttes alkalmazását eszközként és végcélként egyaránt. Nem azt érti ezalatt, hogy csak a kettő együttes alkalmazásával érhetjük el a felszabadulást.

Sankara még világosabban fogalmaz. Vjásza utalását kommentálva, mely szerint a belső ágak a közvetlen módszerek, azt mondja: „arra szeretne rámutatni, hogy még ha az előzőkben [a külső ágakban] nem is értük el a tökéletességet, erőfeszítést kell tennünk erre a háromra.” Ez azt jelenti, hogy még ha nem is tökéletes az ászanánk, törekednünk kell az utolsó három ág alkalmazására, mert csak ezek az ágak vezethetnek el a felszabadulásig. A sásztra (szentírás) tanúbizonysága szerint úgy tűnik, hogy az ősi mesterek és szaktekintélyek az ászanát csak előkészítésnek tekintették a valódi jógára. A sásztra megközelítésében elvesztegetjük az életünket, ha csak az ászana tökéletesítésére szorítkozunk.

Van egy modern, dominánsan nyugati elképzelés, ami a jógát az ászana-gyakorlásra redukálja. Az ászana a jóga szerves része, különösen a kezdők számára. Igazságtalanság lenne azonban a jógával szemben, ha csak erre az egy ágra redukálnánk."

Hamstring-nyújtás

Az Ashtanga első sorozatában sok az előrehajlítás, és általában szinte minden ászana-sorozatban előfordul a pascsimóttánászana. Ez a póz a klasszikus írások szerint is kiemelt fontosságú, mert amellett, hogy nyújtja az összes izmot a testünk hátsó oldalán, masszírozza a belső szerveket is. Azok a gyakorlók azonban, akik kötött vagy rövid hamstringekkel rendelkeznek (combhajlító izom, biceps femoris vagy lábbicepsz néven is ismert), általában képtelenek megfelelően előrebillenteni a medencéjüket az előrehajlításban, ég a gerincük ágyéki szakaszán erőteljes görbület keletkezik a pascsimóttánászanában, amit sok éves gyakorlás során megsínylenek a porckorongok. Szóval, ha eddig nem fájt a derekunk, és pár éves jóga-gyakorlás után elkezd, annak bizony a rövid hamstring is lehet az oka. De még ha nem is alakul ki derékfájás, bizony frusztráló lehet maga a tény hogy semmit sem haladunk előre az előrehajlítások gyakorlásában. 

Egyes ezoterikus guruk szerint az előrehajlításokkal kapcsolatos nehézségek az alázat hiányára utalnak, és a kötött hamstring a makacsságot is jelzi. Nos, nem tudom, hogy mennyi jellemfejlődést lehet elérni a hamstring nyújtása által, de az biztos, hogy a pascsimóttánászanánk jobb lesz, a derekunk egészégesebb, és nem utolsó sorban a jógában oly gyakori hamstring-húzódásokat is elkerülhetjük vele, feltéve, ha még nem szereztünk be egyet.

Azt, hogy a hamstringünk mennyire kötött, a következőképpen mérhetjük fel. Ha álló helyzetben előrehajolunk, akkor a kezünknek általában el kellene érnie a talajt. Ha nem éri el, akkor sanszos, hogy kötött a hamstring. Ha eléri, akkor emeljük fel az egyik lábunkat a levegőbe, a függőleges helyzet felé törekedve anélkül, hogy a combunkat kifelé forgatnánk. Ha vízszintesig sem tudjuk emelni, akkor nagyon kötött. Ha 90 fokig, akkor erősen kötött. Ha 90 és 180 fok között áll meg valahol, akkor átlagos, illetve a függőlegeshez közelítően hajlékonynak tekinthető a hamstring. Az első két esetben mindenképpen érdemes gyakorolni a következő pózokat, mindegyiket lehetőleg 2-3,vagy inkább öt percig.

1. Spárga ülő helyzetben. Térdeljünk le, és az egyik lábunkat nyújtsuk ki előre pipáló lábfejjel, a sarkunkat valamilyen csúszós felületre helyezve (padlóra zokniban stb.). Dőljünk enyhén előre, és támaszkodjunk meg két oldalt a tenyerekkel a talajon. Folyamatosan toljuk előre a sarkunkat, a tenyerünkön annyi súlyt tartva, amennyivel biztonságosnak érezzük a hamstring terhelését. A hátul lévő térdünk alá behajtogathatunk egy törölközőt, ha túlzottan nyomódik a térdkalácsunk. Arra ügyeljünk, hogy a medence maradjon kereszbefordítva, és a törzset próbáljuk minél függőlegesebben tartani. 

2. Spárga a falon. Forduljunk háttal a falnak, dőljünk előre és támaszkodjunk két tenyerünkkel a talajon. Egyik lábunkat emeljük fel, és a sípcsontot, valamint a combot csúsztassuk felfelé a falnak simítva. A földön lévő talpunkkal lépjünk be minél közelebb a falhoz. A többi utasítás ugyanaz, mint a földön végzett spárgánál. Természetesen a spárga-gyakorlatokat mindkét lábbal végre kell hajtani.

3. Álló spárga. Ehhez a gyakorlathoz egy bordásfal vagy valamilyen oszlop a legalkalmasabb,a mibe bele tudunk kapaszkodni. Forduljunk a fal vagy az oszlop felé, és emeljük fel az egyik lábunkat minél magasabbra, a sarkunkat felfelé tolva. Kapaszkodjunk az oszlopba vagy a rudakba, és húzzuk a törzset minél közelebb hozzá. A levegőben lévő láb térde legyen egyenes, eleinte spiccelve, majd pipálva is tarthatjuk a lábfejet. Figyeljünk rá, hogy a földön lévő talp ne forduljon ki, hanem nézzen az oszlop felé. 

4. Előrehajlítás falnál. Álljunk csípőszélességű terpeszbe, a sarkainkkal 20-30 cm-re a faltól, háttal a falnak. Támasszuk az ülőcsontokat a falhoz, és döntsük előre a törzset, a két könyökünket megfogva. A felsőtestet teljesen passzívan lógassuk, és engedjük megnyúlni a gerincet, illetve hagyjuk, hogy a felsőtest súlya nyújtsa a hamstringet. Ebben a pózban öt percnél többet is tölthetünk.

5. Előrehajlítás terpeszben. Ugyanúgy a falnál állva távolítsuk a lábakat, amíg a két comb 90 fokot nem zár be egymással. Támasszuk be az ülőcsontokat, majd félig előredőlve kulcsoljuk az ujjakat a hátunk mögött. Dőljünk előre, amilyen mélyen tudunk, és a karokat nyújtott könyökkel távolítsuk a törzstől, közelítsük a talajhoz. Nem kell erőlködni, elég, ha belelazulunk a pózba. Ha szeretnénk növelni a nyújtás intenzitását, a kezünkbe vehetünk egy fél, egy vagy két kilós súlyt (akár egy kiló lisztet vagy cukrot, másra úgyse jó :-) Minél tovább tartjuk ki, annál jobban hat.

Bónusz gyakorlat azoknak, akiknek sérült a hamstringjük: Ha nagyon fáj a hamstring, mert meghúzódott, akkor a fenti öt gyakorlatot csak rendkívül óvatosan végezzük, sőt, ki is válthatjuk a következővel: hamstring-nyújtás hanyatt fekve. Ehhez be kell szerezni egy rugalmas gumiszalagot, amit Pilateshez szoktak használni. Ez a pánt egyébként vállnyitó gyakorlatokhoz is nagyon jó, arról már írtunk korábban. Feküdjünk hanyatt, és emeljük az egyik lábunkat nyújtott térddel az arcunk felé. A gumiszalagot húzzuk át a talpunk alatt, és fogjuk a két kezünkbe. Húzzuk a kezünkkel az arcunk felé, a térd maradjon nyújtva. A lábfejünket mozgathatjuk a spicc és pipáló helyzet között, ezzel tudjuk változtatni a gyakorlat intenzitását, és erősíthetjük a hamstringet.

Érdemes lefotózni a pascsimóttánászanánkat, majd egy hónapig gyakorolni a fenti sorozatot (napi fél óra, 20 perc) és utána ismét lefotózni a pascsimóttánászanát. Várom a before-after fotókat! :-)

Telepátia vs önmegvalósítás

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"3.6. taszja bhúmisu vinijógah

taszja - annak; bhúmisu – a finomabb szinteken; vinijógah – alkalmazása.

A szamjamát fokozatosan kell alkalmazni.

A szamjama egy nehéz technika. Ezért a gyakorlónak egy egyszerű, durva fizikai tárggyal kell kezdenie, mondjuk egy lótuszvirággal. Később összetett tárgyakat választunk, mint az univerzum. Csak akkor válthatunk át a finom tárgyakra, ha a durva tárgyakra irányuló szamjamát tökéletesre fejlesztettük. A finom tárgyak a finom elemek lényegét jelentik – a csakrákat, az elmét, érzékeket stb.

Vjásza kiemeli, hogy ha valaki tökéletességre vitte a magasabb szintű alkalmazást a Legfelsőbb Lény kegyéből, akkor nem kell visszatérni az alacsonyabb szintekhez, például az emberek elméjében történő olvasáshoz. Az ilyen erők használata nagy felelősséggel jár, de az emberek túlzottan gyakran degradálják magukat azáltal, hogy mások manipulációjára használják őket. Vjásza itt a 2.45. szútrára utal, amely szerint a szamádhi tökéletességét a Legfelsőbb Lény iránti odaadással lehet elérni. Az ilyen személynek Vjásza szerint nem szabad visszatérnie ezen technikák alkalmazásához, hanem azokat felülről kell szemlélnie.

Sankara kicsinyes szintnek nevezi a telepátiát az átman megvalósításához viszonyítva. Az ísvara-pranidhánát, vagyis a Legfelsőbb Lény iránti odaadást itt rövid útnak tekintik, és ezt a nézetet a Bhagavad-gítá is erősen hangsúlyozza. Ha valaki ezt a rövid utat választotta, akkor nem szabad visszafordulnia és olyan módszerekhez folyamodnia, amelyek eredményét már automatikusan elérte.

Vigjánabhiksu az íjász hasonlatát használja, aki először durva (nagy) tárgyakra célozva gyakorol, maid finomakra (kicsikre). Hasonló módon kell a jóginak is előrehaladnia a szamjamával."

Az Ashtanga jóga evolúciója 4. rész

Matthew Sweeney cikkének utolsó része:

"A változás - tradíció vs kísérletezés

Az Ashtanga-gyakorlók általában következetesebbek, és ahhoz, hogy heti 5-6 alkalommal gyakoroljanak, egy kicsit nyomulósnak is kell lenni, legalábbis az első néhány évben. Az Ashtanga a motiváltabb karakter-típust vonzza, és a legtöbb gyakorlójában ezt erősíti. Az Ashtanga a vékonyabb, váta alkatú embereket vonzza, és ebbe a z irányba változtatja a gyakorlókat. A sajnálatos tény az, hogy minél vékonyabb vagy, annál könnyebben tudod végrehajtani a pózok 95%-át. Fontos azt megérteni, hogy jó ebből valamennyi, de túl sok már nem jó. Fogadjuk el a testalkatunkat és a tapasztalatainkat, és engedjük meg, hogy létrejöjjenek a változások, ahelyett, hogy próbáljuk befolyásolni a végeredményt.

Manapság az a legelfogadottabb nézet, hogy az Ashtanga sorozatok java részét T. Krishnamacharya állította össze, és sok ötletet vett a nyugati gimnasztikai edzésből. Azt gondolom, hogy ez egy nagyszerű dolog, mivel egy nagyon értékes dolgot hozott létre, miközben még mindig megtartotta a jóga számos tradicionális aspektusát. Ez a jóga a modern férfi és nő számára. Krishnamacharya ideje óta, Pattabhi Jois tovább módosította, finomította és hozzáigazította a sorozatokat a saját igényeihez, és, gondolom, azoknak a nyugati tanulóknak az igényeihez, akik jöttek hozzá tanulni. Annak ellenére, hogy egyesek tagadják a sorozatok változását attól az időtől kezdve, egyértelmű, hogy voltak változások. Remélem, hogy ezek a változások folytatódnak, mert ahogy én változom és a sorozatok változnak, egymás mellett utazunk és fejlődünk.

Ahogy látom, az elmúlt húsz év során az Ashtanga tradíció puritánabb, szigorúbb is hierarchikusabb lett. Bár lehet, hogy ez nem minden esetben igaz, ha a tanárok és gyakorlók elég nagy csoportját szemügyre vesszük, de ahhoz képest, amilyen volt, amikor én először elkezdtem tanulni, minden sokkal merevebb. A spektrum másik végén azt látom, hogy nagy változatosságban tanítják a vinyásza módszert - azt mondanám, hogy ez a legnépszerűbb jóga-módszer jelenleg a bolygón. Ha azt vesszük, hogy a vinyásza-jóga java része az Ashtanga jógából ered, ahhoz, hogy bármelyikőjüket is teljesen megérthessük, mindkettőt be kell fogadnunk.

Egyre több jóga-gyakorló van az egész világon, egyesek tradicionálisnak tekintik magukat, míg mások nem. A tradicionálisak általában formálisabbak, fegyelmezettebbek és szigorúbbak, de gyakran több tapasztalatuk van a saját területükön, amivel a nem-tradicionálisak nem rendelkeznek. A nem-tradicionálisak általában emberileg nyitottabbak, gyengédebbek és kevésbé dogmatikusak. Ha egy pillantást vetünk bármely régebbi vallásra, történelmileg ugyanezt a tendenciát látjuk beigazolódni. Valójában minden társadalom és kultúra ugyanezt a modellt követi a kemény mag a kiszélesedő határokkal szemben.

Ez egy alavető igazság, ami minden módszerre, tradícióra, vallásra és kultúrára igaz a bolygónkon. Ahhoz, hogy bármelyikük egyszerre dinamikus és stabil is tudjon maradni, mindkét polaritást el kell fogadnunk - minden rendszernek fejlődnie kell, máskülönben stagnálóvá válik, de minden rendszernek stabilitásra is szüksége van, amelyre épülve a változások virágozhatnak.

Nem az a kérdés, hogy mi a helyes és mi a helytelen, a kérdés inkább abban rejlik, hogy el tudjuk-e ismerni, hol helyezkedünk el a spektrumon, és el tudjuk-e érni onnan a spektrum mindkét végét? Közelebb állunk-e a tradicionális központhoz, és elutasítjuk e annak a jelentőségét, ha valaki változtat, kísérletezik és módosít? Vagy közelebb állunk-e a széléhez, új utakat keresünk és tágítjuk a perspekívánkat, de nehéznek találjuk elfogadni azok erejét és tisztaságát, akik közelebb állnak a középponthoz? Fogadjuk be az egészet, és megtapasztalhatjuk teljes potenciálunkat.

Gyakorolj szeretettel, Matthew Sweeney"

Megjegyzések: Nos, én is úgy gondolom, hogy van helye a kísérletezésnek, és magam is több változtatást bevezettem a gyakorlásomban és az oktatásomban is a jelenleg uralkodó "Mysore" sztenderdhez képest. Emellett az Ashtanga-sorozatok teljességének hozzáférhetővé tételére törekszem és fogok törekedni a jövőben is. Azt is hasznosnak tartom, ha egy oktató nem szorítkozik kizárólag az Ashtanga első egy-két sorozatára az oktatásában, hanem kiegészíti azt, akár anélkül, hogy magukat a sorozatokat megváltoztatná. Ez számára is lehetőséget ad arra, hogy sorozatokkal kísérletezzen, kiélje a kreativitását, és mélyebben megértse az emberi test és psziché működésének összefüggéseit. Én magam is kedvelem a rávezető, kiegészítő gyakorlatsorokat, legyen az vinyásza-előkészítés, a hátrahajlítások, gerinc-csavarások, csípőnyitó pózok, vagy akár az inverziók mélyítése, gyakorlása. Végső soron a jóga az jóga, és mindenki másképpen tudja vagy akarja megélni. Semmi sincs kőbe vésve, mert a jóga örök érvényű üzenete éppenséggel folyamatosan változó, a gyakorlók igényeihez alkalmazkodó sokszínűségében és dinamizmusában keresendő, nem pedig valamiféle megváltoztathatatlan szabályok kényszeredett követésében. Az Ashtanga-sorozatok kialakulásával kapcsolatos kutatásaim is arra az eredményre vezettek, amit Sweeney is említ, és Krishnamacharya ténykedése óta Pattabhi Jois több, mint hatvan éves oktatási munkásságán át egészen a modern kor és a jövő Ashtanga-oktatóinak megközelítéséig, mindenki hozzátett, módosított, finomított, sok mindenben megközelíthetőbbé és "gyakorló-barátabbá" tette az Ashtangát, ami szerintem nem hogy elvett volna annak értékéből, hanem inkább egyre teljesebbé tette is teszi azt. Namaste.

Prahláda, a démon-szent

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Az átok be is teljesedett, és a risik szavai valóra váltak, amikor Dzsaja és Vidzsaja három egymást követő világkorszakban is félelmetes démonként született meg. Azok a háborúk és konfliktusok, melyek az Úrral szemben érzett csillapíthatatlan gyűlöletükből fakadtak, azt okozták, hogy az Úr nagyobbnál nagyobb avatárák formájában jelent meg, hogy megfékezze volt hívei tevékenységét. Belőlük fakadtak a legnagyobb indiai mesék és eposzok, a Bhágavata Purána, a Rámájana és a Mahábhárata is.

Dzsaja és Vidzsaja történetének lényege az, hogy a két testvér, Hiranjáksa és Hiranjakasipu Dzsaja és Vidzsaja újjászületése volt. Mindkettőből nagyon erőteljes harcos lett, és csak egy vágy élette őket: hogy elpusztítsák az Urat. Hiranjáksa akkor szállt szembe az Úrral, amikor az Úr kiemelte a Földet az okozati óceánból, a hatalmas Varáha (mennyei vadkan) avatára formájában. Súlyos küzdelem után Hiranjáksa Varáha agyaraitól lelte halálát.

(A Legfelsőbb Lény az Úr Visnu formájában nyolc avatáraként jelenik meg a Földön. Varáha az Úr Visnu harmadik avatárája. A többi: Matszja (hal), Kúrma (teknős), Naraszimha (ember-oroszlán), Parasuráma (csatabárdos Ráma), az Úr Ráma (a Rámájána eposzból), az Úr Krisna (a Mahábhárata eposzból) és az Úr Kalki (aki a jövőben fog eljönni). Néha az Úr Buddhát is Visnu avatárájaként említik, illetve Dattátréját is.)

Hiranjakasipu nem vette túl jó néven testvére közös ellenségüknek köszönhető halálhírét. Gyűlölete még jobban fokozódott. Erőteljes lemondásokat végzett olyan mértékben, hogy végül az Úr Brahmá kénytelen volt alászállni a mennyekből és megkérdezni, hogy milyen áldást szeretne kapni. (Ne tévesszük össze az Úr Brahmát, egy véges élőlényt az upanisadok Brahmanjával, amely a határtalan, örök, megnyilvánulatlan tudatot jelenti.) Mint minden igaz démon Hiranjakasipu előtt, ő is jelenlegi teste halhatatlanságát szerette volna elérni, mivel a testtel való azonosítás démonikus tannak tekinthető. (Az Úr Brahmá, aki jelen történetben az áldást adja, ugyanaz a déva, aki Pradzsápati néven Virócsanának, a démon-királynak, hogy a test a tényleges önvalónk. Mivel a démon elfogadta ezt a félrevezető tant, ettől kezdve démonikus tanításnak nevezik.) Figyelemre méltó módon, Brahmá azt válaszolta, hogy nem tud ilyen áldást adni, mert ő maga sem halhatatlan.

Utána Hiranjakasipu a második legjobb áldást kérte, ami eszébe jutott: hogy ne ölhesse meg ember vagy állat, ne halhasson meg éjjel vagy nappal, egy házban vagy azon kívül, se a földön, se a levegőben, és semmilyen fegyvertől sem. Brahmá örömmel megadta neki ezt az áldást, mert, bár elég összetett volt, mégis voltak határai.

Ekkor Hiranjakasipu újult lelkesedéssel tört az Úr pusztítására. Mivel legyőzhetetlen volt, könnyen az aszurák királya lett és hatalmas hadsereget gyűjtött. Hamarosan különböző hadjáratokat szervezett a három világ (föld, mennyek és az alsó világ) leigázására és kifosztására, azzal a céllal, hogy végül találkozzon és szembeszálljon választott ellenségével, az Úr Visnuval.

Egy nap, amikor Hiranjakasipu távol volt, az Úr Indra és a dévák hadserege megtámadta és kifosztotta a városát (az indiai dévák nincsenek ellene a rablás és fosztogatás időtöltésének). Hiranjakasipu feleségét, Kajádhut magukkal vitték túszként, de később a mennyei risi, Nárada megmentette Indra megaláztatásaitól. Náradáról azt írják, hogy örök ifjúsággal rendelkezik, és hízelgő a beszéde, valamint nagyon vonzó megjelenésű, és nagyszerű zenész és énekes. Azt mondják, hogy mire Kajádhu elhagyta Nárada ásarmját és visszatért Hiranjakasipuhoz, a szerelemittas démon-királynő terhes volt.

Hiranjakasipu túlzottan el volt foglalva a pusztítással ahhoz, hogy észrevegye – első fia, Prahláda, aki nem más volt, mint a Salabha nevű aszura reinkarnációja, számos olyan tulajdonsággal rendelkezett, melyek nem méltóak egy démonhoz, és inkább olyan volt, mint egy szent. Amíg Hiranjakasipu távol volt és fosztogatott meg rabolt, Prahládát a démonikus művészetekben képezték, hogy méltó utóda lehessen a démon-királynak. Hazatérte után Hiranjakasipu érdeklődött Prahláda előrehaladásáról, és meglátta, ahogy fia spontán imákat zeng a sokat gyűlölt Úr Visnuhoz. Hiranjakasipunak ettől komoly gyomorgörcsei kezdődtek. Miután többszöri próbálkozása is kudarcba fulladt, hogy Prahládát átképezze a démonikus szokásokra, mint például az Úr jámbor bhaktáinak felfalása, az emberek nyárson sütögetése, és a szent helyek megbecstelenítése sült húsdarabok elhelyezésével a stratégiai pontokra, úgy döntött, hogy megöleti fiát.

Először elrendelte, hogy a palota őrei aprítsák miszlikbe. De az őrök pengéi simán áthatoltak Prahláda testén, és nem tettek semmi kért benne. Akkor Hiranjakasipu mérges kígyók és dühöngő elefántok elé vetette, kemencébe dobatta, legfélelmetesebb démon-harcosát küldte ellene, az óceánba vetette, és végül ledobta királysága legmagasabb hegyéről, de egyik sem vezetett célhoz. Miközben Prahláda szamádhiban volt, a kobrák méregfogai kihullottak, az elefántok agyarai eltörtek, a tűz kialudt, a félelmetes démon-harcos elmenekült, az óceán kiköpte, és amikor a legmagasabb csúcsról zuhant le, könnyedén ért földet, mint egy toll a lótuszvirágok ágyán.

Hiranjakasipu végül elvesztette a türelmét, és úgy döntött, hogy önkezével végez méltatlan fiával. Végső hibáját a palotájába vezető lépcsőkön követte el, amikor kihívta Prahládát, hogy idézze meg hatalmas urát a helyszínre, aki végül is kirobbant a palota tratóoszlopainak egyikéből, hogy megakadályozza Hiranjakasiput fia megölésében.

Prahláda csak mosolygott, és a szemét becsukva meghívta az Urat. Abban a pillanatban egy hatalmas felhő sötétítette el az eget, annyira, hogy alig volt már fény, vagyis nem volt sem nappal, sem éjszaka. A hatalmas oszlop mennydörögve kettérepedt, és az Úr megjelent félelmetes Naraszimha, azaz ember-oroszlán formájában, az ötödik avatáraként. Ebben a formában nem volt sem ember, sem vadállat, hanem a kettő között. Megragadta Hiranjakasiput a palotája bejárata előtti lépcsőn, ahol nem volt sem a házon belül, sem a házon kívül. Mindenféle fegyver használata nélkül – és ezáltal betű szerint betartva az Úr Brahmá által adott áldást – az Úr félelmetes Naraszimha formájában darabokra tépte Hiranjakasiput. (Ez az indiai mitológia egyik gyakran felbukkanó témája: ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy áldást kérhetünk egy mennyei lénytől, akkor nagyon-nagyon körültekintően kell megfogalmazni az áldást.)

Miközben mindenki más elfutott félelmében, amikor Naradzimha megjelent, Prahláda csak nézte mosolyogva, mivel még ebben a félelmetes formájában is felismerte az Úr Visnut. Az Úr utána újra felvette békés négykarú formáját, a trónra ültette Prahládát, és a démonok királyává tette őt.

Így végződik Prahláda, Salabha démon inkarnációjának története. Apjára, Hiranjakasipu démonra, előzőleg Vidzsajára, az Úr irigy ajtónállójára, még két démonikus újjászületés várt, mielőtt eggyé vált az urával."

Dzsaja és Vidzsaja átka

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Salabhászana (Sáskapóz)

A salabhászana sáskát vagy szöcskét jelent. A kifejezés a sal tőből származik, ami egy hirtelenséget kifejező felkiáltás, mivel a hirtelen mozdulatok jellemzőek a sáskára.

A Mahábhárata Ádi-parvájában a Salabha nevű aszura Prahláda, a démon-uralkodó előző megtestesüléseként van számon tartva. Miután Salabha kilehelte lelkét, Prahláda néven született újjá, a hatalmas Hiranjakasipu király fiaként.

Hiranjakasipu a puránák prominens személyisége. Kasjapa Risi fia volt, akiről a Kasjapászanát elnevezték. Maga Kasjapa Marícsi Ricsi fia volt, akinek pedig a nyolc marícsjászanát szentelték. Kasjapa Risivel már találkozunk az „Astanga-jóga: gyakorlat és filozófia” című könyvben, ő volt Garuda, a sasok királyának fia. Hiranjakasipunak volt egy Hiranjáksa nevű testvére, és mint Kasjapa, és felesége Diti fiai, rendkívüli sorssal születtek. Ahhoz, hogy a két testvér jelentőségét megértsük, sok-sok évezreddel visszább kell mennünk, ahhoz a sorsdöntő naphoz, melynek eseményei nem csak hogy India őstörténetének két legnagyobb háborúját idézték elő, hanem egy három világkorszakon keresztülívelő konfliktust is.

Dzsaja és Vidzsaja mindketten Vaikuntha, az Úr Visnu mennyei lakhelye kapuőrei voltak. Mindketten el voltak merülve a bhakti-jógában, az uruk iránti odaadás jógájában. Egyik nap Szanaka és Szantkumára risik, más risik társaságában megközelítették a kapukat, az Úrral akarván találkozni. Dzsaja és Vidszaja arrogáns hangulatban voltak aznap, és mivel maguknak akarták megtartani az Úr dicsőségét, nem engedték be a risiket.

A risik csoportja szörnyű átkot mondott ki Dzsajára és Vidzsajára, arra kárhoztatva őket, hogy életüket aszurákként (démonokként) töltsék a földön kóborolva, akik gyűlöletes tetteket fognak végezni az uruk, Visnu ellen.

Megjegyzés: Szakana és Szanatkumára, valamint Szanátana és Szananda Brahmá négy elsőszülőtt mentális fia volt, akik a misztikus jóga gyakorlása által minden anyagi szennyeződéstől megszabadultak, és elérték a kaivalját (felszabadulást), így szabadon tudtak közlekedni az anyagi univerzumok és az Úr Visnu transzcendentális hajléka között. Viszont nem gyakorolták a bhakti-jógát, így Dzsaja és Vidzsaja nem akarták bebocsátani őket Vaikuntha hetedik kapuján.

A Bhágavata Purána (3. ének, 15. fejezet, 26-36. versek) a következőképpen írja le az esetet:

„A nagy bölcsek, Szanaka, Szanátana, Szanandana és Szanat-kumára páratlan boldogságot éreztek, amikor misztikus jóga-gyakorlataik eredményeképpen eljutottak e lelki világbeli Vaikunthára. Látták, hogy a lelki eget, melynek Ura az Istenség Legfelsőbb Személyisége, díszes repülők ragyogják be, melyeket a Vaikuntha legkiválóbb bhaktái irányítanak.

Keresztülhaladtak Vaikuntha-purí, az Úr hajléka hat kapuján, ám a pompa láttán nem töltötte el őket csodálat. Aztán a hetedik kapunál két ragyogó, hasonló korú lényt pillantottak meg buzogányokkal felfegyverkezve, a legértékesebb ékszerekkel, fülbevalókkal, gyémántokkal, sisakokkal felékesítve és csodálatos ruhákban.

A két ajtónálló nyakát négy kék karjuk között friss virágfüzér ölelte körül, mely odacsábította a mámoros méheket. Felhúzott szemöldökükkel, kitágult orrlyukaikkal és vöröslő szemükkel meglehetősen izgatottnak tűntek.

A nagy bölcsek, akiknek élén Szanaka állt, minden kaput kinyitottak. Nem ismerték a „miénk” és az „övék” fogalmát. Nyitott szívvel léptek be a hetedik kapun, saját akaratukat követve, ahogy a hat másik, aranyból és gyémántból készült kapun is áthaladtak.

A négy szent fiú testét csupán az atmoszféra takarta, s nem tűntek többnek öt évesnél, annak ellenére, hogy minden élőlény közül a legidősebbek voltak, akik megértették az önvaló igazságát. Amikor azonban az ajtónállók — akiknek jelleme nem okozott örömet az Úrnak — meglátták a bölcseket, lándzsáikkal útjukat állták, alábecsülve dicsőségüket, hisz a bölcsek nem ilyen bánásmódot érdemeltek volna.

Amikor annak ellenére, hogy a Kumárák megérdemelték volna, Srí Hari két legfőbb ajtónállója megtiltotta nekik, hogy belépjenek, s miközben a többi félisten figyelte őket, a Kumárák szeme hirtelen vörös lett a dühtől, mert nagyon vágytak arra, hogy megpillanthassák legszeretettebb mesterüket, Srí Harit, az Istenség Személyiségét.

A bölcsek így szóltak: Ki ez a két ember, akik így viszálykodnak annak ellenére, hogy a legkiválóbb helyzetet érték el az Úr szolgálatában, s akiknek ugyanolyan tulajdonságokkal kellene rendelkezniük, mint az Úrnak? Hogyan élhet ez a két személy a Vaikunthán? Hogyan lehetséges, hogy ellenség jöjjön Isten birodalmába? Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének nincsen ellensége. Ki lehetne irigy Rá? Ezek ketten minden bizonnyal csalók, s ezért gyanakszanak arra, hogy mások is olyanok, mint ők.

A Vaikuntha világban teljes a harmónia az ott élők és az Istenség Legfelsőbb Személyisége között, ahogyan teljes harmónia uralkodik az űrben is a nagy és a kis ég között. Mit keres hát a harmónia világában a félelem magja? Ez a két személy külsejéről ítélve Vaikuntha lakója. Honnan ered hát diszharmóniájuk?

Fontoljuk hát jól meg, milyen büntetést érdemel ez a két tisztátalan személy! A büntetésnek méltónak kell lennie, hogy végül a hasznukra váljon. Azzal, hogy kettősséget láttak a Vaikuntha létben, beszennyeződtek, ezért erről a helyről az anyagi világba kell kerülniük, ahol az élőlényeket három ellenség fenyegeti.

Amint Vaikunthalóka ajtónállói, akik kétségtelenül az Úr bhaktái voltak, megtudták, hogy a bráhmanák meg fogják átkozni őket, nagyon megijedtek. Nagy aggodalmukban a bráhmanák lábaihoz borultak, hiszen egy bráhmana átkát semmilyen fegyverrel nem lehet visszaverni.

A bölcsek átkát követően az ajtónállók így szóltak: Helyénvaló, hogy megbüntettetek minket, amiért nem adtuk meg a kellő tiszteletet nektek, bölcseknek. Mégis azért imádkozunk, hogy bűnbánatunk láttán legyetek könyörületesek, s ne borítsatok ránk olyan illúziót, amelynek hatására lefelé vezető utunk során elfelejtenénk az Istenség Legfelsőbb Személyiségét!”

Kétségbeesésében Dzsaja és Vidzsaja az Úr Visnuhoz fordult, és azt kérték, hogy változtassa meg a risik átkát. Az Úr Visnu felhívta a figyelmüket arra, hogy nem tudja megváltoztatni az átkot, és nem is akarja, mivel helytelenül cselekedtek, de azt mondta nekik mivel mindig minden gondolatuk körülötte forgott, ezen túl a kródha-jógát fogják gyakorolni. A kródha-jóga az a gyakorlat, melyben a választott tárgyra irányuló koncentráció intenzív állapotát érjük el, de nem a szeretet, hanem a gyűlölet által. (A kródha-jógik, ugyanúgy, mint a bhakti-jógik, végül azt érik el, amire koncentrálnak. azzal a lényeges különbséggel, hogy a folyamat közben a kródha-jóga hihetetlen fájdalmat okoz, míg a bhakti-jóga örömöt). Az Úr Visnu ezek után megígérte két hívének, hogy olyan lelkesedéssel fogják gyűlölni őt, hogy elkerülhetetlenül vonzódni fognak hozzá, mint ahogyan a molylepkék a gyertya lángjához, hogy végül az ő keze által leljék halálukat és így újra eggyé váljanak vele."

Az Ashtanga jóga evolúciója 3. rész

Matthew Sweeney cikkének folytatása:

"Az Ashtanga módszer egyes hiányosságai

Néhány megfigyelés, amit az évek során tettem, megmutatta, mik azok a pontok, ahol potenciális egyensúlyzavar van az Ashtangában. Ez nem a sorozatok éles kritikája akar lenni - szeretem az Ashtanga-jógát, és most is gyakorlom a sorozatokat. Jó szolgálatot tettek, és továbbra is tesznek.

1. Radzsaszikus (szenvedélyes), szúrja-jellegű energia. Az Ashtanga-gyakorlás különösen hevítő és felfelé irányuló természetű (ezért férfiasabb energiájú), és elősegíti a radzsaszikus stílusú gyakorlást. Ez nem jó vagy rossz minősítés - mivel minden technika és ember rendelkezik jó és rossz oldallal. Nem lenne értelme az Ashtangát kivételnek tekinteni az emberi természet alól. Például a gyakorlás Szúrja- (nap-) energiáját erősíti a sorozat és a tradíció követésének lineáris természete, a jobb oldallal kezdés a legtöbb pózban, és az energia felfelé áramlására való folyamatos koncentráció a három bandha segítségével. Nem lep meg többé, hogy azok a gyakorlók vannak a leginkább a hatása alatt, akik a legerősebben próbálják tagadni az Ashtanga-gyakorlás radzsaszikus hatását.

Etimológiai értelemben a Szúrja és a Radzsasz rokon értelmű szavak, mint ahogyan a Csandra és a Tamasz is. A Szúrja a Nap, a Radzsasz pedig az aktivitást jelenti. A Csandra a Hold, a Tamasz pedig az inaktivitást jelenti. A Nap és a Hold, a férfias és nőies energia kombinációja a Szattva, vagyis a valódi ritmus és egyensúly. A legtöbb modern jóga-gyakorlatban a Szúrját és a könnyedséget pozitív minőségeknek tekintik, míg a Tamaszt és a súlyosságot negatívnak. Ez csak azoknak a tanároknak és tanulóknak az egyensúlytalanságára mutat rá, akik erre koncentrálnak. Mindkettő fontos, egyik sem jó vagy rossz. Ebből az okból kifolyólag néhány évvel ezelőtt a legtöbb tanulómnak elkezdtem tanítani a Hold-sorozatot, ami egy Jin alapú sorozat és gyengéd vinyásza kombinációja. A Hold-gyakorlás kiegyensúlyozza a Szúrja-Ashtangát.

2. Elakadás az egyes sorozatnál. Az Ashtanga első sorozatában sok hangsúly van az ugrásokon, ami általában feszültséghez vezet a vállakban és a csuklóban. Nagy hangsúly van az előrehajlításokon és a hamstringek használatán, ami súlyosbíthatja az esetleges deréktáji panaszokat. Ez a sorozat nem annyira hangsúlyozza a vállak hajlékonyságát, inkább a vállak erejét fejleszti.

Fontos, hogy a testünk minden aspektusát kiegyensúlyozzuk alul és felül is, az erő és hajlékonyság viszonyában. Amikor K.P. Jois a korai években tanította az első sorozatot, akkor még nem volt annyi előreugrás benne, és nem is volt ennyi póz. Nem kellett hátraugrani a póz két oldala között, és sok póz hármas-négyes csoportokba volt rendezve, és csak utána végeztünk vinyászát. Ez utóbbi módszer ma is hasznos sok tanuló számára, akár kezdő, akár tapasztaltabb.

Az ászana-gyakorlás egyik célja a test megnyitása, ami utána megnyitja az elmét is. Előbb vagy utóbb az alternatív sorozatok segítenek abban, hogy a gyakorló teste még jobban megnyíljon, miután az Ashtanga rögzített sorozatait már teljesen körüljárta. Egyes tanulók számára ez lehet, hogy a haladó A (harmadik sorozat) közepe felé jön el, de sok tanuló számára valahol az első sorozat közben. Mivel a legtöbb emberi lény nem tudja végrehajtani az egész első sorozatot, nem is beszélve a második egyes pózairól, még egyszer felmerül a kérdés, hogy mikor változtassunk a sorozaton. Az alternatív sorozatok és pózok egyik fő haszna, hogy a gyakorlást hozzáigazíthatjuk az egyéni igényeinkhez, ahelyett, hogy azt feltételeznénk, hogy egy vagy két sorozat univerzálisan alkalmazható minden gyakorlóra.

Mindannyian más megértéssel rendelkezünk arról, hogy mi a tradíció. Szóval empirikusan sem lehetséges, hogy ugyanazt tanítsuk. így minden tanár, akit ismerek, valamennyire másképp tanítja és gyakorolja a sorozatokat (akár a légzésben, a végrehajtásban vagy a pózok sorrendjében is lehetnek eltérések). Csak az a kérdés, hogy ki mennyire oktat eltérően. Az Ashtanga-jógára fizikailag sem alkalmas mindenki. Nem lehetséges mindenkinek oktatni, még ha egyes tanárok ezt is hangoztatják. Ha elgondolkodunk ezen, akkor rájövünk, hogy a tanár felelőssége, hogy megtanulja azt amit mindenkinek tud oktatni. Máskülönben ez nem jóga, és túlzottan korlátozott.

Például hogyan tanítunk valakit, akinek hiányzik az egyik karja, vagy tolószékben van? Vagy skizofrén? Bár én is azt gondolom, hogy a meghódolás és az odaadás a gyakorlásnak (és a tanárnak és a tradíciónak) valóban fontos, mégis fontosabb, hogy meghódoljunk a magasabb célnak, a magasabb jónak, a magasabb tudatnak. Előbb vagy utóbb tovább kell lépnünk a sztenderd megközelítéstől, különben megrekedünk.

3. A technikai segítség hiánya. Egy klasszikus, tradicionális Ashtanga tanár nem tanít technikát - ezt lenézik Mysore-ban. A segítség, hogy bizonyos pózokat hogyan tanuljunk meg, az összhang részletei és a technikai segítség egyszerűen nem része a rendszernek. Persze a legtöbb tanár egy-két csendes szóval segít egy Mysore órán, de csoportos órán ezt ritkán teszik. Ennek eredménye az, hogy sok régóta Ashtangát gyakorló előtt rejtve marad sok olyan fontos részlet, ami segíthetne nekik. Ezzel együtt, a technikai képzés hiányának egyik előnye az, hogy nagyobb odaadást, meghódolást és tapasztalati tanulást eredményez. Elfelejthetjük az agyalást, és helyette megtapasztalhatjuk önmagunkon, anélkül, hogy túl sok külsődleges információ elködösítené a folyamatot. Személyesen azt gondolom, hogy az az optimális, amikor egyensúly van a kettő között - van idő a megszakítás nélküli gyakorlásra, és van idő a tiszta, egyértelmű képzésre is. Egy jó tanárnak mindkettőt alkalmaznia kell.

4. A harmadik pontból következően, van néhány strukturális terület, amely általában több fejlesztésre szorul.

A. Váll- és felső hát sorozat. Az Ashtangával és a legtöbb általános Hatha-jóga órával kapcsolatban a legnagyobb strukturális problémám az, hogy a legtöbb tanár nem fordít túl sok időt a vállak és a felső háti szakasz nyitására. Pedig ez ugyanolyan fontos terület, mint az összes többi. Például, a csípő megnyitása és a derék hajlékonyságát sokkal többet hangsúlyozzák, az Ashtangában és az általános Hatha-órákon is. Sokszor szoktam egy vállnyitó sorozatot adni az Ashtanga-tanulóknak házi feladat gyanánt, és néha beleveszem az első sorozatba is.

B. Csípőnyitó változatok. Miután sok Ashtanginak megtanítottam a Hold-sorozatot, amely több csípőnyitó változatot is tartalmaz, azt találtam, hogy sok tanuló megkönnyebbült, és    örömmel hozzátette azt a gyakorlásához. A Hold-sorozat úgy tűnik, hogy elérhetőbbé tette az első sorozat számos aspektusát, fizikailag és pszichológiailag is. Meg tudtam tanítani az első sorozatot olyan tanulóknak, akik nem tudták volna befogadni, ha előtte nem ismerik meg a Hold-sorozatot. Például sok csípőnyitó póz ebben a sorozatban leveszi a nyomást a térdről, ezzel megkönnyebbíti a térd-panaszokat, amik gyakoriak az Ashtanga-jógában. A saját gyakorlásomhoz nem volt annyira szükségem erre, amikor elkezdtem összeállítani a Hold-sorozatot, mivel a csípőm már meglehetősen nyitott volt. De határozottan szükségem volt e sorozat energetikai hasznára.

C. Álló pózok és a lábak ereje. Ha az első sorozat java részét már elsajátítottuk, és elkezdjük a másodikat, és talán néhány év múlva a haladó sorozatokat is, bár sokféle változatot gyakorolhatunk az ülő pózokban, általában nincsenek változatok, amiket az Ashtanga lehetővé tesz az álló pózokban. Sok Ashtangi, ha nem az összes, erős felsőtestet fejleszt ki, egyesek core-erőt is (de nem mindenki), és ehhez viszonyítva sokkal kevesebben válnak erőssé lábban.Az álló sorozat felett gyakran elsiklunk a napi gyakorlás során, amivel erősítjük a gyenge lábra és erős felsőtestre való hajlamot. Ez egyértelmű kiegyensúlyozatlanság. Hasznos és ideális dolog, ha rendszeresen gyakorlunk variációkat az álló pózokra. Lehet, hogy nem "szükséges", ha szigorúan vesszük, de annyival jobb, ha gyakoroljuk!

D. A törzs oldalsó része - a hónaljtól a csípőig és a fenekünkig terjedő terület. Csak néhány olyan Ashtanga-póz van, amely következetesen a törzs oldalsó részét célozza, hajlékonyság és erő szempontjából is - például egyes álló pózok, a parighászana a második sorozatban, és a vaszisthászana a haladó A pózban. A jobb tudatosság, hajlékonyság és erő megszerzésének a törzs oldalsó részében a teljes jóga-gyakorlás lényeges részének kellene lennie.

5. Az egyik utolsó aspektus, amit az Ashtanga-jóga nem alkalmaz, és amit én is csak részlegesen használtam az oktatásomban, a körkörös mozdulatok alkalmazása, amit valamiféle modern tánc vagy a Csí-kung és más kínai hagyományokon alapuló gyakorlásból meríthetünk."

(befejezés következik)

A tudás fénye

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"3.5. tad-dzsaját pragjálókah

tat – azt; dzsaját – elsajátítva; pragjá – magasabb tudatosság; álókah – felragyog

A szamjama elsajátítása által felragyog a tudás fénye (pragjá).

Vjásza hozzáteszi, hogy minél jobban megszilárdulunk benne, annál erősebben ragyog a tudás fénye. Fokozatosan lehet fejlődni eben a nehéz technikában, és ez az a technika, mely által a rishik az összes tudásukra szert tettek. Nem tanultak egész életükben, mint a tudósok, és nem is váltak mesterré bizonyos művészetekben, hanem először elérték az önvalóról szóló tudást, utána pedig befogadták mindazt a tudást, amelyet ismerni kellett az őket érdeklő témáról, legyen az az orvoslás, asztrológia, csillagászat, jóga, nyelvtan, jog, vagy bármi más.

Így, az idők hajnalán az emberiség a lehető legmagasabb szintről indult. Utána, mivel elveszítettük önmagunkat, a világgal kapcsolatos tudás egyre jobban széttöredezett, és szétszóródott, amíg el nem értük a jelen állapotunkat a Kali-júgában (a sötétség korszakában).

A pragjá, amit tudásnak vagy átlátásnak is fordíthatunk, az intellektus (buddhi) tulajdonsága lesz, miután szattvikussá tettük azt. Ez a diszkriminatív tudást (vivéka khjátéh) megelőző szint, és jelentős szerephez jut a Jóga-szútrában. A hét szintet, amelyben a pragjá megjelenik, a 2.27. szútrában tárgyaltuk.

Az ok, amiért a szamjamát gyakorolják, az, hogy szattvikussá teszi az intellektust, és így felkészíti a diszkriminatív tudásra. Ez a tudás az intellektusban nyilvánul meg, és nem a tudatban, mivel az intellektus a tudás nyugvóhelye.

Az intellektus ás a tudat között a következő a különbség: A tudat örökké szabad és tudatos. Minden már eleve létezik benne. Semmi sem jelenhet meg benne, máskülönben módosítható volna. Az intellektus azonban tudatában lehet egy tárgynak vagy pedig nem. Ha hirtelen diszkriminatív tudásra teszünk szert, míg előtte tudatlanok voltunk, a meghatározás szerint ez azt jelenti, hogy ez a tudás a fluktuáló intellektusban jelent meg. Amikor az intellektus diszkriminatív tudásra tesz szert, elkülönül a tudattól. Ezt az állapotot nevezzük függetlenségnek (kaivalja), amelyben az intellektus tudatra hibásan kivetített azonossága törlődik, és tudatosodik a tudat szabadságának helyes tudása."

Az Ashtanga jóga evolúciója 2. rész

Matthew Sweeney cikkének folytatása:

"Mi az, ami az Ashtangát egyedivé teszi

Az Ashtanga sorozat több szempontból is egyedülálló:

1. Az Ashtanga jóga jelen pillanatban az egyetlen jóga-gyakorlás, ami egyformán fejleszti az erőt és a hajlékonyságot. érdekes, hogy az összes többi ászana-módszer a földön, amennyire én tudom, nem hangsúlyozza egyenlő mértékben az erőt a hajlékonysághoz képest. Általában erősen a hajlékonyság irányába tolódik az egyensúly. Bizonyos esetekben ez helyénvaló lehet (mint például a Jin jóga esetében), de általánosságban véve egyensúlytalanságnak tekintem. Miért fontosabb a hajlékonyság, mint az erő? Nyilvánvalóan nem az. Az egyik a másik nélkül nincs egyensúlyban, fizikailag és mentálisan sem.

2. A másik aspektus, amit az Ashtanga ajánl, és semelyik másik módszer sem, az önálló gyakorlás hangsúlyozása. Egyetlen másik módszer sem hangsúlyozza jobban a gyakorlást - egyes Ashtanga-tanárokkal kapcsolatos kritikáktól eltekintve, amik vagy megalapozottak, vagy nem, 99%-uk gyakorol. Emellett, nagyon nagy elkötelezettséget és tapasztalatot igényel a Mysore stílusú órák vezetése, és még több elkötelezettség és tapasztalat kell ahhoz, hogy ezt jól is tegye valaki. Annyival könnyebb vezetett órát tartani, és az utóbbiak pénzügyileg is jobban megérik.

Mégis, az önálló gyakorlás az egyetlen módszer, ha igazán meditatívvá akarunk válni az ászana-gyakorlásunkban. Miért van az, hogy szinte nincs Iyengar-oktató, aki önálló gyakorlócsoportokat vezet, és oktat bennük, nem csak gyakorol bennük? Ugyanez igaz az általános Vinyásza órákra, a Bikram-jógára, Anuszára-jógára, Hatha-jógára, Sivananda-jógára stb. Az egyéni gyakorlás az előrevezető út!

Indiában is csak néhány hatha-jóga és Iyengar-tanárral találkoztam, akik önálló gyakorló-órákat vezetnek. Mindegyikük a maga módján csodálatosan szakavatott és érett volt, és képesek voltak egy vegyes összetételű csoporttal dolgozni, akik látszólag egymástól függetlenül véletlenszerű ászanákat végeztek. Jóval több szaktudás és önfegyelem szükséges az önálló gyakorló-óra megtartásához, mint egy vezetett óráéhoz. Ahhoz, hogy valóban jól is oktassuk az önálló gyakorlást, sokkal több együttérzés is kell.

3. Gyakran úgy tűnik, hogy az Ashtanga-jóga hamarabb hozza a fizikai eredményeket, mint más módszerek. A hajlékonyság és az erő közötti egyensúly, valamint a heti 5-6 nap önálló gyakorlás miatt az Ashtanga átalakítja a fizikai testet. Ne feledjük, hogy bizonyos szempontból az eredmények negatívak is lehetnek - például a fizikai könnyedség túlhangsúlyozása, a súlycsökkenés és a mentális merevség. Csupán az, hogy fizikailag hajlékony valaki, még nem teszi rugalmassá a személyiségét is!

Az az egyszerű tény, hogy az Ashtanga kötött sorozatait alkalmazva, bár több fegyelemre van szükség, de az eredmény is meghatározható. A fix sorozatok és az elkötelezett egyéni gyakorlás nélkül a testi eredmények és az elme fókusza is általában korlátozott lesz. Egy fix sorozat alapvető előnye az, hogy őszinte helyzetben tartja a gyakorlót. Kénytelenek vagyunk végrehajtani azokat a pózokat is, amelyek nehezek vagy problémásak, ahelyett hogy elkerülnénk őket, vagy csak azokat végeznénk, amelyeket kedvelünk, vagy amelyek kellemesek. A probléma viszont az, hogy ha túl szigorúan ragaszkodunk hozzá, akkor belekényszerítjük magunkat egy pózba, ami sérülést okoz. A nehéz vagy problémás pózok elkerülése gyakori hiba, különösen az olyan jóga-stílusokban, amelyek nem dolgoznak fix sorozatokkal. A kezdő és haladó gyakorlók is beleeshetnek ebbe a csapdába, ami ahhoz vezet, hogy fejlesztjük az erősségeinket, és elkerüljük a gyengeségeinket, ami pedig további egyensúlyzavarhoz vezet, ahelyett, hogy csökkentené azt.

4. Igazítások. úgy gondolom, hogy az egyik legnagyobb képesség, amivel a legtöbb Ashtanga-oktató rendelkezik, a gyakorlás átadása a kezein keresztül. A legtöbb Ashtanga-oktató kiválóan igazít, bár vannak, akik túl gyakran vagy túl erősen igazítanak. Itt is igaz az, hogy ha túl szigorúan alkalmazzuk, az sérüléshez vezethet. Ez egy olyan terület, amiről azt gondolom, hogy hiányzik a legtöbb más rendszerből, Bár ennek az egyik oka talán a vezetett órák miatt van, az önálló gyakorlás helyett: könnyebb egy Mysore órán igazítani, mert több időnk van megfigyelni a gyakorlókat, mint amikor végig kell beszélni az egész órát.

5. A holdnapok követése. Az Ashtanga-jóga tulajdonképpen az egyetlen rendszer, amit ismerek, amely figyelembe veszi a holdciklusokat, és megtanít arra, hogy odafigyeljünk a holdfázisokra és arra, ahogyan a testünkre hatnak."

(folyt. köv.)

A szamjama

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"3.4. trajam-ékatra szamjamah

trajam – a három; ékatra – együtt; szamjamah – szamjama

Ha a hármat együtt gyakoroljuk, az a szamjama.

Ha egyidejűleg, ugyanarra a tárgyra irányítva gyakoroljuk a dháranát, dhjánát és az objektív szamádhit, akkor ezt a folyamatot szamjamának nevezik. Míg a tárgy nélküli szamádhi egy olyan technika, ami végső soron az önvalóról szóló állandó tudás megszerzésében csúcsosodik ki, a szamjama egy módszer, amellyel valamilyen külső dologról szerezhetünk teljes tudást. Ez nem történik meg a tárgy nélküli szamádhiban, mert abban az állapotban az elme inaktív.

A szamjama az objektív (szampragjáta) szamádhin alapul. A tárgy nélküli szamádhit nem lehet dháranával és dhjánával kombinálni, mivel azok tárgyakra támaszkodnak. A tárgy nélküli szamádhi az alanyra támaszkodik, ami csak akkor jelenhet meg, ha a tárgyak megszűntek létezni. A szamjama meghatározása önmagában azt jelenti, hogy a benne foglalt szamádhi csak szampragjáta szamádhi lehet, vagyis egy tárgyról szóló tudatossággal teli szamádhi.

Az objektív szamádhi eléréséhez egymás után alkalmazzuk a dháranát, dhjánát és a szamádhit; a szamjamában viszont egyidejűleg kell őket alkalmazni. Ez sokkal nehezebb, mint a sorrendben történő alkalmazás. Általában ha az egoitás nyoma megmarad a dháranában, az megakadályozza a szamádhit."

Az Ashtanga-jóga evolúciója 1. rész

Tudom, sok mostanában a fordítás, de ez gondolom nem zavarja azokat, akik tanulni szeretnének. Egy tanár feladata szerintem elsősorban az, hogy tudást közvetítsen, és nem feltétlenül az, hogy azt a saját szavaival tegye. Van elég sok egótrip-blog a neten, nem vágyom rá, hogy még egy olyat alkossak, viszont ha találok egy-egy érdekes cikket, aminek mondanivalóját fontosnak tartom, akkor megteszek annyit, hogy lefordítom, és közreadom a magyarajkú közönség számára is. Az alábbi cikk szerzője Matthew Sweeney, és sok olyan dolgot megfogalmazott benne, amit talán egyesek a tradíció tisztelete miatt vagy más okokból nem mernek kimondani vagy végiggondolni az Ashtangával kapcsolatban, pedig szerintem a jóga útja pontosan arról szól, hogy megtanuljunk túllépni a dogmákon, a formális kereteken, és mindennek a lényegét lássuk. Kevesen kommentálnak mostanában a posztokra, kíváncsi leszek, ez kivált-e valamilyen visszhangot.

Az Ashtanga Jóga evolóciója

Írta: Matthew Sweeney

Az Ashtanga jóga egy csodálatos gyakorlás a test és az elme számára. Ez egy fejlődő gyakorlás, ami változik és növekszik, hogy mindenféle korú és képességű ember igényeinek megfeleljen. Vagy legalábbis benne van ez a potenciál. A tradíció és annak változó természete nehezen összeegyeztethető dolognak tűnik.

Ez a probléma az összes tradícióban fennáll, így fontos, hogy megértsünk néhány alapelvet, amelyekkel dolgozunk. A legtöbb Ashtanga-órán a légzéssel és a vinyászával kezdünk, a Napüdvözlet mozdulataival. utána fokozatosan rátérünk az álló pózok elsajátítására általában a sztenderd sorrendben, utána pedig az ülő pózokra, egyszerre egy vagy két ászanát megismerve.

E folyamat valamelyik pontján a tanuló nehézségekbe ütközik, fizikailag vagy más szempontból, és vagy bíztatni kell, hogy folytassa, és a sztenderd technikára koncentráljon, vagy alternatívát kell neki felajánlani, hogy megkönnyítsük a gyakorlását.

Ez az alapvető választás minden gyakorlásra igaz, akkor is, ha ászanáról, meditációról vagy valami másról van szó. Ragaszkodsz a technikához, a hagyományhoz, a sztenderdhez, vagy pedig megvariálod? Hol elfogadható a variáció? Ezzel kapcsolatban egyszerű az elképzelésem - nem az a kérdés, hogy változtatsz-e a hagyományon (bármilyen hagyományon), hanem az, hogy mikor. Az emberi evolúció és a holisztikus fejlődés szempontjából, előbb vagy utóbb bármilyen technika vagy tradíció, amit követsz, korlátozóvá válik, és csökkenteni fogja teljes potenciálodat. Ahhoz, hogy magunkévá tegyük a valódi spirituális látásmódot, túl kell lépnünk egy módszeren vagy egy perspektíván.

Az egyik dolog, amit megfigyeltem, hogy attól függően, ki mikor tanulta az Ashtanga-jógát, valószínűleg másképpen áll hozzá ahhoz, hogy valójában mi is a tradíció. A legtöbb tanár, aki a 60-as, 70-es, 80-as években tanulta, nem tanít olyan szigorúan, mint azok, akik a 90-es évek után. A tradíció megváltozott, a sorozatok megváltoztak, és a tanítási stílus is megváltozott. Ennek vannak jó és nem olyan jó okai is. Például van előnye annak, ha kevesebb hátraugrást csinálunk, mint amennyit jelenleg oktatnak, vannak előnyei a sorozat bizonyos változtatásainak, és a mindennapi gyakorlás intenzitása változtatásának is. Ránk van bízva, hogy megtapasztaljuk, mik az előnyök és a hátrányok.

Számomra csupán időzítés kérdése, hogy mikor megfelelő a tradíció bevezetése (például a második sorozaté), vagy egy alternatíváé, mint a Vinyásza krama, Jin jóga vagy meditáció. Ez azt jelenti, hogy általában nem fogok bevezetni egy alternatívát az Ashtanga tanításának első hat hónapjában, vagy még tovább. A kezdeti tanulási fázis után fontos, hogy figyelembe vegyük a tanuló igényeit, ahelyett, hogy vakon követnénk a hagyományt. Fontos eldönteni, hogy a sztenderd Ashtanga megfelelő-e (és sokszor lehet, hogy nem az), és észrevenni, ha félelemből, merevségből vagy képtelenség miatt nem tanítjuk meg az alternatívát.

Érdekesnek találom, hogy én vagyok azon néhány tradicionális Ashtanga-oktató egyike, akik aktívan kipróbálnak sokféle sorozatot, és sok tanulót bíztat arra, hogy gyakorolják őket - anélkül, hogy feladnám a sztenderd Ashtangát. Arra használom az alternatív sorozatokat, hogy segítsem és fejlesszem az Ashtanga gyakorlását, ahelyett, hogy teljesen kiváltanám vele. Ez mind arról szól, hogy mi az, ami megfelelő és praktikus, a vak hit, a dogma vagy ahelyett hogy csak véletlenszerű dolgokat csinálnék, mert úgy érzem - bár őszintén szólva néha ez utóbbi valóban hasznos lehet. Az alternatív sorozatok hozzá tudnak tenni az Ashtanga-módszerhez anélkül, hogy megváltoztatnák vagy fenyegetnék annak formáját és funkcióját. 

Fontos elfogadni, hogy a tanítási módszerek emberről emberre változnak - mindannyian máshogy fogunk tanítani, és más lesz a megértésünk arról, hogy mi az, ami megfelelő. Miért viszonyulunk úgy az Ashtanga-sorozatokhoz, mint a szent tehénhez? Igen, csodálatos gyakorlás, de végső soron csak ászana-sorozatokról van szó. Nincs benne semmi    önmagából következő spirituális, szent vagy szakrális tartalom. Azt gondolom, hogy ragaszkodni egy tradícióhoz (bármi legyen is az) és követni a sztenderdet valóban nagyon hálás dolog és teljesen megfelel a legtöbb tanuló számára egy bizonyos ideig. Csakhogy nem mindenkinek, és biztos, hogy nem örökre.

Az Ashtanga vinyásza jóga egy viszonylag új rendszer, néhány ennek ellentmondó vélemény ellenére. Attól a nyilvánvaló ténytől eltekintve, hogy az évek során Pattabhi Jois változtatott a sorozatokon (véleményem szerint általában a jobbik irányba), a legtöbben egyetértenek abban, hogy a rendszert Prof. T. Krishnamacharya (K.P. Jois tanára) hozta létre a mysore-i palotában töltött évei alatt - és nem kevés hatással volt rá a nyugati gimnasztika hagyománya. Ezt is inspirálónak találom. Összehozta azokat az elképzeléseket, amelyek a saját tradicionális hátteréből származtak, és létrehozott valami újat, frisset és hasznosat az egész emberiség számára.

Csak a legutóbbi időkben láthatunk olyan elkötelezett Ashtanga vinyásza-gyakorlókat, akik több, mint 20-30 éve gyakorolják. A bizonyíték arra, hogy mi az, ami valójában működik, főleg hosszú távon, még alakulóban van. Ami érdekes, az az, hogy az Ashtanga-gyakorlás abbahagyásának egyik gyakori oka, hogy ha túl szigorúan alkalmazzák, akkor szükségtelenül nehézzé és sérülésveszélyessé válik. Jó lenne, ha minden tanár és gyakorló alkalmazna némi nyitottságot a kísérletezésre és az alapgondolatra, amiért az Ashtanga-jóga Kutató-intézet létrejött Mysore-ban.

(Folyt.köv.)