2012. szeptember 30., vasárnap

Meditáció lótuszülésben

Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:

"A baddha-padmászana jelentősége

A baddha-padmászana egy nagy potenciával rendelkező meditációs póz. Az írások azt ajánlják, hogy a jógi készítsen ülőhelyet kusafűből, arra helyezzen őzbőrt vagy tigrisbőrt, a tetejére pedig tiszta fehér anyagot. Ezt az elrendezést több alkalommal is a figyelmembe ajánlották indiai tanulmányaim során. Ezt a részletes meditációs ülést a szigetelés céljából használják. Az energia mindig a legmagasabb potenciálból a legalacsonyabb felé áramlik. Mivel a föld nagy befogadó erővel rendelkezik, az energia a jógi testéből a földbe áramlik. Emiatt le kell szigetelni a földet, hogy megőrizzük az energiát a Kundalini felemése céljára. A múla bandhát is hasonló okból végezzük. Megakadályozza, hogy az energia elszivárogjon a gerinc tövéből.

A jógik szokását, hogy a Himalájában meditálnak, szintén ebben a fényben kell személni. Minél magasabbra megyünk a hegyekben, annál inkább csökken a föld befogadó ereje, és könnyebben emelkedik fel a Kundalini. Nagyon könnyen veszítünk energiát a teynerünkön és a talpunkon keresztül. Ezért a padmászanában a talpainkat elfordítjuk a talajtól. A baddha-padmászanában a kezünket összekapcsoljuk a lábunkkal, és így egy energiakört hozunk létre. Így az összes energia a testben kering, azon kívül, ami a kilenc érzékszerv (két szem, két fül, két orrnyílás, a száj, a nemi szerv és a végbél) kapuján keresztül elhagyja a testünket.

Nava: Kilégzésre hajoljunk előre, és helyezzük a homlokunkat a talajra, a tekintetet az orrhegyre irányítva. Megfelelő jártassággal az állunkat is le tudjuk tenni a talajra. Ezt ne úgy érjük el, hogy előretoljuk az állunkat és visszafeszítjük a tarkónkat. Ez blokkolja az energiát, és magakadályoza a Kundalini felemelkedését. Nyújtsuk hosszan a tarkónkat, és nézzünk a két szemöldökünk közé.

Forgassuk befelé a combcsontokat, és nyújtózkodjunk a fejtetővel, valamint az ülőcsontokkal ellentétes irányba. A lapockákat is csúsztassuk az ülőcsontok irányába. Ez a póz a jóga-múdrá (a jóga pecsétje), és az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy a testünkbe zárjuk az energiát, ami a gyakorlás alatt keletkezett.Tartsuk ki a pózt 10-25 légzésig, a gyakorlás hosszától függően, és közben koncentráljunk a bandhákra.

Dasa: Belégzésre emelkedjünk fel, engedjük el a lábainkat, helyezzük a kezeinket a térdeinkre felfelé néző tenyerekkel, befogadó módban. Tartsuk nyújtva a karjainkat, hogy kihúzódjanak a vállak és szilárd maradjon a gerinc. Helyezzük a kezeinket gjána-múdrába (a tudás kéztartásába) azáltal, hogy összeérintjük a hüvelyk- és mutatóujjunk végét, miközben a többi ujjat kinyújtjuk. Az ujjak a következő jelentőséggel bírnak:
- A hüvelykujj a brahmant (végtelen tudatot) képviseli.
- A mutatóujj az átmant (a valódi természetünket). 
- A középső ujj a buddhit (intelligenciát).
- A gyűrűs ujj a manaszt (elmét).
- A kisujj a káját (testet).

Ha összeérintjük a hüvelyk- és mutatóujjunkat, azzal megerősítjük azt a szándékot, hogy megvalósítsuk: a valódi természetünk (átman) nem más, mint a határtalan tudat (Brahman).
Most a klasszikus meditációs testhelyzetben vagyunk. Ez előnyösebb, mint az egyszerű keresztezett lábú ülés. A padmászanában az ülőcsontok, combok és a térdek szilárd alapzatán ülünk. Ez lehetővé teszi a gerinc kettős S-görbületének fenntartását, mintha egyenesen állnánk szamaszthitiben.

A gerincnek nemcsak ez a megfelelő helyzete, ami a Kundalini felemelkedéséhez szükséges, hanem az éberséget is elősegíti. Ha csak keresztezett lábbal ülünk, akkor a medence hajlamos arra, hoyg hátrabillenjen, a mellkas összeesik, és a fej előrebukik a mellkasra. A görnyedés elkerülésére erőfeszítést kell tenni, mivel hamar elbágyaszt. Ha bágyadtak vagyunk, akkor nehéz meditálni. Meditáció az elme ragyogó, fénylő állapota. Ha az elme tompa a meditáció közben, abból hátrányos következmények származnak. (A meditáció részletesebb ismertetését a negyedik részben találhatjuk meg).

Ahhoz, hogy az elmét éberen tartsuk, olyan testhelyzetre van szükségünk, amelyben a fejünket hosszabb ideig erőfesztés nélkül egy vonalban tudjuk tartani a nyakunkkal és a gerinccel. A padmászana az ideális pozíció erre a célra.

Enyhén eresszük le az állunkat. A tekintetünket lágyan irányítsuk az orrhegyünkre. Maradjunk a pózban legalább huszonöt lassú légzésig."

2012. szeptember 29., szombat

Baddha-padmászana

Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:

"Nyúljunk át a hátunk mögött a bal karunkkal, és fogjuk meg a bal nagylábujjunkat lefelé néző tenyérrel. A felül lévő lábat fogjuk meg először. Most fogjuk meg a jobb nagylábujjat a jobb kezünkkel, a jobb kart a bal fölött áthozva a hátunk mögött. Ez a baddha-padmászana. Ha nehéznek találjuk a lábujjak megfogását, akkor a felkarokat keresztezzük hátul az alkarok helyett. Ezáltal megnyílik a váll és a mellkas. Kötött kis mellizom (pectoralis minor) lehet itt a legfőbb akadály.

Ha még mindig nehéznek érezzük a lábujjak megfogását, vizsgáljuk meg a következő területeket:

- Csípőforgatás: minél jobban sikerül befelé fordítani a combcsontokat, és közelebb hozni egymáshoz a térdeket, annál jobban be tudjuk húzni a lábfejeket a lágyékba. Ezáltal a lábak közelebb kerülnek a kezekhez, és könnyebb megfogni őket.

- Vállnyitás: Ha a vállak szabadabban mozognak, könnyebben hátra tudjuk gördíteni őket, hogy elérjük a lábujjakat.

- Derék: A karokat körbe kell fonnunk a derekunkon. Minél vékonyabb a derekunk, annál könnyebb a feladat. A súlyfelesleg leadása csodás eredményekhez vezethet ebben a pózban, mint ahogyan a kúrmászanánál is.

Belégzésre emeljük ki magasra a mellkasunkat, húzzuk hátra a vállakat, és nézzünk felfelé.
Jógikus kontextus: Padmászana jobb lábbal
Miért végzik tradicionálisan úgy a padmászanát, hogy először a jobb lábat helyezik be, és rá a balt? Amikor feltették neki ezt a kérdést, K. Pattabhi Jois a jóga-sásztrára hivatkozva azt válaszolta: „Ha a jobb lábat tesszük be először, és a balt a tetejére, az megtisztítja a májat és a lépet. Ha a balt tesszük be először, és rá a jobbat, annak semmi haszna sincs.” Azt is elmagyarázta, hogy ha így végezzük a lótuszpózt, akkor stimulálja az inzulin termelődését.
Egyes modern tanárok azt ajánlják, hogy mindkét oldalon végezzük a padmászanát a test kiegyensúlyozása érdekében. A test szimmetriájának javítását az álló pózokkal érhetjük el. Az olyan pózok viszont, amelyek erős hatással vannak a hasüregre és a mellkasra, például a padmászana, kúrmászana, dvipada-sírsászana, és pásászana, nem a test szimmetrikussá tételét szolgálják, hanem a hasi és mellkasi szervek aszimmetriáját veszik figyelembe. Annak a ténynek a figyelembevételével, hogy a máj a hasüreg jobb oldalán, míg a lép a bal oldalán helyezkedik el, először a jobb lábunkat tesszük a lótuszba, és rá a balt. Mivel a lábat a nyak mögé helyezést tartalmazó pózok a mellkast fejlesztik, ha a bal lábunkat helyezzük először a tarkó mögé a szuptakúrmászanában, azzal figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a szív a mellkas bal oldalán található."

2012. szeptember 28., péntek

Sufni-jóga

A napokban a Facebookon, a Rebel Yoga csoportban zajlott párbeszéd az örök témáról: ki merheti jógaoktatónak nevezni magát? Én már korábban is kifejtettem ezzel kapcsolatban a minimális kritériumot, amit én erre állítanék, hogy egy legalább 200 órás, valamely hazai vagy nemzetközi szövetség által akkreditált oktatói tanfolyamot sikeresen végezzen el valaki.

Persze a plecsni nem minden, és azt is tudjuk, hogy az oktatóképzések anyaga annyira sokféle, hogy amit az egyiken megtanulunk, az a másikból éppenséggel akár hiányozhat is. Sőt, egy valódi jógaoktató egész életében továbbképzi magát, és tanul, akitől csak tud. 

Először beszéljünk rólam, mert hát az ember ugye járjon elől jó példával. Való igaz, amikor én elkezdtem oktatni 2007-ben, nekem sem volt semmilyen papírom, de 2008-ban már megszereztem az első Vinyasa Yoga Teacher diplomámat, majd idén 2012-ben levizsgáztam a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola jógamester szakán, de még mindig úgy gondolom, hogy a tanulási folyamat legelején tartok. Egyébként mai fejemmel lehet, hogy megfordítanám a sorrendet - először a papír, aztán az óratartás, de hát öt éve még más volt a helyzet idehaza is...

Ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy a jelenleg Budapesten aktívan órát tartó jógaoktatók 30-40%-ának nincs végzettsége, de a legszomorúbb az, amikor erre még büszkék is, és azt hirdetik, hogy a formális képzésnek semmi jelentősége nincs. Nos, én úgy vagyok vele, hogy nem szeretem rákényszeríteni az embereket semmire sem, és valószínű, hogy az efféle "sufni-jóga" oktatókat, akik ilyen-olyan "mesterektől" tanultak, csakis a törvényi szabályozás (és annak számonkérése) tántorítaná el az óratartástól, csupán egy dologra szeretném felhívni a figyelmet.

Ha mindenféle papír nélkül oktatunk, azzal valószínűleg nem emeljük a magyarországi jógaoktatás szakmai színvonalát és elfogadottságát, akár a nagyközönség, akár a társszakmák képviselőinek körében. Talán a természetgyógyászatot és a masszázst, vagy éppen a sportedzőséget lehetne példaként hozni, mint társszakmát, de akár még a gyógytornászokat is idevenném. Mindegyik gyakorlása államilag elfogadott végzettséghez kötött. Csak a jóga lóg ki a sorból, de nem csak itthon, hanem egész Európában.

Bár most már itthon is van államilag akkreditált felsőfokú jógaoktató-képzés (A Bhaktivedanta Főiskolán), nyilván a szakmai testületek (például itthon az MJSZE, vagy  a különböző nemzetközi jógaszövetségek) által akkreditált képzések is legalább egy alapszintű jártasságot garantálnak a jóga egészségügyi aspektusaiban, ami ugye a legfontosabb a gyakorlók szempontjából. 

Én elsősorban a papír nélkül oktatók lelkiismeretéhez szólnék, hiszen ha az egónkat félretesszük, akkor könnyen beláthatjuk, hogy egy oktatói tanfolyam elvégzésével csak többek leszünk, szakmailag kompetensebbek, és biztonságosabban, hatékonyabban tudunk oktatni. Pontosan az ászanák és a jógarendszer mély és sokoldalú hatásaiba vetett hit kellene, hogy arra vezéreljen, hogy minél mélyebben ismerjem meg az emberi test, elme és lélek működését.

A formális oktatást persze ki lehet egészíteni az ilyen-olyan gurutól kapott tudással, de ez utóbbi önmagában  nem mindig elég, sem ahhoz, hogy biztonsággal oktassunk, sem ahhoz, hogy egy komolyabb jógastúdióban egyáltalán el tudjunk helyezkedni. Az Atma Center is ebből a célból indította el a Yoga Allaince International által akkreditált oktatóképzését, amelybe a tanárok szívüket-lelküket és minden tapasztalatukat beleteszik, és az eredmények magukért beszélnek. Végzett oktatóink közül sokan már befutott, sikeres jógaoktatók lettek. 

A magyar jógaoktatás szakmai színvonalához tehát azzal járulhatunk hozzá, ha a saját továbbképzésünkre megfelelő időt fordítunk. Aztán hogy lesz-e törvény a jógáról, és ha lesz, akkor azzal ki jár jól, ezt nehéz előre megjósolni. Remélhetőleg a jógázni vágyó közönség jól jár majd vele.

2012. szeptember 27., csütörtök

A karma tárháza

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból.
" 2.13. szati múlé tad-vipákó dzsátjájurbhógáh

szati múlé – ameddig a gyökér jelen van; tat – az; vipákah – érik; dzsáti – születés, társadalmi helyzet; ájuh – élethossz; bhógáh – élmény.

Mindaddig, amíg a szenvedések gyökere, a karmikus tárház létezik, gyümölcsöt fog eredményezni a születés típusa, élethossz és az élmények [fájdalmas és örömteli] formájában.

A szenvedések gyökere (klésamúla) a karma tárháza. Amíg ez a gyökér létezik, mindig új megtestesüléseket fog kihajtani. Az elraktározott karma jellege határozza meg azt, hogy milyen fajban, társadalmi helyzetben, körülmények között születünk meg, milyen hosszú az életünk, mennyi és milyen élményt élünk át. Shyam Gosh a következő módon írja le az újraszületés mechanizmusát: „A jövőbeni megtestesüléseket vezérlő körülménynek megfelelő lehetőséget kell biztosítania arra, hogy az érintett az élvezet és fájdalom megfelelő élményein keresztül használhassa el a karmáját.”

Vjásza rámutat, hogy a szenvedések magjai továbbra is ki fognak hajtani, mindaddig, amíg meg nem pörköltük őket meditációval. Mivel a meditációnk nem volt sikeres az előző életünkben, új karmát gyűjtöttünk össze, ami a jelenlegi megtestesülésünket, és az azt kísérő szenvedést eredményezte. Fontos rámutatni, hogy a következő születésünk típusát, időtartamát, és tapasztalatait nem lehet megjósolni. Nem a jelenlegi élményeinktől függ, hanem a tárházban lévő uralkodó karmától. Ha a jelenlegi megtestesülésünk jó karmáját kimerítettük, akkor lehet, hogy néhány alantasabb születés vár ránk, ami egy nagyon bizonytalan helyzet. Ezért most, ebben az életünkben, amikor abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindezt a tudást megkapjuk, minden erőfeszítést meg kell tennünk, hogy kitörjünk a szabadságig. Minden emberi születés, amit nem fordítottak a felszabadulás keresésére, a jó lehetőség elszalasztása.

A szentírások szerint sokféle újraszületés van az emberin kívül. Állati testben az élőlény túlzottan öntudatlan ahhoz, hogy a felszabadulásra törekedjen. Egy démon vagy mennyei lény testében megszületni végtelenül nagyobb hatalommal jár, mint emberi testben, de ők túlzottan el vannak merülve vagy a dühben és ellenségességben (démonok), vagy az élvezetükben és szépségükben (mennyei lények) ahhoz, hogy különösebben aggódjanak a felszabadulás miatt. Csak az emberi születés biztosítja az élvezet és fájdalom megfelelő keverékét ahhoz, hogy az egyén még tudjon gondolkodni, miközben ki akar szabadulni az elme rabszolgaságából.

Vjásza a karmikus lerakódás (karmásaja) másik fontos aspektusára is rámutat. Az a karma, ami még nem hozta meg a gyümölcsét, megsemmisíthető, mielőtt kirügyezik. Vannak bizonyos dolgok az életünkben, amiket nem tudunk megváltoztatni, mert a már gyümölcsöt hozó karma (prarábdha karma) kategóriájába esnek. Ennek a karmának a magjai kihajtottak, és el kell őket fogadni, ahogy rendelve vannak, és el kell viselni őket Vjásza szerint. Azonban a szunnyadó karma teljes tárházát meg lehet semmisíteni, és meg is kell, még most, mivel arra vár, hogy egy jövőbeni életben hozza meg a gyümölcseit.

Sok szempontból az újbóli megtestesülés olyan, mint egy kockajáték: sohasem jósolhatjuk meg, hogyan fordul. Egyes bölcsek állati testben születtek újjá, mert, bár nemes tetteket követtek el, a legerősebb gondolat, ami jelen volt a tudatalattijukban a halál pillanatában véletlenségből éppen egy állathoz kötődött. Másfelől viszont, nagy gonosztevők nagy, felszabadult bölcsekké váltak ugyanabban az életükben. Fiatalkorában Milarepa, a tibeti mester harmincöt embert megölt fekete mágiával, mégis az egyik legnagyobb misztikussá vált. Ez azért vált lehetségessé, mert keményebben dolgozott a felszabadulásán, mint valószínűleg bármelyik másik emberi lény valaha is tette. Annak a szörnyű sorsnak az ismerete által vezérelve, ami érte volna, ha meghal, mielőtt eléri a felszabadulást, húsz évig meztelenül meditált egy barlangban a Himalájában, étel nélkül, jéggel körülvéve. A gyakorlás ilyen extrém formái szükségtelenek, ha nem végeztünk ilyen mértékű negatív tetteket."

2012. szeptember 26., szerda

A lapos has egyetlen szabálya

Számtalan ilyen és ehhez hasonló hirdetéssel találja szembe magát az ember az interneten. De valóban azt gondoljátok, hogy az, aki hirdet, el fogja árulni nektek a lapos has titkát? Hát persze hogy nem, hiszen akkor a fogyókúra-ipar kifutna a kliensekből, márpedig ha az ember túl sokat fogyasztott a szeméttel egyenlő minőségű ételből, akkor még abból is bizniszt kell csinálni, hogy lefogyasszuk. 

Az egész problémakörben mind a fogyni vágyók, mind a fogyást ígérők, vagy néha garantálók is ludasak. Miért? Egyfelől azért, mert a fogyni vágyó szép, lapos hasat, esetleg formás izmokat szeretne hozzá, de mindezt lehetőleg erőfeszítés és diétázás nélkül. Ez pedig pontosan a fogyókúra-ipar malmára hajtja a vizet, mert el tudnak még nekünk adni mindenféle csodakapszulákat, fájdalom- és erőlködésmentes fogyasztókezeléseket, és egyéb hasonló dolgokat, amikért tulajdonképpen csak fizetnünk kell, és máris garantált a sudár alak! 

Márpedig azt a jógából is tudjuk, hogy ha nem változtatsz, akkor nem is fog változni semmi. Én tehát itt most elárulom a lapos has egyetlen szabályát, merő önzetlenségből, sőt, azt lehet mondani, hogy talán a saját érdekem ellen beszélek, hiszen sokan azért járnak Agni-jógázni, mert szeretnének vékonyabbak lenni. persze a jóga célja nem ez, de a rendszeres, tudatos gyakorlásnak és étkezésnek mindenképpen az egyik kellemes mellékhatása a zsírpárnák olvadása. 

Nos, akkor mi a titok? Ki is emelem vastag betűvel, nehogy elvétse a szemetek: NE EGYÉL SZÉNHIDRÁTOT! Valamikor az emberiség kitalálta, hogy a gabonára igenis szükség van, mégpedig gazdasági megfontolásból, hiszen a gabonatermesztést sokkal könnyebb nagyipari módszerekkel csinálni, mint a zöldség, és főleg a gyümölcstermesztést. És való igaz, a föld mintegy egy milliárd éhező emberének valóban jól jönne egy kis gabona is, hiszen itt nem az alultáplált, élelmiszer-forrásokban szűkölködő emberekről beszélünk most, hanem azokról, akik megengedhetik maguknak, hogy szénhidrát helyett zöldséget, gyümölcsöt, tejterméket, olajos magvakat és hüvelyeseket egyenek. Akkor egyébként a körülbelül szintén egymilliárdra becsült, jellegzetesen a "fejlettebb" országokban élő, vagy jobb anyagi helyzetű emberek által meghagyott gabona pontosan elegendő lenne a globális éhezés megszüntetéséhez. 

Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy ha mindenki feladná a húsfogyasztást, akkor a jelenleg megművelt mezőgazdasági területek elegendő élelmiszert produkálnának az egész emberiség tízszseresének is, hiszen a vágóállatok nem ennének takarmányt, és a temérdek vizet nem használná fel a húsipar.

De térjünk most vissza a mai témánkhoz: a szénhidrát-mentes táplálkozáshoz. Én több, mint egy éve így élek, nem eszem kenyeret, gabonaféléket, rizst és krumplit sem. A reggeli müzlimbe megy egy kis amaránt, lenmag, szezám és zabkorpa, de javarészt túró, magvak és gyümölcsök vannak benne. A nap többi részében pedig a fent említett ételcsoportokat fogyasztom, de maximum napi háromszor eszem. 

Vannak, akik azzal érvelnek, hogy az idegrendszer működéséhez szénhidrátokra van szükség, de ezeket a gyümölcsökből és a zöldségből, hüvelyesből simán fedezi az ember. Ugyanis szénhidrát mindenben van, és a szervezet mindenből tud energiát előállítani. Viszont az összetett szénhidrátban, vagyis keményítőben dúskáló élelmiszerek fölösleges, feldolgozásra nem kerülő energiát juttatnak a szervezetünkbe, és még egy rendszeresen edző emberben is lerakódik zsír formájában. 

Jelenlegi diétámmal, ha nem jógáznék és nem edzenék, még így is tudnék felszedni súlyt, de izmot csak úgy tud az ember felszedni, ha edz ugyebár, és mellette elegendő fehérjét visz be a szervezetébe. De ez sem jelent napi nyolcszori étkezést szerintem, mint ahogyan a testépítők csinálják. Egyébként ők is pár hetes szénhidrátmentes étrendre állnak át verseny előtt, mert csak így tudják az anatómiai ábrához hasonló szálkás kinézetet elérni. 

Az átlagfelhasználó számára azonban a no kenyér, no pizza, no tészta, no süti életmód valóban jól működik, és mellette annyit kell jógázni vagy edzeni, amennyinek szükségét érezzük, de legalább napi egy-másfél órát. Persze mindenkinek más a testalkata, anyagcseréje, szóval hogy ezen belül mit egyen, azt mér egyénileg kell beállítani. Azt sem mondom, hogy ezt általánosan mindenkire vonatkoztatni kell, mert például a gyerekeknek szükségük van szénhidrátra, és a sovány embereknek is. De aki küzd a kilókkal, az jól teszi, ha nem csak kúraszerűen, hanem tartósan rááll erre az étrendre, és felfedezi a szépséget a többi növényben, amikkel eddig esetleg csak képeken találkozott. Fő a változatosság, és ha szükségét érezzük, akkor nyugodtan ki lehet mindezt egészíteni vitaminkészítményekkel vagy algával, de amúgy a nagy mennyiségű mikrotápanyag is elősegítheti a hízást, csakúgy, mint azok krónikus hiánya. Fő a balansz, és hallgassunk a testünkre, legyünk őszinték magunkkal szemben! 

Amúgy pedig ne feledjük, teljesen mindegy, hogyan néz ki valaki, a jóga akkor is neki való, hiszen a lélekhez szól, a testhez csak másodsorban. De ha lapos hasat akartok, itt a titok, majd várom a before-after képeket! :-)

2012. szeptember 25., kedd

A karma szövevénye

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

2.12. klésa-múlah karmásajó dristádrista-dzsanma-védaníjah


klésa – szenvedés; múlah – gyökere; karma - tettek; ásajah – összessége; drista – látott (jelenlévő); adrista – nem látott (jövőbeli); dzsanma – születés; védaníjah – megtapasztalandó.

Mindaddig, amíg a tetteink a szenvedés forrásain alapulnak, karmát fognak eredményezni most és a jövőben.

Ez azt jelenti, hogy azt a karmát, ami az elmében raktározódik, át kell élnünk ebben vagy a következő életünkben, mivel a szenvedésben gyökerezik. Ha bármikor átélünk egy élményt, az lenyomatot hagy a tudatalattiban (szamszkára). Ha a benyomások valódi tudáson vagy a helyes felfogáson alapulnak, akkor azt mondjuk rájuk, hogy mentesek a szenvedéstől. Ez azt jelenti, hogy a jövőben nem okoznak szenvedést. A legtöbb benyomás azonban a tudatlanságból és egoizmusból fakad, például az „Ez a test vagyok” felfogásból, vagy abból az elképzelésből, hogy az élet célja az anyagi vagyontárgyak megszerzése. Ezek a benyomások viszont problémát okoznak. Mivel a szenvedésben gyökereznek, ezért karmát hoznak létre, ami újabb szenvedés formáját fogja ölteni.

Különböző intenzitású tudatalatti benyomások vannak. Ha a szándék, ami a benyomást létrehozta, nagyon erős volt, akkor azonnali eredményeket fog okozni. Például egy súlyos bűntény azonnali büntetéshez vezethet. Ugyanezt mondhatjuk el egy nagyon erényes vagy bölcs tettről – az igazság spontán megvalósítása azonnali felszabadulást eredményezhet.

A legtöbb tett azonban, legyen bűnös vagy jámbor, mérsékeltebb szándékkal van végrehajtva. Még ha fájdalmat is okozunk másoknak, gyakran nem is áll szándékunkban, hanem a gondosság vagy éberség hiánya az ok. Amikor jámbor tetteket végzünk, akkor a szándékunk gyakran inkább az lehet, hogy kényelmesebb helyzetbe kerüljünk, mint az, hogy áttörjünk a tiszta létezés állapotába. Mindezek a tettek, amelyeket mérsékelt intenzitással hajtunk végre, nem fognak azonnali eredményekhez vezetni. Ehelyett összegyűlnek, és a karma tárházát építik fel az elmében, amit karmikus lerakatnak (karmásaja) is neveznek.

Amikor benyomások gyűlnek a karmikus tárházban, az az érzésünk keletkezhet, hogy nem fognak gyümölcsöt hozni, mivel az eredmény nem szemmel látható. A jelen szútra azonban biztosít bennünket afelől, hogy végeredményben minden karma eredményeket fog produkálni, amelyeket át kell élnünk vagy ebben az életünkben, vagy a következőkben. Ha az eredeti tettek, amelyek a benyomásokat létrehozták, a szenvedéseken alapultak (például tudatlanság, egoizmus, ragaszkodás), akkor azok eredményei ismét szenvedésként fognak megnyilvánulni, ami azt jelenti, hogy szenvedéshez vezetnek.

A tudatalatti benyomások (szamszkárák) egy nekik megfelelő elmebeállítottságot vagy feltételekhez kötöttséget (vászaná) hoznak létre és szilárdítanak meg. Fontos megérteni a különbséget a tudatalatti benyomások és a feltételekhez kötöttség között. Az azonos típusú, ismételt tudatalatti benyomások végül egy bizonyos feltételekhez kötöttséget hoznak létre. Ha megengedem magamnak, hogy egy bizonyos helyzetben erőszakosan és önzőn viselkedjek, az egy benyomást fog hagyni. Az első alkalom után még lehet választásom, hogy legközelebb hogyan reagáljak. Ismételt benyomások után azonban a reakcióm egyre automatikusabbá válik. A benyomások így erősítik egymást, hogy egy hajlamot hozzanak létre, amit feltételekhez kötöttségnek (vászaná) neveznek. Ha egy szenvedésen alapuló feltételekhez kötöttség berögzül, akkor mindig robotszerű magatartást fogunk tanúsítani, ami még több szenvedést eredményez. Bár még egy ilyen feltételekhez kötöttséget is meg lehet változtatni, sokkal könnyebb akkor megállítani, amikor még csak a benyomás szakaszában vagyunk.

Minden alkalommal, amikor tudatára ébredünk annak, hogy egy szenvedés alapján cselekszünk, mint például múltbeli egoizmus, fájdalom, ragaszkodás, vagy félelem, tudatos döntést kell hoznunk, hogy el tudjuk engedni ezt a hajlamot. Ez a szútra arra emlékeztet bennünket, hogy végeredményben minden szenvedés, amit másoknak okozunk, valamikor visszatér hozzánk.

Sankara elmagyarázza alkommentárjában, hogy egyes tetteknek miért van szükségük sok időre, hogy eredményeket produkáljanak, míg mások miért adnak azonnali eredményt. Azt a hasonlatot adja, hogy a mezőgazdaságban bizonyos magok hamar kihajtanak, miután elvetették őket a termőföldbe, míg másoknak több időre van szüksége a csírázáshoz, és mindez a mag minőségétől és típusától függ. Hasonlóképpen, a karmikus benyomás magja az elmében gyorsan vagy lassan hajt ki, a minőségétől függően, ami az őt létrehozó tett intenzitásától függ."

2012. szeptember 24., hétfő

Hallgatni arany

Patandzsali szerint az igazmondás nagyon fontos előírás a jógi számára. A fenti címmel tehát nem azt akarom sugallni, hogy ha elhallgatjuk az igazságot, akkor jól járunk. Az igazságot ki kell mondani, lehetőleg nem bántó módon, és lehetőleg olyan helyzetben, amikor nyitott fülekre talál. Tehát a magunk szempontjából pontosan a "hallgatni" szó másik jelentését szeretném kidomborítani, amit talán a "meghallgatni" szó pontosabban kifejez. 

Az emberi kapcsolataink sikere javarészt pontosan az empatikus hallgatás képességén múlik. Ha a másik fél, legyen az házastárs, a gyereked, barátod, munkatársad stb. nem érzi úgy, hogy kíváncsi vagy arra, amit mondani szeretne, hogy nyitott és befogadó vagy. akkor egyrészt bezárkózik, magába fojtja a mondanivalót, az érzelmeit, a gondolatait, amiket meg szeretett volna osztani veled, másrészt ő is jóval kevésbé lesz fogékony arra, amit te szeretnél közölni vele. 

A szavaink, gondolataink, érzelmeink magunkba fojtása pedig általában nem előnyös dolog a személyiségünk fejlődése szempontjából. Ugyanúgy, ahogyan a szexuális energia elfojtása blokkokat és feszültséget eredményez a második csakrában, vagy a félelmeink táplálása meggyengíti a gyökércsakránkat, a kommunikáció elfojtás a blokkolja a torokcsakrát, és akár mindenféle betegséget, fulladást, köhögést, rekedtséget is okozhat.

A jóga útja pedig a tudatosság felébredéséről szól, vagyis a félig szendergő tudatunk, amely vajmi kevéssé érzékeny a külvilág és mások impulzusaira, egyre éberebbé válik, és egyre érzékenyebben fogadja be azoknak a személyeknek a rezdüléseit, akik fontosak számunkra. Ez ugyanakkor nem feltétlenül azt jelenti, hogy egyre befolyásolhatóbbá válunk. A jógi ugyanis megtanul uralkodni az elméje felett, ahelyett, hogy az elméje (vagy valaki másé) uralkodna felette. Ezáltal megkapja a szabad választás lehetőségét, és eldöntheti, hogy egy adott helyzetben érkező impulzusra reagál-e vagy sem, és ha reagál, akkor hogyan.

Általános esetben az előző benyomásaink (szamszkárák) diktálják a reakciónkat, szinte ösztönösen, és nem is tudatosan kirobban belőlünk az elfojtott harag, félelem, féltékenység, irigység, ami persze hamar tönkre tud tenni egy értékes kapcsolatot. 

Tehát van, amikor nem is kell reagálni, mert a partnerünk csak azt igényli, hogy meghallgassuk és együttérezzünk vele, nem is feltétlenül a "megsajnálás" a legjobb szó. De az empatikus kommunikáció mellett a másik igényeire is érzékennyé kell válnunk, és hajlandónak kell lenni segítséget nyújtani abban az esetben, ha ő ezt igényli. Hiszen egy szeretetteljes kapcsolat alapja az önkéntesség, vagyis minél kevesebb dolgot várunk el és kényszerítünk rá a másikra, annál spontánabb módon tud megnyilvánulni a szeretet egymás felé. Ezt is tanulni kell, és nagyon sokat gyakorolni, főleg a ko-dependenciára hajlamos személyeknek, mert a természetellenes függőség az emberi kapcsolatainkban megnehezíti a spirituális fejlődésünket. A végén, amikor elérjük a felszabadulást, a megvilágosodást, akkor egymagunkban leszünk, ezért nevezik kaivaljának. Illetve nem fogunk különbséget látni az egymagunkban levés és a mindenkivel egyként levés között. A határok elmosódnak a szeretetben, és az önvaló a saját fényében ragyog fel. 

A képen a "hallgatni, meghallgatni" szó kínai karaktere látható, és a részkarakterek, amikből összeáll: "fül", "király", "tíz szem", "osztatlan figyelem" és a "szív". A hallgagtás közben tehát ugyanúgy száz százalékosan jelen kell lenni, mint például jóga-gyakorlás közben, és a figyelmünket egy pontra kell irányítani. Sokszor megesik, hogy elkalandozik a figyelmünk, és a saját elménket hallgatjuk a társunk szavai helyett.

A hallgatás, és annak gyakorlása, hogy nem kell feltétlenül reagálni, vagy ráerőltetni a törődésünket, az általunk helyesnek vélt megoldást a másikra, megegyezik a tudat önnön természetével. A tudat a látó, a szemtanú, amely érzékel, tudatosít, felfog, de örök természetét nem befolyásolja az élmény, amit átél. Bár mindent áthat és minden átáramlik rajta, mint a kristályon a mögötte lévő tárgy képe, ő maga változatlan marad. 

A hatha-jóga egyik gyakorlata az anáhata-náda, vagyis a belső hang, a szív hangjának hallgatása. Ha sikeresen ki tudjuk zárni a külső hangokat, akkor megtanulunk befelé figyelni, és nem csak a saját belső hangunkat fogjuk hallani, hanem mások szívére is ugyanolyan érzékenységgel tudunk ráhangolódni. Hallgatni tehát arany, és ha eleget gyakoroljuk, akkor meghalljuk az örökkévalóság üzenetét, a szférák zenéjét, vagy éppen Krisna fuvoláját, kinek mire van szüksége. Namaste. 

2012. szeptember 23., vasárnap

Padmászana

Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:

"Padmászana
Lótuszülés
Dristi: Orrhegyre

A padmászana az elsődleges jógapóz. A szerzők a pózzal kapcsolatos lelkesedésükben olyan jótékony hatásokat tulajdonítanak neki, mint az összes betegség megsemmisítése, a halál legyőzése, és a feltételekhez kötött lét óceánjának átszelése.

Szapta: belégzésre ugorjunk előre dandászanába.

Astau: Kilégzésre a nyújtott lábtartásból hajlítsuk be először a jobb lábunkat padmászanába. Ahhoz, hogy ezt biztonságosan tegyük meg, teljesen hajlítsuk be a jobb térdet úgy, hogy a jobb sarkunkat a jobb fenekünkhöz nyomjuk. Ha ez nem sikerül, akkor ne kísérletezzünk a padmászanával, hanem helyette válasszuk a keresztezett lábtartást. Ha hozzá tudjuk érinteni a sarkunkat a fenekünkhöz, akkor engedjük a jobb térdet kidőlni oldalra, spicceltessük és fordítsuk talppal felfelé a jobb lábfejünket. Most húzzuk a jobb sarkunkat a jobb légyék felé, hogy biztosítsuk a térdízület teljes behajlítását a csípőnyitás alatt is. Innen emeljük a jobb sarkunkat a köldökünk felé, közelebb hozva a sarkunkat a középvonalhoz. A sarkunkat egy vonalban tarva a köldökünkkel, helyezzük a lábujj-párnákat az átellenes lágyékra.

Ismételjük meg ugyanezeket a lépéseket a bal oldalra is, úgy, mintha a jobb lábunk még mindig teljesen nyújtva lenne. Először teljesen hajlítsuk be a térdízületünket, úgy, hogy a combunk hátsó oldala végig a vádlinkhoz érjen. Vigyük ki a térdünket messze bal oldalra, majd emeljük át a bal lábunkat a jobb boka fölött, a köldök felé. Ne emeljük át a bal lábunkat a jobb térd fölött, mert ez azt jelentené, hogy nyitjuk a bal térdünket, ami csavaró mozdulatot vinne bele a póz felvételébe.

A padmászanában ülve, forgassuk befelé a combokat, amíg a sípcsont elülső éle nem néz lefelé, a talpunk és a sarkunk pedig felfelé. Így teljesen zárva és védve tartjuk a térdízületeket. Ne üljünk úgy a padmászanában, hogy megtartjuk a combcsontok kezdeti kifelé fordított helyzetét, amivel felvettük a pózt."

2012. szeptember 22., szombat

A nap és a hold


Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:

"A középkori hatha-jóga írások sokat beszélnek arról, hogy a fejállás és a vállállás segítségével „legyőzhetjük” a halált és halhatatlanságra tehetünk szert. Úgy gondolták, hogy ez a következőképpen történik: A hold energetikai megfelelője a testen belül a fejben helyezkedik el, pontosan a lágy szájpadlás felső-hátsó részén. Ez ugyancsak a szusumná vége, amit brahma-randhrának neveznek, vagyis a Brahman kapujának. Anatómiailag ez a pont közel esik ahhoz, ahol a nyakszirt a gerinchez kapcsolódik. Úgy tartják, hogy ebből a „holdból” csepeg alá a halhatatlanság hűsítő nektárja, az amrita (mrita – halál, amrita – halálnélküliség). Ezt a nektárt más technikákban is használják, például a nabhó vagy khecsarí mudrában.

Az energetikai „nap” a testünkön belül a gyomorban található, ahol az emésztés tüze (agni) elhelyezkedik. A hold által kibocsátott halhatatlanság nektárjá belecsöpög a napba, ahol az emésztés tüze megsemmisíti. Amikor a nektár kimerül, bekövetkezik a halál. Ha a testünket megfordítjuk a térben, akkor a nap a hold fölé kerül. Így a gravitáció megakadályozza az amrita lecsepegését, és újra tudjuk hasznosítani. Az eredménynek a halhatatlanságot vagy az élet meghosszabbodását tartották. A fizikai halhatatlanság iránti érdeklődés azonban viszonylag újabb fejlemény a jóga történetében. Ahogy Mircea Eliade rámutatott, csupán Kr.u. 10000 után kezdett teret nyerni. Az eredeti jógahagyományban a halhatatlanságra úgy tettek szert, hogy megvalósították azt, ami önmagában halhatatlan: a purusát (tudatot).

A testtel való önazonosítást egoizmusnak nevezzük. A test a múltbeli benyomásaink megnyilvánulása, beleértve a sérüléseinket, törekvéseinket és korlátainkat. Miért vágynánk arra, hogy örökre ragaszkodjunk a börtöncellánk rácsaihoz, ha meg is szabadulhatunk? Miért cipelnénk egy hatalmas kovácsüllőt a vállunkon, amikor kinyithatjuk a szárnyainkat, és repülhetünk? A test egy kijelentés, hogy „különállok a mély valóságtól (a Brahmantól)”, ahogy Sankara nagyon találóan rámutatott. A Szánkhja-káriká szerint: „Ahogy egy fazekat korongja még akkor is tovább forog, ha a fazekas már nem hajtja, a test is befejezi természetes ciklusát. Utána, ha valódi tudásra tettünk szert, nem fog több fizikai megnyilvánulás létrejönni.” A testet feláldozzuk, amikor belépünk a határtalan tudat óceánjába. Ez a jógikus halhatatlanság. Így tanították az ősi jógát az upanisadokban, valamint a nagy mesterek is, mint kapila, Patandzsali, Vjásza és Sankara. A középkori törekvések, hogy ugyanazzal a dologgal érjük el a felszabadulást, ami megköt bennünket, a Kali júga megnyilvánulásai.

A Sírsászana nagyon hasznos póz a vér, a szív, és a tüdők megtisztítására. Ugyancsak segít a test középpontjával kapcsolatos tudatosság kifejlesztésében, ami az összes többi pózban is hasznos. Fokozatosan növeljük a Sírsászanában töltött időt, eleinte huszonöt légzés elég. Hosszabb, megterhelőbb gyakorlás után többi időt is ajánlott eltölteni Sírsászanában.

Nava: Kilégzésre engedjük le a lábainkat nyújtott térdekkel, amíg párhuzamosak nem lesznek a talajjal. Ez a póz, az úrdhva-dandászana (fordított bot), fejleszti a csípőfeszítőket (főleg a gluteus maximust), és a hát-feszítőket (erector spinae és quadratus lumborum). Az ülőcsontoknak a tarkónál hátrébb kell kerülniük, hogy meg tudjuk tartani az egyensúlyunkat. A gerincet kissé hátrahajlítva tartjuk, a mellkast pedig nyitva. Spicceljünk a lábfejekkel a pózban. Nézzünk az orrunkra és tartsuk ki a pózt tíz légzésig.

Dasa: belégzésre emeljük fel az egyenes lábakat vissza Sírsászanába. Innen teljesen emeljük el a fejünket a talajról. Ezt úgy érjük el, hogy a könyökeinket teljesen belenyomjuk a talajba (a vállízület hajlítása). Most alkartámaszban vagyunk, és a fejtetőnk pontosan lefelé mutat, az ujjaink pedig össze vannak kulcsolva. Először nézzünk az orrunkra, majd emeljük az állunkat a mellkashoz, és nézzünk a köldökünkre. Nyissuk a mellkast, és húzzuk ki két oldalra, valamint a plafon felé a lapockákat. Tartsuk erősen az uddíjána bandhát, és artsuk ki a pózt tíz légzésig.

Ez a póz ideális előkészítő a második sorozatban található pincsha-majúrászanához. Azok számára, akik később meg akarják tanulni a kézenállást, szükséges előkészület az, hogy a fejüket a levegőben tudják tartani a Sírsászanában.

Ékádasa: Kilégzésre finoman eresszük le a fejünket a talajra, és eresszük le a kinyújtott lábainkat, hogy csendben a földre érjenek. Hajlítsuk be a térdünket, üljünk a sarkunkra, és helyezzük a homlokunkat a talajra. Nyújtsuk a karokat a fejünk fölé, és finoman húzzuk le a lapockákat, hogy a nyakizmok ellazuljanak. Leborulunk és meghódolunk ebben a pózban (bálászana, babapóz). A bálászana elősegíti a nyomásváltozás végbemenését a fejben a Sírsászana után. A fejállás időtartamától függően, tíz légzés és két perc között is kitarthatjuk a bálászanát. K. Pattabhi Jois kiemeli, hogy ha nem tartjuk a fejünket a földön valamennyi ideig, akkor káros hatás érheti az agyat és az idegrendszert.

Dvádasa: belégzésre egyenesítsük ki a karokat és a lábakat. Kilégzésre ereszkedjünk csaturanga-dandászanába.

Trajódasa: Belégzésre felfelé néző kutya.
Csaturdasa: Kilégzésre lefelé néző kutya."

2012. szeptember 21., péntek

Nem eszik olyan forrón...

... a kását Sharath Jois szerint, mert pont miután megírtam az Ashtanga-mátrix blogomat, olvastam ezt a jegyzetet Sharath szeptember 9-i konferenciájáról, ami mintha pontosan az én bejegyzésemre lenne válasz. Beidézem most az idevágó részeket egy kicsit terjengősebben, majd a saját gondolataimmal kommentálom. Persze az élet egy kísérlet, úgyhogy én tovább dolgozom rajta, hátha túlélem :-) Sharath is 1971-es, én is, ő is mind a hat sorozatot gyakorolja, csak annyi a differencia, hogy egy pár évvel korábban kezdte, mint én, és jóval hajlékonyabb. De ez végülis nem számít.

"2012 szeptember 9. vasárnap

"Nem tudod megváltoztatni ezt a  világot, de meg tudod változtatni magadat." - Sharath Jois.

Sok millió ászana van, és csak Isten ismeri az összeset. Sokféle élőlényről nevezték el őket. Csak néhányat ismerünk közülük, de mesternek gondoljuk magunkat. Az ászanák a gyakorlásunkban három különböző szintre vannak osztva: kezdő sorozat, középső sorozat, és haladó sorozat. Sharath elmagyarázta, hogy egy új tanítvány nem kezdheti egyből a haladó sorozattal. 

Először a kezdő ászanákat kell gyakorolni, hogy jó egészségre és hajlékonyságra tegyünk szert. Jönnek a változások, amelyek felkészítenek a következő ászanára, a következő sorozatra. Türelmesnek kell lennünk. Néha olyan tanárokat keresünk, akik gyorsan adnak sok ászanát, és azt gondoljuk, hogy nagyon jó tanárok lesznek, de mindez csak marketing. Sharath utalt az abhjászára, a napi rendszeres gyakorlásra, amely által szilárdságot fejleszthetünk ki a testünkben és az elménkben. Vannak olyan tanítványok, akik olyan hajlékonyan jönnek, mint egy spagetti, de nincs erejük. Másoknak pedig hajlékonyságra van szükségük. 

Guruji azt mondta, hogy ha ezerszer megcsinálunk egy ászanát, akkor lesz tökéletes. Fontos a hátrahajlítás a dropbackben az elején, mert erős hát és lábak kellenek hozzá. Ez felkészít a középhaladó hátrahajlításra, mint a kapótászana. nem szabad siettetni az ilyen nyitásokat. Időt kell hagyni neki, mert a sietség mindig sérüléseket okoz. Sharath említette, hogy két évig időzött az egyik ászanánál. Guruji egy széken ült és az imáit ismételte, miközben Sharath gyakorolt. Két évig ugyanannál a póznál kellett befejeznie. Egyik nap Guruji felnézet, és azt mondta, hogy csinálhatja a következőt. ha türelmesek vagyunk, az időt ad arra, hogy kiegyensúlyozódjunk. Ha túl hamar kezdünk kézenállni, akkor a vállak túl kötöttek lesznek a kapótászanához, például. 

A középső sorozat, a nádí-sódhana intenzívebb, de könnyebb lesz az egyes sorozatban megtanult dolgok miatt. Végül, a szthira-bhágával, vagy haladó sorozattal kapcsolatban Sharath azt mondta, hogy még több stabilitás fejlődik ki a kartámaszokban, mély hátrahajlításokban, és a testünk felemelése során. Amikor az ászanákkal dolgozunk, és erőfeszítést teszünk bele, sok belső méreg eltávozik, és a test megtisztul. Az izzadtságunkat vissza kell dörzsölni a testünkbe, nem letörölni a testünkről. Azt mondta, hogy némelyik ászana csúszós, és jól jöhet egy törölköző, de ne használjuk a törölközőt arra, hogy túl gyakran letöröljük az izzadtságot magunkról. A gyakorlás közben keletkezett izzadtság nem "könnyű" izzadtság, ami alatt a felfűtött teremben (hot jógán) keletkező izzadtságot értette. A saját erőfeszítésünk által keletkezett izzadtságot hasznos dolog visszadörzsölni a testünkbe. Végső soron, az ászana-gyakorlás során abba az irányba dolgozunk, hogy a fizikai test ne okozzon gondot, hogy amikor padmászanában ülünk a pránájámához, akkor hosszú ideig tudjunk úgy ülni, miközben a test nem zavarja az elmét."

Akkor most következnek az én kommentjeim. Harmadik hete folytatom a kísérletet, ma is a negyedik sorozatot gyakoroltam, illetve próbáltam gyakorolni, és mindig megdöbbenek, hogy mennyire mély energiákat mozgósítanak a haladó ászanák, még ha a végrehajtásuk messze is van a tökéletestől. Sok mindenféle feljött bennem az elmúlt hetekben, és az való igaz, hogy türelem kell hozzá, valószínűleg én sem tudtam volna feldolgozni ezeket az élményeket, ha nincs az eddigi tíz év, ami felkészített az "ugrásra a mélyvízbe". 

Én egyébként azt gondolom, hogy kétféle gyakorló van. Az egyik valamikor el fog jutni a hatodik sorozatig, a másik pedig soha. Természetesen az első csoport az elenyésző kisebbség, a második csoport java része viszont pár év után abba is hagyja az astanga-gyakorlást. Egészen egyszerűen azért, mert már az első sorozatban is megfutamodtak a kihívások, például a rendes vinyásza és a mély csípőnyitások elől, és mindenféle áthidaló megoldásokat építettek be a gyakorlásukba. Ennek az a hátránya, hogy a gyakorlás felszínes marad, és a helytelenül kivitelezett pózok nem csak sérülésveszélyesek, hanem az ashtanga személyiségformáló hatása ilyenkor szinte teljesen odavész. Vagyis - sohasem szabad megalkudni, mert akkor elveszítjük a fejlődés lehetőségét. 

Annak viszont, aki valaha el fog jutni a hatodik sorozatig (nem mintha ez önmagában feltétlenül elérendő cél volna), valamikor tovább kell lépnie, ha késznek érzi magát, ha nem. Ha van egy jó tanára, akkor az szerencse, de ha nincs, akkor magának kell kísérleteznie, kockáztatnia. A jó tanár alatt pedig én általában azt értem, aki bátorítja a tanítványt az előrehaladásra, és nem hátráltatja, bár Sharath pont az ilyeneket kritizálta a konferencián.

A dropback valóban hasznos háterősítő gyakorlat, és a híd tényleg jól nyitja a vállakat, amik bizony bekötnek, ha valaki rendesen végigcsinálja az összes vinyászát, ami az egye sorozatban van. A helyzet tehát az, hogy a legtöbb ember azért nem alkalmas a második-harmadik sorozatra, mert az elsőben ellógja  a vinyászákat, és nem fordít elég figyelmet a híd gyakorlására. A kézenállás-kontra-kapótászana téma is igaz, de hát egyszerűen az a válasz rá, hogy többet kell nyitni a vállakat, mert azt még a jógások is elhanyagolják a legtöbbször.

A hármas, négyes, stb. sorozatokkal kapcsolatban nekem az a benyomásom, hogy a cél az lenne, hogy ezeket a roppant nehéznek tűnő pózokat is megtanuljuk erőfeszítés nélkül, kényelmesen végezni, (szthira-szukham ászanam), ahogy a Jóga-szútra mondja. Egyes bölcsek, például Ashtavakra Rishi, kartámaszban meditáltak, és ezért róluk nevezték el a különböző haladó pózokat (lásd BKS Iyengar-t ashtavakrászanában a képen). Ahhoz pedig, hogy ezek a nyakatekert pózok valaha is kényelmessé váljanak, roppant sokat kell gyakorolni őket, és minél fiatalabban kezdjük el, annál mérsékeltebb kihívás lesz idősebb korunkban is fenntartani a haladó gyakorlást.

Az izzadsággal kapcsolatban pedig ez az álláspontom: én nem veszem be azt, hogy van különbség a normál hőfokon, vagy Hot Ashtangán, vagy éppen a szaunában kicsapódó izzadtság összetételében. Legfeljebb abban hiszek, hogy ha valaki rendszeresen sokat izzad, akkor a szervezet szabályozza, hogy mennyi ásványi só ürül ki az izzadsággal együtt, mert például én gyakran azt érzem, hogy nem is sós az izzadságom. Harmadrészt, ahogy Sharath is megjegyzi, az izzadsággal  együtt egy halom méreganyag is távozik a szervezetünkből. Akkor pedig nem sok értelme volna azt visszadörzsölni a bőrbe, még ha a Hatha-jóga Pradípiká is ezt javasolja. Pláne, hogy manapság vannak vitaminkészítmények, amivel pótolni lehet az esetleg kiürült ásványokat. Úgyhogy én simán letörlöm az izzadságot az arcomról óra közben, a végén pedig jókedvűen lezuhanyozok, és nem érzem úgy magamat, mint akiből kifacsarták a vitális anyagokat. 

Szóval én maradok a melegben gyakorlásnál, nekem ez a sérülések elkerülése miatt is bejött, illetve rotálom tovább a sorozatokat, hátha egyszer kezd összeállni a kép. Mindazonáltal fenntartom, hogy bárki elérheti a megvilágosodást, mindegy, hogy hanyadik sorozatot gyakorolja, az ászana inkább csak egy segédlet a hiperaktív embereknek, és a tökéletesség elérése az ászanában nem előfeltétele a szamádhinak.

2012. szeptember 20., csütörtök

A szenvedések ellensúlyozása

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.11.  dhjána-héjász-tad-vrittajah

dhjána – meditáció; héjáh – csökkenthetők; tad-vrittajah – a módosulásaik.

A szenvedésekből származó mentális folyamatokat meditációval kell ellensúlyozni.

Vjásza azt írja kommentárjában, hogy az ebben a szútrában említett szenvedés-források a megnyilvánult formájukban vannak, az előző szútrával szemben, amely a szenvedés finom formáiról szólt. Vachaspati Mishra előző szútrához fűzött kommentárjára utalva, most „az emberi erőfeszítés hatáskörén belül” vagyunk. Ez azt jelenti, hogy tehetünk valamit, és tennünk is kell, hogy megváltoztassuk a szenvedések megnyilvánult formáját.

A jelenlegi szútra azt javasolja, hogy kontemplációval és meditációval ellensúlyozzuk a szenvedés megnyilvánult formáját, amit a durva állapotának is szoktak nevezni. Emlékezzünk vissza a 2.4. szútrára, amely szerint egy szenvedés-forrás lehet szunnyadó, gyenge, megszakított vagy teljesen aktív. Mindez a négy fázis, ami a szenvedés-források durva formáit jelenti, meditációval ellensúlyozandó, amíg nem lett finom szintű. Akkor nincs szükség további cselekvésre.

A szenvedések ellensúlyozását három lépésre lehet osztani:
1. Legyengítésük a krijá-jóga segítségével.

2. Lecsökkentésük a meditatív kontempláció segítségével, amely szintre ez a szútra utal. Azt mondják, hogy a szenvedést az csökkenti, ha a diszkriminatív tudáson (praszámkhjana) – vagyis azon a képességen meditálunk, hogy meg tudjuk különböztetni az önvalót attól, ami nem az.

3. A szenvedések lecsökkentésének harmadik szintje a teljes eltűnésük, amit az előző szútra ismertetett. A szenvedések csak akkor fognak teljesen eltűnni, amikor az elme feloldódik. A mi hatáskörünkben ez első két szint van, a krijá-jóga és a praszámkhjana. A kettő kapcsolatáról Vjásza azt mondja, hogy a krijá-jóga olyan, mint amikor kefével eltávolítod a durva piszkot egy ruháról, a meditatív kontempláció pedig olyan, mint a finomabb tisztátlanságok, mint például egy zsírfolt eltávolítása, amelyeket gonddal és erőfeszítéssel tudunk csak kimosni.

Mit jelent gyakorlati szempontból a praszámkhjana? Ha például a félelmet érzékelem, mint szenvedés-forrást, akkor a félelem forrásán kell kontemplálni. A félelem forrása az a helytelen felfogás, hogy a test a tányleges önvaló, hogy én a test vagyok. A diszkriminatív tudáson történő meditáció azt jelenti, hogy azon meditálok, hogy mi vagyok, és nem azon, hogy mi nem vagyok. A félelem akkor szűnik meg, ha helyes tudásra teszünk szert, arra a tudásra, hogy az önvaló vagyunk, és nem a test.

Ha az ellenszenvet, vagyis a fájdalomhoz történő ragaszkodást tapasztalom, mint szenvedés-forrást, akkor az ellenszenv forrásán kell meditálni. Az ellenszenv forrása az, amikor a tényleges önvalónkat a fájdalom tudatalatti benyomásaival (szamszkárák) összekötve tapasztaljuk. A fájdalom élményét a tudatalattiban tároljuk, ami az elme része, és egyiküknek sincs semmi köze a tényleges önvalóhoz. Ez a meditáció is ahhoz a megértéshez vezet, hogy bár a múltban tapasztaltam fájdalmat, igazából csak a szemtanúja voltam, de nem váltam azonossá vele. A szemtanú, vagyis a tudat, teljesen szeplőtlen, egyáltalán nem befolyásolja a szemlélődés folyamata. Ez azt jelenti, hogy a fájdalom egy átmeneti érzés, ami nem keveredik össze a valódi természetünkkel, ami örök. Mivel a tudat ezért teljesen tisztán emelkedik ki minden helyzetből, az ellenszenv szükségtelen."

2012. szeptember 19., szerda

B-12 para

Az elmúlt napokban a Facebookon, a Rebel Yoga csoportban zajlott parázs vita arról, hogy a vegetáriánusoknál/vegánoknál gyakori jelenség lehet a B-12 vitamin hiánya, ami mindenféle vérképzési meg idegi degenerációkhoz vezethet. A vitát kiváltó cikk egyébként szerintem egészen tárgyilagosan és korrekt módon fogalmaz, ami ritka az ilyen jellegű nézet-ütköztetések esetében. Az egész kérdéskörrel kapcsolatban felmerült bennem néhány gondolat. Higgyünk-e a tudománynak? Higgyünk-e a paráztatásnak? Vagy higgyünk a Védáknak és a jógiknak, akik akár több száz évet is eléldegélnek tejen és gyümölcsökön, anélkül hogy egyáltalán tudnák, mi az a B-12 vitamin vagy a laktóz-intolerancia.

Nekem az az alapállásom, hogy ebben a világban szinte minden kijelentés, ténymegállapítás, tudományos kutatás. statisztika voltaképpen valamilyen ideológiai nézeten alapul, és azt igyekszik alátámasztani. Például a húsiparnak nyilván nem érdeke, hogy az emberek tömegesen átálljanak a vegetáriánus táplálkozásra, vagyis megéri nekik olyan kutatásokat szponzorálni és propagálni, amelyek a húsmentes étkezés veszélyeire hívják fel a figyelmet. Ugyanakkor érdemes ódákat zengeni a húsipari termékek magas fehérje- vitamin- és tápanyagtartalmáról, azt elhallgatva, hogy milyen mértékben teszi tönkre a bélflórát a mértéktelen állati fehérje fogyasztása, illetve a rothadó fehérje milyen módon okoz daganatos betegségeket, allergiát, ízületi gyulladásokat és autoimmun betegségeket. Persze mindig lehet pro és kontra érveket felhozni, és vizsgálgatni a tárgyilagosságukat, de ha már bizonyos üzleti érdekcsoportok megengedik maguknak, hogy a tudományos eredményekkel a saját üzleti ideológiájukat támogassák, én akkor pedig hadd vitázzak egy jógi szemszögéből és értékrendjével.

Az ahimszá, vagyis az erőszakmentesség, minden élet tisztelete egy alapvető erkölcsi kritérium a jógában, és egy jógi simán alárendelne ennek az elvnek akár egy-két vélt vagy valós hiánybetegség kockázatát is, mert azt mondja, hogy inkább haljak meg vérszegényen, mint hogy magamra vegyem egy állat életének kioltásából származó karmát. A következetes ahimszások persze a vegán étrend mellett szokták letenni a voksukat, mert végülis a tejipar annyira összefonódik a húsiparral, hogy a tejtermékek elkészítéséhez is "vér tapad". Manu, az emberiség történykönyvének szerzője ugyan azt mondja, hogy a piacon megvásárolt árut kifizetve megtisztítjuk azt az előállításához kapcsolódó karmától, sőt, ha visszanézünk a védikus krónikákba, az indiai papi kultúra meglehetősen előtérbe helyezi a tejtermékek fogyasztását. Még olyan kijelentéseket is olvashatunk, hogy a tej fogyasztása táplálja az agy finom szöveteit, ami alkalmassá teszi az intelligenciát Isten megértésére. Vagyis az indiai kultúra nem vegán kultúra. 

A tejtermékek fogyasztása mellett szól az az érv, hogy magas B-12 vitamin-tartalommal rendelkeznek, és még azok is meg tudják emészteni a savanyított tejtermékeket, akiknek a friss (vagy forralt) tej megemésztése gondot okoz. A ghí (tisztított vaj) és a panír (savósajt) olyan tejtermékek, amelyek fogyasztását a Hatha-jóga Pradípiká is javasolja a jógiknak. Hogy némileg elkanyarodjak a témától, a szerző, Szvátmáráma megemlíti, hogy a jóga-ászanák hatására megnövekszik az Agni, vagyis az emésztési tűz a szövetekben (ez különösen igaz az Ashtangára), és ha a jógi nem szolgáltat elgendő tápanyagot a szöveteknek, akkor a tűz magukat a szöveteket emészti fel, és így a jógi izomzata fokozatosan atrofizálódik. Én magam is sok olyan, 20-30 éve napi szinten gyakorló nyugati jógit láttam, akik a végtelenségig leszálkásodott, szikár izomzattal rendelkeztek, ami nekem már a tápanyaghiányos állapotot sugallta. Nem tudom, hogy a vegán étrend, vagy az elégtelen fehérjebevitel tette, de az tény, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan táplálkozunk, és ez persze megint egy többtényezős dolog, hiszen az egyéni testalkat, életvitel, életszükségletek is befolyásolják.

Visszatérve a B-12 vitaminra, az ember azt gondolná, hogy ha naponta beviszi a szükséges mennyiséget, akkor minden rendben van. Csakhogy a vitamin felszívódásának aránya is egy sor tényezőtől függ. Én a magam részéről maradok a tejterméknél, bár a sörélesztőt is kitűnő vegetáriánus forrásnak mondják. Emellett egy másik cikk a B-12-vel dúsított élelmiszerek fogyasztását vagy vitaminkészítményeket javasol. Én azt is szedek, mert bár sokféle növényt, algát és csírát is eszem, elképzelhető, hogy azok mikrotápanyag-tartalma jóval elmarad mondjuk a száz évvel ezelőtt termesztett növényeké mellett. A cikk konklúziója pedig az, hogy a B-12 vitamint mikroorganizmusok állítják elő, ezért egyáltalán nem kötelező megölni egy állatot, és megenni a máját, hogy a szervezetünk hozzájusson.

Én persze senkit nem akarok győzködni sem a tejtermék mellett, sem a vegánság ellen, mindenki eldöntheti, hogy milyen étrendet tart a maga számára erkölcsileg és egészségügyileg ideálisnak, és kísérletezhet. Mert szerintem 100%-ban hiteles és megbízható információ ezzel kapcsolatban úgysincs, tévedhetetlen tudással legfeljebb a megvilágosodott bölcsek rendelkeznek, nekik meg nem ez a kutatási területük. :-) De félni szerintem nem kell, mert én már 23 éve vegetáriánus vagyok, és úgy érzem, hogy ideális a szellemi és fizikai teljesítőképességem, szóval remélhetőleg jó irányba kísérletezek.  

2012. szeptember 18., kedd

Az elme feloldása

Újabb részlet Gregro Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

2.10. té prati-praszava-héjáh szúksmáh

– ők [a klésák]; pratipraszavah – feloldódás; héjáh – lecsökkennek; szúksmáh – finom.

A szenvedés finom szintjei megsemmisülnek az elme feloldódásával.

Ezt a szútrát egyes modern magyarázók félreértik. Gyakran úgy interpretálják, mintha egy technikát mutatna be a szenvedések finom szintjének megsemmisítéséhez. Abban az esetben azonban a szútra azt állítaná, hogy a szenvedések finom szintje megszüntethető az elme megsemmisítésével. Az ilyen helytelen interpretációk adták a jógának azt a hírnevet, hogy valamiféle bizarr önmegsemmisítő kultuszhoz hasonlít. Az ilyen értelmezés a következő okok miatt érvénytelen:

- Az elme megsemmisítése az erőszak (himsza) egyik formája, ami nem elfogadható a jógában.

- Ha az elme mégis megsemmisülne, akkor a gyakorló egy növényhez válna hasonlóvá. A jóga azonban egy tudatfeletti és nem tudat nélküli állapot.

- Az elme megsemmisítése és kínzása ugyanolyan helytelen, mint a test kínzása. Az Úr Krisna azt mondja a Bhagavad-gítában: „Azok, akik a testüket kínozzák, feldühítenek engem, aki a testben lakozik.” Ugyanezt lehet elmondani az elme kínzásáról is.

- Vjásza szerint az elme örök. Kezdet és vég nélküli, megsemmisíthetetlen.

- Ramana Maharishi helyesen rámutatott, hogy az elme kontrollálásához létre kell hoznunk egy második elmét. Ugyanez a helyzet akkor, ha megpróbáljuk elpusztítani az elmét: Egy másik elme kell ahhoz, hogy megsemmisítsük az elsőt.

- A test kínzásának és az elme megsemmisítésének csak egy hatása lesz: az egó növekedése.

Ahhoz, hogy tisztába kerüljünk ennek a szútrának a tartalmával, bele kell néznünk Vjásza kommentárjába. Elmagyarázza, hogy a „szenvedés finom szintje” azt az állapotot jelenti, amelyben a szenvedés-forrás maghozó ereje meg lett pörkölve. Más szavakkal a magnak nem maradt ereje, hogy új szenvedés hajtson ki belőle.

Ez azt jelenti, hogy ha egyszer a szenvedés finom szintűvé vált, a jóginak nem kell további lépéseket tennie, mivel a szenvedés-forrás terméketlenné vált. Ahhoz, hogy teljesen lezárjuk a témát, bele kell néznünk Vachaspati Mishra alkommentárjába is: „Az, ami az emberi erőfeszítés hatáskörén belül van [a szunnyadó, gyenge, megszakított vagy teljesen aktív állapot] le volt írva [az előző szútrában]. De a finom [az ötödik állapot] nem esik az emberi erőfeszítés hatáskörébe, hogy el tudja kerülni.”

Sankara azt mondja Vivarana című kommentárjában: „Így ők [a szenvedés finom szintjei] nem igényelnek gyakorlást vagy meditációt [mivel már meg lettek égetve]. Nem szükséges tűz ahhoz, ami már elégett, és megőrölni sem kell azt, ami már por.”

Ha figyelembe vesszük ezt az információt, akkor a szútra a következőképpen olvasható: „A szenvedés forrásai, miután elérték a finom állapotot, nem igényelnek külön meditációs technikát a megsemmisítésükhöz. Már meg lettek égetve, és többé nem tudnak kicsírázni. Idővel megsemmisülnek a jógi elméjének eltűnésével együtt.

Az elme megszűnése meghaladja az emberi erőfeszítést(!). Csak akkor fog természetesen feloldódni a természetben (prakritiben), amikor a gyakorló utolsó alkalommal meghal. Amikor a jógi elérte a felszabadult szintet, nem törekszik az elme megsemmisítésére. Miután az utolsó életének természetes hossza véget ért, a teste és az elméje, és velük együtt a szenvedések magjai is visszatérés nélkül fel fognak oldódni."

2012. szeptember 17., hétfő

Láthatatlan jóga

Szombaton délben volt a felvételi az idei Agni-jóga oktatói tanfolyamra. Szép számban jelentkeztek, egy fővel még túl is léptük a tizenkettes keretet. A felvételi követelmény az Agni-jóga harminc gyakorlatának bemutatása volt. István és én felvételiztettünk, és István javaslatára tettünk egy csavart az egészbe: mindenkinek bekötött szemmel kellett csinálnia a gyakorlatokat. Így kiderült, hogy ki volt az, aki ténylegesen tudta a gyakorlatok sorrendjét, és ki volt az, aki arra készült, hogy majd jól lelesi a többiekről. 

Általában nem szoktam javasolni a csukott szemmel jógázást, de néha érdemes kipróbálni. Az ember ilyenkor kénytelen befelé figyelni, és egy kicsit úgy érezheti magát, mint  a vakok, vagy azok, akik a Láthatatlan Kiállításra betévednek. Nekem sajnos nem jutott szemfedő, így nem érezhettem át a többiek küszködését, csak kívülről láttam, hogy mit csináltak. Az egyensúlyozó pózoknál természetesen mindenki elkezdett dülöngélni, de érdekes módon a lábujjhegy-pózra, ami szerintem az egyik legnehezebb egyensúlyozó gyakorlat, valahogy a legtöbben már asszimilálódtak, és a "tekintetükkel a falba kapaszkodás" nélkül is képesek voltak simán egyensúlyozni a pózban. 

Volt, akit felidegesített vagy éppen frusztrált a teljes vaksötét, és minduntalan lekapkodta a szeméről a szemfedőt, vagy kilesett alatta, amikor nem tudta, hogy milyen póz következik. érdekes dolog, hogy az elme hogyan tiltakozik a váratlan fordulatok ellen, és mennyire ragaszkodik a megszokott körülményekhez. Én mindig szoktam emlegetni, hogy ha valaki minden nap egy már megismert gyakorlatsort ismétel, például az Agnit vagy az Astanga valamelyik sorozatát, az nem olyan nagy kihívás az elme számára, mivel tudja már, hogy mi vár rá, és nem stresszel, elkényelmesedik, sőt, el is vándorol. Szóval az új, meglepő helyzetek nem csak az izomzatot teszik próbára nem megszokott módon, hanem az elménket is az új helyzet feldolgozására kényszerítik, így az elme rugalmassága, hajlékonysága is növekszik. 

Egyszer elképzelhető, hogy ln is kipróbálom a vakon jógázást, ami persze csak azoknak ajánlott, akik már megfelelően ismerik az ászanákat, majdnem annyira, hogy "vaktában" is helyesen tudják őket végrehajtani. Addig viszont a látás a tanulás egyik fontos csatornája, ezért mutatja a tanár az ászanákat, és ha a tükörben nézzük a felvett ászanát, akkor megtapasztalhatjuk a különbséget a belső testérzet és a külső látvány között. A vak gyakorlásnál viszont csak az első van, és ezért a kettőnek már nagyjából meg kell egyeznie, mielőtt kipróbáljuk a szembekötősdit.

Sok érdekes feladat vár még a TTC-sekre, és úgy látom, hogy lelkes csapat verődött össze. Többek között megtanuljuk a 84 klasszikus ászanát, amelyek között  vannak astanga 5-6. sorozatos pózok is ám! :-) Utána veszünk egy csomó elméletet, anatómiát, igazítást és minden mást, ami miatt nagy becsben tartják az Agni-jóga oktatókat. Aki idén lemaradt, az jövő ősszel jelentkezhet a következő tanfolyamra :-)

2012. szeptember 16., vasárnap

Sírsászana

Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:

"Sírsászana (Fejállás)
Dristi: orrhegyre

Szapta: Belégzésre hajlítsuk be a térdünket, kilégzésre pedig helyezzük a könyökeinket a talajra. A könyökök közötti megfelelő távolságot úgy ellenőrizzük, hogy átkulcsoljuk a kezeinket az átellenes könyökök körül. Ha az ujjbütykeink a könyökökön kívül vannak, akkor megfelelő a távolság. A könyökök helyzetének megváltoztatása nélkül engedjük el őket a kezünkkel, és kulcsoljuk össze az ujjakat. Mindkét kisujjat helyezzük a talajra, ne egymásra, és távolítsuk a csuklókat egymástól. A kezek és a csuklók legyenek függőlegesek (merőlegesek a talajra), ne gördüljünk át a kézhátakra. Ezáltal egy erős háromszöget hozunk létre, hogy támaszkodni és egyensúlyozni tudjunk. A vállakat tartsuk szélesen, a nyakunkat pedig hosszan, és nyomjuk el a talajt magunktól az alkarokkal. Ez a földelés szükséges a Sírsászanában. A csuklók alsó oldala az egyensúlyi pont.

A fejállás stabilitása az ujjak és a könyökök közötti felezőpont távolságától függ. Minél jobban kiengedjük a könyökünket oldalra, annál kisebb lesz ez a távolság, és annál instabilabb a fejállás.

Praktikus tanács: alternatív karpozíció rövid felkarral rendelkezőknek

Ha a felkarunk nem hosszabb, mint a nyaktövünk és a fejtetőnk közötti távolság, akkor a fent leírt karpozícióban összenyomódik a nyak. Ha ez a helyzet, akkor nyomjuk össze a tenyértöveket, és engedjük ki oldalra a könyököket. Ezáltal a fejünk inkább a háromszög középpontjába kerül, ezáltal az alkarok merőlegesek lesznek a talajra. Így jobban ki tudjuk használni a felkarok hosszát, de a rövidebb távolság miatt ez a karpozíció kevésbé stabil és ezért nagyobb kihívás.
Helyezzük a fejünk legmagasabb pontját a matracra, a fejünk hátoldalát a tenyereinkbe támasztva. Ha ehelyett a homlokunkon egyensúlyozunk, akkor a nyaki gerinc erőteljesen hátrahajolna, és a csigolyák összenyomódnának. A fejnek azt a pontját kell a talajhoz érinteni, amelyik a legmagasabb helyzetben van a szamaszthitiben. Igazából a szamaszthitire és a sírsászanára vonatkozó utasítások többsége azonos.

A fordított póz felvételéhez egyenesítsük ki a lábainkat, és sétáljunk a talpakkal a fejünk irányába. A háromszöget tartsuk leföldelve, miközben a lábainkkal besétálunk, amennyire csak lehet, és közben az ülőcsontjainkat a plafon felé nyújtjuk. Az ülőcsontok a fejünk mögé fognak kerülni, úgy, hogy a hátunk kicsit ki lesz homorítva. Most helyezzük az egész testsúlyunkat a karjainkra: a fejünknek éppen hogy a földhöz szabad érnie. K. Pattabhi Jois azt tanította a tanítványainak, hogy ne terheljék a testsúlyt a fejükre, és a Yoga malában kijelenti, hogy ha ezt tesszük, akkor az akadályozni fogja az intellektuális fejlődésünket. Ezen kívül az agyba vezető finom nádík is megsérülhetnek.

Astau: belégzésre lassan emeljük kinyújtott lábainkat a plafon felé, a gluteus maximus segítségével egyenesítve a csípőízületeket. Lélegezzünk lassan, és tartsuk feszesen az alhasunkat. A szapora légzés, főleg hasba, minden fordított pózt instabillá tesz. A kézfejeket tartsuk annyira ellazítva, hogy mozgatni tudjuk az ujjainkat. Ha összenyomjuk az ujjakat azért, hogy meg tudjuk tartani a pózt, akkor gyakran túl nagy a súly a könyökünkön, és túl szélesen vannak a könyökök. Az egyensúly érdekében nyomjuk a talajba a csuklónkat, és egyenletesen osszuk el a testsúlyunkat a könyökök és a kezek között.

Húzzuk szét a lapockákat (a serratus anterior segítségével, lásd az úrdhva-dhanurászanánál), utána húzzuk a lapockákat a csípők felé a széles hátizmok megfeszítése által. Eleinte ez a mozdulat nehéznek tűnhet anélkül, hogy több súlyt helyeznénk a fejünkre, és fejlett hátizmok szükségesek hozzá.

A mellkas megnyitása érdekében nyújtózkodjunk a hónaljakkal az előttünk lévő fal felé. Ez megszünteti a púpot, ami a T6 csigolya környékén lehet a felső gerincszakaszon. Az egész törzset és a lábakat aktívan nyújtjuk a plafon felé. A lábfejekkel spiccelünk.

Ha így végezzük, akkor a sírsászana nagyon jó meditációs póz. Nyíljunk meg a tény előtt, hogy ezt a pózt könnyebb fenntartani, mintha a lábunkon állnánk. Elfelejtkeztünk róla, hogy mennyi erőfeszítést tettünk abba, hogy megtanuljunk járni. A súlypontunk sokkal lejjebb van a sírsászanában, mint amikor a lábunkon állunk, éppen ezért könnyebb egyensúlyozni is benne. A karok, könyökök, a fejünk és a tenyerek sokkal nagyobb területet fednek le, mint a lábaink, ami potenciálisan stabilabbá teszi a pózt, mintha állnánk."

2012. szeptember 15., szombat

Uttánapádászana

Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:

"Uttánapádászana
(erőteljes lábemelő-póz)
Dristi: orrhegyre

Astau: Belégzésre, a törzset és a fejünket ugyanabban a pózban tartva, mint a matszjászanában, bontsuk a lábakat a lótuszból, és nyújtsuk ki harminc fokos szögben a talaj fölött. Nyújtsuk ki a karokat ugyanebben a szögben, összeérintve a tenyereket. A hasizmok itt erősen dolgoznak, hogy megtartsák a lábak súlyt, amely előrebillentené a medencét. Lélegezzünk a mellkasba, mivel a hasi légzés instabillá tenné a derekunkat. Ez nem egy kezdőknek ajánlott póz. Megfelelően fel kell készíteni a hasizmokat az első sorozat pózait fokozatosan hozzáadva a gyakorláshoz.

Nava: Belégzésre emeljük meg a fejünket és egyenesítsük ki a nyakunkat. Kilégzésre eresszük le a lábainkat a fejünk mögött halászanába. Tegyük le a kezeket a fejünk két oldalán, és csakrászanán keresztül bontsuk a pózt, átfordulva csaturanga-dandászanába.
Dasa: Belégzésre felfelé néző kutya.
Ékádasa: Kilégzésre lefelé néző kutya.

Megjegyzések: A derékra itt plusz terhelés nehezedik a kinyújtott és levegőbe emelt lábak miatt. Ezért szükség lehet arra, hogy egy kicsit hátrébb helyezzük a fejünket, mint a mtszjászanában, mielőtt kiemeljük a lábainkat. A szög lehet 30 fok, de 45 foknál lehetőleg ne legyen több. Ha a derekunknak túl sok a két póz egymásután, akkor emeljük a lábakat közelebb a 90 fokhoz, vagy hajlítsuk be térdben, esetleg a karokat tartsuk lent a talajon. A kijövetelnél én itt is azt szoktam ajánlani, hogy üljünk fel, mozgassuk át a nyakunkat, és csak azután gördüljünk csakrászanába. Egyrészt így több lendületet nyerhetünk, és kevésbé terheljük meg a nyakunkat a hátragördülésnél, mivel a karokkal jobban tudunk támasztani, másrészt ki tudjuk nyújtani a nyakunkat, mielőtt hirtelen ismét a szarvángászanához hasonló helyzetbe kerül a hátragördülés során."

2012. szeptember 14., péntek

A fájdalom mítosza

Sokszor hallom ezt a dolgot, hogy a jógának nem szabad fájnia, úgy kell gyakorolni, hogy az fájdalom- és sérülésmentes legyen. Nekem ez azért erőteljesen utópisztikus elképzelésnek tűnik, mondhatnám, olyan tipikus new age-maszlagnak. Nem hallottam ugyanis még egyetlen jógaoktatóról vagy komoly gyakorlóról sem, akinek ne lettek volna sérülései, és aki nem tapasztalt volna ilyen-olyan fájdalmakat szinte egész jógás pályafutása során. Talán csak az szolgálhat mentségünkre, hogy bármelyik sportban vannak sérülések, van fájdalom, sőt, szerintem a mozgáshiányos életmód jár a legtöbb fájdalommal. Vagyis a test akkor is tönkremegy előbb-utóbb, ha használjuk, és akkor is megbetegszik, ha nem használjuk. Legfeljebb a használhatósági időtartamát tudjuk kitolni, ha rendeltetés-szerűen használjuk, és erre szerintem a jóga a legjobb. 

A rideg valóság az, hogy az anyagi test egy tökéletlen, átmeneti képződmény, és az anyagi világban létezve szinte lehetetlenség kiszűrni az összes tényezőt, ami megbetegítheti, vagy fájdalmat okozhat neki. A teljesség igénye nélkül: ha nem ideális az étrendünk, ha stressz ér, ha helytelenül gyakorolunk valamilyen ászanát vagy egyoldalúan túlterheljük, ha sokat ülünk, ha sokat fekszünk és rossz a matracunk, és akkor még nem beszéltünk a múltbeli karmából, aminek fokozatosan beérő visszahatásai Damoklész kardjaként lebegnek a fejünk felett, és sohasem tudhatjuk, hogy éppen mikor fog lesújtani ránk valamilyen betegség, baleset, sérülés, vagy akár megmagyarázhatatlan fájdalom formájában.

A jóga útja nem a fájdalommmentesség útja, ugyanis a fájdalmat nem lehet megszüntetni, sem elkerülni. Csupán kordában lehet tartani, tudatossá lehet válni rla, figyelembe lehet venni, használni lehet, és semlegessé lehet válni iránta. De több-kevesebb fájdalom mindig lesz. Ahhoz hogy pontosan megérthessük, hogyan viszonyul egy jógi a fájdalomhoz, a Bhagavad-gítát és a Jóga-szútrát fogom segítségül hívni, hátha mindenki számára hasznos lesz az információ. Krisna azt mondja a Bhagavad-gítá 6.17. versében, hogy az a jógi, akinek evése, alvása, pihenése és munkája szabályozott, a jóga gyakorlásával képes megszüntetni minden szenvedést. A "duhkha" kifejezést használja, amit lehet esetleg fájdalomnak fordítani, de az nem teljesen pontos. A fájdalom ugyanis a szenvedés egyik formája, de a jógi az elméje irányításával képes elérni azt, hogy a fájdalom ne okozzon neki szenvedést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maga a fájdalom szűnik meg. 

Patandzsali rávilágít, hogy a szenvedésnek öt forrása (klésa) van. Éppen a napokban posztoltam ezeket a szútrákat a blogban. Ha meg akarjuk szüntetni a szenvedést (duhkhát), akkor meg kell szabadulni a szenvedés forrásaitól (klésáktól). Az öt klésa az avidjá (tudatlanság), aszmitá (egoizmus), rága (ragaszkodás), dvésa (ellenszenv), és az abhinivésa (halálfélelem). Nézzük meg, hogyan okozhatnak fájdalmat ezek a klésák, például a jóga gyakorlása közben.

A tudatlanság a tipikus példa, Patandzsali is azt mondja, hogy az a másik négy klésa forrása. Ha helytelenül gyakorolunk, akkor az fájdalomhoz, betegséghez és degenerációhoz vezethet. A tudatosság a tudatlanság ellentéte. Ha tudatosan gyakorolunk, akkor sok szenvedést elkerülhetünk, amit egyébként magunknak okoznánk. Az egoizmus azt jelentheti, hogy például mások előtti "gizdulás" céljából erőltetünk mondjuk olyan ászanákat, ami meghaladja a tényleges felkészültségi szintünket. Ez is fájdalmat eredményezhet. Az egómentes, alázatos gyakorlás jóval biztonságosabb. A ragaszkodás azt is jelentheti, hogy ész nélkül erőltetünk egy ászanát, ami nem megy, akár még döhrohamokat kapva és toporzékolva is közben. Ez is könnyen sérüléshez vezethet. 

Az ellenszenv azt eredményezheti, hogy például egy ászana gyakorlását kerüljük, mert nehéz, vagy nem szeretjük, vagy félünk tőle. Ez pedig bizonyos gyengeséget vagy egyensúly-zavart okozhat, ami később fájdalmat eredményezhet. A halálfélelem pedig a félelem legerősebb fajtája, ennek enyhébb változata a fájdalomtól való félelem. Ha azért vagyunk túlzottan óvatosak, mert félünk a fájdalomtól, akkor az elkerülhetetlenül bekövetkező fájdalomélményt sokkal tragikusabban éljük meg, mint ahogyan kellene. 

A jóga célja a félelemtől való megszabadulás, ezért a fájdalomtól való félelemtől is meg kell szabadulnunk. Ezt pedig úgy érhetjük el, ha semlegessé válunk a fájdalommal szemben. A jóga útja mindig a középút, vagyis nem jó, ha keressük a fájdalmat, de az sem, ha mindenáron el akarjuk kerülni. Gyakoroljunk tudatosan, és engedjük be a fájdalmat, ha jön, de minél előbb engedjük el, ne ragaszkodjunk hozzá. Vannak olyan gyakorlók is, akik, bár nem szeretnek szenvedni, de mégis kényelmesnek találják azt, hogy a komoly gyakorlás helyett a különböző sérüléseikre hivatkozva szüntelenül nyavalyognak. Szóval nem kell utálni, nem kell elmerülni az önsajnálatban, nem kell büszkének sem lenni a sérüléseinkre, nem kell félni sem tőle, és mindenek előtt tudatosnak kellé lenni gyakorlás közben, és tanulni kell a fájdalomból és a sérüléseinkből. 

Az igazi jógit egyszerre vezeti az útján a fájdalom és a gyönyör, egy-egy kezén fogva. A gyönyör, a pozitív örömélmények keresése a Pingalában áramló pránához kötődik, míg a fájdalom és annak feloldása az Idában keringő prána funkciója. A cél az, hogy mindkettőt elengedjük, kiegyensúlyozzuk, és belépjünk a szusumnába, a "Just be" (Egyszerűen létezz) állapotába, ahol nem ujjongunk az öröm miatt, és nem zaklat fel a szenvedés, ahogy Krisna mondja a tökéletes jógi definíciójában.