A jógaoktatás kritériumai

Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:

"A jógánga gyakorlása emellett megszüntetheti a testi betegségeket, a mentális zavarokat, és megtaníthat a különbségre a dzsívátmá, Paramátmá és a teljes univerzum között.

(Megjegyzés: Az indiai filozófiai iskolák e három elv kapcsolatát vizsgálják: az egyéni tudatosság (dzsívátmá), az Abszolót tudatosság (Paramátmá vagy Brahman) és a Teremtés vagy az Univerzum (Dzsagat). Az advaita (nonduális) védánta filozófia megközelítésében a dzsíva azonos a Brahmannal, és a Brahman az egyetlen valós létező, míg a dzsagat és a dzsíva egyéni létezése egyaránt illúzió. A dvaita (dualista) védánta filozófia viszont kifejezetten a különbségeket hangsúlyozza nem csak a három elv között, hanem az egyes elvek különböző megnyilvánulásai között is (például az egyik dzsíva különbözik a másiktól, az egyik anyagi megnyilvánulás különbözik a másiktól, és a Paramátmá különböző megnyilvánulásai (avatárjai) is különböznek egymástól. A védánta filozófia többi irányzata az egyidejű azonosság és különbözőség elvét hangsúlyozzák a három elv között. Mindegyik iskola a Brahmant vagy Paramátmát tekinti az ősforrásnak, melyből a másik két elv kiárad.)

Láttuk, hogy a testi és mentális problémák gyógykezelését képesített tanárok tanítják orvosi iskolákban. Nem egyértelmű-e mindenkinek, hogy ha hozzáértés nélkül kezeljük ezeket a problémákat, az veszélyes lehet?

A jógángászana gyakorlása és tanítása közben tudnunk kell, hogy melyik ászanát és pránájámát kinek oktassuk, hány napig, melyik betegségre, hány belégzésig és kilégzésig, mennyi ideig tartsuk ki az adott ászanát? Mely ászanák ajánlottak túlsúlyos egyéneknek? Melyek ajánlottak vékony embereknek? Mikor lélegezzünk be és ki, és mennyi ideig? Nincs-e szükségünk olyan tanítókra és bemutatókra, akik ismerik ezeket a titkokat? Szükség lehet valamennyi emberre, aki csak bemutatni tudja az ászanákat. Viszont, ha nem tanulják meg ezeket a titkokat, és csak bemutatózni akarnak, annak nem sok haszna lesz.

A jóga-rahaszja (a jóga titkai), rága-rahaszja (a zene és a dallamok titkai), rádzsa-rahaszja (ez uralkodás titkai), dámpatja rahaszja (a házasélet titkai) mind nagyon bizalmasak. Nem túl bölcs dolog anélkül gyakorolni őket, hogy tisztában lennénk az alapokkal. Ezt csak tapasztalt öregektől és gugurktól lehet megtanulni. De még akkor is hosszú ideig fog tartani a sásztrák szerint. Remélem, hogy a tanult emberek figyelembe veszik mindezt."

Hiteles és álguruk - hogyan tégy különbséget?

Ez most itt egy gyakorlati útmutató kíván lenni, remélem hasznát veszitek. Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy én magam nem értem el a felszabadulás, megvilágosodás vagy a lelki tökéletesség bármilyen, általam értékelhetőnek és hitelesnek tekintett formáját, szóval igazából az alábbiak csak találgatások lesznek, mivel nem vagyok teljesen kompetens annak megítélésében, hogy ki érte el valóban a spirituális szintet, és ki az, aki csak parasztvakít.

Viszont úgy érzem, mégis van létjogosultsága ennek a posztnak, hiszen az egyszeri útkereső is pontosan ugyanebben a helyzetben van: jóhiszemű, esetleg naiv, és igazából nem képes megítélni, hogy ki tekinthető hiteles spirituális személynek. Ez majd csak akkor fog teljes bizonyossággá válni a számára, amikor ő maga is elérte a megvilágosodott állapotot. De azért valamibe csak kell kapaszkodni!

1. Mit keresel?

Először erre a kérdésre kell tudnod a választ. Például, ha csak jóga-ászanákat akarsz tanulni, akkor egy jó anatómiai ismeretekkel rendelkező ászana-tanár is sokat segíthet, még ha nem is túlzottan spirituális az illető. Ha viszont konkrétan a spirituális utat keresed, akkor már valamivel magasabbra kell tenned a mércét. 

2. Évek és rutin

Amikor elindulsz egy úton, vagy belekezdesz egy folyamatba, akkor jellemzően mindenkinek mindent elhiszel, akiről úgy látszik, hogy ért az adott rendszerhez, amivel foglalkozni kívánsz. Nyilván hasznos lehet, ha az illető már mondjuk 10-20 éve műveli az adott folyamatot, és nem tegnap kezdte. De azt ne feledjük, hogy a spirituális fejlődés sokezer élet erőfeszítésének terméke, tehát lehetnek olyan ritka esetek, hogy például egy fiatal fiú mér olyan magasságokban mozog, amit egy aggastyán meg sem tud közelíteni, még ha egész életében járt is az adott úton. Viszont ha te magad eltöltesz egy pár évet az adott rendszer megismerésével, gyakorlásával, akkor már pontosabban fogod látni, hogy melyik tanító mennyire alapozta meg magát a dologban, mennyire van benne "tartalom", vagy csak a külsődleges hókuszpókusz van elhintve.

3. A kókler tipikus vonásai

Mikor kellene, hogy megszólaljon a vészharang - itt most valami olyan történik, ami nem fog igazán a hasznomra válni? Pár támpont: 

1. A guru nagyon "nyomul", vagyis nagyon meg akar győzni a maga igazáról, és ezzel együtt mindenki másról azt mondja, hogy téved.

2. A guru "be akar szervezni". Amikor azt érzed, hogy az életed egyre több vetületében törekszik kizárólagos hatalomra és befolyásra az illető, és nem hagyja, hogy önállóan dönts és gondolkodj, akkor lehet, hogy nem jó emberre bíztad magadat.

3. A guru túltolja a csilivili külsőségeket és allűröket. Szinte minden rendszerben vannak öltözködősben, kellékekben, tárgyakban, viselkedésben megnyilvánuló jelei annak, hogy az illető egy "elöljáró", "beavatott", satöbbi. Ha ezekből túl sok van, az nem jó jel. Krisztus is csak egy tunikát viselt, Buddha meg egy bordó leplet, semmi más extra "spiri" felszerelésük nem volt. 

4. A guru érthetetlenül beszél. Amikor valaki tóltolja a filozófiát, ráadásul úgy adja ezt elő, hogy fel sem vagy képes fogni, akkor ezzel azt akarja éreztetni, hogy mennyivel magasabb szinten áll mint te. Egy megvilágosodott mester hétköznapi szavakkal is rá tud vezetni a legmagasabb igazságokra.
5. A guru túl sokat szidalmaz vagy dicsér. A túl sok szidalom a mai világban mér nem működik, mert az embereknek eleve nincs önbizalmuk, és jutalmazásra vágynak a szeretethiány miatt. Nem tudják a szeretet megnyilvánulásának tekinteni a túlzott szigort. persze valamennyi azért jó, ha van. A negédes dicséret és a virágos-balzsamos New Age-hippi hangulat sem igazán sugároz hitelességet. Ez inkább az üzletember-guruk fegyvere, akik annál kedvesebbek veled, minél több pénzt remélnek tőled. Az autonómiádat tiszteletben tartó guru a legszerencsésebb választás.

6. A guruval kapcsolatban már híre ment egy-két botránynak. Ilyenkor a "nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél" elvét érdemes figyelembe venni. A pénz, a nők és a hatalom akkora erők, hogy a megvilágosodott lelkeken kívül mindenkit képesek lehúzni a mocsárba. Ebből kiindulva az ilyen pletykák gyakrabban igazak, mint ahányszor nem azok. Ha esetleg te magad is azt tapasztalod, hogy a guru veled kapcsolatban mohóvá, pénzéhessé, manipulatívvá vagy abúzívvá válik, akkor ne hessegesd el magadtól a megérzést, iszkolj el a bűvköréből minél hamarabb. 

4. Az Önvaló a legjobb guru

Ha őszinték vagyunk, akkor Isten mindig utat fog mutatni nekünk a spirituális fejlődés felé. Akár a szívünkön keresztül, akár más tanítókon, a barátainkon, vagy akár ismeretlen embereken és a természet jelenségein keresztül. Nem kell egy külső személyre projektálni kizárólagos módon a guru szerepkörét, mert a mi magunk tökéletlenségét hajlamosak vagyunk azzal kompenzálni, hogy a gurut tökéletesnek látjuk és istenítjük, vagy bálvánnyá tesszük. Ez önmagában hiba, és nem meglepő, ha Isten saját maga rombolja le bennünk ezt az illúziót. 

Jógaoktatói tanfolyamok - melyik mit ér?

A mai világban a marketing legalább olyan sokat nyom a latban, mint a felkínált áru vagy szolgáltatás minősége. Nem különb a helyzet a jógaoktatói tanfolyamok terén, ahol szintén hatalmas a versengés a tanoncokért, akik aztán, fél év vagy 200 óra leteltével kiözönlenek a jógapiacra (a személyi edzőkhöz és sportoktatókhoz hasonlóan) és képviselik azt a minőséget, amit az oktatáson kaptak (és jó esetben befogadtak), illetve amit még hozzá tanultak és tapasztaltak. 

A marketing-fogásoknál maradva, nem árt, ha az ember mögé lát egy kicsit, és elgondolkodik, amikor egy-egy jól hangzó reklámszöveget olvas, hogy valójában mit is ígérnek nekem ezen a tanfolyamon? Az egyik ismert képzőintézmény honlapjáról idézek, nem említve azért nevet, és nem is minősítve a képzést, itt inkább csak a marketingről és a mögötte rejlő értékek viszonyáról szeretnék szólni:

"HAT DOLOG, AMIT MÁS TANFOLYAMOKON NEM TANÍTANAK, TE VISZONT TUDNI FOGOD:

• Hogyan helyezd el magad a XXI. században jógaoktatóként?
• Hogyan találd meg az egyedi hangodat, stílusodat, megjelenésedet ahelyett, hogy egy lennél a szürke tömegből?
• Hogyan motiváld az óráidon a különböző lelkületű vendégeidet?
• Mit mondj, ha megkérdezik a vendégeid, hogy ezt vagy azt az ászanát miért gyakoroljuk? (Hát, nem azért, mert a guru 100 éve azt mondta.)
• Mire figyelj, amikor kiszámolod, mennyit kérj egy foglalkozásért? (Mert nem úgy árazunk, hogy körbenézünk, aztán bemondunk egy olcsóbb árat.)
• Hogyan igazodj ki a mai - átláthatatlan - jógarendszerek között?"

1. Nos, valóban nem árt, ha a jógaoktatót modern szemléletben képezik ki, ugyanis a belső és külső elvárások jelentősen eltérhetnek attól, ami mondjuk a középkorban uralkodott. A modern élet kihívásait és a jóga klasszikus rendszerét összeegyeztetni sem életmódban, sem szemléletmódban nem egyszerű, ne várjuk azonban egy jógaoktatói tanfolyamtól, hogy kulcsrakész megoldásokat ad a kezünkben a sikeres jógaoktatói karrierhez. Engem néha úgy keresnek meg a hallgatók, hogy mér jelentkezéskor órát szeretnének kapni az Atmában, ami lássuk be, objektíve lehetetlen, amikor van egy kiforrott és rutinos oktatói gárdám, akikkel évek óta együtt dolgozunk.

2. Az egyéniség kibontakoztatása a jógaoktatásban valóban fontos feladat, ámde két dolgot ne felejtsünk el: 1. Sokan vannak, akik nem is akarnak kitűnni a szürke tömegből és megtalálni az egyéniségüket, inkább másolnak másokat vagy jellegtelen közkatonák maradnak. Ez egy jellembeli dolog, amit pár hónap alatt megváltoztatni szinte lehetetlen.  Persze az ilyen emberek számára nem annyira szerencsés egy ilyen, mondhatni "prezenteri" szakma választása. 2. Azok, akik hajlandóak és képesek is megtalálni a saját hangjukat, egyéniségüket, gyakran egy életen keresztül dolgoznak ezen, és a folyamatot sok-sok kudarc és frusztráció kísérheti, ez nem egy egyszerű történet. Egy irodában püfölni a klaviatúrát sokkal kevésbé kreatív feladat, mind önmagadat megtalálni és átadni jógatanárként.

3. A vendégek motiválása megint egy kényes kérdés, ami nem csak szociális és pszichológiai érzékenységet, hanem sok-sok éves rutint is igényel. Addig gyakran belecsúszhatunk abba, hogy sok vendéget veszítünk, mert nem tudtuk felkelteni az érdeklődésüket a jóga iránt, vagy esetleg túltoltuk az elvárásokat velük kapcsolatban. Mindkettőre van példa. De még ha a tanár meg is találja a tökéletes egyensúlyt és a leghatékonyabb motivációs faktorokat (pl. személyes példa, személyes kapcsolat, az órák személyre szabása stb.), akkor is törvényszerű lesz a vendégkör folyamatos cserélődése. Az sem helyes, ha emiatt ostorozza magát az oktató folyamatosan.

4. Az ászanák és egyéb jóga-gyakorlatok hatásával és jelentőségével természetesen tisztában kell lennie a tanároknak, de azért itt is előfordul, hogy egyik vagy másik iskola, tradíció a saját dogmáját fogja erőltetni, és le akarja szoktatni a tanárt a gondolkodásról, az elé tálalt információk analizálásáról és megkérdőjelezéséről. Az valóban igaz, hogy ami 100 éve Indiában megfelelt, az most és itt nem biztos, hogy ugyanúgy alkalmazható. A tekintélyelvűség helyett a megfontolt bölcsességet kellene kifejlesztenie egy rátermett oktatónak.

5. A pénzügyi kérdés is furfangos dolog a jógaoktatásban, csakúgy, mint bármelyik szolgáltatásban. Vannak jóm szakemberek, akik nem mernek vagy nem akarnak sokat kérni, és vannak kevésbé felkészült, ámde karizmatikus oktatók, akik valóban komoly pénzeket tudnak keresni a jógaoktatással. Azt már megtanultam, hogy ami ingyen van, vagy nagyon olcsó, azt az emberek nem becsülik meg, ellenben, ami szemtelenül drága, azt meg sok ember nem engedheti meg magának. Sok esetben persze az oktatónak, mint alkalmazottnak, a stúdióhoz kell igazodnia az árképzésben, és nem hozhat független döntéseket.

6. A mai jógarendszerek között kiigazodni valóban nem könnyű feladat, és talán nem is kell mindenről mindent tudni. Én például Hot jógát oktatok tíz éve, de még sohasem voltam Bikram jógán. Viszont voltam más jellegű hot jóga órákon, amik tetszettek. Bikramra valahogy nem vágyom. Egy oktatónak nem árt, ha minél több óratípust, irányzatot, oktatói stílust megismer. Azonban ennek is inkább a saját utad és hangulatod megtalálása a cél. Nem kell feltétlenül megtanulni és oktatni minden olyan órát, ami éppen divatos, ha úgy érzed, hogy az nem igazán hozzád szól. Azonban ma már elvárás a jógaoktatókkal szemben, hogy többféle óratípust is meg tudjanak tartani, mert a vendégek az áron, elhelyezkedésen, az oktató személyiségén stb. túl azt is nézik, hogy milyen típusú terhelést vagy jógaórát kapnak. 

Ezt a témát pedig majd a következő blogbejegyzésben szeretném továbbfejtegetni, hiszen egy kezdő oktató gyakran saját magával sincs tisztában, és nem tudja eldönteni, hogy melyik irányzatot kövesse, gyakorolja, oktassa.  Nem mellékesen akkor hadd biggyesszem ide a szeptemberben induló 6 in 1 jógaoktatói képzésünk leírásának linkjét: http://atmacenter.hu/jogaoktato-kepzes/200-oras-jogaoktatoi-kepzes-6-in-1/

A jóga nyolc váratlan hatása

Idén szeptemberben indul következő 6 in 1 jógaoktatói képzésünk, melyre már most sokan jelentkeztek. Ti is becsatlakozhattok még, ha szeretnétek, a tanfolyam leírását és a jelentkezési űrlapot itt találjátok: http://atmacenter.hu/jogaoktato-kepzes/200-oras-jogaoktatoi-kepzes-6-in-1/

A tanfolyami vizsga részét képezi nálunk egy kis házidolgozat elkészítése is, a jógával kapcsolatos szabadon választott témában. Egyik végzett hallgatónk, Daróczi Mirandella szakdolgozatából szeretnék idézni az alábbiakban, mert nagyon szépen összefoglalja a jóga gyakorlásának szerteágazó hatásait. 

"A mindennapi életemmé vált a jóga. Igaz minden, amit leírnak a nagy könyvben, cikkekben a jóga hatásairól, de az más, amikor a saját testeden, belsődben tapasztalod a változás örömeit. Felsorolási szinten említést teszek pár hatásról amik nagy átalakulást váltottak ki bennem.

1. Pihenés-ellazulás: Nem igazán szerepelt az én szótáramban. A szüleim és a barátaim is látták, hogy sosem pihentem, mindig kellett valamit ténykednem. Valamikor még most is nehéz, de már könnyebb az út. Még betegen is bementem az iskolába, a táncórákra, mert nem bírtam itthon feküdni. Nem hagytam meg magamnak azt a pihenést, amire a testemnek szüksége volt. A jóga által megtanultam lecsendesedni, elmélyülni magamban. Jobban tudok befele figyelni, ezáltal a megérzéseimre is jobban figyelek. Megengedem magamnak a pihenést és a megnyugvást, mert tudom, a testem jelez. 
2. Gondolatok: Abba az ember típusba tartoztam, aki ha elképzel valamit és nem úgy lett, ahogy akarta, akkor idegessé és frusztrálttá vált. Mióta jógázom, teljesen átalakultam, olyan spontán lettem, hogy csak na. Azt nem gondoltam volna, hogy valaha elérem ezt a szintet. Hagyom, hogy sodródjak és hagyom megtörténni a dolgokat. Követem a szívem és átengedem a fentieknek a vezetést, hiszen Ők azok, akik tudják, mi a jó nekem. 
3. Testátalakulás: Számomra fontos, hogy nem csak a testemen belül, de még kívül is jól érezzem magam. Úgy gondolom, sokan küzdenek ezzel a problémával. Nekem már nagyon régóta adódtak gondok a külsőmmel, a súlyfelesleggel. Gimnáziumban kezdődtek a problémák, akkor már nézegettem mi az, ami nem tetszik magamon. Kipróbáltam a konditeremtől kezdve a body arton át sok féle típusú mozgást és azt kell, mondjam egyik sem úgy hatott, ahogy én azt vártam. Azt nehezen láttam be, hogy mindenkinek más a genetikája, a test felépítése. Azt is látnom kellett, hogy valakire ez hat valakire a másik fajta mozgás. A jógában vettem észre, hogy azt a nőies formát alakítja, amely az én formám. Egy szóval farag, a Te saját alkatodra. 
4. Étkezés: Mindig oda figyeltem a tudatos táplálkozásra, ebben nem volt hiány. Kezdetben a súlyom miatt, utána éreztem, hogy méreg a cukor. Gimnáziumban kezdődött ez a nagy odafigyelés. Diétás étrend, utána paleo és most a vega étrend. Mikor elkezdtem jógázni még ettem húst, többen is megvetően néztek rám, de úgy gondolom, hogy ne kényszerítsen rám senki semmit, amit nem akarok. Egyik nap, pont az Atmás jóga képzés után éreztem, hogy nem esik jól a hús, utána, ha rá néztem is furcsa volt. Az után még ettem egyet kettőt, de nem esett jól. Ennek az eredménye az lett, hogy január óta egyáltalán nem eszem húst. A legnagyobb boldogsággal tölt el, hogy védem az állatokat. Felszabadultabbnak és könnyebbnek érzem a testem minden egyes részét. Azóta láthatóan fogytam, többen is megjegyezték és magamon is látom az átalakulást. 
5. Betegség: Észrevettem, hogy az immunrendszerem is megerősödött a jóga által. Mintha a bacikat és az egyéb kórokozókat lepattintaná a testem, mert érzik az energiát a sejtjeimben. 
6. Energikusság: A korán kelés egyáltalán nem okoz gondot, ébresztő előtt kipattan a szemem és már kelek is ki az ágyból. Lefekvésnél sokszor nem érzem az álmosságot, mert tele vagyok energiával. Ritka esetben ez megfordul egy hosszú nap után, amikor már alig várom az elalvást. 
7. Hát fájás: Eleinte gondolkoztam azon, hogy miért van annyi gerinc jóga, ettől a fajta mozgástól hogyan lehetne jobb az ember háta, hiszen annyi mozdulat van a csavarásoktól kezdve a vinyászáig. Magamon tapasztalva éreztem, hogy eleinte nagyon fájt a hátam, mikor astangát kezdtem rendszeresen gyakorolni. Igen ám, de rájöttem a forrás okára, a csaturangát helytelenül végeztem. Miután észrevettem a hibát és javítottam rajta, a hátfájásnak nyoma se volt. Ami még nagyon sokat hozzá segített, az az Agni és a Detox jóga gyakorlása volt. 
8. Önmagam elfogadása: Kiskoromtól kezdve az elfogadással küzdöttem, hogy szeretem-e magam eléggé. A jóga megtanított erre is a belső összhanggal együtt."

A jógadíler

Több, mint tíz éve foglalkozom jógaoktatással. Amikor kezdtük, összesen öt-hat jógastúdió volt Budapest-szerte, és az emberek lelkesen vetették bele magukat az új mozgásoformába. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és mi még mindig tartjuk a jógaórákat. Már több, mint tíz jógaoktatóval, és azóta sokféle új órával gazdagodott az Atma Center. Sőt, mindenben érdekeltek vagyunk, ami a jógával kapcsolatos. Ez a poszt most nem önreklámozás akar lenni mindenáron, inkább csak egy metszete annak, hogy milyen is a jógaoktatás világa jelen pillanatban. 

Az tény, hogy az embereknek nagy szüksége van a jógára, mely az egyik leghatékonyabb és legfenntarthatóbb egészségmegőrző mozgásforma. Akár 60-70 éves kor felett is lehet gyakorolni, és már a gyerekek is elkezdhetik. Számos különböző betegség és panasz mellett, illetve azok enyhítése céljából is használható. Bizonyos értelemben véve nem annyira izgalmas, mint például az extrém sportok, és nem is produkál olyan látványos izomzatot vagy fogyást mint egyes divatos, nyelvkilógatós edzésformák. De a terápiás hatása vitathatatlan. 

Az Atma Center a jógaoktató-képzésben is igyekszik kivenni részét. Amellett, hogy már hatodik éve indítunk Ashtanga-jóga oktatói képzést, kialakítottunk egy egyedülálló 200 órás jógaoktatói képzést is, melynek során hat különböző jógastílus és óratípus oktatását sajátítják el a résztvevők. Bár a jógaoktatás ma már nem csak rátermettséget és rutint igényel, hanem egy jó adag marketing-képességet is, ebben is igyekszünk segítséget nyújtani a nálunk vagy máshol végzett jógaoktatóknak és egyre sokasodó jógatúdió-tulajdonosoknak szakmai karriernapjainkon.

Emellett vannak jógás elvonulásaink és táboraink is, idén Pünkösdkor például a Bükkbe megyünk, augusztusban pedig Horvátországba. Természetesen jógafilozófiai előadásokon és különböző témájú workshopokon is részt vehetnek nálunk az érdeklődők. A blogomat is azért írom, hogy elegendő mennyiségű háttérismeretre tehessen szert az, akit a testgyakorláson túl is érdekel a jóga rendszere.

Az Atma oktatói munkahelyi jógaórák megtartását is szívesen vállalják, ami szintén egyre jobban kezd divatba jönni. Egy újabb terület, ahol szintén egyre nagyobb az igény, a magán jógaórák tartása. Vannak olyan oktatóink, akik házhoz mennek és ott tartanak egyedi igényekre szabott órákat, és olyanok is, akik az Atma Centerben tartanak jógaórákat az órarenden kívüli időpontokban azoknak, akiknek speciális igényei vannak, például terhesek, stresszesek, valamilyen panaszaik vannak, vagy úgy érzik, elvesznének egy csoportos órán. Én magam is egyre jobban szeretek magánórákat tartani, és amennyire időm engedi, bevállalok néhány vendéget. 

Legutóbbi újításunk a Mysore jógaórák bevezetése, hiszen sokan vannak olyanok, akik reggel szeretnének túllenni a napi Ashtanga-gyakorlásukon. Nem kizárt, hogy a jövőben vidéken is fogunk workshopokat tartani, illetve rendezvényeken is szívesen megjelenünk elméleti előadásokkal vagy gyakorlati órákkal. Szóval bármiben igyekszünk részt venni, ami jógával kapcsolatos, keressetek bátran!

A fájdalom jógája

Lino Miele Ashtanga-könyvét olvasom éppen, és szeretnék idézni belőle néhány részletet, majd elmondom a véleményemet is róla.

„Francesca: Mit tanácsolsz, ha megjelenik a fájdalom?

Lino: Ne szakítsuk meg a gyakorlást, ez az én tapasztalatom. Tegyük meg, amit tudunk, ne vigyük túlzásba, dolgozzunk a fájdalommal és ne akarjunk túllépni rajta. Ne akarjuk úgy csinálni a pózt, hogy ne fájjon. Nem, érezni kell a fájdalmat, máskülönben nem fogom megtanulni, hogyan kezeljem. Ha módosítod a póz végrehajtását a fájdalom miatt, akkor az természetellenessé válik. Így a gyakorló lemaradhat és azt kockáztatja, hogy sohasem lesz képes helyesen végrehajtani a pózt.

Francesca: Ezért mondod azt, hogy menj el a határodig, és amint elkezded érezni a fájdalmat, állj meg. De a te tapasztalatod szerint a fájdalom az néha megelőzi a megnyílást. Megtörténhet, hogy amikor a fájdalom megszűnik, akkor nyitottabbak (hajlékonyabbak) leszünk, mint előtte?

Lino: Igen, de csak akkor, ha nem hagyod abba a gyakorlást. Ez is egy elmeállapot. Mivel minden egyes alkalommal, amikor felveszem a pózt, amelyben fájdalmat érzek, pánikot élek át, mert trauma ért. Egy jó tanár vezetésével túl tudunk lépni ezen, aki tud segíteni a trauma feldolgozásában, nyilván nem azáltal, hogy rád ugrik és belenyom a pózba. A fájdalom megterhelő. Három évig fájtak a térdeim. Már járni sem tudtam, és mindenki azt mondta, hogy hagyjam abba a jógát. De még az orvoshoz sem mentem el. Azért, mert hallgattam a tanáromra, aki azt mondta: „Ha megműtteted a meniscusodat, akkor vége a jógázásodnak.” Utána megértettem. Ha megműtteted magadat, akkor búcsút inthetsz a jóga-gyakorlásodnak. El kell fogadnod a saját testedet, mert a műtét olyan, mint az arcfelvarrás: az évek akkor is eltelnek, és megöregszel.”

Francesca: Egy másik dolog: azt mondják, hogy az Ashtanga a versengő típusú embereket vonzza, legalábbis eleinte. Ebben a tekintetben a fájdalommal történő találkozás hasznos lehet, mert segít megőrizni az alázatot.

Lino: Igen, de azért vigyázzunk, mert az ashtanga nem ugyanaz, mint a fájdalom. Egyszer odajött hozzám egy tanuló és azt mondta: „Figyelj, Lino, nekem nem fáj semmim, pedig minden nap gyakorlok. Valamit rosszul csinálok? Miért fáj mindenkinek rajtam kívül?”

Nos, ez a hozzáállás a fájdalomhoz egy tipikus „vezeklő” viselkedésminta, ami valóban sok, erős versenyszellemmel rendelkező emberben rögzült, és ezt értelemszerűen átviszik a jóga-gyakorlásukra is. Ami azonban ebben az esetben borítékolható, az legtöbbször a jövőbeni szenvedés, ami Patandzsali szerint elkerülendő. Az ilyen fájdalomalapú traumák sorozatos ismétlése nem visz közelebb a felszabaduláshoz, tehát a jóga végső céljának elérését is inkább megnehezít, mintsem hogy elősegítené.

Én régóta azon az állásponton vagyok, hogy az Ashtanga rendszert a saját mentális és fizikai épülésünkre kell használni, és nem alárendelni, „kerékbetörni” kell magunkat, feláldozva az ízületeink vagy a szalagjaink egészségét a vált vagy valós „ászana-sziddhi” elérése érdekében.

Az ászana-gyakorlás elsődlegesen egy fizikai gyakorlás, bármennyire is igyekszünk „ezoterizálni” azt. Ha egy pózban fájdalmat érzünk, akkor a legjobb módszer az, ha módosítjuk a végrehajtását, és kiderítjük a fájdalom okát. Például a térdfájdalom a lótuszpózban fakadhat a csípő kötöttségéből. Ha nem nyitjuk meg a csípőt más rávezető gyakorlatokkal, és csak a lótuszpózt erőltetjük, akkor a térd-meniscusaink előbb-utóbb el fognak kopni, és leválik belőlük egy-egy darab. Bár Pattabhi Jois nagyon profi guru volt, azért ránézésre ő sem volt képes diagnosztizálni egy ilyen sérülést, és megítélni, hogy kinek van szüksége műtétre, és kinek nincs. Ha az ízületi kamrában egy levált porcdarab kering, az folyamatos gyulladást és fájdalmat okoz, amit egy műtéttel könnyedén ki lehetne iktatni. Számos Ashtanga-gyakorlót láttam már, akik műtét után is remekül tudtak tovább gyakorolni. A sérülések kezelését jobb, ha képzett egészségügyi szakemberekre bízzuk, és nem az ezoterikus fantazmagóriáinkra.

Nekem sokkal konstruktívabbnak tűnik Jani Jaatinen megközelítése, aki mind a hat Ashtanga-sorozatot gyakorolja, és soha életében nem okozott sérülést magának, mert elegendő türelemmel és alázattal gyakorolt. A sérülés gyakran akkor következik be, amikor siettetjük a dolgokat, és nem vagyunk hajlandóak beletenni azt a munkát, ami szükséges ahhoz, hogy alkalmassá tegyük a testünket egy bizonyos póz végrehajtására. Az ilyen türelem szerintem sokkal jobban nevel az alázatra, mint a sérülések által okozott sorozatos traumák. A rátermett tanár szerintem az, aki hatékonyan meg tudja óvni a tanítványait a sérülésektől, és felfedi azokat a gátló blokkokat, amelyeket a fájdalom jelez. Persze mindennek van egy mentális vetülete is, de mint ahogyan a jógaoktató nem egészségügyi szakember, úgy nem is képzett pszichológus, ne várjuk tőle, hogy az összes mentális traumánktól meg fog szabadítani minket.

Funkcionális jóga

Ez a kifejezés mostanában kezd megjelenni a jógastílusok palettáján, és egy bizonyos szempontból ugyanolyan nehezen körvonalazható, illetve sokféle jelentéstartalmat takarhat, mint a „funkcionális edzés” kifejezés is, melyre még szintén vissza fogok térni. Kezdjük talán azzal, hogy a jóga klasszikus rendszerében az ászana-gyakorlás nem önmagában létező rendszer volt, hanem elsődlegesen a jóga magasabb ágainak művelésére volt hivatott előkészíteni a gyakorlót. Tehát a hatha-jóga célja nem a hajlékonyság fejlesztése, vagy a fiatalosság, egészség megőrzése volt. Bár kétségtelenül mindezeket az eredményeket is megadta, és ezekre is szüksége volt annak, aki komoly pránájáma- vagy meditációs gyakorlatra szerette volna adni a fejét.

A mai világban viszont sok mindenkit egyáltalán nem vonz és nem is érdekel a jóga magasabb aspektusa, csakis a fizikai eredményekre hajtanak. Ez önmagában persze nem elítélendő dolog, hiszen a jóga eszköztárából mindenki azt használja, amihez kedve van, és ami a céljait elősegíti.

Ha viszont a jógát az ászana-gyakorlásra redukáljuk, és a célját az egészségmegőrzésre, akkor a „funkcionális jóga” kifejezés már jobban kontextusba helyezhető. Természetesen ezen belül is a különböző gyakorlóknak különböző céljaik lehetnek: például hajlékonyabb szeretne lenni, erősödni szeretne, le akar fogyni, kézen akar állni, vagy ki akar gyógyulni ilyen vagy olyan betegségből, illetve például a sportteljesítményét szeretné javítani ebben vagy abban a sportágban.

Az én felfogásomban minden jóga funkcionálisnak tekinthető, amennyiben a leghatékonyabb módon hozzásegíti a gyakorlóját az általa kitűzött célok eléréséhez. Ehhez pedig az oktatónak tisztában kell lennie a gyakorló pszichofizikai adottságaival, korlátaival, betegségeivel, sérüléseivel és a kitűzött célokkal.

Vegyük például a sportolókat. Szerintem minden sportolónak a hasznára válhat a jóga, de egyáltalán nem mindegy, hogy például milyen ászanákat fog gyakorolni, és milyen módon. Ha nem igazítjuk hozzá a gyakorlását a szükségleteihez, akkor a jóga nem lesz „funkcionális”, és nem fogja hozzásegíteni a céljaihoz. Nincs olyan gyakorlatsor, ami teljes körűen és mindenki számára a legmegfelelőbb.

Én például már tíz éve jógázom, de Ivan Denisov pont a hétvégén jegyezte meg, hogy túl kötött a vállam, és hogy minek jógázom, ha még ezt sem sikerült elérnem. Való igaz, a váll nyitásával külön kell foglalkozni, mert a „hagyományos” jóga-ászanák nem annyira váll-centrikusak. És mivel egy komplex ízületről van szó, legalább nyolc irányba kell mobilizálni. Például az Ashtanga leső sorozatának gyakorlói sok csaturangát és vinyászát csinálnak, ami mind a mellizmokat és a váll elülső deltáját erősíti, vagyis a váll oldalirányú és felfelé történő mozgását korlátozhatja. Csupán a hídpozícióban vagyunk kénytelenek nyitni a vállat, ha helyesen akarjuk csinálni. Sőt, nekem némileg be is kötött, amióta kettlebellel edzek, ezért többet kell foglalkoznom vele.

Ugyanez a helyzet a különböző sérülésekkel, betegségekkel is. A jóga nagyon sokrétű terápiás hatásokkal bír, amennyiben az oktató tisztában van vele, hogy mit kell alkalmazni az adott helyzetben, és mit kell kerülni. Ha ezt tudja, és ennek megfelelő feladatokat ad a vendégnek, akkor a jóga funkcionális lesz, ellenkező esetben viszont akár árthat is vele. A jóga tehát akkor lesz funkcionális, ha személyre szabjuk, és tisztázzuk, hogy mik a gyakorló célkitűzései.

Mire jó a kézállás?

Kezdjük talán a póz nevével: a hivatalos torna-nyelv szerint kézállás, de a konyhanyelv elterjedten használja a "kézenállás" kifejezést is. Szanszkrit neve a haszta-vriksászana, vagyis "fapóz kézen", és az Ashtanga sorozatok között igazából az ötödik és hatodik sorozatban fordulnak elő kézállásos pózok. Persze addig is sokat használjuk a kezünket, hiszen a vinyászáknál és az egyes iskolákban a dropback után oktatott "tik-takk"-nál is (amikor a hídból kézállásba, majd onnan lefelé néző kutyapózba vinyászázol, és vissza) állandóan a tenyerünkön támaszkodunk.

Az Ashtanga egyébként is arról híres, hogy nagyon sokat használjuk a karokat és a vállakat, és bizony a sok vinyásza az első sorozatban megerősítheti az elülső deltát, valamint a mellizmokat, ezzel szűkítve a váll mozgástartományát. Ha már ilyenkor elkezdünk sokat foglalkozni a kézállással, akkor a vállak még tovább erősödnek, ez azonban a híd és a második sorozat mellkasnyitó és hátrahajlító pózainak gyakorlása során eredményezhet hátrányt. 

Most azonban nézzük meg egy kicsit funkcionális szempontból is, hogy milyen szerep jut a kézállásnak a jóga-ászanák rendszerén belül. Mostanában egyre inkább kezdek én is funkcionális szemléletben gondolkodni, vagyis az egyén adottságaiból, esetleges aránytalanságaiból kiindulva építem fel a gyakorlását, természetesen az általa kitűzött célokat is figyelembe véve. 

Tehát ha a funkcionalitásnál maradunk, akkor a kézállás mindenképpen egy haladó "skill", és sokkal előbbre való a csípő és a vállak nyitása, az egész gerincoszlop mobilizálása, a törzs és a gerinchez kapcsolódó ízületek izmainak megerősítése, valamint az álló és egyensúlyozó pózok megfelelő elsajátítása. Azért az ember mégis csak alapvetően fejjel fölfelé éli az életét, és erre kel először megfelelően felkészíteni. 

Ezek után jöhetnek a fordított pózok, legalábbis ami a fontossági sorrendet illeti. A fordított pózok között is van egy felépített hierarchia: gyertyapózok, fejenállás (vagy fejállás), alkartámaszos pózok, és csak utána jön a kézállás, ahol is a legmagasabban van a súlypont és a legtöbbet kell egyensúlyozni. Ha az előző pózok valamelyikénél gondok vannak, akkor nem érdemes tovább lépni még nehezebb dolgok felé. Főleg azt is figyelembe véve, hogy a jóga a fordított pózok összes pozitív hatását két fő ászanához köti: a gyertyához (szarvángászana) és a fejálláshoz (sírsászana), melyeket az ászanák királnyőjének és királyának neveznek. Tehát ha ezek nem mennek, akkor a kézállás gyakorlása, hogy Pattabhi Jois szavaival éljek, merő cikruszi mutatvány. Ez utóbbinak ugyanis messze nem tulajdonítanak akkora hasznot és jelentőséget, mint a gyertyának és a fejállásnak.

A mai világban azonban a látvány és az extrém trükkök ugyebár sok mindenkit vonzanak, így megesik, hogy kifejezetten kézenállni akar megtanulni egy gyakorló. Nos, itt a következőket kell figyelembe venni:

1. A karok, vállak és a törzs erejének megfelelő fejlesztése.
2. Az előzőekben említett fordított pózok előzetes elsajátítása (gyertya, fejállás, alkartámasz)
3. A fal használatának minél előbbi mellőzése. Minél többet gyakorolunk fal nélkül, annál közelebb kerülünk a valódi kézálláshoz. Ez az elv persze a többi fordított pózra is igaz.
4. A kézállás, és különösen az egykezes kézállás különböző változatainak és a közöttük végzett tranzícióknak az elsajátítása már inkább a cirkuszi akrobatika kategóriájába tartozik, mint a klasszikus jóga-ászanák közé. Tehát ha tényleg érdekel ez a téma, akkor érdemes ilyen képzettségű szakemberhez, vagy tornászedzőhöz fordulni, és tőle megtanulni az összes trükköt.

Nem lesz könnyű, mint ahogyan semmi sem az, főleg a csajoknak, akiknek a súlypontjuk is lejjebb van, és általában a karjaik is gyengébbek a férfiaknál. De nem lehetetlen, csak bele kell tenni a megfelelő melót. Félreértés ne essék, én magam is szeretek kézenállni és annak mindenféle változatait gyakorolni vagy tanítani. De azt azért ne tévesszük szem elől, hogy ez inkább csak szórakozás, és nem fog közelebb vinni a jóga végső céljához. Nem lesz tőle nyugodtabb az elménk, és a légzésünk sem lesz egyenletesebb. Viszont szép vállaink lesznek, és sok adrenalin termelődik a vérünkben gyakorlás közben. Mindenkinek kellemes kézállást kívánok! 

Jógaterápia vagy terápiás jóga?

Most olvastam egy cikket, amelyben arról van szó, hogy az amerikai Yoga Alliance megtiltotta az általuk regisztrálót jógaoktatóknak, hogy jógaterápiaként vagy terápiás hatásúként hirdessék az óráikat. Persze tudjuk azt, hogy Amerikában mindenki mindenért perelhet mindenkit, úgyhogy valahol érthető az elővigyázatosság, hogy egy általános végzettségű jógatanárt nem engednek "hivatalosan" gyógyító tevékenységet gyakorolni. Szóval ez Magyarországon azokat érinti, akik a Yoga Alliance-nál regisztráltak az oktatói tanfolyamuk elvégzése után. Ezzel párhuzamosan létezik egy International Association of Yoga Therapists, ami természetesen szintén saját papírokat ad ki azoknak, akiket elfogad jógaterapeutaként. Mint ahogy Amerikában szokás, mindegyik szervezetet jól felfogott üzleti érdekek vezérlik abban, hogy kizárólagosságra törekedjen a saját területén, nyilván jogi eszközöket is felhasználva. 

Amerikában is sok szó éri a Yoga Alliance-t, például olyan vádak, hogy csak beszedik a pénzt a stúdióktól és a regisztrált oktatóktól, de nem sokat foglalkoznak az akkreditált oktatóképzések sztenderdjeinek konkretizálásával vagy fejlesztésével. Nem tudom, én saját magam úgy vagyok vele, hogy nem szívesen fizetnék valakinek minden évben pénzt azért, hogy egy honlapon fent legyek, és az odalátogatók azt gondolják, hogy én attól vagyok képesített oktató, hogy az adott szervezet nyilvántart.

Éppen ezért mi az indiai Yoga Alliance International-t választottuk, és náluk regisztráltuk a képzésünket. Természetesen ettől nem lesz sokkal jobb a képzésünk, de legalább a nemzetközi sztenderdeknek megfelel. Viszont az oktatóknak csak egyszer kell fizetniük 100 USD-t a diplomáért, és nincs olyan, hogy lejár az érvényessége és hosszabbítani kellene pénzért. Aminek esetleg még lenne is valami értelme, ha ez együtt járna azzal, hogy az oktatók valamilyen kötelező továbbképzésen vesznek részt, de így csak fizetnek minden évben azért, hogy a Yoga Alliance személyzetének legyen miből élnie. 

Én ezt a rendszert más sportokban sem annyira kedvelem (pl. Strongfirst vagy Body Art), de hát ez a márkaépítés ára, és aki úgy érzi, hogy érdemes fizetnie azért hogy ide vagy oda tartozhasson, az valószínűleg fog is. A brandek a jógába is bekúsztak az utóbbi évtizedekben, és itt is mindenki levédeti a nevét, képzését, stb. Van azonban két bökkenő, ami egy kissé megnehezíti a brandek nyomulását a jógában. Az egyik az, hogy sem az USA-ban, sem Magyarországon nem áll még törvényi szabályozás alatt ez a tevékenység, magyarul jogi szempontból szinte bárki lehetne jógaoktató. Nem kell hozzá pl. kötelező felsőfokú vagy OKJ-s végzettség, és mivel nem számít sportnak, sportedzői végzettség sem kell hozzá. Az itthoni társadalmi szervezkedések (Magyar Jógaoktatók Szövetsége, Magyar Jóga Közösség) szintén csupán olyan szakmai összefogást tudnak képviselni, ami elősegítheti a jógaoktatás színvonalának fejlesztését, de nem tekinthető kötelező érvényűnek senkire sem. Amerikában ugyanez a helyzet, bár ott a jóga már akkora iparággá nőtte ki magát, hogy a kormány lassan szeretne ebből is részesedni.

A másik bökkenő pedig az, hogy a jóga egy belső folyamat, és bár az elvégzett képzések, a jóga gyakorlásával eltöltött évek száma és egy csomó más külső tényező adhatnak némi támpontot abban, hogy egy vendég megsaccolja egy jógaoktató felkészültségét, valójában semmilyen külső feltétel nem elégéses ahhoz, hogy a jógában való fejlődésünket biztosítsa. Vannak olyan jógaoktatók, akik mozgásrendszerként vagy terápiás rendszerként oktatják a jógát, és vannak, akik ezt valóban egy belső, spirituális útként élik meg. Persze itt is előfordul a "szektásodás", vagy bizonyos tanok dogmatikus, megfontolás nélküli követése és hangoztatása, de hát mindenkinek megvannak a maga igényei, és meg fogja találni azokat, akik ezt kielégítik.

Az én megítélésem szerint a jógát nem lehet és nem is kell minden áron az intézményesítés felé terelni, és még ha meg is húzunk bizonyos jogi, erkölcsi, szakmai határvonalakat, érdemes előtérben hagyni az individualitást. A világ az ébredés felé halad, és ennek része az is, hogy az emberek lassan túllépnek az intézményes vallások, spirituális mozgalmak és hierarchikus rendszer szerint működő jógaiskolák korlátain, és önmagukon belül keresik a szabadságot és a teljességet. A szabályok mindig csak arra szolgálnak, hogy támogassanak minket a szabadság elérésében, amikor még nem vagyunk elég bátrak.

Azt hiszem, hogy a jóga terápiás mivoltát vitatni fölösleges, akár tudatában van a gyakorló és az oktató, akár csak úgy automatikusan történik. Természetesen a jóga eszközeinek minél alaposabb ismerete és helyénvaló alkalmazása minden oktató felelőssége, hiszen akár csak az ászana-oktatással is már sokrétűen beleszólunk a gyakorló egészségi állapotába. Éppen ezért mi az oktatóképzéseinken nagy hangsúlyt fektetünk a jógaterápia és a jóga-anatómia oktatására és tudatos alkalmazására.  

Ashtanga 7. sorozat

A múltkori Ashtanga oktatói tanfolyam felvételijén került elő ez a téma, vagyis az Ashtanga hetedik sorozata. Jelenleg az Ashtanga vinyásza jógára a legtöbben egy ászana-gyakorlási rendszerként tekintenek, és a pózok hat, fokozatosan nehezedő sorozatra vannak osztva. A hetedik sorozat azonban teljesen más. Pattabhi Jois a családi életet nevezte Ashtanga hetedik sorozatnak, mert úgy vélte, hogy annak gyakorlása még haladóbb feladat, mint az Ashtanga pózainak elsajátítása. 

Én ezt a megfogalmazást még nem hallottam ilyen formában, de pont ugyanekkor ("szinkronicitás"?) akadtam rá egy blogbejegyzésre is az OHMME honlapján, mely ugyanezzel a témával foglalkozott. Való igaz, ha visszatekintünk az Ashtanga tradícióra, akkor ez a családos emberek jógája. Thirumalai Krishnamacharya guruja, Ramamohan Brahmacari a neve ellenére (a brahmacari cölibátusban élő tanulót jelent) családjával és gyerekeivel együtt élt a Kailása hegy lábánál. Miután Krishnamacharya befejezte hétéves tanulóidőszakát a guruja ashramjában, Ramamohan felszólította, hogy keressen magának egy alkalmas feleséget, és alapítson családot, úgy tanítsa a jógát. Ugyanezt az életmódot választotta B.K.S. Iyengar; K. Pattabhi Jois és fia, Manju, illetve unokája, Sharath is. 

A nyugati világban azonban ez valahogy máshogy működik. A jógás világon kívül is hajlamosak az emberek egyre későbbre halasztani a családalapítást és a gyerekvállalást, és egyre elfogadottabb vagy akár divatosabb is a szingli életmód, akár férfiak, akár nők tekintetében. Megteremted az egzisztenciádat, utána pedig nincs kötelezettség, egész életedben foglalkozhatsz magaddal. A családi életet sokan helyettesítik a karrierrel, vagy inkább mondjuk úgy, hogy a munkamániába menekülnek az élet egyéb felelősségei elől. 

A nyugati ember persze ugyanezt a mentalitást átülteti az Ashtanga gyakorlására is. Minden reggel ötkor ott van a jógateremben, heti hat nap megcsinálja a Mysore gyakorlását, és még arra is jut pénze meg ideje, hogy évente egy-két hónapot Mysore-ban töltsön, a Main Shalában, hasonszőrű szingli jógik társaságában lazulva a reggeli gyakorlás után. 

Egy családos embernek nemigen fér bele az életébe az, hogy minden reggel hatkor ott legyen a jógastúdióban, sem gyakorlóként, sem tanárként. Persze ez utóbbi megoldható, ha valaki nagyon akarja és nagyon szerencsés. De sajnos nem az a jellemző, hogy nagy lenne a gyerekvállalási kedv a jógaoktatók körében, legalábbis én ezt tapasztalom. Jómagamon kívül talán egy-két olyan jógaoktatót ismerek Budapesten, aki először lett jógaoktató, és utána lett gyereke, akár férfiként, akár nőként. 

Amint a gyerek megszületik egy családban, valóban sok minden átalakul és átértékelődik, és megváltoznak a prioritások. Egy gyerektelen pár még simán eltöltheti az ideje 80%-át azzal, hogy önmagával foglalkozik, és a maradék 20%-ban esetleg egymással is. De gyerekkel ez már nem megy, ott ő és az ő igényei az elsők. Ha több gyerek van, akkor mindez még izgalmasabb. 

A családi élet valóban haladó gyakorlás, mert le kell mondani az egónkról, és meg kell tanulnunk az önzetlenséget, az alárendeltséget. De azért az egy kicsit félrevezető lehet, hogy "hetedik sorozatnak" nevezzük. Egyrészt azért, mert akkor sokan simán legyintenek, hogy "Hol vagyok én még attól!" és pusztán kényelmi okokból nem fogják bevállalni a családi életet és a gyereket. Másrészt azért, mert egy kicsit az a hangulata, hogy a gyerek jön minden után, előbb legyen meg az én gyakorlásom, lelki fejlődésem és egyéb szükségleteim. Holott a családban a gyerek az elsődleges prioritás, hoszen ő még nem tudja úgy kontrollálni magát, ahogy egy felnőtt "jóginak" tudnia kellene. 

De persze evvel össze kell egyeztetni a többi területet is, a szülőknek kell dolgozniuk, kikapcsolódniuk, időt kell találniuk a saját fizikai, szellemi és spirituális igényeik kielégítésére is, és nem utolsósorban egymásra is kell, hogy maradjon idő. Hiszen ha a szülő nincs egyensúlyban (ami a jóga igazi célja lenne), akkor milyen példát fog látni a gyerek? Persze a gyereknevelést sem kell túlparázni, van, aki ebben is olyan perfekcionista próbál lenni, mint az ászana-gyakorlásában. 

Szóval szerintem minden jóga-gyakorlónak és jógaoktatónak jót tenne az, ha lenne gyereke, és végigélné azt a haladó gyakorlást, amit a gyereknevelés és a családi élet jelent. Ez persze nem egy elvárás, aminek mindenképpen meg kell felelni, hiszen mindenki másmilyen. Van, aki egyáltalán nem alkalmas sem állandó partnerkapcsolatra, sem arra, hogy szülő legyen belőle. És olyanok is vannak (persze jóval kevesebben), akiknek nincs szükségük a családra és a gyerekekre ahhoz, hogy bizonyos leckéket megtanuljanak az önmegvalósítás rögös útján. Persze nem az életüket felelősség nélkül vagy minimális felelősséggel élő, a tanítványokkal jobbra-balra szexelgető jógagurukra gondoltam itt elsősorban. Olyanok is voltak és vannak is a jóga világában, de nem az lenne a feladatunk, hogy visszaéljünk a helyzetünkkel, mint más segítő szakmák gyakorlói. 

A családi élet megtanítja az embert arra, hogy egómentesen vállaljon felelősséget és önzetlenül tudjon szeretni és szolgálni másokat.

A "szakma" és a kóklerek

A napokban nálam jártak egy nonprofit társaság munkatársai, akik kutatást végeznek, melyben a jóga, illetve a fitnesz jelenlegi területeit, trendjeit igyekeznek feltérképezni. Az eddig meglátogatott jógastúdiók és vezetőik nyilatkozatait és meglátásait egészen találó pontokban szedték össze. Persze voltak vélemény-különbségek, amikben kíváncsiak voltak az én álláspontomra is. 

Például feltették azt a kérdést, hogy nem árt-e a "jógaszakma" megítélésének a kóklerek jelenléte. Én azt mondtam, hogy engem nem zavar, legfeljebb arra inspirál, hogy mi magunk minél kompetensebbek és felkészültebbek legyünk. De azért érdemes egy kicsit szétbontani ezt a kérdést aspektusaira és így kielemezni a dilettáns "jógaoktatók" hatását a piacon. Persze minden szakmában mindig is voltak és lesznek felkészületlen, képzetlen szolgáltatók, sőt, lehet, hogy sok területen ők vannak fölényben a profi szakemberekhez képest. Talán ez a jógában sincs másképp és nem is lehet igazából megakadályozni, hogy legyenek. 

1. Vannak-e kóklerek a jógában? Természetesen vannak. Sokan úgy kezdenek jógát oktatni, hogy még egy 200 órás oktatói tanfolyamra sem szánták rá az időt és a pénzt, és a saját jóga-gyakorlásuk is legfeljebb pár hónapja tart. Természetesen egy 200 órás képzés elvégzése után is maradhat hozzá nem értő valaki, ha nem képzi magát tovább és nem szerez tapasztalatot, nem választ egy megfelelő mentort magának, akivel meg tudja beszélni az oktatási tapasztalatait, és aki esetleg látja is, hogyan oktat.  

2. Mennyien vannak? Igazából nem tudnék statisztikát mondani, de mivel az oktatóképzések is évente több száz oktatót termelnek Budapesten, a közel 19-20 ezer fős magyar jógapiac simán felszívhat számos olyan jógaoktatót, aki minimális kompetenciával és oktatási tapasztalattal rendelkezik. Ez akár lehet 50% fölötti arány is, nem tudom megmondani, főleg, hogy egy oktató rátermettségét számos szubjektív tényező és befolyásolja, amitől a vendégek felhasználói élménye széles körben változhat egy és ugyanazon oktató megítélésében. Nyilván aki szereti, az járni fog hozzá, akinek nem jött be, az meg továbbáll.

3. Mik a dilettáns jógaoktatók veszélyei? Itt több dolgot is felsorolhatnánk, például az egyik legfontosabbat, a sérülésveszélyt. Ha egy oktató felkészületlensége és  a rutin hiánya miatt a vendégek megsérülnek az órán, akkor még olyanok is kiábrándulhatnak a jógából, aki előtte maximálisan nyitottak voltak rá. A másik pedig az az eset, ha a vendég nem is sérül meg, de mégsem köti le az oktató óravezetése, nem érzi kompetensnek az illetőt. Ilyenkor is kiábrándulhat a vendég, de nagyobb eséllyel próbál ki esetleg egy másik órát, oktatót, mintha lesérülne. Bár azt hiszem, hogy túl könnyű lenne a kóklerekre hárítani azt, hogy valakinek a jógaórájára miért nem járnak az emberek, aki egyébként önmagát nagyon rátermettnek tartja.

4. Mit lehet velük kezdeni? Az egyik és legfontosabb dolog, amit tehetünk, hogy nem másoknak a minősítésével, kikritizálásával töltjük az időt, hanem a saját képességeink, tapasztalatunk, oktatási módszereink fejlesztésével. Ha gagyi a konkurencia, akkor el kell húzni mellettük, mert az átlagos műveltségű jógás vendég azért eléggé pontosan be tudja lőni, hogy az oktató hol tart a szakmai felkészültségében és a személyes fejlődésében.

Természetesen lehet kampányolni amellett, hogy mindenki fejlessze magát és váljon komoly jógaoktatóvá, de azért ehhez elhivatottság és szakmai önkritika is kell, amit nem tudunk feltétlenül beleplántálni mások fejébe és szívébe, ha eleve nincs ott az igényessége önmagával szemben. A saját sikertelenségünket azonban sohasem szerencsés dolog azzal igazolni, hogy "sok a kókler." A közösségi médiában még olyan trollok is kifejlődtek, akik konkrétan nem is végeznek például jógaoktatói tevékenységet, de roppant módon értenek hozzá, és mindenkinek osztják az észt, ha kell, ha nem, ráadásul néha minősíthetelen stílusban. Ez pedig nem igazán annak az útja, hogy mást jobbá tegyünk vagy motiváljunk valami pozitív dologra.

Még egy fontos gondolat a végére, amivel lezárnám a jógaoktató kompetenciájának kérdését. Ha jógaoktató vagy, és úgy gondolod, hogy szeretnél fejleszteni a magadon, akkor három területre koncentrálj egyforma mértékben: 1. a saját személyes gyakorlásodra, 2. a folyamatos szakmai továbbképzésedre és 3. a személyiséged fejlesztésére. Ha a háromból bármelyik háttérbe szorul, akkor nem csak hogy megrekedhetsz egy szinten, de nagyon könnyen ki és éghetsz, és elveszítheted a motivációdat az oktatáshoz. Azt pedig, aki unottan, rutinból oktat, és nem tud igazán személyesen törődni a vendégeivel, nem fogják olyan lelkesedéssel fogadni a vendégek sem, mint azt, akit a belülről izzó tűz hajt.

Rendszer vs improvizáció

Porffy Csaba barátom blogja alapján kedvet kaptam én is, hogy megosszak veletek pár gondolatot a kötött sorozatok vs szabad improvizáció témáját illetően az ászana-gyakorlásban. Először talán pár gondolatot a saját gyakorlásomról. Annak idején, mint sokan a "régiek" közül, és is a Sivananda-sorozattal kezdtem, az első jógaóráimon ezeket tanította az oktató Indiában, ami ismerkedésnek jó is volt. Utána áttértem az Agni sorozatra, ami tulajdonképpen egy kiegészített Bikram-sorozat. Tetszett benne, hogy fel van építve, és nem kell gondolkodni, hogy mi után mi jön, mégis egy viszonylag teljes körű gyakorlást adott. Természetesen ezekben a pózokban is lehet fejlődni, hiszen az ismétlés a tudás anyja. Például az egylábas álló íjpóz nyújott lábbal vagy a rendes sáskapóz nem tudom, hogy mikor lesz meg. 

Utána jött az Ashtanga-szerelem, ami még most is tart. Jelenleg a gyakorlásom jelentős részben az első és második sorozatból áll, amiket minden héten megcsinálok. Emellett kisebb tematikus gyakorlósok szoktak lenni, meg egy általános funkcionális nyújtógyaorlatokból összeállított ászana-sor, amit kettlebell-edzés után mindig meg szoktam csinálni. A vastagabb comb, nagyobb váll nem igazán előny bizonyos pózoknál, sőt, a csípőm és a vállaim mozgástartománya is némileg beszűkült a fent említett okok miatt, így extra figyelmet igényel a nyitásuk.

A második szempont, amiről írni szeretnék, az az oktatás. Egy fix sorozatot oktatni, bármi is legyen az, mindig könnyebb, mint minden órán improvizálni vagy akár előre előkészíteni egy sorozatot. Én jelenleg négyféle órát tartok az Atmában: Hot Ashtanga, Agni-óga, Detox-jóga és Hot Vinyásza. Ezek közül az első három fix sorozat, és csak a negyedik az improvizatív óra. Viszont a fix sorozat oktatásának a tanár szempontjából is lehet az a hátránya, hogy montonná válik a dolog, és "kiég" a tanár, elveszíti a motivációját. Ez nem mindenkinél következik be, de akinél igen, annak ezt fel kell ismernie, és tennie kell ellene valamit. Változtatni kell, új dolgokat kell kipróbálni. Ha úgy érzed, hogy elakadtál, és egy helyben toporogsz, akár az oktatásodban, akár a gyakorlásodban, akkor valamit változtatni kell, különben tartósan úgy maradsz.

Az improvizatív órákra is szükség van, legalábbis nekem van igényem rá, hogy új dolgokat próbáljak ki az oktatásomban. Ez egyébként az edzésekben is érvényesül. Bár a saját edzéseim viszonylag monotonak és strukturáltak, a vendégek igénylik a változatosságot, még ha az kevésbé hatékony is a végeredmény szempontjából. Így az edzések tervezésében kiélhetem a változatosság iránti igényemet.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes rávilágítani, hogy mi az oka annak, hogy kétféle típusú ember van: az egyik jól tűri a monotonitást (például minden nap lefutja ugyanazt a szigetkört vagy megcsinálja ugyanazt a sorozatot), míg másoknak állandó változatosságra van igényük, illetve van, aki oszcillál a kettő között. Az ok az elmét befolyásoló kötőerőkben (minőségekben) keresendő. Akinek sikerül némi szattvikus színezetet adnia az elméjének, az nem fogja megunni ugyanannak a szigorú rendszernek az ismétlődő alkalmazását (például ha valaki az 1-2-3. sorozatot gyakorolja minden héten, az már változatosabb dolog, de még mindig egy kötött rendszer, és eléggé komoly elkötelezettséget követel). A rendszeresség eleve egy szattvikus tulajdonság, és csak az tudja fenntartani, aki rendelkezik szattvával. Aki a folyamatos változatosságot keresi, akár a jógában, akár a sportban, annak az elméjében jobban dominál a radzsasz, vagyis a szenvedély. Ő minden nap olyan ászanát gyakorolna, ami éppen az aktuális hangulatával van összhangban. Ez sem baj, de ebbe is be kell vezetni valamilyen rendszert, hogy eredményes legyen, bármit is tekintünk például a jóga-gyakorlás elérendő céljának. 

A kettő kombinációjával is el lehet lenni, és a legtöbben a két pólus közé fognak esni. Ejtsünk még szót a harmadik befolyásról, a tamaszról is. Ha ez uralja az elménket, akkor meg fog hiúsítani minden rendszerességre és céltudatosságra irányuló törekvést. Vagyis ők az abbahagyók és újrakezdők. Néha ráveszik magukat, hogy elmenjenek jógaórára, néha pedig hetekre kimarad a gyakorlás. Ebben az esetben mindegy, hogy fix sorozatot vagy improvizációt próbál gyakorolni az illető, mert mindkettő előrelépést jelent az ingadozó motivációval végzett próbálkozásokhoz képest. Később még lehet, hogy írok erről a témáról az Ashtanga-gyakorlás szempontjából is, ahogyan én látom.

Szükség van-e még több jógaoktatóra?

Nagy visszhangot keltett az Elephant Journal cikke a múlt héten a Rebel Jóga csoportban. A cikk írója, Rebecca Lammersen azt boncolgatja, hogy a jógaoktatóknak inkább azzal kellene foglalkozniuk, hogy több gyakorlót képezzenek, mint hogy még több oktatót képezzenek. Utána azzal folytatja, hogy egy oktató akkor sikeres, ha elfogynak a tanulói, mert kiképezte őket arra a szintre, amikor már képesek az önálló gyakorlásra. 

Nos, egy pár pontban hozzászólnék a cikkhez. Mindannyian tudjuk, hogy a jógában és a jógaoktatásban is ugyanúgy ott vannak a celebek, a "nagyszínpados nevek", akik iszonyat híresek, és rommá keresik magukat a jógaoktatással. És hozzátehetjük azt is, hogy nem mindig ők képviselik a legmagasabb minőséget. Szóval szerintem, ha valaki egy olyan igazi jógaoktatónak tartja magát, aki nem vágyik a celebségre, akkor az is hidegen hagyja, ha mások a pénz és a siker miatt csinálják, sőt azokra a követőkre sem fognak vágyni, akiket elvarázsolnak ezek a csilivili hókuszpókusz jógaguruk. Van az a réteg, akiknek ez kell, és tőlük sem vehetjük el a jógát, megbélyegezve őket, hogy amit csinálnak, az csak "kommersz" jóga.

Az sem vitás, hogy a jógaoktató-képzésekről sok esetben nem olyan kvalitású és elhivatottságú oktatók kerülnek ki, akikre igazából rábízhatná magát egy kezdő gyakorló. De én azt gondolom, hogy a jógaoktató-képzéseket, legalábbis ha megütik az alap kritériumokat, nem feltétlenül hibáztathatjuk azért, hogy a végzőseik nem eléggé komolyak és felkészültek. Egy komoly oktató egész életében képzi magát és fejlődik, az oktatóképzés csupán a belépő a számára. És bármelyik oktatóképzésről kerülhetnek ki olyan komoly jelöltek, akik később szépen kiteljesednek az oktatásukban. 

Én is egyetértek azzal, hogy sok jógagyakorlóra lenne szükség, vagyis mindenkinek ki kellene próbálnia a jógát. De. Tételezzük fel, hogy mindenki kipróbálja. Ebből nem következik az, hogy mindenkinek meg is fog tetszeni. Akinek pedig meg fog tetszeni, az vagy megkedveli idővel az önálló gyakorlást, vagy nem. Nem feltétlenül az önállóság hiányára utal az, ha valaki szeret egy közösségben gyakorolni, ahhoz tartozni, vagy akár évekig hűségesen jár egy oktató óráira. A gyakorlós sokfélék, az oktatók is sokfélék. 

Aki pedig jógaoktatással foglalkozik, azt valamilyen mértékben általában befolyásolja az, hogy mennyien járnak hozzá órára. Még ha nem is ebből él, csak hivatástudatból tanítja, akkor is lelkesebb lesz, ha mindig elegen vannak az óráin, mintha csak egy-két ember jönne. Ha pedig ebből él, akkor az az érdeke, hogy minél többen fizessenek be az órájára, nem áll ellentében azzal, hogy minél több emberrel megismertesse a jógát. 

Az emberek megjelennek az óránkon, utána pedig eltűnnek. Ezt a folyamatot nem lehet megváltoztatni vagy megállítani. Van, aki azért tűnik el, mert máshoz jár, van, aki azért, mert már nem érdekli a jóga, és a legkisebb százalék az, akik már megtanulták, amit kell, és otthon gyakorolnak. A tény még mindig az, hogy eltűnnek, és nekünk ehhez valahogy viszonyulnunk kell, illetve új embereket kell behoznunk.

Amikor egy jógaoktató azt mondja, hogy őt nem érdekli a marketing, és ő csak oktatni szeretne, azzal valójában másoktól várja el, hogy felkeltsék a laikus emberek érdeklődését a jóga iránt és az adott oktató iránt, ő meg majd kegyesen osztja a tanításokat azoknak, akik elé járulnak. Szerintem ez is az egó egy másik megnyilvánulási formája. 

Mesterévé kell válunk annak, hogy hogyan adjuk el a jógát, hogyan szerettessük meg az emberekkel, és hogyan győzzük meg őket arról, hogy mennyire fontos nekik. Ha ezt nem tesszük meg, azzal számtalan embert fosztunk meg a jóga gyakorlásának élményétől. azt pedig hiú ábránd lenne elvárni, hogy ezt majd valaki más megteszi helyettünk, és elcibálja az embereket a jógaóránkra. 

Rebecca azzal kezdi a cikkét, hogy a jóga, amit ő oktat, funkcionális, személyre szabott és realisztikus, minden sallangtól mentes. Én is így szeretem oktatni, de attól még azt el kell adni az embereknek. A mai világban sajnos minden a marketingtól függ, és mindenki tudja a tutit, mégis az emberek a saját tapasztalatuk alapján döntenek, hogy melyik oktató jön be nekik, és melyikhez szeretnének járni. 

Az összes sallangtól lepucolva, én még mindig azt hiszem, hogy a jóga-oktatás egy személyes, oktató és gyakorló között megvalósuló viszony, és hogy mennyire fogják mindketten otthon érezni magukat a viszonyban, azt kettejük személyisége, és még egy sor másik tényező is meghatározza. Egy viszont biztos: amíg ez a föld kerek, mindig lesznek jógatícserek!