2018. március 31., szombat

A Kundaliní útja

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

A jóga célja az apána és a pránaegyesítése, hogy minden kettősség és polaritás feloldódjon. Az apána szó szerint azt jelenti: „amit nem ettek meg, nem integráltak”. Sokszor úgy tekintünk a pránára, mint valami jó dologra és az apánára úgy, mint valami rossz dologra. Mondhatjuk úgy is, hogy a prána az élet, az apána pedig a halál. De ez a két aspektus nem választható el egymástól, legalábbis, amíg az anyagi síkon vagyunk. Az Én úgynevezett rossz aspektusainak elfogadása, melyeket az apána képvisel, elősegíti az ellentétek összeegyeztetését. Az élet és a halál nem létezhet egymás nélkül.

Annak érdekében, hogy az apánát teljes mértékben megérthessük, el kell vonatkoztatni attól, hogy csak a fizikai kiválasztást képviseli. Valóban javulhat az emésztésünk és a kiválasztásunk, de az apána kifejezés valójában a személyiségünk be nem integrált aspektusait is jelenti. A jóga inkább a sötét oldalunk felismeréséről, elfogadásáról és integrációjáról szól, és nem annak megsemmisítéséről.

A Kundaliní azt jelenti, hogy „aki fel van csavarodva”, és az univerzum anyjának tekintik, a kettősségen túli erőnek. Az isteni kígyóerő. A Kundaliní felébresztése kitartást igénylő és titokzatos feladat. Nagyon nehéz felfogni az elménkkel a Kundalinít, mivel alapvetése is ellentmond a gondolkodásnak: az Én túl van az elmén és az anyagon, és bármennyit gondolkodunk vagy cselekszünk, az nem biztos, hogy elég a jóga állapotának eléréséhez. Az ídápingalá és szusumná leírásával azonban remélhetőleg sikerült némi fényt deríteni a témára. 

Az integráció folyamata jelenti az utazás kezdetét. A blokkok, amelyek az egyes csakrákban vannak, és a három granthiból származnak, feloldódnak, amikor az Én integrálódik és a szusumná megtelik energiával. Vagyis akkor válunk egésszé, amikor elkezdjük integrálni az énünk „meg nem evett” részeit. Az ászana-gyakorlás egyszerre eszköz a test egészségessé és élettelivé tételére, és egy módszer, mely által tudatossá válunk a be nem integrált részekről. 

Szvámí Sivananda a következőket írja a Kundaliní felébresztéséről: „A felébresztett Kundaliní energia, melyet felvezettünk a manipúra csakráig, ismét visszaeshet a múládhárába. Ekkor nagy erőfeszítéssel újra fel kell emelni. Teljesen vágynélkülivé kell válnunk, és mindenről le kell mondanunk, mielőtt megkíséreljük felébreszteni a Kundalinít. Amikor a Kundaliní felébred, akkor úgy sziszeg, mint a bottal megütött kígyó, és belép a szusumná nyílásán. Amikor csakráról csakrára utazik, rétegről rétegre megnyitja az elménket, és különböző sziddhikre teszünk szert.” 

A kígyó vagy krokodil alakja a legtöbb mitológiában nagy potenciával rendelkezik. Az ősi történelmet, a gerinc kanyarulatait, valamint a génjeinkben is tárolt ős-emlékezetet is képviseli. A kígyó isteni célt szolgáló teremtmény, bár hidegvérű, szenvtelen és valamennyire idegen is. 

A Kadaceus szimbólumban felismerhetjük az ídát és a pingalát (a két tekeredő kígyót), és a szusumnát (a madárszárnyakkal rendelkező botot), melynek szárnyalása a tudat evolúcióját képviseli, a tetején égő láng pedig az isteni tudatosság felébredését. A két kígyó háromszor keresztezi egymást, ez a három granthit képviseli. A kígyók (és a Kundaliní) három és félszer fordulnak körbe, mert a fél fordulat a granthik kettősségén túli transzcendens állapotot mutatja.

2018. március 30., péntek

Az eredeti Szentháromság

Miután már másodszor azonosítja Gregor Maehle a Szentlelket a Saktival (női teremtő energiával, a Nagy Istennővel), szöget ütött a fejemben, hogy miért nincs jelen a női energia a Szentháromság keresztény tanában. Tudjuk azt, hogy léteztek és léteznek patriarchális és matriarchális társadalmak. Röviden szólva a patriarchális társadalmi berendezkedésben a férfiak a főnökök, és így Istent is inkább maszkulin formában személyesítik meg; míg a matriarchális társadalmakban az Anyaistennő tisztelete mindig előtérbe kerül, és itt a papság tagjai is dominánsan nők. Ehhez képest a kereszténységben Jézus Krisztusról hallunk, valamint tizenkét férfi tanítványáról, és az összes pap és egyházi tisztségviselő is mind férfi. Nem csoda tehát, hogy a Szentháromság kanonizált értelmezésében az Atya hímnemű, a Fiú szintén, míg a Szentlélek vagy Szentszellem legfeljebb semleges nemű isteni energia. A női energia a Szűzanya formájára lett redukálva, akinek ontológiai és teológiai szempontból viszonylag marginális szerep jutott. A fenti ábrázoláson is megjelenik a Szűzanya, akit a Sezntháromság megkoronáz, azaz tudat alatt "felemeli" a saját szintjére, a Szentháromságnak hivatalosan alárendelt szerepéből azonban nemigen akart engedni az egyház. 

A valóság azonban közelebb áll ahhoz, amit "klasszikus családmodellnek" szoktunk nevezni, vagyis az Atya mellett mindig van egy Anya, és a teremtményük a Gyermek, aki mindkét nemű energiát magában hordozza. Egyiptomban Ozirisz az Atya, Ízisz az Anya és Hórusz a Fiú. A szánkhja filozófia megközelítésében az Atya a Purusa, azaz Siva vagy Visnu, a teremtő Ősnemző, míg az Anya, vagy a Szentlélek a Prakriti, azaz Párvatí vagy Laksmí személyisége lenne. A Nagy Anyaistennő méhében születnek meg a kis élőlények, akiknek lelke (átman) az Atyától származik. Az átman neme filozófiailag vitatott, legalábbis ami az indiai forrásokat illeti. Egyes források mini-purusának tekintik, aki messze nem rendelkezik olyan kontrolláló erővel, mint az Atya, a Legfelsőbb Férfi (parama purusa), de mégis a hasonmása. Más források a prakriti, vagyis isten energiája kategóriájába sorolják a lelket (dzsívát), mivel ugyanúgy szolgaként van alárendelve Istennek, mint az Anyaistennő. Ez a szolgálat persze a szereteten alapul, és nem jelent tényleges alárendeltséget, de a szeretetben mindig kölcsönös szolgálat történik. Persze vannak olyan források is, amelyek az egyéni tudatot nem nélkülinek tartják. Ezek jellemzően az advaita (non-dualista) megközelítést képviselő iskolák, melyek szerint a Purusa is nem nélküli (a brahman), a prakriti pedig csupán illúzió. 

Valószínűleg az a megértés közelebb vezet a valósághoz, hogy az egyéni lélek egyszerre rendelkezik a prakriti és a purusa jellemzőivel is, de parányi mértékben, az Atyához és az Anyához viszonyítva. Bár a kereszténységben abszolútizálval lett a Fiú, vagyis Jézus Krisztus szerepe, ő valójában minden lelket képvisel, és példát mutat abban, hogyan kell az isteni élet útján haladni. De ezt sok más szent, vallásalapító és önmegvalósított bölcs is megtette előtte és utána is, még ha nem is váltak olyan exkluzív kultuszfigurává, mint Jézus Krisztus. És ezen megvilágosodott lelke között voltak női testbe inkarnálódott lelkek is. Lezárásképpen érdemes megjegyezni, hogy fentebb a lélek spirituális sajátosságairól volt szó, és nem a fizikai testhez vagy az elméhez kapcsolódó női/férfi polaritásról. Ezek a pólusok ugyanis életről életre váltakozhatnak, és a felszabadult lélek túllép ezeken az anyagi kettősségeken.

2018. március 29., csütörtök

Első a kötelesség!

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Először jön a szvadharma, és csak utána az elmerülés a szahaszrárában

Az Úr Krisna azt mondja a Gítában: „Jobb a saját kötelességünket végezni, még ha hibásan is, mint másét tökéletesen.” (Bhagavad-gítá 3.35) Minden emberi lény Isten egyedülálló ajándéka ennek a világnak, és így van egy egyedi ajándéka is, amit adni tud. Meg kell találnunk a sajátunkat a szívünkben és át kell adnunk, mielőtt kilépünk a nirvánába/szahaszrárába. Hogy pontosan mi ez az ajándék, azt senki sem mondhatja meg vagy határozhatja meg, mert rajtunk kívül senki más sem képes belenézni a szívünk mélyébe.

Mielőtt a jógík teljesen beleolvadnak a szahaszrárába, lényeges, hogy beteljesítsék a kötelességüket ezen a Földön. E tekintetben Patandzsalí astánga, vagyis nyolcfokú jógája jelentősen eltér attól, amit általában gjána-jógának, vagyis a tudás jógájának neveznek. Csak a haladóbb, tárgy nélküli (aszampragjáta vagy nirbídzsaszamádhi foglalkozik az önmegvalósítással vagy Isten megvalósításával. E szamádhi elé azonban Patandzsalí a tárggyal rendelkező szamádhi számos másik szintjét helyezi, vagyis olyan szamádhikról beszél, amelyek lehetővé teszik, hogy a világot alkotó tárgyakat azok valójában lássuk. E tárggyal rendelkező szamádhik célja az, hogy a jógi meglássa a ritát, vagyis a szent rendet. A rita, melyet az upanisadok általában vigjánának (megvalósított tudásnak) neveznek, azoknak a szent törvényeknek a megértését jelenti, melyeknek megfelelően Isten kifejezi magát a teremtésében. Ebbe beletartozik e tudás átadása másoknak is. A nagy jógík, mint Patandzsalí, nem a nirvána/szahaszrára elérésére törekedtek, hanem tudományokat hoztak létre – Patandzsalí esetében az orvostudományt (ájurvéda), a pszichológiát (jóga) és a hang tudományát (szakszkrit nyelvtan). Ezt azért tette, mert a világ valóságos, és hozzájárulni hozzá és mások életéhez az isteni kreativitás folyamatához történő hozzájárulást jelenti. 

A jóga nagy ajánlata az, hogy fejlesszük ki a legmagasabb potenciálunkat a magasabb csakráink megnyitása által és utána szolgáljuk az emberiséget és Istent a szvadharmánk beteljesítése által, mely azt a kötelességet jelenti, amit csak mi tudunk beteljesíteni, és senki más. A jóga nem azt tanítja, hogy a világ illúzió (májá), ahogy az advaita védánta teszi, hanem valóságosnak tekinti azt. A jóga szerint Isten nem csak a transzcendens Istent (A nirguna brahman, Siva, a Tao, az Atya) jelenti, hanem az immanens Istent is (Sakti, a Szentszellem, a prána). Ez azt jelenti, hogy a világ Isten teste és kifejeződése. A világ valós, az emberiség valós és minden egyénnek lehetősége van felébreszteni az Istent önmagában, és eszközként szolgálni Isten végtelen kreativitásának és örömének kifejezéséhez."

2018. március 28., szerda

Merj boldog lenni!

Sokszor látok példát arra, amikor valaki látszólag jó helyszetben van az életben anyagilag, mégsem tud boldog lenni. Persze a "jó" és "rossz" helyzet viszonylagos, és az anyagi boldogság is átmeneti, de éppen ezért, ugyanazt a helyeztet láthatjuk úgy is, hogy megtaláljuk azt benne, aminek lehet örülni, illetve úgy is, hogy találunk valamit, amin lehet frusztrálódni, aggódni, félni, szenvedni, neheztelni stb. 

Vannak, akiket a bűntudat nyomaszt, vagy éppen a megfelelési kényszer önmaguk vagy mások felé, vagy csak egyszerűen azt a szülői mintát látták, hogy a szülei sem tudtak örülni semminek, és nem tudtak ellazulni, "elmerülni a flow-ban", mert mindig aggódtak valamint, vagy az éppenséggel következő megoldandó feladatra koncentráltak. 

A kötelességtudat és a felelősségteljes hozzáállás az élethez persze jó és fontos dolog, de ha ezzel igyekszünk helyettesíteni a boldogságunkat, az nem igazán fog működni. Mindig belemenekülhetünk a következő megoldandó feladatba az elől, hogy leüljünk, és magunkba nézzünk egy kicsit, hogy miért nem tudunk boldogok lenni, miért büntetjük magunkat fölöslegesen. 

Ha kapunk egy ajándékot valakitől, akkor nem azt kell nézni, hogy tökéletesen megfelel-e az ízlésünknek, vagy hogy tényleg hasznos-e vagy szükséges-e. Inkább örüljünk annak, hogy valaki szeretettel gondolt ránk, amikor ajándékot akart adni, és örömöt akart okozni nekünk. Ha valaki kedves velünk, és megkérdezi, hogy mi bajunk, akkor nem kell egyből gyanakodni, hogy ki akar használni, vagy manipulálni akar. Örüljünk annak, hogy érdekeljük, és nyíljunk meg!

Ha valaki megtesz nekünk valamit, vagy segít, akkor persze lekötelezettnek érezzük magunkat, de örüljünk annak, hogy az illető segítőkész volt, és nem csak úgy elment mellettünk, hanem megpróbált örömöt okozni. Persze ha mi is megtanulunk ilyen önzetlenül viselkedni és segíteni, és őszintén kommunikálni egymással, nem csak úgy tenni, mintha érdekelne, hogy mi van vele, akkor már ebből a szolgálatból is örömöt fogunk tudni meríteni, még akkor is, ha nem viszonozzák. A legnagyobb akadályozó tényezők abban, hogy minden pillanatban boldognak érezhessük magunkat, a félelmeink és az irigységünk. Ha nem tudunk örülni mások örömének, sőt, kivetnivalót találunk benne, mert más az értékrendje, mint a miénk, akkor a minket érő szerencsét sem fogjuk felismerni, értékelni, és nem leszünk hálásak érte az Univerzumnak. 

Minden pillanatban fel lehet fedezni a boldogságot, ha merünk teljességgel jelen lenni a MOST-ban, és elengedjük a múltat és a jövőt. Nem kellenek hozzá különösebb anyai dolgok, csupán a megfelelő látásmód és hozzáállás.

2018. március 27., kedd

Patandzsalí és az Ísvara

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Ahogy korábban elmagyaráztuk, a bhakti kifejezés a bhadzs(felosztani) igetőből ered. A bhaktamindig látja a felosztottságot/különbséget önmaga és Isten között. Amikor megpillantja Istent, akkor határtalan erőként, intelligenciaként, kreativitásként és szeretetként látja, és e megnyilvánulás hihetetlen mértékű szeretetet ébreszt abhaktábanIsten iránt. Attól a naptól kezdve a bhaktaeksztatikus transzban tartózkodik, miközben Istent, a szerelme tárgyát szeretné elérni. Az ilyen intenzív Isten-élmény csak aszagunaBrahmannal (a formával rendelkező Istennel) élhető át, például Jézus Krisztus, az úr Krisna, Ráma vagy Kálí. A forma nélküli Abszolúttal kapcsolatban ezt nem élhetjük át, mert azt hűvös, szenvedélymentes, nirvána-szerű állapotban érhetjük el. Pontosan itt találjuk az egyik erős kritikát, amit a jóga megfogalmaz az advaita védántávalszemben. A jóga az emberi lény összes aspektusát kihasználja: a testet az ászanák; a légzést a pránájáma; valamint az elmét a strukturált meditáció során, melyben csakrákat, mantrákat stb. alkalmazunk; az intellektust az istenről szóló tudás és Isten törvényének megismerése által; és végül, de nem utolsósorban, az érzelmeket pedig a az isten iránt érzett intenzív, szakadatlan szeretet által, amit bhaktinaknevezünk. Az emberi lény ugyanis érzelmes, és nem egy rideg, elkülönült, intellektuális és öröm nélküli robot, ahogy azadvaitafilozófia azt elképzelné. Mark Twain volt az, aki azt mondta: „Ahhoz, hogy teljes mértékben értékelni tudjuk az örömöt, kell valaki, akivel meg tudjuk osztani.” Ez a bhaktititka. Ha megosztjuk az örömünket Istennel, akkor megkapjuk annak teljes értékét.

Patandzsalí és a forma nélküli Abszolút

Patandzsalí Risi is hasonló állásponton van. A Jóga-szútrábankijelenti, hogy az elme felfüggesztése (és ezáltal a megállapodást a tudatban) a gyakorlás és elkülönülés kettős eszközével érhető el (Jóga-szútra1.12). Egyértelműen elkülöníti magát az advaita védántistáknézetétől, mely szerint a tudás, illetve elkülönülés önmagában elegendő a felszabadulás eléréséhez, és hangsúlyozza az olyan, fegyelmet igénylő technikai gyakorlatokat, mint az ászana,pránájámaés a jóga-meditáció. Emellett egyértelműen kizárja, hogy a forma nélküli Abszolút (nirguna brahman) imádata megfelelne a jóga elveinek. Hogy négyszeresen is alátámassza az isten iránti meghódolás szükségességét (Jóga-szútra1.23, 2.1, 2.32, 2.45), a bölcs úgy írja le Istent, mint a tudat egy különleges formáját, mely örökké szabad, nem érinti a karma és a szenvedés (Jóga-szútra1.24); mindentudó (1.25), örök (1.26), és aki kinyilvánítja a szent Óm szótagot (1.27), mely az összes többi hangrezgés eredete. Különösen jelentős az alábbi kijelentése: purusa visésa ísvarah- „Isten egy rendkívüli lény”. Ezzel azt szeretné kifejezni, hogy Isten nem csak az univerzumban található összes dolog összessége, vagy minden oka, vagy ahogy az advaita védántistákmegfogalmazzák, a forma nélküli Abszolút. Mivel Isten „különálló”, ezért Patandzsalí szerint megkülönböztethető minden mástól. 

Teljesen egyértelmű, hogy Patandzsalí miért javasolja a meghódolást Istennek, mint egy különálló élőlénynek: mert mi is különállóak vagyunk. Hogyan tudná egy különálló, formával rendelkező lény imádni a forma nélküli Abszolútat (a nirguna brahmant), miközben aktív ebben a világban? Hogy megadjuk a tiszteletet a régi advaita védántistáknak, el kell ismerni, hogy ők az egyetlen logikus befejezéséig vitték a kérdést: vagyis teljességgel lemondtak a pénzről, szexről, a családi kötelékekről és a testről (ebbe az ászana-gyakorlás is beletartozik, mert miért edzenénk a testünket, ha azt gondolnánk, hogy illúzió?). Mert ha eggyé akarunk válni a forma nélkülivel, nekünk is el kell engednünk minden formát. Ugyanezt a nézetet vallották az olyan bölcsek, mint Ramana Maharisi és Paramahamsza Ramakrishna."

2018. március 26., hétfő

Hány istenség van a hinduizmusban?

A hinduizmus általában sokistenhitű vallásként ismert. Egyes források arra hivatkoznak, hogy a védikus iratok 330 millió istenségről tesznek említést. Ez a félreértés abból fakad, hogy a szanszkrit "kóti" szó egyaránt jelenti azt, hogy tízmillió és azt is, hogy "fajta", vagy "típus". A Satapatha Bráhmana és számos más írás is világosan elmagyarázza ezt a témát.

jaszja trajasz-trimsád dévá angé szarvé szamáhitá, szkamma tam brúhi katamah szvidéva szaha (Atharva Véda 10.7.13)


"Isten befolyásával ez a harminchárom dévata (félisten) tartja fenn az univerzumot.

A Brihad-áranjaka Upanisadban (1.9.1) találhatjuk azt a párbeszédet, melyben Jágjavalkja Risinek felteszik a kérdést, hogy hány félisten van. Azt mondja, hogy háromezerháromszázharminchárom. Amikor ismételten felteszik a kérdést, akkor azt válaszolja, hogy harminchárom. Amikor még egyszer megismétlik a kérdést, akkor azt válaszolja, hogy hat. Végül azt mondja, hogy csak egy Isten van. 

A harminchármas számot a következőképpen magyarázza el Jágjavalkja Risi: A nyolc Vaszu, a tizenegy Rudra, a tizenkettő Áditja, Indra és Pradzsápati (1.9.2) Ez összesen harminchárom.

1. A nyolc Vaszu a Föld, Víz, Tűz, Levegő, Éter, Hold, Nap és a csillagok. Azért nevezik őket Vaszunak, mert bennük lakik minden, ami él, mozog vagy létezik. A sámánikus világképet is ezek az alapelemek alkotják. A nyolc Vaszuról a Mahábhárata (1.66.18) is említést tesz. 

1. A tizenegy Rudra: a tízféle prána (életlevegő), vagyis a prána, apána, vjána, szamána, udána, nága, kúrma, krikara, dévadatta és dhanandzsaja. A tizenegyedik az emberi lélek. Azért nevezik őket Rudráknak, mert amikor elhagyják a testet, akkor az meghal, és a halott rokonai megsiratják. Rudra azt jelenti, "aki sírva fakaszt". (A Harivamsa Purána 13.51-52-ben is említve vannak.

3. A tizenkét Áditja a tizenkét hónap urai, melyek az évciklust alkotják. Az évciklus múlása minden feltételekhez kötött lény vagy anyagi tárgy elmúlását jelképezi (Mahábhárata 1.65.15-16)

4. Indra az eső és a villámlás félistene, és általában az energiát képviseli. 

5. Pradzsápati, vagy Jagja az Úr Brahmára, a teremtő félistenre is vonatkozik. Ő adta tovább az áldozat végzésének szabályait, mely által az emberiség megfelelő levegőhöz, vízhez, esőhöz és zöldségekhez jut. Brahmá a művészetek és a védikus tudás letéteményese is egyben. 

A harminchárom dévata ura és forrása Mahádéva vagy Ísvara, aki lehet Visnu vagy Siva is. A Satapatha Bráhmana 14. fejezete szerint csak Mahádévát kell imádni.

2018. március 25., vasárnap

A nádík és a Kundaliní

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:


nádík és a Kundaliní

A csakrákat számos energiacsatorna, vagyis nádí köti össze, melyek az idegrendszerhez hasonló hálózatot alkotnak. A csakrák szirmainak száma összefüggésben van azzal, hogy hány nádítalálkozik az egyes csakrákban. Egyes jóga-írások hetvenkétezer nádíról tesznek említést. Ezek közül tizennyolc fő nádít szoktak kiemelni, melyek közül a három legfontosabb az ídá, a pingalá és a szusumná (a többi nádí neve: gándháríhasztidzsihvápúsájasaszviníalambusákuhúsankhiníszaraszvatívárunípajaszvinísúrávisvódaríszaumjávadzsrácsitrinídzsihvárákácsitrá).

Az ídá nádí a bal orrlyukból indul ki, és a neve „halvány ideg”-et jelent, míg a pingalá nádí a jobb orrlyukból indul, és a neve „vöröses ideg”-et jelent. E két energiacsatorna közeli kapcsolatban áll a bal (paraszimpatikus) és a jobb (szimpatikus) idegfonattal. Az ídá tipikusan Hold- (vagy jin) jellegű, a szervezet hűtéséért, csillapításáért, a regenerációért felelős, míg a pingalá tipikusan Nap- (vagy jang) jellegű, és a hőtermelésért, az izgalmi állapotért és az átalakításért felelős. A szusumná a központi energiavezeték, mely a gerinc vonalában fut végig. A szusumná szattvát, a kettősségen túli egyensúlyt képviseli, míg az ídá tamaszt, a pingalá pedig a radzsaszt uralja. A pingalá felfelé törekvő, férfias és a testünk jobb oldalát irányítja, míg az ídá lefelé irányuló, nőies és a testünk bal oldalát irányítja. A három fő nádí közvetlen kapcsolatban áll a három gunával, vagy minőséggel, melyek az anyagi világ minden részében megnyilvánulnak: A tamasz a passzivitás energiája, a radzsasz az aktivitás, míg a szattva a ritmus, vagy az egyensúly a kettő között. Mindenkinek az életében és az elméjében jelen van az első két guna valamilyen formában. A tudati evolúció célja azonban a szattva dominanciájának megteremtése, mely a radzsazs és a tapasz kiegyensúlyozásakor jön létre. Ez csak egy közbülső cél, hiszen a szattva is egy anyagi minőség, egy guna (kötél), mely a fizikai léthez köt. A felszabadulás (móksa vagy mukti) eléréséhez túl kell lépnünk a szattva minőségén is. 

Az ídá a hold-energiát irányítja, mely hűsítő hatású, és nektárként írják le. A Nap energiája a pingalá nádíban kering, és melegítő hatású. Mivel elemészti az életerőt és a sejteket, ezért méregként is szokták említeni. Amikor sikerül egyesíteni a két nádí energiáját, és bevezetni a szusumnába, akkor a jógí halottá vagy láthatatlanná válik a világ számára. Ekkor kezdődik a valódi, belső munka. Az ídá és a pingalá az idő két vetületét, a múltat és a jövőt is képviseli, a szusumnát viszont az idő elpusztítójának is nevezik. A pránát ugyanis a kumbhaka (légzésvisszatartás) közben tudjuk megtartani a szusumnában, és ilyenkor „megáll az idő”, vagyis lelassulnak az öregedési folyamatok, valamint az időérzékelésünk is felfüggesztődik, mivel az elme változásai is lecsillapodnak. Ilyenkor a jógi az időtlen jelenben tartózkodik. A jógínak egyensúlyba kell hoznia a férfi és női energiáit, így válik önmagában teljessé és függetlenné. Amikor elérte az ídá és pingalá egyensúlyát, akkor megpillantja a látót (az Önvalót).

2018. március 24., szombat

Az Önvaló és a gyakorlás

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

A jóga gyakorlása általában növeli az érzékenységet. A megnövekedett érzékenység nélkül a tudatosság nem nagyon alakulhat ki. A külső szemlélő számára (barátok, családtagok stb.) vagy magának a gyakorlónak a szemszögéből is mindez úgy tűnhet, mintha a rosszabb énünk jönne felszínre a jobb helyett. Ez azért van, mert érzékenyebbek vagyunk a felmerülő változásokra és jobban befolyásolnak bennünket, nem pedig kevésbé. Az érzékenységnek persze nem az kellene, hogy legyen az eredménye, hogy képtelenek vagyunk feldolgozni azt, amit érzünk, hanem az, hogy képesek vagyunk segítséget kérni, megosztani, és segíteni másoknak. Az a hajlam viszony, hogy a megnövekedett érzékenységgel együtt félrevonuljunk és magunkba forduljunk, nem csak gyakori, hanem szükséges is. Ez önmagunk segítésének egyik formája. 

Amint érzékenyebbé válunk, fokozatosan egyre tudatosabbá válunk a kontaktus vagy elkülönülés különböző fázisaival önmagunkkal vagy a környezetünkkel szemben. Elkezdjük elfogadni, hogy mindkét állapot fontos, és egyforma hangsúlyt kell fektetni rájuk. Ha megpróbálunk az idő száz százalékában teljesen nyitottak lenni, vagy ha folyamatosan elzárkózunk minden külső befolyás elől, akkor nem természetes állapotot akarunk fenntartani, és ellen fogunk állni annak, ami van. Mindkét állapot az extrém szélsőséget jelenti, mindegy, hogy erőnek vagy nyitottságnak fogjuk-e fel. Az egyénnek szüksége van erős korlátokra és a megfelelő kapukra is, hogy beengedjük a változásokat és a látogatókat.

Az az elképzelés, hogy az ászana-gyakorlás elegendő a tökéletes egészség eléréséhez, kétségbe vonható. Az ászana-gyakorlás által bizonyos tekintetben erősebbek vagy hajlékonyabbak leszünk, más vonatkozásban viszont nem biztos. Mindig lesz valami változás, de a változás formája már túl van az irányításunkon. Ha mindig abban reménykedünk, hogy a jövő el fogja hozni a tökéletességet vagy akár egy pillanatnyi boldogságot, az egy olyan problémát vet fel, amit csak önmagunk elfogadása fog feloldani.

Mi a jóga? Mi az, ami spirituális? Az olyan gyakorlatok, mint azászana,pránájáma, és a meditáció finomíthatja a koncentrációnkat és fejlesztheti az öntudatosságunkat, de nincs olyan gyakorlat legyen az fizikai vagy finom szentű, amely önmagában spirituálisabb, mint valami más. A Lélek minden. Mindent áthat, tehát nincs olyan, ami nem a lélek. Ha a gyakorlásnak ezt vagy azt a módját választom, az jobb emberré tesz? Mi az az „Én”, ami nem elég jó, ami azt keresi, hogyan válhatna jobbá ezen gyakorlatok által? A gondolkodó Én és a létező Én közötti konflistus szeparációt okoz. A második Én felismerésének egyetlen feltétele a tudatosság. Minden filozófiai eszme és minden technika egy átmeneti állapotot testesít meg. Minden tanítási módszer ezen a bolygón a test, érzelmek és az elme határain belül mozog. Mindegyiknek megvan a helye és az ideje, és mindegyik potenciálisan hasznos. Minden gyakorlat, amit használunk, egy segédlet a tudatosság eléréséhez. De ugyanúgy, mint a ruhát, amelyet viselünk, végül le kell vetni. Az Önvaló belül van. Mi magunk vagyunk Az.

Amint megtanuljuk fenntartani a kapcsolatot a testünkkel, bármennyire kényelmetlen is, az önelfogadás elkezd megnyilvánulni. Az átalakulás akkor kezdődik, amikor testünket annak igazában tapasztaljuk meg. A jóga gyakorlása által megtapasztaljuk, hogy a testünk átmeneti, miközben tapasztaljuk a testérzeteket, a mozgást, de leginkább az üres teret, és hasonlóan tapasztaljuk meg az elmét is. Az Önvaló ezek közül egyik sem. Van egy testem, de nem vagyok a test. Van egy elmém, de nem vagyok az elme. Vannak érzelmeim, de nem vagyok érzelem. Az érzelmek mögött viszont ott van a béke, egyensúly és a szeretet, a végén pedig csak ez marad.

2018. március 23., péntek

Valóságosak-e a transzélmények?

A transzlégzés workshop után még sok olyan téma maradt bennem, amit helyre kell tenni és feldolgozni, úgyhogy az írásaimat is igyekszem ezek köré kanyarítani. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán valóságosak-e a transzélmények, vagy csupán valamiféle hallucinációról, képzelődésről, álomszerű jelenségről van szó? Ezt a kérdést persze nem olyan könnyű egyértelműen megválaszolni. Vagy inkább úgy fejezném ki magam, hogy többféle válasz is adható a kérdésre, attól függően, hogy milyen premisszákból kiindulva közelítjük meg. 

A Krisna-tudatban azt tanultuk, hogy a lelki világ az igazi valóság, és az anyagi világ csupán egy álomszerű illúzió, bár mégis "valóságosabb" illúzió, mint az advaita védántisták vagy a buddhisták felfogásában. Vagyis az anyagi világ jelenségeinek léte nem függ a szemtanú, a tudatos lény jelenlététől, viszont átmeneti. A Krisna-tudat szerint a spirituális valóság megtapasztalásának kritériuma az, hogy a gyakorló kifejlessze a tiszta odaadást, és megtisztítsa a tudatát minden szennyeződéstől, ami a lelki valóság érzékelésében akadályozná. Így aztán nagyon kevesen érik el Isten "darsanáját" (személyes megpillantását), egy egyszerű transzlégzés nem elegendő hozzá. Egy Krisna-hívő tehát valószínűleg egy transzlégzés vagy sámándobolás alatt átélt élményeket képzelődésnek minősítené.

A buddhizmus megközelítésében minden valóság az elménk képzelődése csupán, így a transzélmények is ugyanolyan "valóságosak" vagy "illuzórikusak", mint a legkeményebb valóságnak hitt anyagi világ. Viszont a buddhizmusban nagyon sokféle vizualizációt alkalmaznak a megvilágosodott tudatállapot elérése érdekében, hiszen bizonyos energiák és "illúziók" hozzájárulhatnak a spirituális fejlődésünkhöz. 

Az advaita filozófia is hasonló módon értékelné a dolgot, bár ők nem keresnek különösebb jelentéseket az ilyen jellegű látomásokban, hiszen, a céljuk a negálás, a tagadás, minden kétségbe vonása, amit brahmannak hiszünk, de leírható és jellemzőkkel rendelkezik. Az advaita a meditációban is egyből a tiszta tudat megtapasztalására törekszik, nem nagyon alkalmaz szimbólumokat és vizualizációkat. 

A jóga viszont annál inkább alkalmazza az irányított vizualizációt, vagy akár a spontánt is. Én magam azt vettem észre, hogy a transzélmények a gyakorló "nyelvén", azaz szimbólumrendszerén keresztül szólnak hozzá. Vagyis azok a tartalmak fognak manifesztálódni, amelyekkel nap mint nap foglalkozik, vagy amiket esetleg elnyom és a tudatalattijában dolgoznak. De az előző szamszkárák (benyomások) szerepe szinte tagadhatatlan. Nem sok eséllyel fogunk olyat látni, amit nem tudunk értelmezni, vagy elképzelni. Az, aki nap mint nap a jóga szimbólumrendszerével és filozófiájával foglalkozik, ebbe illeszthető transzélményekre számíthat, míg egy buzgó keresztény lelkületű ember az ő szimbólumrendszerén keresztül részesül spirituális élményben. Akit a kapcsolatai vagy az élettelen anyagi dolgok kötnek le, az ennek megfelelő transzélményekre számíthat. 

És itt már áttévedtünk a pszichológia területére. Voltaképpen nem is az számít, hogy egy transz során a résztvevő valóban elhagyja-e a testét és az univerzum magasabb vagy alsóbb régióiba tesz utazást, vagy akár előző életeibe, vagy a jövőbe, vagy pedig csupán megváltozik a tudata, és a saját tudatalattijának vagy tudattalanjának a mélyére kerül. A tudatalattink is szimbólumokon keresztül kommunikál velünk, amelyek értelmezésében egy pszichológus esetleg segítséget nyújthat, bár persze a szimbólumok jelentéstartalma is személyenként eltérő rétegződést mutathat. 

A transzélmények lényege szerintem abban rejlik, hogy az átélt képek, szimbólumok, állapotok közül mit tudunk beintegrálni a hétköznapi életünkbe, mennyire tudunk fejlődni tőle, mennyire tudunk haladni a belső egyensúly felé, vagy természetesebben megfelelni az életben ránk háruló felelősségeknek és kihívásoknak. Ha a transzélmény csak legyengít, elveszi a motivációnkat, és menekvésre késztet, akkor nem igazán volt a hasznunkra, bármennyire is szép volt. Ahogy Gánti Bence fogalmazta: "Nem a szép élményekért jöttünk, hanem az igaz élményekért."

2018. március 22., csütörtök

Felszabadulás a cselekvés és tudás által

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Az egyik fő probléma az, hogy az advaita védántisták nem ismerik el, hogy Isten nem csak transzcendens (vagyis a nirguna brahman, Siva, vagy az Atya), hanem immanens is, vagyis a teremtő erő, mely minden pillanatban szinte végtelen számú párhuzamos univerzumot nyilvánít meg (vagyis a Sakti, a Prakriti, a Nagy Istennő, a Szentlélek, az Anyaistennő). Míg a transzcendens aspektusom azonos lehet a transzcendens Istennel és beleolvadhat a forma nélküli Abszolútba, ha végleg belépek a szahaszrárába, a fenomenális aspektusom (vagyis az elmém, a testem és az egóm, melyek a jelenségvilághoz kötnek) bizonyára semmilyen tekintetben nem azonos Isten immanens aspektusával, mely az abszolút erő, a totális intelligencia és a határtalan kreativitás. 

Egy másik fontos különbség a két iskola között az, hogy az advaita védántisták és a jógik más úton közelítenek a tudáshoz. Sankara, az advaita védánta fő tanítója kijelenti Brahma-szútra kommentárjában, hogy a brahmant csak a tudás által lehet elérni, mert minden más út azt jelentené, hogy a brahmant a tettek okozzák (például a meditáció vagy a pránájáma; lásd Sankarácsárja kommentárját a Brahma-szútra 1.1.4-hez, illetve a Vivéka-csudámaní 7. versét). Sankara attól tart, hogy azt gondolhatjuk: a határtalan tudatról szóló tudásunkat a „gyakorlásunk” okozza. Másfelől viszont a Rámájana rámutat, hogy az összefüggés nem oksági, hanem időbeli, vagyis a bölcsek nem „azért” érik el a felszabadulást, mert egész életükben tanulmányozták az írásokat, hanem „azután”, hogy ezt megtették (Rámájana, Ajódhjá-kánda101.29)

Ezt a bizonyos tanítást karma-gjána-szamuccsajának nevezik – tettek (karma) és tudás (gjána) által (sza) elért felszabadulás (muccsaja). És pontosan ez az oka annak, hogy a jógi gyakorlása sohasem ér véget, mint ahogy az advaita védántistáké, akik csupán elmélkednek a végső valóságon (gjána-jóga). A jógi ezzel szemben olyan gyakorlatokat is végez, mint az ászanapránájáma,krijámúdrabandha, meditáció és koncentráció a csakrákon és a mantrák éneklése. Jágjavalkja, az ősi bölcs nagyon erős szavakkal érvelt akarma-gjána-szamuccsaja mellett. Kijelentette, hogy az a nézet, miszerint a felszabadulás elérhető pusztán a tudás által, a tudatlanságon alapul, mert mind a nyolc ág szükséges az eléréséhez (Brihadjógijágjavalkja-szmriti 9.34-36). A modern időkben T. Krishnamacharya is a karma-gjána-szamuccsaja nézetet támogatta az advaita nézetével szemben.

Sok bhakta (Isten odaadó híve) nem is szeretne huzamosabb időre belépni a szahaszrárába, mert az elhomályosítja a különbséget a hívő és szeretett Istene között. Bhászakrácsárja például kijelentette, hogy inkább a sárban fetrengene disznóként az örökkévalóságig, minthogy elérje Sankara advaitájának silány felszabadulását. Ez egy erős kijelentés, de hát a bhakták már csak ilyenek – szenvedélyesek."

2018. március 21., szerda

Az öt elem mágiája

A múltkori, transzlégzésről szóló posztomban említettem azt a megélést, amikor azt éreztem, hogy a karjaim és a lábaim X alakba rendeződnek, Da Vinci metszetéhez hasonlóan, és az univerzum széleiig elnyúlnak, vagy legalábbis magukba szívják a négy elemet. Az egyik lábam (a jobb) a Földbe gyökerezett, és onnan szívta magába a Föld szilárdságát, nehéz és stabil minőségét, míg a másik (a bal) a vízbe merült, és a tenger hullámai nyalogatták. A karjaim közül az egyik ( a jobb) a Nap felé nyúlt, és a végtelen fényt fogadtam be rajta keresztül, míg a másik az ég, a Hold felé nyúlt, és a szellő simogatta. Az ötödik elem a védikus filozófia szerint az Éter, vagyis az Űr, a Tér, amely mindent áthat, és helyet ad a négy elem megnyilvánulásának. Ez a Tér az egész testemet átjárta kívülről és belülről, és nem volt olyan meghatározható az elhelyezkedése, mint a másik négy elemnek, de főleg a szívem körül koncentrálódott, és összekapcsolta, összekeverte a négy elemet. Ahhoz, hogy az ember boldogságban és harmóniában éljen, és elérje a felszabadulást, vagy megvilágosodást, ennek az öt elemnek egyensúlyban kell lennie a testünkben, a pszichénkben és az életünkben.

A védikus szánkhja filozófia szerint tehát az öt elem a következő:

Szanszkrit  Magyar      Jellemzők

Prithiví       Föld         Szilárd, nehéz, mozdulatlan, az illatok forrása
Dzsala        Víz           Nedves, lágy, alkalmazkodó, feloldó, az ízek forrása
Agni           Tűz          Izzó, forró, fényes, átalakító hatású, a színek forrása
Váju          Szél          Könnyed, áramló, gyors, a tapintásérzet forrása
Ákása        Ég            Az űr, a tér, a mindent betöltő üresség, ami helyet ad mindennek, 
                                 hang forrása

Látható, hogy mindegyik elemre van egy egy szótagú magyar szó is, és ezek az őselemek alkotják a sámánizmus alapját ugyanúgy, ahogy az indiai vagy akár a taoista világképben, de az egyiptomi és a kabbalisztikus misztikában is jelen vannak. A kínaiak ugyan a szél és az ég helyett a fát és a fémet használják, én személy szerint mindkettőt elsődlegesen a földhöz sorolnám, bár a fa társítható a szélhez, a fém pedig az általa keltett hangon keresztül akár az éterhez. Minden esetre a fenti öt elem világszerte több hagyományban elterjedt. 

Nos, nézzük meg, hogy mi is a jelentősége ezeknek az elemeknek az életünkben? A Föld és a víz az alapot adják, az anyagi szinttel való kapcsolatunkat alapozzák meg. Ebben a kontextusban Föld inkább az apát, a férfi energiát képviseli, míg a víz az Anyát, a női energiát. Az apánktól tanuljuk meg az erkölcsi tartást, az értékrendet, a felelősségvállalást, az anyánktól pedig a gondoskodást, szeretetet, részvétet, figyelmet, érzékenységet. A bolygón felszínének hetven százalékát víz borítja, és csak 30% a szárazföld. Így nem szabad túlzottan ragaszkodni a Föld rögei által kínált látszólagos stabilitáshoz és biztonsághoz, hanem meg kell szokni az óceánok örökké változó, apályokkal és dagályokkal tarkított állandóságát is. Az élet és az Igazság a tenger hullámai közé rejtőzik, de ugyanúgy a Föld mélye is rejti. A sámáni kultúrákban az Alvilágot vagy a tenger mélyére, vagy a Föld alá képzelték, és ezeken az elemeken keresztül szállt alá a sámán azt alsóbb világokba, majd tért onnan vissza.

A tűz és a levegő elem a felsőbb világokkal való kapcsolat médiuma. A tűz, a fény, a Nap a tudást, a megvilágosodást, az illúzió sötétségének eloszlatását képviseli. A sámánok és a misztikus jógik és képessé váltak a tűz uralására: belső hőt tudtak fejleszteni, de nem féltek a parázstól vagy az izzó vastól, kövektől sem, sőt, a meleget tisztulásra használták. A levegő az az elem, ami a mozgást, a kapcsolatot, az utazást teszi lehetővé, A sámán a szellők szárnyán suhan varázsparipáján (a dobján), vagy sas, vagy valamilyen madár alakját felöltve emelkedik fel a hetedik mennyországig. Az áldozati tűz és a füst nem csak a sámáni, de a védikus kultúrában is központi szerephez jut a szertartások során. 

A levegőt az orrunkon és a szánkon keresztül szívjuk be, és így összekapcsolódunk az univerzumban keringő pránával. A prána (életerő) a levegő és az éter kombinációjából alakul ki, ezért némileg meghatározható a térbeli elhelyezkedése, de mégsincs alávetve olyan korlátoknak, mint maga a levegő elem. 

És végül az Ákása, vagy Éter: ezt az elemet vagy dimenziót főleg a meditáció és a transzállapotok közben érhetjük el. Amikor a légzés megáll, és az elménkből kiürülnek a gondolatok, akkor belekerülünk a Végtelen Térbe, az Ürességbe és megtapasztaljuk azt, hogy a Tér és az Idő hétköznapi tudatállapotunkban megélt limitációi csupán látszólagosak. A négy elem minősége a négy évszakot is átjárja: Szél - Tavasz, Tűz - Nyár, Víz - Ősz, Föld - Tél. Az Éter pedig az idő örök körforgásában, az évszakok váltakozásában jelenik meg.

Az öt elem működését megismerve és integrálva azokat a személyiségünkbe, könnyebben túlléphetünk rajtuk. A jógik és a sámánok által kifejlesztett misztikus képességek voltaképpen az öt elem uralásán vagy irányításán alapulnak, ami hétköznapi emberek számára nem annyira hozzáférhető, mint egy transzcendentalista számára. 

2018. március 20., kedd

Az egyéni és az isteni Én

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Még ma is, bár a világ számos országában büszkén hangoztatjuk a szólásszabadság elvét és a hasonló demokratikus jogokat, gyakran nem vesszük túlzottan jó néven, ha valaki kijelenti, hogy „Én vagyok Isten”. Amikor középiskolába jártam az 1970-es években, az egyik osztálytársam bevett egy halluciongén anyagot. Nem sokkal később a város egyik fő útkereszteződésében találtak rá, miközben autókat állított meg, és azt mondta a bennük utazóknak, hogy ő Jézus és mindannyiukat szereti. Nem hiszem, hogy bárkit is bántani akart, de először bekísérték a helyi rendőrőrsre, majd egy elmegyógyintézetbe irányították, ahol olyan erős nyugtatókkal tömték tele, hogy szabadon engedése után alig tudta visszanyerni a felfogóképességét. De legalább nem végezték ki. 

Nem véletlenül mondta Paramahamsa Ramakrishna, hogy az, aki nem aszkéta, ne mondja, hogy „Én Az (a brahman) vagyok”, mert ártatlanabbul hangzik, ha azt mondják, hogy „Isten fia vagyok”. 

bhakta hozzáállása a szahaszrára-élményhez

Miután elmagyaráztam néhány, a szahaszráráhozkötődő problémát relatív és halandó szemszögből, most nézzük meg, hogy a bhaktákmiért nem vágynak vagy törekszenek aktívan a szahaszrárábantörténő feloldódásra (ami úgyis bekövetkezik magától, amikor a szolgálatuk teljessé válik). Az advaita védántistákazt mondják, hogy az egyéni Én (átman) azonos az isteni Énnel (brahmannal). Az advaitakifejezés az a-dvétőből származik, ami azt jelenti, hogy „nem kettő”. Az egyéni Én (átman) nem más, mint tiszta tudat. Mivel a tudatot nem lehet felosztani, a valódi önmegvalósítás azt jelenti, hogy nem csak a saját Én-ünket valósítjuk meg, hanem mindenki másét és az Isteni Ént is. A szívünkben lévő Szentlélek (vagy Felsőlélek) nem más, mint a bennünk élő Isten. 

A jógik eddig a pontig egyet is értenek, de továbbmennek az érdeklődésben. (A gondolatmenetet itt jócskán lerövidítem, mivel e könyv témája nem a filozófia, hanem a meditáció). 

Az egyéni Én (átman), mint ahogy az isteni Én (brahman) is, nem más, mint tudat. Ez helyes, és elfogadható. De amikor halljuk az Óm hangot és megpillantjuk Istent (darsana), akkor Isten mindenhatónak, mindentudónak és mindenütt jelenlévőnek (OMnipotent, OMniscient and OMnipresent) látjuk, és ebben a tekintetben a isteni Én minden bizonnyal teljesen különbözik a mi vagy mások egyéni Én-jétől. 

Erre a különbségre Ácsárja Rámánudzsa mutatott rá az „azonosság a különbözőségben” (bhéda-abhéda) doktrínájában. Rámánudzsa részletesen megvizsgálta ezt a tényt, és kijelentette, hogy míg az egyéni Én azonos Istennel a tudat tekintetében, az erőik mégis eltérnek. A bhéda-abahédadoktrínát az upanisadokszámos sora is alátámasztja (például Cshándógja Upanisad8.15, Mundaka Upanisad3.1.4.). Azt a nézetet, hogy az egyéni Én és az isteni Én (ísvara) eltér, Patandzsalí is osztja. Patandzsalí azt tanította, hogy bár egy ember, aki a jóga mestere, elérheti a felszabadulást, és azt az állapotot, ami sok tekintetben hasonlít Istenére, a különbség az, hogy Isten (ísvara) mindig felszabadult volt, sohasem volt alárendelve a karmának, mindig mentes volt a szenvedéstől, és mindentudó volt (Jóga-szútra1.24.)

2018. március 19., hétfő

"Akadálymentesítő" Ganésa Mantra

Az Úr Ganésa, vagy Ganapati az akadályok elhárítójaként ismert hindu istenség, Siva fia. Az alábbi mantrát ismételgetve megkaphatjuk az áldását, hogy elháruljanak az akadályok a terveink vagy szándékaink elől.

Óm Vakratunda Mahákája
Szúrja-kóti Szama-prabhá
Nirvighnam Kuru Mé Déva
Szarva-kárjésu Szarvadá

Vakratunda – akinek kanyarog az ormánya; mahákája - akinek hatalmas az alakja; szúrja – a Napisten, a Nap bolygó (más nevei: Bhánu, Áditja, Ravi, Vivaszván); ti – tízmillió; szama – egyenlő; prabhá – a ragyogása; nirvighnam – akadálymentességet; kuru - kérlek, adj; – nekem; va – Óh, Istenség!; szarva – minden; rjésu – erőfeszítésemben; szarvadá – mindenkor.

"Dicsőséget az Úr Ganésának, akinek kanyargós ormánya és hatalmas teste úgy ragyog, mint a sok millió nap, és aki mindenkit az áldásában részesít. Ó Úr Ganésa, kérlek, távolítsd el az akadályokat most és mindörökké az összes tettem és erőfeszítésem elől!"

Az Úr Ganésa az akadályok eltávolítójaként és a siker uraként ismert. Az Úr Ganésa egyik neve az, hogy Vighnésvara, vagyis az Akadályok Ura. Ha úgy gondolja, bárki elől eltávolíthatja az akadályokat, de az is megtörténhet, hogy védő vagy tanító célzattal akadályokat gördít elénk, melyeken a saját erőnkből és tudásunkból kell felülkerekedni, és így segíti elő a felszabadulásunkat. Kétféle vighna létezik: külső és belső. Amikor megtanuljuk eltávolítani a belső akadályokat, akkor a külső akadályok is varázsütésszerűen szétoszlanak. A "Ganésa" név jelentése: A Gana ura. A Gana az Úr Siva szellemkövetőire utal, akiknek a vezetését az Úr Siva kompenzációképpen Ganésára bízta, miután félreértésből levágta emberfejét.

Az Úr Ganésa fejének levágása az apja, Siva által az egót és a tudaltlansággal szennyezett intellektust képviseli, melynek hatására a lélek nem ismeri fel a forrását, ahonnan származik (istent), és ahová haza kell majd térnie. Ne feledjük, hogy Ganésa Siva fia, ezért előkészíti a lelket az egó elveszítésére, melyet Siva fog véghezvinni. Ez a felszabadulás elérésének feltétele. Az Úr Ganésa levágott fejét egy elefánt fejével helyettesítette az Úr Siva. Az elefánt nem felejt, így a feje a tudás által megtisztult intelligenciát és a tiszta egót képviseli, mely már nem akadályozza a felszabadulást. 

Ganésának négy keze van, agy hasa és elefántfeje. Az egyik agyarát letörte, és azt használta íróeszköznek, amikor Srí Vjászadéva a Mahábháratát diktálta neki. Négy kezében a következő eszközöket tartja: szekercét (mellyel elvágja a gyakorlók ragaszkodásait és az akadályokat); kötelet (amivel visszaviszi a lelkeket az Igazsághoz); elefánthajt botot (mely a dharma követését képviseli); és csicseriborsólisztból készült laddut (édességet), mely az odaadás jutalmaként elnyerhető áldást és a legédesebbet, a felszabadulást képviseli. 

A szekerce természetesen nem az erőszakra vagy a gyilkolászásra utal, mert Ganésa nagyon békés. Úgy meditálhatunk rajta, mint egy fénykardon (vagy fényszekercén), melynek éle ragyogó fényt sugároz, és eloszlatja a sötétséget, a tudatlanságot, az abból fakadó ragaszkodásokat és az akadályokat). 

Ez az erőteljes mantra Vighnésvara akadálymantesítő erejével megtisztítja az utunkat az akadályoktól, bármibe is akarunk fogni. Ha sokszor ismételjük ezt a mantrát, akkor több nyugalmat, tisztaságot és szinkronicitást tapasztalunk. Abban is segíthet ez a mantra, hogy hamarabb észrevegyük, ha az elménk elkalandozik és negatív gondolatokba merül. A mantrák rendszeres és őszinte éneklésével az elménk természetesen időzik a jelen pillanatban és ezáltal sokkal boldogabbak lehetünk.