2021. június 13., vasárnap

Tökéletlen szeretet

Sok mindenki úgy gondolja, hogy az élet célja egyfajta tökéletesség elérése. Vagy mondjuk azt, hogy a vallásos emberek szerint a spiritualitás célja egy tökéletes állapot elérése, amelyben alkalmassá válunk a Tökéletes Lény, azaz Isten szeretetére. Megkapjuk az ő szeretetét, vagy beleszeretünk, stb., ez már interpretáció kérdése. Egy a lényeg: az egyistenhívő vallások általában a végletekig idealizálják istenképüket, igyekezve belepakolni mindennek az ellenpólusát, amit önnön emberi mivotukban tökéletlennek, vagy "nem teljesnek" tartanak. Így, amikor megjelenik a feltétel nélküli szeretet kérdése, akkor egyértelműnek tűnik a válasz (nekem is évekig az volt, amíg a krisnás hitrendszert követtem): egyetlen lény létezik a világon, aki igazábl méltó osztatlan és feltétel nélküli szeretetünkre, aki viszonozni tudja azt, és aki igazából maga a szeretet - ez Isten (vagy Jézus vagy Krisna vagy Allah vagy Sai Baba stb., mindenki helyettesÍtse be a tetszőleges Legfelsőbb Istenalakkal). 

Na ebből aztán az következett, hogy Krisna-hívőként megpróbáltam lebontani az egómat és Isten szolgálatába szegődni, és a Tökéletes Lény iránt gyakorolt szeretetem által (akit igazából szemtől szemben soha nem láttam, tehát csak a mások által róla alkotott képbe igyekeztem szerelmesnek lenni) igyekeztem én is megszabadulni a tökéletlenségeimtől, a tisztátalan, szennyes, önző vágyaimtól és szentté válni. Ha őszinte akarok leni önmagamhoz, akkor azt mondom - nem sikerült 20 év alatt aazá a szentté válnom, aki szerettem volna, és amivé erlvárták, hogy váljak. Közben viszont belém ivódott az a szkepticizmus is, hogy minden emberi kapcsolat eleve kudarcra van ítélve, és nem várhatunk tőle semmiféle boldogságot, sőt, ha egy "hétköznapi" embert szeretek, és nem Istent, akkor az csak egy anyagi ragaszkodás, egy kifordított, perverz érzés, még akkor is, ha az a valaki a feleségem, a gyerekem vagy az anyám-apám, stb.

Ettől eltekintve az önkeresési folyamatom nem ért véget a Krisna-tudatos fejezettel, hiszen a keresés mindig folytatódik, életeken, évezredeken és univerzumokon át. Mikor milyen interpretációban fogalmazzák meg éppen a spiritualitást és Istent, a Nagy Szellemet, a Nagy Egészet, abban keresi az ember. De közben a tökéletesség imidzséből viszont kiábrándultam, és már nem igyekszem olyan görcsösen megszabadulni "gyarló" vagy nekem nem tetsző tulajdonságaimtól. Persze igyekszem úgy élni, hogy minél kevésbé bántsak meg másokat, de ez is a szeretet iránti elköteleződésemből fakad. Ha tökéletes vagyok, ha nem, illetve ha tökéletes az, akit szeretek, ha nem az, akkor is a szeretet legalább abban fejeződjön ki, hogy nem bántom meg, nem akarom irányítani, megfeleltetni az elvárásaimnak, stb. Higgyétek el, hogy ezeket a dolgokat még egy "tökéletes" személy iránt gyakorolni sem kis dolog, de a hétköznapi valóságban hús-vér, "tökéletlen" emberek iránt azonban még nagyobb kihívás. És hol van még a "nem-bántás" a valódi feltételek nélküli, elvárások nélküli és nem-tolakodó szeretettől? Amikor szolgálom azt a sok-sok "tökéletlen", szenvedő élőlényt, vagy legalábbis azokat, akik hagyják, hogy szolgáljam őket, vagy akiket rám bízott az élet, akkor azt gondolom, hogy az igazi szeretet nem csak a tökéleteset tudja szeretni, sőt, van valami szerethető a tökéletlenben is. Nem könnyű gyakorolni, az való igaz, de talán ez adja az élet sava-borsát.

Nyilván az emberi együttlét alapvető szabályai közé tartozik a nem-bántás is, vagyis hiába fordulok én szeretettel valaki felé, aki folyamatosan bántani akar. A szeretet puha, és általában nem fogja lefegyverezni a narcisztikus bántalmazót, aki ráadásul észre sem veszi, vagy nem úgy érzi, hogy bántani akarna valaki mást, aki őt szereti. Tehát nem mindenkit lehet szeretni, vagy legalábbis nem közelről, és nem teljesen nyitott szívvel. Akkor ugyanis olyan sok sebesülést fogunk szerezni, aminek a hatására mi is elkezdünk bántani másokat vagy legalább saját magunkat. 

És itt az önszeretet témájához kanyarodunk vissza, amely nélkül szerintem mások irányában sem fogjuk tudni gyakorolni a szeretetet. És ebben az aspektusban is elfogadom azt, hogy nem csak a "tökéletest" lehet szeretni, hanem a "tökéletlen" önmagunkat is el kell fogadni, meg kell bocsátani magunknak és el kell engedni a bűntudatot vagy bármiféle kesergést afölött, hogy nem vagyunk tökéletesek, és így nem vagyunk szerethetők. A feltétel nélküli szeretet ritka kincs ebben a világban, mégis gyakorolni kell, és törekedni kell a fejlesztésére, bármennyire is "feltételekhez kötöttek" a körülményeink és a tudatunk. 

Azt szeresd, aki előtted van, melletted van, azokat az élőlényeket (nem csak embereket, de az Élő Természet összes megnyilvánulását), melyekkel osztozol az élettereden. Ha elutasítod a "tökéletlen" emberi lényeket, és a Természet lényeire csak úgy gondolsz, mint alacsonyabb rendű, kizsákmányolható egyedekre, akkor nem sok eredménye lesz annak, hogyha egy távoli, mindenen túl létező, "tökéletes" istent imádsz teljes odaadással, akivel talán majd egyszer találkozol a halálod után. 

Mág egy utolsó gondolatként azt jegyezzük meg, hogy nagyon sokfélék vagyunk, egyediek, megismételhetetlenek. A "gyógyult" személyiség, bár nem feltétlenül egyenlő a "tökéletessel", mégis életképesebbnek tűnik a szeretet gyakorlása (adása és kapása) szempontjából, mint egy traumákal terhelt személyiség. Ha tehát arra törekszünk az életünk során, hogy kigyógyuljunk a traumáinkból, nem bántsunk másokat, és gyakoroljuk a szeretetet, amennyire tökéletlenül ezt meg tudjuk tenni, akkor már nagyon sokat, alighanem a legtöbbet megtettük önmagunkárt és másokért is. Ha szeretnétek elolvasgatni korábbi eszmefuttatásaimat a szeretetről, belinkelek ide két blogbejegyzést:

Hétköznapi szeretet

Amit nem hagyhatsz hátra

2021. június 12., szombat

A brahman önellentmondása

Újabb részlet az Ísvara-gítából:

3.3. szarvéndrija-gunábhászam szarvéndrija-vivardzsitam
szarvádháram szadánandam avjaktam dvaita-vardzsitam

“Úgy tűnik, mintha az összes tulajdonságnak és érzékszervnek a birtokában lenne, mégis, mindegyiktől mentes. Minden dolog fenntartója, az örök gyönyör formája, a megnyilvánulatlan és mentes a kettősségektől.”

A fenti vers olyan, látszólag ellentmondó tulajdonságokkal ruházza fel a brahmant, mely által abszolút mivolta érthetőbbé válhat, illetve el tudjuk fogadni, hogy a brahman felette áll a „felfogható” és „logikus” kategóriákon, így esetében teljesen természetes a (látszólagos) önellentmondás. A brahman egyszerre uralja az összes megnyilvánult minőséget és mindenki érzékszerveit (valamint az érzéktárgyakat is), ugyanakkor túl van mindenen és tulajdonságok nélküli. A szarvádháram („minden dolog támasza”) és az avjaktam („megnyilvánulatlan” ugyanúgy ellentétpárnak tűnnek, mint a szadánandam („az örök gyönyör”) és a dvaita-vardzsitam („kettősségektől mentes”).

3.4. szarvópamána-rahitam pramánátíta-gócsaram
nirvikalpam nirábhászam szarvávászam parámritam

“Mivel semmilyen tárgyhoz nem hasonlítható, létezése túlmutat a tudás hatáskörén. Ő minden menedéke, a legfelsőbb halhatatlanság és meghaladja az elme kitalációit vagy bármilyen hasonlatot.”

Ebben a versben Siva meg is indokolja a brahman „logikátlanságát”: mivel a brahman semmihez sem hasonlítható, és teljes mértékben magában foglalja az egymást látszólag kizáró kategóriákat is, kijelenthetjük, hogy a brahman pramánátíta-gócsaram, vagyis a közönséges elme számára nem felfogható, megismerhető, tehát túl van a tudáson is. Ugyanakkor a brahman a kutatás végső célja, minden menedéke, és nem különbözik a tudat természetétől. A jógí számára tehát a brahman megismerése nem valamiféle külső tárgy megismerését, hanem önnön tudatára ébredését jelenti.

2021. június 11., péntek

Cassiopeia - az északi ég Királynéje

Miután kiderült, hogy a Cassiopeia a születési szerencsecsillagom, gondoltam, utánanézek, hogy mit tartottak róla az északi félteke ősi kultúrái (mivel főleg a Föld ezen része felett látható ez a csillagkép). A görög mitológia nem okoz csalódást, itt az archetipizált alakok erőteljes fejlődési folyamatok kellős közepén vannak, így sorsukból sok mindent megtanulhat az ember. 
A görög mitológia szerint tehát Cassiopeia az etióp Cepheus király felesége volt (akit a mellette lévő Cepheus csillagkép képvisel). A királyné egyszer azzal dicsekedett, hogy ő még a Nereidáknál (tengeri nimfáknál) is gyönyörűbb. A Nereidák persze ezen felháborodtak és megkérték Poszeidont, hogy büntesse meg Cassiopeiát hiúságáért. Poseidon felesége ugyanis az egyik nimfa, Amphitrité volt. 
A tengeristen odaküldte Cetust (egy nagy cetet, akit a Cetus, vagyis Bálna csillagkép jelképez), hogy háborgassa Cepheus királyságának partjait. Cepheus egy orákulumtól tudta meg, hogy Poszeidon dühét vívták ki, és annak érdekében, hogy kiengeszteljék, fel kell áldozniuk a cetnek a lányukat, Andromédát. Vonakodva ugyan, de eleget tettek a kérésnek és egy tengerparti sziklához láncolták Andromédát. Az utolsó pillanatban mentette meg Perszeusz, a görög hős, aki később feleségül is vette. Az esküvőn azonban megjelent Androméda egyik korábbi kérője, Phineus, és bejelentette, hogy Androméda keze csakis őt illeti meg. Perseus persze harcba szállt szerelméért, de csak úgy tudta legyőzni erőfölényben lévő ellenfeleit, hogy a Medusa nevű szörny levágott fejét mutatta feléjük. Aki csak ránézett Medusa fejére, mind kővé dermedt, beleértve Cepheust és Cassiopeiát. Ezek után Poseidon az égbe helyezte őket, mint csillagképeket. Cassiopeia arra van kárhozva, hogy örökké a Sarkcsillag körül kőrözzön, ráadásul fél évig fejjel lefelé, a hiúsága miatti büntetésként. Cassiopeia ott látható égi trónusán, amint a haját fésüli. A hiúsággal és az áldozathozatallal kapcsolatos leckék ezek. 

A kínai mitológiában volt egy Wangliang nevű legendás kocsihajtó. Wangliangot egyszer megkérte egy Hszi nevű vadász, hogy vezesse a kocsiját. De egész nap nem lőttek egy madarat sem. Miután Hszi visszatért a vadászatról, arra kezdett panaszkodni, hogy Wangliang a legrosszabb kocsihajtó a világon. Wangliang azt kérte, hogy másnap próbálják újra. Ez alkalommal egy reggel alatt tíz madarat fogtak. Hszi egybból meg akarta tartani Wangliangot, mint kocsist. Wangliang azonban nemet mondott, és elmagyarázta, hogy első nap a szabályok szerint vezette a hintót; a második alkalommal azonban csalt, és nekiment a madaraknak, hogy Hszi könnyebben elkaphassa őket. Nem akart egy olyan vadász kocsihajtója lenni, aki nem volt becsületes. "Az ember nem egyenesíthet ki másokat úgy, hogy közben maga meghajol." - mondta.  

A magyar néphagyományban „Korcsma” néven emlegetik. Innen jön ki a „Részegember”.

2021. június 10., csütörtök

A brahman három aspektusa

Újabb részlet az Ísvara-gítából:

3.2. szarvatah páni-pádam tat szarvató ‘ksi-siró-mukham
szarvatah srutimal lóké szarvam ávritja tisthati

Jelen van az összes világban, mindent magába ölel, mindenütt ott vannak kezei és lábai, szemei, fejei, arca és fülei is mindenhol ott vannak.”

Ez a vers egy az egyben megegyezik a Bhagavad-gítá 13.14. versével:

Kezei és lábai, szemei, fejei és arcai mindenhová elérnek, s fülei mindenhol jelen vannak. Áthatva mindent, így létezik a Felsőlélek.”

A dvaita-advaita védánta különbséget tesz a brahman személytelen formája, a paramátmá mindenütt jelen lévő tudatossága és bhagaván, mint a Legfelsőbb Lény kategóriái között. Siva azonban felcserélhető módon használja a parama purusa, paramátmá, átman, brahman fogalmakat. A fenti vers leírása alapján a brahman tudatossága mindent áthat, és így az összes testet öltött élőlény érzékszerveit tekinthetjük a brahman érzékszerveinek, melyeken keresztül mindent lát, mindent hall, mindent képes megtapintani, és mindent irányít is. Nincs semmi, ami rajta kívül lenne, vagy „isten háta mögötti hely” volna. A brahman látszólag szétosztja magát az egyéni tudatosságokba, és rajtuk keresztül próbűálja megismerni önmagát és teremtését.


A híres múla mantra az alábbi módokon dicsőíti a brahman e három aspektusát:

Óm szaccsidánanda parabrahma purusóttama paramátmá
srí bhagavatí szaméta srí bhagavaté namaha

Ó, isteni erő, minden teremtés szelleme, legfelsőbb lény, isteni jelenlét – kérlek, tölts el minden élő lényt! Meghajlok a legnagyobb alázattal a Legfelsőbb Lélek előtt, aki az Isteni Anyában és Isteni Atyában öltött testet.”

2021. június 9., szerda

A halál és a hitrendszerek

Mostanában ritkán szoktam kommenteket kapni a blogbejegyzéseimre. Talán azért is van mindez, mert a legtöbben a Facebookon olvassák a blogjaimat, és maximum oda kommentálnak, ha eszükbe jut valami, nem tudom. Minden esetre bátorítom a kedves olvasóimat, hogy ha erre jártok, és eszetekbe jut valami, akkor írjátok csak alá kommentbe, és ha észreveszem, akkor majd válaszolok is. Az alábbi komment a "Mi történik a halál után?" című blogbejegyzésemre érkezett Szijj Ferenctől:

"No azért az érdekelne, mi az összefüggés a lélek (ha létezik egyáltalán) és a TUDAT között!

Ha létezik lélek, a tudat miért nem képes figyelemmel kísérni a "léleknek" előző életekben történő kóricálását. Születésünktől halálunkig a tudatunk sincs végig jelen: idő kell, míg KIALAKUL, idők folyamán számtalan tényező (genetikai örökség, társadalmi, családi mentális környezet) hatására FEJLŐDIK, és betegségek, idős kor hatására gyakran LEÉPÜL. Ilyenkor MIT CSINÁL a lélek...? Ha a tudat nem vesz róla tudomást, FELELŐSSÉGET SEM VÁLLALHAT egy korábbi létért, így az nem is a mienk! A lélekvándorlás a számtalan szenvedéssel számomra a pesszimizmus filozófiája.

Aztán: Mivel egyéniségünket kismillió dolog befolyásolja, tetteinknek a legritkább esetben vagyunk urai (Pl. tagadom a "szabad akaratot" is) a tudatnak struktúrái között hol lehet megtalálni azt, amiben valóban mi vagyunk, hol az EGO...?

Persze tudom: A "hit" erejével ezek a kérdések könnyen a szőnyeg alá söpörhetők. Ezért vagyok kénytelen Marxnak igazat adni: "A VALLÁS A NÉP ÓPIUMA"

Nos, mint ahogy az eredeti bejegyzésben is, itt sem fogok tudni határozott és cálfolhatatlan válaszokat adni. Volt olyan időszak az életemben, amikor a saját meggyőződésemet és hitrendszeremet tartottam a megingathatatlan Abszolút Igazságnak, és azt próbáltam leerőltetni mindenki torkán, de most már úgy érzem, hogy túl vagyok ezen. Hogy létezik-e karma és reinkarnáció, mint objektív jelenségek, vagy ezek is csupán a hitrendszerünk termékei (tehát ha hiszel benne, akkor létezik, ha nem, akkor pedig nem), ezt most már nem tudnám és nem is akarom kategorikusan kijelenteni. Az ókor nagy hagyományai (Egyiptomi halottaskönyv, Hindu halottaskönyv és Tibeti halottaskönyv) számos kapaszkodót adnak az átkelésre készülődő lélek számára, de ezekkel kapcsolatban is azt gondolom, hogy sok kijelentésüket szimbolikus/archetipikus formában fogjuk megélni, valamilyen támpontot jó eséllyel mégis adnak a halál utáni életben történő eligazodáshoz. A természeti népek sámáni kultúráiban is szinte egytől egyig van valamiféle utóélete a léleknek, az egyéni tudatosságnak a halál után. 

Viszont például a lélek eredetéről és az előző életekről már óvatosabban nyilatkoznak ezek a természetközeli hiedelemrendszerek. Sok helyen úgy tanítjék, hogy a lélek Istentől jön, vagy a csillagokból, vagy az Örök Napból, tehát ebből következőleg elviekben mindenkinek egyforma esélyekkel, lehetőségekkel, adottságokkal, képességekel kellene születnie. Viszont azt látjuk, hogy vannak sokkal jobb helyzetben és sokkal hátrányosabb helyzetben (betegségekkel, mélyszegénységben, értelmi fogyatékkal, vagy bántalmazók prédájaként) megszülető lelkek. Ennek magyarázatára azt gondolom, hogy a karma és a reinkarnáció tana egy kézenfekvő megoldást nyújthat.

Nade térjünk vissza a kérdésekre! A lélek vs a tudat definíciója? Hát ez is egy jó kérdés. Valahol szinonímái egymásnak, hiszen a lélek a testben jelen lévő tudatosság (tekintsük mondjuk egy villanykörtének), a tudat pedig az energiája, amivel beragyogja a testet és az érzékszerveket. Ha a hindu definícióknál maradunk, akkor a lélek (átman) örök és elpusztíthatatlan, ugyanakkor a Teremtés illúziója (májá) képes befedni. Tehát a tudatosság enertgiája lehet fényesebb, halványabb, még meg is színezhető különböző egó-szűrőkkel, sőt, a tudatlanság sötétjébe is veszhet. A lélek azonban, mint a tudatosság eredeti forrása, Aladdin lámpájaként "visszafényesíthető" tiszta állapotába, és ilyenkor sok tanítás szerint eléri a felszabadulást, megvilágosodást, nirvánát, egggyé válik a határtalan kozikus tudat egészével, melynek a látzsólagos részei alkotják a számtalan lelket, testet, anyagi megnyilvánulást. 

Tehát tudati energia vagy tudatosság is lehet feltételekhez kötött (annyira ragyog, amennyire a lélek önmagaként azonosítja magát), de lehet felszabadult is, ilyenkor teljes tudatosságában és fényében ragyog fel, még ha van is egy fizikai teste, amelyben éppen tartózkodik. A tudatosságunk ritkán teljes, így nem jegyezzük meg minden élményünket annak teljességében, és nem tudunk pontosan visszaemlékezni minden részletére, sőt, néha meg is változnak az emlékek az eredeti tapasztalásokhoz képest. A tudatosság fejlesztése nagyon fontos, ebben az életünkben és a halál pillanatában is. 

A lélek különböző szerepekkel, címkékkel, benyomásokkal azonosítja magát, és ezt az azonosságot nevezzük egónak (vagy Jung szerint perszónának). Minél jobban sikerül megszabadulnunk tudatilag az egó által kreált személyiségeinktől, annál közelebb kerülünk önmagunkhoz, önmagunk eredeti minőségéhez, ami viszont nem más, mint a tiszta, határtalan tudat (brahman). Ezeket a kifejezéseket persze sokan felcserélhető módon használják, tehát nincs fix definíció a magyar nyelvben ezekhez a szavakhoz. 

Abban igazat adok a kommentelőnek, hogy a szabad akaratunk sok esetben (főleg az előző, korlátozó programok jelenléte miatt) korlátozott mértékben tud megnyilváulni. Az viszont nem igaz, és a való élet is alátámasztja, hogy ha nem emlékszünk tudatosan korábbi tetteinkre, akkor nem vagyunk felelősségre vonhatóak érte. Vannak például olyan bűnelkövetők, akiknek gyilkolással kapcsolatos emlékképeit az elme ösztönösen a tudatalattiba tolja, és minden kiesik ezzel kapcsolatban. Az ilyen elkövető effektíve nem tud visszaemlékezzni az elkövetett bűncselerkményre, és az elméje ravasz módon még alibit is prezentálhat, így már egy alternatív valóságban mentesíti önmagát az elkövetett tettek iránti felelősség súlya alól. A karma törvényét ez azonban önmagában nem hatástalanítja.

Összefoglalva a karmához való viszonyunkat, illetve a halál utáni létezést, azt mondhatnám, hogy valóban sokféle hitrendszer befolyásolhatja azt, hogy mit élünk meg a halál után, halál-közeli élmények során; vagy éppen egy-egy karmikus visszahatást vagy az életünkben hozott fontos döntések következményeit hogyan tudjuk elfogadni, interpretálni. Valamennyi szenvedés mindenképpen jutni fog, és akkor már érdemes minél többet tanulni belőle. A karma törvénye az univerzumot kiegyensúlyozó fizikai törvények eredete, ugyanakkor a tudatos lélek "beiskolázásának" egyik fontos eszköze is. 

A karma szövevényes összefüggéseit senki sem képes teljes mélységében megérteni, de legalább törekedni kell a törvényszerűségek minél tárgyilagosabb felismerésére, anélkül, hogy bevonódnánk akár az áldozat, akár az üldöző vagy a megmentő szerepében. A saját karmikus történéseinket is meg kell tanulni tárgyilagosan szemlélni, elfogadva, hogy a múltunkon már nem tudunk véltoztatni, de egyszer az összes homokszem lepereg az óra alsó felébe, és a legnehezebb karmikus visszahatás is "kifut", ha eléggé türelmesek vagyunk. Viszont a tanulás mellett fontos az is, hogy hasznosítsuk a tapasztalatainkat, és elkerüljük a korábbi baklövések megismétlését, egyengetve saját utunkat a megszabadulás felé, amikor ki tudunk majd lépni a reinkarnációs körforgásból, és elérünk egy időn kívüli, tudatos állapotot. 

Tehát ahogy Patandzsalí mondta: "A jövőbeni szenvedés elkerülendő." Minél bölcsebben cselekszünk most, annál nagyobb szabadsági fokot érünk el a jövőben. A spirituális tudás és gyakorlatok célja pontosan ez, és nem az, hogy holmi vakhiedelmekből álló dogmarendszerként ópiumként, menekülési útvonalként szolgáljon a felelősség és a kötelességeink, valamint az életünk realitása által elénk állított kihívások elől. A vallás tehát lehet ópium, viszont a tudás inkáb gyógyelixír, mely felébreszti a lelket az illúzió Csipkerózsika-álmából. 

2021. június 8., kedd

A megnyilvánulatlan és a megnyilvánult

Újabb részlet az Ísvara-gítából:

Harmadik Fejezet

A megnyilvánulatlan Úr

3.1. ísvara uvácsa

avjaktád abhavat kálah pradhánam purusah parah
tébhjah szarvam idam dzsátam taszmád brahma-majam dzsagat

Az Úr Siva azt mondta:

A megnyilvánulatlanból származik az idő, az elsődleges anyag és a Legfelsőbb Lélek. Az egész világ e háromból született, tehát a világ brahmanból áll.

Az avjakta kifejezés a számkhja filozófiában a prakriti (Természet) és a purusa (Tudat) megnyilvánulatlan formáira is vonatkozhat. De mivel megnyilvánulatlanok (és itt lép be a pasupata-jóga nonduális elve a számkhja alapvetően duális megközelítésébe), ezért nem lehet megkülönböztetni őket egymástól. Minden esetre Siva kijelenti, hogy három elsődleges dolog nyilvánul meg a megnyilvánulatlanból (vagyis a brahmanból): az idő (kála), az ősanyag (mahat, mely a prakriti már eggyel „megnyilvánultabb”, de még mindig differenciálatlan ősformája), és a Parama Purusa, mely a brahman összes, tulajdonságokkal rendelkező és megszemélyesült inkarnációjára vonatkozik (szaguna brahman). A számkhja filozófia szerint a teremtés folyamata a prakriti és a purusa kombinációjának következtében jön létre az idő (kála) hatása alatt. Siva ebből levonja azt a következtetést, hogy mivel mindhárom brahman, és belőlük jön létre az univerzum, így az univerzum összes megnyilvánulása is brahmannak tekinthető. Ezzel Siva ellentmond Ádí-Sankara következtetésének (brahma szatjam dzsagan mithjá), mely szerint csakis a megnyilvánulatlan tekinthető valóságosnak, az univerzum összes megnyilvánulása pedig illuzórikus, és ezért nem valóságos. Siva szerint minden brahman, és így minden valóságos. 

2021. június 7., hétfő

Látomáskeresés a Hegyen - 7. rész

A Visszatérés

A negyedik nap további részében az alábbi dolgok történtek: dél körül jógáztam egyet, majd játszottam a hangszereken, és megszárítottam a hangszerek tokjait, amik azért kicsit átnedvesedtek az ájszaka folyamán. A délutáni napozást követően elkezdtem az Om Táré Tutáré Turé Szváhá mantrát zengetni. Nem akartam túl korán nekiállni az összepakolásnak, pedig az is volt vagy egy órányi szöszmötölés. Viszont hirtelen, ahogy még a tíz kör mantrázás felénél jártam, láttam ám, hogy Krisztián közelít néhány "serpával", és megszólított, hogy "Eljött az idő, térj vissza a szertűzhöz." vagy valami ilyesmit. Mondanom sem kell, hogy teljesen készületlenül ért a dolog, és így egy lányt ott hagytak, hogy segítsen nekem összepakolni, majd továbbmentek a többiekért. Ma is láttam a pszichedelikus bogarat, egy kicsit az egyiptomiak szent szkarabeuszára is emlékeztetett, aki kapuőrként funkcionál az élők és a holtak világa között. 

Összepakolgattam az oltáramat, a ruháimat, majd leszedtük a ponyvát, a zsinórokat, és végül összeszedtem a négy villás botot a szalagokkal, valamint a zsályatöveket, mert ezeket a záró kunyhószertartás után be kell dobni a szertűzbe. Elindultunk lefelé, a törékeny leányzó magabiztosan vitte a hátán a jó nehéz hátizsákomat, én pedig a hangszereket és a kiülős felszereléseket. Az egyik kiülő segítője egymagában hozta a hátizsákját, és még két szatyrot, de megbotlott, és éppen neki fordult ki a bokája lefelé menet a hegyen. Másnap kiderült hazatérés után, hogy eltörte a bokáját, és hat hét fekvőgipszbe fogják tenni. Azért leértünk többé-kevésbé egyben, és találkoztunk a többi kiülővel is a kunyhó előtt. Majdnem mind a tizennégyen kibírtuk végig a kiülést, és Oguz egy jó erős és forró kunyhóval zárta a szertartást. ott még imádkoztam, hogy ha valamit még itt kell hagynom ezen a kiülésen, az jöjjön ki belőlem a kunyhóban, majd a végén kimásztunk négykézláb, és végre kaptunk vizet!

Amikor kicsit kipihentem magamat és magamhoz tértem, elmentem fürödni a patakban a nyári melegben, jólesett állni a patak olvadt bazaltból álló medrében, melyet évezredek óta koptat a csordogáló víz. Utána az asztaloknál gyülekeztünk, jó volt végre találkozni a csapat többi tagjával. Miközben leküldtük az első falat dinnyéket és első kanál leveseket a torkunkon, megosztókört is tartottunk. Ott persze nem volt idő ilyen részletesen beszámoni az élményeimről, ezért is itt a blogban teszem most meg ezt utólag, összeszedve mindazt, ami megmaradt. Számomra ez a feldolgozási folyamat része is. Lehet, hogy nektek is érdekes olvasni az élményeimről, de nem szabad elfelejteni, hogy mindenki mást él meg egy ilyen kiülés alatt, sok erős dolgot mondott mindenki a megosztókör alatt. 

Az étel hamar eltelített, és éreztem, hogy sokat kell majd innom a következő napokban, mert több kiló víz jött ki belőlem, és a bőröm is pethyüdtté és pergamenszerűvé vált, mint egy öregemberé, a dehidratáció miatt. A nyelésnél fájt a torkom, úgy látszik, elszokott a munkától. A lakoma végeztével össze is pakolgattunk és több fordulóval kivittük a cuccainkat a kocsikhoz a szántóföld szélére. Oguz mindig bátorít ilyenkor, hogy ne rohanjunk el, hanem aludjunk még ott egy éjszakát, hogy legyen idő a feldolgozásra, de egyrészt másnap indult a hétfővel a munkahét, a gyerekeim már nagyon hiányoltak, másrészt nem bántam volna, ha este egy normáis ágyban hajthatom nyugovóra a fejemet. 

Mág egy dolgot eldöntöttem már kint a hegyen: bár előtte még nagyon lelkes voltam, hogy a júliusban esedékes nyitott kiülésre is elmegyek, de most azért besokalltam egy kicsit, nehéz is volt, kétszer majdnem feladtam, és úgy éreztem a végére, hogy van mit feldolgoznom ezután a kilés után. Így inkább várok februárig, amikor is egy 24-30 órás kiülés van betervezve a haladó kurzus utolsó mozzanataként, szintén Cserúton. Azt szeretném jó intenzíven végigcsinálni, de addigra fel kell készülni, és rendesen be kell integrálni mindent, ami ezen a négy napon történt velem. 

Köszönöm Oguznak, Krisztiának és az összes segítőnek és kiülőnek, és a családomnak is, hogy támogattak, segítettek ebben a folyamatban, és köszönöm mindenkinek a szép megéléseket, az őszinte pillanatokat, mert mindenkinek volt része benne, hogy ezt így megélhettem/megélhettük. Zolinak is köszönöm a képeket, amiket felhasználtam a blogokhoz. Minden a rokonom! 

Belinkelem ide alulra még egyszer az előző részeket is, ha szeretnétek egyben végigolvasni az egészet: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész.

2021. június 6., vasárnap

Látomáskeresés a Hegyen - 6. rész

Negyedik nap

A negyedik nap hajnalára ébredtünk, végre közeledik a látomáskeresés vége! Most már csak délutánig kell kibírni a tétlenséget, és ismét visszakerülünk az élet megszokott forgatagába. Engem ezen a kiülésen a fizikai ingerhiány és a "túlalvás" mellett leginkább a semmittevés kínzott meg, tehát például egy jó vastag és érdekes könyvvel remelkül ellettem volna négy napig... Ugyanakkor Oguz már a kiülés előtt emlegette, hogy szeretne hozzátenni majd még egy éjszakát a kiüléshez, és így négy éjszaka után, reggel lenne a záró kunyhó-szertartás. Na azt már biztosan nem bírnám ki ép ésszel...

Minden esetre a kora hajnali hidegben keltem, elvégeztem a reggeli tornámat, majd állva, ülve stb. vártam, hogy följebb jöjjön a nap, és melegebb legyen. A ponyvát vagy háromszor átrendeztem az utolsó napon, csak hogy teljen az idő. 

Vaamikor délelőtt vagy napközben csináltam egy lélekutazást, ez volt az utolsó erőteljesebb utazás ezen a kiülésen. Elkezdtem dobolni, és feltettem a kérdést, hogy mi az a legfontosabb dolog, amit hazavigyek magammal, és amin dolgozzak majd a kiülés után. Amikor beleereszkedtem a révülésbe, egy hegycsúcsot láttam magam előtt, Apu Ausangatét. Ő volt az első Apu, vagyis hegy-szellem, aki megszólított, amikor elkezdtem foglalkozni az inka sámáni úttal. Nagyon erős szent hegynek tartják Peruban. 

A havas csúcs fölött mintha egy csillag kelt volna fel, egy hétágú csillag. Nagyon szépen ragyogott és egyre magasabbra emelkedett, majd ebből a csillagból egy szivárványszínű fénycsóva nyúlt le a földre. A fénycsóván, mintha egy lépcsőn ereszkedne lefelé, egy tündérszerű Nusta, női alak jelent meg, ennek a csillagnak az estrellája (szelleme). Elindult lefelé. Az andoki tanítás szerint mindenkinek van egy születési szerencse-csillaga, és én megkérdeztem, hogy ez-e az enyém, és hogy mi a neve. Azt a választ kaptam, hogy Cassiopeia, és ha jól emlékszem, ez a név már a márciusi Munay Ki elvonuláson is megjött egy hasonló gyakorlat közben. Az inkák persze más néven nevezték a csillagokat, és a Cassiopeiát nem is láthatták, mert elsősorban az északi égbolton látható. Azóta utánanéztem egy csillagászati alkalmazásban, és a születésem éjszakáján valóban az égbolton ragyogott ez a csillag. Majd a mitológiai aspektusainak is utána fogok járni. 

Minden esetre lejött a csillagtündér és átölelt, utána pedig felkísért magához az égi szférába ezen a fény-lépcsőn keresztül. Megérkeztünk ennek a csillagnak a világába. Csodaszép mennyie fény-lények sátálgattak kristálypaloták és szép kertek között, mitha minden tökéletes lett volna. Férfiak és nők formájában jelentek meg ezek az angyali lények, és nagy szeretettel viszonyultak egymásoz.

Az estrella azt mondta, hogy azoknak a lelke kerül ide, akik megtanulják gyakorolni és érezni a feltétel nélküli szeretetet, és akik túllépnek a játszmákon, a bántáson, az ártáson, az önzésen, és mindent és mindenkit tudnak értékelni a belső értékének megfelelően. Ők felemelkedhetnek ebbe a csillagba. Nagyon fontos feladatunk van mindenki felé. Mindazoknak, akiknek Cassiopeia csillagnemzetségének génjei megtalálhatóak a dns-ében, és kapcsolódást éreznek ehhez a csillaghoz, az a feladata, hogy tanítsuk, gyakoroljuk ezt a szeretetet, a Munay-t mások felé. 

Utána azt mondta, hogy elvezet e Királynőhöz, és amikor beléptünk a palotájába, akkor nekem olyan benyomásom volt, hogy a királynő olyasmi szerepet töltött be, mint a méhkasban a királynő. Csodálatos szép női arca volt koronával, és a palástja mintha öt részre volna osztva, vagy mintha öt teste volna, vagy mintha egy ötszirmú virág közepében láttam volna a fejét. Tehát inkább virágszerű volt a teste, mint emberszerű, és ezekből a virgszirmokból nektár folyt le, azokhoz a lelkekhez, akiknek szükségük volt az áldásta és a segítségre. Itt is nagy szeretetet éreztem, és amikor az estrella mindent megmutatott, akkor elindultunk vissza le, a Középső Világba, és búcsúzóul azt mondta, hogy "Ne aggódj, mert mindig veled leszek. Amikor felnézel az égre, és rám pillantasz, akkor kapcsolatba tudsz lépni velem, és ezt a hét sugarat is megkapod, amelyeknek az energiáiról Pumától tanultál. Rajtuk keresztül fog támogatni téged a csillagok energiája. Ott van az oltáradon az a hét kő, ami be lett avatva a hét kozmikus sugárra, azokat használd, és vidd be az életedbe még jobban ezeket az erőket, amikor szükséged van rájuk."

Amikor leértünk, akkor átadott Apu Ausangaténak, a hegy szellemének, aki egy hatalmas nagy, emberszerű formában jelent meg, de a fején nagy hétágú koronával, mint ahogyan Virakocsát szokták ábrázolni. Bevitt a hegy gyomrába, és azt mondta, hogy "Megmutatom neked, hogyan szenvednek az emberek." A hegy gyomrában, a barlangokban mintha beteg emberek lettek volna, akik valamiféle szerkezetekre voltak rácsatlakoztatva, és ezek a gépek próbálták kivonni a méreganyagot a szervezetükből, de nem sikerült, mert nem tudták elengedni. Kérdeztem, hogy mi ez a méreg, ami bántja a lelküket, és azt mondta, hogy ugyanaz, ami a te lelkedet is bántotta, és amit megtapasztaltál tegnapelőtt: a düh, a sértődöttség, az elhagyatottság, a keserűség, a kihasználtság érzése, a veszteségérzet, az irigység, a féltékenység. Mindezek ott vannak méregként a lelkükben, és nem tudják elengedni, nem akarják elengedni. Nem tudnak megtisztulni tőle, és ezért szenvednek. Kérdeztem, hogy hogyan lehetne rajtuk segíteni, és azt mondta, hogy csais a feltétel nélküli szeretettel, ahogy az estrella is mondta neked. "A legfontosabb dolog az életedben, hogy gyakorold és másoknak átadd a feltétel nélküli szeretetet, és ezzel lehet az ő lelküket is megmenteni. Nem tudod befolyásolni a döntésüket, a szabad akaratukat, de tudod őket szeretni feltétel nélkül, és ez könnyebbséget ad a lelküknek." 

lassan ismét kiértünk a hegycsúcsra, és  itt is egy csodaszép fénykörbe kerültem. Jöttek az Apuk a különböző irányból, jött a Pacsamama, Földanya. Ő is átitatott a szeretetének ölelésével, és azután jöttek az erőállataim. Magamba hívtam az erőállataim erejét, és az összes szellemi vezetőmet és tanítómat is hívtam, hogy az erejükkel járják át az energiabuborékomat, és az egész egyre jobban kifényesedett, ragyogni kezdett és hatalmasra növekedett. Feloldódtak a határok az Én és az Univerzum között. Ennyi volt ez az utazás, megköszöntem a szellemeknek a tanítást és az áldást. 

A nap többi részét azzal töltöttem, hogy vártam a köd eloszlását és a nap melengető sugarait. Akkor le tudtam vanni magamról a sok ruha-réteget, és kifeküdtem egy kicsit napozni. Az az igazság, hogy az utolsó napra az ember elméje már tolja el magától a szellemi gyakorlatokat, inkább már csak a henyélés és a várakozás ment. Találtam viszont egy fát, melynek a levelei kicsit hasonlítottak a perui szent kokacserje leveleihez, és elvégeztem hét felajánlást a hét irányba, mintegy szavakba öntve azt, amit szeretnék hazavinni erről a kiülésről.

2021. június 5., szombat

A képesített tanítvány

Újabb részlet az Ísvara-gítából:

2.55. náputra-sisja-jógibhjó dátavjam brahma-vádibhih
mad-uktam étad vigjánam számkhja-jóga-szamásrajam

A brahman követői csakis a fiaiknak, tanítványaiknak és a jógíknak adhatják tovább ezt a tudást, a számkhja és a jóga tudását, melyet én tanítok.”

A brahmanról szóló tudás átadásának mindig is voltak feltételei a védikus hagyományban, mint ahogy más kultúrákban is csak az arra méltó, bizonyos belső tulajdonságokat elért, illetve a tanítóval elkötelezett viszonyban lévő személyek voáltak jogosulttá a spirituális tudás megkapására. E „szűrésnek” kettős szerepe volt: egyrészt így törekedtek annak elkerülésére, hogy a spirituális tudás arra nem méltó személyek birtokába kerüljön, akik esetleg visszaélhettek volna vele; másrészt, ha a tanítvány még nem érte el a pszichospirituális fejlődés bizonyos szintjeit, és túl korán kapott meg túlzottan magas szintű tudást és gyakorlatokat, akkor a helytelen megértés vagy inkompetens gyakorlás következtében önmagát is veszélybe sodorhatta. Az Upanisadok és a Bhagavad-gítá az alábbi módokon jellemzik a brahmanról szóló tudás megkapására alkalmas személyeket:

Svetásvatárá Upanisad 6.22:

védánté paramam guhjam purákalpé pracsóditam
náprasántája dátavjam náputrájásisjája vá punah

A Védánta mélységes titkait már az előző világkorszakban is tanították. Nem szabad azonban átadni őket azoknak, akik nem békések, nem a fiaid vagy a tanítványaid.”

Máitrájaníja Upanisad 6.29:

A jóga gyakorlása által az ember szert tesz az elégedettségre, az erőre, hogy kitartson jóban-rosszban, és a kiegyensúlyozottságra. Ne tanítsátok ezt a legbizalmasabb tudást azoknak, akik nem a fiaitok, tanítványaitok, és akik nem kiegyensúlyozott elméjűek. Csak annak szabad átadni, aki odaadó a tanítója iránt, és aki minden szükséges tulajdonsággal rendelkezik.”

Végül a Bhagavad-gítá 18.67. versében további részleteket olvashatunk arról, hogy mely tulajdonságok teszik alkalmassá a tanítványt a brahmanról szóló tudás befogadására:

idam té nátapaszkája nábhaktája kadácsana
na csásusrúsavé vácsjam na csa mám jó ’bhjaszújati

Ezt a meghitt tudást soha nem szabad átadni azoknak, akik nem önfegyelmezettek, nem odaadóak, nem végeznek odaadó szolgálatot, vagy irigyek Rám.”

Így végződik az Ísvara-gítá második fejezete, melynek címe: „A változásoktól mentes Önvaló” 

2021. június 4., péntek

Látomáskeresés a Hegyen - 5. rész

Az előző napon megcsináltam még az Erő övei természet-kontemplációt, az is nagyon jóleső érzéssel töltött el. A gyakorlatot majd részletesen le fogom írni később. Az Erő övei beavatáshoz hasonló módon (csupán a Föld és Víz elemek vannak felcserélve) a farokcsonton keresztül kapcsolódunk a vizekhez és az Óceán-anyához, és a fekete számíból egy övet fonunk a medencénk köré, mintha egy pelenka lenne. A napfonati csakránál a vörös számít hívjuk be a Földanyától, és itti is övet fonunk belőle a derekunk köré. A következő öv az arany (szívcsakra, Nap-apa), majd az ezüst (torokcsakra, Holdanya, Szélanya, csillagok), és végül a lilás fehér (két szem és a harmadik szem, a mély Kozmosz, vagyis a Nagy Szellem energiáját kell behívni. A végén a nyolcadik csakrából, a Virakocsából még egy szivárványszínű zuhatagot is vizualizáltam, amint teljességgel átárja az energiabuborékomat.

Ezután még elvégeztem a Kundaliní-légzógyakorlatot, de sok minden nem történt ezalatt sem. Valahogy a koplalással együtt nem üt akkorát a dolog, mint egyébként szokott. A csörgőt és a dorombot is használtam minden nap, a dobon kívül. 

Harmadik nap is egészen időben megérkeztek Oguzék, és megkérdezte, hogy megy a kiülés. Mondtam, hogy elég nehéz élmény, erre azt válaszolta, hogy van, amikor a szenvedéssel kell dolgoznunk, ahelyett hogy menekülnénk előle. Ezt az éjszaka folyamán szerintem sikerült is kimaxolni. Megkínáltak odrvossággal, megittam a pohár vizet. Ezzel már úgy éreztem, hogy csak ki fogom bírni a kiülést. Üldögéltem, játszottam a hangszereken és vártam, hogy elkezdődjön az esti éneklés a szertűz körül, de csak nem kezdték, pedig már egészen sötét kezdett lenni. Most pedig azon hisztiztem be, hogy miért nem kezdik az éneklést. A böjt előrehalatával a Szellemvilág és a fizikai világ közötti "hártya" is elkezd elvékonyodni. Ezért az ember a kiülés vége felé a legkisebb paraméterek hatására is elkezdhet a hétköznapi tudatállapotból "átkapcsolni" a transzállapotba, és még nyitott szemmel is láthat mindenféle lényeket, formákat a fák leveleiben, kérgében, a felhők formájában stb. Viszont ignerlékenyebbé is válhat az ember, és van, akinél ez a hiperérzékenység még napokkal a látomáskeresés vége után is fennáll. Erre mondhatnánk azt, hogy ami másokban vagy a körülményekben idegesít, azzal van dolgod önmagad belső világában. 

Szóval elkezdtem megint hangosabban dobolni, most nem volt bennem olyan sok mély indulat, csak jólesett hangosan ütni a dobot, aztán néha elhalkulni, visszaerősíteni. Persze ilyenkor a harmadik nap végefelé az ember már mindenen képes felhúzni magát. Mire végeztem, hallottam az éneklést a völgyből, de ugyanakkor az eső is rázendített, és esett vagy két órán keresztül. Még jó, hogy megcsináltam a menedéket vízmentesre, és így nagyjából vízhatlanul tudtam tartani a cókmókjaimat. Pár órán keresztül esett az eső, de elég jól bírta a menedék. Viszont rájöttem, hogy teljességgel képtelen vagyok elaludni. Már a második éjszaka is nehezen ment, mert elég alaposan kipihentem magamat addigra, most viszont ott feküdtem a hálózsákban, ráadásul jó fülledt is volt az éjszaka az esőnek és a párának köszönhetően, és egyáltalán nem akart álom jönni a szememre. 

Elkezdtem végezni egy lassú, finom transzlégzés-változatot, és közben azt kértem, hogy megszabadulhassak a gyermekkori traumáimtól, és visszautaztam az anyamáhbe, aztán végigéltem az anyaméhben töltött időt, a születést, néhány gyermekkori emlékemet anyámmal, fiatalkoromból, az első szerelmemet, aztán valahol elvesztettem a fonalat.

Forgolódtam jobbra, balra, a hátamra, de már mindegyik pozíció kényelmetlen volt. Az elalvásra tett ismételt kísárleteim után nekiszegeztem a kérdést a Szellemvilágnak: melyik szellem van itt, amelyik nem hagy elaludni? Azonnal jelenjen meg! Ekkor egy medvét láttam magam előtt, és arra gondoltam, hogy valamit kelene kezdeni vele, hogy elaludjon. Egy tóból elkezdtem halakat kifogni, hogy jóllakassam, hátha akkor ő is elmálmosodik. Mézet is szereztem neki, és miután jóllakott, elmet pihenni, és engem is jobban hagyott elbóbiskolni. 

Végül az ájszaka közepén fleadtam a dolgot, és ingewrülten kipattamtam a hálózsákból, gondolván, hogy valamilyen erőteljesebb impulzusra lesz szükség. Levetkőztem, alsógatyára, és bár már nem esett az eső, felültem a ponyva alatt átsüvítő hűs szellőben, gondolván, hogy most végzek egy kis WIm Hof-hidegmerülést, és addig így maradok, amíg nem kelzd el vacogni minden orciákm. A testem ugyanis izzott a hálózsákban, és hidegre vágytam. Közben elkezdtem zengetni az Om Namah Sivaya mantrát, gondoltam, hogy elmondom 1080-szor, hátha közben kihülök. Jólesett a dacolás a hideggel. Elmondtam a tíz kört, és azután visszafeködtem a hálózsákba, és valahogy sikerült elaludni. 

Kisvártatva azonban erős deréktáji fájdalmakra ébredtem, mintha vesegörcsöm lett volna, vagy idegbecsípődés a derekamban, de inkább egy széles sávban fájt a derekam. Nem tudtam fekve maradni, magzatpózban próbáltam elmulasztani a görcsöt, meg ugyanazt térdelő helyzetben. Mindenre gondoltam, hogy most azonnal le kellene menni és mentőt hívni, vagy valahogy véget vetni ennek az elviselhetetlen fájdalomnak. Közben egy ilyen lázálom-szerű dolog jött, amit emlékeim szerint "gyógyító írásnak" vagy valami hasonlónak lehetne nevezni. Nem emlékszem pontosan, de mintha olyasmi lett volna, hogy amikor leírunk egy szót, akkor abban benne van az a trauma, ami beteggé tesz, és van egy módja, hogy kiemeld a traumát belőle, és meggyógyulj. Az álmomban persze iszonyú humbugnak tűnt a dolog, és nagyon szenvedtem közben.Végül valahogy sikerlt lecsökkenteni a fájdalmat elviselhető mértékűre, és igyekeztem ismét elaludni, már hajnal felé.

2021. június 3., csütörtök

Siva kegye

Újabb részlet az Ísvara-gítából:

2.54. na tésám punarávrittih kalpa-kóti-satair api
praszádán mama jógíndrá étad vedánusászanam

A nagy jógík számára még sok millió kozmikus ciklus után sincs visszatérés, így tanítják a Védák. Ez bizony az én kegyem.”

A na tésám punarávrittih („számukra nincs visszatérés”) kifejezés a Brihad-áranjaka Upanisad 6.2.15. versében is megjelenik. Egy kalpa (kozmikus ciklus) 4 milliárd 320 millió földi, azaz Napévvel egyezik meg. A sata kóti kifejezés ezermillió, vagyis egymilliárd kozmikus ciklust jelöl. Ez összességében sok-sok teremtés és kozmikus pusztulás korszakait is magába foglalja. Az Ísvara-gítá szerint az a jógí, aki elérte a Sivával való egység állapotát, soha többé nem tér vissza a szamszára körforgásába, vagyis egy maradandó spirituális helyzetet ér el. A hinduizmus szakértői között vita tárgyát képezi, hogy a jógí vagy gyakorló elérheti-e ezt az állapotot a saját erejéből, vagyis a saját tökéletes gyakorlásának köszönhetően; vagy pedig Siva, mint Legfelsőbb Tudat kegyére, áldására is szüksége van hozzá. Siva szerint mindkettő elengedhetetlen a sikerhez: ha a jógí csak a saját erejére támaszkodik, akkor az egója megakadályozza a végső helyzet elérésében. Viszont ha csak az indokolatlan kegy erejére támaszkodik, az önmagában nem lesz elég, sőt, az, aki nem gyakorol komolyan, hiába reménykedik Siva kegyében.


2021. június 2., szerda

Látomáskeresés a Hegyen - 4. rész

Harmadik nap

A félig "átmulatott" éjszaka után felkeltem pirkadat után valamennyivel, de persze nem éreztem álmosnak magamat. Megint jól jött a kis reggeli torna a hűsben, majd leültem légzőgyakorlatokat végezni. 108 fújtató légzés után végeztem egy belső és egy külső légzésvisszatartást, mindezt ismét hét körön keresztül. Talán egy kicsit jobban hatott, mint az előző napi Wim Hof légzés. Szombat reggel volt, a kiülés felénél lehettem. Kaptam két dalt, amik ott motoszkáltak a fejemben:


"Tárd ki a szíved!
Lüktet az Élet!
Földanya ébred!
Nyisd meg a lelked!"

A másik szövege:

"Tűzből jöttem régen, tűzzé válni féltem
Tűzbe lépek mostan, hogy a lelkem mossam."

Kipakoltam az oltárat, didgeridoo, furulya, délelőtt napoztam, dél körül jógáztam. Délután megint kifeküdtem a kis sziklám fölé napozni, és közben depresszióztam, hogy nem jönnek a látomások, és nem vagyok motivált egyáltalán a szellemi munkára, leginkább csak wellnessezek ezen a kiülésen. Már kialudtam magamat, lett egy kis színem is, a digitális detox is megvan, de a szellemi dolgokban valahogy most nem haladok. A jó időjárás és szuper környezet ellenére valahogy úgy tűnt, mintha az idei kiülés nagyobb próbatétel lenne, mint a tavalyi volt a kunhyóban, bár lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, nem tudom. Minden esetre azt eldöntöttem magamban, hogy ha holnap reggelig kibírom, akkor már nem érdemes lemenni, mert úgyse ehetek a kunyhó előtt, maximum ihatok. Illetve azt is elengedtem, hogy az egy hónap múlva esedékes, nyitott látomáskeresésre is kiüljek, mert most megint kell egy pár hónap, mire ennek egyáltalán értelmét fogom látni. Annyi mindent csinálhatnék otthon, ha éppen nem itt rostokolnék a négy égtáj közötti kis négyzetemben. Közben persze az életemmel kapcsolatban is sok negatív gondolat jött a sikertelenséggel, értelmetlenséggel, kudarcokkal, veszteségekkel kapcsolatban. 

Közben elkezdett egy kicsit cseperegni az eső, mintegy figyelmeztetésképpen, és én kaptam az alkalmon - átdesignoltam a ponyvás menedéket, hogy jobban védjen engem és a cuccaimat az eső elől, ha netalán éjszaka kedve támadna rázendíteni. Miután megcsináltam a menedéket, beültem a matracra. Merengtem jobbra-balra, aztán úgy gondoltam, hogy ha most már úgysincs mit csinálni, megfogpm a dobomat, és megpróbálok ismét révülni, hátha jön most valami a Szellemvilágtól. 

El is indult egy elég részletes látomás, ahogy doboltam. Először mintha egy furcsa dobot láttam volna, rárajzolt sámán-szimbólumokal. Utána mintha szárnyai is lettek volna, és utána végül mindez átalakult egy jurta tündökévé, és kirajzolódott az egész jurta, kiderült, hogy ez az én jurtám, amit nagyon szeretnék, hogy megvalósuljon, és a csúcshegyi telkünkre kerüljön. Abban a jurtában láttam magamat, ahogy szertartást végzünk a feleségemmel, és sok ember jelen volt, aztán a jövőt láttam. Ott éltem sokáig ezen a telken, a gyerekeim is egészen felnőttek már. Sok mindenki megfordult ebben a jurtában, a tanítóim, Oguz is, Puma is, más híres tanítók, sámánok is tartottak ott programot, szertartást, dobkört. Szóval nagyjából úgy nézett ki ez a része a látomásnak, mintha megvalósulnának az álmaim és a kéréseim a Szellemvilághoz.

Miután ezt így megmutatták, nem tudom, hogy megnyugtatásképpen vagy milyen célból, de utána elindult egy utazás, egy óriáskígyót láttam, amelyik bekapott, és bekerültem az emésztőcsatornájába, majd átalakultam fénnyé, és kiürített magából. Majd ez a folyadék lefolyt a kövek között a föld alatti vizekbe, majd bele Mamakócsába, a Világóceánba. Utána elpárologtam vízként és a felhőkbe kerültem, és eső formájában leestem az amazonasi dzsungelbe. Egy jaguárra estek az esőcsepek, ő pedig benyalogatta őket, mintha ivott volna belőlem. Valahogy bekerültem a jaguár belsejébe, és a kölykeként megszülettem. Jaguár-kölyökként rohangásztam az erdőben. Egyszer, amikor megöregedtem, akkor meg is haltam, és valami tisztáson vagy fennsíkon maradt ott a holttestem, majd jött a kondorkeselyű, és elkezdett falatozni belőlem. Így átkerültem a Kondorba, és elkezdtem repülni vele, fölfelé az égbe. Közben a Kondor átalakult kristálykeselyűvé, én pedig a szívében lüktettem egy vörös gömbként, én voltam a Kondor szíve. 

Amikor megérkeztönk a legfelső szférába, a Kozmosz, a Felső Világ legmagasabb szintjére, amit Puma úgy nevez, mint a Nap, amely soha nem kel fel és soha nem nyugszik le, ott ezen a sárgás bolygón egy körben ott állt az összes általam ismert isteni személyiség az összes kultúrából, köztük a szellemi segítőim, azok a lények, akikhez imádkozni szoktam, és a Kondor a kör közepére mintegy kiöklendezte ezt a vörös golyót, ami én voltam. Ekkor az isteni lények szívéből elindult egy-egy sugár a kör közepe felé, ahol én ott voltam ennek a gömbnek a formájában, és mintha valamilyen erővel töltenék fel, egyfajta beavatási, erő-átadási szertartás gyanánt. Egyszer hirtelen ez az energiagombóc szupernovaként felrobbant, és az egyik része átrepült a kozmoszon keresztül, mint egy meteorit, és végül leérkezett a Földre vagy a Középső Világba. Becsapódott ez a meteorit, és elkezdte áztatni az eső, sütni a nap. Így a meteorit lassan átalakult földdé, és ebből a földből növények sarjadtak. Majd egy kolibri érkezett meg, amely elkezdte szívogatni ezeknek a növényeknek a virágait, és a tudatom ezáltal átkerült a kolibri testébe. 

A kolibri odarepült az Életfához, és elkezdett fütyürészni, fújni kifelé a fényt a csőréből. Ezáltal mindenféle mintákat, szimbólumokat, kódokat rajzolt az Életfa törzsére. Ezek a fény-jelek elkezdtek beszívódni az Életfa törzsébe, és mintha tápanyaggá válnának, az ágak felé kezdtek vándorolni. Az ágakon keresztül kisarjadtak a virágok és gyümölcsöt hoztak a fán. Az Életfa körül és alatt nagyon sok éhes ember volt, és ezek az édes, szaftos, zamatos gyümölcsök elkezdtek hullani a fejükre, a kezükbe, az ölükbe, és abból jóllakásig ehettek. Ez volt az utazás vége, és utolsó képként egy aranyos-ezüstös szívet láttam, amelyben benne voltunk a feleségemmel, akit nagyon szeretek.

2021. június 1., kedd

Eggyé válás Sivával

Újabb részlet az Ísvara-gítából:

2.52. jan mé guhjatamam déham szarva-gam tattva-darsinah
pravistá mama szájudzsjam labhanté jóginó ‘vjajam

Azok a jógík, akik látják a valóságot, eggyé válnak velem, és elérik legtitkosabb, mindent átható, halhatatlan testemet.”

A tattva-darsin, vagyis az “igazságot látó” jógí az, aki nem csak hogy megérti és megtapasztalja a brahmant, mely Siva örökkévaló, mindenhová kiterjedő és mások számára meg nem ismerhető teste vagy azonossága; hanem eggyé is válik vele. A pasupata-jóga megfogalmazásában a szájudzsja-mukti, vagyis az “eggyé válás általi felszabadulás” azt jelenti, hogy a jógí belép Siva transzcendentális testébe, azonossá válik vele, és így tapasztalja meg a tudat brahman-természetét. Ez a tudás és ez a végeredmény nagyon a legnagyobb titok, vagyis csak a legfejlettebb jógík érhetik el.


2.53. tésám hi vasam ápanná májá mé visva-rúpiní
labhanté paramám suddhim nirvánam té majá szaha

Az univerzum formáit alkotó mágikus májám az ő rendelkezésükre áll. A legmagasabb tisztaságot érik el, a nirvánát, vagyis a velem való azonosságot.”

Mivel a legmagasabb igazságot látó jógí a Sivával való azonosság állapotába lép, Siva misztikus májá energiájának urává is válik egyben. Mindenki mást megköt és megtéveszt ez a májá, kivéve a pasupata-jógít. Bár a nirvána kifejezést a buddhisták tették híressé, a puránákban és más védikus szövegekben is sokszor előfordul. Ebben az esetben a nirvána a Sivával való egyesülésre, a pasupata-jóga végcéljára vonatkozik.

2021. május 31., hétfő

Látomáskeresés a Hegyen - 3. rész

Második nap

A második napon, pénteken reggel korán felébredtem a madarak énekére, még akkor hajnalodott, nem kelt fel a Nap a fák lombja fölé, csak kivilágosodott. Egy darabig még henyéltem a hálózsákban, mert ebben az ingerszegény környezetben belassul az ember, és egyébként is, hová siessen, ráér még mindennel, amit eltervezett arra a napra. Jó dolog, ha napközben minél aktívabb az ember és minél kevesebbet alszik, mert akkor az éjszaka jobban telik. De mivel nincs energia a tankban, eztért bármit csinálsz, utána jólesik egy kicsit megpihenni. Reggel felkelés után ezért nekiálltam egy szál pólóban egy kis reggeli tornának, mert az egyik dolog, ami a leginkább megvisel egy ilyen kiülésen, az a mozgáshiány. Az ízületek átmozgatása fel is melegített, és egy kicsit jobban éreztem magamat a bőrömben az éjszakai forgolódás után. Azután elvégeztem hét kört a Wim Hof-féle légzőgyakorlatból, de igazából nem éreztem azt, hogy nagyon melegem lett volna tőle. 

Utána már magasabbra hágott a nap, és kezdett melegem lenni. Szagolgattam az illóolajaimat (menta, zsálya, copaiba). Elővettem az oltáramat, melyet tegnap este elcsomagoltam. Ilyenkor három dohányfelajánlást is elhelyezek az oltár előtt, a három Világ lakói számára. Igyekszem kifejleszteni egy kis napi rutint, mellyel a napközbeni időt jobban ki tudom tölteni. Ma még ástam egy órácskát délelőtt komótosan, hogy vízszintesebbé tudjam tenni a fekvőhelyemet, de nem lett tökéletes így sem. Napközben didgeridoo-ztam, furulyázta, doromboztam, dobolgattam. Közben egyszer-kétszer kerített hatalmába az az érzés, amikor a feltétel nélküli szeretet kiárad a szívemből, és az élőlények, a Természet egyre nagyobb körét éri el. Ez egy nagyon jó érzés, csak az a baj vele, hogy az egónk nem engedi, hogy mindig fenntartsuk, nagyon könnyen visszacsúszunk a játszmákba és az én/te/ők duális felfogásába. De jó, hogyha ezt be tudjuk hívni a szívünkbe, és tudjuk tapasztalni ezt a gyógyító energiát. Persze nyilván vannak olyan belső tényezők, amik ebbe jobban beleszólnak, és egy ilyen kiülésen ezekkel is dolgozni kell, én is szembenéztem sok mindennel, amiről már azt hittem, hogy fel van dolgozva. 

Napközben napozgattam is, meg párszor bealudtam, de a sok üléstől, fekvéstől egyre diszkomfortosabbá válik a gerinc állapota. Jógáztam is napközben, egy kevésbé fárasztó jin-jógás gyakorlatsort állítottam össze magamnak. Napközben volt egy jó kis dobolásom, amikor hallgattam a különböző kiülőktől jövő dobolások hangjait, és mindenféle plusz ritmusokat hallottam még bele, és én is beleelegyedtem a saját dobolásommal. Az első-második nap még mindenki virgoncan dobolt, mert még nem eresztettek le teljesen a dobjaik az erdei párától. A harmadik naptól már sok dob hangja egy vizes ruhadarab csapkodásához kezdett hasonlítani. Én a tavalyi kunyós élményemből okulva eleve a műanyag dobomat hoztam ki, mely nem eresztett le a párától, végig szépen szólt. Jó volt, hogy vitt a sokféle ritmus, és közben táncolt a lelkem is. 

Délután a jóga után elvégeztem fekve egy transzlégzés-változatot, de valahogy így a koplalás közepette nem igazán ütött akkorát a dolog. Inkább az lett a vége, hogy belealudtam. Egészen lent járt már a nap, amikor Oguz és Krisztián ideértek az útjuk során, ugyanis minden nap megnézik a kiülőket, hogy vannak, és megkínálják őket orvossággal, ha kér valaki. Ez egy kis pohár víz, amit lassú kortyokban érdemes elfogyasztani, én is így tettem. Oguzék továbbmentek a többiekhez. 

Még egy kicsit furulyáztam, doromboztam. Ismét találkoztam a zöld pszichedelikus bogárkával, most a matracomon kóricált éppen. Érdekes megfigyeléseket végeztem a viselkedésével kapcsolatban: amikor hozzáértem, akkor megdermedt és behúzta a lábait, mintha halottnak tettetné magát. Ez egy túlélési stratégia. Van, amikor olyan helyzet jön az életünkben, ami szinte a halállal egyenlő szenvedést hoz, és tulajdonképen nem tudunk mást tenni, mint összeszedni magunkat, és tétlenül tűrni, kibírni ezt az időszakot. Utána újra elkezdett mozogni a bogárka, és ahányszor a hátára került vagy ide-oda esett, mindig addig kavart, hogy újra el tudjon indulni a lábain előre. Nekem ebből az volt az üzenet, hogy akármennyire is nehéz a próbatétel, ami elé állít a sors, akkor is fel kell állni, és törekedni kell a továbbhaladásra. Próbálkozz tovább, és ne add fel az álmaidat, a céljaidat, ne add fel azt, amiért élsz. Több olyan, segítő foglalkozást űző simerősömről is tudok, akik a válság hatására kiábrándultak a tevékenységükből, és a megélhetési krízis kezelése érdekében inkább kerestek egy "fix" munkahelyet, ahol persze nem azt a munkát kell végezni, aminek az ember lelke a legjobban örül. Szóval úgy éreztem, hogy a bogárka megerősített: "Ne add fel, csak állj fel és küzdj tovább!" Akármilyen nehéz is, és talán akármit is vesz el a Szellemvilág azért cserébe, hogy a szelemi úton járjak és közvetítsek, ami lehet, hogy nagy keserűséggel járhat még a jövőben, akkor is folytassam ezt az utat valamilyen formában, mert ez a legfontosabb dolog, ami miatt itt vagyok ebben az életemben, ebben a testben.

Alkonyat felé volt az első erősebb megélésem. Elkezdtem dobolni, és valahonnan mélyről feltört belőlem egy erőteljes, elemi düh, frusztráció, sértődöttség, megbántottsád, keserűség érzése, amit úgy látszik, régóta elfojtok magamban. Meg is lepődtem, egyrészt mert ezeket az érzéseket ösztönösen különböző személyekhez, megélt helyzetekhez (ha úgy tetszik- traumákhoz) kapcsoltam, és a tudatos énemmel azt gondoltam, hogy sokkal könnyedebben tudom kezelni ezeket a hatásokat, de igazából most szembesültem azzal, hogy mindezt csak mélyebbre nyomtam a tudatalattimban, hogy ne zavarjon, és hogy spirituális ember módjára "viselkedjek", ne hisztizzek állandóan, ha valamit érzelmileg (passzív vagy aktív) bántásnak vagy éppen elhanyagolásnak élek meg. 

Elemi erővel ütöttem a dobot, azt hittem, hogy nem fogja kibírni a műanyag membrán, és beszakad, de szerencsére jól állta a jószág a sarat. Néha még nagyokat üvöltöttem is közben, utólag mindenki mondta, hogy hallották az erőteljes "folyamatomat". Konkrétan mindenkit elküldtem a francba, vagy legalábbis azokat, akikről úgy éreztem, hogy megbántottak, elhanyagoltak, nem viszonozták megfelelően a szeretetemet az életem során. Persze tudatában voltam annak, hogy ez most egy tisztulási és elengedési folyamat, és hogy nem kell túlzottan komolyan vennem azokat a kivetítéseket és szerepköröket, amivel magamban felruházom az életem szereplőit. Ugyanakkor ez egy üzenet is volt arról, hogy amit én felszínileg úgy könyvelek el, hogy "rendben van", és "kibírom", az a mélyben valójában bánt és nyírja a lelkemet, tehát ezeken a kapcsolatokon is változtatni és fejleszteni kell majd. Nyilván az én szeretetem sem volt mindig feltétel nélküli és teljesen tiszta, és én is sok mindenkit megbántotam az életem során, de most ez jött elő.

Egészen besötétedett, mire úgy éreztem, hogy kijöttek a dolgok, és lenyugodtam. És akkor imádkozni kezdtem a Szellemvilághoz, hogy ha nics értelme az életemnek, és nem tudok igazából egy hasznos dolgot, szolgálatot, szeretet adni másoknak, akkor inkább vigyenek el, vagy szakítsanak szét, vagy szedjenek darabokra, valahogy szüntessék meg ezt a dolgot, mert nem akarok egy ilyen frusztrált, lúzer életet élni. Ekkor kezdtek Oguzék énekelni lent a szertűznél. Még az is lehet, hogy megvárták, amíg abbahagyom, mert valószínűleg lent is lehetett hallani az éktelen dobolásomat. Minde esetre mindig jó hallani, ahogy jön a közös éneklés a szertűz mellől, ez is összetart minket. De közben párhuzamosan a szomszéd faluban is rákezdett egy mutalós zenekar a koncertre, amit hajnalig nyomattak, Oguzék nem bírták akusztikusan leénekelni őket. Szóval ennek az éjszakának már csak a felét bírtam átaludni, jó sokat hánykolódtam, mert már nem is voltam álmos igazán. Össze-vissza forgolódtam, de sehogy sem volt kényelmes a fekvés. 

Valahogy éjszaka éreztem azt, hogy valahová elmennék és nem csinálnám most ezt az egészet, legalább a mindennapi kis jutalmazásaimba bele tudnék kapaszkodni, de most az is meg van vonva. Szóval sokat kellett győzködnöm magamat, hogy ne adjam fel, és fogadjam el ezt a szenvedést és nehézséget, mint a belépőt ahhoz, hogy esetleg még szép megéléseket is kapjak ezen a kiülésen. Talán ez is a tisztulási folyamat része, ezért elkezdtem imádkozni, hogy mindent itt hagyhassak ezen a kiülésen, ami nem értékes, ami akadályoz és amivel nem tudok jót tenni másoknak és magamnak. Aztán valahogy csak sikerült elaludni, és utána már világosban ébredtem. Akkor még próbáltam a hálózsákban maradni valameddig, mert akkor szokott a leghidegebb lenni. 

/folyt. köv./

2021. május 30., vasárnap

Látomáskeresés a Hegyen - 2. rész

Első Nap 

Csütörtök reggel felkeltünk és elmentünk fürödni a patakban a Sárkánytoroknál. Az a háztól egy kicsit lejjebb van a patak folyása mentén, és persze jó hűs volt a vize, úgyhogy a lábam meg is dermedt, mielőtt még jól el tudtam volna merülni a vízben. De azért lepancsoltam magamat, mert most úgy sem lesz nagyon érintkezés a vízzel négy napig. Volt, aki a patak fölött, egy szép nagy sziklán választott kiülőhelyet. A Sárkánytorok olyan, mint egy természetes jakuzzi, egy kiszélesedő medencével. Fürdés után visszamentünk a házhoz és összekészítettük a cuccainkat a kiüléshez, akkor még lehetett inni a kunyhó előttig. 

Én ki akartam próbálni Krisztián izzasztókunhyóját, ezért hozzá soroltam be. Öten vagy hatan voltunk a kunyhóban, plusz ő. Az Alföldön él egyébként Szeged közelében. Ott van egy tanyája, és ott szokott szertartásokat végezni, kunyhót vezetni, most már látomáskeresést is fog. Nagyon kedves szellemi ember. A többiek ott egyekzedtek vele, hogy vigyük be az összes követ egyszerre, meg hogy ki vigye be, hát végül rám esett a választás. Mindenki beült a kunyhóba, én pedig egy lapáttal elkezdtem behordani a köveket. A lapáttal együtt óhatatlanul egy kis parázs is jött, aminek a felét elszórtam a kunyhó és a tűz közötti úton. Így az ötödik-hatodik körben már buzgón kerülgetnem kellett az alattomos parázs-darabokat mezítláb, de egy mini-parázsonjárás így is összejött, mire bekerült mind a 28 kő. 

Beadtam a köveket, jól megmelengetett a Tűzapa közben, majd beültem, és elkezdtünk a szertartást. Ilyenkor négy imakör szokott leni, bár már az összes kő bent volt. Miután egyszerre elmondtuk az imáinkat a nyugati irány felé, Krisztián elkezdte locsolni a vizet a kövekre, és hirtelen olyan forró pára csapta meg a fejünket, hogy nem csak az ajtót, de a kunyhó másik oldalát is meg kellett nyitni egy kicsit. Szóval jó kis forró kunyhó sikeredett, de nem volt olyan hosszú azért, mint egy "szóló" kunyhószertartás. Végigcsináltuk a négy kört, dolgozott a pára, az imák, a dalok. Körülbelül azonos időben lettünk készen, mint Oguzék. 

Utána már nem nagyon volt beszélgetés, elindultam én is "befelé" az utazásba. Libasorban mentünk kifelé, a ház keleti oldalán hárman ültek a völgyben, és hárman a hegyen. Először kiültettük azokat, akik a patak mentén voltak. Utána indultunk fölfelé, az én kiülőhelyem volt a legalacsonyabban. Amikor odaértem, bepakoltam mindent a szikla elé, és Oguz leszúrta a négy villás botot a szalagokkal, majd körbeterítette zsályával a placcot, és még körbe is füstölte. Utána elénekelte a látomáskeresős dalt:

"Egy nap egy esztendő
Két nap két esztendő
Három nap három esztendő
Négy nap négy esztendő
Nagyapák, nagyanyák gyertek!"

Utána "Isten áldjon" jelszóval sok sikert kívánt, és mentek tovább, fölöttem még ketten ültek ki. Elkezdtem egy kicsit "belakni" a helyet. Első dolgom az volt, hogy a szikla előtti placcot próbáltam nagyjából kiegyengetni vízszintesre egy gyalogsági ásóval, mert előző éjszaka már megtapasztaltam a sátorban, hogy milyen érzés lejtőn aludni. Ástam vagy egy órán keresztül, mire le tudtam teríteni a mantracomat. Persze éjszaka kiderült, hogy azért így is van benne még lejtés. Elhelyeztem 20 db követ, amit itt találtam, a területem szélei mentén egy Csakana alakzatban, ami az inka kereszt szimbóluma. Mindegyik kőre tettem egy kis dohány-felajánlást a szellemeknek. Aztán megépítettem az oltáramat, arra is kitettem a Peruból kapott csumpi khujákat (szent köveket) és erőtárgyakat. 

A nap többi részében játszottam egy kicsit didgeridoo-n, furulyán, dobolgattam, énekelgettem. Próbáltam révülni, szellemi munkát végezni, de az első nap inkább a megérkezésről szólt, az összehangolódásról a Természettel. Elvégeztem egy inka energiafeltöltő gyakorlatot, mely a természet esszenciáival hozza kapcsolatba az energiatestemet, az nagyon megnyugtatóan hatott. Már első nap találkoztam egy gyíkocskával, és egy szép zöldeskék pszichedelikus bogárral, mely utána minden nap kitartóan meglátogatott. nagyon mély utazások nem jöttek össze ezen az első napon, inkább csak amikor napközben elaludtam, illetve éjszaka, akkor voltak olyan álomfoszlányaim, melyek a hétköznapi életem eseményeit, helyzeteit egy kicsit más perspektívából mutatták, és rálátást engedtek ezekre a dolgokra. 

Éjszaka egész jól tudtam aludni végig. Jól jött, hogy felhoztam magammal a lópokrócot, mert hajnalban azért elég hűvös volt, és fáztam egy kicsit. Persze sokat forgolódtam, mert nem is annyira kényelmes nekem ennyit feküdni, és azért a matrac is lejtett egy kicsit oldalirányba.

/folyt. köv./