Itt van az a pont, amikor eldöntöttem, hogy nem folytatom Norman Blair cikkének fordítását, ugyanis azt éreztem, hogy a szerző kifogyott a puskaporából, és ugyanazokat a gondolatokat ismételgeti a cikk második felében, egyre több buddhizmust és bizonytalanságot beleszőve az egészbe.
Az egész cikk lehetett volna fele ilyen hosszú is, hiszen csak gondolatébresztőnek szánta, megoldást nemigen kínál a felmerült ellentmondásokra. Ez nem igazán egy vezető megnyilvánulása. Ahhoz, hogy az emberek kövessék, azt kell sugároznia magából, hogy 100%-ban meg van győződve arról, mi a helyes irány.
Én úgy éreztem, hogy Normannak nincs annyi mersze, hogy létrehozzon egy új irányzatot, ehhez túlzottan belenevelték az "Astanga Box" tiszteletét, és elképzelhető, hogy az enneagram szerint sem egy vallásalapító típus. Pedig a magam részéről semmi kivetnivalót nem találnék benne. Megmondom, miért. Manapság mindenki brand-őrületben él. B.K.S. Iyengar és Pattabhi Jois egyaránt Krishnamacharyától tanult, méghozzá ugyanabban az időszakban, és ugyanott. Ami lecsapódott bennük, az mégis erőteljesen kifejezi az egyéniségüket. Iyengar kifejlesztette és copyrightoltatta a saját rendszerét, amit kézenfekvően Iyengar-jógának nevezett el. A hangsúlyt az ászanák mechanikájára helyezte, és a légzés, valamint a bandha témáját különválasztotta az ászana-gyakorlástól.
Pattabhi Jois pedig atletikusra vette a figurát, és megmaradt a pörgős sorozatoknál, amelyekből a misztikum érdekében három helyett már hat lett a végére. A brandépítésnél az egyik aranyszabály az, hogy a névnek eléggé egyedinek és kisajátíthatónak kell lennie, és Pattabhi itt követte el a hibát. Az "Astanga vinyásza" névre semmilyen jogvédő hivatal nem fog copyrightot adni, mert nem bizonyítható, hogy létrejötte Pattabhi nevéhez fűződik. Azt hiszem, nem tévedek, ha egyesekben már felmerült a "Jois Yoga" márkanév levédetése, de szerintem ehhez Sharath megint túl kis falat lesz, és nem akkora üzletember, mint Bikram Choudhury például.
Érdekes módon a cikk második felében fel is merül a párhuzam az astanga és Bikram brandépítése között, és talán nem titok, hogy Bikram sikerét látva több tradicionális iskola (Iyengar, Satyananda, Yoga in Daily Life stb. is) hasonló lépéseket tett a nevük és irányzatuk jogi levédése érdekében.
Haladjunk azonban tovább. Norman Blair panaszkodása elsősorban arra van kihegyezve, hogy az astangások nem szeretnek leülni és tétlen meditációt folytatni, pedig az ászana-gyakorlásnak ugye ezt kellene előkészítenie. Nos, valóban, a legtöbb astangás legyakorol, egy kicsit révül savászanában, aztán szalad tovább intézni a dolgait. Ennyi. De nem tartom kizártnak, hogy ha Norman Blair létrehozna egy buddhista astanga-iskolát, ahol ugyanannyi időt kellene meditálni, amennyit ászanázással töltenek, akkor erre is akadnának vevők. A cikk végén említ is egy bizonyos Sakyong Mipham Rinpoche nevű buddhista tanítót, aki egyben astanga-gyakorló is. Gondolom, azt szeretné látni, ha ő létrehozná ezt az irányzatot, de ez is csak egy íz lenne az ezerféle astanga-íz és felfogás közül, amivel eddig találkoztam, beleértve Govinda Kai sámán-krisnás megközelítését, és kíváncsian várva Danny Paradise hasonló jellegű, de bizonyára teljesen más interpretációját is.
Lezárásképpen egy példa, amerre el lehet indulni (természetesen ehhez is kell egy jó adag karizmával rendelkezni): a Jivamukti Yoga, ami David Life és Sharon Gannon nevéhez kötődik. Az ő ászana-gyakorlási rendszerük erőteljesen astanga-alapú, de nem féltek újabb ászanákat belevenni a rendszerükbe, és különféle sorozatokba gyúrni őket. Emellett fontos volt számukra a filozófia, a meditáció, a pránájáma és a mantra-éneklés is, ezért ezeket az aspektusokat is belevették az órájukba, mégis megtartva egy olyan összarányt, ami nem fogja elriasztani a pörgő városi fogyasztói élethez szokott embereket. És az irányzat sikeres lett, anélkül, hogy meg kellett volna tagadniuk a gyökereiket vagy a preferenciáikat. És én erre is azt mondom, hogy ez egy hiteles, autentikus módszer a jóga gazdag hagyományának átadására és alkalmazására.
Érdekes volt a blogom közönségének viszonylag passzív reakciója, hiszen összességében egy komment érkezett a felvetődő kérdésekre, pedig én azért szántam rá az időt a cikk felének lefordítására, mert úgy éreztem, hogy tényleg sok érdekes kérdést érint. Akár találgathatnék is, hogy mi lehet e hallgatás oka. Az egyik ok lehet az, hogy a magyar astanga-közönség elsődlegesen nyaktól lefelé jógázik, 99% gyakorlás, 1% elmélet (de azt az egyet is végigalussza). Vagy pedig az is lehet, hogy a legtöbben teljesen befásultak, és csak a legalantasabb ingerekre mozdulnak meg, hogy billentyűzetet ragadva a fejemhez vágjanak néhány keresetlen szót. Én ezt nem bánom, elblogolgatok én a magam szórakozására is!
A továbbiakban pedig visszatérünk a gyakorlatiasabb témákra, köszönöm az eddigi türelmeteket is...
2011. július 31., vasárnap
2011. július 30., szombat
Hol van a titkos összetevő?
Újabb részlet Norman Blair cikkéből:
“VALAMI TÖRTÉNNI FOG...
De pontosan milyen gyakorlásról is beszélünk? Sok astanga-gyakorló csak a fizikai gyakorlást végzi: az ászanák sorozatát. Az egyik gyakorló azt mondta nekem, hogy amikor a harmadik sorozatot tanulta, akkor azt gondolta, hogy most már igazán biztosan fog valami történni, ha a végére ér, de semmi sem történt. Utána végigjutott a negyedik sorozaton is – és még mindig nem történt semmi: lehet hogy ez maga a lecke? A gyakorlása most abból áll, hogy hetente többször megcsinálja az álló sorozatot, és utána egy ülő gyakorlatsort. Amikor más tanárokról beszél, akkor azt mondja: “Magamba kell néznem, és elgondolkodnom, hogy érzek-e valami ellenségességet az illető iránt.”
Ennek a gyakorlónak az őszintesége jelentős volt – másokkal ellentétben, akik valószínűleg inkább a fizikai síkon tartózkodnak. Mert az ülés csendjében van több lehetőség az önmagunkon történő reflektálásra, és a tudatosság fejlesztésére. Az astanga segít abban, hogy tudatossá váljunk és reflektáljunk, de ez a “mozgó meditáció” elképzelés, amit azok szorgalmaznak, akik csak a fizikai gyakorlatot végzik, nem biztos, hogy mindannyiuk esetében működőképes.
Szórakoztatjuk magunkat a mozgással, így karnyújtásnyira távol tudjuk tartani az eltérítő gondolatokat, miközben függővé válunk a stimuláló hatástól. Az ülés csendjében és egyszerűségében megvan a lehetőség arra, hogy olyan megfigyeléseket végezzünk, amelyek nincsenek annyira jelen, amikor mozgunk. És ha képesek vagyunk átadni magunkat a meditáció unalmának, akkor az fokozatosan egyensúllyá válik, amiben mentessé válhatunk a szórakozás utáni sóvárgástól – és az az igény, hogy kapkodjunk a boldogság után, és harcoljunk a kényelmetlenség ellen, fokozatosan lecsillapodik.
Amint pózról pózra mozdulunk, nyilvánvalóan szükséges a figyelem fenntartása (ahogy a test és a légzés kapcsolatát tanulmányozzuk), de lehet, hogy csak a testünkben fixálódunk, és nem megyünk annyira mélyre, amennyire a csendes gyakorlás ezt lehetővé tenné. Amellett, hogy ez nem működik, meg is töri azon hagyományok egyikét, amit az astanga hangoztat, hogy a fizikai pózok az ülés és a meditáció előkészítésére szolgálnak, vagyis a hatodik és a hetedik fokozat – a dháraná és a dhjána előfutárai. A nagy izzadás és erőlködés közepette úgy tűnik, hogy az astangában a határmezsgyére szorultak ezek a fokozatok.
Én szeretem az astanga gyakorlást: szeretem azt az erőt, amit ad nekem – szeretem a flow-ját és a koncentrációt, amit a gyakorlás igényel, mégis azt érzem, hogy valami valahol hiányzik. A hajlékonyság iránti mánia nem vesz tudomást arról a tényről, hogy lehet a testünk extrém hajlékony, miközben az elménk nagyon is kötött. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy majdnem mindannyiunk számára az agyunk a legkötöttebb izmunk. Mivel a legtöbbször nem bíztatják a gyakorlókat arra, hogy gyakorolják a pránajámát és az ülő meditációt, az astanga többé-kevésbé egy fizikai gyakorlatsor marad. És a gyakorlat intenzitása csökkenti annak a valószínűségét, hogy az emberek a dobozon kívülre tekingessenek (ami egy kultusz egyik jellemzője lehet).
Jól megkaptuk megint. Most már minden kétséget kizárhatunk arra vonatkozólag, hogy Norman Blair beleszeretett a buddhizmusba, és azt fájlalja, hogy az astanga tradícióban miért nincs előírva egy óra meditáció a kétórás izzasztó gyakorlás után. Ha vele meditáció közben történt meg az, ami az ászana-gyakorlás közben nem, akkor örüljön neki, és meditáljon nyugodtan.
A “valami történni fog” szalagcím engem a Kung Fu Panda titkos összetevőjére emlékeztet, amiről ugye kiderült, hogy nem létezik. Mégis, mit várunk, hogy mi fog történni a negyedik sorozat után? Felemelkedünk a levegőbe, mint Mohamed koporsója? Vagy függőlegesen futó zöld számsorokat fogunk látni fekete háttér előtt, mint Neó, amikor feltörte a Mátrix kódját?
Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem. Ez azonban semmit sem von le az astanga érvényességéből, legalábbis abban az esetben, ha valaki arra használja, amire való. A meditáció a tudat ászanája, az astanga pedig a testé. Én nem látok ebben semmi ellentmondást és feloldandó feszültséget, sőt, azt gondolom, hogy egy valódi spiritualista egyáltalán nem tekinti a testét akadálynak a lelki céljainak elérésében. De úgy látom, hogy Normannak ez még problémát okoz.
A testi hajlékonyság és mentális merevség kérdésében is más a tapasztalatom. Én azt vettem észre, hogy a mentálisan merev emberek általában fizikailag is merevek, és a hajlékony emberek a legtöbbször mentálisan is rugalmasabbak. Persze vannak kivételek, de nem túlzottan sok.
Szóval akkor én Norman besorolásában egy formabontó astanga tanár lennék, aki arra bíztatja a gyakorlókat, hogy azt a tudatosságot és spirituális ébredést, amit az astanga elindított bennük, vigyék tovább, és a napi ászana gyakorlásukat egészítsék ki meditációval, mantrázással, pránajámával és bármi mással, aminek szükségét érzik, mégpedig mindenki olyan módon, ahogy az neki a legjobban megfelel. Krisnás lévén mondhatnám azt, hogy mindenki énekelje a Hare Krisna mantrát naponta két órát, de úgyis tudom, hogy nem mindenki fogja, ezért ez a tanács sem oldja meg mindenkinek a lelki igényeit. Az utunkra nekünk kell rátalálnunk, és nekünk kell végigmenni rajta. Az astanga csak az erőt és a kitartást tudja ehhez megadni.
“VALAMI TÖRTÉNNI FOG...
De pontosan milyen gyakorlásról is beszélünk? Sok astanga-gyakorló csak a fizikai gyakorlást végzi: az ászanák sorozatát. Az egyik gyakorló azt mondta nekem, hogy amikor a harmadik sorozatot tanulta, akkor azt gondolta, hogy most már igazán biztosan fog valami történni, ha a végére ér, de semmi sem történt. Utána végigjutott a negyedik sorozaton is – és még mindig nem történt semmi: lehet hogy ez maga a lecke? A gyakorlása most abból áll, hogy hetente többször megcsinálja az álló sorozatot, és utána egy ülő gyakorlatsort. Amikor más tanárokról beszél, akkor azt mondja: “Magamba kell néznem, és elgondolkodnom, hogy érzek-e valami ellenségességet az illető iránt.”
Ennek a gyakorlónak az őszintesége jelentős volt – másokkal ellentétben, akik valószínűleg inkább a fizikai síkon tartózkodnak. Mert az ülés csendjében van több lehetőség az önmagunkon történő reflektálásra, és a tudatosság fejlesztésére. Az astanga segít abban, hogy tudatossá váljunk és reflektáljunk, de ez a “mozgó meditáció” elképzelés, amit azok szorgalmaznak, akik csak a fizikai gyakorlatot végzik, nem biztos, hogy mindannyiuk esetében működőképes.
Szórakoztatjuk magunkat a mozgással, így karnyújtásnyira távol tudjuk tartani az eltérítő gondolatokat, miközben függővé válunk a stimuláló hatástól. Az ülés csendjében és egyszerűségében megvan a lehetőség arra, hogy olyan megfigyeléseket végezzünk, amelyek nincsenek annyira jelen, amikor mozgunk. És ha képesek vagyunk átadni magunkat a meditáció unalmának, akkor az fokozatosan egyensúllyá válik, amiben mentessé válhatunk a szórakozás utáni sóvárgástól – és az az igény, hogy kapkodjunk a boldogság után, és harcoljunk a kényelmetlenség ellen, fokozatosan lecsillapodik.
Amint pózról pózra mozdulunk, nyilvánvalóan szükséges a figyelem fenntartása (ahogy a test és a légzés kapcsolatát tanulmányozzuk), de lehet, hogy csak a testünkben fixálódunk, és nem megyünk annyira mélyre, amennyire a csendes gyakorlás ezt lehetővé tenné. Amellett, hogy ez nem működik, meg is töri azon hagyományok egyikét, amit az astanga hangoztat, hogy a fizikai pózok az ülés és a meditáció előkészítésére szolgálnak, vagyis a hatodik és a hetedik fokozat – a dháraná és a dhjána előfutárai. A nagy izzadás és erőlködés közepette úgy tűnik, hogy az astangában a határmezsgyére szorultak ezek a fokozatok.
Én szeretem az astanga gyakorlást: szeretem azt az erőt, amit ad nekem – szeretem a flow-ját és a koncentrációt, amit a gyakorlás igényel, mégis azt érzem, hogy valami valahol hiányzik. A hajlékonyság iránti mánia nem vesz tudomást arról a tényről, hogy lehet a testünk extrém hajlékony, miközben az elménk nagyon is kötött. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy majdnem mindannyiunk számára az agyunk a legkötöttebb izmunk. Mivel a legtöbbször nem bíztatják a gyakorlókat arra, hogy gyakorolják a pránajámát és az ülő meditációt, az astanga többé-kevésbé egy fizikai gyakorlatsor marad. És a gyakorlat intenzitása csökkenti annak a valószínűségét, hogy az emberek a dobozon kívülre tekingessenek (ami egy kultusz egyik jellemzője lehet).
Jól megkaptuk megint. Most már minden kétséget kizárhatunk arra vonatkozólag, hogy Norman Blair beleszeretett a buddhizmusba, és azt fájlalja, hogy az astanga tradícióban miért nincs előírva egy óra meditáció a kétórás izzasztó gyakorlás után. Ha vele meditáció közben történt meg az, ami az ászana-gyakorlás közben nem, akkor örüljön neki, és meditáljon nyugodtan.
A “valami történni fog” szalagcím engem a Kung Fu Panda titkos összetevőjére emlékeztet, amiről ugye kiderült, hogy nem létezik. Mégis, mit várunk, hogy mi fog történni a negyedik sorozat után? Felemelkedünk a levegőbe, mint Mohamed koporsója? Vagy függőlegesen futó zöld számsorokat fogunk látni fekete háttér előtt, mint Neó, amikor feltörte a Mátrix kódját?
Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem. Ez azonban semmit sem von le az astanga érvényességéből, legalábbis abban az esetben, ha valaki arra használja, amire való. A meditáció a tudat ászanája, az astanga pedig a testé. Én nem látok ebben semmi ellentmondást és feloldandó feszültséget, sőt, azt gondolom, hogy egy valódi spiritualista egyáltalán nem tekinti a testét akadálynak a lelki céljainak elérésében. De úgy látom, hogy Normannak ez még problémát okoz.
A testi hajlékonyság és mentális merevség kérdésében is más a tapasztalatom. Én azt vettem észre, hogy a mentálisan merev emberek általában fizikailag is merevek, és a hajlékony emberek a legtöbbször mentálisan is rugalmasabbak. Persze vannak kivételek, de nem túlzottan sok.
Szóval akkor én Norman besorolásában egy formabontó astanga tanár lennék, aki arra bíztatja a gyakorlókat, hogy azt a tudatosságot és spirituális ébredést, amit az astanga elindított bennük, vigyék tovább, és a napi ászana gyakorlásukat egészítsék ki meditációval, mantrázással, pránajámával és bármi mással, aminek szükségét érzik, mégpedig mindenki olyan módon, ahogy az neki a legjobban megfelel. Krisnás lévén mondhatnám azt, hogy mindenki énekelje a Hare Krisna mantrát naponta két órát, de úgyis tudom, hogy nem mindenki fogja, ezért ez a tanács sem oldja meg mindenkinek a lelki igényeit. Az utunkra nekünk kell rátalálnunk, és nekünk kell végigmenni rajta. Az astanga csak az erőt és a kitartást tudja ehhez megadni.
2011. július 29., péntek
Expressz Astanga
Újabb részlet Norman Blair cikkéből:
"Ezt a gondolatot, hogy az astanga gyakorlása megélénkíti a szimpatikus idegrendszerünk működését, valóban meg kell fontolni. A gyors légzést Sharath egyes sorozat-audio-CD-je jól illusztrálja: Minden pózt (a bemenetelt és a kijövetelt leszámítva) 20 másodpercig tart ki. Ha ezt elosztjuk öt légzésre mindegyik pózban, akkor az légzésenként négy másodperc, azaz két másoderc a belégzés, és kettő a kilégzés. Ez a légzési sebesség az erőteljes fizikai mozdulatokkal párosítva fight & flight üzemmódba helyezheti az idegrendszerünket, amelyben a nyitottság és befogadóképesség, a teljesség és az együttérzés helyett a kontroll és a merevség uralkodik.
Mert nem az-e a gyakorlás lényege, hogy elősegítse a nyitottságot és a befogadóképességet, a teljességet és az együttérzést? Ez nem a fizikai ügyességtől függ (ha csak attól függene, akkor ez sima gimnasztika lenne) – hanem a tudat átalakításától, hogy növekedjen a megértésünk és a szerető kedvességünk. De az astanga dobozban néha nem ez az érzése az embernek.
Ott van a rivalizálás, a versengés, a párbeszéd hiánya és a birodalmak védelmezése. Persze ez az élet sok aspektusára igaz, és azt mondják, hogy az astanga csupán egy tükör, ami a felszínre hozza a meglévő tendenciákat. A buddhizmusban van egy olyan gyakorlat, hogy a tanítványokat arra bíztatják, hogy különböző tradíciókból származó tanárokkal töltsenek időt, ami segít ezeknek a tendenciáknak a megszüntetésében. Ez nem annyira igaz az astangában, ahol azt hangsúlyozzák: gyakorolj, gyakorolj, és minden jönni fog.”
Nem tudom eldönteni, hogy Norman Blair mitől fél. Attól, hogy valaki kicsúfolja azért, mert astangás akar lenni, de érdekli a buddhizmus? Vagy attól, hogy kinézik az óráról, ha túl lassan lélegzik? Én néminemű üldözési mániát vélek felfedezni ebben a cikkben, nevezetesen több mumust fest a falra, mint amennyi szerintem valójában van az astanga klánban.
Valóban vannak olyan tanárok, akik kultuszt próbálnak csinálni az astangából, és néha ők azok, akik Pattabhi Jois-t is arra használják, hogy a saját guruságukat minél jobban fényezzék. De nem kötelező ezek tanítványai közé beállni. Számomra legalább annyira fontos a tanár személyisége, kisugárzása, megközelíthetősége, ha úgy tetszik, “átvilágíthatósága”, mint a tanítványaiból sugárzó hangulat. Ha nincs ott a szeretet, a megértés és az együttérzés, vagy klikkesedést tapasztalok, a “mi” és az “ők” kettősségét, akkor az már nem annyira vonzó a számomra.
Én azt gondolom, hogy egy tanárnak teljes mértékben meggyőződve kell lennie arról, hogy Isten elvezeti hozzá azokat, akiknek az ő oktatására van szüksége, és pontosan annyit lesznek nála, amennyire szükségük van. A tanítványnak pedig teljes mértékben meggyőződve kell lennie arról, hogy a megfelelő helyen van, és azt kapja, amire szüksége van. Ha nincs erről meggyőződve, akkor tovább kell keresnie.
Ha így állunk hozzá, akkor megszűnik a rivalizáció, a “hűtlenné vált tanítványok” üldözése és kiközösítése, és legalább ha másokban ezt nem is tudjuk megszüntetni, kutya kötelességünk, hogy önmagunkból gyökeresen kiirtsuk ezt a hajlamot.
Ami a gyors gyakorlást illeti (bár nekem ez a két téma nem annyira kapcsolódik össze), Sarath videója valóban ultragyors, még nekem is, pedig én sem vagyok egy lassú lélegzetvételű ember. Érdekes módon, amikor Manju workshopján voltunk, akkor ő minden pózban tíz légzésig számolt, és azt mondta, hogy az apja így tanította. Úgy látszik, hogy a gyakorlás és az oktatás is gyorsul, ma már hatvan perces astanga órák is vannak. Hiába, gyorsuló világban élünk, legény legyen a talpán, aki vissza tudja lassítani itt a légzését! Én még úgy tanultam, hogy a befejező sorozatban tizenöt légzésig kell kitartani a pózokat, a fejenállást és a gyertyát pedig huszonötig. Manapság már van, aki csak 5-10 légzésig tartatja ki, mert unja a befejező sorozatot. Még a végén lehet, hogy nem fogunk ráérni arra, hogy szamádhiba merüljünk!
"Ezt a gondolatot, hogy az astanga gyakorlása megélénkíti a szimpatikus idegrendszerünk működését, valóban meg kell fontolni. A gyors légzést Sharath egyes sorozat-audio-CD-je jól illusztrálja: Minden pózt (a bemenetelt és a kijövetelt leszámítva) 20 másodpercig tart ki. Ha ezt elosztjuk öt légzésre mindegyik pózban, akkor az légzésenként négy másodperc, azaz két másoderc a belégzés, és kettő a kilégzés. Ez a légzési sebesség az erőteljes fizikai mozdulatokkal párosítva fight & flight üzemmódba helyezheti az idegrendszerünket, amelyben a nyitottság és befogadóképesség, a teljesség és az együttérzés helyett a kontroll és a merevség uralkodik.
Mert nem az-e a gyakorlás lényege, hogy elősegítse a nyitottságot és a befogadóképességet, a teljességet és az együttérzést? Ez nem a fizikai ügyességtől függ (ha csak attól függene, akkor ez sima gimnasztika lenne) – hanem a tudat átalakításától, hogy növekedjen a megértésünk és a szerető kedvességünk. De az astanga dobozban néha nem ez az érzése az embernek.
Ott van a rivalizálás, a versengés, a párbeszéd hiánya és a birodalmak védelmezése. Persze ez az élet sok aspektusára igaz, és azt mondják, hogy az astanga csupán egy tükör, ami a felszínre hozza a meglévő tendenciákat. A buddhizmusban van egy olyan gyakorlat, hogy a tanítványokat arra bíztatják, hogy különböző tradíciókból származó tanárokkal töltsenek időt, ami segít ezeknek a tendenciáknak a megszüntetésében. Ez nem annyira igaz az astangában, ahol azt hangsúlyozzák: gyakorolj, gyakorolj, és minden jönni fog.”
Nem tudom eldönteni, hogy Norman Blair mitől fél. Attól, hogy valaki kicsúfolja azért, mert astangás akar lenni, de érdekli a buddhizmus? Vagy attól, hogy kinézik az óráról, ha túl lassan lélegzik? Én néminemű üldözési mániát vélek felfedezni ebben a cikkben, nevezetesen több mumust fest a falra, mint amennyi szerintem valójában van az astanga klánban.
Valóban vannak olyan tanárok, akik kultuszt próbálnak csinálni az astangából, és néha ők azok, akik Pattabhi Jois-t is arra használják, hogy a saját guruságukat minél jobban fényezzék. De nem kötelező ezek tanítványai közé beállni. Számomra legalább annyira fontos a tanár személyisége, kisugárzása, megközelíthetősége, ha úgy tetszik, “átvilágíthatósága”, mint a tanítványaiból sugárzó hangulat. Ha nincs ott a szeretet, a megértés és az együttérzés, vagy klikkesedést tapasztalok, a “mi” és az “ők” kettősségét, akkor az már nem annyira vonzó a számomra.
Én azt gondolom, hogy egy tanárnak teljes mértékben meggyőződve kell lennie arról, hogy Isten elvezeti hozzá azokat, akiknek az ő oktatására van szüksége, és pontosan annyit lesznek nála, amennyire szükségük van. A tanítványnak pedig teljes mértékben meggyőződve kell lennie arról, hogy a megfelelő helyen van, és azt kapja, amire szüksége van. Ha nincs erről meggyőződve, akkor tovább kell keresnie.
Ha így állunk hozzá, akkor megszűnik a rivalizáció, a “hűtlenné vált tanítványok” üldözése és kiközösítése, és legalább ha másokban ezt nem is tudjuk megszüntetni, kutya kötelességünk, hogy önmagunkból gyökeresen kiirtsuk ezt a hajlamot.
Ami a gyors gyakorlást illeti (bár nekem ez a két téma nem annyira kapcsolódik össze), Sarath videója valóban ultragyors, még nekem is, pedig én sem vagyok egy lassú lélegzetvételű ember. Érdekes módon, amikor Manju workshopján voltunk, akkor ő minden pózban tíz légzésig számolt, és azt mondta, hogy az apja így tanította. Úgy látszik, hogy a gyakorlás és az oktatás is gyorsul, ma már hatvan perces astanga órák is vannak. Hiába, gyorsuló világban élünk, legény legyen a talpán, aki vissza tudja lassítani itt a légzését! Én még úgy tanultam, hogy a befejező sorozatban tizenöt légzésig kell kitartani a pózokat, a fejenállást és a gyertyát pedig huszonötig. Manapság már van, aki csak 5-10 légzésig tartatja ki, mert unja a befejező sorozatot. Még a végén lehet, hogy nem fogunk ráérni arra, hogy szamádhiba merüljünk!
2011. július 28., csütörtök
Hajlékonyság vs merevség
Újabb részlet Norman Blair cikkéből:
“HAJLÉKONYSÁG ÉS MEREVSÉG
A ragaszkodás és az arrogancia mellett a merevség is megfigyelhető a hosszú távú gyakorlók között, ami ironikus, figyelembe véve a fizikai hajlékonyság szintjét, amit elérnek. Az, hogy a tanár verbálisan gyalázza a tanítványt, aki valahol máshol akar gyakorolni – vagy megtiltja az egyik tanítványának, hogy egy másik tanárnak segítsen – vagy amikor a certified astanga tanár azt válaszolja a tanítványának, aki jógablokkot akar használni, hogy “Ne tedd, mert az nem jóga.”
Ugyanakkor számos példa van arra, hogy a tanárok nagylelkűen és kedvesen viselkednek, bátorítják és felhatalmazzák a tanítványaikat, segítenek más tanároknak a saját óráik elkezdésében, még akkor is, ha az “konkurrencia”. Ezek a tanárok világítótornyok az úton. Bizonyos tanárok között azonban ott van a tendencia a kontrollra – ahelyett, hogy megosztanák a tudásukat, a reakciójuk védekező és szektariánus viselkedésről árulkodik: a vak hit vaksághoz vezethet. Ez bizonyos aspektusait megkérdőjelezi annak, amit gyakorlunk.
Ennek a viselkedésnek az egyik kiváltó oka lehet maga a gyakorlás sebessége – az, hogy csak öt légzésig tartjuk a pózokat, egy haladó forma, és a légzésünk könnyen felszínessé válik. Pattabhi Jois instrukciója ellenére, Lino Miele szerint: “Tanítsd a hosszú légzést...gyakoroljátok, hogy minden egyes belégzés tíz másodperces legyen, és minden egyes kilégzés is.” - a légzés gyakorta sokkal rövidebb. A kutatás azt mutatja, hogy ha a rövidebb légzés erőteljes fizikai mozgással párosul, akkor a szimpatikus idegrendszer aktívabbá válik. A szimpatikus idegrendszer eredményezi a “fight or flight” reakciót, és itt az ember védekező és elhatárolódó magatartást vesz fel. A paraszimpatikus idegrendszerben sokkal több a képesség a kapcsolódásra: ez a törődés, barátkozás, pihenés és feldolgozás rendszere.”
Mára ennyit, ez a fejezet túl hosszú és túl sűrű ahhoz, hogy egy bejegyzésben feldolgozzam. A merevséggel és a szakmai féltékenységgel, esetenként más tanárok kritizálásával, becsmérlésével én is találkoztam. Bár itt megint azt gondolom, hogy ez nem csak az astangára igaz, a leginkább a Pattabhi családtól és a hozzájuk közel álló tanárok részéről tapasztaltam ezt. Sharmilla (Pattabhi unokája, aki Bangalore-ban tanít) nem csak a gyakorlást illetően volt merev (“Ez így nem helyes, hol tanultad ezt” stb.), Hanem amikor elmondtuk, hogy kitől tanultunk eddig, akkor is úgy nyilatkozott, hogy Gurujitől vagy Sharathtól kell tanulni, vagy a certified tanároktól, mert mások nem értik a rendszert.
Nem tudom, hogy él-e még az a szokás, hogy aki Mysore-ban a Main Shalában akar gyakorolni, annak alá kell írnia egy papírt, hogy más tanárhoz nem járhat Mysore-ban, de ez egy tipikus példa a fentiekre. Lino Miele is meglehetősen szegregáló típus, és ha megtudja, hogy a tanítványai más tanárhoz mentek, akkor a minimum egy alapos szidás, de lehet, hogy még ki is rúgja az illetőt.
Itthon szerencsére nem olyan nagy az astanga-tábor, hogy különösebben lehetne szegregálódni vagy riogatni a jógásokat más tanároktól. Aki nagyon guruskodik, annak könnyen kiürülhetnek az órái, ha a tanulók nem azt érzik felőle, amiért jöttek. Én általában úgy viszonyulok minden jógáshoz, hogy felnőtt ember, el kell tudnia dönteni, hogy kinek az óráira szeretne járni, és mit szeretne kapni. Ha én tudok neki valamit adni, akkor annak örülök, de nem várok el egyfajta kizárólagos hűséget, mert lehet, hogy esetenként más impulzusra van szüksége, és az is a fejlődését szolgája.
A gyors légzés valóban elgondokodtató jelenség. Az egyik ok, amiért a vezetett órát szeretem, az, hogy ott én tudom diktálni az iramot, és nem engedek senkit előreszaladni. Ha pedig el akarja lógni a relaxációt, akkor aztán tényleg megkapja a magáét. Egy vezetett óra két óra hosszú, és őszintén szólva mysore gyakorlásnál én is kész vagyok maximum másfél óra alatt. De mondjuk egy egy órás vagy még rövidebb mysore gyakorlás relaxxal együtt az már ténylegesen fight & flight-üzemmód, és ilyenkor általában a savászana sem több két percnél.
Nagyon szép lenne a tíz másodperces ki- és belégzés, de én örülnék ha legalább hat másodperces lenne, ahogy Ramaswami írja. Biztos, hogy nem lennénk neurotikusak, és valószínűleg húsz évvel tovább élnénk. Nem lehet elégszer elmondani, hogy az astanga gyakorlása a légzés tudatosításáról szól. És mindenkinek magának kell tudatosítania, ha a légzése túl sekélyes, rövid, erőltetett vagy éppen elfelejt levegőt venni. Én hiába szólok rá mindenkire többször óra közben – a te légzésed, neked kell figyelned rá.
“HAJLÉKONYSÁG ÉS MEREVSÉG
A ragaszkodás és az arrogancia mellett a merevség is megfigyelhető a hosszú távú gyakorlók között, ami ironikus, figyelembe véve a fizikai hajlékonyság szintjét, amit elérnek. Az, hogy a tanár verbálisan gyalázza a tanítványt, aki valahol máshol akar gyakorolni – vagy megtiltja az egyik tanítványának, hogy egy másik tanárnak segítsen – vagy amikor a certified astanga tanár azt válaszolja a tanítványának, aki jógablokkot akar használni, hogy “Ne tedd, mert az nem jóga.”
Ugyanakkor számos példa van arra, hogy a tanárok nagylelkűen és kedvesen viselkednek, bátorítják és felhatalmazzák a tanítványaikat, segítenek más tanároknak a saját óráik elkezdésében, még akkor is, ha az “konkurrencia”. Ezek a tanárok világítótornyok az úton. Bizonyos tanárok között azonban ott van a tendencia a kontrollra – ahelyett, hogy megosztanák a tudásukat, a reakciójuk védekező és szektariánus viselkedésről árulkodik: a vak hit vaksághoz vezethet. Ez bizonyos aspektusait megkérdőjelezi annak, amit gyakorlunk.
Ennek a viselkedésnek az egyik kiváltó oka lehet maga a gyakorlás sebessége – az, hogy csak öt légzésig tartjuk a pózokat, egy haladó forma, és a légzésünk könnyen felszínessé válik. Pattabhi Jois instrukciója ellenére, Lino Miele szerint: “Tanítsd a hosszú légzést...gyakoroljátok, hogy minden egyes belégzés tíz másodperces legyen, és minden egyes kilégzés is.” - a légzés gyakorta sokkal rövidebb. A kutatás azt mutatja, hogy ha a rövidebb légzés erőteljes fizikai mozgással párosul, akkor a szimpatikus idegrendszer aktívabbá válik. A szimpatikus idegrendszer eredményezi a “fight or flight” reakciót, és itt az ember védekező és elhatárolódó magatartást vesz fel. A paraszimpatikus idegrendszerben sokkal több a képesség a kapcsolódásra: ez a törődés, barátkozás, pihenés és feldolgozás rendszere.”
Mára ennyit, ez a fejezet túl hosszú és túl sűrű ahhoz, hogy egy bejegyzésben feldolgozzam. A merevséggel és a szakmai féltékenységgel, esetenként más tanárok kritizálásával, becsmérlésével én is találkoztam. Bár itt megint azt gondolom, hogy ez nem csak az astangára igaz, a leginkább a Pattabhi családtól és a hozzájuk közel álló tanárok részéről tapasztaltam ezt. Sharmilla (Pattabhi unokája, aki Bangalore-ban tanít) nem csak a gyakorlást illetően volt merev (“Ez így nem helyes, hol tanultad ezt” stb.), Hanem amikor elmondtuk, hogy kitől tanultunk eddig, akkor is úgy nyilatkozott, hogy Gurujitől vagy Sharathtól kell tanulni, vagy a certified tanároktól, mert mások nem értik a rendszert.
Nem tudom, hogy él-e még az a szokás, hogy aki Mysore-ban a Main Shalában akar gyakorolni, annak alá kell írnia egy papírt, hogy más tanárhoz nem járhat Mysore-ban, de ez egy tipikus példa a fentiekre. Lino Miele is meglehetősen szegregáló típus, és ha megtudja, hogy a tanítványai más tanárhoz mentek, akkor a minimum egy alapos szidás, de lehet, hogy még ki is rúgja az illetőt.
Itthon szerencsére nem olyan nagy az astanga-tábor, hogy különösebben lehetne szegregálódni vagy riogatni a jógásokat más tanároktól. Aki nagyon guruskodik, annak könnyen kiürülhetnek az órái, ha a tanulók nem azt érzik felőle, amiért jöttek. Én általában úgy viszonyulok minden jógáshoz, hogy felnőtt ember, el kell tudnia dönteni, hogy kinek az óráira szeretne járni, és mit szeretne kapni. Ha én tudok neki valamit adni, akkor annak örülök, de nem várok el egyfajta kizárólagos hűséget, mert lehet, hogy esetenként más impulzusra van szüksége, és az is a fejlődését szolgája.
A gyors légzés valóban elgondokodtató jelenség. Az egyik ok, amiért a vezetett órát szeretem, az, hogy ott én tudom diktálni az iramot, és nem engedek senkit előreszaladni. Ha pedig el akarja lógni a relaxációt, akkor aztán tényleg megkapja a magáét. Egy vezetett óra két óra hosszú, és őszintén szólva mysore gyakorlásnál én is kész vagyok maximum másfél óra alatt. De mondjuk egy egy órás vagy még rövidebb mysore gyakorlás relaxxal együtt az már ténylegesen fight & flight-üzemmód, és ilyenkor általában a savászana sem több két percnél.
Nagyon szép lenne a tíz másodperces ki- és belégzés, de én örülnék ha legalább hat másodperces lenne, ahogy Ramaswami írja. Biztos, hogy nem lennénk neurotikusak, és valószínűleg húsz évvel tovább élnénk. Nem lehet elégszer elmondani, hogy az astanga gyakorlása a légzés tudatosításáról szól. És mindenkinek magának kell tudatosítania, ha a légzése túl sekélyes, rövid, erőltetett vagy éppen elfelejt levegőt venni. Én hiába szólok rá mindenkire többször óra közben – a te légzésed, neked kell figyelned rá.
2011. július 27., szerda
Astanga Botox
Újabb részlet Norman Blair cikkéből
„ASTANGA MINT GYÓGYMÓD
Mindazonáltal számos embert ismerek, akik jelentős gyógyulást tapasztaltak olyan betegségeknél, mint a rák, vagy krónikus fáradtság, az astanga gyakorlásuknak köszönhetően. Számos példa van arra, hogy beteg emberek jobban lesznek az astangától, mivel a gyakorlásnak határozottan megvan a gyógyító potenciálja. Az egyik ok az lehet, hogy a fizikai testnek ez az erőteljes nyújtása nagy terápiás erővel rendelkezhet, mivel felszabadul a bennrekedt feszültség és az érzelmi kötöttségek is feloldódnak. Nem kérdéses, hogy az astanga gyógyító hatású lehet: de ez nem azt jelenti, hogy nem kérdőjelezhetjük meg a gyakorlás mikéntjét és nem bátoríthatjuk a szélesebb perspektívát a fizikai pózokon túl.
És egy másik ok, ami miatt néha rosszul sül el, az az arrogancia, ami gyakorta az astangához társul. Persze az arrogancia nem csak és kizárólag az astangára érvényes: más rendszerek és stílusok is nagyon arrogánsak lehetnek. De az astanga arroganciája gyakran a a fizikai ügyesség magas szintjével párosul – és mégis, az egyik bizonyos dolog ebben a nagyon is bizonytalan világban az, hogy az idő előrehaladtával a fizikai képességek hanyatlanak, vagyis ha azokhoz ragaszkodunk, akkor elkerülhetetlenül még több szenvedés vár ránk.
Két meditáció-tanár is illusztrálta ezt a nehézséget: Tsokyni Rinpoche azt mondta: “Az egyik hiba, hogy a hatha-jógik csak a testüket használják, és ez arrogancia.” Rigdzin Shikpo pedig azt írta: “A fizikai jóga fejleszti az erőt és a hatalom érzését is...A hatalom érzését, amely a sikeres jóga-gyakorlásból származik, használni lehet mások manipulálására...a fizikai jógában elért sikerek büszkeséget is eredményezhetnek...Jelentős erőfeszítést igényel az ilyen gyakorlás véghezvitele, bár megközelítőleg sem olyan nehéz, mint közvetlenül az elmével dolgozni”.
Ezt a ragaszkodást az erőhöz és a fizikalitáshoz az “astanga tantrájának” is lehetne nevezni – és valóban igaz, hogy a jóga-redszerek között az astanga áll a legközelebb a tantrikus hatha-jóga gyakorlatokhoz, mivel a hangsúlyt a légzésre, bandhára és a dristire helyezi. Van egy megközelítés, amikor a testet megszenteltnek tekintik, ami a tantrából merít inspirációt – de a túlzott ragaszkodás veszélyeinek kiegyensúlyozása érdekében a tantrikus gyakorlók halottégető telepeken laktak, hogy lássák a testek bomlását: a hús elrothadását, a csontok szétszóródását, ahogy a madarak és más állatok eszegették a hullát. Lehet, hogy nekünk, modern astangiknak is el kellene mennünk a krematóriumba és hospice szolgálatokban dolgozni, hogy emlékeztessük magunkat a fizikai átmenetiség elkerülhetetlenségére: Az, hogy egyre fittebbek vagyunk, vagy botox-kezelésre megyünk, nem véd meg a betegségtől, öregkortól és a haláltól.”
Norman Blair ismét megpróbálta eljátszani az ördög ügyvédjét, több-kevesebb sikerrel. Bár a fejezet elején elismeréssel nyilatkozik az astanga gyógyhatásairól, utána azon kezd el károgni, hogy bizony az astangától megfiatalodott, erőtől kicsattanó jógik is meg fognak halni egyszer. Hát nekem ez nem hír, húsz éve azt tanulom a Krisna-tudatban, hogy bárkiért bármikor eljöhet e kaszás, és folyamatosan készen kell állni. És a társadalomból kitaszított, hamuval bekent, koponyából étkező jógik pontosan ezt teszik – készülnek a halálra.
Ismét csak azt tudom mondani, hogy az, aki valamire büszke akar lenni, az az astangában elért eredményeire is az lesz, de ha bármi mást csinálna, abban is bizonyítani akarna és elismerésre törekedne. Szóval megint nem az astanga a bűnös. Norman Blair is elismeri, hogy az astanga-oktatók nem feltétlenül arrogánsabbak, mint más irányzatok egyes oktatói.
Aki pedig fejvesztve menekül az öregkor, a ráncok, és a halál gondolata elől, annak sem hiszem, hogy megártana az astanga gyakorlás. Viszont egy lelkileg érettebb embernek a koncentrációját nem szabad, hogy megzavarják azok az eredmények, amelyek fizikai szinten jönnek az astanga gyakorlásából. A jóga bármely angájának gyakorlása mindig is sziddhiket, azaz rendkívüli képességeket eredményezett, és a gyakorlók ezzel tisztában voltak, sőt azzal is, hogy ezek a képességek büszkévé tehetik őket, és eltéríthetik a figyelmüket a végső céltól, az ísvara-pranidhánától (kíváncsi vagyok, erre hány feháborodott kommentet kapok majd :-)).
A végső pontot pedig az idézett buddhista tanítók is alátámasztják: az elme kontrollálására tett közvetlen törekvések általában sokkal nehezebben vezetnek sikerhez, mint a legbrutálisabb ászana-gyakorlás. Talán ezért választják sokan inkább az astangát, mint a meditációt, mert itt legalább látnak reményt a sikerre, és kézzel fogható az eredmény?
„ASTANGA MINT GYÓGYMÓD
Mindazonáltal számos embert ismerek, akik jelentős gyógyulást tapasztaltak olyan betegségeknél, mint a rák, vagy krónikus fáradtság, az astanga gyakorlásuknak köszönhetően. Számos példa van arra, hogy beteg emberek jobban lesznek az astangától, mivel a gyakorlásnak határozottan megvan a gyógyító potenciálja. Az egyik ok az lehet, hogy a fizikai testnek ez az erőteljes nyújtása nagy terápiás erővel rendelkezhet, mivel felszabadul a bennrekedt feszültség és az érzelmi kötöttségek is feloldódnak. Nem kérdéses, hogy az astanga gyógyító hatású lehet: de ez nem azt jelenti, hogy nem kérdőjelezhetjük meg a gyakorlás mikéntjét és nem bátoríthatjuk a szélesebb perspektívát a fizikai pózokon túl.
És egy másik ok, ami miatt néha rosszul sül el, az az arrogancia, ami gyakorta az astangához társul. Persze az arrogancia nem csak és kizárólag az astangára érvényes: más rendszerek és stílusok is nagyon arrogánsak lehetnek. De az astanga arroganciája gyakran a a fizikai ügyesség magas szintjével párosul – és mégis, az egyik bizonyos dolog ebben a nagyon is bizonytalan világban az, hogy az idő előrehaladtával a fizikai képességek hanyatlanak, vagyis ha azokhoz ragaszkodunk, akkor elkerülhetetlenül még több szenvedés vár ránk.
Két meditáció-tanár is illusztrálta ezt a nehézséget: Tsokyni Rinpoche azt mondta: “Az egyik hiba, hogy a hatha-jógik csak a testüket használják, és ez arrogancia.” Rigdzin Shikpo pedig azt írta: “A fizikai jóga fejleszti az erőt és a hatalom érzését is...A hatalom érzését, amely a sikeres jóga-gyakorlásból származik, használni lehet mások manipulálására...a fizikai jógában elért sikerek büszkeséget is eredményezhetnek...Jelentős erőfeszítést igényel az ilyen gyakorlás véghezvitele, bár megközelítőleg sem olyan nehéz, mint közvetlenül az elmével dolgozni”.
Ezt a ragaszkodást az erőhöz és a fizikalitáshoz az “astanga tantrájának” is lehetne nevezni – és valóban igaz, hogy a jóga-redszerek között az astanga áll a legközelebb a tantrikus hatha-jóga gyakorlatokhoz, mivel a hangsúlyt a légzésre, bandhára és a dristire helyezi. Van egy megközelítés, amikor a testet megszenteltnek tekintik, ami a tantrából merít inspirációt – de a túlzott ragaszkodás veszélyeinek kiegyensúlyozása érdekében a tantrikus gyakorlók halottégető telepeken laktak, hogy lássák a testek bomlását: a hús elrothadását, a csontok szétszóródását, ahogy a madarak és más állatok eszegették a hullát. Lehet, hogy nekünk, modern astangiknak is el kellene mennünk a krematóriumba és hospice szolgálatokban dolgozni, hogy emlékeztessük magunkat a fizikai átmenetiség elkerülhetetlenségére: Az, hogy egyre fittebbek vagyunk, vagy botox-kezelésre megyünk, nem véd meg a betegségtől, öregkortól és a haláltól.”
Norman Blair ismét megpróbálta eljátszani az ördög ügyvédjét, több-kevesebb sikerrel. Bár a fejezet elején elismeréssel nyilatkozik az astanga gyógyhatásairól, utána azon kezd el károgni, hogy bizony az astangától megfiatalodott, erőtől kicsattanó jógik is meg fognak halni egyszer. Hát nekem ez nem hír, húsz éve azt tanulom a Krisna-tudatban, hogy bárkiért bármikor eljöhet e kaszás, és folyamatosan készen kell állni. És a társadalomból kitaszított, hamuval bekent, koponyából étkező jógik pontosan ezt teszik – készülnek a halálra.
Ismét csak azt tudom mondani, hogy az, aki valamire büszke akar lenni, az az astangában elért eredményeire is az lesz, de ha bármi mást csinálna, abban is bizonyítani akarna és elismerésre törekedne. Szóval megint nem az astanga a bűnös. Norman Blair is elismeri, hogy az astanga-oktatók nem feltétlenül arrogánsabbak, mint más irányzatok egyes oktatói.
Aki pedig fejvesztve menekül az öregkor, a ráncok, és a halál gondolata elől, annak sem hiszem, hogy megártana az astanga gyakorlás. Viszont egy lelkileg érettebb embernek a koncentrációját nem szabad, hogy megzavarják azok az eredmények, amelyek fizikai szinten jönnek az astanga gyakorlásából. A jóga bármely angájának gyakorlása mindig is sziddhiket, azaz rendkívüli képességeket eredményezett, és a gyakorlók ezzel tisztában voltak, sőt azzal is, hogy ezek a képességek büszkévé tehetik őket, és eltéríthetik a figyelmüket a végső céltól, az ísvara-pranidhánától (kíváncsi vagyok, erre hány feháborodott kommentet kapok majd :-)).
A végső pontot pedig az idézett buddhista tanítók is alátámasztják: az elme kontrollálására tett közvetlen törekvések általában sokkal nehezebben vezetnek sikerhez, mint a legbrutálisabb ászana-gyakorlás. Talán ezért választják sokan inkább az astangát, mint a meditációt, mert itt legalább látnak reményt a sikerre, és kézzel fogható az eredmény?
2011. július 26., kedd
Terápiás igazítások...
Újabb részlet Norman Blair cikkéből:
„KAPCSOLÓDÁSI PONTOK
Ugyanakkor az igazítások – ha megfelelően végzik – erőteljes módszert jelentenek a gyakorlás bátorítására és megsegítésére: megmutatják nekünk, hogy milyen lehetőségek rejlenek a testünkben, és gyengéden olyan helyekre visznek, amikről valószínűleg azt gondoltuk, hogy sohasem fogunk oda megérkezni – ezek valódi kapcsolódási pontok. Jó érzék és érzékenység szükséges ahhoz, hogy biztosak legyünk benne, az igazításainkkal nem csak valaki mást utánozunk, hanem az igazítás a törődésből és a szeretetből táplálkozik. Mert ez nem mindig történik meg – néha kapunk egy igazítást és azon gondolkodunk, hogy hol marad a szeretet?
Mág nem történt komoly próbálkozás arra, hogy felmérjék a sérülések arányát az astanga-gyakorlók között – de úgy néz ki, hogy van jó néhány érzékeny váll és sajgó derék. És a térd-operációk, amelyeket szinte harci kitüntetésként mutogatnak a hosszú távú gyakorlók, akiknek többsége valamilyen testi problémával küszködik? Azért jegyezzük meg, hogy ez más jóga-stílusokra is érvényes – két tanár (az egyik 1985 óta tanít, a másik pedig a 90-es évek eleje óta) azt mondta, hogy amilyen gyakoriak a térd-sérülések az astanga-gyakorlók között, ugyanolyan gyakoriak a csípő-problémák az Iyengar-gyakorlók között. Mindkét tanár az Iyengar-hagyományban oktatott, mielőtt az astangára váltottak volna.
Anekdoták szólnak a hosszú távú, intenzív jóga-gyakorlók ízületi kopásairól – bár azt is mondhatjuk erre, hogy az élet is elkoptatja az ízületeket. Ha az egésznek csak a padmászanában ülés a célja, akkor biztos, hogy valamit valahol elrontottunk, nem? És nem csak az a cél, hogy padmászanában üljünk – az astangában mindig a jobb lábunkkal alul kell padmászanában ülni. Ez lehetett az utolsó csepp a pohárban az egyik 3. sorozat-gyakorlónak – egyszer csak kijelentette, hogy “Elegem van abból, hogy a jobb lábamat teszem be elsőnek.”
Az igazításokkal és a sérülésekkel kapcsolatban, még ha végeznének is statisztikát, szerintem az csalóka lenne. Ugyanis a legtöbb krónikus sérülés a helytelen gyakorlás miatt alakul ki, vagyis a pózt több százszor kell helytelenül végrehajtani (azt, hogy mi a helyes vagy helytelen, természetesen az egyéni adottságok is erősen befolyásolják), hogy tartós ízületi károsodás alakuljon ki belőle. Ezenközben a gyakorló azért nagyságrendekkel kevesebb igazítást kap, és esetleg egy igazítás lehet az utolsó csepp a pohárban, ami kihozza a sérülést vagy a heveny fájdalmat.
Közben szépen csendben megjegyezném, hogy ha melegben gyakorlunk, akkor sokkal kevesebb a sérülés, és rövidebb a renegerációs idő, de hát mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mivel akarja büntetni magát. A melegben többet dolgozik a szív, de ez csak az elején zavaró, mert amikor megerősödik, akkor ebből is előnyt tudunk kovácsolni. Némely astanga-gyakorló meg is pocakosodik, ami nem fordulna elő, ha melegben gyakorolna, mivel ott majdnem duplája a kalória-felhasználás.
Persze ebben is vannak dogmák jócskán, én csak azokat szolgálom ki, akik forrón szeretik :-). A térd- és csípő-problémák pedig tipikusan a gyakorlás jellegéből fakadnak. A sok féllótusznál leterhelhetjük a térdszalagokat, ha a csípőnk nem elég nyitott. Az Iyengarosok irdatlan mértékű terpeszben állnak trikónászanában órákon keresztül – nem csoda, hogy kikopik a csípővápájuk. De közben a térdük is hiperextendált lesz, és a bokájuk is megsüllyed. A hiperlordotikus derék is gyakori, mivel annyira erőltetik a hátrahajlásokat.
Ami a vállat és a derekat illeti, már elmondtuk az astanga-hátraugrással kapcsolatban, hogyan kell helyesen végezni, de ha valaki nincs vele tisztában, az jöhet hozzám magánórára, elmagyarázom neki :-). A vállat valóban sokkal többet használja egy astangás, mint bármilyen más irányzat gyakorlója. De tudatosan meg lehet ertősíteni a vállizmot, és akkor meg tudjuk kímélni a rotátor köpenyünket. A helytelen gyakorlás mindig tipikus hibákat hoz ki minden ászanánál, és a saját érdekünkben nem árt, ha tudatosítjuk ezeket. De erről nem az astanga tehet, nekünk kell jobban odafigyelnünk.
A full-kontakt harcművészek is tisztában vannak vele, hogy amit csinálnak, az kockázatos és nagy a sérülés veszélye. Mégis csinálják, pedig senki nem kényszeríti őket rá. Sőt, akkor is csinálnák, ha meg lenne tiltva, csak akkor titokban. Az astanga azért ehhez képest sokkal békésebb és biztonságosabb, ezt a példát csak azért hoztam, hogy aki nyavalyogni akar, az inkább üljön otthon a pamlagon és nézze a tévét, akkor nem hibáztathatja az astangát azért, hogy tönkrementek az ízületei, márpedig akkor is tönkre fognak menni, mégpedig hamarabb.
„KAPCSOLÓDÁSI PONTOK
Ugyanakkor az igazítások – ha megfelelően végzik – erőteljes módszert jelentenek a gyakorlás bátorítására és megsegítésére: megmutatják nekünk, hogy milyen lehetőségek rejlenek a testünkben, és gyengéden olyan helyekre visznek, amikről valószínűleg azt gondoltuk, hogy sohasem fogunk oda megérkezni – ezek valódi kapcsolódási pontok. Jó érzék és érzékenység szükséges ahhoz, hogy biztosak legyünk benne, az igazításainkkal nem csak valaki mást utánozunk, hanem az igazítás a törődésből és a szeretetből táplálkozik. Mert ez nem mindig történik meg – néha kapunk egy igazítást és azon gondolkodunk, hogy hol marad a szeretet?
Mág nem történt komoly próbálkozás arra, hogy felmérjék a sérülések arányát az astanga-gyakorlók között – de úgy néz ki, hogy van jó néhány érzékeny váll és sajgó derék. És a térd-operációk, amelyeket szinte harci kitüntetésként mutogatnak a hosszú távú gyakorlók, akiknek többsége valamilyen testi problémával küszködik? Azért jegyezzük meg, hogy ez más jóga-stílusokra is érvényes – két tanár (az egyik 1985 óta tanít, a másik pedig a 90-es évek eleje óta) azt mondta, hogy amilyen gyakoriak a térd-sérülések az astanga-gyakorlók között, ugyanolyan gyakoriak a csípő-problémák az Iyengar-gyakorlók között. Mindkét tanár az Iyengar-hagyományban oktatott, mielőtt az astangára váltottak volna.
Anekdoták szólnak a hosszú távú, intenzív jóga-gyakorlók ízületi kopásairól – bár azt is mondhatjuk erre, hogy az élet is elkoptatja az ízületeket. Ha az egésznek csak a padmászanában ülés a célja, akkor biztos, hogy valamit valahol elrontottunk, nem? És nem csak az a cél, hogy padmászanában üljünk – az astangában mindig a jobb lábunkkal alul kell padmászanában ülni. Ez lehetett az utolsó csepp a pohárban az egyik 3. sorozat-gyakorlónak – egyszer csak kijelentette, hogy “Elegem van abból, hogy a jobb lábamat teszem be elsőnek.”
Az igazításokkal és a sérülésekkel kapcsolatban, még ha végeznének is statisztikát, szerintem az csalóka lenne. Ugyanis a legtöbb krónikus sérülés a helytelen gyakorlás miatt alakul ki, vagyis a pózt több százszor kell helytelenül végrehajtani (azt, hogy mi a helyes vagy helytelen, természetesen az egyéni adottságok is erősen befolyásolják), hogy tartós ízületi károsodás alakuljon ki belőle. Ezenközben a gyakorló azért nagyságrendekkel kevesebb igazítást kap, és esetleg egy igazítás lehet az utolsó csepp a pohárban, ami kihozza a sérülést vagy a heveny fájdalmat.
Közben szépen csendben megjegyezném, hogy ha melegben gyakorlunk, akkor sokkal kevesebb a sérülés, és rövidebb a renegerációs idő, de hát mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mivel akarja büntetni magát. A melegben többet dolgozik a szív, de ez csak az elején zavaró, mert amikor megerősödik, akkor ebből is előnyt tudunk kovácsolni. Némely astanga-gyakorló meg is pocakosodik, ami nem fordulna elő, ha melegben gyakorolna, mivel ott majdnem duplája a kalória-felhasználás.
Persze ebben is vannak dogmák jócskán, én csak azokat szolgálom ki, akik forrón szeretik :-). A térd- és csípő-problémák pedig tipikusan a gyakorlás jellegéből fakadnak. A sok féllótusznál leterhelhetjük a térdszalagokat, ha a csípőnk nem elég nyitott. Az Iyengarosok irdatlan mértékű terpeszben állnak trikónászanában órákon keresztül – nem csoda, hogy kikopik a csípővápájuk. De közben a térdük is hiperextendált lesz, és a bokájuk is megsüllyed. A hiperlordotikus derék is gyakori, mivel annyira erőltetik a hátrahajlásokat.
Ami a vállat és a derekat illeti, már elmondtuk az astanga-hátraugrással kapcsolatban, hogyan kell helyesen végezni, de ha valaki nincs vele tisztában, az jöhet hozzám magánórára, elmagyarázom neki :-). A vállat valóban sokkal többet használja egy astangás, mint bármilyen más irányzat gyakorlója. De tudatosan meg lehet ertősíteni a vállizmot, és akkor meg tudjuk kímélni a rotátor köpenyünket. A helytelen gyakorlás mindig tipikus hibákat hoz ki minden ászanánál, és a saját érdekünkben nem árt, ha tudatosítjuk ezeket. De erről nem az astanga tehet, nekünk kell jobban odafigyelnünk.
A full-kontakt harcművészek is tisztában vannak vele, hogy amit csinálnak, az kockázatos és nagy a sérülés veszélye. Mégis csinálják, pedig senki nem kényszeríti őket rá. Sőt, akkor is csinálnák, ha meg lenne tiltva, csak akkor titokban. Az astanga azért ehhez képest sokkal békésebb és biztonságosabb, ezt a példát csak azért hoztam, hogy aki nyavalyogni akar, az inkább üljön otthon a pamlagon és nézze a tévét, akkor nem hibáztathatja az astangát azért, hogy tönkrementek az ízületei, márpedig akkor is tönkre fognak menni, mégpedig hamarabb.
2011. július 25., hétfő
Kerékbe törés?
Újabb részlet Norman Blair cikkéből:
„A SZEMÉLYISÉGEK
Ezek azok a személyiségek – és sokan vagyunk ilyenek – akiket a legkönnyebben magával ragad az astanga-jóga létrája: egyik pózról a másikra mászunk, miközben a gyakorlás csak erősíti a követelődző elmét. Egy gyakorlott astangás egyszer egy hetes jógatábor után, amit egy certified oktatóval töltött, visszajövet azt mondta: “Én voltam a legrosszabb gyakorló a workshopon” - pedig a valóság az, hogy nagyon komoly a gyakorlása. Az astanga embert próbáló dolog lehet, mivel a forgatókönyvét inkább a győztesek írták, mint a vesztesek. Egy idősebb tanár egyszer azt mondta: “Ezért lehet olyan jó eredményeket elérni vele” (ami felől vannak kétségeim). De hány embert kell összetörni a szigor és a dogma kerekein?
Ezek azok a kerekek, amelyek miatt félünk rámutatni az egyértelmű dolgokra (például, hogy ha egyenesen csaturangába ugrunk, az tönkreteheti a vállunkat, vagy ha a dropbacknél kifordítjuk a lábfejünket, az tönkreteszi a térdeket stb.) A gyakorlás akrobatikus aspektusa azt teszi lehetővé, hogy a genetikailag hajlékonyabbak sokkal gyorsabban emelkedjenek a tanárok hierarchiájában, mint mások. Bár elismerést vívnak ki a cirkuszi mutatványaikkal, az oktatásuk más aspektusai – például a személyes integritás, etikai alapok, empatikus képesség – nem feltétlenül annyira fejlettek.
A követelődző elme azt jelenti, hogy kevésbé kritikusan viszonyulhatunk a tanárok igazításaihoz is: egyes igazítások brutálisan kemények lehetnek a késztetés miatt, hogy előbbrehaladjunk a sorozatban. Vannak rémtörténetek, amikor a túlzottan lelkes astanga tanárok képletesen szólva a kerek személyiséget próbálják beerőszakolni az Astanga kocka alakú nyílásába.
Túl sok igazítás történt, túl kevés tudatossággal, és így ahelyett, hogy a testet templomnak tekintenénk, csatamezővé válik, amelyet a póz tökéletesnek tekintett formájába próbálunk beerőltetni. Hány autorizált tanár törte el az emberek térdét az olyan pózokban, mint a békászana vagy a garbha-pindászana – és certified oktatók combcsontokat Maricsjászana B-ben? És a számtalan példa, amikor az astanga-tanárok sérülést okoznak a túlzott lelkesedés, vagy a túlzott ragaszkodás miatt, hogy a póznak hogyan kellene kinéznie (és persze hibákat is véthetnek – tévedni végülis emberi dolog).”
Nnna ez a mai rész olyan borongós volt, mint az égbolt, amit éppen az ablakból látok. Nem tudom, hogy milyen közegben astangázik a cikk szerzője, és milyen tanárokhoz jár, de az én tapasztalatom nem ennyire tragikus ezen a téren. Talán a leges-legelején éreztem egyszer-kétszer, hogy meg kellene ütnöm egy színvonalat egy-egy workshopon vagy órán, de ez az érzés már réges-régen szertefoszlott, és nem hiszem, hogy az én óráimon akár a legkezdőbbek is megfélelmítve vagy megszégyentve érzik magukat, hogy ha valamelyik póz nem megy még nekik.
Az A-típusra visszatérve, illetve a győztes-lúzer kérdésre, én talán éppen fordítva gondolom, hogy csak az Achieverek képesek hosszú távon szembenézni azzal a kihívással, amit a rendszeres astanga-gyakorlás jelent. Ugyanis, ha nincs elegendő motivációd, bárhonnan ered is az, akkor előbb-utóbb más vizekre fogsz evickélni.
Én a genetikai hajlékonyságot sem írom alá, mert egyrészt, ha valaki komolyan (és helyesen) gyakorol, akkor előbb-utóbb minden póz meglesz, másrészt a fókusznak nem is az akrobatikán kellene lennie, hanem a légzésen. Már persze ha valakinek egyáltalában az a célkitűzése az astangában, hogy előrehaladjon a sorozatokban. Mert van, aki egész életében csak az egyest gyakorolja, és ezzel teljesen elégedett.
A csont-törésekkel kapcsolatban kétségek merülnek fel bennem, hogy ezek az esetek mennyire igazak, és hogy szerzőnk mennyire ért az anatómiához. A térd általában nem törik, inkább a szalagok szakadnak. A combcsontot eltörni pedig feszítéssel nemigen lehet, legfeljebb egy pöröly erejű tolórúgással (hacsak nincs csontritkulása az illetőnek, de akkor az utcán is simán eltörhet).
Na jó, azért nem jelenteném ki, hogy minden tanár tökéletesen és biztonságosan igazít, és valóban néha kockára teszik a gyakorlók testi épségét. Erre az a megoldás, hogy a kezdő tanár legyen inkább óvatos és ne erőltesse annyira az igazításokat, a haladónak meg már úgyis lesz annyi tapasztalata, hogy óvatosabban nyúl hozzá az emberekhez. Engem mindig erősen igazítottak a tanáraim, de kb egy könyök-sérülésre emlékszem csak a legelején. Én magam egy-két hamstring- és térdszalag-húzódást okoztam, az is igaz, de tanultam már belőle. A hibalehetőség és a baleset mindig ott van, de megint csak, lehet olyan órát választani, ahol egyáltalán nincs igazítás. És még ott is megsérülnek az emberek néha. Ha valamit használsz, elromolhat. De ha nem használod, akkor még hamarabb tönkremegy.
Szóval én nem lennék annyira borúlátó, és a konklúzió megint az, hogy az astanga azoknak való, akik szeretik a hardcore gyakorlást és a kemény igazításokat. Akiknek ez nem jön be, azok számára van még nyolcmillió másik jógairányzat, lehet azokkal próbálkozni.
„A SZEMÉLYISÉGEK
Ezek azok a személyiségek – és sokan vagyunk ilyenek – akiket a legkönnyebben magával ragad az astanga-jóga létrája: egyik pózról a másikra mászunk, miközben a gyakorlás csak erősíti a követelődző elmét. Egy gyakorlott astangás egyszer egy hetes jógatábor után, amit egy certified oktatóval töltött, visszajövet azt mondta: “Én voltam a legrosszabb gyakorló a workshopon” - pedig a valóság az, hogy nagyon komoly a gyakorlása. Az astanga embert próbáló dolog lehet, mivel a forgatókönyvét inkább a győztesek írták, mint a vesztesek. Egy idősebb tanár egyszer azt mondta: “Ezért lehet olyan jó eredményeket elérni vele” (ami felől vannak kétségeim). De hány embert kell összetörni a szigor és a dogma kerekein?
Ezek azok a kerekek, amelyek miatt félünk rámutatni az egyértelmű dolgokra (például, hogy ha egyenesen csaturangába ugrunk, az tönkreteheti a vállunkat, vagy ha a dropbacknél kifordítjuk a lábfejünket, az tönkreteszi a térdeket stb.) A gyakorlás akrobatikus aspektusa azt teszi lehetővé, hogy a genetikailag hajlékonyabbak sokkal gyorsabban emelkedjenek a tanárok hierarchiájában, mint mások. Bár elismerést vívnak ki a cirkuszi mutatványaikkal, az oktatásuk más aspektusai – például a személyes integritás, etikai alapok, empatikus képesség – nem feltétlenül annyira fejlettek.
A követelődző elme azt jelenti, hogy kevésbé kritikusan viszonyulhatunk a tanárok igazításaihoz is: egyes igazítások brutálisan kemények lehetnek a késztetés miatt, hogy előbbrehaladjunk a sorozatban. Vannak rémtörténetek, amikor a túlzottan lelkes astanga tanárok képletesen szólva a kerek személyiséget próbálják beerőszakolni az Astanga kocka alakú nyílásába.
Túl sok igazítás történt, túl kevés tudatossággal, és így ahelyett, hogy a testet templomnak tekintenénk, csatamezővé válik, amelyet a póz tökéletesnek tekintett formájába próbálunk beerőltetni. Hány autorizált tanár törte el az emberek térdét az olyan pózokban, mint a békászana vagy a garbha-pindászana – és certified oktatók combcsontokat Maricsjászana B-ben? És a számtalan példa, amikor az astanga-tanárok sérülést okoznak a túlzott lelkesedés, vagy a túlzott ragaszkodás miatt, hogy a póznak hogyan kellene kinéznie (és persze hibákat is véthetnek – tévedni végülis emberi dolog).”
Nnna ez a mai rész olyan borongós volt, mint az égbolt, amit éppen az ablakból látok. Nem tudom, hogy milyen közegben astangázik a cikk szerzője, és milyen tanárokhoz jár, de az én tapasztalatom nem ennyire tragikus ezen a téren. Talán a leges-legelején éreztem egyszer-kétszer, hogy meg kellene ütnöm egy színvonalat egy-egy workshopon vagy órán, de ez az érzés már réges-régen szertefoszlott, és nem hiszem, hogy az én óráimon akár a legkezdőbbek is megfélelmítve vagy megszégyentve érzik magukat, hogy ha valamelyik póz nem megy még nekik.
Az A-típusra visszatérve, illetve a győztes-lúzer kérdésre, én talán éppen fordítva gondolom, hogy csak az Achieverek képesek hosszú távon szembenézni azzal a kihívással, amit a rendszeres astanga-gyakorlás jelent. Ugyanis, ha nincs elegendő motivációd, bárhonnan ered is az, akkor előbb-utóbb más vizekre fogsz evickélni.
Én a genetikai hajlékonyságot sem írom alá, mert egyrészt, ha valaki komolyan (és helyesen) gyakorol, akkor előbb-utóbb minden póz meglesz, másrészt a fókusznak nem is az akrobatikán kellene lennie, hanem a légzésen. Már persze ha valakinek egyáltalában az a célkitűzése az astangában, hogy előrehaladjon a sorozatokban. Mert van, aki egész életében csak az egyest gyakorolja, és ezzel teljesen elégedett.
A csont-törésekkel kapcsolatban kétségek merülnek fel bennem, hogy ezek az esetek mennyire igazak, és hogy szerzőnk mennyire ért az anatómiához. A térd általában nem törik, inkább a szalagok szakadnak. A combcsontot eltörni pedig feszítéssel nemigen lehet, legfeljebb egy pöröly erejű tolórúgással (hacsak nincs csontritkulása az illetőnek, de akkor az utcán is simán eltörhet).
Na jó, azért nem jelenteném ki, hogy minden tanár tökéletesen és biztonságosan igazít, és valóban néha kockára teszik a gyakorlók testi épségét. Erre az a megoldás, hogy a kezdő tanár legyen inkább óvatos és ne erőltesse annyira az igazításokat, a haladónak meg már úgyis lesz annyi tapasztalata, hogy óvatosabban nyúl hozzá az emberekhez. Engem mindig erősen igazítottak a tanáraim, de kb egy könyök-sérülésre emlékszem csak a legelején. Én magam egy-két hamstring- és térdszalag-húzódást okoztam, az is igaz, de tanultam már belőle. A hibalehetőség és a baleset mindig ott van, de megint csak, lehet olyan órát választani, ahol egyáltalán nincs igazítás. És még ott is megsérülnek az emberek néha. Ha valamit használsz, elromolhat. De ha nem használod, akkor még hamarabb tönkremegy.
Szóval én nem lennék annyira borúlátó, és a konklúzió megint az, hogy az astanga azoknak való, akik szeretik a hardcore gyakorlást és a kemény igazításokat. Akiknek ez nem jön be, azok számára van még nyolcmillió másik jógairányzat, lehet azokkal próbálkozni.
2011. július 24., vasárnap
A, mint Achiever
Folytatjuk Norman Blair cikkének elemzését:
Pattabhi Jois messze állt attól, hogy egy csaló legyen, ehelyett jelentős szerepet játszott a Nyugat spiritualitás felé való fordulásában. Az astanga járműve sok ember számára volt közvetítő eszköz, ami által olyan gyakorlatokba fogtak, amiket egyébiránt meg sem fontoltak volna.
Az astanga atletikussága vonzó volt azok számára, akik csak köldök-nézésnek tartották a jógát. Számtalan embert kipróbált olyan lelki gyakorlatokat, amikhez egyébként közük sem lett volna, ami nagyszerű. Mégpedig azért, mert a nyugati világban (az összes anyagi gazdagsága és relatív egyenlősége és nyitottsága mellett) kevés a tartalom, az emberi közösség romokban hever, hiányzik a tisztelet, és fenntarthatatlan nyomás nehezedik a környezetre. Azokat a kultúrákat, amelyek kontemplatívabbak voltak, felváltotta a szétszórtságban vaéló elmerülés: A mesemondás művészete helyett a celebeket csodáljuk és a tömegmédia úgynevezett információinak végtelen folyamában fuldoklunk. Ezek az aggodalom idői - bár az aggodalom az emberi faj létezésének kezdetei óta életünk részét képezi.
“A LELKI GYAKORLATOK FELÉ FORDULÁS
Pattabhi Jois messze állt attól, hogy egy csaló legyen, ehelyett jelentős szerepet játszott a Nyugat spiritualitás felé való fordulásában. Az astanga járműve sok ember számára volt közvetítő eszköz, ami által olyan gyakorlatokba fogtak, amiket egyébiránt meg sem fontoltak volna.
Az astanga atletikussága vonzó volt azok számára, akik csak köldök-nézésnek tartották a jógát. Számtalan embert kipróbált olyan lelki gyakorlatokat, amikhez egyébként közük sem lett volna, ami nagyszerű. Mégpedig azért, mert a nyugati világban (az összes anyagi gazdagsága és relatív egyenlősége és nyitottsága mellett) kevés a tartalom, az emberi közösség romokban hever, hiányzik a tisztelet, és fenntarthatatlan nyomás nehezedik a környezetre. Azokat a kultúrákat, amelyek kontemplatívabbak voltak, felváltotta a szétszórtságban vaéló elmerülés: A mesemondás művészete helyett a celebeket csodáljuk és a tömegmédia úgynevezett információinak végtelen folyamában fuldoklunk. Ezek az aggodalom idői - bár az aggodalom az emberi faj létezésének kezdetei óta életünk részét képezi.
A modern társadalomban jelentős torzulások figyelhetők meg, és nem csak mi vagyunk eltorzulva, hanem a társadalmi rendszer is fenntarthatatlan. A Húsvét-szigetek történetét éljük újra (ahol kivágták az összes fát és kihalt a civilizáció), globális szinten. A bőség ellenére, az elmúlt százötven év nagy társadalmi előrelépéseitől eltekintve, ez a valóság a modern világ materializmusa közepette.
És megint visszatérhetünk a kérdéshez: segít-e az astanga ezeknek a torzulásoknak és értelmetlenségnek a megoldásában – közelebb hoz-e bennünket a befelé tekintéshez és a békéhez? Egyes embereket határozottan igen, egyes embereket valószínűleg nem: mivel különböző személyek vagyunk, és mindenkinek megvan a saját története. Az egyik ember számára az astanga egy mozgó meditációvá válhat, ami megteremti az alapot az elme csendjéhez és áttetszőségéhez. Egy másik embert számára az astanga egyszerűen több erőlködést, küzdelmet és feszültséget jelent, miközben próbálja utánozni a már meglévő mintákat a pózok folyamatának fixálásában.
Richard Freeman szerint “Ha eltérés nélkül gyakorlunk egy rendszert, akkor valami kimarad vagy megoldatlan marad, és kialakulhatnak lerakódások a gyakorlat következtében, vagyis az életünk bizonyos aspektusai nem tudatosulnak megfelelőképpen.” Elérkezünk ahhoz az igényhez, hogy az utaknak többszörösnek kell lenniük – és az lehet a problémás dolog, hogy bizonyos emberek, akiket vonz az astanga, éppen olyanok, akiknek a legkevésbé van rá szükségük: nevezhetjük őket A-típusú siker-orientált személyiségeknek.”
Ez a rész meglehetősen filozofikusra sikerült, és én úgy gondolom, hogy nem várhatjuk el egyetlen jóga-, spirituális, vallási vagy ideológiai rendszertől sem, hogy megoldja az emberi társadalom összes problémáját. Mégpedig nem azért, mert nincsenek olyan rendszerek, amelyek erre képesek volnának, hanem azért, mert az emberek sokfélék, sokféle igénnyel. Mindenkinek szabad akarata van, és statisztikai képtelenség, hogy mindenki azonosan használja a szabad akaratát. És ehhez még hozzájön az is, hogy az emberek a lelki evolúció különböző szintjein állnak, és ezért nem mindenkinek fog megfelelni ugyanaz az egy folyamat.
Mindezt tudomásul véve még mindig azt gondolom, hogy az astangának sokkal több a pozitív haszna társadalmi és egyéni szinten is, mint a kára. Én mélyen hiszek abban, hogy a légzés tudatosítása az elmeműködés tudatosításához vezet, és így fokozatosan szembesülünk saját “diszlokációinkkal” (amit én torzulásnak fordítottam az eredeti cikkben), és szabad akaratunk függvényében elkezdhetünk dolgozni rajtuk.
Azt persze én sem gondolom, hogy az astanga rendszere, abban a formában, ahogyan Pattabhi Jois ránk hagyta, egy önmagában abszolútizálható spirituális út, ami a gyakorló minden igényét kielégíti. Éppen ezért szoktam mindenkit bátorítani, hogy a napi astanga gyakorláshoz tegyen hozzá a jóga nagyobb eszköztárából, vagy a spirituális hagyományokból mindent, aminek szükségét érzi, legyen az meditáció, pránájáma, mantrázás, különböző szertartások vagy fogadalmak gyakorlása.
Én a kezdetektől fogva arra használtam az astangát, amire való – az egészségem megőrzésére. A mentális egyensúlyhoz hozzájárulhat, de önmegában nem biztos, hogy elégséges. Ami pedig az “A-típusú, siker-orientált személyiségeket” illeti, egyértelműen én is az vagyok, és valóban sok astanga-oktató vagy gyakorló ebbe a kategóriába esik. Sokat gondolkodtam, hogy mint jelent az A betű, aztán arra a következtetésre jutottam, hogy az "Achiever" - "elérő", vagyis eredménycentrikus jelentésre utalhat. Ha valaki abszolúte kezdő a spirituális útján, akkor valós veszély az, hogy az ászanákban való sikeres előrehaladás felfújja az egóját, de ez a veszély szinte minden jóga- vagy spirituális rendszerben ugyanúgy fennáll, hiszen az ember bármire képes büszkévé válni, nem csak arra, hogy a lábát a nyakába tudja tenni.
2011. július 23., szombat
A neurózis témája
Folytatjuk Norman Blair Ashtanga Box törtnénetét:
"ÁTALAKULÁS VAGY BELEGABALYODÁS?
Több, mint tizenöt éve gyakorlom az Astanga-jógát. Először vezetett órákon, 1999 óta pedig önálló gyakorlásként egy "certified" oktatóval (értsd: aki Pattabhitól kapott engedélyt az oktatásra, később is az angol kifejezést hagyom benne). Ez egy utazás volt: onnantól kezdve, hogy küzdöttem, ha el akartam érni a lábujjaimat, odáig, hogy legyen egy gördülékeny folytonossága, ahogy keresztülmegyünk a pózokon. Ami viszont érdekel, az az, hogy ez a gyakorlás felerősíti, vagy pedig csökkenti-e a neurózist? Kisebb vagy nagyobb mértékben mindannyian neurotikusak vagyunk: mindannyian átéljük a feszültség különböző szintjeit, amit Carl Jung a következő szavakkal fejezett ki: "Nyugtalanság, megfoghatatlan aggodalmak, pszichológiai komplikációk. Ez némiképpen hasonlít a jóga-filozófia klésáira, amit az "elmét kínzó szenvedésnek" lehetne lefordítani. A klésák ellenpólusa a "metta" lenne (amit néha kedvességnek vagy kegyességnek fordítanak), vagyis - csökkenti-e a gyakorlásunk a klésákat és növeli-e a mettát? Csökken-e a kínszenvedés és növekszik-e a lágyság? Fogva tart bennünket az astanga, vagy pedig átalakít?
Richard Freeman a következőket írta: "A jóga tanulóiként és oktatóiként hajlamosak vagyunk elkezdeni ragaszkodni a saját iskolánkhoz és előítéleteket kifejleszteni a saját módszertanunk javára... következésképpen nem ritkán a sajátunknak tekintett iskola tanainak csupán a felszíni rétegein időzünk." Igaz lehet-e ez ránk, astangikra is? Ezek a kérdések foglalkoztatnak - és valószínűleg rájuk keresem a választ, miközben ezt a darabot írom.
Az astangán kívül állóktól származó egyik kritika az önmaga által kikiáltott ősi eredetével kapcsolatos. Pattabhi Jois azt hangoztatta, hogy banánleveleken találta meg az eredeti pózok sorozatát (néha pálmaleveleket emlegetnek), amelyek pár ezer évesek voltak. A levelek persze kényelmesen elporladtak a megfelelő pillanatban, tárgyi bizonyíték nélkül hagyva állításait. Állítólag, amikor Pattabhi Jois ezt a történetet emlegette, akkor ezt mosollyal a szája szélén tette - és mint ahogy az olyan könyvek is kikutatták, mint a Yoga Body, az astanga-sorozatok eredetének valószínűleg több köze van a 19. századi európai torna- és egészség-mozgalmakhoz, mint az ősi jógikus szövegekhez.
Erre a bizonyítékra hagyatkozva az astangát "megtévesztő csalásnak" is titulálják, ami azért valahol szintén túlzás. Egy autorizált astanga-tanár egyszer azt mondta: "Az egyik oka, hogy belefogtam ebbe a jóga-dologba, az volt, hogy egy alternatívát kerestem a kreacionista keresztényekhez képest. Most visszanézve, olybá tűnik, mintha az egész gyakorlás létezésének oka is egy hasonló kreacionista mítoszra épülne." De a lényeges pont az, hogy az indiai vallások számára ez a módszer egy kipróbált módja annak, hogy új gondolatokat vezessünk bele a tradícióba. Ahelyett, hogy csalónak kiáltanánk ki Pattabhi Jois-t (tanárával, Krishnamacharyával együtt), azt mondhatnánk, hogy mindketten eredeti gondolkodók voltak, akik arra törekedtek, hogy modernizálják és a jelen körülményekre alkalmazzák a tradíciót. Az innováció bevezetésének gyakorlata a tradícióba például a tibeti buddhizmusban is létezett (lásd az 1. lábjegyzetet)."
A lábjegyzetek beidézésétől eltekintek, azt mindenki olvassa el az eredeti cikkben, mert az anyag amúgy is meglehetősen terjengős. Nézzük akkor a mai pontokat! Az első pont a neurózis. Két dolgot azonnal leszögeznék a tapasztalataim alapján: 1. Az astanga gyakorlás addiktív, olyan, mint egy drog. Hogy miként hat, arról a későbbiek során Norman Blair is beszél. Egyelőre átadtam magamat ennek a függőségnek, és inkább a pozitív hatásait tapasztalom, illetve igyekszem tudatosítani és kordában tartani a negatív hatásokat. 2. Az astanga gyakorlás nem csak az endorfin, de az adrenalin, a tesztoszteron és egy sor más hormon termelődését is megemeli, ennek a pszichológiai hatásairól is lesz szó a későbbiekben.
Ez egy harcias jóga-irányzat, ha így vesszük, és aki nem eléggé őszinte, hogy ezt beismerje magának, az tényleg belső feszültségeket élhet meg aközött, amilyenné az astanga teszi, és amilyennek ő egy ideális, békés és mindenkit szerető "metta" jógit elképzel. Én imádom az adrenalint, és engem ez nem tesz neurotikussá. De ha valaki úgy érzi, hogy jobban szétzilálja az astanga gyakorlás, mint amennyire harmonizálja, annak valóban ajánlott másik gyakorlási rendszer után néznie.
Richard Freeman írásai pedig egyre jobban kezdenek érdekelni, lehet, hogy még megrendelem pár könyvét. Valóban nem elhanyagolható gondolat, hogy ha nem nézünk szembe ezekkel a tudati mumusokkal, hanem felszínesen csépeljük a "tradicionális" dogmákat, szent tehénnek tekintve azokat, akkor valahol valamit elszalasztunk. A jóga tanai (és talán még a vallásra, a végső abszolútumra vonatkozó kijelentések és tanok is) egy folyamatosan változó folyamot alkotnak, amelynek mindig a befogadóra hangolódva van csak értelme. Ha a kalapács nem simul rendesen a kezedbe, akkor fel fogja törni a tenyeredet, mire kifaragod vele a szobrot. Érdemes közben a nyelén is csiszolni kicsit.
Ami a legendás Jóga Koruntát illeti, nekem akkor kezdett gyanússá válni a történet, amikor azt a bizonyos idézetet olvastam a Yoga-malában (30. oldal), hogy viná vinyásza jógéna ászanádín na kárajét (Ó jógi, ne végezz ászanát vinyásza nélkül), amit Pattabhi Jois Vamana Rishnek tulajdonított, a Jóga Korunta szerzőjének. Több, mint húsz éve tanulmányozom a védikus irodalmat, és a benne említett legtöbb Risit legalább névről ismerem, de Vamana Risiről életemben nem hallottam. Az egyetlen Vamana nevű személyiség Visnu törpe bráhmana inkarnációja volt, de ő nem Risi, hanem Vamandeva néven szerepel az írásokban. Sőt, ha rákeresünk a Google-ban, akkor csakis astangás hivatkozásokban szerepel a Vamana Rishi szó, egyetlen klasszikus hindu forrás sem emlegeti.
Nos, a hókuszpókuszt félretéve én azért nem írom egy az egyben alá, hogy a brit gimnasztikából alakult ki a napüdvözlet és az astanga-sorozat. Az egész "Yoga Body" könyv koncepciója némiképpen hasonlít a 19. századi keresztény indológusok megközelítéséhez, akik erőnek erejével azon voltak, hogy a védikus kultúrát a keresztény kreacionizmusból vezessék le és annak rendeljék alá. Én azért ennél ortodoxabb módon viszonyulok a hindu hagyományhoz, és ha nem is hiszek a Jóga Korunta létezésében, azt gondolom, hogy Pattabhi Krishnamacharyától tanulta a sorozatokat, ő pedig az alapján állította össze őket, amit tanárától, Ramamohan Brahmacaritól tanult a Himalájában. Vélhetőleg Ramamohant nem nagyon érték konkrét nyugati befolyások, így az ászana-anyag azért erőteljesen a hindu hagyományból származtatható.
Az valóban szerencsés innovációnak tekinthető, hogy egy intenzívebb, atletikusabb gyakorlási rendszert állított össze Krishnamacharya, ami az izgága elméjű nyugatiakat is lekötötte, míg a pózokba való hosszabban tartó belelazulás már nem annyira kötötte le az elméjüket. Azonban ne feledjük, hogy Krishnamacharya maga nem volt dogmatikus az oktatásával kapcsolatban, és az egész élete során finomítgatta, individualizálta oktatási módszertanát. Pattabhi ebből egy szeletet trade-markosított, és vannak márkafüggő emberek, akik ezt próbálják abszolútizálni. Én magam mindig is szorgalmaztam a "big picture" megismerését, és így talán azt lehet mondani rólam, hogy néha bemegyek a dobozba, néha kijövök, és hozom-viszem azt, ami nekem kell oda. Másokat is ugyanerre bíztatok, legyünk kreatívak, és ne kreacionisták.
"ÁTALAKULÁS VAGY BELEGABALYODÁS?
Több, mint tizenöt éve gyakorlom az Astanga-jógát. Először vezetett órákon, 1999 óta pedig önálló gyakorlásként egy "certified" oktatóval (értsd: aki Pattabhitól kapott engedélyt az oktatásra, később is az angol kifejezést hagyom benne). Ez egy utazás volt: onnantól kezdve, hogy küzdöttem, ha el akartam érni a lábujjaimat, odáig, hogy legyen egy gördülékeny folytonossága, ahogy keresztülmegyünk a pózokon. Ami viszont érdekel, az az, hogy ez a gyakorlás felerősíti, vagy pedig csökkenti-e a neurózist? Kisebb vagy nagyobb mértékben mindannyian neurotikusak vagyunk: mindannyian átéljük a feszültség különböző szintjeit, amit Carl Jung a következő szavakkal fejezett ki: "Nyugtalanság, megfoghatatlan aggodalmak, pszichológiai komplikációk. Ez némiképpen hasonlít a jóga-filozófia klésáira, amit az "elmét kínzó szenvedésnek" lehetne lefordítani. A klésák ellenpólusa a "metta" lenne (amit néha kedvességnek vagy kegyességnek fordítanak), vagyis - csökkenti-e a gyakorlásunk a klésákat és növeli-e a mettát? Csökken-e a kínszenvedés és növekszik-e a lágyság? Fogva tart bennünket az astanga, vagy pedig átalakít?
Richard Freeman a következőket írta: "A jóga tanulóiként és oktatóiként hajlamosak vagyunk elkezdeni ragaszkodni a saját iskolánkhoz és előítéleteket kifejleszteni a saját módszertanunk javára... következésképpen nem ritkán a sajátunknak tekintett iskola tanainak csupán a felszíni rétegein időzünk." Igaz lehet-e ez ránk, astangikra is? Ezek a kérdések foglalkoztatnak - és valószínűleg rájuk keresem a választ, miközben ezt a darabot írom.
Az astangán kívül állóktól származó egyik kritika az önmaga által kikiáltott ősi eredetével kapcsolatos. Pattabhi Jois azt hangoztatta, hogy banánleveleken találta meg az eredeti pózok sorozatát (néha pálmaleveleket emlegetnek), amelyek pár ezer évesek voltak. A levelek persze kényelmesen elporladtak a megfelelő pillanatban, tárgyi bizonyíték nélkül hagyva állításait. Állítólag, amikor Pattabhi Jois ezt a történetet emlegette, akkor ezt mosollyal a szája szélén tette - és mint ahogy az olyan könyvek is kikutatták, mint a Yoga Body, az astanga-sorozatok eredetének valószínűleg több köze van a 19. századi európai torna- és egészség-mozgalmakhoz, mint az ősi jógikus szövegekhez.
Erre a bizonyítékra hagyatkozva az astangát "megtévesztő csalásnak" is titulálják, ami azért valahol szintén túlzás. Egy autorizált astanga-tanár egyszer azt mondta: "Az egyik oka, hogy belefogtam ebbe a jóga-dologba, az volt, hogy egy alternatívát kerestem a kreacionista keresztényekhez képest. Most visszanézve, olybá tűnik, mintha az egész gyakorlás létezésének oka is egy hasonló kreacionista mítoszra épülne." De a lényeges pont az, hogy az indiai vallások számára ez a módszer egy kipróbált módja annak, hogy új gondolatokat vezessünk bele a tradícióba. Ahelyett, hogy csalónak kiáltanánk ki Pattabhi Jois-t (tanárával, Krishnamacharyával együtt), azt mondhatnánk, hogy mindketten eredeti gondolkodók voltak, akik arra törekedtek, hogy modernizálják és a jelen körülményekre alkalmazzák a tradíciót. Az innováció bevezetésének gyakorlata a tradícióba például a tibeti buddhizmusban is létezett (lásd az 1. lábjegyzetet)."
A lábjegyzetek beidézésétől eltekintek, azt mindenki olvassa el az eredeti cikkben, mert az anyag amúgy is meglehetősen terjengős. Nézzük akkor a mai pontokat! Az első pont a neurózis. Két dolgot azonnal leszögeznék a tapasztalataim alapján: 1. Az astanga gyakorlás addiktív, olyan, mint egy drog. Hogy miként hat, arról a későbbiek során Norman Blair is beszél. Egyelőre átadtam magamat ennek a függőségnek, és inkább a pozitív hatásait tapasztalom, illetve igyekszem tudatosítani és kordában tartani a negatív hatásokat. 2. Az astanga gyakorlás nem csak az endorfin, de az adrenalin, a tesztoszteron és egy sor más hormon termelődését is megemeli, ennek a pszichológiai hatásairól is lesz szó a későbbiekben.
Ez egy harcias jóga-irányzat, ha így vesszük, és aki nem eléggé őszinte, hogy ezt beismerje magának, az tényleg belső feszültségeket élhet meg aközött, amilyenné az astanga teszi, és amilyennek ő egy ideális, békés és mindenkit szerető "metta" jógit elképzel. Én imádom az adrenalint, és engem ez nem tesz neurotikussá. De ha valaki úgy érzi, hogy jobban szétzilálja az astanga gyakorlás, mint amennyire harmonizálja, annak valóban ajánlott másik gyakorlási rendszer után néznie.
Richard Freeman írásai pedig egyre jobban kezdenek érdekelni, lehet, hogy még megrendelem pár könyvét. Valóban nem elhanyagolható gondolat, hogy ha nem nézünk szembe ezekkel a tudati mumusokkal, hanem felszínesen csépeljük a "tradicionális" dogmákat, szent tehénnek tekintve azokat, akkor valahol valamit elszalasztunk. A jóga tanai (és talán még a vallásra, a végső abszolútumra vonatkozó kijelentések és tanok is) egy folyamatosan változó folyamot alkotnak, amelynek mindig a befogadóra hangolódva van csak értelme. Ha a kalapács nem simul rendesen a kezedbe, akkor fel fogja törni a tenyeredet, mire kifaragod vele a szobrot. Érdemes közben a nyelén is csiszolni kicsit.
Ami a legendás Jóga Koruntát illeti, nekem akkor kezdett gyanússá válni a történet, amikor azt a bizonyos idézetet olvastam a Yoga-malában (30. oldal), hogy viná vinyásza jógéna ászanádín na kárajét (Ó jógi, ne végezz ászanát vinyásza nélkül), amit Pattabhi Jois Vamana Rishnek tulajdonított, a Jóga Korunta szerzőjének. Több, mint húsz éve tanulmányozom a védikus irodalmat, és a benne említett legtöbb Risit legalább névről ismerem, de Vamana Risiről életemben nem hallottam. Az egyetlen Vamana nevű személyiség Visnu törpe bráhmana inkarnációja volt, de ő nem Risi, hanem Vamandeva néven szerepel az írásokban. Sőt, ha rákeresünk a Google-ban, akkor csakis astangás hivatkozásokban szerepel a Vamana Rishi szó, egyetlen klasszikus hindu forrás sem emlegeti.
Nos, a hókuszpókuszt félretéve én azért nem írom egy az egyben alá, hogy a brit gimnasztikából alakult ki a napüdvözlet és az astanga-sorozat. Az egész "Yoga Body" könyv koncepciója némiképpen hasonlít a 19. századi keresztény indológusok megközelítéséhez, akik erőnek erejével azon voltak, hogy a védikus kultúrát a keresztény kreacionizmusból vezessék le és annak rendeljék alá. Én azért ennél ortodoxabb módon viszonyulok a hindu hagyományhoz, és ha nem is hiszek a Jóga Korunta létezésében, azt gondolom, hogy Pattabhi Krishnamacharyától tanulta a sorozatokat, ő pedig az alapján állította össze őket, amit tanárától, Ramamohan Brahmacaritól tanult a Himalájában. Vélhetőleg Ramamohant nem nagyon érték konkrét nyugati befolyások, így az ászana-anyag azért erőteljesen a hindu hagyományból származtatható.
Az valóban szerencsés innovációnak tekinthető, hogy egy intenzívebb, atletikusabb gyakorlási rendszert állított össze Krishnamacharya, ami az izgága elméjű nyugatiakat is lekötötte, míg a pózokba való hosszabban tartó belelazulás már nem annyira kötötte le az elméjüket. Azonban ne feledjük, hogy Krishnamacharya maga nem volt dogmatikus az oktatásával kapcsolatban, és az egész élete során finomítgatta, individualizálta oktatási módszertanát. Pattabhi ebből egy szeletet trade-markosított, és vannak márkafüggő emberek, akik ezt próbálják abszolútizálni. Én magam mindig is szorgalmaztam a "big picture" megismerését, és így talán azt lehet mondani rólam, hogy néha bemegyek a dobozba, néha kijövök, és hozom-viszem azt, ami nekem kell oda. Másokat is ugyanerre bíztatok, legyünk kreatívak, és ne kreacionisták.
2011. július 22., péntek
Ashtanga Box
A cím ne tévesszen meg senkit, ma nem a küzdősportokról lesz szó, legalábbis nem fizikai értelemben véve. Az elménkkel és az előítéleteinkkel való birkózás azonban sok esetben megerőltetőbb és több taktikai érzéket kíván, mint a fizikai erő összemérése. A címben szereplő Box szó inkább a "doboz", "skatulya" értelemben szerepel, ugyanis a feltételekhez kötött elme hajlamos körülhatárolt fogalomkörökben gondolkodni, mert valamiért ettől érzi magát biztonságban. Ha falak vannak körülöttünk, akkor úgy érezzük, hogy azok megvédenek, ahelyett, hogy azt éreznénk, hogy behatárolnak. Az előítéleteinkből felépített falak lebontása is időnkét félelmet ébreszt bennünk, mert megszűnik a biztonságérzetünk. De egy igazi jógi nem habozik feladni a biztonságérzetét a szabadság reményében, ezért azt javaslom, hogy ebben a szellemben olvassátok a következő sorokat.
Grimmly blogjában mindig vannak érdekes dolgok. Az alábbi cikk felett majdnem elsiklottam, de egyik jógás ismerősöm felhívta rá a figyelmet. Nos, a cikk erőteljes gondolatébresztő hatással volt rám, és máris érzem a tudatomra gyakorolt transzformációs hatását is. Remélem, ezzel olvasóim is hasonlóképpen lesznek, kivéve azok, akik fel fognak háborodni és zavarba jönnek az egésztől. Pedig éppen róluk és nekik szól ez az érdekes cikk, amit annyira közlésre érdemesnek találtam, hogy bár hosszú, mégis lefordítom teljes terjedelmében, méghozzá több részlettel, saját kommentjeimmel kiegészítve. Nos, akkor lássuk a remekművet (itt az eredeti verzió is)!
"A DOBOZ (MELYNEK BELSEJÉBŐL TEKINGETÜNK KIFELÉ) - EGY ASTANGÁS TÖRTÉNET Norman Blairtől
Ezt az írást az együttérzés, együttműködés és kommunikáció szellemében szeretném közreadni. Köszönettel tartozom Sri K. Pattabhi Jois-nak, Sharath Joisnak és az összes tanárnak, aki kifejlesztette ezt a gyakorlási rendszert és segített engem ezen az úton. A célom ezzel az írással az, hogy bíztassam a vitát és a párbeszédet a gyakorlók között. A leírtak egy része vitatott lehet, de nem csak a palávert szeretném verni a provokáció kedvéért. Ha egy elefántot látok a szobában, akkor azt ki kell mondani, még ha az az elefánt Ganésa is! Ez egy szívből jövő próbálkozás ennek a tradíciónak a megértésére és az átalakulás lehetőségeinek értelmezésére.
Sok évvel ezelőtt, egy napon...
Számtalan kezdet van: az egyik kezdet 1963 márciusának egyik reggele, amikor az első levegőmet vettem (egy belégzést). Egy másik kezdet egy nap volt 1973-ban, amikor egy David Williams nevű fiatal amerikai megjelent egy mysore-i házban, hogy megkérdezze a tulajdonosát (egy Sri K. Pattabhi Jois nevű, ötvenes éveiben járó brahmint), hogy tanítsa neki a jógát. Én tíz éves voltam akkor - elképzelem magamat, amint boldogan játszottam rövidnadrágban, és nem aggódtam semmin. David Williams 23 éves volt és a missziója: nem csak megtalálni önmagát, hanem a hosszú élet titkát is. Az indiai jógikról keringő csodálatos történetek inspirálták, amelyek bámulatos csodatételekről és örök életről szóltak. Miközben Indiában utazott, egy Manju Jois nevű jógi fizikai képességeinek bemutatóját látta. Manju az apjától tanulta a jógát, így David Mysore-ba indult.
Ezt az utat a későbbiekben sok tízezren követték, akik kerestek ... valamit. Valamit, amit különböző módokon lehetne leírni: a béke helyét, a megvalósítások forrását, az egészség útját. Miután hónapokig tanult intenzíven Pattabhi Jois-tól, ami reggelente két és fél óra ászana-gyakorlást jelentett, egy rövid pihenőt, majd a pránájáma-gyakorlást, David Williams visszatért az USA-ba, ahol olyan embereket tanított, mint Danny Paradise és David Swenson - az astanga-gépezet beindult.
Pörgessünk előre tizenöt évet: Az astanga-jóga megszilárdítja pozícióját az USA-ban. Egyre növekvő érdeklődés övezi a jógának ezt az atlétikus és fizikailag megterhelő formáját. 1987-et írunk, és Richard Freeman, egy nagymúltú Iyengar-jóga oktató és szanszkrit tudós, találkozik Pattabhi Joissal egyik nyugati turnéján, ami addigra már rendszeressé vált (az első utazása 1975-ben volt). Ekkor 24 éves voltam: egy anarchista lázadó, aki az állam ellem küzd, és második szerelmes nyarát éli, miközben abban keresi az eksztázist, hogy a fehér embert táncolni tanítja (ez valami elvont metafora, nem tudtam értelmezni - Gd.).
A rövidnadrágot már rég elfelejtettem, most már a buggyos nadrág következett. Ugyancsak 1987-ben volt, hogy Derek Ireland és Radha Warrell először elment Mysore-ba. Ők ketten játszották a legfontosabb szerepet az astanga-jóga bemutatásában Nyugat-Európában. Hat évvel később, 1993-ban, elkezdtem rendszeresen látogatni egy jóga-órát, ami a későbbiekben astanga-órává vált, miután a tanár Derekkel és Radhával tanult."
Eddig az idézet első része, ami egyébként remek összefoglalója az astanga őstörténetének és nyugatra jövetelének. Ez alkalommal csak néhány momentumra reagálnék, mindenki bocsássa meg a kritikus hangvételemet, mert ettől eltekintve szeretem, imádom az astanga rendszert, és nem is fogok megállni a 6. sorozatig (achiever vagyok, nem tagadhatom meg önmagamat, de erről majd később :-).
1. Sharath családi neve Rangaswamy, mert csak anyai ágon kapcsolódik a Jois családhoz. nagyapja halála óta azonban úgy látszik, felvette a Jois nevet, mert az a tuti eladható márka...
2. David Williams marihuana-függő, és abban biztos vagyok, hogy ezt nem Pattabhitól tanulta, aki szigorú brahmin lévén semmilyen tudatmódosító szert nem fogyasztott egész életében. Manju elmondása szerint azonban David Williams jóga-iskolájában a savászana után mindenki rágyújtott egy jó hosszú rakétára, amivel még tovább kívánta fokozni az ellazult állapotát. Rendben van, egy drogos is astangázhat, de a kérdés az, hogy mennyit ért meg ténylegesen a jóga mélyebb aspektusaiból, ha a gyakorlás nem segíti hozzá ahhoz, hogy feladja a függőségét, vagy legalább megértse, hogy fel kellene adni.
3. Amint az első amerikai belépett Pattabhi Jois Laxmipuram-i házának ajtaján, az élet totálisan megváltozott a Jois család számára. Akkor Pattabhi már majdnem 30 éve oktatta a helyi bráhmana fiúkat jógára, de alig volt képes megélni belőle. Amikor Amerika színre lépett, onnantól kezdve dőlt a lóvé a Pattabhi családhoz, amit én nem sajnálok tőlük, csak azt ne felejtsük el, hogy az astanga rendszer "sztenderdizálására" tett törekvésekben a pénznek is fontos szerepe volt, hiszen innentől kezdve a jóga-oktatás mer nem csak brahminikus köteélesség volt Pattabhi számára, hanem komoly pénzforrás is. Az is tény, hogy a rendszer nagyon sokat alakult az elmúlt majdnem negyven évben, és nem kell meglepődni, ha még negyven év alatt sokkal többet fog változni. Például Manju idejében 3 sorozat volt, David Williams 4-ről beszél, Swenson 5-ről, Sharath pedig 6-ról, stb.
4. A fentiekből könnyen levonhatjuk azt a megfigyelést, hogy míg David Williams 1973-ban pár hónap leforgása alatt megkapta mind a 3 (vagy 4) sorozatot, amit ő a teljes rendszernek tekint, és közben még pránájámát is tanult és gyakorolt minden nap, addig manapság ehhez legalább tíz év komoly gyakorlás és több tízezer dollárnyi pénzösszeg szükséges, és a pránajámáról még lehet, hogy nem is fogunk hallani egyik workshopon sem (mondjuk Manju tanítja).
A következő napokban továbbhaladunk a cikkben, mert nagyon sok érdekes kérdést megbolygat, amiről mindenki megalkothatja a véleményét, én is azt fogom a tapasztalataim alapján. Nem vagyok rest beismerni, hogy az astangával kapcsolatos ismereteim részlegesek, és bármennyit kutatom is, sok esetben csak feltételezésekre hagyatkozhatom. Azt azonban már jó ideje beláttam, hogy aki azt hangoztatja, hogy az ő álláspontja a mérvadó és az egyedüli hiteles vagy "tradicionális" álláspont az astangával kapcsolatban, az könnyen abban a bizonyos dobozban találhatja magát, amiben igencsak szűkös a hely, és a dogmákon és előítéleteken kívül nem sok minden fér bele.
Grimmly blogjában mindig vannak érdekes dolgok. Az alábbi cikk felett majdnem elsiklottam, de egyik jógás ismerősöm felhívta rá a figyelmet. Nos, a cikk erőteljes gondolatébresztő hatással volt rám, és máris érzem a tudatomra gyakorolt transzformációs hatását is. Remélem, ezzel olvasóim is hasonlóképpen lesznek, kivéve azok, akik fel fognak háborodni és zavarba jönnek az egésztől. Pedig éppen róluk és nekik szól ez az érdekes cikk, amit annyira közlésre érdemesnek találtam, hogy bár hosszú, mégis lefordítom teljes terjedelmében, méghozzá több részlettel, saját kommentjeimmel kiegészítve. Nos, akkor lássuk a remekművet (itt az eredeti verzió is)!
"A DOBOZ (MELYNEK BELSEJÉBŐL TEKINGETÜNK KIFELÉ) - EGY ASTANGÁS TÖRTÉNET Norman Blairtől
Ezt az írást az együttérzés, együttműködés és kommunikáció szellemében szeretném közreadni. Köszönettel tartozom Sri K. Pattabhi Jois-nak, Sharath Joisnak és az összes tanárnak, aki kifejlesztette ezt a gyakorlási rendszert és segített engem ezen az úton. A célom ezzel az írással az, hogy bíztassam a vitát és a párbeszédet a gyakorlók között. A leírtak egy része vitatott lehet, de nem csak a palávert szeretném verni a provokáció kedvéért. Ha egy elefántot látok a szobában, akkor azt ki kell mondani, még ha az az elefánt Ganésa is! Ez egy szívből jövő próbálkozás ennek a tradíciónak a megértésére és az átalakulás lehetőségeinek értelmezésére.
Sok évvel ezelőtt, egy napon...
Számtalan kezdet van: az egyik kezdet 1963 márciusának egyik reggele, amikor az első levegőmet vettem (egy belégzést). Egy másik kezdet egy nap volt 1973-ban, amikor egy David Williams nevű fiatal amerikai megjelent egy mysore-i házban, hogy megkérdezze a tulajdonosát (egy Sri K. Pattabhi Jois nevű, ötvenes éveiben járó brahmint), hogy tanítsa neki a jógát. Én tíz éves voltam akkor - elképzelem magamat, amint boldogan játszottam rövidnadrágban, és nem aggódtam semmin. David Williams 23 éves volt és a missziója: nem csak megtalálni önmagát, hanem a hosszú élet titkát is. Az indiai jógikról keringő csodálatos történetek inspirálták, amelyek bámulatos csodatételekről és örök életről szóltak. Miközben Indiában utazott, egy Manju Jois nevű jógi fizikai képességeinek bemutatóját látta. Manju az apjától tanulta a jógát, így David Mysore-ba indult.
Ezt az utat a későbbiekben sok tízezren követték, akik kerestek ... valamit. Valamit, amit különböző módokon lehetne leírni: a béke helyét, a megvalósítások forrását, az egészség útját. Miután hónapokig tanult intenzíven Pattabhi Jois-tól, ami reggelente két és fél óra ászana-gyakorlást jelentett, egy rövid pihenőt, majd a pránájáma-gyakorlást, David Williams visszatért az USA-ba, ahol olyan embereket tanított, mint Danny Paradise és David Swenson - az astanga-gépezet beindult.
Pörgessünk előre tizenöt évet: Az astanga-jóga megszilárdítja pozícióját az USA-ban. Egyre növekvő érdeklődés övezi a jógának ezt az atlétikus és fizikailag megterhelő formáját. 1987-et írunk, és Richard Freeman, egy nagymúltú Iyengar-jóga oktató és szanszkrit tudós, találkozik Pattabhi Joissal egyik nyugati turnéján, ami addigra már rendszeressé vált (az első utazása 1975-ben volt). Ekkor 24 éves voltam: egy anarchista lázadó, aki az állam ellem küzd, és második szerelmes nyarát éli, miközben abban keresi az eksztázist, hogy a fehér embert táncolni tanítja (ez valami elvont metafora, nem tudtam értelmezni - Gd.).
A rövidnadrágot már rég elfelejtettem, most már a buggyos nadrág következett. Ugyancsak 1987-ben volt, hogy Derek Ireland és Radha Warrell először elment Mysore-ba. Ők ketten játszották a legfontosabb szerepet az astanga-jóga bemutatásában Nyugat-Európában. Hat évvel később, 1993-ban, elkezdtem rendszeresen látogatni egy jóga-órát, ami a későbbiekben astanga-órává vált, miután a tanár Derekkel és Radhával tanult."
Eddig az idézet első része, ami egyébként remek összefoglalója az astanga őstörténetének és nyugatra jövetelének. Ez alkalommal csak néhány momentumra reagálnék, mindenki bocsássa meg a kritikus hangvételemet, mert ettől eltekintve szeretem, imádom az astanga rendszert, és nem is fogok megállni a 6. sorozatig (achiever vagyok, nem tagadhatom meg önmagamat, de erről majd később :-).
1. Sharath családi neve Rangaswamy, mert csak anyai ágon kapcsolódik a Jois családhoz. nagyapja halála óta azonban úgy látszik, felvette a Jois nevet, mert az a tuti eladható márka...
2. David Williams marihuana-függő, és abban biztos vagyok, hogy ezt nem Pattabhitól tanulta, aki szigorú brahmin lévén semmilyen tudatmódosító szert nem fogyasztott egész életében. Manju elmondása szerint azonban David Williams jóga-iskolájában a savászana után mindenki rágyújtott egy jó hosszú rakétára, amivel még tovább kívánta fokozni az ellazult állapotát. Rendben van, egy drogos is astangázhat, de a kérdés az, hogy mennyit ért meg ténylegesen a jóga mélyebb aspektusaiból, ha a gyakorlás nem segíti hozzá ahhoz, hogy feladja a függőségét, vagy legalább megértse, hogy fel kellene adni.
3. Amint az első amerikai belépett Pattabhi Jois Laxmipuram-i házának ajtaján, az élet totálisan megváltozott a Jois család számára. Akkor Pattabhi már majdnem 30 éve oktatta a helyi bráhmana fiúkat jógára, de alig volt képes megélni belőle. Amikor Amerika színre lépett, onnantól kezdve dőlt a lóvé a Pattabhi családhoz, amit én nem sajnálok tőlük, csak azt ne felejtsük el, hogy az astanga rendszer "sztenderdizálására" tett törekvésekben a pénznek is fontos szerepe volt, hiszen innentől kezdve a jóga-oktatás mer nem csak brahminikus köteélesség volt Pattabhi számára, hanem komoly pénzforrás is. Az is tény, hogy a rendszer nagyon sokat alakult az elmúlt majdnem negyven évben, és nem kell meglepődni, ha még negyven év alatt sokkal többet fog változni. Például Manju idejében 3 sorozat volt, David Williams 4-ről beszél, Swenson 5-ről, Sharath pedig 6-ról, stb.
4. A fentiekből könnyen levonhatjuk azt a megfigyelést, hogy míg David Williams 1973-ban pár hónap leforgása alatt megkapta mind a 3 (vagy 4) sorozatot, amit ő a teljes rendszernek tekint, és közben még pránájámát is tanult és gyakorolt minden nap, addig manapság ehhez legalább tíz év komoly gyakorlás és több tízezer dollárnyi pénzösszeg szükséges, és a pránajámáról még lehet, hogy nem is fogunk hallani egyik workshopon sem (mondjuk Manju tanítja).
A következő napokban továbbhaladunk a cikkben, mert nagyon sok érdekes kérdést megbolygat, amiről mindenki megalkothatja a véleményét, én is azt fogom a tapasztalataim alapján. Nem vagyok rest beismerni, hogy az astangával kapcsolatos ismereteim részlegesek, és bármennyit kutatom is, sok esetben csak feltételezésekre hagyatkozhatom. Azt azonban már jó ideje beláttam, hogy aki azt hangoztatja, hogy az ő álláspontja a mérvadó és az egyedüli hiteles vagy "tradicionális" álláspont az astangával kapcsolatban, az könnyen abban a bizonyos dobozban találhatja magát, amiben igencsak szűkös a hely, és a dogmákon és előítéleteken kívül nem sok minden fér bele.
2011. július 21., csütörtök
A válság vége
Recesszió. Gondolom, mindenki hallotta mostanában ezt a kifejezést. A gazdasági szakértők folyamatosan arról beszélnek, hogy meddig tart még, mikor lesz vége, mikor lesz fellendülés. Egyesek pedig ezt is felhasználják a vészmadárkodásra, és az összeomlásról, világvégéről, anarchiáról és káoszról kárognak. Én a magam részéről nem sszeretem a rendetlenséget, persze azt sem, ha olyan dolgokat erőltetnek rám, amiknek nem látom értelmét. De én azt gondolom, hogy nagyobbrészt az ember felelős a saját életéért, azért, hogy azt miként éli le, és ezt a felelősséget fel is kell vállalnia.
Nem sok értelme van másokat hibáztatni a saját problémáinkért. Ha ténylegesen vannak olyan körülmények az életünkben, amelyeket nem tudunk befolyásolni, akkor meg kell tanulni alkalmazkodni hozzájuk, és a rossz üzletből is a lehető legjobbat kihozni. Én úgy gondolom, hogy a válságnak vége. Valóban mögöttünk van néhány nehezebb év, és ezek az évek mindenkit (legalábbis a tudatosabb embereket) kijózanítottak egy kicsit, és remélhetőleg olyan irányba változtatták az értékrendünket, ami hasznosabb lesz a lelkünk fejlődése szempontjából.
A klasszikus jógik nagyon egyszerűen éltek, ők észre sem vettek volna egy még mélyebb világválságot sem, mint amin jelenleg keresztülmegyünk. Ha találtak gyümölcsöket és gyökereket az erdőben, akkor megették, ha pedig nem, akkor böjtöltek. De mivel uralták az elméjüket és az érzékeiket, nem frusztrálódtak emiatt. Tudták, hogy télen hideg van, nyáron pedig meleg, és ez sem zavarta őket, legfeljebb tüzet raktak. Ha rátaláltak egy döglött tigrisre, akkor lenyúzták a bundáját, és leterítették a barlangban, jógamatrac helyett, éjszakára pedig magukra húzták. De ha a tigris találta esetleg meg őket, miközben meditációba merültek, akkor azt mondták, hogy "Óóóóóóóm", és elmerengtek rajta, hogy valamilyen előző bűnük miatt most ők lesznek a tigris vacsorája. Egyszerű volt az élet, csak a megfelelő tudati szívósságot kellett elsajátítani hozzá.
Ma az emberek szeretnek panaszkodni. Szeretnek követelőzni. Azt gondolják, hogy ha nem juthatnak minél kevesebb munkával minél több anyagi juttatáshoz, akkor már válság van, és az valakinek a hibája, nem pedig az ő lustaságuk miatt van. A mai ember fél. Biztonságban akarja tudni magát és szeretteit. Ezért kerítést emel, riasztót szerel fel, bekamerázza a házát és biztosítást köt. Nyugdíjat és egészségügyi biztosítást szeretne, de közben hitelt vesz fel, és elkölti azt a pénzt, amit még meg sem keresett. A mai ember fő baja a lustaság mellett a mohóság, és a gyávaság. A mai embernek elvárásai vannak, de nem hajlandó tenni értük. Arról pedig, hogy áldozatot hozzon másokért, anélkül, hogy valamiféle hasznot várna el cserébe, el sem gondolkodik.
Én személy szerint nem hiszek a világvége-jóslatokban, de még a nagy korszakváltásokban sem, hogy bizonyos események hatására megváltozik a föld arca, elpusztul a civilizáció, a rosszak halállal lakolnak, és a jók fogják a mennyei királyságot élvezni a földön. Bizonyos szempontból optimista vagyok, mert hiszek abban, hogy a világ képes akár tíz milliárd embert is eltartani, és kevesebb, mint ötven éven belül annyian is leszünk. De az is biztos, hogy nem a nyápic, válságfüggő emberek lesznek többségben, hanem a szívós, tettrekész, és igénytelen emberek. Szóval ebből a szempontból pedig pesszimista vagyok, mert nem hiszek abban, hogy a világ egy sokkal jobb hely lesz, csak úgy magától.
Kevesebb lenne az erőszak, ha mindenki vegetáriánus lenne, és több lenne a szeretet, ha mindenki követne valamilyen spirituális utat. De ezért is tenni kell, méghozzá annak a tudatos kisebbségnek, akik fontosnak tartják a lelki értékeket. Krisztust annak idején lázadónak és eretneknek tartották, és tűzzel-vassal üldözték a követőit. De a kereszténység elterjedésével legalább a rabszolgaság intézményét sikerült lassacskán felszámolni, igaz, kellett hozzá vagy 1500 év.
Szóval a realitáshoz hozzátartozik az, hogy az erőszakos, céltudatos, emberek lesznek egyre nagyobb többségben a következő ötven évben, akiknél nem elsősorban a lelki értékek dominálnak. Tehát ebből a szempontból lehet válságról beszélni, de ez nem az anyagi javak, hanem inkább a lelki értékek válsága, amelyekért nagyon komolyan kell küzdeni, a felszínen akarjuk tartani őket. És a legtöbb, amit tehetünk, hogy mi magunk olyan életet élünk, amivel példát mutatunk másoknak, és kivívjuk magunknak a jogot a lelki boldogságra. Ez egy belső küzdelem, hiszen a jógi boldogsága nem függ külső tényezőktől, csak az elméje állapotától.
Nem sok értelme van másokat hibáztatni a saját problémáinkért. Ha ténylegesen vannak olyan körülmények az életünkben, amelyeket nem tudunk befolyásolni, akkor meg kell tanulni alkalmazkodni hozzájuk, és a rossz üzletből is a lehető legjobbat kihozni. Én úgy gondolom, hogy a válságnak vége. Valóban mögöttünk van néhány nehezebb év, és ezek az évek mindenkit (legalábbis a tudatosabb embereket) kijózanítottak egy kicsit, és remélhetőleg olyan irányba változtatták az értékrendünket, ami hasznosabb lesz a lelkünk fejlődése szempontjából.
A klasszikus jógik nagyon egyszerűen éltek, ők észre sem vettek volna egy még mélyebb világválságot sem, mint amin jelenleg keresztülmegyünk. Ha találtak gyümölcsöket és gyökereket az erdőben, akkor megették, ha pedig nem, akkor böjtöltek. De mivel uralták az elméjüket és az érzékeiket, nem frusztrálódtak emiatt. Tudták, hogy télen hideg van, nyáron pedig meleg, és ez sem zavarta őket, legfeljebb tüzet raktak. Ha rátaláltak egy döglött tigrisre, akkor lenyúzták a bundáját, és leterítették a barlangban, jógamatrac helyett, éjszakára pedig magukra húzták. De ha a tigris találta esetleg meg őket, miközben meditációba merültek, akkor azt mondták, hogy "Óóóóóóóm", és elmerengtek rajta, hogy valamilyen előző bűnük miatt most ők lesznek a tigris vacsorája. Egyszerű volt az élet, csak a megfelelő tudati szívósságot kellett elsajátítani hozzá.
Ma az emberek szeretnek panaszkodni. Szeretnek követelőzni. Azt gondolják, hogy ha nem juthatnak minél kevesebb munkával minél több anyagi juttatáshoz, akkor már válság van, és az valakinek a hibája, nem pedig az ő lustaságuk miatt van. A mai ember fél. Biztonságban akarja tudni magát és szeretteit. Ezért kerítést emel, riasztót szerel fel, bekamerázza a házát és biztosítást köt. Nyugdíjat és egészségügyi biztosítást szeretne, de közben hitelt vesz fel, és elkölti azt a pénzt, amit még meg sem keresett. A mai ember fő baja a lustaság mellett a mohóság, és a gyávaság. A mai embernek elvárásai vannak, de nem hajlandó tenni értük. Arról pedig, hogy áldozatot hozzon másokért, anélkül, hogy valamiféle hasznot várna el cserébe, el sem gondolkodik.
Én személy szerint nem hiszek a világvége-jóslatokban, de még a nagy korszakváltásokban sem, hogy bizonyos események hatására megváltozik a föld arca, elpusztul a civilizáció, a rosszak halállal lakolnak, és a jók fogják a mennyei királyságot élvezni a földön. Bizonyos szempontból optimista vagyok, mert hiszek abban, hogy a világ képes akár tíz milliárd embert is eltartani, és kevesebb, mint ötven éven belül annyian is leszünk. De az is biztos, hogy nem a nyápic, válságfüggő emberek lesznek többségben, hanem a szívós, tettrekész, és igénytelen emberek. Szóval ebből a szempontból pedig pesszimista vagyok, mert nem hiszek abban, hogy a világ egy sokkal jobb hely lesz, csak úgy magától.
Kevesebb lenne az erőszak, ha mindenki vegetáriánus lenne, és több lenne a szeretet, ha mindenki követne valamilyen spirituális utat. De ezért is tenni kell, méghozzá annak a tudatos kisebbségnek, akik fontosnak tartják a lelki értékeket. Krisztust annak idején lázadónak és eretneknek tartották, és tűzzel-vassal üldözték a követőit. De a kereszténység elterjedésével legalább a rabszolgaság intézményét sikerült lassacskán felszámolni, igaz, kellett hozzá vagy 1500 év.
Szóval a realitáshoz hozzátartozik az, hogy az erőszakos, céltudatos, emberek lesznek egyre nagyobb többségben a következő ötven évben, akiknél nem elsősorban a lelki értékek dominálnak. Tehát ebből a szempontból lehet válságról beszélni, de ez nem az anyagi javak, hanem inkább a lelki értékek válsága, amelyekért nagyon komolyan kell küzdeni, a felszínen akarjuk tartani őket. És a legtöbb, amit tehetünk, hogy mi magunk olyan életet élünk, amivel példát mutatunk másoknak, és kivívjuk magunknak a jogot a lelki boldogságra. Ez egy belső küzdelem, hiszen a jógi boldogsága nem függ külső tényezőktől, csak az elméje állapotától.
2011. július 20., szerda
Szamádhi - kinek az előjoga?
Általában a hosszabb kommentekre szoktam külön blogbejegyzésben reagálni, de most két rövidebb komment is kiváltotta a billenytű-reflexemet. Méghozzá mindkettő Tamástól származik, aki nevéhez méltóan alapos előítéletekkel rendelkezik a jógával és Patandzsalival kapcsolatban. Végül is adjuk meg az esélyt neki is, elképzelhető, hogy igaza van, de nem biztos. A helyzet az, hogy a jógahagyomány szerzőinek kijelentéseibe sok mindenfélét bele lehet magyarázni, mivel rejtélyesen és szófukaran nyilvánultak meg időnként. A hiányzó űrt csak az pótolja, amikor valaki saját maga végigjárja az utat, és megtapasztalja, hogy Patandzsali Jóga-szútrái milyen útmutatásul szolgálnak a számára a végigjárt úton. És az út nem lesz mindenkinek ugyanaz, ezt szögezzük le már az elején. Ezt a tényt maga Patandzsali vagy a Siva-szútra szerzője is alátámasztja. Így hát az útmutatásokat is mindenki másképp fogja értelmezni.
Tamás dícséretére legyen mondva, hogy ő is képes magvas jelentést beletömöríteni néhány szóba, ami ékesszólásra vall, ámde mégsem értek egyet vele. Első kijelentése a Tiltott Gyümölcs bejegzésemhez kapcsolódik: ""Patandzsali, a jóga megalkotója részletes orvosi ismeretekkel rendelkezett," Olvastam már néhány hülyeséget a jógáról, ez is egy emlékezetes marad. Patanjali nem beszél ászanákról. Hogy jön Patanjali az ashtanga ászana soraihoz? Nem látom ezt a kapcsolódást. Nem akarom ragozni, de ez nagyon blőd, az orvosi ismeretekkel együtt."
Először is, Patandzsali beszél az ászanákról, de csak általánosságban, és néhány szútrában. Ebből azonban nem következik az, hogy nem rendelkezett orvosi ismeretekkel. A védikus vitatkozás szabályai szerint persze most nekem be kell mutatnom egy pozitív bizonyítékot arra vonatkozólag, hogy igenis rendelkezett. A hagyomány szerint Patandzsali három művet hagyott hátra: az egyik a Jóga-szútra, amely valóban a meditációval foglalkozik, a másik a Mahábhásja, ami egy szanszkrit nyelvtani témájú mű, és a harmadik egy ájurvédikus orvoslással foglalkozó írás, aminek a címe nem ismert. Ebben a cikkben lehet olvasni róla. Persze a szerzőséggel kapcsolatban egyesek vitatkoznak, én azonban tisztelem a hagyományt, amely a következő dicsőítő mantrát alkotta Patandzsali tiszteletére:
"Az elme megtisztítása érdekében adta Patandzsali a jóga tudományát. A beszéd megtisztítása érdekében adta a nyelvtanhoz fűzött magyarázatot. A test szennyeződéseinek eltávolítása érdekében adta az orvostudományt. Hadd közelítsem meg azt, aki ezeket a dolgokat adta nekünk, hadd hajtsam meg a fejemet összetett kézzel Patandzsali előtt!"
Tamás másik megjegyzése a Red Hot bejegyzésemhez kapcsolódik: "Ezt a szamádhit szerintem el kellene felejteni, pláne ebben a környezetben ..." Nos, magánvéleményem az, hogy egy olyan ember, aki már elérte a szamádhit, az nem beszél így. Ha pedig neki nem sikerült, akkor nem sok jelentősége van annak, hogy szerinte miként lehet vagy éppen nem lehet elérni. A problémakör egyik vetülete az, hogy mindenáron erőltetni kell-e a szamádhit? Szerintem nem. A léleknek el kell érnie az érettségnek egy bizonyos szintjét, mire elkezd vágyakozni a szamádhira. Egy éretlen lélek rendelkezhet elméleti megértéssel arról, hogy "cél a szamádhi", de mivel még nem csendesültek el benne a csitta-vrittik, a passzív meditáció erőltetésével esetenként csak el fogja odázni a tényleges szamádhi elérését. Én például azért nem erőltetem a passzív meditációt, mert nekem nem természetes. Az, hogy az ászana gyakorlás vagy éppen oktatás közben rajta tudom tartani az elmémet azon, amit csinálok, az már nekem egy komoly szamjama-gyakorlat. Egy csendes meditáció közben biztosan sokkal jobban elkalandozna. Ezért meditációhoz is a Hare Krisna matrát használom, ami egy aktív meditáció, kírtana, de ugyanúgy elvezet a szamádhihoz, mint az elme kiürítése.
Ne gondold Tamás, hogy nem tisztellek, Csupán azt gondolom, hogy egy olyan valaki, aki előítéletekben gondolkodik, és azt hiszi, hogy csak egy járható út van pl. a szamádhi eléréséhez, az még nagyon messze van attól, hogy lássa a "Big Picture"-t, ahol minden a helyére kerül. A jóga nagyjai mindig is toleránsak voltak a különböző utakkal, irányzatokkal, módszerekkel szemben, mert tudták, hogy bizonyos típusú embereket ezek közelebb vihetnek a szamádhihoz. Ezért is nem vallás a jóga, hanem egy önmegismerési folyamat. És ezért tudtak különböző vallási, filozófia vagy ezoterikus tanok hozzákapcsolódni a jóga rendszeréhez is felhasználni azt a saját kitűzött céljaik eléréséhez.
Szóval maradjunk annyiban, hogy a szamádhi mindenkinek az előjoga, és sokféle módszerrel el lehet érni. Ardzsúna például úgy érte el a szamádhit, hogy nyilakat lőtt az ellenségeibe. Hanumán szamádhiban volt, miközben Lankára urgott éppen át, vagy a Gandhamádhana hegy csúcsával a kezében repült Laksmanhoz (jó hír a sikóernyősöknek:-). Tehát én nem értek egyet azzal, hogy az ászanák gyakorlása akadály lenne a szamádhi elérésében. Annak, aki csak egy útban és egy módszerben hisz, és főleg azt gondolja, hogy mindenki számára az az egyedüli járható út, még meg kell hajlítania néhány kanalat az életében, mire rájön, hogy a kanál nem létezik.
Tamás dícséretére legyen mondva, hogy ő is képes magvas jelentést beletömöríteni néhány szóba, ami ékesszólásra vall, ámde mégsem értek egyet vele. Első kijelentése a Tiltott Gyümölcs bejegzésemhez kapcsolódik: ""Patandzsali, a jóga megalkotója részletes orvosi ismeretekkel rendelkezett," Olvastam már néhány hülyeséget a jógáról, ez is egy emlékezetes marad. Patanjali nem beszél ászanákról. Hogy jön Patanjali az ashtanga ászana soraihoz? Nem látom ezt a kapcsolódást. Nem akarom ragozni, de ez nagyon blőd, az orvosi ismeretekkel együtt."
Először is, Patandzsali beszél az ászanákról, de csak általánosságban, és néhány szútrában. Ebből azonban nem következik az, hogy nem rendelkezett orvosi ismeretekkel. A védikus vitatkozás szabályai szerint persze most nekem be kell mutatnom egy pozitív bizonyítékot arra vonatkozólag, hogy igenis rendelkezett. A hagyomány szerint Patandzsali három művet hagyott hátra: az egyik a Jóga-szútra, amely valóban a meditációval foglalkozik, a másik a Mahábhásja, ami egy szanszkrit nyelvtani témájú mű, és a harmadik egy ájurvédikus orvoslással foglalkozó írás, aminek a címe nem ismert. Ebben a cikkben lehet olvasni róla. Persze a szerzőséggel kapcsolatban egyesek vitatkoznak, én azonban tisztelem a hagyományt, amely a következő dicsőítő mantrát alkotta Patandzsali tiszteletére:
jógéna csittaszja padéna vácsám
málám saríraszja csa vaidjakéna
jópákaróttam pravaram munínám
patandzsali prándzsaliránató’szmi
málám saríraszja csa vaidjakéna
jópákaróttam pravaram munínám
patandzsali prándzsaliránató’szmi
"Az elme megtisztítása érdekében adta Patandzsali a jóga tudományát. A beszéd megtisztítása érdekében adta a nyelvtanhoz fűzött magyarázatot. A test szennyeződéseinek eltávolítása érdekében adta az orvostudományt. Hadd közelítsem meg azt, aki ezeket a dolgokat adta nekünk, hadd hajtsam meg a fejemet összetett kézzel Patandzsali előtt!"
Tamás másik megjegyzése a Red Hot bejegyzésemhez kapcsolódik: "Ezt a szamádhit szerintem el kellene felejteni, pláne ebben a környezetben ..." Nos, magánvéleményem az, hogy egy olyan ember, aki már elérte a szamádhit, az nem beszél így. Ha pedig neki nem sikerült, akkor nem sok jelentősége van annak, hogy szerinte miként lehet vagy éppen nem lehet elérni. A problémakör egyik vetülete az, hogy mindenáron erőltetni kell-e a szamádhit? Szerintem nem. A léleknek el kell érnie az érettségnek egy bizonyos szintjét, mire elkezd vágyakozni a szamádhira. Egy éretlen lélek rendelkezhet elméleti megértéssel arról, hogy "cél a szamádhi", de mivel még nem csendesültek el benne a csitta-vrittik, a passzív meditáció erőltetésével esetenként csak el fogja odázni a tényleges szamádhi elérését. Én például azért nem erőltetem a passzív meditációt, mert nekem nem természetes. Az, hogy az ászana gyakorlás vagy éppen oktatás közben rajta tudom tartani az elmémet azon, amit csinálok, az már nekem egy komoly szamjama-gyakorlat. Egy csendes meditáció közben biztosan sokkal jobban elkalandozna. Ezért meditációhoz is a Hare Krisna matrát használom, ami egy aktív meditáció, kírtana, de ugyanúgy elvezet a szamádhihoz, mint az elme kiürítése.
Ne gondold Tamás, hogy nem tisztellek, Csupán azt gondolom, hogy egy olyan valaki, aki előítéletekben gondolkodik, és azt hiszi, hogy csak egy járható út van pl. a szamádhi eléréséhez, az még nagyon messze van attól, hogy lássa a "Big Picture"-t, ahol minden a helyére kerül. A jóga nagyjai mindig is toleránsak voltak a különböző utakkal, irányzatokkal, módszerekkel szemben, mert tudták, hogy bizonyos típusú embereket ezek közelebb vihetnek a szamádhihoz. Ezért is nem vallás a jóga, hanem egy önmegismerési folyamat. És ezért tudtak különböző vallási, filozófia vagy ezoterikus tanok hozzákapcsolódni a jóga rendszeréhez is felhasználni azt a saját kitűzött céljaik eléréséhez.
Szóval maradjunk annyiban, hogy a szamádhi mindenkinek az előjoga, és sokféle módszerrel el lehet érni. Ardzsúna például úgy érte el a szamádhit, hogy nyilakat lőtt az ellenségeibe. Hanumán szamádhiban volt, miközben Lankára urgott éppen át, vagy a Gandhamádhana hegy csúcsával a kezében repült Laksmanhoz (jó hír a sikóernyősöknek:-). Tehát én nem értek egyet azzal, hogy az ászanák gyakorlása akadály lenne a szamádhi elérésében. Annak, aki csak egy útban és egy módszerben hisz, és főleg azt gondolja, hogy mindenki számára az az egyedüli járható út, még meg kell hajlítania néhány kanalat az életében, mire rájön, hogy a kanál nem létezik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)