2014. február 28., péntek

Féljünk-e a haláltól?

Természetesen nem kell félni a haláltól, hiszen olyan, mint egy utazás, és ha jól felkészülünk rá, akkor nagy meglepetések sem érhetnek. Csupán csak annyi a rendkívüli benne, hogy a legtöbb esetben nem tudjuk előre, hogy mikor kell indulni, így a legjobb, ha mindig készen állunk rá. Mit is jelent ez? Szerintem elsősorban azt, hogy tiszta lelkiismerettel kell élni, és nem szabad túlzottan ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, amelyek ehhez a testhez kötődnek. 

A legtöbb embernek mindent jelent az, hogy hogyan néz ki, milyen autóban ül, milyen ingatlanja van, a családtagjai, a karrierje, a bankszámlája stb. De mindezen dolgok nélkül jöttünk ebbe a világba, és mindezek nélkül fogunk elmenni. Persze nem mindegy, hogy milyen nyomot hagyunk, hogyan fog emlékezni aránk a környezetünk, de abban a pillanatban, amikor elhagyjuk e földi porhüvelyünket, az ide kapcsolódó kötelességeknek és végük szakad. 

Általában az anyagi kötelességeink végzésére a ragaszkodásunk motivál, hiszen élvezni akarjuk tetteink eredményét, tartós boldogságot akarunk kreálni egy átmeneti világban. Az anyagi eredmények viszont sohasem tartósak, még ha évekig, évtizedekig egyben is marad valami, végül megváltozik, elmúlik, az enyészeté lesz. Ez nem szabad, hogy elkeserítsen, hiszen örök lelkek vagyunk, és a változás csupán egy mód, amivel, ha jól használjuk, lassacskán lecsiszolhatjuk magunkról az eredeti önvalónkra rárakódott átmeneti burkokat. Éppen ezért, aki megtanul kötelességszerűen, de ragaszkodás nélkül cselekedni, az boldog lesz a változó világban is, mert nem a munkája eredménye és annak élvezet határozza meg a boldogságát, hanem maga a tevékenység végzésének lehetősége. 

Bármilyen sok életig is tartson ez a folyamat, az önvalónk tisztogatása, végül elvezet az eredeti, tiszta tudatossághoz, ami pontosan akkor fog bekövetkezni, amikor készen állunk rá. Nem később, és nem is hamarabb. Tegnapelőtti, "Hétköznapi szeretet" című blogomra reagált ezekkel a szavakkal az egyik ismerősöm: "A hétköznapi szeretetünkkel csak hétköznapi , percig óráig tartó elégedettséget fogunk kapni... A halál pillanatában a "hétköznapi szeretetünkkel" nem fogunk érni semmit." 

Nos, én úgy gondolom, hogy a halál pillanatában az egész életünk összegződik, és a legtöbb embert nem az keseríti meg ilyenkor, hogy nem teheti többet azokat a dolgokat, amiket szeretett és gyakran csinált az életében, hanem az, amit elmulasztott. ha minden nap szerettem azokat, akik közel állnak hozzám, akkor nyugodtan hunyom le a szememet, mert tudom, hogy szeretettel fognak emlékezni rám, és még az is lehet, hogy a következő életünkben találkozunk, ha még van dolgunk egymással, és ha még tudunk szeretetet adni egymásnak. 

Én is megtanultam a Krisna-tudatban, hogy a halál pillanatában Krisnára kell gondolni, és akkor minden jó lesz. Csakhogy ez nekem túl szimplisztikusnak hangzik, mintha valamiféle amnesztiáról vagy bűnbocsánatról lenne szó. A keresztények meg azt mondják, hogy térj meg Jézushoz, és meg lesznek bocsátva a bűneid, a halálod után pedig a mennyországba kerülsz. Egy ismerősöm példáéul kijelentette, hogy ő már nem szeretne többet leszületni ide. Elgondolkodtam, hogy vajon tényleg az-e minden vágyam, hogy a mennyországba kerüljek, vagy éppen Krisna lelki birodalmába? Én szeretek itt lenni, szeretem az élet kisebb vagy nagyobb kihívásait, szeretem ezt a tökéletlen világot a tökéletlen lakóival együtt. 

Azt hiszem  hogy következő életemben is lesz még itt dolgom. Tanítanom kell valószínűleg, és nem elsősorban azért, mert én valami tökéletességet elért sziddha vagy bódhiszattva vagyok vagy leszek (mindig nagyon viccesnek találom, amikor valaki így hirdeti magát, vagy hagyja, hogy a rajongói ebben a státuszban fényezzék). Rólam szerencsére mindenki tudja, hogy nem vagyok tökéletes, és biztos, hogy következő életemben sem leszek még az. De amit megtanulok és megértek, átélek, átérzek, azt tovább is kell adnom másoknak, mindegy, hogy mit kezdenek vele. 

Egyre kevésbé hiszek az olyan vallásokban, amelyek büntetéssel és a pokolban való örök vagy hosszadalmas szenvedéssel paráztatják a híveiket. Túlzottan is emlékeztet mindez a politikai diktatúrák félelemalapú riogatásaira, amivel könnyű manipulálni a tudatlan tömegeket. "Ne tedd meg azt, amit annyira szeretnél, mert bünti lesz ám!" Hát én úgy vagyok vele, hogy amíg az ember nem árt másoknak, és nem hanyagolja el botrányosan a kötelességeit, addig nem kell az izzó vasaktól meg a fortyogó olajtól paráznia a pokolban. A lelkiismeret már így is eléggé megkínozza azt, aki bántott másokat, így már ebben az életében is szenvedni fog.

Nem is hiszem, hogy valódi inspiráció lehet az Istenszeretet felébresztésére az, ha azért követjük a vallási előírásokat, mert félünk Isten haragjától. Ha már megszülettünk emberi lényként, akkor legalább használjuk fel az életünket arra, hogy legyőzzük a paráinkat, és tiszta lelkiismerettel, félelem nélkül hajtsuk a fejünket a halál torkába. Ha ebben segít bennünket a vallásosság, akkor rendben van. De ha anélkül is rendelkezünk elég érettséggel és bölcsességgel, akkor rájövünk, hogy nincs mitől félnünk, hiszen örök lelkek vagyunk. Sem az elmúlás, sem a karma nem tud hatni ránk. Ahogy Krisna mondja a Bhagavad-gítában: A maradandó számára nem létezik a pusztulás, az átmeneti számára pedig nincs örökkévalóság. Ha világosan különbséget tudunk tenni az örök és az átmeneti között, akkor nem kell félnünk a haláltól, hiszen az csak egy újabb utazás egy újabb állomásra. 

2014. február 27., csütörtök

Fakír-jógik

Újabb részlet a szakdolgozatomból:

"A másik, ami arra utalhat, hogy Indiában valóban létezett egy többé-kevésbé kidolgozott ászana-oktatási rendszer, az, hogy ugyanazok az ászanák, több, egymással közvetlenül nem összekapcsolható forrásból is felbukkannak. Azzal kapcsolatban persze ismét nehéz következtetést levonni, hogy az ászanáknak az astánga vinyásza jógában alkalmazott gyűjteménye milyen régóta ismert az indiai jógik körében. A legjobban dokumentált gyűjteményt B.K.S. Iyengar „Light on Yoga”1 könyvében találjuk, és mint ahogyan korábban is említettem, a legtöbb modern jógaoktató ezt a gyűjteményt nagyjából megegyezőnek tekintik Krishnamacharya ászana-oktatási anyagával, illetve az astánga vinyásza sorozatainak ászanáival. Sjoman azonban felhívja a figyelmet, hogy tulajdonképpen ugyanezek az ászanák jelennek meg Swami Vishnu-devananda2 könyvében (szám szerint 146), holott ő egy eltérő tradícióban, Swami Sivanandától tanulta a jógát.

Menjünk azonban egy kicsit vissza az időben, és tekintsük át a főbb hatásokat, amelyek a jógit India kultikus figurájává emelték, és az ászana-gyakorlást elválaszthatatlanul összekapcsolták az imidzsével! Singleton kutatásai szerint az első, tulajdonképpen máig is élő jóga-tradíció, illetve tanítványi láncolat a Gorakshanatha nevével fémjelzett Natha tradíció. A Goraksha szerzőségének tulajdonított Goraksha-shatakát a 15. század előttre teszik, és azt követik az olyan ismertebb klasszikus írások, mint a Siva-szanhitá (15. sz.), Hatha-jóga Pradípiká (15-16. sz.), Hatharatnávalí (17. sz.), Gheranda-szanhitá (17-18. sz.) és a Jogapradípaká (18. sz.). Ugyanehhez az iskolához tartoznak a Jodhpuri Natha Mahamandir ászanákat ábrázoló freskói, amelyek nagyjából a legkorábbi ászana-ábrázolásoknak tekinthetők, és kb. 1810-re datálják a keletkezésüket. Innen már tulajdonképpen csak egy emberöltő választ el Krishnamacharya korától.

A legkorábbi nyugati utazók is beszámoltak már a mai nága-babákhoz vagy Siva egyéb követőihez3 hasonló kinézetű aszketikus jógikról, akik esetenként nem csak nyakatekert jógapózokban végezték meditációjukat, hanem tüskés bokrokon feküdtek, súlyos láncokat hordoztak magukra bilincselve vagy tüzet raktak maguk körül, és így gyakorolták aszketikus praktikáikat.4"
1 Iyengar 2003.
2 Vishnu-devananda, 1988.
3 http://www.adolphus.nl/sadhus/shiva.html
4 vö. Singleton 2010: 36-37. old.

2014. február 26., szerda

Hétköznapi szeretet

Ahogy élem az életemet és érnek bennem a dolgok, újra és újra rájövök, hogy az egyetlen dolog, amire szükségünk van, az a szeretet. A legtöbb probléma az életünkben arra vezethető vissza, hogy gyerekkorunkban, előző életünkben vagy éppen  a jelen pillanatban nem kapunk elég szeretetet, törődést, figyelmet, gondoskodást. Ennek következetében adni sem tudunk, és ez egy ördögi körré tud alakulni. Ráadásul azok, akik megkapják mindezeket a dolgokat, hajlamosak önzővé válni. Az irigység és az önzés olyan emberi tulajdonságok, amelyek megkeserítik az életünket, és nagyon nehéz kitépni őket a szívünkből.

Amikor még a Krisna-tudat szerint éltem és gondolkodtam, akkor mindezekre a kérdésekre megvoltak a kész válaszok: lelkek vagyunk, az Istenszeretetre van szükségünk, amit az odaadó szolgálat (bhakti-jóga) gyakorlásával lehet felébreszteni, és ha felébred a bhakti a szívünkben, az eltöröl minden szennyeződést, mint a kéj, düh, mohóság, irigység, önzés, lustaság stb. Nos, valóban láttam néhány szent embert, akiknek úgymond "bevált" a dolog, és azt lehetett látni rajtuk, hogy nekik mindent megad a Krisna-tudat, és érzelmileg nem szenvednek hiányt semmiben, és csak úgy árad belőlük a szeretet és az elfogadás. Ám ez volt az elenyésző kisebbség. 

A többieken azt láttam, amit jómagamon is, hogy megpróbáltuk egy magasztos eszmével és lelki gyakorlattal helyettesíteni vagy kipótolni azokat az alapvető érzelmi hiányosságainkat, amikkel karmánknál fogva beleszülettünk ebbe a világba, de mivel nem tudunk emberileg kiteljesedni, "tökéletessé" válni, így a Krisna-tudat folyamata sem igazán működött, legalábbis az én esetemben. Azért haboztam a "tökéletesség" szó leírásakor, mert ez talán egy túlzottan szubjektív fogalom, mindenkinek mást jelent. 

Sőt, sok esetben a tökéletesség fanatikus hajszolása inkább stresszt okoz a lélek számára, mint az esendőségeink elfogadása, és a saját hibáink, függőségeink tudomásul vétele. Esendően, tökéletlenül is lehet teljes szívből szeretni. Mostanában úgy érzem, hogy ezzel kell foglalkoznom elsősorban, a "hétköznapi" szeretettel, mert néha hajlamosak vagyunk beleesni az idealizmus csapdájába, és az éppenséggel előttünk lévő probléma, feladat helyett valamilyen távoli, elvont dolgokra koncentrálunk, "belemenekülünk" a spiritualitásba. Vagy éppen a materializmusba, amikor a napi gondok megoldására hivatkozva elfelejtjük egymást szeretni, sőt, a frusztrációt és aggodalmat a hozzánk közel állókon töltjük ki, vagy éppenséggel őket vádoljuk a problémáink miatt. 

Térjünk vissza még egy pillanatra a "tökéletesség" fogalmához. Én úgy definiálnám, hogy az a tökéletes, ami működik, ami ellátja a funkcióját. Ha két ember boldog egy kapcsolatban, és úgy érzik, hogy ki tudnak teljesedni benne, akkor az tökéletes, még abban az esetben is, ha a környezetük vagy a társadalom valamiért elítéli őket vagy olyan elvárásokat támasz velük szemben, aminek ők nem akarnak megfelelni. Amíg a mi boldogságunk nem zavar másokat, és nem ad olyan példát másoknak, ami félrevezető, addig jogunk van úgy megélni azt, ahogyan mi szeretnénk. Az emberek különbözőek, a tökéletesség mindenki esetében egyedi és megismételhetetlen. 

Ebből a szempontból a tökéletesség olyan, mint az egészség. Sohasem várhatjuk el azt, hogy 100%-ban ideális legyen, de ha megfelel a funkciójának, ha eljuttat A pontból a B pontba, akkor el kell fogadnunk, hogy működik. Amíg a testünk nem akadályoz abban, hogy elérjük a céljainkat, hanem elősegíti azokat, vagy éppen neveli a jellemünket (például a sportban nem az elért eredmények a fontosak, hanem az, hogy legyőzzük önmagunkat, és fejlődik a jellemünk, az akaraterőnk). addig azt mondhatjuk rá, hogy egészséges. A test is csak egy eszköz, amely hordozza a lelket a születéstől a halálig. 

A szeretet pedig az étel, ami táplálja a lelket. Régen azt hittem, hogy egyféle étel elég, az Istenszeretet, de most úgy érzem, hogy a változatosság az, ami boldoggá tesz, és az, hogy mindegyik "ízhez" hű tudjak maradni, meg tudjam élni azokat valódi mélységükben. Ehhez pedig évek, évtizedek, életek szükségesek. A világban természetesen minden változik, és néha meg kell érnünk azt is, amikor egy kapcsolat elveszíti a funkcióját, a jelentőségét. nagyon sok barátommal ez történt. Valamikor nagyon szerettük egymást, törődtünk egymással, de egy ponton beleszürkült az egész a közöny homályába, és egy kapcsolathoz ugye minden esetben ketten kellenek.

A szeretet ugyanakkor nem jelent naivitást. Jobban jársz, ha eldöntöd, hogy nem hagyod kihasználni, manipulálni magadat, máskülönben az önzetlenséged miatt más önző emberek prédájává válsz, és ezzel sem az ő érdekeit nem szolgálod, sem a sajátodat. meg kell tanulnunk szeretetet és törődést adni, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy ez nagyon nehéz, és nem kaptunk eleget az élettől és másoktól. Azon egyszerű oknál fogva, hogy hatalmunkban áll eldönteni azt, hogy adni akarunk valamit a másikban, de az nem áll hatalmunkban, hogy kivívjuk a másik szeretetét. Az igazi szeretetet nem lehet kizsarolni, vagy jön magától, vagy nem jön. 

Tehát sokunknak az első feladat az, hogy megtanuljunk adni. Önzetlenül, úgy, hogy nem várunk feltétlenül valamit cserébe. De ugyanakkor meg kell találnunk azokat a befogadó alanyokat, akik értékelni is tudják, amit kaptak, vagy pedig meg kell tanítani a másikat arra, hogy értékelje. A szeretet után a hála a következő dolog, amiből szintén nagy hiány van a világban. És ez is abból fakad, hogy túl sok az önzőség és az irigység. 

mindenkinek magán kell dolgoznia elsősorban, hiszen ha megváltoztatjuk magunkat, akkor megváltozik a világ is, nem csak a óla alkotott benyomásunk, hanem valóban képesek leszünk mások szívében is elindítani pozitív változásokat. Lehet, hogy csak egy-két ember lesz, aki a hatásunkra jobb és boldogabb lesz, de az elég. Nem vagyunk mindannyian próféták és vallásalapítók, de mindannyian lehetünk a  saját szívünk forradalmárai, és én mélyen hiszek abban, hogy ha gyakoroljuk az önzetlen szeretetet, bármilyen kis lépésekben is, akkor tudunk valamit kezdeni az irigységgel, ezzel az elhatalmasodott és makacs kórsággal, amelynek a jelenlétére a szívünkben életről életre rádöbbenünk. És sokkal könnyebb meggyőzni magunkat, hogy mennyire szentek vagyunk, mint elfogadni annak a keserűségét, hogy nap mint nap mérgezi az életünket az irigység, amitől a legnehezebb megszabadulni. De én hiszek benne, hogy ha látunk valakit mosolyogni, és örülni, és volt benne valami kis részünk, akkor ismét tettünk egy lépést abba az irányba, hogy legyőzzük az irigységet.


2014. február 25., kedd

Vjájáma-jóga

Újabb részlet a szakdolgozatomból:

"A modell tehát elvileg kiállhatta volna az idők próbáját, és a letűnt korok bölcseitől szinte változatlan formában szállhatott volna alá a modern városi ember jógaszőnyegére, ámde mégsem rendelkezünk semmilyen konkrét bizonyítékkal arra vonatkozólag, hogy 2-3 ezer évvel ezelőtt is ugyanilyen vagy hasonló formában gyakorolták volna az ászanákat.


Vizsgáljuk meg azonban, hogy milyen hatások játszattak szerepet a jógászanák gyakorlásának elterjedésében az indiai szubkontinensen, és később az egész földkerekségen. Sjoman például arra a következtetésre jut, hogy a Patandzsali-féle jógarendszer domináns gyakorlata a szamádhi, és Sivananda Sarasvati Yoga Cintamani-jára hivatkozva úgy jellemzi a jóga négy magasabb fokozatát (pratjáhára, dháraná, dhjána és szamádhi), mint a pránájáma lépcsőzetesen fokozódó intenzitású gyakorlását. Még Theos Bernardra is hivatkozik, akinek akár egy órára is fel kellett függesztenie a légzését, mivel az a szamádhi elérésének minimális feltétele. Sjoman a következőkben összegzi azt a folyamatot, ahogyan a pránájáma dominanciáját felváltotta az ászana fennhatósága:

A pránájáma tradíciója többé-kevésbé kihalt a modern időkben, mióta a jóga a néptömegek népszerűségének örvend: gyakorlásának hanyatlása annak köszönhető, hogy egy egzakt diszciplina terjedt el az általános népesség körében. Egy ág azonban felvirágzott, az pedig az ászana tradíció.”1

Sjoman két ösztönző erőt említ az ászana-oktatás fejlődésében, mindkettő nagyjából Krishnamacharya korához köthető. Az egyik a vjájáma-sálák elterjedése és ősi tradíciója Indiában. A vjájáma a tradicionális indiai birkózás rendszerét jelenti, illetőleg még korábbi gyökereit tekintve a harcművészetekhez, a harcosi rend (ksatriják) képzéséhez kötődik. A Mahábhárata, Rámájana és a Puránák történetei alapján is következtethetünk arra, hogy az indiaiak ősidőktől fogva nagy figyelmet szenteltek a harcosaik képzésének, ami nem csak a fizikai erőt, a kézitusában való jártasságot, hanem a különböző fegyverek használatát is jelentette.

A modern korban a vjájáma tradíció alapján is kialakult egy jógastílus, amelyet vjájáma-jógának neveznek. Ennek mozdulatai a kínai tai chi vagy chí kung mozdulataihoz hasonlítanak, de sok helyütt az ászanákkal is sok egyezőséget mutatnak. Javier Plazas szerint, a vjájáma jógának három típusa létezik: szthúla vjájáma, vagyis fizikai gyakorlatok, amelyek által a test sziklakeménységűre edzhető; szúksma vjájáma, amely az energiaáramlás irányításával foglalkozik a nádíkban és a csakrákban, és végül a mentális vjájáma, amely az elme irányításával foglalkozik, és amely által a Jóga-szútrában említett különleges képességekhez hasonlók fejleszthetők ki (pl. asztrálutazás, a prána továbbítása, gondolatolvasás stb.).2 "

1 Sjoman 1999: 43. old.
2 Plazas 2008: 6-7. old.

2014. február 24., hétfő

100 kiló fogyás diéta nélkül?

Amikor ezt a szalagcímet olvastam, egyből arra gondoltam, hogy megint valami hollywoodi humbug-diétáról van szó. Mint tudjuk, a szervezetünk úgy működik, hogy ha túl sok kalóriát zabálunk, és keveset égetünk el, akkor felhalmozódnak a zsírpárnák. A legtöbben persze diéta vagy étrend-változtatás és edzés nélkül (vagyis erőfeszítés nélkül) szeretnének lefogyni, de mint korábban kifejtettük, erőfeszítés nélkül semmit nem lehet elérni. 

Ám mire végigolvastam a cikket, én is beláttam, hogy jó dolgokat mond benne a szerző, Jon Gabriel, sőt, a saját életével valóban alá is támasztotta a dolgot, hogy jojó-effektus nélkül, tartósan sikerült lefogynia az általa kidolgozott módszerrel 185 kilóról 85-re. De azért tegyük hozzá, még ha belülről is kezdte az étkezéshez és az élethez való hozáállásának megváltoztatását, végül ez kifejeződött az étrendjében, és az utolsó képen látható karokat és vállakat is biztosan nem a számítógépét pötyögtetve szerezte. Szóval a cikk inkább arra világít rá,. hogy mik azok a tényezők, amelyek hatására egyes fogyókúrázók kudarcot vallanak a testmozgás és tudatos étrend bevezetése ellenére. A kampányszerű fogyókúrákról még annyit, hogy BÁRMILYEN módszert választ is valaki, ha az csak egy időszakra korlátozódik, akkor ne várjunk tőle tartós eredményt. Az életmód-változtatásnak egész életünkre kell szólnia, ha végig  formában és egészségben akarunk maradni. Nos, akkor lássuk a MindBodyGreen cikkét!

"Hét dolog, amit tettem, hogy lefogyjak 100 kilót diéta nélkül

2001-ben több, mint 400 font (180 kiló) volt a súlyom. Minden létező diétát kipróbáltam, hogy fogyjak. Még a néhai Dr. Atkinssal és dolgoztam két hónapot, és miután sok ezer dollárt fizettem neki, a legtöbb, amit tenni tudott, hogy üvöltözött velem, miért vagyok ennyire dagadt.

Bármelyik diétát próbáltam is ki, mind ugyanazzal végződött. Volt egy egész lista azokról a dolgokról, amiket nem volt szabad ennem. Betűről betűre követtem a diétát. Pusztán megvonással és akaraterővel fogytam egy kicsit. És mindig jött az az elkerülhetetlen pont, amikor már nem bírtam tovább, és zabáltam egy nagyot. Minden súly, amit eveszítettem, pár nap alatt visszajött, és egy héttel később 2-3 kilóval nehezebb voltam, mint amikor belekezdtem. Ez a jojó, hogy fogytam 5 kilót, híztam 8-at, 1990-ben kezdődött, mígnem 2001 szeptemberében elértem a csúcsot: 409 font (185 kiló) voltam.

Ekkor következett be a fordulópont. Szeptember 11-én épp hogy lekéstem az UAL 93-as járatát. Ez az élmény azt az érzést keltett bennem, hogy kaptam egy újabb lehetőséget. Itt gyilkoltam magamat egy stresszes Wall Street-i állásban, amit gyűlöltem, és az univerzum adott egy második esélyt.

Úgyhogy eldöntöttem, hogy egyszer és mindenkorra kiszállok a fogyókúra hullámvasútjából, és eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok diétázni. Ehelyett eldöntöttem, hogy megfejtem, miért kényszerít rá a testem arra, hogy ilyen kövér legyek. Eldöntöttem, hogy utánajárok, mit kell tennem ahhoz, hogy meggyőzzem a testemet, hogy újra vékony akarjon lenni. Mivel volt háttérműveltségem biokémiából a Pennsylvania Egyetem-beli éveimből, napi 12 órát töltöttem azzal, hogy mindent kikutattam azokról a hormonokról, enzimekről, neorotranszmitterekről és kémiai hírvivőkről, amelyek a hízásért felelősek.

Kiderítettem, hogy a fenntartható fogyás nem a kalóriák számolásáról szól, hanem a megfelelő hormonális környezet megteremtéséről a testünkön belül, ami elősegíti a fogyást. Mivel a stressz és az érzelmi problémák kedvezőtlen hormonális környezetet hoznak létre, a test-elme szemszögéből kell megközelíteni a kérdést. Holisztikus megközelítést kell felvennünk, mely a pszichológiai és érzelmi életünket is figyelembe veszi, nem csak azt, hogy mit és mikor eszünk.

Két és fél év alatt 220 fontot (100 kilót) fogytam diéta nélkül. Most már több, mint 10 éve ugyanannyi a súlyom, és most sem diétázom. Bármit megeszem, amit akarok, amikor akarom. Ezek voltak az átalakulásom kulcsai:

1. Abbahagytam a diétázást és elkezdtem táplálni a testemet. 

Kutatásaim során kiderítettem, hogy a testen krónikus hiányát szenvedte bizonyos alapvető tápanyagoknak, mint az Omega-3 zsírsavak, élő ételek és minőségi proteinek. Biztosítottam, hogy annyi magas minőségű tápanyaghoz jussak, amennyi csak lehetséges. Ha junkfoodra vágytam, mint a cukorka, chips vagy pizza, akkor megettem azokat is amikor akartam, habozás nélkül. De végül minden ragaszkodásomat elveszítettem a junkfood iránt, amint a testem megtanulta, hogy a magas minőségű, tápanyagokkal telített ételeket részesítse előnyben.

2. Meggyógyítottam az emésztésemet.

Rájöttem, hogy az egyik oka annak, hogy ennyire tápanyag-hiányos voltam, a rossz emésztésem volt, aminek köszönhetően képtelen voltam hatékonyan kivonni a tápanyagokat az ételekből, amiket fogyasztottam. Az emésztési porblémák gyulladásokat is okozhatnak, a gyulladást kísérő hormonok pedig zsírraktározó üzemmódba helyezik a testünket. Sok fermentált, erjesztett ételt kezdtem enni, és probiotikumokat meg emésztőenzimeket is fogyasztottam, hogy helyrehozzam az emésztésemet.

3. Vettem egy CPAP lélegeztetőgépet.

Az alvási apnoé egy olyan tünet, amivel sok túlsúlyos ember rendelkezik. Ez is olyan hormonális környezetet hoz létre a testünkben, ami hozzájárul a hízáshoz a kortizol-szint megemelkedése által, ami junkfood-függőséghez és inzulin-rezisztanciához vezet. Az alvási apnoé könnyen kezelhető a CPAP lélegeztetőkészülékkel. A gép levegőt fúj az orrunkba és a szánkba, hogy nyitva tartsa a légcsövünket, és így problémamentesen át tudjuk aludni az éjszakát. 

A legtöbb, alvási apnoével küszködő ember nem is tud róla, bár a velük együtt élő emberek tudják, mert az alvási apnoé nagyon hangos horkolást is okoz. Kiderült, hogy az egyik legdurvább alvási apnoé-eset voltam, amivel az alvási szakértőim eddig találkoztak. Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtem használni a CPAP gépet, több volt az energiám és kevésbé kívántam a junkfoodot. A túlsúlyom pedig elkezdett végérvényesen olvadozni.

4. Test-elme gyakorlatokba fogtam, hogy csökkentsem a stresszt.

Mint ahogy az alvási apnoé, a stressz is megemeli a kortizol és a gyulladás-hormonok szintjét. Ezek a hormonok folyamatos ételsóvárgást eredményeznek és krónikus zsírraktár-üzemmúdba helyezik a testünket. Sok ember nem érti, hogy miért olyan fontos a stressz lecsökkentése. Elkezdtem meditálni és vizualizálni minden reggel, amit nagyon hatékonynak találtam a stressz csökkentése szempontjából.

5. Sokkal fenntarthatóbb életmódra álltam át.

Lecsökkentettem a kiadásaimat, egy szerényebb házba költöztem és elkezdtem a saját ételeimet termeszteni. Az életem sokkal fenntarthatóbbnak tűnt, és így sokkal nyugodtabban és biztonságban éreztem magam. Jó volt tudni, hogy ha bármikor megéheztem, hátramehettem a kertbe és ehettem valami frisset és életerőset. A stresszhormonok többé nem tomboltak a testemben, káoszt teremtve és zsírraktárrá változtatva a testemet.

6. Feldolgoztam néhány fontos érzelmi konfliktust.

Egyes emberek jobban biztonságban érzik magukat a túlsúllyal a testükön. Ez olyan, mintha a test ütközőnek használná a zsírpárnákat a világgal szemben. Én is ebben a helyzetben voltam, és tudtam, hogy szembe kell néznem azokkal az érzelmi kérdésekkel, amelyek hatására a testem nem érezte biztonságban magát. Elkezdtem a vizualizációs gyakorlatokat, amelyek segítettek feldolgozni a múltbeli traumákat és elősegítették, hogy a testem biztonságban érezze magát a túlsúly elengedése után is.

Az elmúlt évek során azt tapasztaltam, hogy a klienseim 65-70%-a védelemként használja a túlsúlyt. Ezt "érzelmi kövérségnek" nevezem. Amikor feldolgozzuk azokat a problémákat, amelyek az érzelmi kövérséget okozzák, és megsemmisítjük azt az asszociációt, hogy a szír biztonságot jelent, a testünk sokkal könnyebben elengedi a túlsúlyt. Miután megsemmisítettem ezt az asszociációt és a túlsúly már nem szolgálta a célját, vagyis a zsírpáncéltól nem éreztem magam nagyobb biztonságban, majdnem az egész túlsúly megszűnt.

7. Méregtelenítettem a testemet.

Miután lefogytam kb 180 fontot (80 kilót), elkezdtem kutatni a méreganyagokat ás azt, hogy a testünk miként dolgozza fel a mérgező vegyszereket. Kiderült, hogy a testünk a zsírsejtekbe ágyazza a túlzott mennyiségű méreganyagot. Rájöttem, hogy az utolsó 40 font (20 kiló) súlyfölösleg, amit a testem nem akart elengedni, a méreganyagok raktáraként funkcionált. Elkezdtem úgynevezett "méregtelenítő életmódot" élni. Gyakorlatilag nagy mennyiségű lúgosító folyadékot fogyasztottam, mint amilyen a citromos víz vagy almaecet, a zöld levek, zöld superfoodok, és egy csomó saláta és csírák. Ez megtette a megáét, mert az utolsó negyven font sokkal hamarabb ment le, mint az első, így a fogyásom sebessége a legvégéig fokozódott.

Ha a test-elme megközelítésből nézzük a dolgot, tápláljuk a testet és csökkentjük a fizikai, mentális és érzelmi stresszt, ami súlynövekedést okoz, akkor a fogyás legérzékenyebb és legfenntarthatóbb útját választjuk. Most már több tízezer emberrel dolgoztam 60 országban e megközelítést tanítva, és megdöbbentő eredményeket értünk el. Azok az emberek, akik egész életüket jojó-diétával töltötték, diéta nélkül fogytak 50, 100 vagy 200 fontokat ezzel a fenti megközelítéssel."

Nos, zárásképpen valóban érdemes elmondani, hogy az érzelmi és hormonális kérdések megoldása, és a streszzkezelés valóban elengedhetetlenek a sikeres és fenntartható fogyáshoz, de a legfontosabb még mindig az, hogy rászoktassuk magunkat az egészséges, teljes növényi ételek fogyasztására, ami valóban segít leküzdeni a junkfood-függőséget. emellett pedig a testmozgás és jóga minden mennyiségben ajánlott, mert ha már egyszer van egy zsírmentes testünk, akkor nem árt, ha visszaadjuk neki a természetes hajlékonyságot, erőt és munkavégzési képességet is, mert szerintem csak így tekinthetjük teljesnek emberi életünket. 

2014. február 23., vasárnap

Dvipada-sírsászana A

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Vinyásza-számolás

Szapta: Belégzésre ugorjunk előre, miközben mindkét lábunkat átkulcsoljuk a karjaink körül, mint ahogyan a bhudzsapídászanában tettük az első sorozatban. Ahogy az ékapáda-sírsászanánál is mondtuk, mire a második sorozatot elkezdjük gyakorolni, képesnek kell lennünk egyből előreugrani ebbe a tranzíciós pózba, anélkül, hogy leérintenénk a lábunkat.

Tartsuk a bal lábunkat a bal karunkon, és nyújtsuk ki a jobb lábat egyenesen magunk elé. Először a bal lábat helyezzük be a fej mögé, utána pedig a jobbat a balra.

Astau: helyezzük el a bal lábunkat a fejünk mögött azáltal, hogy kifelé forgatjuk a combunkat, az ékapáda-sírsászanánál leírt összes lépést és óvintézkedést felhasználva. Minél lejjebb tudjuk vinni a lábunkat a nyakunk mögött, annál könnyebben fogja tudni viselni a második láb plusz terhét. Lehetetlen mindkét lábunkat a nyakunk mögött tartani, Viszont a C7 csigolya mögött vagy lejjebb megtartani viszonylag kényelmes lesz.

Tartsuk az első lábunkat a helyzetében azáltal, hogy hátratoljuk a fejünket, és helyezzük a bal kezünket a földre magunk előtt, hogy megmaradjon az egyensúlyunk. Hajlítsuk be a jobb lábunkat, kifelé forgatva a combunkat, és a jobb kezünket használva húzzuk a bokánkat, vagy ha a hajlékonyságunk engedi, a lábszárunkat közelebb a térdhez.

Kilégzésre hajoljunk kissé előre, és emeljük a jobb lábunkat a vállunk mögé, utána pedig a jobb bokánkat a bal mögé. Tartsunk megfelelő feszültséget a nyakunkban, hogy a bal lábunk ne csússzon ki mögüle. Ez megengedhető a póz gyakorlásának kezdeti szakaszában, de a dvipada-sírsászana nem megfelelő, amíg nem tudjuk mindkét lábunkat a fejünk mögött tartani és ott maradni öt légzésig.

Húzzuk mindkét lábunkat lefelé a hátunkon, amennyire lehetséges, ezáltal a vállaink fogják viselni a súly egy részét, ahelyett, hogy az egész a nyaki gerincet nyomná. Ha már járatosak vagyunk a pózban, spicceljünk mindkét lábbal. A kezdeti szinteken lehet, hogy inkább pipáltatni akarjuk, mert így könnyebb beakasztani a második lábat az első mögé. A póz végső verziójában azonban a lábakkal spiccelni kell."

2014. február 22., szombat

Dvipada-sírsászana előkészületek

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Dvipada-sírsászana (két-láb-a-nyak-mögötti póz)
Dristi: Orrhegyre

Áttekintés: A dvipada-sírsászana a legnehezebb láb-a-nyak-mögötti póz ebben a sorozatban. A bal lábat helyezzük először a tarkó mögé, ezáltal kiegyensúlyozzuk a szúpta-vadzsrászanát, ahol először a jobb lábunkat helyeztük be.

Előfeltétel: Az ékapáda-sírsászana összes vinyászájának végrehajtása, különösen a tizediknek. A dvipada-sírsászana sokkal nehezebb, mint az ékapáda-sírsászana. Ha nem találjuk viszonylag könnyűnek az ékapáda-sírsászanát, akkor ne kíséreljük meg a dvipada-sírsászanát.

Ellenjavallatok: Előreeső fej, heveny SI-ízületi sérülések, elbillent medence, gyenge derék, gyenge nyakizmok, és gyenge hasizmok. Valamint lásd a „felelősség vállalása” jegyzetet.

A felelősség vállalása

Ha a derekunk hajlamos az instabilitásra, akkor az olyan napokon, amikor nem vagyunk biztosak abban, hogy fenn fogjuk tudni tartani a gerincünk integritását a gyengeség miatt, csak a jóganidrászanát (jógikus alvópózt) gyakoroljuk, és hagyjuk ki a megterhelőbb dvipada-sírsászanát. Igen, az igaz, hogy nem szabad megváltoztatni a sorozatot, de Patandzsali utasítása a 2.16. szútrában, „héjam duhkham anágatam” azt jelenti, hogy el kell kerülnünk a további szenvedés létrehozását. Ha intuitív módon azt érezzük, hogy egy bizonyos póz végrehajtása egyik vagy másik napon hátrányos lenne, akkor vegyük a saját kezünkbe a testünk iránti felelősséget és ne hajtsuk végre (különösen, ha tapasztalt gyakorlók vagyunk). Bizonyára hallottunk róla, hogy a jógában a testet templomként tiszteljük. Hogyan fogjuk Istent imádni ebben a templomban, ha megszentségtelenítettük egy sérülés által, mert meg akartuk felelni valamilyen ideálnak? Ez a mi testünk, vállaljunk hát felelősséget rá! Az emberi gerinc a finom fizikai test központi energiavezetékének durva megfelelője, ami semmi más, mint a Sakti felemelkedésének királyi útja, a Sakti pedig az Anyaistennő megnyilvánulása. Ne gyakoroljuk olyan módon a jógát, hogy megsérüljön a gerincünk! Gyakoroljunk óvatosan!

Amikor erősebbnek érezzük magunkat, akkor csináljuk először a jóganidrászanát, és utána a dvipada-sírsászanát. Ha teljesen kigyógyultunk a sérülésből, akkor végezhetjük a dvipada-sírsászanát a jóganidrászana előtt."

2014. február 21., péntek

Lemondás vs élvezet

A címben említett kettősséget, vagy ellentét-párt megfogalmazhatnám úgy is, hogy anyag vs spirit, mint ahogyan sokan teszik, legalábbis, akik elindulnak a spirituális úton, illetve úgy gondloják, hogy elindultak rajta. Amikor a spirituális fejlődésről beszélünk, bármelyik utat vagy hagyományrendszert válasszuk is, akkor a legtöbb kereső fejében az jelenik meg, hogy le kell mondani, el kell szakadni valamilyen alacsonyabb rendűnek tekintett, külsődleges anyagi dologtól, hogy annak a helyét átvehesse a magasabb rendű, spirituális valóság és boldogság. 

Lássuk például az alábbi cikket Kiss Balázs Kunó tollából: "Miért nehéz egyszerre spirituális úton járni és világi életet élni?" A szerző abból a feltételezésből indul ki, hogy azok, akik a vallás vagy spiritualitás útjára lépnek, általában boldogabbak szeretnének lenni, teljesebb, tökéletesebb, problémamentesebb életre vágynak. Nos, ezzel egyet tudok érteni, hiszen mindent azért teszünk, mert boldogok szeretnénk lenni. A keleti vallások, például a buddhizmus vagy a hinduizmus is abból az alapvető tanból indulnak ki, hogy a létezés szenvedés. A buddhizmus arra a következtetésre jut, hogy a szenvedést úgy lehet megszüntetni, ha megszüntetjük a létezést, míg a hinduizmus, az ábrahámita vallásokhoz hasonlóan egyfajta megváltást, felszabadulást, a spirituális valósággal való egybeolvadást ígér, ami világi szempontból ugyanúgy a hívő vagy gyakorló "megszűnését", inaktivitását jelenti. De addig nagyon sok lemondás vezet. Egyetlen tradicionális vallási vagy spirituális forma sem mentes a szabályoktól és a tilalmaktól, sok esetben még bűnhődéssel is fenyegetik azokat a híveket, akik megszegik a vallási előírásokat. Természetesen ennek is van alapja, hiszen a világban törvények uralkodnak, és ha megszegjük ezeket a törvényeket, akkor annak általában valamilyen negatív következménye van. 

Mindazonáltal nem gondolom, hogy a szenvedéstől, vagy a büntetéstől való félelem valóban közelebb tud vinni a felszabadulás vagy megvilágosodás állapotához, szerintem a bűntudat nem egy spirituális érzelem. A cikkben a következő pont, amivel szintén egyet tudok érteni, az, hogy sok spirituális útkereső valójában a problémái, világi felelősségei elől menekül, és így nehéz is leküzdenie a bűntudatát, amit a világi kötelességeinek elhanyagolása is okoz. A Bhagavad-gítában egy törekvést látunk arra, hogy Krisna visszavezesse a tétlen meditáció és lemondás iránti ragaszkodásból a híveket a világi kötelességeik felé, amikor azt hangoztatja, hogy a cselekvés és tétlenség között valójában nincs különbség, ha ez előbbit egy magasabb cél érdekében teszed. Vagyis nem csak az a jógi, aki mindenről lemond és elvonul meditálni, hanem az is, aki bátran szembenéz az élet kihívásaival, és úgy küzdi le ragaszkodásait, hogy közben eleget tesz anyagi és társadalmi kötelezettségeinek. 

A cikk vége felé ez a motívum is előkerül, vagyis az, hogy miképpen tudjuk leküzdeni a ragaszkodásainkat. itt az egyik véglet az, amikor a hívő vagy gyakorló fanatikusan lemond valamiről, amire úgy tekint, hogy akadályozza spirituális fejlődésében, miközben a ragaszkodás még megvan benne. Az elfojtás természetesen a ragaszkodás fokozódásához vezet, és a dolgok úgy billennek vissza az egyensúlyba, hogy a gyakorló "leesik" spirituális helyzetéből, megszegi túl korán felvállalt aszkézisét, és esetleg az átlagnál is féktelenebbül veti bele magát a "tiltott dolgok" élvezetébe. Persze a szerző álláspontját azért nem osztom azt illetően, hogy semmilyen szabályozás nem szükséges, mert abban az esetben az ember inkább a degradáció irányába halad, mint a spirituális fejlődés felé. Viszont az önként elfogadott szabályozó elvek mértékét valóban józanul és reálisan kell felmérni és alkalmazni. 

Példának említi  az étkezést. Ha valakinek evési gondjai vannak, annak számára nem megoldás az, ha "megéli" az evést, és féktelenül beleveti magát, hiszen ez a tevékenység is egyfajta menekvés az életében jelenlévő frusztráció elől egy látszólag azonnali jutalmazást adó tevékenységbe. Amitől persze a nap többi részében, amikor éppen nem eszik, szenved az illető, és utálja magát, vagyis az önmagáról alkotott képe nem fejlődik, hanem degradálódik. Ilyenkor a megoldás a mélyebben fekvő problémák, érzelmi blokkok, fóbiák stb. felderítése és feloldása, a valódi felelősségvállalás a kapcsolatainkra és érzelmi igényeinkre, melyekért szintén áldozatot kell hozni. Egy másik ember szeretetét kivívni nem olyan könnyű, mint odamenni a hűtőhöz, és "magunkévá tenni" a tartalmát. 

Tehát a jóga tanítása a szabályozó elvek követéséről nagyon is hasznos, de intelligensen kell őket alkalmazni, hogy valóban feszabadítsanak, nem pedig egy dogma rabjaivá tegyenek és elvegyék az önbizalmunkat, vagy pedig állandó bűntudatot és frusztrációt okozzanak. A szabályoknak valóban a szabadság magasabb fokát kell biztosítaniuk, és akkor haladunk jó úton, ha ezek fokozatosabban egyre természetesebbé válnak, és valóban nem vágyunk azokra a dolgokra, amelyek hátráltatják a fejlődésünket. Sok esetben ugyanis azokat a dolgok, amikhez ragaszkodunk, csak szórakozási céllal műveljük.  természetesen nem bűn jól érezni magunkat, de egy valódi jógi még a legprofánabban látszó tevékenységből is tud tanulni, a saját fejlődésére tudja használni azt. Amikor pedig nem szolgája a fejlődését, akkor el tudja engedni, és meg tudja nyitni magát olyan dolgok felé, amelyek közelebb viszik eredeti önvalójához.  

2014. február 20., csütörtök

Az ászana-oktatás gyökerei

Újabb részlet a szakdolgozatomból:

"X. fejezet: Az ászana-oktatás gyökerei

Az alábbi fejezetben azt fogjuk megvizsgálni, hogy miképpen vált az ászana-oktatás a hatha-jóga rendszerének domináns elemévé Krishnamacharya idejére, és főleg utána, a modern korban. Kétségkívül az ászanák gyakorlása a jóga-gyakorlatok leglátványosabb aspektusa, sokkal markánsabban megjeleníthető például a médiában vagy a hirdetésekben, mint esetleg a meditáció vagy a pránájáma.

Ugyanakkor, ha visszatekintünk a klasszikus jógairodalomra, és megpróbáljuk időrendi sorrendben vizsgálni a különböző, jógával kapcsolatos szanszkrit írásokat, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a Jóga-szútra vagy az első jóga-upanisadok keletkezése idején az ászana gyakorlása sokkal kevésbé volt hangsúlyos, mint a modern időkben. Ebből kétféle következtetést is levonhatunk. Az egyik logikus feltételezés az, hogy az erdei bölcsek és a barlangokban meditáló jógik számára az ászana csupán az egészség megőrzésének eszköze volt, mellyel a testüket felkészítették a mozdulatlan meditációval töltött hosszú órákra, illetve ellenállóvá tették a természet viszontagságaival szemben (hideg, napsütés, éhezés). Az ászana messze nem jelentett egy végcélt önmagában a “klasszikus” jógik számára. A másik feltételezés pedig az, hogy az ászana tudománya ugyanolyan részletességgel létezett, mint ahogyan például Krishnamacharya megtanulta azt mesterétől, Ramamohan Brahmacaritól, azonban, mivel alacsonyabb rendű tudománynak tekintették a meditációhoz képest, csupán szóbeli és készségi oktatás formájában adták tovább, különösebben részletes írásos feljegyzések nélkül, mint ahogyan azt például a harcművészetek, a masszázs vagy számos gyógyító eljárás alkalmazása esetén is tették. Bár az elméleti tudás mindezekben a tudományágakban megjelenik írásos összefoglalók formájában is, a gyakorlati tudás jelentős részét csak személyes oktatás során adták tovább a régmúlt korok mesterei.

Arról tehát nincs konkrét fogalmunk, hogy a Patandzsali korában vagy azt megelőzően élő “klasszikus” jógik napi gyakorlatának mekkora hányadát tette ki az ászana-gyakorlás. Abból a szempontból viszont az astánga vinyásza jóga rendszere valóban beleillene a képbe, hogy napi két óra gyakorlással megfelelő egészséget és hajlékonyságot, valamint kondíciót biztosít még egy „ülőmunkát” végző ember számára is, bár a régmúlt korok jógijai egyenes háttal ülve a meditációban merültek el órákon keresztül minden nap, míg a modern ember a számítógép monitora előtt görnyedve „meditál”. A másik érv lehetne az, hogy ha szóbeli utasítás formájában kell elsajátítani a gyakorlatokat, akkor egy alaposan megkoreografált, az ászanák rögzített sorrendjéből álló gyakorlatsor könnyebben megjegyezhető, gyakorolható és tovább is adható, nemzedékről nemzedékre."

2014. február 19., szerda

Veszélyes-e a hot jóga?

Számtalan riogató cikket olvashattunk a jógával kapcsolatban, a New York Times "Hogyan teszi tönkre a jóga a testedet" címűtől a Hot jóga veszélyeire figyelmeztetőkig minden volt már. Nos, én azt mondom, hogy veszély mindenben van, de a leginkább abban, ha nem mozgunk, és feldolgozott kajákkal tömjük magunkat. Aki a lustaságára keres mentséget, az mindig megtalálhatja a "tudományos" kifogást. Persze ezzel egyetemben elesik a mozgásból fakadó számos előnytől is, melyeket szintén tudományos kísérletek igazolnak. 

Erica Simon cikkében például arról olvashatunk, hogy a testgyakorlás, és ez a jóga-gyakorlásra frekventáltan igaz, javítja az agyi funkciókat, a memóriát, az agyunk vérellátását és növeli a fehérállomány mennyiségét. Vagyis a rendszeresen sportolók valójában több agyszövetet szintetizálnak egy év alatt, mint a mozgásszegény életmódot élő emberek, még akkor is, ha azok esetleg több szellemi tevékenységet űznek. 

Az időskori memóriavesztés, Parkinson-kór, Alzheimer-kór és a koordinációs zavarok is megelőzhetők a testmozgással, illetve a sport csökkenti a stresszt és a depressziót is. Mivel a jógában összekapcsoljuk a testmozgást a tudatos légzéssel, ez a hatás még egyértelműbben jelentkezik. A tudatos légzés és a bandhák segytségével a szusumnába irányítjuk a pránát, vagyis a központi idegrendszer és az agy funkcióinak javulását még inkább elősegíthetjük a jóga gyakorlásával, mint más sportokkal. A fordított pózok előnyeiről nem is beszélve. 

Persze a jógát is sokféleképpen lehet gyakorolni, statikusan, dinamikusan, erőteljesen vagy flow-szerűen, normál szobahőmérsékleten, melegben vagy nagyon melegben. Én magam a testhőmőrsékletnél magasabb hőfokon gyakorlást ellenzem ugyan, de a kellemes 33-36 fokot szeretem azért. Nos, lássunk egy igazi riogató cikket a hot jógáról! Kezdjük talán azzal, hogy a szerző, Amber Larsen maga is bevallja, hogy sokáig gyakorolt meleg teremben, és semmi baja nem lett tőle. Mégis, miután kiábrándult belőle, megírta ezt a remekbe szabott cikket, ami valószínűleg egy csomó embert elriaszt attól, hogy kipróbálja a hot jógát. 

Félreértés ne essék, szerintem sem mindenkinek való a hot jóga, és nem mindenkinek fog bejönni. Van olyan is, aki hottal kezdi, majd pár év múlva átszokik a normál hőmérsékletes órákra. De fordított eset is van bőven. Ízlés dolga, és a veszélyeket érdemes megismerni, de emellett azért legyünk tisztában azzal is, hogy a legtöbb, egészséges szívvel és nyirokkeringéssel rendelkező ember nyugodtan gyakorolhat meleg teremben, ugyanúgy, ahogy szaunába is bemehet, és élvezheti annak kedvező hatásait. 

Nos, akkor lássuk a mítoszokat, és a valós tapasztalatokat!

1. Túlhevülés. A fizikai aktivitás hőt termel, ezt mindannyian tudjuk. Jóga közben jó, ha megizzadunk, ezt is tudjuk. Már Pattabhi Jois is megmondta, hogy ha nem izzadtál meg eléggé, akkor nem zajlott le a jóga-csikitsza, vagyis a belső szervek méregtelenítése, de erre majd még visszatérünk. A hot jógában a terem testhőmérsékletre van felfűtve, így az izzadás hamarabb elkezdődik, főleg magasabb páratartalmú teremben. Az izzadás többletmunkát ró a szívre, mivel a vér- és nyirokkkeringés együtt dolgozik, és több verejtéket kell kipumpálni a pórusokon keresztül, mintha kevesebbet izadnánk. A túlhevülés jele általában a rosszullét, émelygés, szédülés vagy heves szívdobogás. Ha ezeket érezzük, akkor érdemes leállni a gyakorlatokkal, pihenni, vagy kimenni a teremből kis időre, és utána visszamenni. De az is előfordulhat, hogy abba kell hagynunk a gyakorlást, én személy szerint nem szoktam senkit sem visszatartani, ha ki akar menni. Mondjuk azoknál, akik nem először vannak órán, főleg akkor fordul elő a rosszullét, ha tele hassal jöttek gyakorolni, vagy nem ittak eleget előtte vagy közben. 

2. A hőmérséklet kérdése. A szervezetünk igyekszik fenntartani a homeosztázist, vagyis a saját működési hőmérsékletét, és közben a külső hőt, valamint az izommunka által termelt hőt az izzadással igyekszik kompenzálni. Ha túl meleg a környezet és túl magas a pára, akkor az izzadság nem tud elpárologni a bőrfelületről, és egyre többet izzadunk, míg végül beáll a hősokk állapota. Ez történhet például, ha nyáron a napon sportolunk, amikor is a test 40-50 fokosra is felmelegszik a tűző nap hatására, vagy trópusi országokban, ahol még a páratartalom is magas. A hot jóga órákon 27 és 42 fok között minden előfordulhat, illetve 30-40%-os páratartalomtól a 70-80-ig változhat a nedvesség aránya is. A párásabb és magasabb órákon a túlhevülés veszélye nagyobb, főleg, ha dinamikus vinyásza-gyakorlást végzünk közben. Válasszunk olyan órát és gyakorlási körülményeket, ahol nem ütjük ki magunkat, hanem felfrissülve tudunk távozni az óráról.  

3. Dehidratáció. A fokozott izzadás vizet von el a szervezetünktől, nem kell nagy biokémikusnak lenni, hogy ezt felfogjuk. A vizet valahogy pótolni kell. A problémák általában akkor vannak, amikor eleve dehidratált állapotban érkezünk órára, hiszen a legtöbb ember napközben egyszerűen elfelejt elegendő mennyiségű folyadékot magához venni, jóga előtt pedig még túl is kellene tölteni magát. A tradicionális iskolákban azt írják elő, hogy a gyakorlás kezdete előtt fél órával igyunk utoljára, és közben ne igyunk, de ezért azt tegyük hozzá, hogy normál hőfokos órán is rosszul lehet valaki a dehidratáció miatt, ha előtte nem ivott eleget. A dehidratációs rosszullét tünetei szinte ugyanazok, mint a túlhevülés tünetei, és egy meleg teremben a kettő egyszerre léphet föl a fokozott izzadás miatt. Szóval igyunk óra közben is, ha szükséges, de nem kell fölös liternyi vizeket letolni a torkunkon, mert csak kotyogni fog a gyomrunkban, és zavarni fog a légzésben. 1-2 deci víz az elfogyasztás után pár perccel felszívódik a gyomorból, de a légzőgyakorlatok előtti 10-15 percben mér nem ajánlott inni. 

4. Méregtelenítés. A hot jóga hívei azt állítják, hogy az izzadás méregtelenít, míg a tudományos szkeptikusok szerint semmiféle méreganyag nem távozik a testünkből az izzadás által. Nos, a méreganyagokkal telített emberek izzadsága általában büdösebb, mint a tisztább életmódot élőké. A bőrfelület a legnagyobb felszínű anyagcsere-szervünk, amely folyamatosan kiválasztja a salakanyagokat, anyagcsere-termékeket. Ezért is fürdünk naponta többször. Illetve a ki nem fürdik, annak a teste jellegzetes "homeless" szagot ölt magára. Az ájurvéda szerint három testváladékon keresztül ürülnek ki a salakanyagok, ez a széklet, vizelet és az izzadság. Az első kettővel nem csak anyagcsere-termékek, hanem méreganyagok is ürülnek ki, ha méregtelenítünk, és ugyanez igaz az izzadásra is. Az izzadás olyan, mint egy belső zuhany, és megtisztítja a bőrfelületünket a rajta keresztül kiválasztódó szennyeződésektől.

5. Hajlékonyság. A cikk szerzője szerint a meleg helyiségben destabilizálódik az ízület, vagyis annyira belemegyünk az ászanákba, ami már a szalagok túlnyúlásához vezethet. Nos, én ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. A szalagok vérkeringését nem lehet úgy fokozni, mint az izmokét, és ezért a hőtényező kulcsfontosságú a szalag biztonságos működése szempontjából. Testhőmérsékletű tertemben (36 fok) a szalag is "üzemi" hőmérsékleten van, vagyis optimálisan tud funkcionálni, míg hidegben merevebb, és könnyebben szakadnak a rostjai. Az ájurvéda megint csak azt mondja, hogy a meleg jót tesz az ízületeknek, ezért szoktak meleg olajos masszázst és hőterápiát alkalmazni ízületi betegségek esetén. Persze ahogy mondtam, minden mozgástevékenység közben ott van az izom vagy szalag szakadásának kockázata, de nem biztos, hogy indokolt a meleget felelőssé tenni azért, mert nem vettük figyelembe a saját határainkat.

6. Légzés. Az uddzsájí légzés és főleg a fújtató légzések, mint a kapálabháti és a bhásztriká hőt termelnek. Mégis mindegyiket szoktuk alkalmazni hot jóga-órán. 36 foknál melegebb teremben én sem tartanám biztonságosnak az olyan légzés alkalmazását, ami tovább melegít, de az alatt a legtöbb ember számára a túlhevülés veszélye nélkül végezhető. A mély és tudatos légzés kulcsfontosságú, és a légzés hangja segít rajta tartani a figyelmünket, szóval ezért is érdemes az uddzsájít alkalmazni ászana-gyakorlás közben. A pulzus felgyorsulása általában kapkodó légzéssel is jár, tehát aki elkezd hiperventillálni, az könnyebben túlhevülhet, mint aki fenn tudja tartani a lassú, mély légzést. Ha hiperventillálunk, akkor lehet, hogy valóban jobb normál hőfokon gyakorolni, vagy pedig fordítsunk még több figyelmet a légzésünk elmélyítésére. 

2014. február 18., kedd

Srivatsa Ramaswami

Újabb részlet a szakdolgozatomból:

"És végül Krishnamacharya ötödik tanítványa, akit jelen szakdolgozatban megemlítünk, Srivatsa Ramaswami, aki saját elmondása szerint tizenöt éves korától kezdve tanult Krishnamcharyától, és harminc éven keresztül tanulmányozta mestere vezetése alatt a hatha-jógát, a védikus mantrákat, a jógairodalmat, és körülbelül tizenöt évnyi képzés után kezdett ő maga is tanítani. Ramaswami három részre osztja mestere életét. Az első negyven év a tanulás és utazgatás évei, utána 1926 és 1955 között a mysore-i korszak következett, ahol is Desikacharon kívül a fent felsorolt mesterek tanultak Krishnamacharyától. És végül a madras-i korszak, aminek jellemző hangulatát inkább Desikachar és Ramaswami adta át a saját rendszerében.

Ramaswami vinyásza kramának nevezi rendszerét, és amellett, hogy a jóga magasabb lépcsőfokait (pránájáma, meditáció, mantrák, jógaterápia) hangsúlyozza, olyan sorozatokat adott közre az utókor számára, amelyeket a Krishnamacharya mellett töltött harminc év alatt szívott magába. Ramaswami vinyásza krama rendszere sokkal kevésbé kötött és megterhelő, mint Pattabhi astánga-sorozatai. Ebben a rendszerben guruja későbbi, madras-i éveire jellemző megközelítése köszön vissza, miszerint mindenkivel a képességei és a szükségletei szerint kell foglalkozni, és fokozatosan rávezetni a magasabb szintű gyakorlatkora. Maga a „krama” szó is lépéseket jelent, apró lépéseket, amelyen keresztül eljuthatunk az elképzelhetetlen magasságokba is.

Ramaswami könyve előszavában elemzi három ismert kollégája tevékenységét, és hozzájuk viszonyítva a saját rendszerét tekinti a legteljesebbnek, amely sokféle igényt képes kiszolgálni. Iyengar módszerét például a Krishnamacharya által tanított ászanák agresszív kifejeződési módjának tartotta, amely azonban nélkülözött több fontos elemet, például az ászanák láncba fűzését, az ellenpózok használatát, valamint a légzés szinkronizációját a mozgással.1

Pattabhi Jois sorozataira úgy tekint, hogy azok a Yoga makaranda könyvből származnak, amelyeket Pattabhi Jois kiegészített néhány pózzal, amit gurujától közvetlenül tanult meg. Ramaswami főként azt a kritikát fogalmazza meg az astánga rendszerével kapcsolatban, hogy túl gyorsak a mozdulatok, túl rövid ideig vannak kitartva a pózok, ez pedig megnehezíti a lassú, tudatos, folyamatos légzést, amit Krishnamacharya nagyon hangsúlyozott. Ramaswami szerint Pattabhi Jois nem tanult meg számos pózt és vinyászát, amit Krishnamacharya csak később oktatott a tanítványainak.

Desikachar megközelítését sokkal lágyabbnak és barátságosabbnak tartja, ami vonzó lehetett azok számára, akiket Iyengar vagy Pattabhi Jois agresszív stílusa megfélemlített. Kiemeli, hogy Desikachar szakértő módon tudta az egyén igényeinek megfelelően alakítani az ászana- és jógaoktatás anyagát, és ő volt az, aki a legjobban visszaadja a tanításában azt, amit Krishnamacharya életének harmadik, madras-i korszakában képviselt. Desikachar módszere valóban közelebb áll Krishnamacharya „egy-az-egynek” oktatási módszeréhez, mint Iyengar vagy Pattabhi Jois tömeges órái.

Ugyanakkor kiemeli, hogy három kollégája közül egy sem tudta olyan mélységben és tejességben magába szívni Krishnamacharya rendszerét, mint ő maga, mivel Iyengar és Jois túl korán, Desikachar viszont túl későn tanultak tőle. Ramaswami azonban mindvégig guruja mellett volt. Ramaswami kiemeli, hogy az ászanák több száz variációját köti össze vinyászákkal, ami lassú, megfontolt mozgást eredményez, tökéletes összhangban a légzéssel. Ramaswami oktatását nem korlátozza az ászanákra, hanem légzőgyakorlatokat, mantra-éneklést és jóga-filozófiát is tanít2.

Ez az öt nemzetközi hírű tanítvány nem csak ahhoz járult hozzá, hogy a világ jóga-közönsége Krishnamacharya tanításának minél több aspektusát megismerje, hanem egyéni megközelítésükkel azt is bizonyítják, hogy Krishnamacharyát nagyon változatos, örökké fejlődő viszony fűzte a jógához, ezért bármiféle irányzat vagy gyakorlási rendszer egyedülállóan hitelesnek történő kikiáltása elkerülhetetlenül korlátozó tényezőknét fog hatni. Ebből következően az astánga-jóga rendszerét sem kell egy örök időktől fogva kinyilatkoztatott és rögzített rendszernek tekinteni, hiszen még egy olyan fejlett személy jógával kapcsolatos megértése is egész életében változott, mint amilyen Krishnamacharya volt."

1 Ramaswami 2005: Preface, XV.
2 Ramaswami 2005: Preface XIV, XV.

2014. február 17., hétfő

Senki sem mondta, hogy könnyű lesz

Gondolom, hallottátok már ezt a kifejezést, hogy "Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, de megéri". Nos, sok más dolog mellett szerintem ez a jógára is igaz, mert erőfeszítés nélkül nem lehet eredményt elérni. Vannak ugyan ezó guruk meg életmód-szakértők, akik azt hangoztatják, hogy minden erőfeszítés fölösleges, mert minden, amire szükségünk van, az már bennünk van, csak valamiféle csodálatos módon (és erőfeszítés nélkül) rá kell erre ébrednünk. Azt a tényt pedig, hogy eddig miért nem sikerült ezt megtennie még annak sem, aki nagyon akarta, egy elegáns mozdulattal az asztal alá söprik, és azt mondják, hogy csak el kell döntened, hogy felébredtél, vagy viasszaállítottad a kapcsolatodat a benső önvalóddal, és ez máris így lesz. Még Harry Potter varázspálcája is megirigyelhetné ezt a könnyedséget.

Olvastam egy cikket a jógáról, "A Deeper Practice of Yoga" címmel, Isness Quinn tollából. Ő tipikusan ezt a neo-hippi irányvonalat képviseli, ami a mellékelt képet szemlélve azt hiszem, mindenki számára egyértelmű. Csinált egy pár fekvőtámaszt, magtanult néhány ászanát, elolvasott egy-két ezó könyvet, és eldöntötte, hogy megalkotja az "Új Paradigmát", merthogy India bölcsei az elmúlt pármillió évben mekkorát tévedtek az elme természetét és a jóga gyakorlását illetően. Szóval Isness Quinn megmondja a tutit. Mellesleg én nem nagyon bízom az olyan emberek véleményében, akin látszik, hogy életében nem raktak még a hátára egy cementeszsákot, mert ha megtették volna, akkor mentőt kellett volna hívni. No nem azért, mintha az izomerő lenne a mániám, de én azért úgy gondolom, hogy ha valaki osztja az észt, akkor érdemes azt tettekkel is megalapoznia, és megmutatnia, hogy igenis képes erőfeszítést tenni bármiért, nem csak a levegőbe beszél. Nos, nézzünk egy pár részletet a cikkből, bár ajánlom, hogy olvassátok végig az egészet.

"Szóval ebben különbözik a jóga az Új Paradigmában: A jóga az élet és az élet a jóga. Ahogyan sétálok, állok, ülök, alszom, minden jóga. Tudatos vagyok az izmokról, amiket mozgatok, tudatos vagyok a tartásomról, a légzésemről. Tudatos vagyok a lépésekről, amiket teszek és a földről, amire lépek. Ez a hétköznapi élet része a számomra. Tudatos vagyok arról, ahogyan a testem érzi magát, amikor elkezdi a fáradtságot, a tétlenséget vagy merevséget érezni. Áthelyezem a súlyomat, mozgok. Lélegzem. Nyútózkodom. Gyakorlom a jógát, miközben könyvet írok. Autóvezetés közben is gyakorlom a jógát. Amikor a közönség előtt beszélek, akkor jógikus vagyok. Bármit is teszek, tudatos vagyok a testemről. Érzem a testemet, odafigyelek a testemre, szeretem, tisztelem, és elismerem a testemet."

Ez utóbbi felől szinte semmi kétségem nem volt, mert ha a narcizmusról szobrot kellene készítenem, akkor valószínűleg őt kérném fel modellnek. Érdekes módon a cikk elején azzal vádolja a modern jógát, hogy dominánsan csak az ászanával és a testtel van elfoglalva minden jóga-gyakorló, utána pedig az "Új Paradagimában" ő is végig csak a testről beszél. Én legalábbis egyetlen utalást sem találtam az elmére vagy a lélekre, amelyeknek Patandzsali a Jóga-szútra 98%-át szenteli. Az látszik, hogy Quinnek semmi erőfeszítésébe nem került annak a testnek a megszerzése, amivel rendelkezik, és hogy elégedett is vele, ami nem baj. De nem hiszem, hogy tudna azokon segíteni, akik nem elégedettek a testükkel, az egészségükkel, az elméjük működésével és a világhoz fűződő viszonyukkal. Ezeknek az embereknek problémáik vannak, szenvednek, és megoldást keresnek, amit szerintem a jóga képes megadni, csakhogy nem az "Új Paradigma", mely szerint minden csak úgy az öledbe fog pottyanni, anélkül, hogy véres verejtéket kellene izzadnod, vagy órákig gyakorolnod a légzésvisszatartást, hogy megfékezd az elméd vágtató lovasezredét. Patandzsali és a nagy jóga-mesterek szerint ugyanis, amíg nem váltál a kumbhaka (légzésvisszatartás) mesterévé, addig esélyed sincs a gondolataid megfékezésére. Ez pedig talán még Quinn-nek sem menne gyakorlás és pláne erőfeszítés nélkül.

Nézzünk még egy részletet:

"A valódi jóga erőfeszítés nélkül történik. Nincs bekódolva, nem a pózok lefektetett sorrendjén alapul, amit abban a sorrendben kell végrehajtani, vagy még akár freestyle sorrendben, és nem valamilyen megfelelő meditációs technikával. Azon a tudaton alapul, hogy a testünk pontosan tudja, mi a kedvező és mi a káros számára. A testünk pontosan tudja, hogyan mozduljon, hogyan üljön és álljon olyan módokon, amik kedvezőek vagy nem kedvezőek. Igazából nincs szükségünk arra, hogy megtanuljunk bizonyos technikákat vagy mozdulatokat ahhoz, hogy hajlékonnyá vagy erőssé váljunk. A testünk természetesen arra van tervezve, hogy ilyen legyen, és annyit kell csak tennünk, hogy összekapcsolódunk vele, belemerülünk, befogadjuk és megbecsüljük AZT. Ismét látjuk az Új Paradigma lényegét: minden, amit tudnunk kell a testünk működési elvétől addig, hogy mit kell ennünk, és mi az optimális módja annak, hogy véghezvigyük, amit szeretnénk, már jelen van bennünk MOST."

Ez egy szép elmélet, de a gyakorlatban semmi haszna. Patandzsali az avidját, vagyis a tudatlanságot jelöli meg a szenvedésünk gyökereként, és ez a tudatlanság befedi a lélek eredeti tudását. Vagyis a tudás valóban ott van, de a tudatlanság hatására elfelejtettük, és ezért képtelenek vagyunk alkalmazni, tudatosítani, felismerni, hogy mi a helyes és mi a helytelen. A tudatlanság megszüntetésének legjobb módja pedig a tudás művelése, vagyis a tanulás. Nem véletlenül szerepel a nijamák között a szvádhjája, vagyis az önvaló tanulmányozása. Ez nem csak úgy van, hogy egyik reggel felébredek, és rájövök, hogy ismerem önmagamat, és képes vagyok tudatosan irányítani lényem minden egyes rezdülését. 

A legtöbb emberbe a tudatlanság hatására belenevelődtek a helytelen táplálkozási szokások, függőségek és a helytelen mozgásminták. Ezt minden valamire való edző és életmód-tanácsadó tudja. Ilyenkor ez ösztöneinkre hagyatkozni nem a legszerencsésebb dolog, mert a káros befolyások irányába fognak húzni. Erőfeszítés nélkül nem lehet elérni semmit, és aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik. Valóban, Patandzsali is mondja, hogy a helyes ászana szilárd és erőlködésmentes, de amíg ezt az állapotot elérjük, addig bizony nagyon sokat kell gyakorolni és erőlködni. A tényleges igazság az, hogy csak nagyon apró, következetes és rendszeres lépésekkel juthatunk közelebb a célunkhoz, bármi is legyen az. Éppen ezért Patandzsali is azt mondja, hogy a rendszeres gyakorlás és elkülönülés hosszú idő alatt elvezet a célhoz. Mellesleg azt tapasztaltam az őszinte spirituális keresők körében, hogy minél közelebb járnak a tökéletességhez, annál távolabb érzik magukat tőle. Éppen ezért, amikor valaki ezzel az ezó dumával jön, hogy "már ott vagy csak ismerd fel", akkor ez már eleve gyanús. 

Sok embert láttam az életemben, akik következetesen nem vállaltak felelősséget semmire, és így eléggé stresszmentesen tudtak élni. De nem ők azok, akik megváltoztatják a világot és megoldják az emberiség problémáit, hiszen ők javarészt csak önmagukkal vannak elfoglalva. A valódi hősök, a valódi példaképek azok, akik hajlandók áldozatot hozni másokért, és vállalni a nehézséget, a szenvedést azért, hogy segítsenek másoknak a boldogabb, teljesebb élet eléréséhez.