2018. április 30., hétfő

Mese a kincsesládikáról

Volt egyszer egy legény és egy leány. A leány szegény családból származott, és mindig arról álmodozott, hogy egyszer lesz egy jómódú kérője, és összeházasodnak, gyerekeik is lesznek. A fiú, akivel összetalálkozott, nem nézett ki módosnak, de azt mondta a lánynak, hogy van egy titka. Elvezette egy barlanghoz, és megmutatta, hogy a barlang mélyén egy kincsesládika rejtőzik, tele aranyérmékkel és ékszerekkel, drágakövekkel. 

"Honnan szedted ezt a kincset?" - kérdezi a leány.
"Elloptam a gróf palotájából. Van még neki elég. Nekünk meg pont jó lesz, eléldegélünk belőle kettecskén meg a gyerekeinkkel" - válaszolt a legény.
"De hisz mindenki tudja, hogy nem vagy gazdag, ha hirtelen meggazdagszunk, azonnal gyanút fognak, hogy te loptad el a kincset. Csóró kérőnek pedig nálam nincs esélye."

Így hát elváltak, és a leány, mivel nem akadt gazdag kérője, elszegődött a hercegi palotába cselédlánynak. A fiatal hercegnő nagyon megkedvelte, és a barátnőjeként kezelte, mindenből majdnem ugyanazt kapta, mint a hercegnő, még annak alig használt ruháit is hordhatta. Boldogan is élt a palotában, ámde kavargott a szívében a vágy, hogy férjet szeretne, meg gyerekeket. 

Felfigyelt egy délceg legényre a palota őrei között, és hát egy idő múlva felismerte, hogy a régi kérője az, aki a kincset a barlangba rejtette. Mivel már mindkettőnek volt jó állása, össze is házasodtak és éltek szerényen. A lány egyszer megkérdezte: "Hát azzal a kinccsel mi lett babám? Megvan-e még? Ne kerítsük elő, és e adogassuk el? Végül a legény beadta a derekát, és így lett sok pénzük, de nem merték elkölteni és szép házat venni belőle, mert tudták, hogy tisztességtelenül jutottak hozzá. A legény el akart utazni egy messzi vidékre, hogy új életet kezdjenek, de a leány maradni akart, és gyerkőcöket szült volna. Végül ebben nem tudtak közös dűlőre jutni, de mivel akkoriban nem volt divat a válás, csak együtt élték le hátralévő éveiket, de nem voltak boldogok, és nem örülhettek a pénznek sem. 

Mi a történet tanulsága? Mindenki vonja le a magára érvényes gondolatokat. Nekem az jött be, hogy ne irigyeljünk másokat, ha módosabbak, mint mi, mert a boldogságot nem ez határozza meg. A jóga asztéja (nem-lopás) és aparigraha (mentesség a mohóságtól) elvei az ilyen élethelyzetek ellen védenek meg. Örüljünk annak, amit kapunk a karmánk szerint, és dolgozzunk a képességeink szerint, ne várjunk arra, hogy az ölünkbe hulljon a mesés vagyon. Csak azok tanulják meg értékelni a pénz, amivel rendelkeznek, akik keményen megdolgoztak érte. A boldogság pedig nem a pénztől függ, hanem attól, hogy mennyire szeretjük egymást, és mennyire igyekszünk boldoggá tenni a másikat. Mindenki a saját boldogságának (vagy boldogtalanságának) a kovácsa. 

2018. április 29., vasárnap

Légzés és áramlás

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

Ha csak úgy tudunk végrehajtani egy pózt vagy vinyászát, hogy közben visszatartjuk a levegőt, akkor két dolog történhet: Először is, szinte mindig túlzott feszültség jelentkezik valahol, ahol nem kellene; másodszor pedig a légzésvisszatartás megakadályozza a mély belégzést és az áramlást a gyakorlás közben. Ha erre rászokunk, akkor a légzésvisszatartás azt is meg fogja nehezíteni, hogy belégzés közben megtanulunk erőt kifejteni az izmainkkal. Sokan összekeverik a múla bandhát azzal, amikor a folyamatos légzés közben aktiváljuk az alhasi és a medencei tartóizmokat. Valóban hasonló izmokat használunk a bandha közben, de a bandha nem puszta izomfeszítés vagy -behúzás, hanem egy energetikai folyamat. Vagyis a medence stabilizálása közben fel is léphet a múla és uddíjána bandha, meg el is maradhat. Ha visszatartjuk a levegőt és úgy erőlködünk, akkor egy csomó egyéb izom megfeszülése is hozzáadódik a múla bandhához, ami átbillenti az idegrendszeri túlsúlyt a szimpatikus irányba. Ha túlzottan megfeszítjük a pszoász(csípőhajlító) izmokat, az fokozhatja a derékfájásunkat, ahelyett, hogy elmulasztaná. De az arcizmok, nyakizmok és a vállak feszülése is hasonló nemkívánatos kísérőjelenség. Ahhoz, hogy megtaláljuk az egyensúlyt önmagunkban, meg kell tanulni elfogadni a képességeinket minden pillanatban, és nem olyan pózokat vagy mozdulatokat, gyakorlatokat kell erőltetni, amik meghaladják a képességeinket az adott pillanatban.

Általános szabályként, a core-erő és a belégzés fejlesztése hosszabb időt igényel, mint a hajlékonyság és a kilégzés kifejlesztése. Mivel a két aspektus elválaszthatatlanul összefügg, nem tudjuk teljesen kifejleszteni az egyiket a másik nélkül. Természetesen el lehet billenni az egyik véglet felé, de ez az egyensúly felborulását okozza, ami testi, idegrendszeri és érzelmi tüneteket is okozhat. Az egyensúly eléréséhez mindkét aspektust integrálni kell a személyiségünkbe. A férfiak általában több erővel rendelkeznek, mint hajlékonysággal, a nők pedig fordítva. Ha van egy előzetes hajlamunk valamelyik aspektus túlsúlyára, akkor ezt tudomásul kell venni, és innen kell finoman dolgozni az egyensúly felé (ami egyénenként eltérő lehet). Ha erőszakkal megpróbáljuk megváltoztatni az alaptermészetünket, vagy valaki mást akarunk utánozni, azzal hibát követünk el, és inkább távolabb kerülünk a tényleges önvalónktól, mintsem hogy közelednénk felé. 

Az önelfogadás gyakorlásának egyik módja az, ha engedjük lágyabbá válni a légzésünket a gyakorlás során. Engedjük, hogy a légzésünk vezérelje a gyakorlásunkat, és igyekezzünk a pózokat kevesebb erőfeszítéssel, több figyelemmel és elfogadással végezni, megengedve az eltávolodást az „ideális” ászanától, ahelyett, hogy afelé erőltetnénk magunkat. Ezáltal a testünk lazábbá válik, kevesebb hő képződik és kevésbé fáradunk el, izzadunk ki. Minden egyes lélegzetvételnek, póznak és sorozatnak megvan a maga hullámzása, apálya és dagálya. Nem járunk jól, ha ellenállunk ennek a hullámzásnak, vagy megpróbáljuk kontrollálni. Az egészségi állapotunk, energiaszintünk, a hangulatunk, az éppen gyakorolt sorozat, a holdciklus, az évszakok mind befolyással vannak a gyakorlásunkra. A totális légzéskontrollt nem lehet megvalósítani, inkább adjuk át a kontrollt a légzésünknek, és nem fordítva. Viszont az sem ajánlott, ha teljesen passzívan és öntudatlanul lélegzünk. Bizonyos típusú gyakorlásoknál a kontroll/elengedés skála egyik vagy másik irányába fogunk elmozdulni. Hosszú távon viszont ki tudjuk egyensúlyozni a kontroll/feszültség (belégzés) és ellazulás/elengedés (kilégzés) aspektusait, ha tudatosak vagyunk.

2018. április 28., szombat

Légzés és energiahiány

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

Fontos megérteni, hogy az általunk belélegzett levegő nem szigorúan véve prána. Belégzés közben levegőt és pránát is beszívunk. A prána a belélegzett levegő vitális, életerőt adó aspektusa. A levegő fizikai és energetikai szinten is tartalmazhat mérgező, szennyező anyagokat. Ezeket a toxikus anyagokat és energiákat a kilégzéssel tudjuk eltávolítani, de közben pránát is veszítünk. Ahogy tudatosodik és finomul a légzésünk, úgy erősödnek a fizikai és energetikai „membránjaink” is, amelyek hatékonyabban kint tudják tartani azt, amire nincs szükségünk és beengedni azt, amire szükségünk van. Valójában a pránájáma gyakorlása nem fogja automatikusan növelni a rendelkezésünkre álló prána mennyiségét. Mivel a prána az elmét követi, a tudatosságot kell növelnünk a pránájáma és általában a légzés közben. Ha az idő 100%-ában hozzá tudnánk férni az energiánk 100%-ához, akkor sohasem lenne energiahiányunk. Nem az energia mennyiségével van gond, hanem a tudatosság hiányából fakadó elakadásokkal, energiablokkokkal. 

Ennek tudatában is fontos, hogy realisztikusan megtapasztaljuk az energiahiány, kimerültség állapotát, aminek normális esetben csak átmenetinek kellene lennie. Ha állandóan kimerültnek és szétszórtnak érezzük magunkat, akkor komolyabban is foglalkozni kell az elakadásainkkal, belső lelki konfliktusainkkal. Fontos, hogy megéljük és tudatosítsuk az élményeket, a pozitívnak és negatívnak tűnőeket egyaránt. Fontos annak megtapasztalása is, hogy nem mindig mi irányítjuk az állapotváltozásainkat. Meg kell tudni különböztetni azt az állapotot, amikor a fáradtság illúzióját érezzük, de valójában semmi bajunk, attól az állapottól, amikor valóban megcsappant az életerőnk. Az első eset táplálkozhat a félelemből, gyávaságból, lustaságból, halogatásból, amikor nem merünk szembenézni egy elkerülhetetlen kihívással vagy próbatétellel. Ilyenkor tudat alatt „szimulálni” kezdjük a gyengeséget, mert el akarjuk kerülni a felelősséget.
Bármelyik is a helyzet, a pránájáma vagy ászana gyakorlása önmagában nem fogja megváltoztatni ezt az állapotot, hanem csak a tudatosságunkat fogja eltolni abba az irányba, hogy felismerjük a rejtettnek tűnő energiaforrásainkat, és helyreállítsuk a kapcsolatunkat velük. Ahogy fejlődik a tudatosságunk, lassan felismerjük, hogy az energia mindig jelen van, és mindig annyi van belőle, amennyire szükségünk van. Valójában semmiben sem szenvedünk hiányt, mert úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk.

Egy vinyásza-jellegű gyakorlás közben (mint amilyen a csandra krama is), a lélegzetnek folyamatosan és erőlködés nélkül kellene áramlania, mint a tenger hullámzásának. Ha túl sok feszültséget veszünk fel a belégzéssel, akkor ellazultabban kell végezni. Ha a kilégzés során szédelgést vagy kimerültség-érzetet tapasztalunk, akkor próbáljunk arra fókuszálni, hogy lassan és egyenletesen engedjük ki a levegőt. Lehetséges, hogy eleinte vissza kell térni a felszínesebb légzésre, mert a mély és lassú lélegzetvétel túl sok energiát ad vagy von el. Utána fokozatosan mélyíthetjük a légzést. Ha azt tapasztaljuk, hogy a figyelmünk elkalandozik, és a légzésünk túlzottan felszínessé válik (például megszűnik az uddzsájí hang), akkor koncentráljunk a mélyebb, tudatosabb, erőteljesebb, tüzesebb légzésre. Ne tartsuk vissza a levegőt se a belégzés, se a kilégzés végén. Az izmok megfeszítése a belégzés vagy kilégzés végén nem azonos a bandha alkalmazásával, hanem a szimpatikus idegrendszer aktiválódásának a jele. Ez általában a félelemre és feszültségre adott tudatalatti reakció, nem pedig egy kedvező folyamat. Egyes esetekben végezhetünk légzésvisszatartást tudatosan egy pózban vagy mozdulat előtt, de ilyenkor is törekedni kell a szimpatikus idegrendszeri reakció („fight or flight”) elkerülésére.

2018. április 27., péntek

Lélekvisszahívás 3. rész

A múltkori, Oguz által rajtam végrehajtott lélekvisszahívásról szóló blogban megígértem, hogy a saját utazásomról is beszámolok, ami a dobolás közben történt. Először csak a kellemes ellazulást éreztem, utána pedig lilás fényeket láttam. A fények fokozatosan tűznyelvekké alakultak, és azt éreztem, hogy ez egy tisztítótűz, amely elemészti a szennyeződéseket és a tisztátalanságokat. Utána az jött be, hogy felajánlásokat kell végeznem a tűzbe, mint krisnás koromban, amikor tűzáldozatot végeztem, és ghít meg gabonát szórtam a tűzbe. Ezek a felajánlások közvetlen és átvitt értelműek is lehetnek. Utána megláttam egy gombát, egy légyölő galócát (Amanita muscaria), amit a szibériai sámánok megesznek, hogy elősegítsék a révülést. Azt láttam, hogy leszedem a gombát, de nem kezdek vele semmit. Én ebben az életemben teljesen drogellenes vagyok, sohasem próbáltam, és nem is nagyon érzek motivációt rá, hogy pszichotróp anyagokkal segítsem a transz elérését. De nem kizárt, hogy valamelyik előző életemben már volt dolgom vele. 

Utána két nagy szemet pillantottam meg, és először nem tudtam, hogy kié. majd az egész arc megjelent, egy csodálatos szépségű, angyali arc, olyan, amilyen a földön nincs is. Hosszú szempillái voltak, sötétkék, nagy szeme, ragyogó bőre és szőke hajzuhataga. Megértettem, hogy anyám az, aki most valamilyen töndérbolygón él, és nagyon boldog. A múltkori dobkörön ugyanis két esemény jött be, és mindkettőben szerepelt az anyám. Ennek hatására továbbgondoltam a dolgot, és megértettem, hogy nem búcsúztam el tőle, amikor meghalt, nem engedtem tisztességgel útjára. Ezért vasárnap, amikor anyák napja volt, és kimentünk Sezntendrére, a Duna-partra, vittem egy kis papírdobozt magammal, amibe beletettem öt mécsest. Meggyújtottam a mécseseket, rátettem a vízre, és hagytam, hogy elsodorja a folyó, közben pedig elmondtam néhány szanszkrit imát Anyám lelki üdvéért. 

Ma az utazásban megköszönte a velem töltött időt, és azt mondta, hogy nagyon sokat tanult azalatt, amíg engem nevelt. Utána még egy képet láttam róla, egy dézsában állt és fürdött, öntötte magára a vizet. Közben szomorúnak látszott, és  úgy értettem, hogy azért, mert amikor én megszülettem ő sokat volt beteg. Amikor terhes volt velem, nyirokmirigyrákja volt, amiből kikezelték Moszkvában, majd tüdőrákot kapott. Abból is kikezelték, és végül tizenkilenc éves koromban vitte el egy belső szervi áttétes daganat. Úgy látszik, azt érezte, hogy a betegsége miatt nem tudott eleget törődni velem és kifejezni a szeretetét.

Ezután az Életfát láttam magam előtt, mely a sámánizmus központi szimbóluma, az alsó, felső és középső világokat összekötő hatalmas fa, és gyökerei, ágai, törzse az összes élőlény karmáját mutatja. Ezen keresztül jutnak fel vagy le a sámánok a különböző világokba a "nem szokványos" valóságban. 

A fa mellett állt erőállatom, a sas, és a csodaszarvas a Világfa lombjain nyargalászott. Erős fényességet vettem észre a fa törzsében, és néhány ragyogó, aranyszínű gyermekarcot. Mindegyik én voltam, különböző életkorokban, de nem tudtam megállapítan, hogy melyik hány éves, és hogy milyen körülmények között vált le. A segítőim elhozták őket valahogy, és a fiúk mosolyogva várták az újraegyesülést velem. A fa alá álltam, és akkor egyenként, mintha egy csúszdán csúsztak volna le, becsúsztak a fejemen keresztül a szívembe. nagyon jól éreztem magamat. A Világfa tövében volt egy tó, abba beleültem a lélekrészeimmel a mellkasomban, és ott sütkéreztem, mintha egy kellemes jacuzziban lettünk volna. 

Elégedettségemet az szakította meg, hogy hirtelen elkezdtünk emelkedni felfelé az Életfa mellett, a sas nagy sebességgel repített felfelé, az égbe. Egészen a ragyogó fényességig, ami túl a legtöbb ember nem lát semmit. Ott megálltunk a meleg fényben. Akkor a sas kijelentette, hogy "Sok lelket kell még elhoznod ide fel magaddal", és azt láttam, hogy sok-sok vékony aranyszál nyúlt le tőlem a középső világba, és összekapcsolt különböző lelkekkel, akikkel valószínűleg majd össze fog hozni a sors, és valahogy segíteni fogok a lelki fejlődésükben, a felébredésük útján. Ez az utolsó kép valahogy kimerevedett, amikor Oguz abbahagyta a dobolást, és belém fújta a visszahozott lélekrészeimet. Most már teljes vagyok, és meg tudom csinálni. Akkor tudok segíteni másoknak is megtalálni önmagukat, ha én magam is teljes személyiség vagyok, és megtaláltam önmagamat. Van tehát még feladatom, úgy látszik. Oguz is mondta a végén, hogy lesz még dolgom a sámánizmussal. Hogy milyen formában, az majd kiderül. 

2018. április 26., csütörtök

Krishnamacharya Tibetben

Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:

Krishnamacharyában nagy vágy ébredt arra, hogy mélyebben megismerje a jógát. Megkérdezte Ganganatha Jha-t, hogy kitől tanulhatna, mire ő azt válaszolta, hogy túl kell mennie Nepálon is, Tibetbe, és meg kell keresnie Ramamohana Brahmacarit, aki képes megtanítani neki mindent, amit szeretne tudni a jógáról.

A tibeti utazáshoz különböző útiokmányokat kellett beszerezni. Ehhez Ganganatha Jha beajánlotta Krishnamacharyát az alkirályhoz Simlába. Simla a Himaláha északnyugati régiójában található, és jelenleg Himachal pradesh fővárosa, abban az időben pedig az angol helytartók kedvelt tartózkodási helye volt. Krishnamacharya megérkezésekor az alkirály cukorbetegségben szenvedett. Devendra Bhattacharya volt az alkirály orvosa, aki egyben Vamacharana Bhattacharya, Krishnamacharya varanasi tanárának fia is volt. Krishnamacharya bevetette a jógával kapcsolatos ismereteit az alkirály kikúrálása érdekében. Hat hónap alatt sokat javult az állapota. Az alkirály lekötelezve érezte magát Krishnamacharyának, és megszervezte az utazását Tibetbe, még kísérőket is adott mellé. Azt kérte Krishnamacharyától, hogy minden évben térjen vissza három hónapra, és tanítsa őt tovább a jógára. 

Krishnamacharya elindult Nepálba. Utazása során meglátogatta Muktinarayana templomát, megfürdött a Gandaki folyóban, és talált egysálagráma-sílát(szent követ). Muktinarayana, vagy Muktinath temploma 3700 méter magasságban található a jelenlegi Nepál területén. Ez egy régi vaisnavatemplom és zarándokhely, melyet a buddhisták is nagy tisztelettel látogatnak. A templomtól nem messze folyó Gandaki folyó is történelmi jelentőségű. Ott szokták találni a sálagráma-sílákat, melyek isten képviselői a védikus hagyomány szerint. A vaisnavahitvallásban a köveken található jelek alapján határozzák meg a salagrámaáltal képviselt istenség azonosságát. 

A Muktinath felé vezető út gyalogszerrel még ma is nagy kihívás, amikor már vannak utak és modern civilizáció. Krishnamacharya három hét alatt több, mint kétszáz mérföldet tett meg, amikor a kísérői társaságában végül eljutott a Manasarovara folyó partjára. A Manasarovara folyó Tibetben található 4600 méter magasságban, a Kailása hegy lábánál, melyet Siva szent hegyének tekintenek. Hosszas kutatás után Krishnamacharya rátalált Ramamohana Brahmacari ásramjára, ami tulajdonképpen csak egy barlang volt. A hosszú szakállú szent, aki a vaisnava hívők jeleit viselte magán, és a lemondott bölcsek által használt fapapucsban közlekedett, a barlang bejáratánál találkozott Krisnamacharyával. Krishnamacharya hasra feküdt a guruja előtt (ez a tisztelet felajánlásának tradicionális módja), és megkérte, hogy hadd lehessen a tanítványa. Ramamohana Brahmacari hindi nyelven kérdezte meg tőle, hogy mit akar, mire Krishnamacharya elmondta, hogy szeretné megtanulni a jóga titkait.

Ramamohana szeretettel fogadta Krishnamacharyát, és bemutatta a feleségének, valamint a gyermekeinek, majd gyümölccsel kínálta. Utána pedig körbevezette a Manasarovara tó partján, de figyelmeztette, hogy ne érjen a vízhez, a saját feketévé vált kisujját mutatva neki. Krishnamacharya megjegyezte, hogy bár olyan magasan volt a hegyekben, egy tó mellett, ami telenként be szokott fagyni, mégsem érezte a hideget. Lehet, hogy a gyümölcs miatt, vagy pedig a „guru kegye” miatt.

Ramamohana Brahmacari elküldte Krishnamacharya kísérőit. Azt az utasítást adta neki, hogy csak gyümölcsöt egyen a következő nyolc napban (ezzel valószínűleg megtisztította és előkészítette a testét a komoly jóga-gyakorlásra). Nyolc nap múlva kezdődött a jóga tanulása. Krishnamacharya megkérte guruját, hogy minden évben visszatérhessen három hónapra Simlába és taníthassa az alkirályt. Ramamohana beleegyezett, és még a fiát is elküldte vele.

Az ezt követő hét és fél évben Krishnamacharya szorgalmasan tanulmányozta a jógát, miközben a guruja mellett élt. Az első néhány évben a Jóga-szútrát és a számkhja filozófiát tanulmányozta, miközben az ászanákat és a pránájámát tanulmányozta a guruja irányítása alatt. Az utolsó egy-két évben a jóga haladóbb alkalmazását tanulta, mint például a jógaterápiát.

2018. április 25., szerda

Lélekvisszahívás 2. rész

A múltkori blogbejegyzésemben leírtam, hogy miket éltem át, amikor Oguznál voltam dobkörön, és egy csoportos lélekvisszahívást kíséreltünk meg. Most ennek a történetnek a folytatása következik, ugyanis megkértem Oguzt, hogy csináljon egy külön személyes lélekvisszahívást is, mert ez a módszer úgy tud igazán működni. A szertartásra az Atma Budában került sor a mai napon, és itt igyekszem összefoglalni a történteket. Leültünk a jógateremben, csak mi ketten voltunk az egész lakásban. Oguz elmondta, hogy miért válnak le a lélekrészek, hogyan szokta visszahozni őket, és hogyan helyezi be a testembe, a jelenlegi énembe. Ilyenkor a kezelendő személy lefekszik, és megnyitja magát, szeretettel várja a visszatérő lélekrészeket, a sámán pedig egy asztrális utazásra indul a "nem szokványos" valóságba. Az a feladata, hogy megtalálja azokat a lélekrészeket, amelyek ebben, vagy esetleg az előző életemben leváltak rólam, és meggyőzze őket, hogy térjenek vissza hozzám. Ehhez az erőállatait, a szellemi segítőit hívja, és ők fogják irányítani a keresést az alsó, felső vagy a középső világban. 

Én elhelyezkedtem hanyatt fekvésben a jógamatracon, betakaróztam, és igyekeztem elengedni minden elvárást, ugyanakkor megnyitni magamat, és kifejezni, hogy várom vissza az elhagyott lélekrészeimet. Oguz először körbefüstölt engem egy kis levendulával, közben torokénekkel mormogott valamit. Utána leült mellém, és monoton ritmusban elkezdett dobolni. A dobolás körülbelül fél óráig tarthatott, nem tudtam pontosan megítélni, mert közben elvesztettem az időérzékemet. Amikor befejezte, akkor összeszorított tenyereit a mellkasomra helyezte, és befújta a lélekrészeket a szívcsakrámba. Enyhe áramütésszerű energialöketet, majd erős nyomást éreztem, amely szétterjedt a testemen belül, mint egy árhullám. Utána köhögtem egyet-kettőt, majd megemelte a felsőtestemet, és mögém ült. A fejtetőmön keresztül is befújta a lelkeket, ez már lágyabb érzés volt, és utána a fejemre tette a kezét. Megnyugtató, beteljesítő érzés volt, nem akartam sehová menni és semmit sem csinálni.

Utána lassan magamhoz tértem, és felültem én is. Majd elmondta, hogy mit látott az utazása során. Az első lélekrészt úgy találta meg, hogy egy várost látott, amely a télbe burkolózott, és az egyik ablakon benézve egy meleg otthont látott, amiben azonban nem volt senki. Úgy érezte, hogy tovább kell keresnie, mert nem itt van a lélekrészem. Egy sötét árnyat látott elsuhanni az utcán, és elkezdte azt követni. Az árny egy barlang mélyére vezette, ahol egy szentélyt talált. A barlang közepén egy meditatív pózban ülő szobor volt, aki egészen hasonlított egy élő emberre. Pontosabban egy élő ember, aki nem mozdult, meditációba mélyült, és egy szoborra hasonlított. Úgy érezte, hogy még mindig tovább kell keresnie, és a szobron belül megpillantott egy fiatal, tinédzser fiút, akit a fájdalom itatott át. A szobor körülötte igazából páncélként szolgált, hogy kifelé azt mutassa, mennyire határozott és céltudatos a spiritualitás útján, de belül a szeretethiányból fakadó űr tátongott. Amikor sikerült rávennie ezt a lélekrészt, hogy térjen vissza hozzám, a szobor szétrobbant, és a lélekrészt Oguz a dobjába rejtette, mert ott szokta visszahozni őket. 

Amikor ezt elmondta, az jutott eszembe, hogy tizennyolc éves koromban Moszkvában laktunk, és akkor lettem krisnás. Ott ezt nem lehetett nyíltan gyakorolni, és a szüleim sem fogadták el, hogy ezt szeretném csinálni, így hátat fordítottam nekik, és beköltöztem a budapesti Krisna-templomba tizenkilenc éves koromban. Akkor nagyon meg akartam váltani a világot, és tökéletes bhakta akartam lenni. E törekvés mögött azonban úgy látszik, ott lapult a gyemekkoromban érzett szeretethiány és magány, mert amennyire visszaemlékezem, a szüleim nem sokat törődtek velem, nem játszottak velem, és nem nagyon fejezték ki a szeretetüket irántam. Úgy látszik, hogy a Krisna-tudat egy menekvés volt számomra a belső kiüresedés elől, és amikor összeomlott bennem a kép, hogy néhány év alatt tiszta bhakta, felszabadult lélek leszek, akkor egy lélekrészem lehasadt, és ott maradt a meditáló szoborban. A Krisna-tudatból való kilépésem pár évvel ezelőtt valószínűleg e képmutató helyzet elleni lázadás volt. 

A második lélekrészt Oguz szintén az otthonomban fedezte fel. A szobában egy kisgyerek játszott kockákkal, két éves lehetett. Én voltam az, de a szüleim sehol. Egyedül játszottam, ami ilyen korban szokatlan azért. Oguz úgy érezte, hogy a lelekrész valahol e gyermeken kívül van, és végül az egyik sarokban megpillantott egy aranyló gömböt, oda vackoltam be magam a gyermekkorom illuzórikus melegébe, gondtalanságába és felelősségmentes állapotába. Az arany gömböt végül meggyőzte, hogy jöjjön vissza vele, mert nagyon várom, és szükségem van rá a jelenben. 

Ez is valahogy összeillett az emlékeimmel, mert már nagyon korán megtanultam egyedül játszani, lefoglalni magamat és elszórakoztatni magamat. Jobb híján nekem kellett boldoggá tenni magamat, de a figyelem és törődés hiányát persze éreztem, és saját magam is hajlamos lettem elhanyagolni a szeretteimet, a gyerekeimet. A gondtalan gyermekkorban megrekedve, ez az örömteli, játékos, kreatív része az énemnek hiányzott a mostani életemből. 

Oguz megkért, hogy várjak három napot, mielőtt megosztom veletek ezeket az élményeket, úgyhogy ez most a valós eseményekhez képest kicsit később jelenik meg. De azt elmondhatom, hogy már aznap úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Nagyon energikus, kreatív és tettrekész voltam, nagyon jól tudtam koncentrálni a jógaórákon, és szinte magától jött, hogy mit csináljak, mit mondjak. Olyan, mintha megnyíltak volna bizonyos zsilipek, amelyek eddig zára voltak, vagy csak nagyon gyéren szivárgott rajtuk keresztül a víz. Most vigyázni kell a lélekrészeimre, és be kell integrálni őket a jelenlegi személyiségembe. Ez még egy három hetes időszak lesz, az alatt nem szabad nagyon erős önkívületi állapotba kerülnöm, földelnem kell magamat, nehogy megint elvándoroljanak. 

Az utazás alatt nekem is voltak látomásaim, de ezeket egy következő blogban fogom leírni. A terápia nagyon hatásos, ezt tapasztaltam, de készen kell állni rá. ha nem hiszel az egészben, és nem vagy nyitott, nem akarod visszakapni a leszakadt esszenciáidat, akkor nem igazán fog hatni. De ha úgy érzed, hogy szeretnél te is segítséget kérni, akkor itt megteheted: oguz.hu

2018. április 24., kedd

Sri Thirumalai Krishnamacharya

Új könyv készül: Sri Thirumalai Krishnamacharya összes műve lesz benne, vagyis a Jóga-makaranda, a Jógászanagalu és egy rövidebb cikke. A könyvet Krishnamacharya életrajzának rövid ismertetésével kezdem. 

Sri Thirumalai Krishnamacharya összes műve

Sri Thirumalai Krishnamacharya élete(1888-1989)

(A.G. Mohan: Krishnamacharya- His Life and Teachings című könyve alapján) 

Thirumalai Krishnamacharya 1888 novemberében született a Mucukundapuram nevű faluban, a dél-indiai Karnataka államban. Apja Srinivasa Tatacarya, anyja pedig Ranganayakiamma volt. Dédnagyapja Srinivasa Brahmatantra Swami volt, a mysore-i Parakala Math vezetője, mely a vaisnavahagyomány egyik nagy múltú és köztiszteletben álló intézménye. A vaisnavizmusa hinduizmus egyik prominens ága. Nevét az Úr Visnuról kapta, akit Nárájanának is neveznek, és akinek az odaadását hangsúlyozzák a vaisnavák

Gyermekként, Krishnamacharya képzést kapott a Védák tanulmányozása terén, először az apjától, ahogy az akkoriban szokás volt az ortodox brahmin családoknál. A Védák alkotják a mai hinduizmus alapját képező tudásanyagot. Amikor Krishnamacharya elérte a tizenkét éves kort, a Parakala Mathban és a mysore-i egyetemen folytatta tanulmányait. A szanszkrit nyelv mellett a védikus filozófia különböző iskoláival is megismerkedett, mint például a púrva mímámszával, mely a különböző rituálék és a védikus életmód gyakorlását hangsúlyozza. Ezzel egy időben Krishnamacharya az ászanákat(jógapózokat) és apránájámát(a jóga légzéstechnikáit) is tanulta az apjától. Sok tanult védikus bölcs is meglátogatta a Math-ot, és ahogy Krishnamacharya beszélgetett velük, egyre erősödött a vágya, hogy még többet tanuljon. Megtanulta a védántafilozófiát Sri Krishna Brahmatantra Parakala Swamitól, a Parakala Math akkori vezetőjétől, valamint két fokozatot os szerzett a mysore-i egyetemen, az egyiket a Védák magyarázatában (Véda Késari, vagyis a „Védák oroszlánja”), a másikat pedig apúrva-mímámszában(Mímásza Vidván).

1906-ban tizennyolc éves korában Krishnamacharya elutazott Varanasi szent városába, melyet hagyományosan a tanulás központjaként tisztelnek Észak-Indiában. Ott a szanszkrit nyelvtant és a logikát (tarka) tanulta. A varanasi Queens College-ben tanult, és Assi Ghatnál lakott, minden nap hat mérföldet sétált az egyetemre. Krishnamacharya órái 6.30-tól 10:30-ig tartottak. Utána búzalepényt csinált a lisztből, amit koldult. Akkoriban az volt a szokás, hogy a diákok ételt koldultak, a családosok pedig támogatták őket. Krishnamacharya egyik vezető tanára Vamacharana Bhattacarya volt. Az egyetem rektora a híres tudós, Ganganath Jha volt. Amikor megtudta, hogy Krishnamacharya anyagi nehézségekkel küzd, Ganganath Jha azt javasolta neki, hogy pályázzon ösztöndíjra. A teszt kitöltéséhez elengedhetetlen volt a hindi nyelv ismerete, amit Észak-Indiában beszélnek, Krishnamacharya azonban engedélyt kért, hogy Telugu nyelven vizsgázhasson. A hatvanhárom jelölt közül Krishnamacharya volt az egyik a háromból, akiknek sikerült a teszt, így megkapta az ösztöndíjat. Nem sokkal utána sikeresen letette a tanári vizsgát, és Ganganath Jha megkérte Krishnamacharyát, hogy tanítsa a fiát, Amarnath Jha-t. A szünidejében Krishmanacharya a Himalájában zarándokolt gyalogszerrel.

2018. április 23., hétfő

A sas ajándéka

Ma bementem az Atmába gyakorolni az Ashtanga 1-es sorozatot, és egyedül voltam a teremben. Bekapcsoltam egy kis sámándobos zenét, mert mostanában ezeket szeretem hallgatni. Úgy látszik, hogy kezd nálam is kialakulni a pavlovi reflex, és amikor meghallom a sámándobot és egy kicsit ellazítom a tudatomat, akkor elkezd húzni befelé a finomfizikai valóság. Mivel az Ashtanga sorozatot előbb-utóbb kívülről megtanulja az ember, viszonylag könnyen meditatív állapotba lehet kerülni, miközben végzed. Eddig nem nagyon értettem, hogy miért mondják rá, hogy mozgó meditáció, hát most volt egy ilyen élményem, amit a változatosság kedvéért most le is írok, mielőtt elfelejtem. 

A sámánizmusban vannak úgynevezett erőállatok, azaz olyan szellemi segítők, akik a sámán mellé szegődnek, és valamilyen állat formájában jelennek meg neki az alternatív valóságban. Nekem két ilyen állat jelent meg eddig többször, az egyik a sas, a másik pedig a szarvas. Persze nem tudhatom, hogy valóban az erőállataim-e, de majd megtudom, amikor meg kell. Minden esetre most megint megjelent a sas, akinek ragyogó, tűzszerűen izzó szárnyai vannak, és hatalmas, mint egy bolygó. Először csak a sast láttam, amint piruettezett a levegőben, majd megpróbáltam megtudakolni a nevét, de azt nem árulta el. Megkértem, hogy tanítson, és közben persze jógáztam tovább. 

Utólag állt össze a kép, hogy mi mindent tanított meg nekem ez alatt a jóga-gyakorlás alatt. Először felrémlett a múltkori utazás, amikor a sas elkísért egy nagy hegyhez, aminek a belsejében egy óriási Siva-szobrot találtam. Most úgy éreztem, hogy ismét ehhez a hegyhez vitt, amit trópusi növényzet vett körül. A hegy neve Arunacala volt, és Dél-Indiában van valahol, Siva szent hegyeként tisztelik. A meditációmban azt láttam, hogy az egész hegy tulajdonképpen egy nagy Siva-lingam, melyet növényzet és föld borít. Úgy értelmeztem az egészet, hogy előző életemben ennél a hegynél éltem Indiában, és ott imádtam az Úr Sivát. Ez egybevágott azzal is, amit annak idején a Bhrigu-asztrológus mondott nekem, bár nem ennyire részletesen.

Utána elhagytuk a bolygót, és egészen magasra emelkedtünk, a Nap fölé. A védikus leírások szerint a Föld, illetve a középső világ egy nagy síkság, és koncentrikus körökben óceánok osztják hét szigetre. Ezt a részét nem láttam pontosan, de a nagy síkot igen, amely fölött a Nap haladt körbe égi pályáján, méghozzá egy nagy szekérben, amit lovak húztak, pontosan, ahogy a Puránákban olvastam a Napistenről. Persze a Föld a mi háromdimenziós valóságunkban körbehajózható meg körberepülhető, de ettől még a szélesebb, középső világ is ott van a finomabb szinten. Ez volt a második tanítás.

A harmadik tanítás, ami nekem, mint jógaoktatónak kiváltképp fontos, arról szólt, hogy miden egyes ászana, jógapóz megnyit egy kaput az általa képviselt archetipikus szimbólum felé, és ha megfelelően ráhangolódunk a póz energiájára, amikor benne vagyunk, akkor le tudjuk csatornázni azt. Például a teknőspóznál azt éreztem, hogy egy nagy, időtálló teknős vagyok, aki behúzta a végtagjait a páncéljába. Az upavista kónászanánál azt éreztem, hogy egy rája vagyok, amely különböző irányokba fordul az óceánban és úgy úszik. Az állatpózoknál ezt viszonylag könnyű megérezni, de például a pascsimóttánászanánál úgy éreztem, mintha egy nyugatra tartó út volnék. A hídépítő póznál az Úr Ráma katonái által épített szétubandha ugrott be, a híd, amin Ráma átkelt Lanka szigetére. A hídpózt úrdhva-dhanurászanának nevezik, vagyis felfelé fordított íjnak. Úgy éreztem, hogy a testem megfeszül, mint egy íj. Tehát erőfeszítést kell beletenni, ha le akarjuk győzni az ellenállást, és messzire akarjuk repíteni a tudatunk nyilát a meditációban. Valamint a megfelelő pillanatban el kell engedni. Én is már számtalanszor megtapasztaltam, hogy ha megfeszülök, akkor nem megy a meditáció, csak ha elengedem az elvárásaimat. 

A lótusz volt a legérdekesebb, mert a lótusz nagyon női forma, míg a törzs és a fej egy Siva-lingamra hasonlít olyankor. A Kundaliní Sakti a lótuszban fekszik, vagyis a női energiából kiindulva tud felemelkedni a tudatunk, hogy egyesüljön Sambhuval a koronacsakrában. A Siva-lingamok alapja körül mindig egy jóni van, amely női nem szerv formájában képviseli a Saktit. A Siva -lingam tehát egy univerzális szimbólum, és az Óm Mani Padmé Hum mantrában is megjelenik. 

Soha nem értettem, hogy a bölcsek miért vettek fel régen nyakatekert pózokat ahhoz, hogy meditáljanak, de most már kezdem megérteni. Például ha a sason akarok meditálni, akkor felveszem a Garudászanát (ami egy pihenő sashoz hasonlít), vagy a túladandászanát kiterjesztett karokkal (ami egy repülő sashoz hasonlít), és egyesülni tudok az archetipikus energiájával és a különleges képességeivel. 

Úgy látszik, nem véletlen, hogy ennyit kutattam az egyes ászanák mitológiai hátterét, mindez hasznos adalék a meditációnkhoz, és így az ászana-gyakorlás már valóban képes túlmutatni egy egyszerű fizikai mozdulatsoron. Ennyi volt mára a tanítás, köszönöm szépen. Talán az sem véletlen, hogy otthon a szobámban évek óta van egy réz-sas, aki Garuda, az Úr Visnu szárnyas hordozójának szobra. Még Indiában vettem évekkel ezelőtt. Ez pedig a zene, ami szólt a gyakorlás közben:

2018. április 22., vasárnap

Az uddzsájí gyakorlása

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

Három fő terület van, ahol a légzés hangja rezonál: az orrlyukak, a szájpadlás ás a torok. Amikor a torok hátulsó részében képezzük a hangot, akkor a mellkas is rezonálni kezd, ami a rekeszizom jobb mozgását is lehetővé teszi. Ahhoz, hogy össze tudjuk hangolni az uddzsájí hang képzését a rekeszizom mozgásával, próbáljuk ki az alábbi gyakorlatokat: 

  1. Lélegezzünk az orrunkon keresztül és hangsúlyozzuk a légzést az orrunkban. Kicsit tágítsuk ki az orrlyukakat. A légzésünk hangja ilyenkor meglehetősen felszínes. Általában hajlamosak vagyunk hirtelen beszippantani a levegőt az orrunkon keresztül, vagy nem vesszük észre, hogy az orrunkban képezzük a hangot, és nem megy le a torokba és a mellkasba. Ez a tudatosság hiányára utal, és belégzésnél gyakoribb.
  2. Szorítsuk össze a fogunkat és úgy próbáljuk ki az uddzsájí légzést. Az összeszorított állkapcsok miatt a hang a szánkban keletkezik, a szájpadlásról ütközik vissza. Amikor erősen megfeszítjük magunkat egy ászanában, akkor gyakran keletkezik feszültség az állkapcsunkban és az orrunkban. Ez magas vérnyomást eredményezhet, illetve a makacsságra is utal. Kilégzés közben gyakrabban fordul elő. 
  3. Lazítsuk el az alsó állkapcsunkat, nagy rést hagyva a felső és alsó fogsor között, és ismét hozzuk létre az uddzsájí hangot. Az ellazult arcnak köszönhetően a hang lágyabb, rezonánsabb, kevésbé durva lesz. Fókuszáljunk a kilégzésre és a belégzésre is, és végezzük őket leeresztett állal és ellazult arccal. Olyan érzés el, mintha a fülünkön keresztül lélegeznénk: a belső fülünk enyhén összehúzódik, és a koponyánk finoman visszhangozza a hangot, az elme pedig kiürül. 

Közvetlen kapcsolat van az állkapocs leengedése (az uddzsájí hang légy növelése), a gerinc nyújtása, valamint a rekeszizom mozgási szabadsága között. Az uddzsájí összehúzásának helyes alkalmazása a dzsálándhára finom aktiválását jelképezi, ami növeli az uddíjána bandhát és a rekeszizom mozgékonyságát. Az uddíjána pedig a múla bandha meglétének esélyét is növeli. Az uddzsájí pránájáma áramlása mindhárom bandhát elősegíti.

2018. április 21., szombat

A légzés és a meditáció

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

A légzés és a meditáció

1. Az uddzsájí pránájáma

Bármilyenászana-gyakorlás kezdőpontja a légzés, ami alatt általában az uddzsájílégzést értik. Az uddzsájígyőzedelmeset jelent. A pránameghatározása lehet a légzés, lélegzet, szél, életerő, energia, erő, az univerzális életerő. A pránájámalegjobb meghatározása az életerő (prána) fejlesztése (ájáma), ami pontosabb, mint a „légzés szabályozása” fordítás. A légzés a triszthánam, vagyis a figyelem három középpontjának első eleme. A légzésen keresztül tudjuk áttranszformálni a másik két komponenst, a testet és az elmét.

Amikor a légzés zavart, az elme is zavarttá válik. A légzés szabályozása által a jógi eléri az elme szilárdságát. Amíg a lélegzet a testben marad, addig az életben van. A halál a lélegzet távozását jelenti. Miután leszűkítettük a gégefő nyílását, olyan módon kell be- és kilélegezni, hogy a a levegő a toroknak ütődve kerüljön a mellkasba, és hangot adjon, miközben átáramlik. 

Ha egy kicsit összehúzzuk a légcsövet, akkor kontrolláltabban tudunk lélegezni. Ez az összehúzás mély, morajló hangot hoz létre, és növeli a rekeszizom mozgását, valamint a nyújtja a gerincet. Eleinte túlzott és érdes lehet a képzett hang, mivel túlzottan összehúzzuk a légcsövet, de idővel lággyá és egyenletessé kell válnia. A lágy, folyamatos hang segíti a légzés folyamatos áramlását, és hőt generál a testünkben, ami elősegíti az ászana-gyakorlást. A termelt belső hő nem csak a nyújtást segíti elő, hanem meg is tisztítja a testünket az izzadás által. Jegyezzük meg, hogy a légzésnek lágynak és természetesnek kell lennie. Ne erőlködjünk, mert ez a hozzáállás inkább a korlátokat fejleszti, mint a szabadságunkat. 

A jógikus fiziológiában a Nap a tűz elemet képviseli a testben, vagyis a belégzést, a szívet és az életerőt. A Hold a hűsítő elemet képviseli – a kilégzést (récsaka), a tüdőt és a halált. Ha növekszik a tűz (agni), akkor az életerő is növekszik. Az uddzsájí pránájámaaz élet győzelmét jelenti.

2018. április 20., péntek

Túllégzés

A napokban keresett meg egy ismerősöm azzal a problémával, hogy úgy érzi, "túllélegezte" magát. A jógában többféle hiperventillációs légzéstechnikát is alkalmazunk, tipukusan a kapálabhátít (koponyatísztító légzés, gyors és aktív kilégzések az orron keresztül), és a bhásztrikát (fújtató légzés, melynél a ki- és a belégzés is gyors, aktív és erőteljes).

E klasszikusan jógikus légzéstechnikák mellett most már egyre több teret hódítanak az olyan "alternatív" légzéstechnikák, melyeket modernebb kutatók és tanítók hoztak létre, például az orron be - szájon ki típus fújtató légzések, illetve a szájon keresztül történő különböző transzlégzések (Wim Hof-légzés, sámánikus légzés, holotróp légzés, rebirthing stb.) Ezek a légzéstechnikák kétségkívül nagyon jók és hatékonyak, például elősegítik a tudatalattiban rejtőzködő érzelmi blokkok felszabadulását, a transzállapot elérését, a test hőszabályozásának fejlődését, és a hosszú kumbhakák végrehajtását is. Viszont, ha túlzott mértékben, és egyoldalúan alkalmazzuk az ilyen technikákat, abból baj is lehet. 

Az ismerősöm, akiről a bejegyzés elején szó volt, arra panaszkodott, hogy pár hónap intenzívebb fújtató légzés gyakorlása után kialakult nála egyfajta nehézlégzés, vagyis mintha asztmatikusan fulladna, szorító érzése van a mellkasában, és nem tud mélyen levegőt venni. Sporttevékenység közben ez kifejezetten kellemetlen lehet, de amúgy is felborítja az ember belső homeosztázisát idegi, hormonális és immunrendszer szintjén, valamint persze energetikailag is. Ilyenkor azt szoktam javasolni, hogy egy időre kerüljük a hiperventilláló légzéseket, és nagyon lassú, váltott orrlyukas légzést végezzünk, esetleg légzésszünetekkel. Ez a legjobb módja az egyensúly helyreállításának, mivel a nádí sódhana megtisztítja az ídát és a pingalát, és egyensúlyba hozza a bennük áramló energiát. Utána vissza lehet térni a hiperventilláló légzésekre, nagyon fokozatosan haladva, és a kumbhakákról el nem feledkezve. A hiperventilláció és a hosszú légzésszünetek megfelelő egyensúlyával nagyon messzire juthatunk a pránájáma-gyakorlásunkban és a meditáció előkészítésében, az egészségünkre gyakorolt pozitív hatásairól nem is beszélve. 

Most nézzük meg azonban, hogy mi okozhatja ezeket a tüneteket? A magyarázat, mint mindig - nagyon egyszerű. A természet visszaveszi azt, amiből túl sokat zsebeltél be. A légzés olyan, mint az evés. Egész életünkre ki van szabva agy bizonyos ételmennyiség, és lélegzet-mennyiség a számunkra. Ez kinek mennyi, a karmája függvényében. Ezt kell tudni helyesen beosztani. Ha túl sokat eszünk, akkor mindenféle betegségek fognak kialakulni a szervezetünkben, ami előbbre hozhatja a halálunkat. Ha módjával eszünk, böjtölünk, akkor pedig meghosszabbíthatjuk az életünket. 

Ez ugyanígy igaz a légzésre. Ha "túllélegeztük" magunkat, akkor a természet megszorongatja egy kicsit a tüdőnket, és nem fogunk tudni egy jó, mély levegőt venni, amikor kell. A transzlégzések túlzott és egyoldalú alkalmazása tehát a legtöbb embernél egyensúlyzavarokat fog előidézni. Azt se felejtsük el, hogy az intenzív légzés, főleg a szájon át, szimpatikus idegrendszeri stimulációt okoz (jang-üzemmód), míg a légzésszünetek és a nagyon lassú légzés paraszimpatikus túlsúlyt eredményez (jin-üzemmód). Ezeknek egyensúlyban kell lenniük, még egy adott gyakorláson belül is. 

A Youtube-on is terjednek a transzlégzés-videók, például az egyikben egy srác bátorítja a nézőit, hogy érjék el a fél órát a hanyatt fekve végzett transzlégzésben minél előbb. De azt elfelejtette mondani, hogy hetente egyszer ajánlott fél órát transzlélegzeni, és nem minden nap. Az egyik nézője pedig pont azt posztolta, hogy elkezdte minden nap végezni, de nem jut tovább tíz percnél. Ez nem véletlen, és szerencse is. Harminc perc transzlégzés legalább három-négy napra hiperérzékenyé teszi az embert, addig jönnek fel a különböző érzelmi dolgok a tudatalattiból, amiket fel kell dolgozni, be kell integrálni. Ha másnap rátoljuk a következő adagot, akkor nem lesz időnk feldolgozni a tisztulási folyamatokat, és megborul az egyensúly. Nem véletlen, hogy érdemes egy pránájáma-oktató vezetése alatt gyakorolni bármilyen légzéstechnikát, mert ő hamarabb észreveszi, ha valami túl sok vagy nem megfelelően reagál rá a szervezetünk. 

Ettől eltekintve mindenkit bátorítok, hogy kísérletezzen különböző légzéstechnikákkal, de az a legjobb, ha ezt egy tanár jelenlétében tesszük, és nem könyvből vagy Youtube-videók alapján. A légzéstechnikák segítségével mélyen belepillanthatunk az elménkbe, és megérezhetjük, hogy milyen dimenzió rejlenek még előttünk, amiket a legfelelő légzés-felkészítés után meditációval el tudunk érni.

2018. április 19., csütörtök

Gregor Maehle Meditáció - befejezés

Elérkeztünk Gregor Maehle Meditáció-könyvének befejező részéhez:

"Epilógus

Az itt tanított, rendkívül erőteljes módszert hosszú időn keresztül féltékenyen őrizték. Bár annak az alapját képezi, amit sok jóga-láncolat tanít manapság, tudomásom szerint nem magyarázták el részletes módon egy kötetben. Itt most egy életnyi kutatás, tanulás, és gyakorlás eredményét mutatom be Nektek, melynek során a jelenlegi formára összeállt és tökéletesedett ez a módszer. Míg az ehhez hasonló tanításokat korábban kétértelmű nyelvezettel (szandhja) írták körül, már nincs több időnk a titkolózásra. A jóga mások szolgálatáról szól, Isten és az emberiség szolgálatáról. Arról szól, hogy egy emberiséget hozzunk létre, harmóniában és egységben éljünk az Isten iránti szeretetben, mely az összes vallás és filozófia formájában kifejeződik. Ez az evolóció be fog következni, mert elkerülhetetlen. De megvan a választásunk, hogy most változtatjuk valósággá, vagy még eltöltünk 5000 évet azzal, hogy egymással versengünk, vagy ami még rosszabb, egymást akadályozzuk és öldököljük, mert úgy hisszük, hogy monopóliummal rendelkezünk az igazság felett. Ebben az esetben sokkal több fájdalmat fogunk átélni. De mindkét módon, vagy most a szeretet által, vagy 5000 év fájdalom által, de el fogjuk érni ezt a szintet.

A jóga nagy hozzájárulást fog jelenteni az új emberiséghez, amelyet az isteni szeretet egyesít. Az ebben a könyvben leírt módszerek képessé fognak tenni bennünket, hogy részt vegyünk ebben a hozzájárulásban. Nem számít, hogy melyik hitet vagy utat követjük. Mindenkit szeretettel várunk. Ami számít, az az Isten iránt érzett szeretetünk, és az, hogy milyen mértékben fejeződik ki ez a szeretet a más élőlények iránti szeretetben."

Ezzel teljessé vált Gregor Maehle "Életművének" magyar fordítása itt a blogban. Az Ashtanga 1. és 2. kötet, a Jóga-szútrához fűzött magyarázatai, valamint a Pránájáma és a Meditáció-könyvét is el tudjátok olvasni. Tudom, hogy kicsit kényelmetlen visszakeresni az összes részt, mert fordított sorrendben jelennek meg, és az embernek el kell töltenie egy kis időt a kopipészteléssel, mire ki tudja másolni egy dokumentumba, és el tudja menteni magának, amilyen formátumban akarja. Dolgozunk a művek könyv formájában történő kiadásán is, csak a magyar kiadókkal egy kicsit lassan lehet haladni, főleg, ha nem biztosak benne, hogy megtérülnek nekik a fordítói és jogdíjak. Természetesen, ha Gregor Maehe még kiad valamilyen könyvet a jövőben, akkor tervezem annak lefordítását is, de ezt még nem lehet tudni, ezek a könyvek így is eléggé teljes kéept adnak a jógáról. További fordítási terveim között az szerepel, hogy elkezdem lefordítani Thirumalai Krishnamacharya műveit, az életrajzéval egyetemben, majd a jóga klasszikus írásaira szeretnék fókuszálni, és azokat közreadni magyar nyelven, némi magyarázatokkal ellátva. 

A blog stuktúrája az eddigiekben megszokott marad: kedden és csütörtökön az aktuálisan fordított mű részleteit olvashatjátok, szombaton és vasárnap az általam aktuálisan írt, ászanákkal foglalkozó könyv (jelen pillanatban a Csandra-krama, majd utána visszatérünk az Ashtanga 6. sorozatára), hétfő-szerda pénteken pedig aktuális témákkal kapcsolatos bejegyzéseimet olvashatjátok. Köszönöm, hogy eddig is figyelemmel kísértétek írásaimat, remélem, hasznos információkat kaptatok ebből a blogból.

2018. április 18., szerda

Lélekvisszahívás

Egy ideje már foglakoztat a sámánizmus, és most ismertem meg a sámángyógyászat egyik fő módszerét, amit lélekvisszahívásnak neveznek. E módszer lényege az, hogy a sámánizmus felfogása szerint az ember lelke több részből áll össze, illetve gondolom ez alatt az egész személyiségét, finomfizikai testét értik. Ha valamilyen trauma ér bennünket az életünk során, például valakink meghal, érzelmi vagy fizikai abúzus áldozatai leszünk, baleset, műtét, egyéb szerencsétlenség stb., akkor a lelkünk egy része leválik, hogy védekezzen a trauma ellen, és ott reked a tér vagy az idő valamelyik pontján. A sámán révületében képes megtalálni azt a leszakadt lélekdarabot (vagy darabokat) visszahozza őket a jelenbe, és visszafújja a páciensbe. 

Nos, miután olvastam erről, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne személyesen is találkozni olyasvalakivel, aki ért a lélekvisszahíváshoz, így hát elmentem Majercsik János Oguz "Ősök útja" dobkörére. Körülbelül tizenvalahányan voltunk egy nagy körben, a legtöbben a saját dobjukkal. Oguz meggyújtott négy gyertyát, majd medvefogakat helyezett egy kis szőnyegre, ez volt az oltár a kör közepén. Zsályát gyújtott, majd körbefüstölte vele a résztvevőket, miközben torokhangon énekelt, mormogott. Utána elkezdtük a dobolást, Oguz különböző dalokat is énekelt, melyeknek én nem ismertem a szövegét, de a legtöbb résztvevő már tudta. 

Volt egy kezdő kör, ahol mindenki elmondta, hogy miért jött és mit szeretne. Én és egy másik résztvevő is említettük a lélekvisszahívást. A kezdő kör után felálltunk, és állva végeztünk transzlégzést, miközben az ökleinket a szívünkre helyeztük. Én úgy éreztem, mintha egy kígyó kúszott volna fel a jobb lábamon, amint elkezdtük. Ez a transzlégzés sokkal lájtosabb volt, mint a holotróp, lassabban is végeztük és csak pár percig. Ezért megúsztam szédülés nélkül, így állva tudtam maradni. 

Oguz beszélt arról, hogy igyekezzünk visszahívni a leszakadt lélekrészeinket, de úgy érzem, hogy az elején nagyon ráfeszültem erre a témára, és mindenféle elvárásaim voltak, hogy mit szeretnék átélni. Így nem is jött semmi. Minél jobban erőlködtem, annál messzebb kerültem a transzállapottól. A dobolás és az éneklés is sokkal vadabb volt, mint amit Gábortól megszoktam. Oguz egyébként egy csendes, kedves ember, de amikor elkezd dobolni és énekelni, mintha egy oroszlán törne elő belőle. A kétórás dobkörnek kb a közepén volt egy pár perces szünet, ekkor a legtöbben kimentek a teremből. Én csak ültem a dobommal, és akkor, a csendben kezdtek jönni a képek. Mintha egy hosszú, sötét alagút végén derengő fényt látnék, majd amikor kiérek, a havas moszkvai tájat látom, ahol gyerekkoromban laktunk. Három éves koromból maradt meg nagyjából az első emlékem, és most ezt láttam újra. Apró Gabikaként bóklásztam egy parkban a hóban. Az anyám vagy ott volt, vagy éppen kerestem, apám dolgozott. Bizonytalan volt a kép, Gabika magányosnak tűnt. Amint próbáltam szólongatni a hároméves énemet, hogy térjen vissza hozzám, néhány tétova lépést tett felém, de többre nem emlékszem. 

Utána jött a tulajdonképpeni csoportos lélekvisszahívás, ami egyébként nem olyan hatékony, mint az egyéni terápia, ahol a sámán utazik, és ő hozza vissza a lelkemet a jelenbe. Oguz egy medvedallal kezdte, mivel medve az erőállata. Azt mondta, hogy aki lélekvisszahívást akar, az feküdjön hanyatt, és ne doboljon, hanem hívja a leszakadt lélekrészeit. A medvedal alatt úgy éreztem, mintha egy hatalmas medve állna fölénk, a négy lába között voltunk mindannyian. Utána még egy képet láttam, anyám halálát. Én magam nem voltam ott, amikor anyám meghalt, mert ő Moszkvában halt meg rákban, én pedig akkor már, 19 éves koromban itthon voltam, a Krisna-templomban. Valamiért azt éreztem, hogy anyám nem bocsátott meg nekem azért, hogy krisnás lettem, és nem néztem végig a haláltusáját. A halott anyám ott feküdt a moszkvai lakásunk hálószobájában, mér egészen elfeketedett a teste, én pedig ott álltam 19 évesen és sírtam. Úgy látszik, hogy nem akartam tudomást venni az elvesztéséről, és énem egyik része leszakadt és ott maradt őt siratni. Amikor hívtam, hogy térjen vissza hozzám, annyit sikerült elérnem, hogy 19 éves énem rám nézett és elmosolyodott, de megint csak nem voltam biztos benne, hogy visszatért a lélekrész.

Összességében tetszett az este, de az embernek hiányérzete volt, mert két órába nem lehet olyan sok mindent belezsúfolni. Megkértem Oguzt, hogy egyéni terápiában is csináljon majd nekem egy lélekvisszahívást, hátha az hatékonyabb lesz, mint ez az alkalom. És nem kizárt, hogy még több lélekrészemet elhagytam útközben. Ma este meglepetésszerűen ott volt Rubin Olivér barátom is, aki a záró megosztókörnél elmondta, hogy tegnap írt egy verset, ami pontosan illett a lélekvesztés témájához, ezt olvasta fel nekünk, engedélyével közlöm is:

Egyszer volt és igaz volt, Ki messze földre barangolt. 
Bejárt völgyet és hegyeket, Mert egy ősi kincset keresett. 
Kutatta erdőben s réten, Majd rátalált a föld méhében. 
Ott a mélyben rejtezett el, Míg rá nem lelt egy igaz ember. 
Mélyre ásott az anyaföldben, S onnan emelte ki ölben. 
Felszínre vitte s jól megnézte. A szemek fénye őt tükrözte. 
Önmagát fogta karjában, A kelő Napnak sugarában. 
Ki oly soká volt eltemetve, hogy teljesen elfeledte. 
Úgy vágyott fényre s érintésre, Szerető szívvel ölelésre, 
Hogy jelet küldött onnan mélyről, Föld magjának közepéből. 
Nem érkezett válasz nyomban, De megkeresték a világban. 
Égi postán jött üzenet, Mit megkapott és emlékezett. 
Múltjából erőre kapva, Önmagát lassan kiásta. 
Egy mélyről jövő ősi erő Tört felszinre vele elő. 
Sötétből lépett a fényre, S új Nap alatt borult térdre. 
Hálát adott hogy megszületett, S végre egész emberrè lett.

2018. április 17., kedd

A csakrák megértése

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"A csakrák megértése

A megértés egy másik területe, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy értelmesen be tudjuk integrálni a spirituális élményeinket az életünkbe, annak a megértése, hogyan fejezi ki Isten magát rajtunk és a világon keresztül minden egyes csakra szintjén. Ha megkaptuk a misztikus tapasztalatot, akkor meditálnunk kell azon, ahogy Isten kifejezi magát ezeken a különböző szinteken. 

A 16. fejezetben leírt fel-fel hullámmal végzett meditáció misztikus megtapasztalásokhoz vezethet. Azonban nem fogjuk tudni beintegrálni ezeket a megtapasztalásokat az életünkbe, ha nem tudjuk a helyzetnek megfelelő csakrába helyezni a pránát. Amikor pránáthelyezünk az aodtt csakrába, akkor az aktiválódik. Ezt úgy tehetjük meg, hogy nagyon lassan teljes jógalégzést végzünk, és nagy részletességgel, világosan elképzeljük az adott csakrát. Az élményünk attól függ, hogy melyik csakrát aktiváljuk ezzel a módszerrel. Ugyanaz az élmény sötét, borongós cinizmust eredményezhet az egyik embernél, és eksztázist a másiknál, attól függően, hogy ki mennyire tudja beintegrálni és megérteni a tapasztalatot.

Azt a képességet, hogy a pránátaz egyik csakrából a másikba vigyük, a fel-le módszerrel meditálva fejleszthetjük ki. Akkor kell az első csakrába (amúládhárába) helyezni a pránát, amikor az életünket veszély fenyegeti, és meg kell védeni magunkat. Egyes misztikusok sohasem használják ezt a csakrát, de ez személyes választás kérdése. Nincs olyan törvény, amely megtiltaná a használatát. A második csakra (szvádhisthána) használatára a gyermeknemzésnél és a családunkról való gondoskodásnál van szükség. Szintén vannak misztikusok, akik nem használják, de mások megtették. A harmadik csakrára (manipúra) az egészség, személyes hatalom és vezetői pozíció eléréséhez van szükség. Egyes misztikusok nagy vezetők és szervezők lettek, míg mások remeték maradtak. A negyedik csakra (anáhata) az ideális csakra, melyet középpontként választhatunk a legtöbb helyzethez. Mivel ez a középponti csakra, képes egyensúlyt teremteni, a legjobb csakra a másokhoz való viszonyuláshoz, és a legjobb csakra, amelybe vihetjük a tudatunkat, amikor visszatérünk a csúcsélményből.

Az ötödik csakrát (visuddha) akkor kell elérni, amikor az összes létező mögött fekvő isteni törvényeket akarjuk megérteni. Ha azonban innen akarunk kommunikálni, akkor esélyes, hogy félre leszünk értve. Azok a misztikusok, akik ezen a szinten maradtak, a legtöbb esetben elvonultak az emberiségtől. A hatodik csakra (ágjá) lehetővé teszi Isten megpillantását. Mint ahogy az ötödik csakra esetében, a legtöbb embert irritálja az, ha találkoznak valakivel, akinek a pránája a hatodik csakrában van.

Még a hatodiknál és távolibb a hetedik csakra (szahaszrára). Azon túl, hogy néha röviden belemerülünk a forma nélküli Abszolútba, e csakra funkciója a végső elmerülés, miután elértük a teljesség szintjét. Mielőtt elérjük a teljességnek ezt a szintjét, meg kell tapasztalnunk az ötödik és hatodik csakrákat, és át kell adni ezeket a tapasztalatokat másoknak azáltal, hogy visszatérünk a szívünkbe. Ez a módja annak, hogy a meglátásainkat át tudjuk adni minden lénynek."

2018. április 16., hétfő

A Küldetés

Beszéltünk arról, hogy minden embernek, vagy emberi testben inkarnálódott léleknek vagy egy Küldetése, egy individuális ajándék Istentől, amivel csak mi rendelkezünk. Hogyha megtaláljuk, hogy mi ez az ajándék vagy küldetés, akkor képesek leszünk megajándékozni vele az emberiséget, sok más ember fejlődését segítve ezzel, és saját magunk is boldogok leszünk, mert azt fogjuk érezni, hogy tartalmas, jelentőségteljes életet élünk. 

Ez az ajándék, vagy nevezhetjük akár életfeladatnak is, életről életre változhat, de ugyanaz vagy hasonló is maradhat a reinkarnációs ciklusunk során. Amikor korábban arról írtam, hogy ne fojtsuk el a kreativitásunkat, pontosan erre gondoltam, hogy bontakoztassuk ki azt az egyedi képességet, amivel rendelkezünk, legyen az zene, művészet, írás, kézművesség, segítő szakma, szervezés vagy az önkifejezés, önmegvalósítás bármilyen módja. 

Amikor megtaláljuk ezt a feladatot, akkor azt fogjuk érezni, hogy igazán élünk, és azért élünk, hogy ezt végezzük, készek vagyunk bármilyen áldozatot meghozni érte, akár szembe menni a társadalmi elvárásokkal is. A társadalom ugyanis nem feltétlenül könnyíti meg az önmegtalálást, önkifejezést és önmegvalósítás. A fogyasztói társadalomban akkor vagy hasznos tag, ha csak fogyasztasz, és nem alkotsz semmit. A kreativitás elnyomásával az ember kiszolgáltatott és irányítható lesz, mert a belülről jövő értékek helyén támadó űrt mértéktelen fogyasztással és túlstimulációval igyekszik betölteni,d e így sem boldog. Ez kiábrándultsághoz vezeti az embert, melynek következtében szerencsés esetben a spiritualitás felé fordul. Ha elég lelki ereje van, és eléggé hisz önmagában, akkor megtalálhatja a spirituális utak között azt, amelyik az ő útja, amelyet a magáénak érez, és amelyik elősegíti a Küldetése megtalálását és végrehajtását is. 

Az advaita filozófia természetesen az ilyen küldetéstudatot is hamis, illuzórikus dolognak tekintené, de ennek következtében az advaita vagy buddhista út követője gyakran voidistává, menekülővé válik, hiszen mindent illúziónak vél, és ahelyett, hogy kibontakoztatná az adott inkarnációjára és élethelyzetére vonatkozó küldetését, igyekszik a tétlenségbe és az elme kiürítésébe merülni, de így sokkal nehezebb legyőznie a félelmeit és a negatív ragaszkodásait, mintha alkotna és sikerélményeket érne el az életében. 

A kötelességszerű cselekvés a legtöbb esetben célravezetőbb, mint a tétlenségre való törekvés. Az önmegvalósított bölcsek és nagy vallásalapítók is rendkívül tevékeny életet éltek, és így a tanításaik megmaradtak az utókornak. Míg ah csak csendesen behúzódtak volna egy barlangba, hogy elérjék a felszabadulást, akkor legfeljebb magukon segítettek volna, de mások nem sokat profitáltak volna az ittlétükből. tehát amíg itt vagyunk, addig cselekedjünk mások felemelése érdekében, és közben dolgozzunk saját belső fejlődésünkön is. Az arany középút a gyakorlás és a tanítás/példamutatás közötti egyensúlyra is vonatkozik. 

2018. április 15., vasárnap

A dristi, mint a pratjáhára gyakorlata

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

dristi, mint a pratjáhára gyakorlata

vinyásza krama gyakorlásban a fizikai szint felől haladunk az elme felé. Ennek érdekében az ászanákat és a vinyásza-mozgásokat összekötjük a be- és kilégzéssel. A felfelé irányuló és mellkasnyitó mozdulatokat általában belégzésre végezzük, míg a lefelé irányuló, mellkast záró vagy előrehajlító mozdulatokat kilégzésre. Ehhez kapcsolódnak még a bandhák, melyeket vagy kilégzéskor aktiválunk (múla és részleges uddíjána), vagy folyamatosan aktívan tartunk be- és kilégzés közben. Ezáltal az ászanák és vinyászák közben tudatosabban tudjuk irányítani a prána áramlását a finom fizikai testünkön belül. A mozdulatokat a megfelelő dristikkel(vizuális fókuszpontokkal) is kísérhetjük. A kilenc hagyományos dristi a következő: felfelé, a harmadik szemre, az orrhegyre, a köldökre, balra, jobbra, a lábujjunkra, a hüvelykujjunkra és a tenyerünkbe. Ha nem tudjuk, hogy merrefelé nézzünk, akkor maradjunk a legalapvetőbb dristinélnászágrai, azaz nézzünk az orrhegyünkre. Azt is megtehetjük, hogy belégzéskor felemeljük a tekintetünket a harmadik szemre (ágjá csakra), és kilégzéskor visszük az orrhegyre. Meg kell jegyezni, hogy mindkét dristi esetén a szemeink látótengelye erőteljesen keresztezi egymást, de nem kell túlzottan erősen törekedni ezeknek a pontoknak a tényleges megpillantására. Abban az esetben, ha a mozdulatot a karjaink mozgása is kíséri, akkor a tekintetünk követheti a kezeinket, például belégzéskor emeljük a magasba a karjainkat és nézzünk a ujjainkra, majd kilégzéskor engedjük le a kezeinket a talajra, és nézzünk közéjük. 

csandra krama és más vinyásza krama sorozatok gyakorlása közben az alábbi, egyszerűsített rendszert követhetjük, ami a dristit illeti: A szemeink anatómiailag öt irányba tudnak nézni: föl, le, jobbra, balra és középre (vagy csukott szemek). A legtöbb előrehajlításnál érdemes az orrunkra vagy a térdünkre nézni, és nem a lábujjainkra. Az is elfogadható, ha lecsukjuk a szemeinket, és közben ellazítjuk a felsőtestet, a nyakunkat és az arcunkat. A legtöbb hátrahajlítás esetében érdemes felfelé nézni, a plafonra, vagy a harmadik szem irányába, mert ezzel még jobban ki tudjuk terjeszteni a pózt. Jobban hátra tudjuk hajlítani a nyakunkat és nyitni a test elülső részét, valamint a mellkast. Az olyan egyensúlyozó pózokban, mint a kézenállásban, eleinte az a legkönnyebb, ha a két tenyerünk közé nézünk, a talajra. Ekkor a nyakunkat kissé hátra kell hajlítani, de könnyebb megtalálni az egyensúlyt. Ahogy javul az egyensúlyozásunk a pózban, leengedhetjük a fejünket a két karunk közé, ellazíthatjuk a nyakunkat és még jobban kiegyenesedhetünk. Ez a fejlődés esetenként éveket vehet igénybe. 

Ha bármelyik irányba nézünk, vagyis fel, le, jobbra vagy balra, és látjuk a tenyerünket, a lábunkat vagy valamelyik másik testrészünket, akkor nyugodtan arra is fókuszálhatjuk a tekintetünket. Közben tartsuk ellazítva az arcizmainkat vagy mosolyogjunk. 

drist ijelentősége a pratjáhára, vagyis az érzékek visszavonásának elősegítése. Az elme kontrollálása érdekében a jógi igyekszik kizárni a fölösleges érzékszervi stimulusokat, így ászana-gyakorlás közben nem hagyja, hogy a tekintete ide-oda vándoroljon. Így nem csak a felfogott látvány mértéke csökken, hanem a szemek ösztönös vándorlását is megakadályozzuk, ami az elme tudatalatti része kikapcsolásának előfeltétele. Az íriszünk az álommal kísért alvás fázisában is ide-oda mozog (ez a REM – Rapid Eye Movement), és ezt igyekszünk kizárni a dristi gyakorlásával. 

A lehunyt szem egy fokkal jobb, mint a nyitott szem és a vándorló tekintet, de a meditációhoz nem alkalmas, csak a relaxációhoz. Ha az elménket egy pontra akarjuk fókuszálni, akkor a sambháví múdrát kell gyakorolni, ami tulajdonképpen megegyezik az orrhegyre irányított dristivel.