Meditáció a Kali-júgában

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Szvadharma

A hivatásbeli csoportunkat a szvadharma határozza meg. A szvadharma az egyéni szent kötelességünk, amiért itt vagyunk, amivel hozzájárulunk a világhoz. Minden emberi lénynek saját szvadharmája van, Isten egyéni módon fejezi ki magát rajta keresztül. Mindenki a maga módján tesz hozzá az isteni kreativitásnak ehhez a hatalmas műalkotásához, ami a világ. Senki más nem mondhatja meg nekünk, hogy mi a szvadharmánk. Csakis saját magunk tapasztalhatjuk meg és találhatjuk meg azt a szívünkben. A legközvetlenebb módja, hogy megtaláljuk, a lelki gyakorlaton, például a meditáción keresztül történhet.

Júga

Végül vizsgáljuk meg, hogyan viszonyul a gyakorlási idő a világkorszakokhoz. A néyg világkorszak (Szatja, Trétá, Dvápara és Kali) közül a negyedikben és egyben utolsóban vagyunk. Korábban már részleteztem a világkorszak és az elme típusa közötti összefüggést („Ashtanga-jóga – gyakorlat és filozófia”, 133. old.). Az első korszak, a Szatja-júga idején az elménk még a niródha (felfüggesztett) állapot felé húzott, ami manapság a jóga végső céljává vált. Az átlagember számára ekkor nem volt szükség meditációra. A második és harmadik korszakban azonban a meditáció a spirituális gyakorlat lényeges része volt. Ezekben a korszakokban az uralkodó elmetípus (az ékágra a Trétá korszakban és a viksipta a Dvápara korszakban) egyaránt alkalmas a meditációra, bár csökkenő mértékben. Manapság, ahogy el is várnánk a Kali-júgában, az átlagember elméje a múdha (megszállottság) állapota felé tendál. Ez azt jelenti, hogy a mai korban sokkal jobban azonosítjuk magunkat a testünkkel és a pénztárcánkkal, mint a Védák idején. Ez azt is megmagyarázza, hogy miért rajongunk mértéktelenül a celebek, sportcsillagok, előadóművészek és egyéb szenzációk iránt.

A testtel való erős azonosítás miatt sokkal kevesebb emberrel találkozunk, aki a magasabb ágakat gyakorolja, de ez ne zavarjon meg. Ez inkább inspiráljon és dolgozzunk megháromszorozott lelkesedéssel! A jó hír ugyanis az, hogy az idő minőségének gyorsulása (és az entrópia) miatt, ahogy a történelem a nagy rendező felé rohan a befejezéshez, a spirituális gyakorlatokkal töltött idő manapság sokkal hatékonyabb, mint a korábbi korokban. Olvashatunk történeteket ősi bölcsekről, akik a gyakorlás bizonyos formáit több, mint tízezer évig végezték. Azért kellett ilyen hosszú ideig dolgozniuk, mert akkoriban az idő sokkal lassabban telt, és bármilyen változás sokkal lassabban következett be. Alapvetően ez azt jelenti, hogy manapság sokkal pörgősebb az idő, mondhatjuk, hogy össze van sűrűsödve. Hallhatjuk az emberektől, hogy egyre gyorsabban történnek a dolgok manapság, és a világ is gyorsabban változik. Ez nem csak szubjektív tapasztalat: az idő minősége gyorsul a Kali-júgában. Csak nézzük meg, hogy mennyi csodálatos találmány született az elmúlt száz év alatt! Előtte 350 évig tartott, míg ugyanennyi találmányt feltaláltunk, azelőtt pedig majdnem ezer évig. Az idő egyre jobban gyorsul. Ez eleinte nehezebbé teszi a meditáció gyakorlását, mert olyan sok a zavaró tényező, de ha egyszer túljutunk a kezdeti nehézségeken, és kikapcsoltuk a számítógépet meg a kézi kütyüket, a Kali-júgában remekül lehet gyakorolni."

A dósák és az elme minőségei 2. rész

A tegnapelőtti cikkben a három dósa pszichológiai tulajdonságairól és a meditációra való alkalmasságukról beszéltünk. Most pedig kerítsünk sort az elme három minőségének megismerésére, melyek tulajdonképpen függetlenek a dósáktól és az ájurvédikus testalkattól. A három minőség (guna) a szattva (jóság), radzsasz (szenvedély) és tamasz (sötétség). 

Tamasz - sötétségnek vagy tudatlanságnak is fordítják, a legalacsonyabb kötőerő. jellemzői a lustaság, tétlenség, az öntudatosság és a céltudatosság hiánya, az alvás, a pusztulás; és az éberség hiánya. 

Radzsasz - a szenvedély minőségének jellemzője a változás, az alkotás, a teremtés és a munka gyümölcseihez fűződő erős ragaszkodás. A radzsazsikus ember tevékeny, de élvezni akarja munkája gyümölcsét, és frusztrált lesz, ha kudarc vagy veszteség éri. Erős érzelmei és egója van.

Szattva - ez a legmagasabb, legtisztább minőség, az egyensúly és állandóság kötőereje. Elősegíti a tudás művelését, az intellektus tisztítását és az elme egy pontra szegezését meditáció közben. A jógi célja, hogy szattvikussá tegye az elméjét és az intellektusát, mert ezáltal válik alkalmassá a meditációra. 

Ha nagyon szeretnék párhuzamot vonni a dósák és a gunák között, akkor a kapha mozdulatlansága tamaszikus tulajdonság, a pitta változékonysága radzsaszikus tulajdonság, míg a váta könnyedsége szattvikus tulajdonság. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a váta testalkatúaknak a legkönnyebb kifejleszteni a szattvikus elmét. mindhárom testalkagt-típus számára sajátos kihívások nehezíthetik a szattvikus, egy pontra szegezett elmeállapot elérését. A hétköznapi életben az elménk háromféle állapotban szokott lenni: 

Ksipta (szétszórt): ebben az állapotban az elme ide-oda csapong, és képtelen huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni. Ezt az állapotot a radzsasz dominálja, és a váta, valamint a pitta testalkatú emberekre is jellemző lehet.

Múdha (tompa): ebben az állapotban az elme tétlenségbe merül, és semmiféle produktív munkát nem képes végrehajtani. A múdha elmére a tamasz domináns hatása nehezedik, erre leginkább a kapha alkatú emberek hajlamosak.

Viksipta (oszcilláló): ebben az állapotban a szattva némi hatása mér felfedezhető, de a másik két guna befolyása még mindig erős. Éppen ezért az elme képes egy darabig egy dologra koncentrálni,d e utána átvált egy másikra. A váta testalkatúakra jellemző, hogy párhuzamosan több dologgal foglalkoznak (például 2-3 könyvet olvasnak váltogatva vagy több tv-csatornát néznek egyszerre), és ezért egyikre sem tudnak teljes hatékonysággal koncentrálni.  A pitta alkatúakra inkább a megszállottság lehet jellemző, azonban egy bizonyos dolog iránti túlzott lelkesedésük hamar kilobbanhat, és utána másik célt kell keresniük, ami motiválja őket. A viksipta elmeállapotban sok mindent el lehet érni és meg lehet valósítani, legyen szó akár intellektuális vagy egyéb alkotó, produktív erőfeszítésről, az ember mégsem érzi magát állandóan boldognak.

A többé-kevésbé állandó boldogságérzet akkor valósul meg, ha sikerült az elménket és az intlellektusunkat túlnyomó részt szattvikussá tenni, és az elménk elérte az ékágra (egyhegyű) állapotot, melyben képes meditálni, vagy egy dologra koncentrálni huzamosabb ideig. A szattva állandóságot és kiegyensúlyozottságot jelent, amikor az ember tervez és képes megvalósítani a terveit. Az elme öt állapotáról még további részleteket ismerhetünk meg a következő blogbejegyzésben. 

A társadalmi rendek

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Varna

A varna a foglalkozást jelenti. Régebben kasztot is jelentett, de a védikus időkben a kasztok nem örökletesek voltak, hanem az alapján határozták meg egy ember kasztját, hogy miképpen akarta szolgálni Istent és az emberiséget. A jelenleg Indiában létező kasztrendszer ennek az ősi rendnek a torz mása. A munkánktól is függ, hogy mennyit kell gyakorolnunk. Ha spirituális tevékenységet végzünk (akiket a Védák bráhmanáknak neveznek), például jógaoktatók vagyunk, akkor többet kell gyakorolnunk, mint más munkát végzőknek. Valamilyen mértékben el is kell érnünk azt, amit oktatunk, vagy legalábbis őszintén törekednünk kell rá. A bráhmanáknak a szattva irányítása alatt kellene lenniük, és a szattva (bölcsesség és lelki intelligencia) növelése érdekében több gyakorlásra van szükségünk, mint más foglalkozásúaknak.

A következő kaszt, vagy hivatás-csoport a ksatriják. A régi időkben ők alkották a nemességet, de manapság inkább politikusoknak és adminisztrátoroknak hívnánk őket. A ksatrijákat a radzsasz irányítja némi szattva-befolyással. Erős késztetést éreznek az irányításra és az adminisztrációra (a radzsasz ugyanabból a tőből fakad, mint a rádzsa - „király” szó), de az uralkodásukat a bölcsességnek és az intelligenciának kellene vezérelnie; máskülönben nem sok hasznot hoznak az általános népességnek. Egy társadalom káoszba fullad, ha az irányítók nem végeznek valamilyen jellegű spirituális gyakorlatokat, mert akkor az intelligenciájuk mindig ködös marad. Politikusként és adminisztrátorként jelentős mennyiségű spirituális gyakorlatot kell végeznünk, hogy az irányításunk alatt állók élvezhessék a bölcs döntéseink hasznát.

A harmadik kaszt vagy hivatás-csoport a vaisják, a kereskedők és üzletemberek. Rájuk az jellemző, hogy dominánsan a tamasz hatása alatt állnak, ami a vagyonszerzésre irányuló vágyhoz vezet. De ebben a tamaszban is kell lennie egy bizonyos mennyiségű szattvának, hogy az üzleti döntéseiket a bölcsesség befolyásolja, és ne a mohóság. Mivel a vaisják jelentős szerepet játszanak a társadalom jólétében, az üzletembereknek is kell spirituális gyakorlatokat végezniük, mivel a vagyon és a hatalom mindig felelősséget ró a vállukra. A pránájáma különösen elősegíti az üzleti döntéseink helyes meghozatalát, mivel fejleszti azt a képességet, hogy az adott feladathoz a megfelelő agyféltekét használjuk.

Az utolsó csoportot súdrának nevezik, ami azokra utal, akik csak fizetségért dolgoznak, és utána azt élvezetre költik. A régi időkben nem várták el tőlük, hogy sokat gyakoroljanak. Az egyenlőség hívei azonban azt mondanák, hogy mindenkinek meg kell kapnia a gyakorlás eredményét, mivel ez mindenkit képessé tesz az adásra. Ezt a nézetet osztja Vaszistha bölcs is, aki azt mondja, hogy a jóga az összes varna és ásrama közös kötelessége (Vaszistha szamhitá 1.31)"

A dósák és az elme minőségei 1. rész

A jógatáborban felmerült az a kérdés, hogy a különböző testtípussal rendelkező emberek különböző módon vagy mértékben tudnak-e boldogok lenni, illetve hogy mindez hogyan befolyásolja a meditációjukat.

Nos, ez egy fontos kérdés, és nem árt tisztázni egy-két dolgot. Az ájurvéda tudománya szerint a testünkben három biológiai elv funkcionál: váta (éter és levegő keveréke, hideg, száraz, könnyű); pitta (víz és tűz keveréke, meleg, olajos, könnyű) és kapha (föld és víz keveréke, nedves, nehéz és hideg). Ezek a biológiai elemek vagy erők mindenkinek a testében jelen vannak, mivel létfontosságú szerepet töltenek be. Viszont minden embernél más és más a dósák születéskori aránya, vannak, akiknél a három közül egy dominál, míg a másik kettő kisebb mértékben van jelen. Vannak akiknél két dósa dominál, a harmadik pedig elnyomott. És nagyon ritkán előfordul, hogy már születéskor egyforma a három dósa aránya.

Nézzük azonban meg az egyszerűség kedvéért az egydósás típusokat! Tudni kell, hogy a dósák születéskori egyéni arányt prakritinek nevezzük, az ettől való, eltérést pedig vikritinek, mely betegségeket okozhat. A cél a prakriti helyreállítása, és nem valamelyik dósa elnyomása, vagy az egyenlő arány elérése. Tehát mi jellemző az egyes dósák dominanciájával rendelkező emberekre? Mivel a dósák nem csak a fizikai test működését, hanem az idegrendszer és az elme működését is befolyásolják, érdemes megismerni mindhármat. 

Váta: vékony testalkatú, pörgős, feszült idegzetű, sokat beszél, türelmetlen, nem tud sokáig koncentrálni egy dologra, felszínes lehet. Az ilyen embereknél semmi sem tart sokáig, így a meditatív állapot, a felfüggesztett elme sem tud sokáig megmaradni. A boldogság is egy elmeállapot, de ezt sem tudják sokáig fenntartani, könnyen kibillennek belőle és mérgesek, frusztráltak vagy szomorúak lesznek akár egy kis dolog miatt is. A levegő könnyű és mozgó elem, ezért rájuk különösen jellemző lehet a nyugtalan, csapongó elme.

Pitta: Hirtelen természetű, lobbanékony, fanatizmusra hajlamos, és ha valamibe belelovalja magát, akkor hajlandó elmenni a végsőkig. Viszont gyakran nem kitartó és változékony a lelkesedése, ellobbanhat, mint a tűz lágja. Erőteljes stimulusokkal kell táplálni, a leginkább hajlamos a szélsőségekre. A pitta alkatú ember erős erkölcsi érzékkel rendelkezhet, és tudja a helyes irányt, de nem mindig következetes és eltökélt, hogy végig is menjen az úton. Akkor képes meditálni, ha közben is erőteljes stimulusoknak teszi ki az elméjét, akár látvány, illatok, színek, stb. formájában, akár a belső utazásai során. A boldogságérzet nála is változékony, és erős érzelmei vannak, melyek állandóan váltogatják egymást. Hajlamos a ragaszkodásra, és mindent azonnal akar.

Kapha: Nehézkes, túlsúlyos testalkatú ember, alapvetően biztonságra törekszik. A lustaság is jellemző lehet rá, ugyanakkor hűséges és kitartó, bár általában nem halad gyorsan. Nála az akaraterő hiánya lehet probléma a meditációban, de ha alapos motivációja van, akkor lassan-de biztosan haladni tud a cél felé. Talán a kaphák tudják a legjobban fenntartani a tartós boldogságérzetet, de ezt gyakran kompromisszumok árán teszik, és megelégszenek azzal, ami van, nem szőnek nagyravágyó terveket. 

A következő cikkben arról fogunk beszélni, hogy az elme három minősége hogyan függhet össze az ájurvédikus testalkatokkal. 

Utthita Szvasztikászana

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Utthita Szvasztikászana (Kiemelt kedvező póz)
Dristi: Úrdhva (fölfelé)

A szvasztikászana nevéről majd később több szót ejtünk, mivel ez a póz is az ötödik sorozatban található. Ebben az esetben a lábunk nem szvasztikászana pozícióban van, hanem féllótuszban, de mivel a sarkunkon támaszkodunk, ezért kiemelt póznak nevezzük. A póz egy átkötő gyakorlat az eddigi statikus hátrahajlító gyakorlatok és az ezután következő dinamikus tiktakk gyakorlat között. A póz a második sorozatban található vátájanászana (ugró ló, vagy egyesek szerint ablakpóz) közeli rokona, csupán a féllótuszban lévő láb helyzete tér el, illetve a másik lábunkkal teljes guggolást hajtunk végre a fél guggolás helyett.

Vinyásza számolás

Az előző póznál visszajöttünk szamaszthitibe, és innen indul a vinyásza számolás.

Ékam: Belégzésre tegyük be a jobb lábunkat féllótuszba és fogjuk meg hátulról, majd emeljük fel a bal karunkat - úrdhva-vriksászana (karemelés állásban).

Dvé: Kilégzésre uttánászana féllótuszban (előrehajlítás, mindkét tenyér a talajon).

Tríni: Belégzésre úrdhva uttánászana féllótuszban (emeljük a fejünket).

Csatvári: Kilégzésre csaturanga-dandászana féllótuszban.

Pancsa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz féllótuszban.

Sad: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz féllótuszban.

Szapta: Belégzésre ugorjunk előre úgy, hogy a bal sarkunkra guggolunk, és rátámasztjuk a farokcsontot, miközben a jobb lábunk féllótuszban van. Fonjuk össze a karjainkat garudászana pozícióba (a jobb kar van alul), majd tartsuk a törzset egyenesen, és emeljük a karokat minél magasabbra. Nézzünk felfelé és hajtsunk végre öt mély légzést.

Astau: Kilégzésre helyezzük a két tenyerünket a padlóra, és ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába (a jobb lábunk még mindig féllótuszban van.

Nava: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.

Dasa: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz (most vegyük ki a jobb lábunkat a féllótuszból, és helyezzük be a balt).

Ékádasa-csaturdasa: Ismételjük meg a szapta-dasa vinyászákat a bal oldalra is.

Pancsadasa: Kilégzésre helyezzük a két tenyerünket a padlóra, és ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába (a bal lábunk még mindig féllótuszban van.

Sódasa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.

Szaptadasa: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.

Astadasa: Belégzésre ugorjunk előre úrdhva-uttánászanába féllótuszban és fogjuk meg a bal nagylábujjunkat bal kézzel.

Ékónavimsatihi: Kilégzésre uttánászana féllótuszban.

Vimsatihi: Belégzésre szamaszthiti, bontsuk a féllótuszt.

Alternatív vinyásza:

Ékam: Belégzésre álló helyzetben helyezzük a jobb lábunkat féllótuszba, és a karokat fonjuk be garudászanába.

Dvé: Kilégzésre guggoljunk le a bal sarkunkra, és hajtsunk végre öt mély légzést a pózban.

Tríni: Belégzésre egyenesedjünk fel ismét.

Csatvári: szamaszthiti.

Pancsa – astau: Ismételjük meg az ékam-csatvári vinyászákat a bal oldalra is.

Aktív elengedés technikája

Amennyiben a második vinyásza módszert választjuk, a leguggolásnál és a felállásnál aktívan használni kell a láb- és törzsizmokat, valamint meg kell tartani az egyensúlyt, miközben a teljes talpról a talppárnára váltunk, illetve vissza. Ez a nehezebbik változat a kettő közül. Amikor megérkeztünk a pózba, akkor a megfelelő egyensúly esetén a támaszkodó láb izmait minél jobban igyekezzünk ellazítani, miközben a féllótuszban lévő lábunkat nem engedjük lejjebb billenni a vízszintesnél. A törzs aktív, a karokkal felfelé nyújtózkodunk.

Az uttána salabhászana gyakorlása

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Rávezető változatok

Az uttána salabhászana kivitelezése nem szokott gondot okozni, ha a viparíta salabhászana már megy. Azonban, ha szeretnénk egy rávezető gyakorlatsort gyakorolni erre a pózra, akkor kezdjük a kobrapózzal (bhudzsangászana és púrna-bhudzsangászana (rádzsakapótászana), majd lépjünk át az alkartámaszos pózok (pincsha-majúrászana és vriscsikászana) gyakorlására. Ezek után végezzük a viparíta-salabhászanát a törzs alatt kinyújtott karokkal, majd behajlított karokkal, mint a skorpió pózban, az állunkat és a mellkasunkat a földön tartva. Utána áttérhetünk a tenyértámaszos uttána-salabhászana gyakorlására. Mindegyiket gyakorolhatjuk egyenes és behajlított térddel is, így tudjuk előkészíteni a póz végrehajtását.

A kartámaszból beeresztés és kiemelés elsajátításához a következő rávezető gyakorlatokra lesz szükség:

Karhajlítás-nyújtás kézenállásban falnál

Ezt a gyakorlatot végezzük felváltva hassal és háttal is a fal felé, a felsőtestet igyekezzünk függőlegesen, a fejünket lefelé lógva tartani. Eleinte betehetünk egy puha magasítást a fejünk alá, így hamarabb elérjük az a mélységet, ahol a fej a földhöz ér. Miután tíz ismétlést végre tudunk hajtani fejleérintéssel, elkezdhetünk magasítást tenni a tenyereink alá, hogy még tovább tudjuk növelni a karhajlítás mélységét. A vinyászában ugyanis az állunkat, illetve a mellkasunkat kell leérintenünk a talajra.

Rávezető gyakorlatok fal nélkül

Amikor elkezdjük fal nélkül gyakorolni a beengedést és kiemelést, először gyakoroljuk a skorpióból (könyöktámaszból) történő leeresztést és visszaemelést. Tehát skorpió- vagy pávatoll-pózban engedjük le az állunkat és a mellkasunkat a talajra, majd emeljük vissza. Ha már megy tíz ismétlés, akkor kezdjük el gyakorolni a kézenállásból könyöktámaszba történő leeresztést és visszaemelést. Ez a gyakorlat azért fontos, mert segít elsajátítani a súlypont korrigálását a leeresztésnél és a kiemelésnél. Párhuzamosan elkezdhetjük a kézenállásból mellkastámaszba leeresztést és kiemelést is. Először csak részlegesen fog sikerülni, de ahogy növekszik a leeresztés mélysége, elkezdhetjük a teljes leeresztés gyakorlását. Ez valószínűleg hamarabb meglesz, mint a teljes kiemelés, mert lefelé a gravitáció mentén dolgozunk, míg fölfelé a gravitáció ellen. A leeresztésből és kiemelésből is érdemes eljutni tíz ismétlésig az egyensúly megtartásával. A leeresztésnél az ember hajlamos eldőlni a hasa felé, míg a kiemelésnél a hátunk felé dőlünk, ezeket a súlypont-eltolódásokat kell megtanulni menet közben kikompenzálni.

Egészségügyi hatások

Nyújtja és erősíti a hátat és a gerincet

Erősíti a mellkast

Stimulálja a szívcsakrát, torokcsakrát és a köldökcsakrát

Masszírozza az emésztőszerveket és ezáltal csökkenti az emésztési panaszokat.

Megfiatalítja és felüdíti az elmét, testet és a lelket

Javítja a vérkeringést

Csökkenti a mentális stresszt és fizikai feszültséget

Feszesíti a hasizmot

Javítja az egyensúlyérzéket

Csökkenti a fájdalmakat, nyugtatja az elmét

Erősíti az önbizalmat a kihívásokkal szemben

Növeli az állóképességet

Csökkenti a csípő- és derék-eredetű fájdalmakat

növeli a testmagasságot

Megszünteti a székrekedést és a puffadást

Erősíti a farizmokat.

Ellenjavallatok: terhesség, műtét utáni lábadozás, betegség, láz, a gerinc, hát, karok sérülései.

A mantra ereje

Tegnapelőtt a gyógyító hangrezgésekről esett szó, melyeket különböző hangszerekkel hozunk létre. A legkézenfekvőbb hangszer azonban az emberi hang, mellyel szintén gyógyító hangokat tudunk létrehozni. A dallamok vagy különböző nyelveken írt szövegek énekléséhez képest azonban van egy még erősebb potenciájú módja az emberi hang alkalmazásának, ez pedig a szanszkrit mantrák éneklése.

A Védák szanszkrit nyelven íródtak, illetve a hagyomány szerint Mahávisnu, a Nagy Teremtő Istenség pórusaiból áradtak ki a védikus himnuszok, az univerzumokkal együtt. A védikus hangvibráció, és annak nyelve, a szanszkrit tehát az univerzum kezdete óta létezik, és a szanszrkit mantrák és védikus himnuszok mindazt az információt és energiát tartalmazzák kódolt formában, mely szükséges az unvirzum teremtéséhez, fenntartásához és megsemmisítéséhez, valamint az univerzumban testet öltő lelkel megvilágosodásához. 

A szanszkrit tehát az istenek nyelve, és ha nem is mindegy, hogy éppen mit éneklünk szanszkrit nyleven, a különböző istenségek neveit tartalmazó mantrákkal, imákkal általában jól járunk. Még abban az esetben is éreztetik hatásukat, ha nem értjük pontosan a szavak jelentését, ez a jelentés ugyanis sokkal mélyebb és multidimenzionálisabb, mint amit bármelyik másik nyelven ki tudnánk fejezni. 

A szanszkrit mantrák éneklésének tudományába és művészetébe remek bepillantást nyerhetünk, ha meghallgatjuk Deva Premal és Miten 21+1 napos mantra utazás című CD-jét, és megismerjük, kipróbáljuk az ott felsorolt szanszkrit mantrákat, megfigyelve, milyen hatással vannak a tudatunkra és az életünkre. A mantrák ismételgetése tulajdonképpen egy meditációs gyakorlat, mely megváltoztatja az elménk minőségét, és eltörli a negatív karmánkat. Azonban ez is csak akkor működik igazán, ha rendszeresen gyakoroljuk. Nem mellesleg Deva Premal és Miten Budapesten is fog koncertezni, méghozzá október 7-én, a Jégpalotában. 

Az élet szakaszai

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"A harmadik ásramát vánapraszthának nevezik (erdőlakó-időszak), mely körülbelül 50 és 75 éves életkor között tart. A név azt a tényt tükrözi, hogy az ókori társadalomban az emberek ebben az életszakaszban leegyszerűsítették az életszükségleteiket, és természetközeli helyre költöztek az inspiráció és a gyakorlás érdekében. A védikus korszakban a vánapraszthák elérhetők voltak a család és a társadalom számára tanácsadó minőségben, de a gyakorlási idejük már sokkal több volt, mivel a hivatásbeli kötelességeik leredukálódtak és a gyerekeik is már gondoskodtak magukról. Miközben a gyakorlással töltött teljes idő megduplázódik vagy még több lesz, csökkenthetjük az ászana-gyakorlásra fektetett hangsúlyt, miközben jelentősen növeljük a pránájámára fordított időt, és a meditáció veszi át a központi szerepet.

A vánaprasztha ásrama központi fókusza a spiritualitás és a szamádhira történő felkészülés. Ez a lényeges lépés, ami manapság hiányzik, általában az anyagi céljaink miatt. Az életünk bizonyos pontján el kell döntenünk, hogy mi fontosabb – a pénztárcánk vagy a szívünk, a lelkünk. Ha a lelket választjuk, az nem is feltétlenül jelenti azt, hogy az anyagi helyzetünk csődbe megy, de általában az anyagi igényeink csökkentését feltételezi.

Ez manapság egy probléma, mivel arra tanítanak, hogy a fogyasztás magasabb és magasabb szintjére törekedjünk, ahogy öregszünk. Ez az idősebbek degradálásának egyik módja, mivel régebben bölcsebbek lettek ahelyett, hogy a fiatalokkal versenyeznének a korlátlan források és fogyasztás porondján. A jóga azt jelenti, hogy függetlenné kell válnunk a külső stimulusoktól. Ez a függetlenség több időt hagy a spirituális gyakorlatra, mivel kevesebb időt fordítunk az anyagi célok elérésére. Kezdetben azonban minden nap be kell fektetnünk egy kis időt, hogy egyáltalán elérjük ezt a függetlenséget.

Az utolsó életszakasz, mely átlagosan a 75 éves kortól kezdődik, a szannjásza, ami teljes idejű misztikust jelent. Miután a vánaprasztha-ásrama jelentős részét a jóga különböző ágainak szenteltük, most learathatjuk annak a gyümölcsét, hogy szilárdan megállapodtunk a meditációban és Isten szolgálatában.

Ha szeretnénk meghatározni, hogy mennyi időt töltsünk a gyakorlással, meg kell állapítanunk, hogy melyik ásramában vagy életszakaszban tartózkodunk éppen. Mivel már nem a védikus társadalomban élünk, az ásrama-modellt nem lehet közvetlenül alkalmazni, de általában meg tudjuk állapítani, hogy melyik szinten állunk, és fokozatosan növelhetjük a gyakorlásra szánt időt, ahogy megérünk, és függetlenebbé válunk az anyagi élvezetektől. Az ásrama-modell azt is elősegíti, hogy elgondolkodjunk, melyik irányba szeretnénk haladni és ez hogyan befolyásolja az anyagi döntéseinket."

A hang hatalma

A jógával és az önmegismeréssel kapcsolatos utazásom során érdekes dolognál kötöttem ki az utóbbi időben, mint ezt már többen észre is vettétek: a hangrezgések világánál. Idén nyáron, az Everness fesztiválon figyeltem fel először a különböző hangtálakra és a velük rendezett hangfürdőkre, és utána bele is vetettem magamat a témába: a jógaóráim végén, a relaxáció alatt most már rendszeresen használok hangtálakat, és ez még csak a kezdet, ugyanis az etno-spiri hangszerek, vagy ahogy más néven nevezik: intuitív hangszerek világa egyre szélesebb, és egyre több embert érdekel ez a téma mostanság. Valószínűleg valamilyen tudati változás küszöbén áll éppen az emberiség, amiben a hangrezgések és a hangterápiás eszközök komoly szerepet fognak játszani. 

Mindig is szerettem a zenét, de már szinte gyermekkoromtól az volt a jellemző a modern zene világára, hogy a klasszikus, akusztikus hangszerek szerepét egyre inkább átvette a számítógépek segítségével gyártott elekrtonikus zene, és mindannyian tömegfogyasztói lettünk ennek a konzerv-zenének. Elmenni egy hangversenyre vagy egy akusztikus koncertre már sokkal ritkább dolog, mint bekapcsolni a rádiót, a Youtube-ot vagy a Spotify-t, vagy a magunkkal hordott okostelefont vagy mp3 lejátszót. 

Pedig az elektronikus közeg még a klasszikus zenét sem úgy közvetíti, mint az élő előadás, amikor a hangszerek által keltett rezgések átjárják a hallójáratainkat, a csontjainkat, és a testünk minden egyes sejtjét. Arról nem is beszélve, amikor saját magunk szólaltatunk meg egy hagszert és keltjük életre azokat a rezgéseket, amelyek a szívünkből, a tudatunkból fakadnak. 

A hangterápiában használatos egyik legfontosabb hangszer a tibeti hangtál, melynek hosszan tartó és felharmonikusokban gazdak rezgése, csengése van. Ha ugyanazt a hangtálat különböző helyeken és különböző ütőkkel ütjük meg, számos különféle hangfrekvenciát tudunk életre kelteni. Ezek a rezgések harmonizáló, gyógyító hatással vannak a sejtjeinkre és az elménkre is. De ezt mindenki tapasztalja, aki részt vett már egy hangfürdőn vagy tibeti hangtálas kezelésen. 

Ha több hangtálat használunk, akkor szép harmóniákat hozhatunk létre, bár a hangtálak nem elsősorban zenei dallamok lejátszására szolgálnak, mivel a hangok lecsengése hosszú és a felharmonikusok befogadása legalább annyira fontos, mint az alaphang hallgatása. November során tanfolyamra is el tudok majd jutni, ahol mélyíteni fogom a hangtálakkal kapcsolatos, eddig jobbára intuitív megfigyeléseimet és ismereteimet. 

Aztán a jövőben még több intuitív hangszerre is sort kerítek, lesznek közte gongok, hangvillák, chime-ok, különböző keretes és fémdobok is. De ezekről majd akkor írok, ha már megszereztem őket, és van már némi személyes tapasztalatom velük kapcsolatban. Addig is gyertek el szeptember 16-án egy jó Ashtanga 2. sorozat-workshopra, melyet egy 50 perces hangfürdővel és némi közös mantrázással zárunk. Így nem csak testileg, hanem lelkileg is feltöltődve távozhat mindenki.  

Mennyit gyakoroljunk?

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Mennyit gyakoroljunk?

Miután a gyakorlás összetettsége mostanra nyilvánvalóvá vált, érdekes lehet számunkra, hogy mennyi időt kell eltölteni a gyakorlással. Elképzelhető, hogy már így is sok időt töltünk az ászana-gyakorlással, és esetleg a pránájáma vagy a krijá gyakorlásával is. Mi mást lehetne még elvárni tőlünk?

Valóban megeshet az, hogy túl sokat gyakorlunk. Ez a helyzet például akkor, ha a gyakorlásunk miatt elhanyagoljuk a társadalommal és a családunkkal kapcsolatos kötelességeinket. Az olyan bölcsek, mint Vaszistha, azt mondták, hogy csak akkor lehetünk sikeresek a jógában, ha a társadalom és a családunk felé irányuló kötelességeinkkel összhangban gyakoroljuk azt (Vaszistha-szamhitá 1.25-26). Ugyanezt mondja az Úr Krisna is a Bhagavad-gítában, amikor azt mondja: „Ha külsőleg végezzük a kötelességeinket, de belül nem ragaszkodunk az eredményhez, akkor tudásra teszünk szert.” (Bhagavad-gítá 5.1). Ezt az igazságot a Hatha Tatva Kaumudí is alátámasztja, mely kijelenti, hogy a jógíknak fenn kell tartaniuk a hivatásbeli (varna) és az életszakaszhoz (ásrama) kapcsolódó kötelességeiket is (HTK 5.29). Egyértelmű, hogy a jóga-tradíció nem támogatja a gyakorló társadalmon kívülivéválását, de az is előfordulhat, hogy túl keveset gyakorlunk. Akkor hát mi a megfelelő mennyiségű gyakorlás az egyén számára? Ennek meghatározásához figyelembe kell vennünk az ásramát, varnát, jugát és a szvadharmát.

Ásrama

Az ásrama az életszakaszt jelenti. A Védák szerint az életünk négy állomásra osztható – brahmacsárí, grihasztha, vánaprasztha és szannjásza. A brahmacsárí tanulót jelent, ez az időszak általában huszonöt éves korig tart. Persze ne feledjük, hogy az átlag szinte sohasem létezik a valóságban. Az első életszakaszban megtanuljuk azokat az ismereteket, melyekre szükségünk lesz az életben, és itt a megfelelő gyakorlás az ászana, valamint olyan ászana múdrák, mint a jóga múdrá, mahá múdrá, tadaga múdrá, és viparíta karaní múdrá.

A második életszakaszt grihaszthának nevezik, ami családos embert jelent. Ez a második időszak is átlagosan huszonöt évig tart, és a legtöbb ember ezalatt választ egy partnert és végzi a hivatását vagy vállalkozásba kezd. Eközben fenntartjuk az ászana-gyakorlásunkat, de most a pránájáma jut központi szerephez. A pránájáma garantálja az egészséget a dósák kiegyensúlyozása által, csökkenti a karmikus terheket és segít megőrizni a kontrollt az életünk különböző területei felett. A Védák szerint meggondolatlanság ebben az időszakban csökkenteni a családra és a társadalom felé végzett hivatásbeli, kereskedelmi vagy adminisztratív szolgálatainkra fordított figyelmet.

Emellett, ezen időszak alatt meg kell tanulni az alapvető meditációs technikákat. Nem kell azonban nagyon sok időt belefektetni a gyakorlásukba. Sokkal fontosabb, hogy egy komplex technikát sajátítsunk el. Ha az itt tanított módszert egy bizonyos mértékig elsajátítottuk, viszonylag hamar elérhetjük a misztikus tudatállapotokat. Sok esetben napi tíz perc meditáció is elegendő. Azt is vegyük figyelembe, hogy az olyan napokon, amikor több időnk van, gyakorolhatunk egy órát is, és az olyankor elért szinteket továbbvihetjük azokra a napokra, amikor csak tíz perc jut a meditációra."

Magány

A mai világban egyre több a magányos ember. Vagy nem is tudom, hogy ez statisztikailag igaz-e, de legalábbis sokan érzik magukat magányosnak. A közösségi média elterjedése nem hogy segített volna ezen a problémán, hanem szerintem inkább mélyíti. Én igyekszem minél kevesebb időt tölteni a Facebook hírcsatornám tanulmányozásával, de így is feltűnik egy-két ember, aki rendszeresen a magánéletéről és a belső vívódásairól, frusztrációiról posztol, valószínűleg azért, mert nincs kinek elmondania. Természetesen az ilyenfajta kitárulkozás az én szememben azt jelenti, hogy az illetőnek nem igazán vannak tartalmas kapcsolatai, olyan személyekkel, akik segítenének neki a magánéleti problémái megoldásában. 

A világ a kapcsolatok elfelszínesedése felé halad, és ez nem csak azt jelenti, hogy nem osztjuk meg egymással személyesen a mélyebb belső dolgainkat, és nem beszéljük meg személyesen, hanem azt is, hogy az időtartam, amennyit együtt töltünk másokkal, és ameddig az ismeretség tart, jelentősen lerövidült. Ma már legény (vagy leány) legyen a talpán, aki az egész életét leéli a párjával, és a kapcsolatuk minden hegyén-völgyén együtt bukdácsolnak keresztül. Egyre könnyebben merül fel az emberekben, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Persze esete válogatja, és sokszor ezt nehéz kívülről reálisan megítélni, hogy a kapcsolatbeli elakadás valóban megoldható lenne-e egy kis empátiával és odafigyeléssel egymásra, vagy pedig annyira eltolódtak már az értékrendek, és annyi sérelem gyűlt össze mindkét félben, hogy csak tovább szenvednének, ha együtt maradnának. 

De most nézzük azt az esetet, amikor valaki valóban egyedül él, és mondhatjuk azt, hogy "nincs senkije". Idősebb korban ez gyakran megeshet, bár az ember sok időt tölthet a gyerekeivel, unokáival, és ha igazából nyitott ős törődő ember, akkor könnyen kialakíthat kapcsolatokat a saját korosztályával is. Ez csak akkor esélytelen, ha az ember belefásul a panaszkodásba, és semmi erőfeszítést nem tesz azért, hogy kapcsolatokat létesítsen másokkal. A kapcsolat ugyanis befektetéssel kezdődik. Ha csak önmagunkat sajnáljuk, és a szenvedésben fetrengünk, valamint azon sopánkodunk, hogy miért nem talál már ránk valaki, akkor nem sok esélyünk van bármit is elérni. A mai világban az az alapállás, hogy az embereket nem érdekli mások szenvedése, és ha esetleg mégis, akkor sem lehet egy kapcsolatot arra felépíteni, hogy a saját szenvedésemmel traktálom a másikat, és semmi pozitívat nem viszek bele a kapcsolatba. 

A kapcsolat valahol az adással, a szeretéssel, a törődéssel és a másokra való odafigyeléssel kezdődik. Ha megteszünk valamit egy másik emberért, akkor akarva-akaratlanul a lekötelezettünkké válik. Persze egy kapcsolatot nem igazán lehet üzleti alapokra építeni, a manipuláció nem fog működni hosszú távon. Meg kell hagyni a másik fél szabad akaratát, és önálló személyiségét, nem szabad fojtogató módon rátelepedni a másikra. Ez a magányos embereknek arra a kategóriájára vonatkozik, akik annyira akarják a kapcsolatot, hogy "túlpörgetik", amikor valaki megjelenik a láthatáron. Túlzásba viszik a másikkal való törődést, és esetleg a cserébe támasztott elvárásaikat is, és mindenkit "tökéletesen" akarnak csinálni. Olyan ez, mint a szülő, aki tökéletesen akarja nevelni a gyerekét, aztán az egész folyamat a saját elvárásainak dugájába dől, és a gyerek sokkal többet szenved és lázad a kelleténél.  

Amikor túlzott teljesítménykényszerrel állunk neki egy kapcsolatnak, az általában hamar véget érhet, mert a partner megriad a túlzott elköteleződéstől, a felelősségbe kényszerítéstől. Így hamar egyedül maradunk, és kezdhetjük elölről az egészet. Persze az elköteleződés hiánya egy másik probléma lehet, amikor évekig benne vagyunk egy "se veled, se nélküled" kapcsolatban, amely nem halad sehová, mert csak bizonyos felszínes érdekek tartják őket össze. Az sem célszerű, ha egy ilyen kapcsolathoz ragaszkodunk, mondván, hogy "jobb a semminél", mert akkor magányosnak fogjuk érezni magunkat akkor is, ha éppen van mellettünk valaki.

Uttána salabhászana

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Uttána salabhászana A, B (kiemelt sáskapóz)

Dristi: nászágrai (orrhegyre)

A hátrahajlító sorozat következő eleme a sáskapóz továbbfejlesztett változata, melyben a karokat nem nyújtjuk ki hátra a törzs alá, hanem könyökben behajlítjuk, és a tenyereinket megtámasztjuk a vállaink alatt. Ennek következtében a könyökök a levegőbe kerülnek, és a mellkas megemelkedik, csak az állunk és a tenyereink érnek le a talajra. A törzs függőlegesebb helyzetbe kerül, mint a viparíta salabhászanában.

Vinyásza számolás

Szapta: Belégzésre ugorjuk kézenállásba lefelé néző kutyapózból.

Astau: Kilégzésre hajlítsuk be a karjainkat és engedjük le az állunkat a talajra. Hajlítsuk a felső gerincszakaszt és nyújtsuk a lábainkat fölfelé, hogy megmaradjon az egyensúly. Ha a nyakunk és a felső gerinc nagyon hajlékony, akkor lehet, hogy a mellkasunk is leér a talajra. Végezzünk el öt mély légzést a pózban (uttána vriscsikászana A)

Nava: Kilégzésre hajlítsuk be a térdeinket, és érintsük a talpainkat a fejtetőnkhöz, vagy közelítsük hozzá. Végezzünk el öt mély légzést a pózban (uttána vriscsikászana B).

Dasa: Belégzésre emeljük ki magunkat kézenállásba.

Ékádasa: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába.

Dvádasa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.

Trajódasa: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.

Aktív elengedés technikája

A pózba bevezető és a kivezető vinyásza meglehetősen nehéz, kontrollált leengedést igényel. Amikor beengedtük magunkat a pózba, a törzsnek feszesnek kell maradnia, különben elveszítjük az egyensúlyunkat. A nyak és a felső gerincszakasz hátrahajlik, de a nyakunk elülső részét feszesen kell tartanunk, hogy a testünk súlyát meg tudjuk tartani. A leengedésnél a súlypont hátrébb tolódik, ezért a törzset jobban vissza kell feszíteni hátrahajlításba. A B pozíció kivitelezésénél tudunk a legjobban ellazulni, mivel itt a hátrahajlítás ívét maximizáljuk, és a gravitáció tartja meg a súlypontunkat. Mindkét póz kitartásánál vigyázni kell, hogy ne feszítsük hátra túlzottan erősen a nyakunkat, mert könnyen begörcsölhet a csuklyásizmunk. A kivezető vinyászánál a talajon nyugvó tenyereinkre kell hozni az összes testsúlyt, és ki kell emelnünk magunkat. A kiemelésnél a súlypont előbbre jön, és a törzset ki kell egyenesíteni.

A baddha rádzsakapótászana gyakorlása

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Rávezető változatok

A baddha-rádzsakapótászana gyakorlásához a hátrahajlítás teljes tartományában fejlődnünk kell: a vállakat, a felső gerincszakaszt, a derekunkat és a csípőhorpaszt is nyitni kell. Ehhez az alábbi hátrahajlító gyakorlatok lesznek a segítségünkre: úrdhva-dhanurászana (hídpóz), bhudzsangászana (kobrapóz), viparíta-salabhászana (sáskapóz), dhanurászana (íjpóz), pádángustha-dhanurászana (íjpóz lábujjfogással), vriscsikászana (skorpió póz), valamint a második sorozat térdelő hátrahajlító pózai (ustrászana, laghuvadzsrászana és kapótászana). A rádzsakapótászana (vagy púrna-bhudzsangászana) az a gyakorlat, mely végrehajtásában a leginkább közel áll a baddha-rádzsakapótászanához. Ha ebben a pózban nem érjük el a talpainkat a fejünkkel, akkor addig kell gyakorolni, az összes hátrahajlító pózzal együtt, amíg el nem érjük.

A skorpió pózban tehetünk lábsúlyokat a bokánkra, és kitarthatjuk hosszabb ideig. Ez egyszerre fogja erősíteni a törzs izmait, és növelni a hátrahajlításunk mértékét is, anélkül, hogy túlhúznánk valamelyik ízületet. Amennyiben külső segítséggel erőltetjük a póz végrehajtását, könnyen meghúzhatjuk a derekunkat, ha a többi ízületi szegmens még nem eléggé nyitott.

Egy másik rávezető gyakorlat, amit külső segítséggel végezhetünk, a kobrapóz magasba emelt kezekkel. Ha sikerül annyira hátrahajolnunk, hogy egyensúlyban maradunk ebben a pózban, akkor nagy eséllyel a baddha-rádzsakapótászana is sikerülni fog.

Egészségügyi hatások

Csökkenti a stresszt, szorongást és depressziót

Nyújtja és erősíti a gerincet, mellkast és a hasfalat

Fejleszti a hajlékonyságot

Erősíti a combot

Javítja a vérkeringést és az emésztést

Hajlékonyabbá teszi a gerincet

Javítja a testtartást

Tonizálja a végtagokat és a kismedencei szerveket.

Ellenjavallatok: A gerinc sérülései, migrén, terhesség, magas vérnyomás

Együtt-lét és külön-lét

A jógában a felszabadulás állapotát kaivaljának nevezik, amit nagyjából úgy lehetne fordítani, hogy "egyedüliség" vagy "egyedül-lét". Hogyan lehet ezt értelmezni? Tekintsük a jógit valami magába fordult csúcs-egoistának, aki minden társadalmi és családi kapcsolatát megszakítva, elvonul egy barlangba meditálni, hogy elérje a valódi egyedül-létet? Vagy pedig a felszabadulás állapota, bár valóban az anyagi ragaszkodások feladásán keresztül vezet az út az eléréséhez, valójában nem egy magányos állapot, hanem a szerves együtt-lét Istennel és minden tudatos, érző lénnyel? 

Érdekes dolog megfigyelni a pici gyerekek viselkedését és létezését. A születésük utáni első néhány hónapban nem igazán tudatosak arról, hogy különváltak az anyjuktól, akivel eddig kilenc hónapot együtt töltöttek szerves, bensőséges kapcsolatban, minden rezdülésüket megosztva egymással. Valahol fél és egyéves kor között kezdődik a "szeparációs szorongás", amikor a baba úgy érzi, hogy elhagyták, magára hagyták, egyedül van, és ez frusztrálni kezdi. A gyermekeknek eltart egy darabig, amíg felfedezik és tudatosítják a személyiségük határait, és kialakul az intimszférájuk, megtanulnak interaktívak lenni az emberi és érzelmi kapcsolataikban. 

Van, amikor még felnőttkorban is sokat küzdünk ezzel, Vagy kapcsolatfüggők vagyunk, ráakaszkodunk a másik emberre, mindenféle dolgokat elvárunk tőle vagy kizsaroljuk, manipuláljuk, vagy éppenséggel túlzottan személytelenné és egoncentrikussá válunk, és nem érdekel mások öröme vagy bánata, csak saját magunkkal foglalkozunk. Ahogy fejlődik a megértésünk a saját személyiségünkkel, spirituális azonosságunkkal kapcsolatban, úgy kellene fejlődnie a társas kapcsolatainknak is. Ezt persze nem lehet mesterségesen gyakorolni. Nem tudunk önzetlenek lenni azért, mert elhatároztuk, és nem tudunk rendkívüli áldozatot vállalni másokért, azért, mert spirituálisnak gondoljuk magunkat. 

Ha az önmagunkon való munka és a kapcsolataink fejlődése nem halad kéz a kézben, akkor ez megtorpanáshoz, vagy valamilyen zsákutcához fog vezetni a spirituális fejlődésünkben. A szinteket nem lehet átugrani, és ha valakinek vannak megoldatlan pszichológiai problémái, belső konfliktusai, az nem menekülhet el azok feldolgozása, megoldása elől a spiritualitásba. Pedig számos példát láttam már erre, nem csak spirituális gyakorlók, de még vezetők, guruk esetében is. 

A szeretet adásának és kapásának egyensúlyba kell kerülnie. Ha kicsi korunkban magunkra lettünk hagyva, akkor lehet, hogy egész életünkben haragudni fogunk a világra, vagy önző módon el akarunk venni másoktól, anélkül, hogy adnánk. De az is lehet, hogy önfeláldozó mártírrá válunk, és mások önzetlen szolgálatával akarjuk palástolni belső hiányérzetünket és szeretetéhségünket. Mindezeket a belső konfliktusokat fel kell oldani, mielőtt valóban elérhetnénk a kaivalja állapotát. 

A rádzsa-jóga hatalma

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"A magasabb rádzsa-jóga útján olyan mértékben megtisztítjuk az elménket, hogy hatalmas nagyítóként működjön. Éppen ezért meg kell tisztítani azt minden benne található szemléletbeli részrehajlástól, melyeket a tudatalatti benyomások (szamszkára) és a feltételekhez kötöttség (vászaná) okoz (Jóga-szútra 1.50-51). Mert csak akkor történik meg az, Patandzsalí szerint, hogy „A szamádhiban csak a tárgy ragyog fel, anélkül, hogy az elme bármiképpen módosítaná azt.” (Jóga-szútra 3.3).

Az elme tisztítása, vagyis a kristály polírozása Patandzsalí szerint a komoly pránájáma-gyakorlat és ez ebben a szövegben részletezett jógikus meditáció által történik. Amikor ez sikeres, az elménket különböző tárgyakra irányíthatjuk, hogy felfedjük azok titkait. Patandzsalí a Jóga-szútra teljes harmadik fejezetét annak szentelte, hogy felsorolja a különböző meditációs tárgyakat és azt a tudást, melyet megkaphatunk, ha „letöltjük” azok lényegét (dharma). Bár a szöveg ezen részét vibhúti-pádának („Az erőkről szóló fejezet”-nek) nevezik, nem az volt a célja, hogy a jógí azt gondolja magáról: „Milyen erős vagyok!”. Ezeket az erőket meg kell zabolázni és a közjó, a tudomány érdekében kell használni. A „tudomány” kifejezést azonban itt nem a nyugati tudományra utalva használjuk. Az angol „science” szó a latin scientia, vagyis tudás szóból származik, maga a latin szó pedig a szanszkrit eredetiből, a csinta (gondolat) szóból.

Az ősidőkben a tudományt nem kísérletek, hibák, tagadás vagy statisztikák alapján alkották, hanem minőségi módszerekkel. A risik leültek, és a jóga módszerei segítségével addig fényesítették az elméjüket, amíg olyanná nem vált, mint a tiszta kristály. Amikor az elméjüket bizonyos tárgyakra irányították, mint a lézert, az elme beléjük tudott hatolni, és így hozták létre az ősi tudást. Pontosan ugyanígy alkotta meg Patandzsalí is a Jóga-szútrát (Jóga-szútra 3.34), az orvoslásról szóló művét (Jóga-szútra 3.29), és a szanszkrit nyelvtant. A rádzsa-jógí tudományos eredményekkel járul hozzá az emberiséghez. Azért tudja ezt megtenni, mert látta a világ és az összes tárgy lényegi valóságát az objektív szamádhiban. Ebben a tekintetben a rádzsa-jógí nagyon eltér Sankarától és az advaita-védántinoktól, akik abban hisznek, hogy a világ illúzió. Sankara azt mondja, hogy a világot olyan érdeklődéssel kell szemlélni, mint a varjú ürülékét (Aparóksánubhútí, 4. vers). Patandzsalí nem ért egyet ezzel az állásponttal. Az elme kristályának kipolírozása után megláthatjuk e világ szent rendjét (Jóga-szútra 1.48). Csak akkor láthatjuk meg a tárgyakat, ahogyan valójában vannak, és nem úgy, ahogyan mi szeretnénk látni őket (Jóga-szútra 1.49). Ekkor ismerjük fel, hogy a világ nem illúzió, hanem lélegzetelállítóan valóságos."

Ne szenvedj!

Patandzsalí szerint a szenvedésnek öt forrása van: a tudatlanság, az egoizmus, a ragaszkodás, az ellenszenv és a halálfélelem. ha megszabadulunk ettől az öttől, akkor a szenvedésünk is megszűnik. Azt is mondja, hogy a jövőbeni szenvedés elkerülendő, vagyis úgy kell élnünk az életünket és gyakorolni a jógát, hogy a szenvedésünket minimálisra tudjuk csökkenteni vagy meg tudjuk szüntetni. 

Mit jelent mindez? Elsődlegesen azt kell megértenünk, hogy mi is az a szenvedés. A testünk és az elménk folyamatos változásokon megy keresztül, mint ahogy a karmánk is. Ezek a változások lehetnek kellemesek vagy kellemetlenek is, de azt, hogy melyik élményt hová soroljuk,  az elménk dönti el szubjektív módon, a feltételekhez kötöttsége és a múltbeli szamszkárák alapján. Az is megeshet, hogy ugyanazt az eseményt vagy érzékszervi benyomást az egyik pillanatban kellemesnek éljük meg, míg egy másik alkalommal szenvedésnek. Mindebből az következik, hogy a szenvedés elsődlegesen egy szubjektív élmény vagy változás, ami az elménkben létrejön. 

Természetesen a változásokat valamennyire objektív módon is megpróbálhatjuk osztáloyzni, vagyis a veszteségeket például szenvedést okozó, míg a nyereségeket örömöt okozó változásként értékelhetjük. Hasonlóképpen, a betegséget tekinthetjük szenvedést okozó körülménynek, míg az egészséges állapotot örömforrásnak. Itt is igaz azonban az, hogy egy kellemetlen eseményt is megtanulhatunk pozitív életszemlélettel feldolgozni, és megpróbálhatunk tanulni belőle, bölcsebbé válni a kudarcok vagy a fájdalmas események tudatosítása által. Ez nem könnyű feladat, de ha nem dolgozunk rajta, akkor marad a magatehetetlen szenvedés. 

Az is egy lényeges kérdés, hogy egyesek ragaszkodnak a szenvedéshez, és ha éppen nincs olyan körülmény az életükben, ami szenvedést indukál, akkor létrehoznak egyet, akár valamilyen érzelmi konfliktus, akár panaszkodós, negatív életszemléletük alkalmazása által, akár konkrétan fájdalmat okoznak saját maguknak. Itt érdemes megjegyezni, hogy a szenvedés forrása a szenvedés, tehát ha magunknak okozunk fájdalmat, az még több szenvedést fog okozni a jövőben. ha pedig másoknak okozunk fájdalmat, a karma törvénye alapján azt is vissza fogjuk kapni a jövőben. Vannak ugyanis olyanok, akik az önmarcangolás helyett másokon töltik ki a frusztrációjukat, akár konkrét fizikai tettekkel, akár vádaskodással, vagy másokat okolnak jelenlegi szenvedésük miatt. 

Fontos tehát, hogy megszüntessük a szenvedés iránti ragaszkodásunkat, és közben a tudás művelésével, a tudatosodással vigyük az életünket olyan irányba, hogy a jövőbeni szenvedést csökkenteni tudjuk. A káros szenvedélyek, a függőségek, az érzékszervi élvezetekkel való túlzott visszaélés mind a jövőbeni szenvedés forrásai lehetnek. Ezért a jógí tiszta és józan életet él, igyekszik senkinek sem ártani, és kontrollálja az érzékszerveit, az elméjét, lemondást végez a rendszeres jóga-gyakorlás formájában. Önfegyelem nélkül nincs kiút a szenvedés rengetegéből. És bár néha az önként vállalt szabályok betartása is szenvedésnek tűnhet, ha megfelelő tudás birtokában tesszük ezt, az elvezet a jövőben a felszabaduláshoz. 

A bhakti-jóga jelentősége

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"A rádzsa-jóga elmélyítése, vagy továbblépés a bhakti-jógához

Ezt a módszert a végtelenségig lehet fejleszteni, amíg el nem érjük a kévala kumbhakát (a spontán légzésvisszatartást, ami a pránájáma célja). Minden egyes hozzáadott réteg réteg lehetővé teszi, hogy még mélyebben elsajátítsuk a dháranát (koncentrációt), a jóga hatodik ágát. Hozzátehetjük az egyes csakrákhoz kapcsolódó érzéktárgyat (tanmátrát) a múládhárától a visuddháig (ezek az illat, íz, látvány, tapintás és hang), valamint az elme, mint az öt érzéket egyesítő mező az ágjá csakra esetében. Utána hozzátehetjük az egyes szirmokhoz rendelt szanszkrit betűket is.

Azonban, az a meditáció, amit idáig leírtunk, elegendő, vagy talán még sok is lesz a legtöbb ember számára, és a meditáció mentális oldalának növelése helyett jobb az odaadó oldalt növelni, ami azt jelenti, hogy áttérünk a bhakti-jógára, vagyis az Istenen történő meditációra. Bár még sokkal több részletbe is belemehetnénk és számos réteget tehetnénk hozzá az elme fegyelmezéséhez, fontos, hogy innen a spirituális és misztikus szintre lépjünk. Mint ahogyan a jóga fizikai aspektusa, a hatha-jóga is ész nélküli testépítéshez vezethet, ha nem vezet el a rádzsa-jóga mentális dimenziójához; úgy a rádzsa-jóga is az elme szívtelen fejlesztéséhez vezethet, ha nem torkollik bele a bhakti-jógába, a jóga misztikus és spirituális dimenziójába. Másfelől viszont, a hatha- és rádzsa-jóga általi előkészítés nélkül nem könnyű elérni a bhakti csúcsára. Így a jóga e három dimenziója egy szerves egészet alkot, és egyiket sem kell kigúnyolni, ha a másik kettővel összefüggésben gyakoroljuk.

Amikor azt javaslom, hogy kezdjük el a bhakti-jóga beintegrálását a gyakorlásunkba, nem azt akarom mondani, hogy a rádzsa-jóga magasabb fokozatai nem fontosak. Ennek az ellenkezője igaz, ezek rendkívül fontosak. Azonban, mielőtt belefogunk ezek gyakorlásába, fontos, hogy legyen élményünk Istenről, hogy utána teljes bizalommal a szolgálatának tudjuk szentelni magunkat. Ugyanis, ha a szívében nincs odaadás, még a rádzsa-jógít vagy jóginít is megkísérthetik a sötét erők. Mielőtt belefognánk a rádzsa-jóga magasabb aspektusaiba, fontos, hogy nagy vágyat ébresszünk a szívünkben a mindenki javáért történő cselekvésre.

Patandzsalí így magyarázza el a rádzsa-jóga vezérelvét: „Amikor az elme hullámai elcsendesednek, az elme hűen visszatükrözni látszik bármilyen tárgyat, ami felé fordul, mint egy tiszta kristály, legyen az az érzékelés tárgya, az érzékelés folyamata, vagy maga az érzékelő. Ezt az állapotot azonosságnak (szamápattinak) nevezik” (Jóga-szútra 1.41). Ebben a szútrában Patandzsalí egy drágakőhöz, vagy csiszolt kristályhoz hasonlítja a képzett elmét. Ha egy teljesen átlátszó kristályt egy tárgyra helyezzük, csak a tárgy fog megjelenni a kristályban, és maga a kristály alig, vagy egyáltalán nem lesz látható. Maga a kristály csak nagyítóként fog működni, és felerősíti a tárgy tulajdonságait."