Új év - új élet

Nem akarom az elcsépelt újévi fogadalom-témát tovább ragozni, mert az egész amúgy is csak akkor ér valamit, ha az akaraterőt is elővarázsoljuk hozzá valahonnan. Az Aranykor-témát sem akarom cifrázni, mert már többször leszögeztem, hogy senkinek sem fog önmagától, erőfeszítés nélkül az ölébe hullani a Paradicsom, a boldogság, vagy nevezze mindenki, aminek akarja. 

Egyetlen problémánk sem fog önmagától megoldódni és megszűnni, hanem éppen addig marad, amíg meg nem tanultuk azt, amit meg kellett, és meg nem léptük azokat a lépéseket, amelyeket meg kell lépnünk. Egyik olvasóm hozzászólása, illetve kérdése azonban jó apropónak ígérkezik ahhoz, hogy ki-ki értékelje önmagában az idei évet (vagy az eddigi életét), és eldöntse, hogy szeretne-e új fejezetet nyitni élete regényében 2013-ban. Nos, idézem a hozzászólást:

"Szia!

Tanácsot, illetve a véleményedet szeretném kérni. Szükségem lenne egy más látásmód alapján egy nálamnál objektívebb tanácsra, pont ebben a témában amiről írsz.
Röviden és egyszerűen a megbocsájtás és elengedés problematikájáról van szó. Mivel lehetne szerinted ebben előre lépni, "javulást", változást elérnem?

Jelen állapotot kicsit megpróbálom vázolni. Időszakosan meditálgatok, ez annyit takar, hogy amit érzek és amikor érzem, és amennyit érzek, hogy most jó és szükséges nekem. Gyakorlatban ez annyit tesz, hogy van, hogy 3 hónapig mindennap, és van, hogy fél évig semmit. Van, hogy foglalkozok a testemmel fizikailag, futok, biciklizek, némi jóga saját kútfőből, amit itt-ott ellesek videókból, és képekből. De ezekre elég gyéren van időm, mert 7:00-18:00 munkában vagyok jó esetben, és általában, de gyakran előfordul, hogy jóval tovább vagyok. És még a gyerekekkel, a családdal is lenni kell minél többet. Igazából frusztrál valamelyest ez a munkatempó, és kacsingatok kifelé, már változtatni érzem szükségességét, hiszen nem minden a pénz...

Hát most úgy látom, egy jó kis panaszkodássá "fajult" a hsz-em. Pusztán tanácsot szeretnék kérni mit tennél ebben a helyzetben?
Talán lusta vagyok, és nem vállalom a feladatokat, és ezért nem teszek magamért folyamatosan, csak időszakosan? Talán nem vagyok elég kitartó? Talán nem vagyok elég őszinte még mindig magamhoz?

Igen elég kevés infó ez egy ilyen összetett és lényegi kérdéskörhöz, de hiszek abban az elméletben, hogy a kívülálló jobban látja bárkinek a "dolgát" attól mint aki benne van. És hiszek abban is, hogy el lehet ejteni pont odaillő fontos mondatokat bárkinek az életében amik segíthetik az előrelépésben, csak oda kell figyelni a pillanatokra, minden pillanatra, és lépten-nyomon ott lehet a segítség a kezünkben. Na ettől távolodtam most el kissé, és szeretnék nagyon vissza találni az életemhez.

És itt újabb kérdés merül fel vajon szükséges-e hajszolni egy elmúlt, és vélhetően jó állapotot, vagy az újért kell hajtani mindig? Érdemes-e elmúlt pillanatok érzéseire koncentrálni, amikről azt hisszük jó, vagy mindegy, hogy jó, vagy rossz volt, azt úgy ahogy van a múltnak kell hagyni? Vajon az a jó mindig amik leszünk és amikké válunk?

köszönöm a segítséget

Zoli"

Nos, szerintem kezdjük a végénél, mert úgy könnyebb logikai sorrendbe fűzni a mondandómat. A múlt elmúlt, és éppen olyan kevéssé valóságos, mint a jövő, ezért Patandzsali azt javasolja, hogy ne révedezzünk a múltba, ne nosztalgiázzunk, és ne ábrándozzunk arról, hogy hátha még egyszer visszajön egy olyan helyzet, ami már elmúlt. Amíg az életed előző fejezetét olvasod újra és újra, nem tudod elkezdeni a következőt írni. Bevallom őszintén, én például minden filmet egyszwer nézek meg, és nem nagyon szoktam elolvasni még egyszer azt, mait már egyszer kiengedtem a blogszférába. 

Tehát ha sikerült elengedned a múltat, vagy legalább megértened, hogy fölösleges ragaszkodni hozzá, akkor elkezdhetsz a jelennel foglalkozni. Az első lépés, amit javaslok, hogy állíts fel egy prioritási listát, és pontosan határozd meg, hogy annak elemei között mi a fontossági sorrend. Ezen a listán szerepelhetnek ilyen pontok:

Család

Munka

Egészség

Spiritualitás 

stb., minden más, amit nagyon fontosnak érzel. De 4-5 pontnál többet nem érdemes felsorolni, mert az ember nemigen tud sok életterületre koncentrálni egyszerre.

A következő lépés az lenne, hogy mérd fel, melyik területen érzed a legnagyobb diszharmóniát. Nem biztos, hogy ez az a terület lesz, amit a legfontosabbnak tartasz, például a munkád területén diszharmóniát érezhetsz, mert túl sok időt kell töltened vele, és nem jut elegendő időd más dolgokra, amiket esetleg fontosabbnak tartasz.

Én általában azon az állásponton vagyok, hogy ha valaki napi 8 óránál jóval többet tölt munkával, és ráadásul a munkája nem is a szenvedélye, vagyis úgy érzi, hogy csak kötelességből csinálja, és igazából mással foglalkozna helyette, hogy ezt a területet vegye elő. Addig kell keresned, kísérletezned, változtatnod, amíg eljutsz az optimális megoldásig, és azt fogod csinálni, amit szeretsz, annyi időt töltesz vele, amennyit szeretnél, és annyit keresel vele, amennyit elegendőnek tartasz. Egy új munkahely sok mindent megváltoztathat az ember életében, de nem szabad félni tőle, biztos, hogy nem leszel kevésbé elégedett az életeddel, mint most vagy, ha pozitív energiákkal indulsz neki.

Ha sikerült optimalizálnod az idő/pénz/munka tengelyt, akkor elkezdheted beosztani, hogy mennyi időt fordítasz rendszeresen a családodra, a testedzésre/jógára és a meditációra. Amíg minimális időd jut rá, valóban kínkeserves dolog rendszeresen foglalkozni vele, és akkor az ember inkább a családot választja. 

Tudom, hogy elcsépelt duma a vonzás törvénye, de valóban igaz az, hogy ha az ember elhiszi, és elképzeli magának az életet, amit szeretne élni, és meg is teszi a szükséges lépéseket, hogy megvalósítsa, akkor előbb-utóbb összeáll a kép, és sokkal jobban érezni fogja a saját középpontját, az élete minden területén. A pozitív gondolkodásnak nagyon nagy hatalma van, és ezt ki kell használni. 

Szóval szerintem a probléma nem a lustasággal, kitartással vagy őszintességgel van, hanem a céltudatossággal. A fenti lépések hozzásegítenek ahhoz, hogy kijelöld, illetve megtaláld a céljaidat, és a hozzájuk vezető utat. Jó útkeresést 2013-ra!

A szamádhiban lévő elme

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Az eksztázis legmagasabb szintje az, amit a százzal való hatszori szorzással fejezhetünk ki, ami azt jelenti – Jágjavalkja szerint, aki történelmi szempontból az egyik legnagyobb autoritás volt e kérdésben – a szamádhi annak az eksztázisnak a milliárdszorosát adja, amit az ideális emberi élet összességében adhat. Az indiai szövegek néha túloznak a kijelentéseikben, amikor ezeket az állapotokat ecsetelik, ezt a tendenciát sztutinak (dicsőítés, reklám, költői túlzás) nevezzük. Úgy tűnik azonban, hogy Jágjavalkja nem osztozik ebben a tendenciában, és a lejegyzett párbeszédekből és általa hátrahagyott szövegekből ítélve, kétségtelen, hogy az említett eksztatikus állapotok mindegyikét ismerte és tanulmányozta.

A szamádhi az az ág, amelyiken keresztül az elme és a tudatalatti feltételekhez kötöttsége megszűnik – és ehhez a folyamathoz időre van szükség. Az a feltételekhez kötöttség (vászaná), ami az életünk során hat ránk, félelmeket, vágyakat, elvárásokat, előítéleteket stb. hoz létre, és ezek megakadályozzák azt, hogy a valóságot úgy lássuk, ahogy van, mert kivetülnek arra, amit látunk. Amikor az évek hosszán rárakódott üledéket sikerül eltávolítani, először pillanthatjuk meg a világot és az önvalót úgy, ahogy vannak.

Ha a meditációt (dhjánát) széllessávú kapcsolatnak nevezzük a meditációnk tárgyával, akkor a szamádhit annak a képességnek kell nevezni, hogy valós időben le tudjuk tölteni a meditációnk tárgyának hologramját.

(A tárgy ebben az esetben nem egy „dolgot” jelent. A meditáció tárgya bármilyen, meditációra alkalmas objektum lehet. Az alkalmasság azt jelenti, hogy a tárgy nem hozza izgalomba az elmét, de nem is untatja, ehelyett stimulálja annak bölcsességét és intelligenciáját. Az ilyen tárgy szattvikusnak (szentnek) tekinthető. A szentírások sok szattvikus tárgyat felsorolnak: például az Óm szimbólum vagy hang, a lótuszvirág, a Hold, egy csillag, egy csakra, a szívben lévő hang vagy fény, egy tanmátra (finom fizikai elem), a megismerés belső eszközei, mint az elme, egó, intellektus, és a Legfelsőbb Lény különböző megnyilvánulásai. A meghatározás kizárja magát a tudatot, amelyik a meditáció alanya, éppen ezért sohasem lehet a tárgya.)

Más szavakkal, abban a pillanatban, hogy a szamádhiban lévő elme rögzíti magát egy tárgyra, képes reprodukálni a tárgy valósághű mását. Az a képesség, hogy pontosan le tudjuk másolni a tárgyakat az elménkben, azt jelenti, hogy életünkben először képessé válunk úgy látni a világot, ahogyan van, és nem csak ugyanazt a sápadt, poros, kopott és eltorzult mását, amiről azt hisszük vagy sejtjük, hogy milyen lehet. Ez valójában a legteljesebb forradalom, ami az emberi elmével történhet. Ez azt jelenti, hogy az elme tartalma azonossá vált a valósággal. Ez azt jelenti, hogy az elme tartalma azonossá vált a valósággal. Más szavakkal, az, ami az elmében van, most ugyanolyan valóságos, mint a kinti valóság, és így hatékonyan megszünteti a különbséget a bent és a kint között.

Ha az elme egyszer eléri azt a szeplőtlen állapotot, képessé válik arra, hogy valóságot teremtsen. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a koncentráció ezen szintjén az, ami az elmében van, olyan valóságossá válik, hogy a valóságban is megnyilvánul. Ez magyarázza a jógik, sziddhák és risik különböző képességeit, amelyeket Patandzsali a Jóga-szútra harmadik fejezetében leír."

A szamádhi eksztázisa

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Szamádhi – eksztázis

Fontos, hogy a szamádhi legbelső matrjoska-babáját az előző hét ág kontextusába és keretei közé tudjuk helyezni; Patandzsali nézete szerint ugyanis a szamádhival együtt válik a jóga igazán érdekessé. Patandzsali a szútrái elsöprő többségét ennek a végső ágnak szentelte. A szamádhi a meditáció mély állapotát, vagy annak tetőfokát jelenti. Gyümölcsének az eredeti, mély valóság megtapasztalását tekintik. Ebből az okból kifolyólag a szamádhi szó jobb fordítása az „eksztázis”, mint a puritán „gyönyör” vagy a ködös „elmerülés”. De az „eksztázis” kifejezés is rendelkezik a maga korlátaival. A görög ekstasis szóból származik, ami azt jelenti, hogy magunkon kívül vagy magunk mellett lenni (örömünkben). A szamádhiban azonban az ember nem önmagán kívül van, hanem mélyen önmagában. (E probléma kiküszöbölésére Mircea Eliade az entázis – önmagunkon belül állni - kifejezést javasolta, e kifejezés azonban mégsem terjedt el túlzottan.)

A szamádhi eksztázisa nem egyszerre történik meg. A szamádhin belül sok alfokozaton haladunk keresztül, először könnyebb, durva fizikai tárgyakat használva a meditációhoz, később pedig nehezebb, finom fizikai tárgyakat. És ha egyszer elsajátítottuk a szamádhit, akkor paradoxonba ütközünk. A szamádhi végső gyümölcsét, a felszabadulást a teljes meghódolás és az isteni kegyelem által érjük el, és nem erőfeszítés vagy az akaraterő által.

Milyen intenzív a szamádhi eksztázisa?

Jágjavalkja, a nagy bölcs, az upanisadikus bölcsek (látnokok) legkiemelkedőbbje a következő módon magyarázta el a szamádhi eksztázisának intenzitását:

Képzeljük el a legmagasabb örömöt, amit egy emberi lény képes megtapasztalni a vagyon, hatalom és szexuális élvezet együttes elérése által. Ha megszorozzuk ezt az eksztázist százzal, akkor megkapjuk azt az eksztázist, amelyet az őseink közül azok értek el, akik a mennyei bolygókra jutottak. Az ő eksztázisukat megszorozva százzal megkapjuk azt az eksztázist, amit az isteni természeti szellemek, gandharvák (angyalok) tapasztalnak. Az ő eksztázisukat még egyszer megszorozva százzal, Jágjavalkja szerint elérkezünk ahhoz a maximális eksztázishoz, amit az tapasztal, aki erényes tettei által elérte az isteni (félisteni) állapotot (karmadévah). Még százszor nagyobb annak az eksztázisa, aki a születése vagy a tudása által érte el az isteni állapotot. Még százszor nagyobb annak az eksztázisa, aki tanulmányozta a szentírásokat, és megszabadult a vágyaktól. Ennél azonban még százszor nagyobb annak az eksztázisa, aki megvalósította azt a tudatállapotot, amit Patandzsali „mag nélküli szamádhinak” nevez."

Ne bánts, hogy ne bántass

Elgondolkodtam Gandhi erőszakmentes propagandáján, ami összecseng Patandzsali ahimsza-elvével, és azokkal a szútrákkal, amelyeket éppen most posztoltam. Patandzsali azt mondja, hogy ha valaki tökéletesen gyakorolja az erőszakmentességet, akkor az erőszak megszűnik a környezetében. Ez azt jelentené, hogy ha nem bántunk senkit, akkor minket sem fognak bántani, sőt, az ahimszát gyakorló jógi olyan misztikus erőt fejleszt ki, hogy a látszólag ellenséges élőlények (emberek, állatok) is kibékülnek, ha a közelében tartózkodnak.

Ez logikus, hiszen a karma törvénye alapján azt kapjuk vissza, amit mi is teszünk másokkal, vagyis ha valaki erőszakos, akkor nem várhatja el, hogy senki sem támadjon rá, ne okozzon fájdalmat vagy szenvedést neki. Általában az erőszakos emberek nem használják a józan eszüket, hiszen azt gondolják, hogy az agressziójuk segítségével fitogtathatják az erejüket, megfélemlíthetnek másokat. Azt azonban kifelejtik a számításból, hogy mindig van egy ellenfél, akinek az ereje nagyobb, mint a miénk, és nem tudunk sikeresen szembeszállni vele. 

A Puránák telis-tele vannak olyan démonokról szóló történetekkel, akik a nyolcfokú jóga és a tapasz gyakorlása által rendkívüli erőre tettek szert, és minden élőlényt leigáztak az univerzumban. Végül egyetlen méltó ellenfelüknek Istent tekintették, aki az esetek többségében el is fogadta a kihívást, és könnyedén megsemmisítette őket a küzdelemben. 

A legerősebb ember is, ha nem tud gátat szabni agressziójának, igazából a félelem hatása alatt cselekszik. Csak akkor csillapodik a félelme, ha meg tud félemlíteni másokat, mert úgy érzi, hogy nem fél azoktól, akik nála jobban félnek. De más negatív érzelmek is az agresszió alapjául szolgálhatnak, például az irigység, a mohóság, a birtoklásvágy, a fösvénység, a ragaszkodás, vagy akár az ellenszenv. nem véletlen, hogy Patandzsali klésáknak, vagyis a szenvedés forrásainak nevezi őket. 

Gandhi azt mondta, hogy a gyengék nem tudnak megbocsátani, hiszen a megbocsátás csak a legerősebbek jellemzője. Vagyis egy igazi jógi, aki a szeretet erejével van felruházva, azokat is képes szeretni, aki ellenségesek vele, vagy bántalmazzák őt. Ez azonban a véleményem szerint nem azt jelenti, hogy szándékosan engedni kell bántani magunkat, és valamiféle mártír-szerepet kell elfogadni, mert akkor leszünk igazán erőszakmentesek.

Indiában például nem számít az ahimszá megtörésének, ha lecsapod a szúnyogot, aki éppen a véredet szívja. Persze az ember befújja magát szúnyogriasztóval, de ha támadnak az agresszorok, akkor simán le lehet csapni. Padma maga nyomott szét egy-két szúnyogot rajtunk reggelente gyakorlás közben. Az, aki szándékosan megtámad, és fájdalmat okoz neked, akár fizikai, akár érzelmi szinten, ugyanis agresszronak tekinthető, és jogod van megvédeni magadat, megakadályozni a további agressziót.

Krisna azt mondja, hogy feldühítik azok, akik kínozzák a saját testüket vagy elméjüket, de ez akkor is igaz, ha szándékosan hagyjuk, hogy mások bántalmazzanak. Vagyis önmagunk megvédése is az ahimszá gyakorlásához tartozik, ugyanis a képességeink és intelligenciánk használata által el kell kerülnünk a további erőszakot, amit velünk szemben alkalmaznak, ha tudjuk. Persze a karma időnként közbeszólhat, és van, amikor meg kell kapnunk egy adag szenvedést, akár bántó szavak, érzemi megnyilvánulások, fizikai sérelem, betegség vagy más szenvedés formájában.

Ilyenkor lép életbe a megbocsátás elve, hiszen az sem célravezető, ha megneheztelünk arra, aki az adott esetben a karmánkat teljesítette be rajtunk. A bántás elvét el kell ítélni, de azt, aki tudatlansága miatt bántó módon cselekszik, sajnálni kell, és nem gyűlölni. A gyűlölet ugyanis bosszúvágyra ösztökél, ami újabb agresszióba torkollhat a részünkről, és így a "szemet szemért" elv követőivé válunk. holott a büntetések kiosztása Isten feladata, és nem a miénk.

A megbocsátás elvével kapcsolatban is úgy érzem azonban, hogy meg kell tanulni helyesen alkalmazni. Elsősorban annak kell megbocsátani, aki felismerte azt, hogy helytelenül cselekedett, amikor megbántott bennünket, és szeretné megváltoztatni a viszonyát velünk, kijavítani a hibáját. Nincs értelme megbocsátani annak, aki nem adta fel a bántó szándékát, legalábbis olyan formában, hogy éreztetjük vele, nem baj, hogy megbántott, nyugodtan folytathatja. Ez ostobaság volna. A szívünkben érezhetünk részvétet, és jószéndékot felé, de a viselkedésünkben el kell határolódnunk az agresszív személytől, ha nem tudjuk eltéríteni a széndékától.

Úgy érzem, a világ sokkal jobb hely lenne, ha mindenki mélyebben megértené és alkalmazná az erőszakmentesség és a megbocsátás elveit. Addig is: legyünk az a változás mi magunk, amit látni szeretnénk a világban!

Erőszakmentes tejivás

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"Most már tudjuk, hogyan származnak a jamákat és nijamákat akadályozó gondolatok a mohóságból, dühből és illúzióból. Ezek a gondolatok a jövőben szenvedést és tudatlanságot eredményeznek. Ebben a tekintetben nincs jelentősége annak, hogy az erőszak vagy az erőszakkal kapcsolatos gondolatok enyhék, közepesek vagy erőteljesek. Minden esetben gyümölcsöt fognak hozni. Annak sincs jelentősége, hogy saját magunk követjük el a tetteket, másokat veszünk rá, vagy engedélyezzük azokat. Mindegyik esetben ugyanaz lesz a gyümölcsük.

Ezzel összefüggésben érdemes megvizsgálni egy másik népszerű félreértést az erőszakmentességgel kapcsolatban. Indiában a tojást nem tekintik tiszta tápláléknak. Bár nincsenek megtermékenyítve, és ezért nem élők, mégis úgy tekintik, hogy a fogyasztásuk erőszakkal jár. A tejjel azonban más a helyzet, amit a 2.31. szútrában említettünk. Ahogy Patandzsali rámutat, az erőszak tettei fájdalmat és tudatlanságot fognak okozni, akkor is, ha végrehajtjuk, okozzuk vagy engedélyezzük. Ez pedig ellentétben áll azzal a hindu elképzeléssel, hogy a tejivás erőszakmentes.

Ettől eltekintve le kell mondanunk arról az elképzelésről, hogy a teljes erőszakmentesség lehetséges. Egy Hare Krisna-közösség, amelyiknek saját tejelő tehenei voltak, a saját kárán tanulta ezt meg. Miután rájöttek, hogy a bikaborjakat levágják, ha eladják őket, úgy döntöttek, hogy megtartják. Így nem sérül az ahimszá (erőszakmentesség) elve. Az „ami elromolhat, az el is romlik” elvnek megfelelően, a közösség tehenei tizenegy bikaborjat szültek sorban. Gyanítható, hogy az Úr Krisna is besegített, hogy érthetővé tegye ezt a pontot.

A közösség úgy döntött, hogy nem csak megtartják a növekvő borjakat, de nem is kasztrálják őket, ami szintén erőszak lenne. Ebből az okból kifolyólag a tizenegy bikának semmiféle gyakorlati hasznát nem látták, mivel a bikák túl agresszívek a szekérhúzáshoz vagy a szántáshoz. Arra az ökröket használják. Ezen kívül a tizenegy bikát tizenegy különálló, meglehetősen nagy karámban kellett tartani, nehogy megöljék egymást. Amikor a szerző 1995-ben meglátogatta a közösséget, akkor már feladták a tejtermelést, és bika-szanatóriummá váltak. A tejet a piacon vették, ami erőszakkal szennyezett, de mégis jobb, mintha egyáltalán nincs tej.

Ha reálisan felmértük, meddig mehetünk el az erőszakmentességben, még mindig fontos, hogy kövessük az etikát, amennyire lehetséges. Ha nem teszünk meg mindent, akkor tényleg szenvedést és tudatlanságot fogunk tapasztalni a jövőben. Annak a gondolatnak az elfogadása, hogy az etika megsértése jövőbeni szenvedést eredményez – ez az ellentéten történő meditáció – ezt állítja Vachaspati Mishra és Sankarácsárja az alkommentárjában."

Gandhi megmondja

Egy kis útravaló 2013-ra Mahatma Gandhitól, aki a 20. (és 21.) századi politikusok közül az egyik legszimpatikusabb számomra. Ami nagy szó, mert nem sok olyat tudnék mondani, aki egyáltalán szimpatikus :-) Nézzük akkor Gandhi tíz sorsfordító tippjét a MindBodyGreen cikke alapján, Robert Piper tollából:

Tíz gondolat Gandhitól, ami megváltoztathatja az életedet

Itt van az a tíz kedvenc sorsfordító gondolat, amit a 20. század egyik legnagyobb vezetője, Mohandas Gandhi inspirált:

1. Meg tudod változtatni a világot

"Légy az a változás, amit látni szeretnél a világban."

2. Gondolkodj pozitívan

"Az ember nem más, mint a gondolatai terméke. Amire gondol, azzá lesz."

3. Értékeld az életet

"Élj úgy, mintha holnap meg kéne halnod. Tanulj úgy, mintha örökké élnél."

4. Ne add fel

"Először ignorálnak, utána kinevetnek, aztán rád támadnak, végül nyersz."

5. Gyakorold az együttérzést  

"A szemet szemért csak megvakítja a világot."

6. Élj harmóniában

"A boldogság az, amikor összhangban van az, amit gondolsz, mondasz és cselekszel."

7. Bocsáss meg

"A gyengék sohasem tudnak megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága."

8. Meditálj

"Ma olyan sok mindent kell csinálnom, hogy két órát kell meditálnom egy helyett."

9. Szolgálj másokat

"A legjobb módja, hogy megtaláld magad az, ha elveszel mások szolgálatában."

10. Éld az életedet teljes mélységében

"Finoman, de megrázhatod a világot."

Az ellentmondó gondolatok

Újabb részlet Gregor Maehle Joga-szútra magyarázataiból:

"2.34. vitarká himszádajah krita-káritánumóditá lóbha-kródha-móha-púrvaká mridu-madhjádhimátrá duhkha-gjánánanta-phalá iti pratipaksa-bhávanam

vitarká – ellentmondó gondolatok; himszádajah – erőszak és a többi; krita – önmagunk által végrehajtott; kárita – mások által végrehajtatott; anumóditá – jóváhagyott; lóbha – mohóság; kródha – düh; móha - illúzió; púrvaka – megelőző; mridu – enyhe; madhja – közepes; adhimátrá – intenzív; duhkha – fájdalom; agjána – tudatlanság; ananta – határtalan; phaláh – eredmények; iti – mint; pratipaksa – ellentétes; bhávanam – kontempláció.

Az ellentmondó gondolatok, mint az erőszak és a többiek, amelyeket végrehajtunk, végrehajtatunk, vagy jóváhagyunk, és a mohóságból, haragból vagy mámorból fakadnak, akkor is, ha enyhék, közepesek vagy erősek, több fájdalmat és tudatlanságot fognak eredményezni. Ennek megértése jelenti az ellenkezőn történő meditációt.

Az ellentmondó gondolatok ebben az esetben mindazok a gondolatok, amelyek akadályt képeznek a jóga tilalmainak és előírásainak követésében. Elködösítik az igazság megértését és ezért tudatlanságot eredményeznek. Ez okból szenvedést fognak eredményezni a jövőben. A valóságban ezek az ellentmondó gondolatok, bár néha azt gondoljuk, hogy a spontaneitásunk, szabadságunk, egyéniségünk vagy kreativitásunk kifejeződései, igazából semmi másból nem táplálkoznak, mint a mohóságból, dühből vagy mámorból.

Egy nap például felkelünk, és kijelentjük: „Ma nem fogok gyakorolni.” A napi gyakorlás, még ha néha nehéz is megtenni, az tapasz (lemondás), a harmadik nijama. De ahelyett, hogy rájövünk: megszegtük az előírást, összezavarodunk, és elhitetjük magunkkal, hogy a nem gyakorlás a szabadságunk, spontaneitásunk, egyéniségünk és kreativitásunk kifejeződése. De ez a hiedelem semmi más, mint illúzió. Mivel megmámorosít bennünket az egónk és a nagyságunk, azt hisszük, hogy a gyakorlás elkerülése a szabadságunkat mutatja, és azok rabszolgaságát, akik minden nap gyakorolnak. Ha valóban szabadok vagyunk, akkor szabadok vagyunk gyakorolni, ahelyett, hogy az elménk rabjai lennénk, amely szolgáltatja az okokat, hogy miért ne gyakoroljunk.

A tapasz fenntartását a düh miatt is elmulaszthatjuk. Kifejezhetjük a dühöt és a frusztrációt az éltünkben amiatt a folyamatos szokásunk miatt, hogy az átmenetivel azonosítjuk magunkat. Ahelyett, hogy szabaddá válnánk azáltal, hogy elengedjük a dühöt, magunkkal visszük a gyakorlásunkba, és így megnehezítjük azt. Utána pedig kijelentjük, hogy a gyakorlás nehéz és unalmas, és ezért nem akarjuk csinálni. A gyakorlás önmagában szabad, spontán, egyéni és kreatív, mi vagyunk azok, akik kínszenvedéssé és vergődéssé tesszük.

Különösen, ha a mohóság motivál, ha túl akarunk lenni a gyakorláson, jobbá, erősebbé akarunk válni, meg akarunk hatni másokat, elismerést akarunk, akkor a gyakorlás kínzó teherré válik, ahelyett, hogy lélekemelő utazás lenne a szabadságba. A Bhagavad-gítában az Úr Krisna azt javasolja, hogy hódoljunk meg előtte a tetteink gyümölcseivel. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy elfelejtjük a nyereséget, a célt, és a hasznot, és csak azért csináljuk a gyakorlást, mert ott van, mi is ott vagyunk, és a matrac is ott van. Csak azért élünk, mert a világ létezik. Csak azért gyakorolunk, mert élünk. Nincs szükség további okokra. Ezt jelenti az üres szívvel végzett gyakorlás.

Egy másik ok, amit találhatunk a tapasz megtörésére, az unalom. Azt állítjuk, hogy untat a gyakorlás, de az unalom mögött igazából a düh húzódik meg. Mivel nem vagyunk hajlandók tudomást venni a dühünkről és elengedni azt, nem tudjuk megmondani az igazságot magunknak. Ha nem tudjuk megmondani az igazat önmagunknak (ami visszahozna a jelen pillanatba), akkor a figyelmünknek a múltba vagy a jövőbe kell vándorolnia. Ha a figyelmünk nincs ott a jelenben, akkor nem vagyunk jelen a gyakorlásunkban, ami unalmassá válik. Így vezet a harag az unalomhoz. Ha bármikor unatkozni kezdünk az életükben vagy a gyakorlásunkban, akkor meg kell keresni, hol rejtőzik a harag. Létezésünk minden pillanata, még ha egyszerűen csak lélegzünk is, a szépség megnyilvánulása lehet. Az unalom csak azt mutatja, hogy nem engedjük meg önmagunknak a jelenlétet."

Az Aranykor küszöbén

Elmúlt december 21-e, és még mindig itt vagyunk, változatlan formában, ahogy ígértem :-) A legádázabb világvége-jósok is kénytelenek voltak belátni, hogy ezúttal ismét melléfogtak, és a karácsonyi hangulat visszavonhatatlanul úrrá lett az egész világon, legalábbis annak a keresztény kultúrkörhöz tartozó részén. 

A szemfüles próféták azóta módosították a decemberi dátumhoz fűződő ezoterikus motívumokat, most már nem világvégéről, hanem korszakváltásról van szó, amelybe, ha akarjuk, ha nem, észrevétlenül átcsusszantunk 2012. 12. havában. Egyesek egyenesen kijelentik, hogy idén decemberben a felső erők döntése alapján az emberiség rezgésszintje átlépte a 21 Hz-es határt, bármit is jelentsen ez. 

Érdekes ez a feltételezés, hogy az ember tudatszintje csak úgy magától fejlődik, növekszik, mint a gomba a kiadós eső után. Nos, én úgy gondolom, hogy magától, automatikusan, vagyis anélkül, hogy tudatosítanánk, tudatosan koncentrálnánk rá és gyakorolnánk, semmi sem fog megtörténni, különösen a tudati fejlődés nem. 

Ahogy már többször is elmondtam, én nem hiszek egy olyan aranykor eljövetelében, amelyben valamilyen varázsütésre mindenki, karmájától és vágyaitól függetlenül felébred, és elkezdi tudatosan élni az élete minden pillanatát, mindig emlékezve arra, hogy ő egy örök szellemi lélek, és minden más, a test, az elme, az egó, az érzékek és az érzéktárgyak csupán átmeneti csomagolás, amelyet, ha ügyesek vagyunk, a jóga által képezve magunkat, felhasználhatunk arra, hogy "kicsomagoljuk" a lelkünket, megfosszuk az átmeneti fedőrétegektől.

Azt gondolom tehát, hogy a külső körülményektől többé-kevésbé függetlenül, mindenkinek önmagának kell megküzdenie az aranykorért, és akkor fog az bekövetkezni a számára, amikor megérdemli, vagy inkább egy kis idővel azután, amikor már éppen feladná. Azt szokták mondani, hogy az ember akkor szánja rá magát a változásra, amikor a változás fájdalma kisebb lesz, mint az ugyanolyannak maradás fájdalma. 

Nem hiszem tehát, hogy azt fogjuk észrevenni 2013-ban, hogy az emberek hirtelen tömegesen megváltoztak, és sokkal tudatosabbak lettek. Az aranykor mindenkinek egyénileg akkor jön el, amikor a karmája megengedi, amikor kiharcolja magának. 

A karácsonyi ünnep kapcsán azon gondolkodtam, hogy élményeket és érzelmeket ajándékozni sokkal jobb dolog, mint tárgyakat. Évek óta számos olyan ajándékot kapok, amelyek teljesen fölöslegesek, használhatatlanok a számomra. Idén volt az első olyan karácsony, amikor igazán örültem mindannak, amit kaptam, mert mindegyiket hasznosnak találtam. De még ennél is fontosabb az a szeretet, ami mögötte van. Igazából a szeretet az, amit mindannyian keresünk, amire mindannyian szomjúhozunk, és ha kapunk belőle eleget, ha nem, akkor is kötelességünk megosztani másokkal, szeretni és szolgálni másokat. 

Nem az a szegény ember, akit nincs aki szeressen, hanem az, aki nem tud szeretni, nem tudja megosztani az örömét másokkal. Ezt tanítja meg nekünk a jóga, és ha sikerül megtanulnunk, akkor egyre inkább azt fogjuk észrevenni, hogy minden szeretet, mindenkiben és minden élethelyzetben fel tudjuk ismerni az önzetlen és indokolatlan szeretetet.

Patandzsali azt mondja, hogy a prakriti célja az, hogy megtanítsa a purusát eredeti önvalójának megismerésére. A prakriti ezt a különböző élményeken keresztül teszi lehetővé a lélek számára. Ezeknek az élményeknek a szenvedés és élvezet megfelelő arányú keverékét kell képviselnie, az egyéni szamszkáráknak (előző benyomásoknak) és vászanának (feltételekhez kötöttségnek) megfelelően. Az anyagi természetre azt is szoktuk mondani, hogy az egyik tüskével ki tudjuk piszkálni a másikat, vagyis azokat a benyomásokat, melyek a prakritihez való ragaszkodást előidézték, újabb benyomásokkal tudjuk megváltoztatni, amelyek a felszabadulás felé visznek. 

Amikor a lélek eléri a kaivalját (felszabadulást), akkor az elme működése megszűnik, így nem érhetik további élmények. ebben az állapotban a tudat csupán jelen van, tapasztal, tudatosít, és mindezt önmagától teszi, mindenféle különösebb cél nélkül. Ugyanakkor eközben olyan mértékű eksztázist tapasztal a szamádhiban, ami messze felülmúl és ezért elfeledtet minden előző élményt és élvezetet. Úgyhogy további sikeres élményeket és a felszabadulás felé törekvést kívánok mindenkinek 2013-ra is, ne veszítsétek el a reményt és a lelkesedést, de ne is várjátok a csodát erőfeszítés nélkül. Az Önvalót csak az erősek ismerhetik meg, a gyengék örökre a önsajnálat és közöny posványában fognak fuldokolni.  

Dháraná és dhjána

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Dháraná – koncentráció

Az ősi szövegek a dháraná technikáinak több, mint száz formáját írják le. A következő pontban azonban egyetértenek: a dháraná csak akkor gyakorolható, amikor jártasságot szereztünk az ászanában, pránájámában és pratjáhárában, és nem előtte. A jógik akkor érik el a dháranát, amikor az akaratuk erejével fókuszálni tudják a figyelmüket a kiválasztott tárgyon. De mivel ezt a koncentrációt egy szándékos erőfeszítés táplálja, gyakran megszakadhat, ahhoz hasonlóan, mint amikor az internet-kapcsolat is gyakran megszakad, ha régi, tárcsázós vonalhoz kapcsolódunk.

Gyakorlati szempontból a dháranát a következő módon lehet gyakorolni: felvesszük a padmászanát, sziddhászanát, szvasztikászanát vagy vírászanát, és addig gyakoroljuk a pránájámát, amíg el nem érjük a légzésvisszatartást (kumbhakát). Amikor kumbhakában vagyunk, a kiválasztott helyen pihentetjük az elménket, a gyökércsakrával (múládhára) kezdve. Ahelyett, hogy csak vizualizálnánk a csakrát a helyén, a farokcsont mellet, és ennél megállva, a csakra bizonyos aspektusára koncentrálunk. Az első aspektus a földelem (prithví) szilárdsága. Utána továbblépünk a csakra szirmaihoz kapcsolódó szanszkrit betűkhöz (Ez a va, sza, sa és sha). A következő aspektus lehet a csakra mag-szótagja (bídzsáksara), a lam. Ezután koncentrálhatunk a csakra finom esszenciájára (a tanmátrára), ami a gyökércsakra esetében az illat. Ezen a ponton befejezhetjük a gyökércsakrára irányított koncentrációt, és továbbléphetünk a vízcsakrához (szvádhisthána). Az nincs meghatározva, hogy hány légzésvisszatartásig kell meditálni a csakra egyes aspektusain.

Dhjána – meditáció

A dhjána – meditáció csak akkor tud kibontakozni, ha jártassá váltunk a koncentrációban. Míg a koncentráció az akaraterőtől függ, a meditáció erőfeszítés nélkül jön létre. A kettő közötti különbség olyan, mint a betárcsázós és a szélessávú internet-kapcsolat között. A meditációban a tudatosság folyamatosan áramlik a meditáló felől a meditáció tárgya felé, és folyamatosan áramlik az információ a tárgyról a meditáló felé – hasonlóan ahhoz, ami a nagy sebességű fel- és letöltés közben történik egy internet-kapcsolatnál.

Tételezzük fel, hogy elegendő mértékben gyakoroltuk a koncentrációt, és ezért készen állunk arra, hogy belekezdjünk magának a meditációnak az izgalmas gyakorlásába. Azért használom az „izgalmas” szót, mert ha egyszer megfelelően koncentráltunk és láttuk a csakra különböző aspektusai mögött rejlő igazságot (vagyis a formája, elhelyezkedése, szanszkrit betűi, mag-szótagja, színe, durva eleme, mandalája és finom lényege), akkor mindet össze tudjuk illeszteni. A koncentráció e mélységében az erőfeszítés hirtelen megszűnik, és közvetlen kapcsolatba kerülünk a csakra mögöttes valóságával.

A csodálatos megnyílás, ami akkor történik, amikor eljutunk erre a szintre, az, hogy össze tudunk kapcsolódni azzal a dévával (isteni formával), amely minden egyes csakrában elhelyezkedik, vagy uralkodik fölötte (például a múládhára-csakrában az Úr Brahmá).

(A déva (isteni forma) kifejezést sajnálatos módon „istennek” szokták fordítani. A dévák nem istenek, Indiában pedig nincs politeizmus. A hinduizmus látszólagos úgynevezett politeizmusa csupán egy fátyol, amely a mélyebb monoteizmust borítja, amit az összes hiteles szentirat alátámaszt. Az isteni formák, vagy mennyei lények, amelyeket látunk, amikor sikeres a meditációnk, nem mások, mint az egy Legfelsőbb Lény megnyilvánulásai. Számos isteni forma létezik a meditáció céljaira, de csak egy Brahman van, ahogy az upanisadok, a Bhagavad-gítá és a Brahma-szútra tanítja számos helyen.)

Az isteni forma látványa bizalommal tölt el bennünket a fejlődésünk és odaadásunk iránt. A déva a mantra, vagyis a mag-szótag megnyilvánulása. Igazából a csakra, a hozzá kapcsolódó elem, és az uralkodó isteni forma mind a mantrából nyilvánul meg, amely az univerzum hangvibrációból történő teremtése során keletkezett.

A dhjánában, mivel folyamatosan össze vagyunk kapcsolódva a kontempláció tárgyával, többé nem váltogatjuk a figyelmünket a csakra egyik vagy másik aspektusa között (az elhelyezkedésről a színre, a szirmok számára, a mag-szótagra, a durva elemre, stb.) Ehelyett képessé válunk arra, hogy mindet együtt lássuk, mint egy összefüggő egységet. A gyökércsakra esetében például az isteni formát (az Úr Brahmát) a gyökér-mantra pszichológiai képviselőjének tekintjük, a gyökér-mantrát pedig az Úr Brahmá hang-képviselőjének, ugyanakkor a föld elemet Brahmá anyagi képviselőjének tekintjük, az Úr Brahmát pedig a föld elem isteni vagy mennyei képviselőjének; emellett a szaglás érzéke a föld elem finom képviselője, a föld elem pedig a szaglásérzék durva megfelelője. A föld elemet a múládhára jantra (geometriai szimbólum) is képviseli, ami egy négyzet, valamint a szirmok száma, ami négy. Mindezek az emberi lény mikrokozmoszában finom szinten a múládhára-csakraként jelennek meg. A dhjána alapjában fekvő igazságot mélyen kell kontemplálni, vagy spontán módon meg kell érteni, a temperamentumunktól függően.

Az ászanával és a pránájámával ellentétben, egy külső szemlélő (vagyis a tanár) számára nehéz ellenőrizni, hogy elértük-e a pratjáhárát, dháranát vagy a dhjánát. Az ászanát és a pránájámát lehet mennyiségileg mérni - mondhatjuk, hogy két és fél órát gyakoroltunk, és ezalatt nyolcvan pózt hajtottunk végre, és negyven légzésvisszatartást – de a belső ágak gyakorlását nem lehet ilyen könnyen megmérni."

Pratjáhára

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Pratjáhára – belső fókusz

A pratjáhára olyan technikák gyűjteménye, melyek segítségével befelé tudjuk fókuszálni az elmét, így lényeges előfeltétele a magasabb ágak gyakorlásának. Ideális esetben padmászanában vagy más hasonló, potenciális ászanában kell gyakorolni, és a kumbhaka (légzésvisszatartás) állapotában. A kumbhaka során eleinte a durva fizikai testen belüli pontokra koncentrálunk, ez az első szint. A második szintet akkor érjük el, amikor vizualizáljuk a finom fizikai test csakráit, és az elmét rajtuk nyugtatjuk. Ez a folyamat nagyon intenzívvé válik, amikor az ászana és pránájáma keretein belül gyakoroljuk. A gyakorlás időtartama alatt az érzékeket megakadályozzuk abban, hogy a szokásos módon összekapcsolódjanak az érzéktárgyaikkal, és így létrehozzuk a belső fókuszt.

A pratjáhára gyakorlása a következő elven alapszik: amikor az érzékek kapcsolatba kerülnek a külvilág tárgyaival (itt a tárgy bármit jelenthet, amit az érzékeinkkel érzékelni tudunk), a tárgyak a ragaszkodás vagy ellenszenv reakcióit váltják ki a szemlélőben, amelyek mind hajlamosak borzolni az elme tavának felszínét. Bizonyos tárgyak, amikor az elme kapcsolatba kerül velük, azonnali vihart eredményeznek. Ha ez megtörtént, akkor nehézzé vagy lehetetlenné válik az, hogy az elmét a meditáció eszközeként tudjuk használni. A pratjáhárában elkerüljük a külvilág zavaró hatásait úgy, hogy az elmét olyasvalamire rögzítjük, ami nem a külvilágban van, önmagunkba vonjuk vissza az érzékeinket, „ahogy a teknős vonja vissza a végtagjait” (Bhagavad-gítá 2.58.)

A pratjáhárára alkalmas tárgyaknak több kategóriája létezik, amelyeket elvileg a finomságuk szerint kategorizálnak. A gyakorló a durva tárgyakkal kezdi, amelyek az érzékek számára is észlelhetők. Ezek a tipikus dristik (fókuszpontok), mint az orrhegy, a szemöldök-központ, a nagylábujjak, a nyelv csúcsa, az orrnyílások, a szájpadlás legmagasabb pontja, a köldök, a boka, vagy más testrészek, és természetesen a bandhák, főleg a múla-bandha (gátzár).

Ha a jógi fókusza létrejött a durva szinten, akkor finom tárgyakat választ. A pratjáhárához használt tipikus finom tárgyak a csakrák. Először tisztán vizualizáljuk a múládhára-csakrát, és amikor a figyelmünk megállapodott ott, akkor továbblépünk a szvádhisthána-csakrához, satöbbi. Ebben a korai szakaszban, csak a csakra következő aspektusait vizualizáljuk: a szirmok száma, színe és az elhelyezkedése (a múládhára esetében ez négy szirom, sötétvörös a színe, és a farokcsont közelében helyezkedik el). Akkor váltunk jártassá a pratjáhárában, amikor a kumbhaka közben a csakrákon tudjuk tartani a fókuszt, egyikre a másik után irányítva a figyelmet, anélkül, hogy az érzékek észlelnék a külső tárgyakat."

Work in progress

Az utolsó két napra jobb idő lett, már reggel sem fázunk annyira gyakorlás közben. A csípőnyitás egyre kevésbé megy, nem baj, majd otthon kigyúrjuk. Jókat botoztunk reggelente a Kalarin, de volt egy leülős, fordulós lépés, amit Orsival mindketten nagyon utáltunk. Mindkét nap még beiktattunk egy futást délben a tengerparton, a többi időben pedig strandoltunk. Jól meg is kapott a nap plusz engem egy hullám odavágott, egy kicsit lehorzsolta a vállamat és az államat is. A nyakam és a derekam is megérezte a hullámlovaglást, de nem baj, majd otthon kijógázom.

Még Linóval is összefutottunk tegnap, éppen a piacról tartott a Peacock Hotel felé. Szerdán és csütörtökön nem hallottuk Lino csapatát a mantrát mondani, lehet, hogy telihold volt, vagy olyan korán kezdték, hogy nem hallottuk őket? Mindenesetre a parton voltak még ashtangások, mi meg csináltunk ott is egy pár ászanás fotót.

Csütörtök este Padma meghívott egy kis vacsorára, dált és zöldséges upmát főzött. Orsi persze most is csak gyümölcsöket evett, de jót beszélgettünk Padmával. Utána készülődtünk az eljövetelre, éjfélkor indulunk Trivandrumba, péntek délben már otthon leszünk. Jövő héten kezdem az órákat tartani, de vasárnap reggel már lesz közös gyakorlás, aki szeretne jönni, azt szívesen látjuk.

Jó volt a nyaralás, azt a konklúziót vontuk le Orsival, hogy meg kell tanulni a jelen pillanatban élni, mert az elme hajlamos arra, hogy mindig valami jövőbeni dologra várjon, ahelyett, hogy arra koncentrálna, ami most történik. Az ember mindig terveket készít, célokat tűz ki, de közben eltelik az élete, és igazából sohasem volt jelen teljes tudatossággal.

Érdekes jelenséget figyeltem meg például, amikor a strandon voltunk. A világítótorony mögötti kis strand félkör alakú, és a parttől kicsit beljebb van egy mélyebb rész. Amikor éjszaka dagály van, és nagy a hullámzás, akkor befolyik oda a víz, és nem lehet tőle rendesen megközelíteni a strandot. Ilyenkor a napágyas fiúk árkokat ásnak a homokba a tenger felé, és úgy próbálják lecsapolni a keletkezett mocsarat, több-kevesebb sikerrel. Illetve másnapra újból megtelik a tavacska, és lehet elölről kezdeni a melót.

Meg is jegyeztem Orsinak, hogy ehelyett csak egyszer kellene áthordani a homokot a strand hátsó részébe, hogy a tenger felé lejtsen, és akkor minden reggel magától lefolyna a víz, nem kellene csatornázni. Utána rájöttem, hogy itt nem az a cél, hogy véglegesen és hatékonyan megoldjunk egy problémát, hanem az, hogy legyen mit csinálni. Ez a karma-jóga elve. Mindig csinálsz valamit, de nem ragaszkodsz az eredményhez, és másnap kezdheted elölről az egészet. A brit gyarmatosítók is ezzel a mentalitással jöttek ide, hogy majd ők megszerveznek itt mindent, hatékonyan, pedánsan. Az indiaiakat meg nem érdelekte, aztán száz év után el is mentek a britek, és az indiaiak most is boldogabban élnek, mint brit honfitársaik, pedig anyagilag nem olyan jók a körülményeik.

Valahogy a gyakorlásunkkal is így vagyunk. A nyugati elme eredményeket akar, lineáris fejlődést, újabb és újabb sorozatokat, ászanákat, nehézségi fokokat, egészen a dicsőséges szamádhiig. Az indiai elme pedig elégedett azzal, hogy csak gyakorol, és nem érdekli, hogy látszólag közelebb van-e a tökéletességhez, vagy éppen távolabb, vagy ugyanott. Csak gyakorol, gyakorol, és a többi az jön magától. Mert a szamádhit nem érhetjük el a saját erőfeszítésünkből, csak Isten kegyelméből. Legalább ez alkalommal is megtanultam valamit, úgyhogy én is gyakorlok tovább, ha jobban megy, ha rosszabbul.

A fogadalmak betartása

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.33. vitarka-bádhané pratipaksa-bhávanam 

vitarka – ellentmondó gondolatok; bádhané – megzavar; pratipaksa – az ellentéte; bhávanam – kontempláció.

Ha ellentmondó gondolatok zavarják meg a tilalmak és előírások betartását, akkor az ellenkezőjén kell meditálni.

Ha például a gyűlölet gondolatai támadnak meg, akkor azt javasolja Patandzsali, hogy gondoljuk végig, hová vezetnek ezek a gondolatok. Végül is, miénk az agyunk, mi tápláljuk, mi védelmezzük, mi tartjuk melegen, mi pihentetjük, és nekünk van jogunk megmondani, hogy mire gondoljon. Mi vagyunk az agyunk tulajdonosai, és nem fordítva.

Ha engedélyezzük magunknak a gyűlölet gondolatait, akkor idővel erőszakos cselekvéssé változhatnak. Ez karmikus visszahatást és még több erőszakos gondolatot eredményez. Ha pedig a bennünket körülvevő társadalom vissza akarja fizetni a negatív tetteinket, akkor nehéz lesz gyakorolni. Meg kell értenünk, hogy azok a gondolatok és tettek végzetesek lesznek ránk nézve hosszú távon.

Az ellentéten történő meditáció segítségével egy időre elkerülhetjük a további káros hatást. De ha megszilárdultunk a gyakorlásban, és felismertük, hogy a környezetünkben lévők ugyanannak a határtalan tudatnak a kifejeződései, amely a miénk is, rájövünk, hogy semmi értelme a torkuknak esni. Ha tudásra (gjánára) tettünk szert, akkor együttérzők leszünk másokkal. Addig pedig követnünk kell az etikai kódexet; máskülönben még mélyebbre bonyolódunk a feltételekhez kötött létbe, ami pedig még kevésbé elérhetővé teszi számunkra a gjánát. Ezt a témát részletezi tovább a következő szútra."

A három tenger

Vasárnap reggel Kanyakumáriba indultunk, ami India legdélibb pontja. Én már kétszer megjártam, de Orsi is szerette volna látni. Ugyanannál az utazási irodánál fizettük be, ahol a Ponmudi utat, ezúttal reménykedve, hogy nem hagy ki semmit a sofőr az úticélok közül.

Rögtön a palotával kezdtük, ami Padmanabhapuramban volt. A 17. századból származott, Marthandavarma király lakott benne. A palota hétfőnként zárva van, ezért tettük vasárnapra a kirándulást. Szép volt, főleg a földszinti táncterem, amit szép faragott oszlopok díszítettek. Utána a Suchindram templom felé vettük az utat, ahová negyed egyre értünk. Ilyenkor a fő oltár már zárva szokott lenni, így azt nem is láttuk. Van egy hatméteres Hanumán-múrti abban a templomban, meg sok más múrti is, csakhogy mindegyik egy-egy sötét kamra mélyén lapul, és fekete kőből van kifaragva, így egy szál gyertya fényénél nem lehet túl sokat látni belőlük. A templom előtt két jókora, szanaszét faragott szekér állt, biztos valami felvonulásra viszik majd a múrtikat.

Egyébkét itt Keralában nagyon sok keresztény templom van, mindenfelé adventi bulik, karácsonyi készülődés, több méteres télapók és trópusi karácsonyfák láthatók. Ha valaki csak Keralát látja Indiából, akkor nem is gondolná, hogy itt azért a hinduizmus a legelterjedtebb vallás, az iszlám és a kereszténység csak utána jön.

Egy óra felé megérkeztünk Kanyakumáriba, ahol viharos szél fogadott, és jól felkorbácsolta a vizet. Olyannyira, hogy a kompok nem is közlekedtek, így nem tudtunk kimenni a Vivekananda Rock-ra, ahogy az előző két alkalommal. Ezen a szigeten meditált Swami Vivekananda. Helyette megnéztük a Gandhi Memorial-t, amely azon a helyen áll, ahol Gandhi hamvait beleszórták a tengerbe. Még egy kicsit bazároztunk, megáztattuk a lábunkat a vízben a három tenger találkozásánál. A templom délután négyig zárva volt, így akörül is csak kívülről tettünk egy kört.

Itt aztán volt mindenki - láb nélküli leprás koldus, félkarú tenyérjós, mindenféle orákulumok, szadhuk és torzszülemények. Az egyiknek térdig érő raszta haja volt, és sáfrányszínű ruhában üldögélt. A déli csücsök nem annyira népszerű a külföldi turisták körében, ide inkább az indiai zarándokok és turisták jönnek, de azok szép számmal. Fél három felé visszaindultunk, és így Kovalamban volt még időnk fürdeni egyet, és este elmenni vacsorázni.  

Hétfőn ki kellett pihenni az utat, úgyhogy délelőtt ejtőztünk, délben futottunk egyet, délután meg kimentünk a strandra, de mire kijöttem a vízből, már el is kezdett szemerkélni az eső, ami amolyan londoniasan el sem állt egészen estig. Így shoppingolással, ajándékok beszerzésével múlattuk az időt.

kedden újra dupla edzés, jóga plusz kalari is volt már. Valamiért azt tapasztalja az ember, hogy minél többet alszik, annál nehezebben megy a kelés, de azért lenyomtuk a gyakorlást. Ma Linóék beelőztek, pont előttünk mondták el a mantrát 5 óra 51-kor. Ambarish még betett egy-két szivatós lépést a Kalariba, de azért túléltük. Délelőtt ismét nagy bealvás a borongós időben, most már jó lenne azért, ha sütne is egy kicsit, amíg még itt vagyunk.

Ilyenkor le is hűl az idő egy kicsit, reggel már egyenesen fázunk gyakorlás közben. Délelőtt ismét borús volt az idő, úgyhogy punnyadás volt, délben futottunk három kört a parton, majd kimentünk a strandra. A napozás megint kudarcba fulladt, viszont úsztam egy jót a csendes tengerben. Remélhetőleg az utolsó két nap azért még napos lesz, különben fehéren megyek haza.

Nijama

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.32. saucsa-szantósa-tapah-szvádhjájésvara-pranidhánáni nijamáh 

saucsa – tisztaság; szantósa – elégedettség; tapah – lemondás; szvádhjája – az önvaló tanulmányozása; ísvara-pranidhánáni – és a meghódolás Isten előtt; nijamáh – előírások.

A tisztaság, elégedettség, lemondás, az önvaló tanulmányozása, és a Legfelsőbb Lény iránti odaadás az előírások.

Míg a tilalmak kifelé irányulnak, és harmóniát teremtenek köztünk és a környezetünk között, az előírások (nijamák) befelé irányulnak és a gyakorlás alapmedrét alkotják. A tisztaság (saucsa) a test és elme tisztaságára vonatkozik. A test tisztaságát a higiéné, a tiszta és természetes ételek fogyasztása és a függőséget okozó anyagok kerülése által érhetjük el. Az elme tisztaságát a mohóság, féltékenység, irigység, gyűlölet, harag stb. és a velük kapcsolatos érzelmek és gondolatok elkerülése által gyakorolhatjuk, jól tudva, hová vezetnek az ilyen gondolatok.

Az elégedettség (szantósa), a második előírás egy nagyon érdekes fogalom. A modern indiai szóhasználatban a „szantósa” kifejezés egyenértékű a boldogsággal. Sok száz évnyi nevelés ültette el mélyen azt a megértést az indiai elmében, hogy a boldogság a vágyakozás ellentéte, és csak akkor élhetjük át a boldogságot, ha minden sóvárgást feladunk, és teljesen elégedetté válunk.

Mennyire elüt ez a nyugati felfogástól! Azt tanítják nekünk, hogy vizualizáljuk az álmainkat, ami általában egy yachtot, magánrepülőgépet, sportkocsi-gyűjteményt, különböző égöveken fekvő luxusvillákat, 50 000 dollár értékű divatruházatot stb. jelent, és mindezt úgy kell elképzelni, hogy a pezsgő végtelen folyamával mossuk le. Miután befejeztük az álmaink vizualizálását, motiválni kellene magunkat. Igen, rendelkezünk az akaraterővel és a képességgel a változásra. Igen, rendelkezünk a képességgel és az intelligenciával ahhoz, hogy megtegyük, amit kell. és semmi sem állíthat meg.

Miután mozgásba hoztuk a motivációs folyamatot, tervet készítünk a cél elérésére. Utána olyan vehemenciával lendülünk cselekvésbe, hogy minden, ami köztünk és a célunk között van, az vagy száműzetik, vagy keresztülgázolunk rajtuk, legyen az ellenfelek, versenytársak, konkurens cégek, külföldi kormányok és kultúrák, bennszülött törzsek, érintetlen tájak, vagy kihalófélben lévő állatfajok, növényféleségek.

Pontosan ez a hozzáállás tette képessé a nyugati kultúránkat arra, hogy leigázzon és szétdúljon szinte minden országot a világon, és felfalja őket. Boldoggá váltunk ettől a folyamattól? Aligha, inkább még mohóbbá. Ha felismernénk, hogy az összes boldogság, amit keresünk, már eleve a szívünkben van, akkor nem kellene átkutatnunk és elpusztítanunk érte az egész világot. A béke az elégedettséggel kezdődik. Csak akkor leszünk léggé csendesek, hogy meghalljuk, mit kell tenni, ha elégedettek vagyunk a mosttal. Máskülönben ezt a csendes hangot elnyomja az eltúlzott és elképzelt igényeink kiabálása.

A további három előírást már említettük a krijá-jóga, vagyis a cselekvés jógája leírásánál. Mivel a 2.1. szútrában már le voltak írva, itt megelégszünk egy rövid áttekintéssel. A lemondás (tapasz) az a képesség, hogy szembenézzünk a nehézségekkel. Még ha nehézségeket is tapasztalunk a gyakorlás során, nem szabad feladni. A sikeres gyakorlók is keresztülmehetnek akár több évig tartó nehéz időszakokon. Az ilyen nehézségek közepette válik belőlünk igaz jóga-kutató, máskülönben sekélyes amikor-jólesik-gyakorlók maradunk. ilyenkor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy mi az, amit hajlandók vagyunk feladni, hogy elérjük a szabadságot. Számítanunk kell rá, hogy amikor gyakorolunk, fognak olyan dolgok történni, amik próbára tesznek bennünket. A gyakorlás tisztító hatása időnként kellemetlen lehet, a múltbeli tetteink függvényében.

A negyedik előírás az önvaló tanulmányozása (szvádhjája), ami Vjásza szerint a szent Óm szótag zengetése. Először hangosan énekeljük, utána csendben, utána pedig halljuk. Az önvaló tanulmányozásának másik aspektusa Vjásza szerint a móksa-sásztra, vagyis a felszabadulással kapcsolatos szentírások tanulmányozása. Elvileg ez az Upanisadokat és a belőlük származó rendszerek tanulmányozását jelenti, például szánkhja, jóga és védánta.

Az utolsó előírás a Legfelsőbb Lény (Ísvara) iránti odaadás. Az, hogy a forma nélküli határtalan tudatnak (nirguna brahmannak), vagy egy formának adjuk át magunkat, mint Krisna, a keresztények Istene, vagy az Anyaistennő (szaguna brahman) elsősorban a gyakorló személyiségétől függ. Az összes forma és a forma nélküli is érvényes. Az odaadás azt jelenti, hogy minden tettünkkel meghódolunk a Legfelsőbb Lény előtt. Azt, hogy ez a meghódolás nem egy lényegtelen, járulékos technika, az 1. 29. szútra is alátámasztja, ahol Patandzsali azt mondja, hogy a Legfelsőbb Lény iránti meghódolásból származik a szamádhi és a jóga kilenc akadályának megszűnése."

Honeymoon Yoga

Péntek reggel van, elérkezett az esküvő napja. Természetesen mysore Class-al nyitottunk Padmánál, meg is jegyezte, hogy nem nagyon találkozott még olyan párral, aki jógázott volna az esküvője napján. A jóga után Orsi elszaladt a Beauty Ladyhez, mert még sohasem volt rajta szári. A két hölgy a Beauty szalonban meglepő gyorsasággal, fél óra alatt igazi menyasszonyt varázsolt belőle, finom smink, jázminfüzér a hajban, tökéletes esésű szári. Nekem nagyon tetszett :-).

Kilenc után pár perccel értünk fel a kis templomhoz, amit éppen átépítenek, így az esküvő egy kis nádfeldeles kunyhóban zajlott, de az is szépen fel volt díszítve. A pap elkérte a nevünket és az arany nyakláncot, amit esküvőkor szokás a menyasszony nyakába tenni, hogy megszentelje az oltáron. Elvégezte az imádatot, virágot is kellett szórni az oltárra, amelyen Avadhurhura Devi múrtija díszeleg. A hindu mitológiában Durga Devi az anyatermészet, az anyagi energia istennője, és Indiában sokan imádják, hogy beteljesítse az anyagi vágyaikat. A Visnu-hívők is tisztelik, illetve minden transzcendentalista, aki felszabadulásra vágyik, mert amíg Maya Devi nem enged el a szorításából, addig senki sem érheti el a felszabadulást.

A pap ezek után egy több kilós virágfüzért varázsolt elő a kicsinyke oltárról, amit Orsi a nyakamba rakott, majd én is egyet az övébe. Ekkora virágfüzért még életemben nem kaptam, az biztos. A nyakába raktam a láncot, majd a homlokára festettem a hűséget jelképező piros kumkum-csíkot. A pap egymás kezébe tette a kezünket, és háromszor körbe kellett vezetnem Orsit a tűz körül, miközben a jelenlévők virágokat szórtak a fejünkre. Utána kaptunk még egy-egy csokrot is a kezünkbe, és kezdődhetett a fotózkodás, meg a gratulációk. Az egyetlen magyar Rita volt, aki Trivandrumban Kalarit tanul, és akkor ismertük meg, amikor megérkeztünk. Felkértük fotósnak, úgyhogy a sok kép mind az ő műve.

Ott volt még Padma, a jógatanárunk, Vinay, aki a Kalari sálát vezeti (sajnos Ambarish éppen hazament, úgyhogy ő nem volt itt), és Saji, a hotel tulajdonosa. Ő nagyon beérezte az egész esküvőt, miután a templomban végeztünk, lekísért minket a szállodába. leültetett a medence partján, és a kezünkbe adott egy-egy narancslevet, majd egy-egy banánt. Enni, illetve inni kellett belőlük egy kicsit, és utána megetetni egymást, ez a helyi szokás. Jó szokás, lehet, hogy máskor is fogjuk gyakorolni :-). Utána lesétáltunk a hatalmas virágfüzérekkel a nyakunkban a világítótorony mögötti beachre, mert ott is akartunk fotózni. A riksások meg a strandon munkálkodó napágyas csapat is lelkesen üdvözölt bennünket.

Amikor megvolt a fotózás, kicsit kifújtuk magunkat, majd átsétáltunk Vinayhoz, mert nála volt megrendelve az esküvői ebéd. Vinayék speckó keralai ájurvédikus konyha szerint főznek, nagyon finom ételeket készítettek, amiket banánlevélen szolgáltak fel. Tizen lehettünk az asztal körül, a Vinaynál lakó olasz csoportot is meghívtuk. Ők Lino workshopjára jöttek, és vannak köztük jógatanárok is. Padma is ott volt, úgyhogy kellemesen elköltöttük az ebédet, mondjuk Orsi csak gyümölcsöt evett, így nekem jutott az ő adagja is.

Ebéd után nem sokkal már a strandon ünnepeltük az esküvőt napozással és fürdéssel, majd este még elmentünk egy esküvői vacsorára a Hotel Californiába. Ma nem sikerült olyan jól választani, Orsinak még hányingere is lett, amikor hazaértünk. Egy éretlen csiku-gyümölcs tette fel a pontot az i-re és jó nagyot hányt a wc-be. Szerencsére ő szeret hányni, így inkább feldobódott tőle, mintsem hogy kétségbe esett volna.

Másnap kicsit nehezen keltünk, de azért lenyomtuk a gyakorlást, elkezdtük a kettes sorozatot. Linoéknál szünnap volt, úgyhogy a jógások egész nap mindenfelé a parton meg az éttermekben lazultak. Mi is jó sokat napoztunk, le is égtünk egy kicsit. Vasárnapra beterveztünk egy kirándulást Kanyakumáriba, de arról majd holnapután beszámolok, most már eleget írtam.  

Padmászana és pránájáma

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Padmászana – az erő nyugvóhelye

Nem a véletlen műve, hogy a bölcseket, jógikat, istenségeket és sziddhákat általában padmászanában ábrázolják. Nem találunk olyan festményeket vagy faragásokat, amelyeken széken ülnek. Miért? Mert a padmászana az erő nyugvóhelye. A padmászanát a padmáról, vagyis a lótuszvirágról nevezték el, ami az indiai folklórban az isteniség szimbóluma. Az indiai írások gyakran a csakrákat (az isteni erő finomfizikai központjait a testen belül) szintén lótusznak nevezik. Az istenségek vagy bölcsek ábrázolásai, amint lótuszvirágon ülnek, vagy lótuszülésben vannak, arra utalnak, hogy az ábrázolt személy spirituális erővel van felruházva. A padmászana az ideális jógapóz a pránájáma (légzésvisszatartás és -nyújtás) gyakorlásához.

A meditáció modern oktatói sietve megjegyzik, hogy nem kell lótuszülésben ülnünk ahhoz, hogy meditálni tudjunk. Ez igaz, nem kell. Azonban a padmászana komoly mértékben felerősíti a meditáció és pránájáma összes formáját. Amikor padmászanában ülünk, a gerinc erőfeszítés nélkül felveszi természetes dupla-S kanyarulatát, ami szükséges a prána (isteni energia) felemelkedéséhez, amelyet néha Kundalinínek is neveznek. A padmászana egy szilárd háromszöget hoz létre a törzs számára, ami megakadályozza a jógit abban, hogy felboruljon a prána löketeitől. A padmászanában a tenyereket ás talpakat elfordítjuk a földtől az ég felé, ami által be tudják fogadni az isteni energiát, ahelyett, hogy a befogadó földbe továbbítanák az energiát.

Pránájáma – légzéskontroll és -nyújtás

Amikor a jógi jártas az ászanában, akkor a légzés megnyújtása megtörténhet a pózok közben is. Más szavakkal, a kettő nem különálló gyakorlat, hiszen felvesszük az ászanát, hogy gyakoroljuk a pránájámát. A pránájáma nagyon is jelentős hatásait három csoportra oszthatjuk:

1. Az előzőleg szétszórt prána koncentrálttá válik.
2. A prána áramlása kiegyensúlyozódik a nádík szoláris és lunáris rendszere között.
3. A prána megáll a nádí-rendszer központi csatornájában, ami által az elme visszatér a szívbe."

A jóga első három ága

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

" Jama – a tilalmak

 A jama öt tilalomból áll. A második taggal, a nijamával (előírások) együtt ezek a korlátozások alkotják a karma-jóga alapját. Az öt tilalom a következő:

1. Ne árts másoknak!
2. Légy igazmondó!     
3. Ne lopj!
4. Csak a törvényes partereddel élj nemi életet!
5. Ne légy mohó!

Ha az eltökéltségünk, mellyel e tilalmakhoz ragaszkodunk, nem szilárd, akkor lehet, hogy vissza fogunk élni azokkal a komoly képességekkel, amelyekre a jóga által szert tehetünk. Ezek nem csak üres szavak. A jóga hosszú története során számos gyakorló erre a sorsra jutott.

Nijama – az előírások

Ha már elköteleztük magunkat az átalakító hatású jamák követése mellett, elkezdhetjük alkalmazni a következő öt nijamát (előírást):

1. Külső és belső tisztaság
2. Elégedettség
3. Egyszerűség
4. A szentírások tanulmányozása
5. Meghódolás a Legfelsőbb Lény előtt

Természetesen a nijama csak akkor fog eredményeket hozni, ha az első ág, a jama keretein belül követjük.

Ászana – testtartások

Ha a gyakorló az élete részévé tette a jamát és a nijamát, akkor elkezdheti az ászana (testtartások) gyakorlását. Több száz jógapóz létezik, melyek gyakorlása erőssé és hajlékonnyá teszi a testet, felkészíti a prána felemelkedésére, és visszaállítja a test három biológiai erőjének, a dósáknak (váta, pitta, kapha) az egyensúlyát. Így eltávolítja a Patandzsali által felsorolt különböző akadályokat, mint a betegség és a merevség (Jóga-szútra 1.30.). Az ászana, pránájámával kombinálva, még több akadályt képes eltávolítani, mint a kétség, hanyagság, lustaság és érzéki élvezet. A legfontosabb azonban az, hogy az ászana alkotja a helyes meditáció alapját. A pózok gyakorlása felkészíti a testet arra, hogy hosszú ideig tudjunk ülni a fő meditációs pózokban, amelyek a padmászana (lótuszpóz), sziddhászana, szvasztikászana, és a vírászana (jegyezzük meg, hogy a pózok elnevezései némileg különböznek az egyes ászana-iskolákban). A padmászana mindenek felett a legfontosabb ezek közül, lásd a következő bekezdést."