2012. november 30., péntek

2012.12.21. - Itt a vége, fuss el véle?

Többször írtam már a Világvégéről, mindig amikor éppen volt egy aktuális dátum, amire jósolták. 2000-re is mondtak mindenfélét, és közben több Végítélet napját, meteorit-ütközést meg egyebeket is átvészeltünk. Asztrológus koromban még úgy fogalmaztam meg, hogy nem éri meg Világvégét jósolni, mert ha nem jön be, akkor kiröhögnek, ah meg bejön, akkor úgysem tapsol senki sem.

De komolyra fordítva a szót, az elmúlt években mindenféle természeti katasztrófákat jósoltak idén decemberre, ami úgymond eltörli a ma ismert civilizációt, és új világrend vagy társadalmi rendszer lép a helyébe. Ahogy közeledik a dátum, és mindenki látja, hogy a nap még mindig ugyanúgy felkel reggel, és lenyugszik este, a föld sem billent ki a mágneses tengelyéből, a tengerek sem árasztották el a szárazföldet, sőt, a természeti környezet meglepően jól viseli az ember ön- és környezetpusztító életmódját, finomodnak a jóslatok. A bioszféra ugyanis sok mindent képes elviselni, akár még egyszer ennyi ember is el tudna tengődni a földön, persze lehet, hogy nem annyira tágasan és luxus körülmények között, mint amit egyesek megszoktak.

Nem nagyon beszél már senki olyan mértékű kataklizmáról, ami az emberiség jelentős részét rövid időn belül kipusztítaná, és a gazdasági világválság sem fenyeget a bankrendszer közeljövőben történő megszűnésével (sajnos), bár én például egyre inkább híve lennék a közvetlen árucserének. Szóval a gazdasági rendszer, amibe a fogyasztói társadalom beágyazódott, szintén marad. Mégpedig azért, mert a fogyasztói társadalmat az emberek vágyai, mohósága tartja életben. Ha kihozzák az Iphone 5-öt, akkor mindenki megveszi, vagy legalábbis sokan. De aki nem, annak is most már érintőképernyős okostelefonja van, hátha attól okosabbnak tűnik :-). 

Éppen ezért a világvége-jósok közül is egyre többen szavaznak az utolsó opcióra, mégpedig arra, hogy az emberek gondolkodásmódja, értékrendje fog megváltozni. Arról már korábban beszéltünk, hogy sokan vannak, akik kívülről várják a problémáik megoldását, kezdve a messiásváró vallásoktól, az UFÓ-hívőkön át és a mindenféle ezoterikus  tanok követőink keresztül egészen azokig, akik úgy látják, hogy a várva várt Világvége meg fogja oldani a problémákat az életükben. Úgy látszik, az általános tendencia most már nem is az, hogy félni kell a világvégétől, atombunkereket építeni és a túlélésre játszani, hanem inkább az, hogy várni kell, mert valamilyen csoda folytán véget vet a szenvedésünknek, és utána jobb lesz. Félnivaló ugyanis mindig lesz, de erről már beszéltünk, hogy az ember általában bevonzza a félelme tárgyát, mivel tudat alatt negatív ragaszkodást táplál iránta.

Nos, én szkeptikus vagyok minden külső csodavárást illetően. Az én álláspontom az, hogy minden pontosan ugyanígy fog maradni, ahogyan most van. Ugyanazokkal a problémákkal fogunk szembenézni december 22-én, mint az előző nap, ha egyáltalán van elég őszinteségünk, hogy szembenézzünk velük. Ilyenkor szokott eszembe jutni az a közkézen forgó idézet, hogy "A kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt a fényt az alagút végén lekapcsolták." Nos, a reményt sohasem szabad feladni. A küzdelmet sohasem szabad abbahagyni. Akkor sem, ha látjuk a fényt, és akkor sem, ha nem látunk semmit. ha van alagút, akkor vége is van valahol, és addig kell mennünk, amíg el nem jutunk a végére. És elsősorban tőlünk függ, hogy milyen közel van a vége, és hogy megtaláljuk-e. A világ csak annak számára börtön, akinek a tudatát befedi a tudatlanság, A megvilágosodott, felébredt lélek számára csak a Fény létezik, nincs sötétség, nincsenek falak, nincs alagút. Csak a szabadság.

Nem hiszek azonban abban sem, hogy hirtelen, mint valami varázsszóra, december 21-én az embereknek tömegesen meg fog változni az értékrendje és az életszemlélete. Ehhez ugyanis megint csak vagy egy erőteljes külső élményre van szükség, ami tömegesen nem valószínű, hogy elő fog fordulni, vagy módszeres belső munkára, erőfeszítésre a spirituális fejlődés terén.

Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy elérje a magvilágosodást, akár egy szempillantás alatt is. Csakhogy ehhez nagyon komoly eltökéltségre, motivációra van szükség. A komoly belső változásokat komoly munkának kell megelőznie, és ez, ha a realitás talaján maradunk, akkor a legtöbbször több életen keresztül tartó erőfeszítést igényel. Azok az emberek, politikai, vallási, spirituális vezetők, akik megváltoztatták a világ arcát, valószínűleg több életen keresztül készítették elő azt, amit ebben az életükben sikerült véghezvinniük. 

A változás tehát lehetséges, de mindenkinek magában kell felfedezni az erőt és az elszántságot, hogy megváltoztassa a látásmódját, megváltoztassa az életét. Éppen ezért ez valószínűleg nem fog egyik napról a másikra tömegesen bekövetkezni. A legtöbb ember ugyanis annyira bele van ragadva a karmikus problémáiba, hogy lassan, kitartó munkával tud csak változtatni az életén.

Szóval nem lesz forradalom, se véres,  se vértelen, de a szív forradalmát mindenki már ma elkezdheti, nem is kell decemberig várni. És ha nem kezdi el idén, akkor jövőre is ráér belevágni. Csak ne halogassuk, mert akkor sohasem fog eljönni az a pillanat, amikor elindulunk önmagunk felé. A küzdelem, a problémák, az élet maradnak ugyanolyanok, amilyenek voltak, december 21-e után is. Semmivel sem lesz könnyebb, sőt, még az is lehet, hogy nehezebb lesz, bár az is erősen szubjektív nézőpont kérdése. Ugyanakkor a lehetőség, hogy elérjük a tökéletességet, ráébredjünk valódi, örök, lelki természetünkre, szintén ott van, mint ahogyan mindig is volt. Karnyújtásnyira, vagy elérhetetlen messzeségben - ki hogyan látja. Nem lesz se könnyebb elérni, se nehezebb. Ugyanaz a kihívás, ugyanaz az élet, ugyanazok a félelmek. Mit cipelsz tovább magaddal - te döntöd el. 

A lélek örök és elpusztíthatatlan, úgyhogy ebből a szempontból végülis végtelen idő sé lehetőség áll a rendelkezésünkre. Mégse érdemes vesztegetni az időt, mert nincs mire várni. Nem lesz könnyebb, legfeljebb nehezebb lesz, ha az eltökéltségünk helyett a félelmeinket és a tehetetlenségünket tápláljuk. Aggódnunk sem kell, meg félnünk sem kell, hiszen ami örök, az nem pusztulhat el, ami pedig átmeneti, annak létét úgysem tuduk meghosszabbítani. A döntés mindig a miénk - melyiket választjuk, az örök életet vagy az átmeneti, tünemény világot. A boldogságot úgyis csak önmagunkon belül találhatjuk meg, a külső élmények csupán az odavezető út részét képezik. Tanuljuk meg mindegyikből, amit kell, és haladjunk tovább önmagunk felé. Ez az életünk valódi célja, most és mindörökké.

2012. november 29., csütörtök

A jóga nyolc ága

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.29. jama-nijamászana-pránájáma-pratjáhára-dháraná-dhjána-szamádhajó 'stávangáni

jama – tilalmak; nijama – előírások; ászana - testhelyzetek; pránájáma – a légzés irányítása; pratjáhára – az érzékek visszavonása; dháraná – koncentráció; dhjána – meditáció; szamádhajasz – és a szamádhi; astau – nyolc; angáni – ág.

A tilalmak, előírások, testhelyzetek, a belső levegő irányítása, az érzékek visszavonása, koncentráció, meditáció és szamádhi a nyolc ág.

Patandzsali nyolc ágat sorol fel. Vjásza (Mahábhárata), Jágjavalkja (Jóga-jágjavalkja) és Vaszistha (Vaszistha-szamhitá) ugyanezt a számot említik. Egyes források, például Gheranda Risi szaptánga-jógája (Gheranda-szamhitá) hat vagy hét ágat sorol csak fel. Ezek a számok úgy alakulnak ki, hogy elhagyják az első két ágat, az etikát. Mivel minden élethelyzetben gyakorolnunk kell az etikát, a későbbi tanítók azzal érveltek, hogy ezek az ágak nem kizárólagosan a jógára vonatkoznak, és így nem szükséges a jóga ágaiként említeni őket.

Egy másik érv, amit fel szoktak hozni, az, hogy az etikát nem kell feltétlenül belevenni, mivel nem járul hozzá közvetlenül a szamádhihoz. A 2.45. szútrában azonban Patandzsali azt mondja, hogy a szamádhit a Legfelsőbb Lény előtti meghódolás által érhetjük el. Mivel a legfelsőbb előtti meghódolás (ísvara-pranidhána) az utolsó a tíz etikai szabály közül, ezzel megalapozza azt, hogy az etika nem csak hozzájárul a szamádhi eléréséhez, hanem alapvető összetevőinek egyike is.

Főként a középkori hatha-szövegek voltak azok, amelyek száműzték az etikát. Ez egybeesett az etikai törvények általános fellazulásával, ami ahhoz a helyzethez vezetett, hogy a nők nem hagyhatták el az otthonukat anélkül, hogy vörös pöttyöt nem festettek volna a homlokukra. A jógik arra használták az összegyűjtött erejüket, hogy nőket hipnotizáljanak és szexuálisan kihasználják őket. A hipnózis a harmadik szemet (ágjá csakrát) célozza meg, és úgy tartották, hogy a vörös pötty megvédi viselőjét az ilyen támadásoktól. A tizennyolcadik század végére annyira elterjedt a törvénytelenség a jógik között, hogy India számos vidékén a „jógi” és „gazember” kifejezést felcserélhetően kezdték használni. India egyes ortodox köreiben még most is elutasítják a jógikat, mint okkult hatalomra törekvő embereket, bár ez egy történelmi degeneráció. Eléggé szomorú, hogy gyakran a jógának ez a nem hiteles oldala az, ami a nyugatiakat vonzza.

A kezdőknek fokozatosan kell gyakorolniuk a nyolc ágat, ezért a jamával kell kezdeni, és nem a szamádhival. Később, ahogy az ember érettebbé válik a gyakorlás különböző formáiban, párhuzamosan gyakorolja az ágakat."

2012. november 28., szerda

Odaát

Nem sokára megjelenik Schobert Norbi könyve "Negyven perc odaát" címmel. A közelmúltban ugyanis szívműtéten és némi komplikációkon esett át, és bár a részleteket nem ismerem pontosan, bizonyára ő is megélte azt, hogy meglegyintette a halál hűvös lehellete, egy pillanatra (vagy néhány percre) magához ölelte, aztán elengedte. Nekem magamnak még nem volt halálközeli élményem, de akikről tudok, hogy átéltek ilyet, szinte egytől egyig másképpen szemlélik a világot, önmagukat és embertársaikat, mint előtte.

Maharishi Patandzsali azt írja, hogy öt szenvedésforrás (klésa) van, ami az elmének szenvedést okoz: avidjá (tudatlanság), aszmitá (egoizmus), rága (ragazskodás), dvésa (ellenszenv) és abhinivása (halálfélelem). Ezek közül a tudatlanság az összes többi gyökere, és a halálfélelem a legerősebb. vagyis még azok is félnek a haláltól, akik már nagyon bölcsek. Csak azok képesek megszabadulni a halálfélelemtől, akik megvalósították önmagukat, mint az örök és elpusztíthatatlan tudatot. Ekkor rájönnek, hogy úgysem azonosak semmivel, ami átmeneti, sem a testtel, sem az elmével, sem a rokoni kapcsolataikkal, társadalmi és vagyoni helyzetükkel stb, és ami átmeneti, az egyszer nem volt a miénk, és egyszer nem lesz a miénk. A következő hozzászólást kaptam az egyik, félelemmel kapcsolatos Facebook-posztomra:

"De lehetseges legyozni a halalfelelmet. En egy mellrak tulelo vagyok. Ket es fel evvel ezelott diagnoztizaltak es azelott allandoan rettegtem a raktol. Ugy ahogy a fenti idezetben leirtak magneskent huztam magamhoz azt amitol a legjobban rettegtem. Ma mar egyaltalan nem felek a raktol, nem is gondolok ra, mert mar atestem rajta es megtanultam egyutt elni azzal a tudattal, hogy en sem elek orokke, bar most mar mindent megteszek, hogy az immunitasom eros maradjon. Megprobalok egyensulyban elni, bar ezt meg mindig nehez megvalositani, de minden nap probalom. A diagnozisom es muteteim utan kezdtem el yogazni ami rendkivul sokat segitett a felgyogyulasomban. Amikor kemo terapiara jartam a yoga adta vissza a kiegyensulyozott legzesemet es a lelki egyensulyomat. Gauranga Das--- sokat segitettel az idezeteiddel, a pozitiv hozza allasoddal, pedig en csak igy a FB-rol ismerlek es nem szemelyesen. Talan egyszer amikor Pesten leszek eljovok az Atmaba yogazni. Udvozollek titeket New York-bol!"

A jóga segít. Segít legyőzni a félelmeinket, segít visszaadni a hitet abban, hogy elérhetjük, amit szeretnénk. Segít elengedni a ragaszkodásokat, elfogadni a megváltoztathatatlant, megváltoztatni a megváltoztatót, és különbséget tenni a kettő között. Patandzsali szerint a jóga legnagyobb ajándéka a vivéka-khjáti, vagyis a megkülönböztető tudás. Én biztos vagyok benne, hogy az, aki egész életében jógázik, idősebb korára nem azon fog görcsölni, hogy "Nem megy az egykezes páva, pedig tíz éve még ment", hanem őszinte és nyitott szívvel, szeretettel elfogadással fognak tudni örülni minden egyes pillanatnak, minden egyes élménynek, találkozásnak, lehetőségnek, hogy kimutassák a szeretetüket mások iránt, vagy elfogadják másokét. 

Ha öregen halunk meg, ha fiatalon, nem fog felkészületlenül érni a halál, és nem fogunk rettegni sem attól, hogy mi vár ránk, sem attól, hogy mennyi mindent kell itt hagyni ezzel a földi porhüvellyel együtt. Hiszen a lényeg, az élmények, a szándék, a tudat, a fejlődés velünk maradnak, hogy következő életünkben bevégezhessük azt, amit elkezdtünk ebben. 

Pénteken pedig arról fogok írni, hogy szerintem mi fog történni december 21-én, ha már mindenki ezen a témán lovagol. 

2012. november 27., kedd

Jóga és skizofrénia

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.28. jógángángánusthánád-asuddhi-ksajé gjána-díptir-ávivéka-khjátéh

jógánga – a jóga testrésze; anusthánát – gyakorlása által; asuddhi – tisztátalanság; ksajé – megsemmisítéséből; gjána – lelki tudás; díptih – ragyogás; ávivéka-khjátéh – megkülönböztető tudás.

A jóga különböző testrészeinek gyakorlása által megsemmisülnek a szennyeződések, és felfedik a tudás és megkülönböztetés fényét.

Ez az egész Jóga-szútra kulcsmondata. Eddig a pontig Patandzsali elmagyarázta, hogy miért végezzük a gyakorlást, és meghatározta az összes megemlített fogalmat. Először leírta a szamádhit, hogy felébressze a gyakorlók érdeklődését. Utána megmutatta, hogy miért nem szabad elégedettnek lennünk a jelenlegi helyzetünkkel, mivel az tele van szenvedéssel és sötétséggel. Utána megmutatta, hogyan keletkezik a szenvedés, és végül azt, hogy mi által szabadulhatunk meg tőle.

A hátralévő szútrák java részét Patandzsali a jóga módszereinek és technikáinak szenteli. És éppen ezáltal érdemli ki a jóga azt a státuszt, hogy független filozófiai rendszernek (darsanának) tekintjük. Bár a kozmológiája 95%-ban megegyezik a szánkhjáéval, a célját pedig alig lehet megkülönböztetni a védántáétól, a módszerei teljesen egyediek. A szánkhja és a védánta túlnyomó részt az elmélkedésre, kontemplációra és intellektuális vizsgálódásra hagyatkozik, a jóga azonban a módszerek és technikák sokkal nagyobb tárházával rendelkezik.

Ajánlott az összes ágat gyakorolni valamilyen formában, az alsóbbakkal kezdve, hogy biztosítsuk a harmonikus fejlődést. Az első négy ág szilárd alapot biztosít, és megszilárdít bennünket a további dolgokhoz. Ha elhanyagoljuk őket, és azonnal a fejlett meditációs gyakorlatokba fogunk, az extrém esetekben akár skizofréniához is vezethet. A skizofrén személy jógikus szempontból nem őrült, de túl sok mindent lát, és nem képes egységbe integrálni mindent. Energetikai szinten ez azt jelenti, hogy a három felső csakra egyike vagy akár mindhárom nyitott, míg az alsó négy csakra közül egy vagy akár mind a négy zárt (kivéve a gyökércsakrát, ami a túléléssel kapcsolatos, így a bezárása halálhoz vezetne).

Különösen a hatodik (harmadik szem) és a hetedik (korona) csakra megnyitása olyan erőteljes dolgok érzékeléséhez vezethet, ami Pandora szelencéjének megnyitásához hasonlítható. Ahhoz, hogy biztonságos keretek között maradhassunk, először teljesen integrált és érett emberi lénnyé kell válnunk, amit a kettes, hármas és négyes csakrák megnyitásával érhetünk el. Különösen a negyedik, a szívcsakra megnyitása, tesz bennünket képessé arra, hogy a szeretet helyzetéből viszonyuljunk másokhoz és önmagunkhoz. Ha nem nyitjuk meg ezeket a csakrákat, az olyan, mintha megépítenénk egy ház falait és tetejét anélkül, hogy először lefektetnénk az alapokat. Ezért az az előírás, hogy először az alapozó munkát végezzük el, és alapozzuk meg magunkat az alsó négy ágban, ami szilárdító hatással rendelkezik.

Vannak azonban bizonyos problémák, amik a létra másik végével kapcsolatosak. Például az ászana gyakorlása bizonyos erőkkel ruház fel, amelyek az én-ség vagy egó (ahankára) növekedéséhez vezetnek. Ha azért gyakorolunk, hogy jól nézzünk ki a pózokban, vagy jobbak legyünk másoknál, vagy az önértékelésünket növeljük, vagy hogy kivívjuk a tanár elismerését, akkor ezek mind egoisztikus indokok. Az egoitás (aszmitá) növekszik, ha fenntartjuk a testi azonosításunkat. Idővel csökkenteni kell az egoitást a magasabb ágak gyakorlása által, aminek transzcendentáló hatása van. Más szavakkal arra tanítanak, hogy nem a test és az egó vagyunk. Ha csupán erőteljes ászana- és pránájáma gyakorlást fejlesztünk ki, akkor könnyen lépre csalhatnak a belőlük származó erők, egó-mániássá válhatunk, és még mélyebbre süllyedhetünk a feltételekhez kötött létben. Ezen egoisztikus hajlam ellensúlyozására, bizonyos pont után be kell vezetni a magasabb ágak gyakorlását. Az összes ág együttes gyakorlása megsemmisíti a szennyeződéseket, és elkerülhetjük az olyan csapdákat, mint a skizofrénia vagy egó-mánia.

Mik ezek a szennyeződések? Főként a szenvedés-források, vagyis a tudatlanság, egoizmus, ragaszkodás, ellenszenv és a félelem. Velük együtt megszabadulunk a tudatalatti benyomásoktól, az általuk okozott feltételekhez kötöttségtől, a valóság helytelen felfogásától, és a múltbeli tettekből fakadó karmától. Ezek a szennyeződések befedik a tudás fényét, és miután megsemmisültek, olyan fényesen ragyog, mint egy lámpa, amelyet előzőleg fátyol borított. A tudás fényének legmagasabb megnyilvánulása a megkülönböztető képesség (vivéka): az a képesség, hogy különbséget tudunk tenni a valóságos és valótlan, önvaló és nem-önvaló, maradandó és átmeneti között.

Így Patandzsali elmagyarázta a gyakorlás miértjeit. Most pedig a hogyanra fog rátérni."
 

2012. november 26., hétfő

Mi lesz, ha megöregszünk?

Az emberek félelmei közé tartozik, a pénteken emlegetett elszegényedés mellett az, hogy megöregszenek vagy betegek lesznek. Nos, mint ahogy a pénzzel kapcsolatban is láttuk, a probléma nem elsősorban attól függ, hogy mennyi pénzed van, hanem hogy miképpen állsz hozzá a dologhoz.

Az életkorral is hasonló a helyzet. Az, hogy évről évre öregebbek leszünk, tény. A születésünk pillanatától napról napra közelebb kerülünk a halálhoz, sőt, ahogy azt szintén korábban elemezgettük, a legtöbben nem is tudjuk, hogy még pontosan mennyi van hátra ebből az életünkből. De maradjunk most a mai témánknál, az életkornál és az öregedésnél.

A legtöbb ember mániákusan küzd ellene, mégpedig nem véletlenül. A lélek természete szerint ugyanis nem öregszik, ezért valahol természetellenesnek találjuk az öregkort, a ráncokat, a remegő kezeket-lábakat, és azt, mikor már a cipőnket megkötni sem tudunk lehajolni. A jógik erre is kidolgozták a megoldást: az ászanák gyakorlása rugalmassá és ellenállóvá teszi a testet az idő múlásával szemben, a pránájámáról éppen tegnap tanultuk, hogy úgy nézhetünk ki tőle, minta tizenhat évesek lennénk. A jama és a nijama követése megelőzi azt, hogy kiégjenek az érzékeink a sok élvezettől és káros szokástól, a meditáció pedig fiatalosan tartja az elmét. 

A komolyan gyakorló jógik nem ritkán 2-300 évet is megéltek, és látványosan lassabban öregedtek nem jógázó kortársaiknál. A lényeg azonban nem ez, hiszen nem akartak szépségversenyt nyerni, vagy a Men's Health címlapmodelljei lenni. Hosszú életüket éppenséggel arra használták ki, hogy tudatosan felkészüljenek a halálra, és elérjék a meditáció tökéletességét. A gondosan konzervált test csupán egy alkalmas eszköz volt erre, és nem a végcél önmagában. Legalábbis alkalmasabb eszköz, mint egy betegségektől sújtott, fájdalommal és méreganyagokkal teli test, amelynek cipelése még egy rövid élet alatt is megterhelő, és tulajdonképpen lehetetlené teszi a komoly meditációs gyakorlatot.

Ha mindezt modern kontextusba szeretnénk helyezni, akkor a cél persze nem az lenne, hogy 2-300 évig éljünk, és valószínűleg napi több óránk sincs a meditációra. Én azt mondom, hogy a jóga arra tanít, hogy "Go with the flow", vagyis válj eggyé az áramlással, élvezd az életkorod, az életed minden egyes pillanatát, fogadd el magadat olyannak, amilyen vagy, mert ez a belépő ahhoz, hogy megtaláld valódi önmagadat, a testen és az időn túli örökévalóságban. 

Számomra mindig is azok az emberek voltak a legvonzóbbak és legérdekesebbek, akik természetesen el tudták fogadni a biloógiaia életkorukat, sőt, azok, akik a biológiai életkoruknál érettebbek voltak már fiatalon is, illetve azok, akik akár idősebb korukra is meg tudták őrizni gyermeki játékosságukat, ártatlanságukat és őszinteségüket. Ha viszont felnőttként is infanitlisak vagyunk, és menekülünk a felelősség, a komoly döntések meghozatala elől, például az intimitás, a család, a gyerekvállalás elől, az nekem legalább annyire erőltetettnek és természetellenesnek tűnik, mint amikor az ember akár már fiatalon is koravén, megkeseredett, megtört, csalódott ember lesz, aki úgy érzi, hogy az élet már minden értékes dolgot kiölt belőe, amiért érdemes lenne élni és küzdeni. 

Ebből is látható, hogy a biológiai életkor és a mentális, spirituális érettség nem feltétlenül függ össze. Érdekes például a fenti idézet Susan Sarandontól: "Várom az öregkort, emikor az, ahogyan kinézel, egyre kevésbé lényeges, és az kerül előtérbe, hogy ki VAGY." Az élet célja ugyanis az, hogy megtaláljuk önmagunkat, valódi, örök, kortalan, spirituális természetünket. Az életkorunk vagy éppen aktuális életszakaszunk segíthet is ebben, de éppen akadályozhat is. Ez ebben az esetben is a hozzáállásunktól függ. 

Talán nem a legtökéletesebb megközelítás az, ha valaki várja az öregkort, mert addigra már túl lesz a fiatalság viharain, és higgadt fejjel tud gondolkodni az élet nagy kérdéseiről. Mégpedig azért, mert meg kell tanulni a jelenben élni, a jelen pillanatban teljesen tudatossá válni, és azt kihasználni, kiélvezni (persze tudatosan) a fejlődésünk, tökéletesedésünk érdekében. Ha mindig az öregkort várjuk, akkor lemaradunk egy csomó értékes pillanatról, és jó eséllyel idősebb korunkra meg a múltban keressük majd az elszalasztott boldogságot.

Persze az sem természetes, ha valaki foggal-körömmel küzd az öregedés minden látható jele ellen. Volt már nálam olyan jóval ötven fölötti jógás, akiről csak találgatni lehetett, hogy mennyi időt és pénzt ölt bele az öregedés elleni küzdelembe: ragyogó, barna bőt, kőkemény izmok, zsír egy gramm se, szilikon feltöltés ahol kell, botoxozott, ránctalan arc, full smink, és mégsem hatott természetesnek, mert érződött rajta, hogy nem tudja elfogadni az életkorát, nem a belső szépséget, nem önmagát keresi, hanem mindenáron valami másnak akar látszani, mint ami a valóság. 

A jóga nem ezt a törekvést hivatott erősíteni, hanem az a célja, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz, és fokozatosan le tudjuk hántani magunkról a múlandó burkokat: test, érzékszervek, elme, egó. Mindezek átmenetiek, míg mi örök lények vagyunk. Ha valóban szert teszünk erre a diszkriminatív tudásra, akkor az életünk minden pillanatát élvezni fogjuk, és teljes mértékben jelen tudunk lenni a Most-ban, mert nem aggódunk a jövő miatt és nem bánkódunk a múlt felett. Ez a félelemnélküliség, a boldogság útja, és aki így öregszik meg, az sohasem lesz magányos, mert olyan életbölcsességgel fog rendelkezni, ami mindenki számára vonzó lesz, következő életében pedig akár újraélheti a gyerekort, az ifjúkort, és mindent, amit szeretne.

2012. november 25., vasárnap

A gjána-jóga

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Ebből a rövid leírásból megérthetjük, hogy miért tekintik ezt az utat rövidnek és közvetlennek, de ugyanakkor nagyon nehéznek is. Azért rövid, mert nagyon kevés lépésből áll. A tanító megtalálása után igazából csak egy lépés van hátra: a kontempláció egy magányos helyen a Legfelsőbb Lélekkel való azonosságunkról. Azonban nehéz út, több okból kifolyólag. Szükséges hozzá, hogy egy önmegvalósított tanító elfogadjon a tanítványának. Ilyen tanárokat még a régi korokban is nehéz volt találni, manapság pedig még ritkábbak. Azután szükséges hozzá az, hogy teljesen elengedjünk minden ragaszkodást a vagyonhoz, sikerhez, élvezetekhez, hírnévhez, családhoz, és a többi. A modern nyugati tanítók, akik szívesebben mondják azt a tanítványaiknak, hogy „mindened meglehet”, nem adják át ennek a ténynek a lényegét. Tradicionálisan a legmagasabb utat csak a lemondott szerzeteseknek és aszkétáknak tanították, akik fogadalmat vettek, hogy lemondanak minden fent említett világi ragaszkodásról. Az indok pedig az, hogy minden külső ragaszkodásról le kell mondani, ha minden belső ragaszkodásunkkal meg akarunk hódolni a Legfelsőbb Lénnyel való egyesülés folyamata során.

Valamint a gjána-jóga útjához olyan tiszta, erőteljes és intenzív intelligenciára van szükség, hogy csupán egy önmagvalósított tanító utasításai alapján meg tudja érteni és el tudja fogadni az igazságot, és maradandóan megszilárduljon benne, a kettősségektől mentesen. Az ilyen intellektus nagyon keveseknek adatik meg. megérteni még könnyű, de hogyan maradhatunk szilárdak az igazságban, még a kétség pillanataiban is, amikor a belső démonainkkal viaskodunk?
Ezen okokból kifolyólag a gjána-jóga ösvényét csak néhány kiváltságos számára tartják megfelelőnek. Ahogyan az ősi védikus szöveg, a Szánkhja-káriká írja, csak azok próbálkozzanak vele, akiknek az intellektusa mentes minden téves felfogástól. Csupán néhány indiai tartja magát alkalmasnak a gjána-jógára a mai korban, és ezt az indiai kultúra nagy alázatossága és érettsége jelének tekinthetjük. Ugyanakkor sok nyugati gyakorló úgy tekinti, hogy mindent kiérdemelt, beleértve a spirituális felszabadulást, azon nyomban, és anélkül, hogy bármit is fel kéne adniuk. Így hajlamosak csak nyűgnek tekinteni az előkészületeket és előfeltételeket, amiket a tradicionális indiai tanítványoktól megkövetelnek.

A gjána-jógát főként a nagy Sankara népszerűsítette, aki mintegy kétezer évvel ezelőtt élt. Sankarát dzsagad-gurunak (világtanítónak) tekintették, mely címet csak az olyan ritka, magas minősítésű tanítóknak adják, akik néhány száz vagy ezer évben egyszer jelennek meg, hogy interpretálják a szentírásokat és visszaállítsák eredeti jelentésüket. Ez szükségszerűvé vált Sankara idejében, mert bár a gjána-jógát jóval Sankara előtt is tanították az olyan rishik (látnokok), mint Vaiszistha, Jágjavalkja, és Vjásza, akkor már nem értelmezték helyesen a társadalmi változások és a nyelvhasználat miatt. Sankara sok nagy művet és kommentárt írt, hogy újra megfelelő formában mutassa be az ősi írásokat. Mai szemmel nézve Sankara eredményei annyira gigászinak tűnnek, hogy sokan félisteni vagy isteni megnyilvánulásnak tekintik, sokszor maga az Úr Siva inkarnációjának tekintik.

A huszadik században Ramana Maharishi nagy példája által ismét népszerűvé vált. Mivel Ramana olyan kivételes egyéniség volt, sok indiai őt is isteni megnyilvánulásnak – Szkanda, Siva második fia megnyilvánulásának – tekintették. Sankara, az ősi tanító és Ramana, a modern tanító sok közös vonással rendelkeztek. Mindketten úgy tartották, hogy a valódi tudásra (gjánára) csak a gjána-jóga által lehet szert tenni. Azonban mindketten azt tanították, hogy azoknak, akik nem tudják közvetlenül elérni a gjánát – ami néhány kivételtől eltekintve mindenkit jelent – egy esetlegesen hosszadalmas előkészítő folyamaton kell átesniük, ami után alkalmassá válnak a gjána-jógára. Ez az előkészítő fázis a jóga két másik útjának, a bhakti-jógának és a karma-jógának egyikéből vagy mindkettőből állhat."

2012. november 24., szombat

A jóga három fajtája

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Első rész: Gyökerek

1. fejezet: gjána, bhakti és karma – a jóga három fajtája

Ebben a fejezetben áttekintjük a jóga három alapvető formáját: a gjánát, bhaktit és a karma-jógát, megvizsgálva, hogy miben különböznek, és mi az, ami közös bennük. Lényegében a gjána-jóga a tudás jógája; a bhakti-jóga az odaadás jógája; a karma-jóga pedig a tettek jógája. A jóga összes módozata vagy kifejeződése besorolható e három kategóriába. A jóginak meg kell értenie, hogy e három kiegészíti egymást. Különböző temperamentumú emberekhez illenek, bizonyos emberek például gyakorolhatják az egyik formát az életük egy szakaszában, és utána átváltanak egy másikra. E könyv témája, az Ashtanga-jóga a karma-jóga kategóriájába esik, de magában foglalja a másik két kategória bizonyos aspektusait is.

Szintén meg fogjuk vizsgálni a karma-jóga különböző módozatait, mivel ez a jógának az a formája, ami nyugaton a legismertebb és a legtöbben gyakorolják. Ebbe beletartozik az Ashtanga-jóga nyolc testrészének részletesebb megismerése is. Ez a tudás képessé tesz bennünket arra, hogy átszűrjük mindazt az információt, amit a jógáról hallunk, és a saját gyakorlásunk kontextusába tudjuk helyezni.

A jóga különböző formái a Védákból, az emberiség legrégebbi ismert írásaiból kristályosodtak ki. A Védákat isteni eredetűnek tartják. Örök tudást tartalmaznak (a Véda szó a vid („tudni”) tőből ered), amely újra és újra megnyilvánul minden világkorszakban azok előtt, akik nyitottak, hogy hallják. Azokat, akik megkapják és lejegyzik ezt a tudást, a Védák látnokainak, rishiknek nevezzük (A rishi kifejezés elválaszthatatlan a Védáktól, buddhista vagy tantrikus rishik nem léteznek).

Mivel a Védák nagy terjedelműek, kategóriákra osztották őket a közérthetőség kedvéért. A négy fő védikus szöveg (a Rig-véda, Száma-véda, Jadzsur-véda és Atharva-véda) jól ismert, és mindegyik kategória bizonyos vérvonalakat (gótra) képvisel, amelyekre rábízták az adott kategóriába tartozó írásokat. A Védákat az általuk tárgyalt témák szerint is fel szokták osztani. Ezt a felosztást kándának (rész) nevezik. A három kánda a karma-kánda, amely a tettek végrehajtásával foglalkozik, az upászaná-kánda, amely Isten imádatával foglalkozik, és a gjána-kánda, amely az önvalóról szóló tudományról szól. Mint ahogyan kitalálhattuk, a karma-kánda lett a karma-jóga alapja, az upászaná-kánda a bhakti-jógáé, a gjána-kánda pedig a gjána-jóga alapjait fektette le.

Gjána-jóga

A gjána a gja („tudni”) tőből származik. Igazából a görög gnózis és az angol know szavak is a szanszkrit gja tőből származnak. A gjána-jóga a legközvetlenebb út ahhoz, hogy felismerjük önmagunkat, mint az isteni tudat megnyilvánulását, de ezt tekintik a legnehezebb útnak. A Bhagavad-gítá idejében a gjána-jógát buddhi-jógának (az intellektus jógája) nevezték, vagyis a tétlenség jógájának, mivel csakis a kontempláció által gyakoroljuk. Ez a jógának azon formája, amelyet az ősi upanisadok, a Védák misztikus és filozófiai témájú írásai tanítanak. A Brihad-áranjaka Upanisad úgy írja le, hogy ez a jóga három lépcsőfokból áll: sravana (hallás), manana (kontempláció) és nididhjászana (megszilárdulás). A gyakorló először hallott egy tanítótól, aki szert tett a leglényegesebb tudásra az önvalóról, mely szerint igazából minden a Brahman (tudat), és semmi más. Utána lemondott az összes vágyáról, mint a vagyon, siker, élvezetek, hírnév és család; visszavonult egy csendes helyre, és meditált a tanító szavain. Megfelelő megfontolás után megvalósította a tanítás örök igazságát, és utána maradandóan megállapodott az igazságban."

2012. november 23., péntek

Lehet-e pénz nélkül élni?

Szerintem egyre több emberben felmerül ez a kérdés manapság, de valószínűleg a legtöbb emberben egyből felébred a félelem, és kapásból rávágja, hogy "Áhh, ez úgyis lehetetlen." Nos, azt azért már sokan sejtjük, hogy a pénz nem boldogít, de jó volna, ha lenne. Erre mondják azt az ezó mókusok, hogy el kell képzelni, hogy jön, be kell vonzani. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha a megérett karmikus visszahatásaink szinte lehetetlenné teszik azt, hogy annyi pénzünk legyen, amennyit szeretnénk? 

Akkor jön az, hogy az adott helyzetből kell kihozni azt, ami a legjobb. Vagyis ne tegyük a boldogságot a körülményeinktől függővé, hanem vegyünk a kezünkbe a helyzetet, vagy legalábbis a viszonyulásunkat hozzá. Néha elgondolkodom azon, hogy sokkal rosszabb is lehetne az életem, legalábbis ami az anyagi körülményeket illeti, hiszen az ember a múlt karmájával nem sok mindent tud kezdeni. És ilyenkor elgondolkodom, hogy mit csinálnék, ha például hajléktalan lennék, vagy börtönben kéne élnem?

A válasz valahol nagyon egyszerű: ugyanazt, mint most. Jógát oktatnék és gyakorolnék, és segítenék az embereknek megtalálni önmagukat, és a boldogságot. Ugyanis nincs kilátástalan helyzet, és minden átmeneti. Csak reményüket vesztett, céltalanul vegetáló, a körülményeiket hibáztató és a saját elméjükért és életükért felelősséget vállalni nem akar emberek vannak. 

Aki pedig "rendes" polgári életet él, gyakran semmivel sem boldogabb, és főleg nem nyugodtabb, mint a "társadalom szélére csúszott" emberek. Egy átlag nyárspolgár hajtja a mókuskereket, látástól vakulásig dolgozik, a többi időben gyereket nevel, fizeti a törlesztőrészletét, a rezsit, vagy az albérletet, kajára költ, meg még amire jut. A pláza-korzózásra már egyre kevesebb embernek jut, a mozi helyett is otthon nézi a számítógépen a letöltött kalózfilmeket, meg esetleg fészbukkol egy kicsit, meg elmegy a kocsmába a haverokkal. A társadalom, amibe beleszülettünk, meghatározza az értékrendünket, a szokásainkat, az életcéljainkat, eldönti helyettünk, hogy mennyi erőfeszítésbe kerüljön nekünk az, hogy az alapvető életfeltételeinket megteremtsük.

Heidemarie Schwermer például megmutatta, hogyan lehet a nyugati világban is vígan élni pénz nélkül. Példája tanulságos lehet annak, aki eldöntötte, hogy kitör a ráerőltetett viselkedési mintákból, és "halottá" válik a fogyasztói társadalom számára. Én azt mondom azonban, hogy következetesnek kell lennünk a belső értékrendünket illetően, mert az nem elég, hogy "nem szeretek dolgozni", ha közben ugyanúgy ragaszkodunk a technikai civilizáció kényelmi eszközeihez, a kütyükhöz és a szórakozáshoz, ami általában mind pénzbe kerül. Szerintem akkor tud az ember őszintén lemondani az anyagi javakról, és akár a pénzről is, ha valóban olyan magasabb rendű belső értékeket fedez fel a lelkében, amelyek még boldogabbá teszik, mint bármilyen, pénzért megvásárolható külső dolog.

A pénzről, vagyonról való lemondás nem áll messze a jógától, hiszen a jógi praktikus, és minél jobban le akarja egyszerűsíteni az életkörülményeit, hogy több ideje jusson a gyakorlásra, a meditációra. Csupán az egészsége megőrzésére törekszik, és nem halmoz fölösleges vagyontárgyakat (aparigraha), így nem is kell külön erőfeszítést tennie, hogy megszerezze a pénzt, amibe ezek kerülnek. A jógi nem lop, csak azt fogadja el, amit a természet kiszab a számára (asztéja) és elégedett, bármilyen körülmények között is van (szantósa). Ezen elvek gyakorlásában persze be kell tartani a fokozatokat, hogy a külső helyzetünk és a belső világunk között tényleg megmaradjon a harmónia. 

Indiában a jógik nem sokat cifrázzák: több százezren élnek fedél nélkül, barlangokban, vagy csak simán szent helyről szent helyre vándorolva mezítláb a Himalájában. Egy szádhu (olyan szent ember, aki életét a lelki gyakorlatoknak szentelte) mindig számíthat egy kis alamizsnára, így sohasem marad éhen. De ha éppen nincs kedve koldulni, akkor csak leül és meditál, és böjtöl egy pár hétig. A test sok mindet kibír, ha az elmében béke van, és elcsendesedtek a vágyak. Ágyékkötőnek való rongydarabot mindig talál, a szent folyókban megfürdik, és a napon megszárítkozik. De persze ha valaki nem bírja a hideget, nem szeret éhezni, és az elméje folyamatosan csapong, akkor nem sok értelme van magára ölteni a lemondott szerzetes sáfrány ruháját vagy éppen a nincstelen jógi ágyékkötőjét. 

Persze sokan vannak, akik csalnak és visszaélnek ezzel a helyzettel, a sima kéregető, maffiába szervezett indiai koldusokról nem is beszélve. Csupán arra akartam ezzel rámutatni, hogy mindig van kiút, és a jógát senki nem veheti el tőlünk. És az az ember, akinek megvan a belső tartása, ragaszkodik az elveihez, és a szívében sohasem alszik ki a gyakorlás lángja, mindenkiben tiszteletet ébreszt, és még a háborgó emberek is megbékélnek a jelenlétében. Hiszen látják, érzik, hogy van célja az életének, képes felelősséget vállalni rá, és azt, ami a legdrágább számára, a boldogsága forrása, nem lehet elvenni tőle. 

Mert amíg az emberek a tárgyakban és külső életkörülményekben keresik a boldogságot, addig irigyek lesznek egymásra, és harcolni fognak. De a ha boldogság az önvalóból származik, azt senki nem tudja elvenni tőled, te pedig önként megosztod mással, mert azzal neked nem lesz kevesebb, sőt, egyre több lesz. Szóval a pénzt lehet használni, vagy le is lehet mondani róla, de nem szabad a rabjává válni, és nem szabad a pénztől remélni a boldogságot. A boldogság már ott van a szívünkben, csak folyamatosan valami másra figyelünk. Tehát nem is az a lényeges kérdés, hogy lehet-e pénz nélkül élni, vagy sem, hanem az, hogy lehet-e boldogság nélkül élni,m vagy nem? És ha lehet, akkor érdemes-e? És hogy hogyan találhatjuk meg ezt a boldogságot, ha már minden egyes embernek ugyanolyan joga van hozzá? Vandé gurúnám csaranáravindé...

2012. november 22., csütörtök

A megértés hét szintje

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:
"2.27.  taszja szaptadhá prántar-bhúmih pragjá

taszja – neki, a purusának; szaptadhá – hétszeres; prántar-bhúmih – határmezsgye; pragjá – a végső megértés.

A diszkriminatív tudásra szert tett számára ez a végső megértés hét fokozatban következik be.

Ezt a szútrát nem lehet megérteni anélkül, hogy tanulmányoznánk Vjásza kommentárját. A következőképpen magyarázza el a hét szintet:

1. A jógi megérti, hogy mi az, ami fájdalmas, mi a szenvedés, és ezért mit kell elkerülni.

2. A tudás fénye megsemmisíti az összegyűlt karmát, és a szenvedés forrásai (klésák) felszáradnak.

3.A jógi átéli a szamápattit, az objektív szamádhi elmeállapotát, az elme elcsendesedik és a további megértés elérése iránti vágy lecsökken. Ez egy fontos lépés. Ettől a ponttól kezdve minden vágy, hogy mélyebbre hatoljunk a rejtélyben, akadállyá válik.

4. A jógi diszkriminatív tudásra tesz szert, és minden arra irányuló erőfeszítést elenged, hogy jártasabbá váljon a jógában. Mindaz, ami jártasabbá válhat a jógában, a meghatározás szerint vagy a test, vagy az elme, vagy az egó. A tudat/önvaló, mivel a természete szerint örök és változhatatlan, sohasem válhat jártasabbá vagy kevésbé jártassá. A tudat a jóga örök és valódi állapota. Ha megvalósítottuk a különbséget az önvaló és nem-önvaló között, tudjuk, hogy minden, ami növekszik, fejlődik, mélyül, érik és jártasabbá válik, az átmeneti, és ezért nem az önvaló. Ezen a ponton a gyakorlás az egó felfújásának eszközévé válik, és ezért lemondhatunk róla. Minden természetellenes erőfeszítésnek meg kell szűnnie.

Ezt az első négy szintet a „cselekvéstől való mentességnek” nevezzük. Ha ezeket beteljesítettük, a fennmaradó lépéseket nem tudjuk végrehajtani vagy elérni, a cselekvés csak idáig juttat bennünket. Ettől a ponttól a meghódolás, nem-cselekvés, megszűnés és a kegy folytatja a folyamatot.

Van egy fontos tantrikus buddhista értekezés erről az élményről, amit Tilopa bölcs írt „A mahámudrá dala” címmel. Ebben Tilopa megszólítja Naropa nevű tanítványát, aki a későbbiekben a „Naropa hat jógája” című mű szerzője lett, amelynek egyes részeit Krishnamacharya is megtanulta mesterétől, Ramamohan Brahmacaritól Tibetben.

Tilopa azt mondja a dalában: „Anélkül, hogy erőfeszítést tenne, lazán és természetesen maradva szabadulhatunk meg az igából és érhetjük el a felszabadulást.” Az erőfeszítés elkerülését itt a szabadság szükséges előfeltételének tekintik. Később Tilopa azt mondja: „Mert amikor az elme vágyakkal teli és egy célt kutat, csak elrejti a fényt.” Tilopa itt azt mondja Naropának, hogy a képzésének ezen a szintjén még a felszabadulás iránti vágyat is fel kell adnia, mert az, mint bármilyen más vágy, befelhősíti az elmét.

A modern tanítók közül sokan kommentálták a „Mahámúdrá dalát” és egyesek azt ajánlják, hogy Tilopa tanácsát anélkül kell követni, hogy a tanuló előtte gyakorolt volna. Arról elfeledkeznek, hogy amikor a tanítvány, Naropa hallotta ezeket a szavakat, az egyik legkeményebb húsz éves képzésen ment keresztül, amit egy mester vezetése alatt át lehet élni. Csak azután, hogy ez a képzés véget ért, tekintették úgy, hogy a tanítvány készen áll a legmagasabb igazság meghallgatására. Igazából a legmagasabb igazságot feltáró értekezéseket sok száz éven keresztül titokban tartották, és csak néhány mester tartotta őket az emlékezetében. Csak akkor tanították meg neki, amikor a tanítvány készen állt a tartalmuk befogadására.

A Jóga-vaszisthában például az áll, hogy a múrtik csak azok számára készültek, akik nem képesek akik nem képesek közvetlenül imádni a saját tudatukat/önvalójukat, de ha valaki egy alkalmatlan személynek mondta el ezt az információt, azt a régi időkben halálra ítélték. Ezeket a tanokat teljesen titokban tartották, mert megértették, hogy csak a gyakorlásban és önfegyelemben jártas személyek tudták befogadni őket. Manapság bármilyen információt letölthetünk az internetről. Ettől azonban a lelki élet nem vált könnyebbé, inkább valószínűleg nehezebbé vált. Sok esetben a tanítások olyan összevisszaságával és félig megvalósított valótlanságokkal találkozunk, hogy teljesen érthetetlenné válnak, és több kárt okoznak, mint hasznot. Például, ha valaki több rendszert kever, akkor kísértést érezhet arra, hogy azokat az aspektusokat kombinálja össze, amelyek kedveznek a korlátainak, és elkerülje a kihívást jelentő elemeket.

Tilopa azt javasolta Naropának, aki elszántan gyakorolt húsz évig az irányítása alatt, hogy most adjon fel minden gyakorlást, és váljon spontánná, lazává és természetessé. Természetesen csak azután jött el az idő, hogy Naropa megszabaduljon minden cselekvéstől, hogy az összes megelőző szintet mesteri szinten elsajátította. Egyes modern tanítók arra használták Tilopa tanácsát, hogy egyből az elején adjanak fel minden gyakorlást és önfegyelmet és éljenek a szeszélyeik szerint. Az ilyen üzenet nyilvánvalóan jól eladható. Ez az, amit az egész emberi társadalom mindvégig csinált, és csak annyi az új benne, hogy most „spirituálisként” adják el nekünk ugyanezt.

Azok a tanítványok, akik hajlamosak a spontaneitásra, és nehéznek találják a fegyelem követését, egyből ugranak arra az ötletre, hogy abbahagyják a gyakorlást. A tudatalatti tendencián alapuló spontaneitás igazából csak menekülés, ami az elme fókuszált állapotban tartására irányuló képtelenséget tükrözi. Egyes tanítványokat elkezdi untatni az első sorozat, miután megcsinálták ezerszer vagy kétezerszer. Az unalom bármiféle jele azonban arról árulkodik, hogy az elménk nincs megállapodva a jelen pillanatban. Az, ha egyszerűen ülünk, és a légzésünket figyeljük, az elme szempontjából unalmas. Ha azonban átadjuk magunkat az élménynek, akkor feltárulhat fenséges szépsége, amit nehéz lenne bármilyen érzéki benyomással felülmúlni.

Igen, egy nap feladhatja a gyakorlást az, aki szert tett a diszkriminatív tudásra, de nem előtte. Ez az a tudás, ami lehetővé teszi azt, hogy a feladás vágya csupán az elme újabb trükkje, vagy az elme csendjéből született.

Ahogyan a megértés hét fokozatának első négy lépését a „cselekvéstől való mentességnek” nevezzük, a következő három lépést az „elmétől való mentességnek” nevezzük.

5. Az elme, és alkotó oka, az egó, vagy az Én-elv, miután beteljesítette célját, felszabadul és visszatér az okozati állapotába. Sankara kifejezése („visszatér az okozati állapotába”) némi zavart teremtett. Nem azt jelenti, hogy megszűnnek létezni, hanem azt, hogy elengedik szorításukból a jógit, és csak akkor működnek, amikor a jóginak szüksége van rá. Mint ahogyan a kezeinket használjuk autóvezetés közben, de máskor az ölünkben pihentetjük, az elmének is csak akkor kell dolgoznia, amikor szükséges. Ha egy izom nem lazul el, amikor nem kell munkát végeznie, azt mondják rá, hogy görcsben van. Hasonlóképpen mondhatjuk, hogy az emberi állapot az elme görcséhez hasonlítható. Ha az elme továbbra is szimulálja a valóságot, még akkor is, amikor semmi oka nincs, hogy ezt tegye, akkor az uralja a tulajdonosát, és nem fordítva.

6. A feltételekhez kötöttség feladása. Ha egyszer feladtuk, és elengedte szorításából a megfigyelőt, nem fog többé visszatérni. A megfigyelő most spontán módon a jelenben nyugszik, a múltbeli feltételekhez kötöttség mindenféle korlátozó hatásától mentesen. Ez a spontán szabadság azonban nem rendelkezik semmiféle olyan véletlenszerűséggel, amellyel az egó és az elme normális állapotában felruházná.

7. Az önvaló végül eléri az önmegvilágosodott állapotot. Mind ahogyan a Nap önmagától világít, míg a Hold csak visszatükrözi a Nap fényét, az önvalóban is felragyog a tudatosság napja, amit az intellektus csupán visszatükröz a különböző tárgyakra. Ebben az állapotban a gunák, vagyis a teremtés minőségei vagy vezérfonalai, elkülönülnek, vagy pontosabban elkülönülni látszanak az önvalótól, amely a valóságban örökké érintetlen és tiszta. Csak az átmenetivel történő illuzórikus azonosításunk miatt tűnhet úgy, hogy ragaszkodunk a jelenségekhez. Ezzel a megértéssel, hogy a tudat érinthetetlen, az önvalót végső soron egyedülállóként látjuk. Ez a szabadság (kaivalja) felfogása, ami még mindig nem a tényleges kaivalja. A kaivalja minden bölcsességet és megértést felülmúl, és kifejezhetetlen."

2012. november 21., szerda

Ha tudnád, mennyi van hátra...

Ez a kép az In Time című filmet idézi emlékembe. Az ötlet lényege annyi, hogy a jövőben az embereket genetikai manipulációnak vetik alá, és 25 éves korukban megáll az öregedési folyamat, viszont egy évet kapnak még, a hátralévő időt pedig a karjukon lévő foszforeszkáló számok jelzik. Az élethossz fizetőeszközzé válik, lehet vele vásárolni, akkor csökken, illetve a munkáért cserébe élethosszat kapnak az emberek.

Valahogy így van ez a való életben is, bár kétségtelenül nem lehet végtelenül megnyújtani az életünket, de a jógában sok olyan módszert kidolgoztak, amivel akár 2-300 évre is meg lehet hosszabbítani. Ezek közül néhány: kevesebbet kell enni, lélegezni és nemi életet élni, és igazából minél inkább befelé fordítjuk a figyelmünket, annál inkább lelassul a testünk öregedése is.

Persze a jógi számára önmagában nem vonzó cél a hosszú élet, az így nyert idő csupán azért értékes, mert gyakorlásra, önmaga tökéletesítésére tudja fordítani. És ha halad az úton az Önvaló felé, akkor már másodlagossá válik a számára, hogy ebben vagy akár a következő életében fogja elérni a tökéletességet.

Elgondolkodtam tehát azon: valóban igaz.e, hogy ha tudnánk, mennyi van hátra, akkor jobban értékelnénk az időnket? Vagy jo9bban ki tudnánk használni? Nos, szerintem ez elsődlegesen a megkülönböztető tudás mértékétől függ, amivel valaki rendelkezik. Ha meg tudja különböztetni az értékeset az értéktelentől, a valóst a hamistól, az örököt az átmenetitől, akkor tényleg képes lesz jól kihasználni az időt. Befelé fordul, önmaga keresése felé.

A legtöbb ember azonban még stresszesebb és frusztráltabb lenne, ha állandóan látná a csökkenő számokat a karján. Ez teljesen megzavarná a mindennapjait, felrúgná a kötelességeit, és a féktelen érzéki élvezetekbe merülne, két végén égetné a gyertyát, ahogy szokták mondani. Azt gondolná, hogy mindent ki kell próbálni, és minél kevesebb a hátralévő ideje, annál hajmeresztőbb módjait találná ki az érzékei stimulálásának.

Egy dolgot azonban nem szabad elfelednünk. Bár az anyagi test élete véges, a lélek nem pusztul el a test halála után, hanem örökké megmarad, és egy újabb testbe vándorolván elkezdi learatni ezen életének tetteiből fakadó karmikus gyümölcseit. Vagyis mindazt a bűnös visszahatást, amit az érzéki kicsapongásaival létrehozott, valamikor a saját bőrén kell megtapasztalnia. Talán ezért is nem tudja az átlagember a halála időpontját. Így legalább a hamis biztonságérzet, hogy "Biztos még nem ma lesz" megvédi attól, hogy minél rövidebb idő alatt minél több hülyeséget csináljon.

A napokban éppen a Világvégéről beszélgettünk, és valamelyik ezoterikus portálon azt javasolták, hogy december 21-én le kell ülni meditálni, magunkba kell fordulni, és arra kell kihasználni ezt a különleges időszakot, hogy eldöntsük, mit szeretnénk a legjobban elérni, és azon meditáljunk. "Én szeretném tudni a 6. sorozatot!" - vágtam rá gondolkodás nélkül :-)

Ha belegondolok, gyakorolunk, amíg a testünkkel nem történik valami, és utána következő életünkben tovább gyakorolunk. Elképzelhető, hogy a gyakorlásban elért fejlődés során a belső célok (meditáció, szamádhi) fokozatosan fontosabbá válnak, de a lényeg az, hogy ezek belső célok, és az elérésük nem függ a karmától vagy valamely külső tényezőktől, csupán az őszinte erőfeszítésünktől. Amíg a céljaink belső célok, addig azokat senki nem veheti el tőlünk, és nem akadályozhatja meg, hogy elérjük őket. Ha pedig külső célok, akkor azok eredménye átmeneti lesz, akármilyen gyorsan érjük is el őket, és akármeddig kapaszkodunk is beléjük. Szóval nem csak azt érdemes tudni, hogy mennyi van hátra, hanem azt is, hogy miként tudjuk minél jobban kihasználni.

2012. november 20., kedd

Tér-idő mátrix


Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.26. vivéka-khjátir-aviplavá hánópájah

vivéka – diszkrimináció; khjátih – tudatosság; aviplavá – ingadozás nélküli; hánópájah – az elkerülés módja.

A felszabadulás módja az állandósult diszkriminatív tudás.

Miután leírta a szenvedés összes formáját, az okaikat, és az egészséges állapotot, Patandzsali most leírja a gyógymódot. Ez az állandó képesség arra, hogy különbséget tegyünk aközött, ami örök, tiszta, szabad és esszenciális egyik részről, és aközött, ami átmeneti, tisztátalan, lekötött és lényegtelen a másikról.

Térjünk vissza ahhoz, amikor a tudatot/önvalót úgy tekintettük, mint egy tévé-képernyőt, amelyiken az összes kép megjelenik, vagy még jobb, ha annak a tér/idő mátrixnak tekintjük, ahol a jelenségek feltűnnek. A mátrix realisztikusabb, mivel négydimenziós, míg a tévé-képernyőt könnyebb megérteni, mert látjuk. Egy este leforgása alatt folyamatosan változik a kép a képernyőn, míg maga képernyő ugyanaz marad. Hasonlóképpen, az önvaló örök, míg a test, elme, és az összes rájuk kivetített tárgy átmeneti.

Mivel a tudatalatti benyomások, amelyeket a múltbeli élmények alakítanak ki, összekapcsolódnak és a testhez, elméhez és tárgyakhoz kötődnek, tisztátalannak nevezik őket. Amikor egy filmet nézünk, rájövünk, hogy a film során a szereplőiről alkotott benyomásaink változnak, ahogy a tettek megszínezik őket. Hasonlóképpen, minden létrejövő tárgyat beszíneznek a tudatalatti benyomásaink, amelyek a tudatlanságon, egoizmuson, vágyon, fájdalmon és félelmen alapulnak. A film végén az egyetlen tiszta, beszennyezetlen dolog a képernyő, amelyhez a benyomások kapcsolódnak. Hasonlóképpen azt mondják, hogy az önvaló tiszta, míg a jelenségek tisztátalanok.

Egy film közben megértjük, hogy az összes szereplő előzetesen létrehozott feltételek szerint cselekszik. A nyugati pszichológia ezt e feltételekhez kötöttséget a kora gyermekkorral hozza összefüggésbe, a keleti miszticizmus pedig az előző inkarnációkkal. Bárhogyan is van, a képernyőn feltűnő szereplők nem szabadon, hanem feltételekhez kötött módon cselekszenek. Az egyetlen „szabad” tárgy a tudat, amely a tér/időn túl jelenik meg, igazából a tér/idő jelenik meg a tudaton belül. Semmilyen kép vagy jelenség nem hagyhat feltételekhez kötő benyomást a tudaton. A test, elme, és a tárgyak megkötöttnek tekinthetők, míg a tudat szabadnak tekinthető.

Ha tévénézéssel töltjük az estét, akkor láthatjuk a híreket, reklámot, egy komédiát, egy thrillert, egy dokumentumfilmet és egy filmet az állatvilágról. Az egész este alatt egyetlen elem sem jelent meg az összes filmben, semmi sem volt elengedhetetlenül fontos, csak a képernyő. Hasonlóképpen, az önvaló előtt megjelenő tárgyak nem lényegesek, csak az önvaló lényeges.

Azt a képességet, hogy különbséget tegyünk a valóságos és nem valóságos, vagy lényeges és lényegtelen között, diszkriminatív tudásnak nevezzük. Ennek a tudásnak folyamatosan ott kell lennie, mert csak akkor válhat a felszabadulás eszközévé. Szert tehetünk részleges tudásra, miközben néha visszacsúszunk a tudatlanságba, vagy pedig a diszkriminatív tudás csak pillanatokra jelenik meg. Ez nem elég, állandónak kell lennie. Emlékezzünk vissza a kígyó és a kötél történetére! Az ösvény mellett fekvő kötéldarab helytelen felfogása a szürkületben a kígyó téves észleléséhez vezetett. Ez az illuzórikus tudás (viparjaja) a helyes tudás (pramána) fel nem ismeréséhez vezetett. Miután megmutatták neki a kötelet, a megfigyelő helyes tudásra tesz szert, ami után a helytelen tudás megsemmisül.

Ennek a diszkriminatív tudásnak a valóságos és valótlan, a kötél és a kígyó, az önvaló és a nem-önvaló között állandónak kell lennie. Máskülönben újra kígyónak fogjuk vélni a sötétben fekvő kötelet, vagy a változó testnek/elmének fogjuk tapasztalni önmagunkat, miközben a valóságban az örök, változatlan önvaló vagyunk."

2012. november 19., hétfő

Mysore gyakorlás

Felmerült egy kérdés, hogy mi a Mysore gyakorlás helyes rendszere. Elmondom, hogy mit tudok erről, utána pedig azt, hogy én magam hogyan gyakorlok.

A Mysore gyakorlás azzal kezdődik, hogy a tanuló elsajátítja a Napüdvözleteket, majd az álló pózokat és a befejező sorozatot. Utána az első sorozatot kezdi el tanulni, ameddig meg tudja csinálni, első körben lehet, hogy csak a návászanáig. Minden nap ezt gyakorolja, szombat kivételével, amely pihenőnap, mivel a Szaturnusz napja, és ez a nap a legkevésbé kedvező a gyakorlásra.

A Mysore rendszerben a telihold és újhold napját is ki szokták hagyni, mivel ezeken a napokon túlzottan "kileng" a prána áramlása a nádíkban, így a gyakorlás nem lenne biztonságos. Amikor az első sorozat összes ászanája megy, és legalább egy évig gyakorolta a tanuló, akkor a tanár engedélyével elkezdheti a második sorozat tanulását. Annyi ászanát tesz hozzá az első sorozathoz a második sorozatból, amennyit el tud végezni, egészen a második sorozat közepéig (pincsha-majúrászana), és ezt gyakorolja minden nap. Innentől a gyakorló átvált a második sorozatára, ami azt jelenti, hogy heti öt nap a második sorozatot gyakorolja, pénteken pedig az elsőt. 

Péntek a Vénusz napja, és ezt ismétlésre szokták használni. Ugyanúgy a kedd a Mars napja, és ilyenkor a tanár nem ad új ászanákat a tanulónak, mivel nagyobb a sérülés veszélye. A teljes második sorozathoz hozzá lehet adni a harmadik sorozat elején lévő ászanákat (egészen az astavakrászanáig), ilyenkor másfél sorozatot gyakorol minden nap az illető. Ezek után átáll a harmadik sorozatra, és azt gyakorolja heti négy napon keresztül, valamint pénteken az elsőt, vasárnap pedig a második sorozatot. A negyedik, ötödik és hatodik sorozatok hozzáadása is így történik, mindig heti egy-egy napot hagyva a korábbi sorozatok ismétlésére. 

Végül azok esetében, akik mind a hat sorozatot gyakorolják, a sorrend a következő: péntek - első, vasárnap - második, hétfő - harmadik, kedd - negyedik, szerda - ötödik, csütörtök - hatodik sorozat.

Én egy kicsit rugalmasabban kezelem a dolgot, és régebben úgy gyakoroltam, hogy egyik nap az elsőt, másik nap a másodikat. Amikor a harmadik sorozatot is elkezdtem, akkor 1-2-3-1-2-3 rendszerben gyakoroltam, most pedig a 4-5-6. sorozat ászanáit is szoktam próbálgatni, és így sorrendben gyakorlom egymás után a sorozatokat. Vasárnap szoktam a kettes sorozatot, kedden az egyest, a többi napon pedig a többit, ahol éppen tartok a haladó sorozatokban.

Nem biztos, hogy az én rendszerem másoknak is beválna, de én próbálom fenntartani a kapcsolatomat az összes ászanával. Nyilván az ember teste jobban alkalmazkodik egy sorozat pózaihoz, ha annak gyakorlását helyezi előtérbe. A holdnapokat sem szoktam kihagyni, de a szombatokon általában nem gyakorlok, bár más mozgást (futás, úszás stb.) szoktam végezni.

Szerintem a számunkra legmegfelelőbb gyakorlási rendszer a céljainktól is függ, illetve a lehetőségeinktől. Például ha vezetett órára járunk, akkor azt gyakoroljuk, amit ott oktatnak, Mysore órán pedig az oktatóval kell egyeztetni, hogy mit szeretnénk csinálni. Van, aki csak az első sorozatot szeretné megtanulni, vagy az első kettőt, és ahogy Gregor Maehle mondta, meg kell találnunk a helyet az életünkben az újabb sorozatokhoz. Volt, amikor az első kettő sorozatot egyben lenyomtam, ez csak egy kicsivel több, mit másfél sorozat gyakorlása. A lényeg az, hogy rendszeresen gyakoroljunk, practice and all is coming!  

2012. november 18., vasárnap

Alkalmasság a második sorozatra

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Az erő és állóképesség elérése

Az utolsó feltétel, aminek eleget kell tenni a második sorozat elkezdése előtt, az, hogy elegendő erővel ás állóképességgel kell rendezni. A második sorozat sokkal több erőt kíván, mint az első, és hosszabb ideig tart a gyakorlása. Szükségünk van a megfelelő erőtartalékokra, mielőtt nekivágunk a hosszú ösvénynek, ami a második sorozaton keresztül vezet.

Valószínűleg rendelkezünk elegendő erővel, ha tisztán hátra tudunk ugrani dandászanából csaturanga-dandászanába, és szépen előre tudunk ugrani lefelé néző kutyából dandászanába. A szükséges állóképességet az bizonyítja, hogy képesek vagyunk-e heti hatszor gyakorolni korlátlan ideig a teljes első sorozatot. Emellett könnyedén képesnek kell lenni végrehajtani az első sorozat gyakorlását, még a legnehezebb napjainkban is.

Mielőtt belekezdünk a második sorozat gyakorlásába, fel kell tennünk a kérdést, hogy rendelkezünk-e a plusz idővel és energiával, amit a gyakorlására kell majd szánnunk. Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy a válasz „Igen”, akkor biztonságosabb döntés az, ha még egy évig maradunk az első sorozatnál, amíg nem sikerül helyet csinálni neki az életünkben.

Még egy szó az alkalmasságról

Minden egyes személy a felkészültség más szintjén kezdi a gyakorlását, és egyéni ütemben fejlődik. Ez a megértés központi szerepet játszik a védikus tanításban. A gyakorlásnak azt a szintjét kell végeznünk (bhúmika), amire alkalmasak vagyunk (adhikára). Az adhikára kifejezés a kri tőből származik („tenni”), az adhi előtag pedig azt jelenti, hogy „mindkét oldalon”, és nem fölötte vagy alatta. Az adhikára tehát azt jelenti, hogy azt tesszük, ami a mi szintünknek megfelel, és nem olyan valamit, ami fölötte áll a megértésünknek vagy a képességeinknek (vagy pedig nem elég nagy kihívás).

Az indiai írások általában megnevezik, hogy ki képesített a bennük foglalt tevékenységek végrehajtására. Az ilyen utasítások egy versszakot vagy akár egy szót is alkothatnak. Például a Jóga-szútra az atha jógánusászanam kifejezéssel kezdődik, amit úgy lehet lefordítani, hogy „Most kezdődik a jóga megvitatása azok hasznára, akik megvalósították, hogy a világi tárgyak nem olthatják szomjukat.” Ennek az üzenetnek nagy része az „atha” szóban van kódolva. A szerző, Patandzsali szeretné kifejezni, hogy azok, akik még mindig hisznek abban, hogy elérhetik a szabadságot csupán azáltal, hogy okosak, szexik, befolyásosak és vagyonosak lesznek, nem képesítettek (adhikárí) befogadni ezt a tanítást. Más írások több hosszú versszakban fogalmazzák meg, amit általában adhikárínak vagy adhikárának neveznek, egy egész katalógusnyi követelményt felsorolva, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie a jóginak, hogy belekezdhessen a gyakorlásba.

A múltban sok jógahagyomány súlyosan korlátozta a jelöltek számát, nehezen teljesíthető követelményeket támasztva velük szemben. Ezeket az iskolákat nem a tanítványok mennyisége, hanem inkább a minőségük érdekelte, Sok jógaiskola egy egészen specifikus réteget célzott meg, és a kritériumok fölé vagy alá eső jelölteket máshová küldték. A régi időkben a tanítók mindent megtettek, hogy elhárítsák a tanítványokat, ahelyett, hogy gyűjtenék őket. Ez egy modern jelenség, hogy a tanítók azt az elképzelést közvetítik, hogy az ő tanításuk mindenki igényeinek megfelel. Tradicionálisan a tanár döntötte el, hogy a tanuló milyen jellegű gyakorlásra áll készen.

A régi időkben a tanítást a bhúmikának megfelelően kategorizálták. A bhúmika lépést, fokozatot, szintet jelent. Mivel az evolúció különböző állomásán lévő emberek voltak, sokféle dologm volt, ami a különböző szinteknek megfelelt. Egy bizonyos ember számára az volt a megfelelő tanítás, ami figyelembe vette a jelenlegi szintjét, és képes volt felhozni őt a következő, magasabb szintre. Manapság, a társadalmi demokrácia hatására, mindenki a legmagasabb tanításra vágyik, ha készen áll rá, ha nem. a legmagasabb tanításnak általában a gjána-jógát tekintik (amit Brahma-vidjának is neveznek), az a diszciplina, amelyben csak a tudás tiszta formáját használják, és nincs gyakorlás (lásd ennek részletesebb megvitatását az első fejezetben). Ez okból a gjána-jóga sok rajongóra tett szert a nyugati társadalomban. A tradicionális álláspont szerint azonban csak néhányan képesítettek (adhikára) erre a legmagasabb útra. Ezen kívül, ha nem azt a folyamatot gyakoroljuk, amire készen állunk, nem csak hogy nem érünk el eredményeket, hanem el is vesztegetjük az időnket és a tanárunkét is. Ennek elkerülése érdekében objektív módon kell megítélnünk, hogy mely gyakorlatra vagyunk alkalmasak (adhikára). Amikor elértünk egy szintet, akkor továbblépünk a következő, magasabb szintre (bhúmika), anélkül, hogy megpróbálnánk előreszaladni.

Patandzsali könnyű módot adott ahhoz, hogy megoldjuk ezt a problémát, amikor létrehozta a nyolc ágat, amelyek szépen el vannak rendezve a szintek szerint. Azt, hogy ő is a bhúmika elvét követte, egyértelműen láthatjuk a taszja szaptadá pránta bhúmih pragjá kijelentésből. Ez a szútra (2.27.) azt mondja, hogy a tárggyal kapcsolatos teljes és autentikus tudásra (pragjá) hét szinten keresztül tehetünk szert.

Ha megvan az időnk és energiánk, hogy folytassuk utunkat az Ashtanga vinyásza jógán keresztül a második sorozat gyakorlásával, rá fogunk jönni, hogy hihetetlen eszközt kapunk a kezünkbe. Bár a második sorozat eleinte nagyon sok energiát, időt és eltökéltséget igényel, az eredmény megéri a fáradságot. A teljes második sorozat napi szintű gyakorlása annyira elmélyíti az életminőségünket, hogy ha egyszer megszokjuk ezt a rendszerességet, egyszerűen nem fogunk többé akarni egy olyan testben élni, amely nem esett át ilyen jellegű jógikus kiképzésen."

2012. november 17., szombat

A jóga-csikitsza

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"A második sorozat gyakorlásának előfeltételei

A második sorozat gyakorlása hihetetlenül nagy haszonnal jár. Azonban ugyanúgy, ahogy a földművesnek is fel kell szántania és meg kell trágyáznia a talajt, mielőtt betakarítja a termést, csak akkor kaphatjuk meg a gyakorlás számtalan eredményét, ha a táptalaj – az elménk és a testünk – megfelelően fel van készítve. A második sorozat elkezdése előtt eleget kell tenni a következő három feltételnek:

  • Képesnek kell lenni az első sorozat összes pózának helyes bemutatására (ahogyan azokat az Ashtanga-jóga: gyakorlat és filozófia c. könyvemben bemutattam).
  • Szert kell tenni a jóga-csikitszára (a jóga terápiás hatására), ami az első sorozat célja, azáltal, hogy elegendő ideig gyakoroljuk az első sorozatot.
  • Fel kell építenünk a szükséges erőt és kitartást.
Vizsgáljuk meg egyenként ezeket a feltételeket!

Jártasság az első sorozat pózaiban

Ha túl korán kezdünk bele a második sorozatba, az olyan, mintha egy második emeletet húznánk fel egy házra, mielőtt az első szint oszlopaiban megkötött volna a beton. Elkerülhetetlen, hogy a házon előbb-utóbb ne jelenjenek meg a repedések. Az első sorozat meghatározó pózai a pascsimóttánászana és a baddhakónászana, és megfelelő jártasságra kell szert tennünk e pózok végzésében. Nehéz azonban meghatározni a jártasság szükséges mértékét. Elegendően hajlékonynak kell lennünk az előrehajlításban és a csípőnyitásban egyaránt, hogy végre tudjuk hajtani az első sorozat három legfontosabb és energetikailag leghatékonyabb pózát, a marícsjászana D-t, a szuptakúrmászanát (ami magában foglalja a kúrmászanát, a szuptakúrmászana vinyászáját), és a garbhapindászanát. E három póz fontosságáról az Ashtanga-jóga: gyakorlat és filozófia c. könyvben találhatunk részleteket.

A jóga-csikitsza elérése

A jóga-csikitsza jógaterápiát jelent, és a betegségek alapvető okainak megsemmisítését, valamint a test három dósájának (váta, pitta és kapha) és az elme három gunájának (tamasz, radzsasz és szattva) kiegyensúlyozását jelenti a pózok rendszeres gyakorlása által. Egyes táncosok, tornászok és nagyon hajlékony emberek képesek egyből végrehajtani az első sorozat pózait. De ez nem elég. Addig kell gyakorolniuk az első sorozatot, amíg el nem érték a jóga-csikitszából fakadó egészséget és egyensúlyt.

Patandzsali felsorolja a jógát akadályozó tényezőket (Jóga-szútra 1.30.). Az első, a betegség elsődlegesen a dósák egyensúlyzavarából fakad, a jóga-csikitsza pedig javítja ezt az egyensúlyt. A jóga-csikitsza elérése nem azt jelenti, hogy többé sohasem leszel beteg, mivel a betegség gyökere elsősorban az elmében keresendő, valamint a környezeti és karmikus hatásokban. A jóga-csikitsza azonban javítani fogja az egészségünket, növeli a betegségekkel szembeni ellenállóképességünket, és gyorsítja a felépülés ütemét.

A jóga-csikitszára akkor tehetünk szert, ha minden nap gyakoroljuk a teljes első sorozatot legalább egy évig. vegyük figyelembe, hogy ez csak egy durva becslés, és a szükséges idő személyenként változik. Csak egy képesített tanár tudja eldönteni, hogy szert tettünk-e a jóga-csikitszára.

Patandzsali azt mondja, hogy a gyakorlás csak akkor lehet sikeres, ha megszakítás nélkül, hosszú ideig és odaadással tartjuk fenn (Jóga-szútra 1.14.). Szóval, ahogy korábban is jeleztük, az első sorozatot minden nap kell gyakorolni, megszakítás nélkül egy évig. Ha a gyakorló nem képes minden nap odaadóan gyakorolni, akkor még nem alkalmas a második sorozat elkezdésére."

2012. november 16., péntek

Az Erő

Miután megjelent Rhonda Byrne hasonló című könyve (amit már nem volt türelmem végigolvasni a Titok után), úgy gondoltam, ildomos lenne ennek a témának is szentelni egy blogbejegyzést. Legalábbis ami az én jógikus megértésemet jelenti az Erő fogalmával kapcsolatban. István decemberi jóga-Jedi képzése előtt is éppen időszerű a téma, hiszen ahogy ő is szokta mondani, a jóga segítségével fejleszthetjük a belső erőnket, amit talán első megközelítésben értelmezzünk akaraterőnek. 

Ezzel kapcsolatban a Mundaka Upanisad 3.2.4. verse ugrott be, amely a következőképpen hangzik:

nájam átmá bala-hinéna labhjó na csa pramádát tapaszó vápj alingát étair upájair jataté jasz tu vidvámsz taszjaisa átma visaté brahma-dhámá

"Ezt az önvalót nem érheti el az, aki híján van az erőnek, aki figyelmetlen, sem értelmetlen lemondásokkal, sem valamilyen megjelölések elfogadásával nem érheti el. Csak az érheti el az Önvalót, aki megfelelő bölcsességgel alkalmazza ezeket a módszereket, és így beléphet a Brahman birodalmába."

Nos, hát kezdjük ez elején az Erő fogalmának meghatározását, a kézzelfogható, fizikai aspektusban. A jóga rendszeres gyakorlása Patandzsali szerint gyémántkeménységűvé edzi a testünket, vagyis ellenállóvá teszi a természeti erőkkel, betegségekkel és az anyagi világ ellentétpárjaival szemben. Ez egy praktikus és hasznos dolog, hiszen így a jógit kevésbé zavarják az anyagi világ szenvedésforrásai, és zavartalanabbul tud meditálni az Önvalón. Az is igaz viszont, hogy minden eszközt, amit a jóga arzenáljában találunk, lehet helyesen és helytelenül is használni. Ha az ászana-gyakorlás által felerősödik a ragaszkodásunk és az azonosításunk a fizikai testünkkel, és a testi tökéletességet önmagában végcélnak kezdjük tekinteni, akkor helytelenül használtuk ezt az eszközt. A testet úgy kell megerősíteni, hogy ne kezdjünk el közben jobban ragaszkodni hozzá, és ne erősödjenek fel a testük és érzékszerveink élvezetére irányuló vágyaink.

Az erő ugyanakkor az akaraterőt is jelenti, ami elengedhetetlen a mindennapos gyakorláshoz és a jógikus életmód, a jamák és nijamák folyamatos követéséhez. Ezt az akaraterőt is fel lehet használni helyesen és helytelenül is. Ha töretlenül fenn tudjuk tartani a lelkesedésünket  a tapasz végzéséhez, és nem térítenek el a belőle származó misztikus képességek, akkor az akaraterőnk képes eljuttatni bennünket akár a felszabadulásig is. ha viszont elkezdünk ragaszkodni valamely külsődleges cél eléréséhez, akkor úgy járunk, mint a védikus bölcsek közül nem egy, aki újra és újra kiélvezte a tapaszból származó karmikus erőt, és mindig a nulláról kellett kezdenie az erő felépítését.

Szerintem az erő legfontosabb felhasználási területe az elme kontrollálása, amit a jóga négy magasabb ára (pratjáhára, dháraná, dhjána és szamádhi) gyakorlása során elengedhetetlenül gyakorolnunk kell. Néha a gunák (kötőerők), a múltbeli benyomások és a karmánk éretten potyogó gyümölcsei mintha összeesködnének ellenünk, és az elménk olyan követelésekkel áll elő, amikkel úgy érezzük, képtelenség szembeszállni.

Én mindig azt szoktam mondani, hogy az Ashtanga hat sorozatának összes pózát egyhuzamban végigcsinálni még mindig könnyebb, mint az elménket kontrollálni. Persze az ászana-gyakorlás éppen erre szolgál, hogy az elménket lekösse a nehéz pózok gyakorlására történő koncentráció, és egy alapos gyakorlás után sokkal könnyebben irányítható lesz, mint amikor tétlenül csapong. Ardzsúna is azt mondja Krisnának a Bhagavad-gítában, hogy ő inkább megy harcolni, mintsem hogy elüljön meditálni, mert a tomboló szelet valószínűleg könnyebb megállítani, mint az elmét megfékezni. 

Erről mindig Oyama Mester, a Kyokishun Karate alapítója jut eszembe, aki mindig várta, hogy a tájfun felkerekedjen a háza körül, és olyankor felment a háztetőre, két tatamit a kezébe fogva, és kitartotta a szélbe. Még ha a szél nem is állt meg ettől, mindenesetre őt elég nehéz volt ledönteni a talpáról küzdelem közben. 

Az Erő kultiválásának egyik csapdája az, hogy amikor egy kicsit elkezdjük érezni az Erő jelenlétét, és valamelyest elkezd engedelmeskedni nekünk, rögtön Istennek kezdjük gondolni magunkat, hiszen olyat tudunk, ami a többieknek nem megy. Sohasem szabad elfelednünk, hogy az Erő Istentől származik, és egyedül Neki engedelmeskedik, az csak egy látszólagos egybeesés, hogy a mi akaratunkkal összhangban cselekszik, amit Isten tesz lehetővé, amikor úgy látja, hogy alkalmassá váltunk az Erő használatára. 

Éppen ezért sohasem szabad személyes célok elérésére használni azt a képességet vagy jógikus erőt, amire a gyakorlásunk során szert teszünk, és sohasem szabad a saját tulajdonunknak tekinteni, mindig emlékezni kell arra, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetjük, csak addig marad velünk, ameddig ránk lett bízva. Azért kaptuk meg az Erőt, hogy valamilyen feladatot, küldetést végrehajtsunk, és mások javára használjuk azt. 

Ha egy jógi visszaél az erejével, tudásával, megkülönböztető képességével, akkor mindezek az egóját fogják növelni, és megakadályozzál azt, hogy ténylegesen elérje a felszabadulás állapotát. A kaivalja nem egy olyan állapot, amiről elég, ha másokat vagy önmagunkat meggyőzzük, hogy elértük. Ha valóban elértük, akkor elveszítjük az érdeklődésünket minden vita és további kutatás iránt, nem fogjuk úgy érezni, hogy valakit valamiről meg kell győznünk, vagy valamit bizonyítanunk kell valakinek. 

Megállapodunk az Erőben, és lényünk természetévé válik. Áttetsző közvetítő csatornává válunk, amely mások számára is közvetíti az Erőt, minden Élet és boldogság forrását. Az Erővé átlényegült jógi képes másokat is elvezetni az Erő forrásához, és mindenkit hozzásegíteni önmaga megismeréséhez, anélkül, hogy manipulálni vagy kontrollálni akarná mások elméjét. 

A jógi csupán önmaga elméjének kontrollálására használja fel az Erőt, és ha sikerre viszi ezt, akkor az elcsendesedett és megtisztult elme tükrében megpillantja eredeti Önvalóját, a tiszta tudatosságot, és megtapasztalja, hogy minden az Erőben lakozik, amelynek sötét és világos pólusa az Élet elengedhetetlen harmóniájának alkotóelemei, és mindenki szabad akaratától függ, hogy melyik pólussal kapcsolódik össze. Az Erő legyen veletek!