Látomáskeresés Balástyán - 6. rész

Péntek este végeztem még egy lélekutazást. Amikor elkezdtem dobolni, akkor az Életfámat láttam, melynek a törzse nagyon szép színes volt. Mintha a szivárvány összes színéből álló, sok-sok törzs nőtt volna egybe. Megjelent a farkasom, majd egy egész farkasfalka lett belőle, mintha szánhúzó kutyák lettek volna. Felültettek valamilyen fogatra, és elkezdtek húzni fölfelé, Asgard-ba. Amikor megérkeztünk, akkor már valahogy éreztem, hogy a szimbólum, amit meg fogok kapni, az a kapu-szimbólum lesz. Megérkeztünk egy kapu elé, és kitárult. Ahogy áthaladtunk rajta, ez egy feketés színű kapu volt, aztán lila, majd kékes, jég-kapu, majd egy zöld leveles kapu. Mindegyiknél az adott színhez kapcsolódó dolgok jelentek meg. A következő egy sárga Napkapu volt, majd egy narancssárga, és végül egy vörös kapu volt a hetedik, ami nagyon tüzes volt. 

Ahogy beléptünk a Valhallába, a vörös és a fekete szín dominált. Odin körbevezetett a teremben, mert meg akart mutatni valamit. A nagy teremben is voltak ilyen kapuk vagy nyílások, mintha csatornák lettek volna, melyek a különböző világokba vezetnek, és mindegyik kapuban állt egy kristályszobor, aki annak a világnak a minőségét vagy istenségét képviselte. Odin körbevezetett, és megmutatta, hogy tizenkét kapu van, vagyis igazából tizenkét világ van, nem csak kilenc, ahogy a skandináv mitológiában olvassuk. Ezt már korábban is megkaptam egy tanításban, hogy tizenkét világ van, mely a tizenkét dimenziónak felel meg. Amikor Odin átadta a rúnát, a fekete rúnán arany színnel volt ábrázolva a kapu-szimbólum. 

Utána rárajzolta a szimbólumot a mellkasomra: a szegycsontomon volt a kapu, és a két mellemen a két szárnya. Odin azt mondta: "Ez a kapu szimbólum abban segít, hogy utazz a különböző világokba. Egyetlen feltétele van annak, hogy keresztül tudj jutni a kapun: azokat a belső akadályokat, a különböző egó-konstrukciókat kel legyőznöd, amivel saját magadat akadályozod meg abban, hogy beléphess abba a világba. Ha ezeket az egórétegeket és önkorlátozó mintákat sikerül szétzúznod, akkor át tudsz lépni azon a kapun." Amikor mutatta a kapu-szimbólumot, akkor egyszerre hallottam egy madár rikoltozását, meg mintha egy ember beszélt volna, de aztán rájötterm, hogy egy bogár szállt nagyon közel a fülemhez, és annak volt olyan hangja, mintha egy ember mordult volna rám. Utána azt is elmondta, hogy ezek a kapuk a szívemen keresztül a saját belső világomnak a különböző dimenzióiba is be tudnak vezetni. Itt is tizenkét lélekrész van. Erről már írtam korábban (1.rész, 2. rész, 3. rész), hogy a viking elképzelés szerint hány lélekrész van. Azt mondta, hogy a belső világban és a külső világban is tizenkét kapu és tizenkét világ van. A bejárás a lelkednek ezekbe a régióiba szintén azáltal nyílik meg, hogy félreteszed az egódat és az elképzeléseidet, és a mindenféle szerepeidet, a korlátaidat, melyeket te hoztál létre. Ez a kapu szimbólum segít annak, aki szeretne eljutni egy világba, és megtapasztalni egy valóságot, kapcsolódni a Szellemvilághoz, és úgy érzi, hogy valamilyen akadályba ütközik. A szimbólum arra is képessé tesz, hogy egy másik embernek a lelkébe be tudj lépni. Nem azzal a szándékkal, hogy ott megváltoztass valamit, vagy hatást gyakorolj rá, hanem rá tudsz hangolódni, és meg tudod érezni, hogy az ő szempontjából, az ő egórétegein keresztül mi az, amit ő megél, bele tudsz helyezkedni az ő érzésvilágába, az ő szubjektív valóságába, és ennek is az a feltétele, hogy a saját előítéleteidet és  révetített dolgaidat félre tudd tenni. Akkor tudsz belelépni, és meglátni, hogy mi az, ami az ő szívében van. Utána átöleltem Odint, és visszaérkeztünk az Életfához és a Földanyához. 

Látomáskeresés Balástyán - 4. rész

A lélekutazás után egy kicsit nézelődtem a kiülőhelyemen, majd ahogy a nap már közeledett kissé a fák koronájához nyugaton, elővettem a Rapét. Nukini Lorim volt a Rapé neve, amit ma kipróbáltam. A Nukini törzs készíti ezt a Rapét, az ottani sámánok, orvosságos emberek. Befújtam a Rapét mindkét orrnyílásomba. A folyamat általában erős testi tünetekkel is jár. A tenyerem elkezd erősen bizsegegni, izzadni, a szívem lángra kap, és nagyon szép látomásokat is hozott most a szertartás. Ez a Rapé a Természet szellemeinek, tündéreinek az energiáját hordozza magában. Amint behunytam a szemeimet és lélegeztem, azt kezdtem érezni, hogy az erdő szellemei, a kis zöld tündérmanók előjönnek mindenhonnan, a föld alól, a növények száraiból, az erdőből, a patakoknak, fáknak, természeti jelenségeknek, állatoknak a szellemei, és táncra perdülnek, elkezdenek táncolni. Elkezdtem egy icarót is fütyörészgetni, amit már fél éve kaptam. 

Nagy örömmel táncolt az összes természetszellem, örültek az Életnek. És még az Alsó Világból is jöttek ilyen ördögszerű lények, de ők is nagyon mulatságosak voltak, egyáltalán nem félelmetesek. Kedvesen, örömtelien táncoltak. Mindenki egymással táncolt, az emberek is közéjük vegyültek. Én is láttam magamat, ahogy a párommal táncolok az erdei tündérek körében, és az egész egy hatalmas nagy tölcsérbe, vagy tóruszba fordult át. A tórusz-energia olyan, mintha egy gömb tengelyének a helyén lenne egy csatorna. A belső energiacsatornában fölfelé és lefelé áramlik az energia, majd utána kijön a gömb felszínére, és ott körbefordul. Ez a tórusz az egész univerzum méretére kiterjedt, az örömtánccal együtt. Nagyon örömteli volt az egész, és az a felismerés jött vele, hogy igazából nem kell semit sem csinálni, vagy elérni, csak örülni kell az életnek, és azokat a dolgokat kell kitisztítani vagy eltávolítani az életünkből, melyek zavarják a boldogságunkat. És magát az örömérzetet is érdemes megtisztítani azoktól az emberi társadalom, főleg a modern társadalom által ránk sugárzott és nekünk sugallt koncepcióktól, hogy mi az, ami boldoggá tesz bennünket. 

Ha megérted azt, hogy a létezéstől, a Természettel való egységtől leszel boldog, és nem attól, hogy ha minél több kütyüd van, és minél több mesterséges ingerrel veszed körbe magadat, akkor megtapasztalhatod azt a boldogságot, amit a természeti népek bennszülött törzsei tapasztalnak és élnek nap mint nap. Valahogy nagyon erős közelséget éreztem ehhez a Nukini törzshöz, lehet, hogy meg fogom majd keresni őket Braziliában. Valahogy nagyon átjött ez az érzés, hogy ők az én lelki törzsem. Persze szellemileg is lehet kapcsolódni hozzájuk, de ha a fizikai dimenzióban is meg tudja tenni ezt az ember, akkor érdemes. Nagyon élővé vált az egész környezet, minden egyes fűszál, minden egyes növényke, ami itt nő, körbevesznek a fák, zümmögnek a bogarak, néha a madarak hangját is lehet hallani. 

Szóval igazából vissza kell szoktatni magunkat és nevelni a tudatunkat arra, hogy a növények, az állatok, a kövek népe, a természeti erők ugyanolyan jogú, és ugyanolyan tudatossággal és szeretettel rendelkező élőlények, szellemi, isteni lények, mint amilyenek mi vagyunk. Az embernek igazából nincs joga fölé emelni magát a Természetnek, és kihasználni, kizsákmányolni, kibányászni mindent a Földanyából - az ásványokat, üzemanyagot, hogy újabb kütyüket és műanyagokat hozzunk létre, amelyekkel beszennyezzük a Földanyát. Több száz, vagy több ezer évig tart a Földanyának, amíg ezeket a mérgeket és hulladákokat lebontja és feldolgozza, közben medig több száz vagy ezer állat- és növényfaj élőhelyét is tönkretesszük vele. 

Utána játszottam a dorombon, és elképzeltem, hogy amikor meglátogatom a Nukini törzset, akkor elviszem a dorombomat, és hátha tetszeni fog nekik a hangja. Valamint énekeltem egy icaro-t is a csörgővel. Lassan megy lefelé a nap, közeledik az este, az éjszaka. /Folyt. köv./

Látomáskeresés Balástyán - 3. rész

Az első lélekutazásomban (pénteken dálután) Odinnal szerettem volna kapcsolódni, mert már korábban kaptam tőle egy szimbólumot, a Szerencsecsillagot, de az értelmezése még nem volt teljesen világos. Ez az ötvenegyedik szimbólum, amit kaptam tőlem és 59, illetve 60 lesz összesen. A "szimbólum" címkére kattintva a blogomban vissza tudjátok olvasni az összes előző szimbólum történetét. Jó volt elővenni a dobomat, bekötni a szememet, és idehívni az összes erőállatomat és az összes szellemi segítőmet. Elindultunk az Életfától felfelé egy szivárványhídon Asgardba, és odaértünk a Valhallához. Heimdallr, a kapuőr üdvözölt, és mondta, hogy már rég látott (az előző szimbólumot tavaly szeptemberben kaptam, és bár sok minden zajlott közben az életemben, és nem volt annyira időm rákoncentrálni arra, hogy átjöjjön az összes maradék szimbólum, Odin azért gyakorolt rám némi nyomást, hogy ez még hátravan, és be-beadott egy-egy szimbólumot a gyógyítások közben). 

Mondtam Heimdallr-nak, hogy most megint itt vagyok. Odin két farkasa, két hollója és még vadkanok is kísértek bennünket. Mentem befelé a palotába különböző kapukon és termeken át, mire végre beértünk a Valhalla csarnokába, ahol Odin, Mindenek Atyja ült a trónuson, és üdvöztölt. Egy pipa volt a szájában, és egyből kérdezte: "Pipáztál?" Mondtam, hogy igen. "Helyes, ma este is pipázz!" - válaszolta. "Rapézz, és kapcsolódj a Dohány Nagyapával!" - és így áldását adta arra az útra, ami majdnem egy évvel ezelőtt kezdődött, a válásom után, amikor elkezdtem kapcsolódni a medicinákkal. A Mapacho, vagyis az azték dohány nagyon híres mesternövény, és azóta is nagyon sokat dolgozom vele, más mesternövények is hívtak és megjelentek. Miután erre adta az áldását, rögtön egy rúna-követ nyújtott felém, ami fekete színű volt, és ezen a kövön volt a szerencsecsillag-szimbólum ráfetve-belevésve világoskék színnel. A szerencse istennőjét Hamingjának nevezik óészaki nyelven. Utána rárajzolta a szimbólumot a homlokom közepére, tehát nem a két szemöldök közé, hanem följebb. 

Emlékeztetett arra, hogy a szenrencsecsillag-szimbólum nagyon hasonlít a csakanához, vagyis az inka kereszthez. Náluk a déli féltekén nem a sarkcsillag az égbolt fix pontja, amihez a tengerészek tájlonak, hanem a "Dél csillaga", ami egy öt csillagból álló, kereszt alakú csillagkép. Ez jelzi az égbolt déli sarkát. Odin azt mondta, hogy ez a szerencsecsillag-szimbólum egy kapu, ami utat mutat. Mindenkinek érdemes megtalálnia a szerencsecsillagát. Én korábban már megtaláltam meditációban, nekem a Cassiopeia csillag jött. A szerencsecsillag általában a születésünk idején valahol fent van az égbolton, a fejünk felett. Szellemi gyakorlattal, meditációval, révüléssel, "rejtezéssel" tudsz kapcsolódni hozzá, és akkor megmutatja magát. A Cassiopeina csillagot egy nagyon szép tündér, női szellem testesíti meg. Odin elmondta, hogy mindenkinek van egy szerencsecsillaga, és mindannyiunkban, minden földi emberben ott van a csillagnemzetségek öröksége, DNS-e. Ők az őseink, és mindannyian tudunk kapcsolódni tudatilag azokhoz a csillagokhoz és szellemeikhez, amelyekkel erősebb közösséget érzünk. Amikor a szerencsecsillagunkhoz kapcsolódunk, akkor hívhatjuk annak érdekében, hogy mutassa meg a tiszta utat, a helyes utat, azt, amelyik a végső érdekünket szolgálja, még akkor is, ha az esetleg látszólag ellentében áll a pillanatnyi érdekünkkel. Ha azt az utat szerenénk megtalálni, amely túlmutat a hétköznapok emberi viharain, és a földünkön játszódó hatalmi meg érdekharcokon, a Középső Világban magunkra öltött szerepeken és egórétegeken, akkor a szerencsecsillag megmutatja, hogy mi az, ami helyes, mi az ami helytelen; mi az ami etikus, mi az, ami nem etikus; hogy mi a helyes döntés egy bizonyos helyzetben, ami túlmutat a földi hétköznapok múlandó történésein. 

Amikor a szerencsecsillagoddal kapcsolódsz, akkor felül tudsz emelkedni azokon az aggasztó vagy frusztráló, felbolygató változásokon, melyek éppen itt a földünkön történnek. Hiszen mindannyian csillagporból vagyunk, és a Földanya is csillagporból van, és ezek a csillagnemzetségek ott voltak akkor is, mielőtt a Földön az emberi civilizáció kialakult volna, és ott lesznek akkor is, amikor ez a civilizáció már nem lesz. De mi is ott leszünk valahol, valamilyen minőségben, szóval igazából nem kell semmin sem aggódni. Odin ilyen formában adta az áldását, és a magyarázatát, tanítást a szerencsecsillag-szimbólummal kapcsolatban. Úgy látszik, Odin mindig megjelenik valamilyen formában minden látomáskeresésemen. Most is úgy éreztem, hogy ha sikerül többet dobolni és utazni, akkor a többi szombólumot is meg fogom kapni tőle. Így remélhetőleg teljessé válk az 59 szimbólumnak a köre, ami igazából 60, mert az utolsó egy üres, abszolút szimbólum. Olyan, mint a 60-ra osztott számlapnak a percei. /Folyt. köv./

Látomáskeresés Balástyán - 2. rész

Pénteken reggel kunyhó-szertartással kezdtük a napot. Bementünk a kunyhóba. A látomáskeresés mindig egy kunyhó-szertartással kezdődik, és azzal is fejeződik be. Ezen a szertartáson most a segítők is részt tudtak venni (kb 4-5 segítő volt ott a három nap folyamán). Viszonylag rövid ás lightos volt a kunyhó, de azért megizzadtunk rendesen, Tordas bőven locsolta a vizet az izzó kövekre. Sokat nyitva tartotta a kunyhó ajtaját is, szóval a szertartás megalapozta a kapcsolódást a Szellemvilággal, és felkészített bennünket arra, ami ott kint vár majd ránk. 

Ráadásul a reggeli ivás miatt nekem már pisilni is kellett a kunyhóban. Volt ebből egy olyan felimserésem, hogy a jelen pillanatban való tökéletes elmerülésben mindig úgy akadályoz meg bennünket az elménk, hogy elkezd valamilyen jövőbeli dologgal foglalkozni, vagy arra várni. Itt például azért nem tudtam mélyebbre menni a megélésben, mert már mentem volna ki pisilni, illetve az utána következő három nappal voltam elfoglalva tudatilag. 

Miután lement a kunyhó, és összeszedtük a cuccokat a kiüléshez, elindultunk kifelé. Én voltam a második, akit Tordas kiültetett. Miután leszúrja a botokat a színes szalagokkal, leteszi a "zsályakerítést", körbefüstöli a helyet és a kiülőt, elkezd énekelni egy kiülős dalt, melynek a szerzője Sólyomfi Nagy Zoltán:

Madarak az égen
Kőröznek, szitálnak
Lássátok, lássátok
Ágakra leszállnak
Csíjjognak, víjjognak
Tarka tollú lények
Segítő szándékkal
Lelkünkig elérnek
Hahééj…

Szellemek a szélben
Szállanak, beszélnek
Halljátok, halljátok
Hívását a szélnek
Susognak, suttognak
Láthatalan lények
Segítő szándékkal
Lelkünkig elérnek
Hahééj…

Utána sok szerencsét kívánt és otthagyott bennünket, továbbmenve a harmadik kiülővel. Délnyugat felé fordulva ültem le, a fának támasztva a hátamat és odatéve a kis csomagjaimat. Kihoztam egy ponyvát is, de végül fölöslegesen, mert nem volt eső. A polifoam és a felfújós matrac jól jött, valamint a hálózsák, poncsó is. A fekvőhelyem egészen sík volt, nem nyomta a hátamat. Amikor leültem és elrendeztem a cuccaimat, gondotam, hogy csinálok nyolc kör Wim Hof légzőgyakorlatot (majd ismertetem ezt is egy külön blogbejegyzésben), mert a tegnapi alkalom úgyis elmaradt, siettem reggel. Nagyon kellemes érzés volt az erdőben lélegezni, de különösebb spirituális megélések nem bontakoztak ki közben. Utána jógáztam is még egyet. Ott éreztem, hogy kezdek belassulni, és elég lassan csináltam egymás után a jógapózokat. 

Vagy a légzés, vagy a jóga közben erre jött egy őz, vagy szarvas ünő azt nem tudom, de nem volt szarva. Általában az állatok jobbról jönnek be, megnézegetnek és továbbmennek. Ma kettő jött összesen. A jóga után elszenderedtem egy kicsit, mert éreztem, hogy húz a Földanya. De persze jobb nappal inkább ébren lenni, mert akkor éjszaka többet tudsz aludni. De mivel nincs túl sok vércukra az embernek, és a kis területen nem is tud túl aktív lenni, hamar elnyomja az álmosság és a fáradtság napközben is. Kicsit aludtam, pihentem, utána furulyázgattam. Utána arra készültem, hogy elvégzek egy lélekutazást. A lálekutazások nagyon transzparensek és jól nyomon követhetőek szoktak lenni ilyenkor a kiülés közben, bár őszintén szólva, amikor csak úgy üldögélek, ritkán húz be a transzállapot, és ritkán kapok olyan extra felismeréseket, amik miatt itt vagyok. Tehát itt is tudatosan kell melózni, meg kell fogni a dobot, és a szándékot megfogalmzava elindulni az utazásra. /Folyt. köv./

Látomáskeresés Balástyán - 1. rész

Idén augusztusban zajlott a harmadik látomáskeresés szertartás, amin részt vettem kiülőként. Az első két alkalomról is készítettem részletes blogbejegyzéseket. Tavaly és tanalyelőtt nyáron Oguzzal voltunk Cserkútpusztán. Itt találhatjátok a 2020-as láromáskeresésem krónikáját: "Látomások nyomában", valamint a 2021-es kiülésem történetét is: "Látomáskeresés a Hegyen".

Az idei alkalom néhény dologban különbözött az eddigi kettőtől. Egyrészt a helyszín nem a börzsöny erdeje volt, hanem a puszta Szeged mellet, a balástyai tanyavilágban. Tehát teljesen sík volt a terep, bár nekem sikerült találnom egy erdős sávot, ahová beültem. Másrészt ezt a szertartást Kovács Krisztián Tordas vezette, neki ez volt az első ilyen folyamat, amit egyedül vezetett. A harmadik különbség abban volt, hogy ez a látomáskeresés egy nappal rövidebb volt, mint Oguzé, kettőt aludtunk kint, és a harmadik nap délutánján jöttünk vissza. Ehhez képest azt mondom, hogy intenzitásában nem maradt alul a korábbiakhoz képest. Az első alkalom egy Alsó Világ-beli kiülés volt nekem, amit végig az izzasztókunyhóban töltöttem, sötétben és izolációban. A második alkalom fent a hegyen volt, a Sárkánygerincen, ott a Felső Világgal lehetett sokat dolgozni. Ez a harmadik alkalom volt az, amikor megérkeztem a síkságra, mondhatjuk, hogy Középső Világbeli kiülésnek is elmegy. 

Csütörtökön délben érkeztünk le a tanyára, amely Tordas egyik ismerőséé volt. Felállítottuk a sátrakat a tanya-udvaron, majd következtek az előkészületek: izzasztókunyhót építettünk, fát vágtunk (egy kicsit le is horzsolta a vállamat egy tuskó, amit a fejem fölé emeltem a fejszével együtt, de bekentem a sebet sárkányvérrel, és így nem fertőződött el a kiülés alatt sem. Vizet hordtunk, ettünk-ittunk (ma még lehetett, és én igyekeztem ki is maxolni a lehetőséget, főleg vízügyileg, hogy minél hidratáltabb legyek az elkövetkező három napra). Este egy pipa-szertartást tartottunk, melynek során Tordas ismertetett minden fontos információt a kiüléssel kapcsolatban. Kifejezetten kérte, hogy kevés cuccot vigyünk ki, ami persze nekem nem sikerült, mert az egész hátizsákomat kivittem, több váltás ruhával, szúnyoghálóval meg mindeféle dolgokkal, amikre igazából nem is volt szükségem. Erre ott kint jöttem rá, felismervén, hogy a sok tárgy is elvonja az ember figyelmét, mert azokkal foglalkozik, így legközelebb igyekszem tényleg minimalista felszereléssel kiülni. 

Még csütörtökön kiválasztottuk a kiülőhelynket (hárman ültünk ki), egymástól jó párszáz méterre. Nem is láttuk egymást, csak a dobolások hallatszottak át egy kicsit. Ahol én ültem, egy nyárfa félig árnyas ágai alatt, ott volt egy vadászles, egy elhagyatott tanya, és három oldalról az erdő. Az előttem lévő tisztáson nagy levelű vaddohányok nőttek. Selyemfűnek is nevezik ezt a növényt, és mérgező, viszont a méze nagyon finom. A kiülőhelyemről (ami egy 3x3 méteres kocka volt a fa körül) odaláttam a szertűzhöz, amely három napon keresztül égni fog az izzasztókunyhó mellett. Kikötöttünk egy kék szalagot oda, ahová ki fogunk majd ülni, és faragtunk négy darab villás botot, melyre kelettel kezdődően az égtájaknak megfelelő színes szalagok kerülnek: piros, sárga, fekete és fehér. Ezeket Tordas leszúrja a "placcod" négy sarkához, majd körbeveszi zsályatövekkel a helyet a védelem vcéljából. A területet csak pisilés céljából szabad elhagyni, végig azon belül kell üllni, állni, feküdni stb. 

Az esti pipaszertartás kifejezetten jól jött, mert úgyis az volt bennem, hogy ezen a kiülésen a Dohány, pontosabban a Mapacho szellemével szeretnék kapcsolódni, ezért három különböző Rapét is hoztam magammal, valamint Mapachot a pipámba. Amikor a kiülőhelyemet megtaláltam, akkor arra járt egy nyest vagy menyét vagy valamilyen kis állatka, körbeszaglászta a helyemet, majd két lábra állva nézett engem egy darabig. Este 11 vagy éjfél felé elmentem aludni, mert a héten nem sokat aludtam. Amúgy nem a legjobb ötlet, ha valaki nagyon kipihenten érkezik a látomáskeresésre, mert akkor ott kint még kevésbé fogja tudni alvással eltölteni az éjszakákat. Minden esetre lefeküdtem, de mivel sok vizet ittam a délután és az este folyamát, jópárszor fel kellett kelnem, hogy kimenjek WC-re. Reggel nyolckor kezdődött az izzasztókunyhó. Tordas előtte tíz perccel arra járt a sátram felé, és bekérdezett, hogy ébren vagyok-e már, mert mindjárt kezdünk. Úgyhogy egy gyors fogmosás és némi ivás után én is felsorakoztam a szertűznél, ahol már javában izzottak a kövek. /Folyt. köv./

Izzasztókunyhó és parázsonjárás

Még magamhoz sem tértem a hét izzasztókunyhó által elindított folyamatokból a Napszarvas után, melyek bizonyos értelemben fenekestül felforgatták az életemet, de erről majd később fogok tudni nyilatkozni, egyelőre még a feldolgozási folyamat kezdetén vagyok. Tehát pár napot vltam itthon, elköltöztünk Csúcshegyre, megtartottunk egy nyílt napot a Nomád Jógában, majd el is indultam Cserkútpusztára, Oguz haladó tanfolyamának soron következő, negyedik hétvégéjére. Ez alkalommal a téma az izzasztókunyhó és a parázsonjárás volt. Három napig nem is ettünk, csak vasárnap, a kunyhó után.

Pénteken a megérkezésünk után már lobogott a tűz, és este bementünk az első, négykörös medvekunyhóba. Ezt még egészen jól bírtam. A négy körben a Medveszellem erejét hívtuk, és négyéfle ételt áldoztunk neki: bogyós gyümölcsöket, mézes mogyorót, lóhúst és halat. Éreztük, ahogy a medve-erő átjárja és gyógyítja a testünket-lelküket, és én is egészen feltöltődve tértem nyugovóra. Reggel viszont arra ébredtem, hogy felülni is alig bírok, a jobb lapockám alatt annyira begörcsölt egy izom. Lerottyant a férfi-oldalam, amivel párhuzamos dolgok éppen zajlanak is az életemben. 

Szombaton így a fejszét sem tudtam rendesen megelmelni, pedig imádok fát vágni. Összegyűjtöttük a fát a szombati és a vasárnapi kunyhóhoz, majd volt egy kis gyógyítás, szellemkenuzás bent a házban. Én is kértem gyógyítást Feritől, a többiek körülöttem "eveztek" a szellemkenuban. Hasra feküdtem, mert arra számítottam, hogy majd valami erőállat segítségével Feri betegség-kiszívást fog végezni, hogy kivegye a feszültséget a bordám alól. Ehelyett, bár végig bizsergett a testem tetőtől talpig, és már az utazás elején is éreztem, ahogy enyhül a görcs, Feri a végén a hátamra tette a tenyerét, és én úgy éreztem, mintha egy másik szívet kaptam volna a jobb mellkasomba, mely a bal oldali, férfi-szívem párja, és segít abban, hogy ráhangoldójak a női energiákra, és egyensúlyba hozzam a kettőt magamban. Ő is azt észlelte az utazás során, hogy az őseim behívták egy sátorba, és sok erőt adtak neki, amit belém kellett töltenie. Nagyon fel is töltődtem a kezeléstől, és a fájdalmaim is elmúltak.

Este indultunk be az Alsó-, Felső és Középső Világhoz címzett három körös szellemkunyhóba, melyben 33 izzó követ vittünk be. Én konkrétan meghaltam a harmadik körben, azt éreztem, hogy itt most a halál elől nics menekvés, valamit el kell engednem, és valaminek meg kell halnia bennem, amit már nem kell tovább vinnem magammal. Nem mondom, hogy nem volt fájdalmas, szinte kilátástalannak éreztem a helyzetet. Valahogy a szertartás végén kikászálódtam a kunyhóból, és akkor jött a parázson járás. Itt is azt éreztem, hogy át kell mennem a parázson háromszor, hogy magam mögött hagyjam mindazt, ami már a múlté, és megnyissam magamat a jövő feladatai és kihívásai előtt. A parázsonjárás végére úgy éreztem, hogy sikerült valamelyest újjászületnem, vagyis megérkeznem az új létezésembe, létformámba. 

A harmadik napon, vasárnap már viszonylag korán gyújtottuk a tüzet, és 7x7 követ hevítettünk fel. A hétkörös kunyhóban a hét irányhoz imádkoztunk, és mivel pont heten voltunk jelen, mindenki levezényelt egy kört a kunyhóban. Én kezdtem, mivel én születtem januárban. Szerencsére, mert akkor még volt erőm és észnél is voltam. Bevittem a hét követ, majd Oguz vizet locsolt rá. Elmontam, hogy ez a Kelet, a fény, az új kezdetek köre, és imát is mondtam. Mivel a kunyhóban kell megtenni minden fontos kijelentést, elmondtam, hogy szeretnék négyszer részt venni a Naptánc-szertartáson, valamint szeretnék kunyhóvezetővé válni Oguz vezetése alatt. Évek óta foglalkozom a sámánizmussal, de most éreztem úgy, hogy az utolsó belső akadály is elhárult annak az útjából, hogy teljesen átadjam magamat a sámáni útnak, és a Szellemvilág közvetítő csövévé váljak ebben a minőségben is. Ez a kunyhó is nehéz volt és hosszú is, de valahogy azért sikerült túlélélni.

A kunyhó után lakomáztunk, és hazaindultunk, az újabb kihívások és feladatok felé. 

Ébreszd fel a benned szunnyadó állatot!

Az elmúlt hétvégét Cserkútpusztán töltöttem Oguzzal és a haladó csoporttal. A hétvége témája a transztánc volt. Pénteken napközben érkeztünk meg, és előkészítettük a szertartásteret az esti transztánchoz, mely az Ősök Tánca címet viselte, és az ősök erejéhez kapcsolódtunk tánc közben. Oguz hozott egy nagy, fekvő dobot, melyet a földre támasztva tudott ütni, mikozben mi körbe-körbe táncoltunk az Életfa körül. 

Először volt egy lélekutazás bent a házban, ahol már igyekeztünk kapcsolódni az Ősökhöz, és hívni őket a szertartásra. Én sokat szoktam foglalkozni az ősök gyógyításával, az általuk is átélt traumák oldásával, de ebben az esetben azt kértem, hogy a gyógyító erő, a Szellemvilág ereje jöjjön meg az ősökön keresztül. 

Ahogy kezdett beesteledni, kimentünk a szertartástérre, és féklyákat gyújtottunk a kör szélénél, majd bent az Életfa körül is meggyújtottunk négy mécsest, a szertartástér szélén pedig szertüzet gyújtottunk. Heten körbeálltunk az Életfa körül, és elkezdtük a táncot. Feri volt elől, utána a többiek, egyás kezét fogtuk, és oldalazva lépkedtünk. Egy idő múlva elkezdtük a kezeinket is föl-le emelgetni, illetve előrehajlongani, amikor eléreléptünk. Oguz azt mondta, hogy ha úgy érezzük, hogy "kilöktek" az ősök a sorból, akkor kiülhetünk vagy fekhetünk a kör szélére. Elkezdtünk táncolni, hangosan lélegezni, mindenféle hangokat kiadni, amik jöttek belőlünk. Ahogy róttuk a köröket, egyre-másra estek ki a csoporttársaim, és a végén mi ketten maradtunk Ferivel, kézen fogva táncoltunk, és egyre több és több erőt éreztünk beáramolni az Ősök felől. Nem éreztem semmilyen nehéz, traumatikus energiát, csak a gyógyító őserőt, amint egyre több áramlott át rajtunk a tánc közben. Végül két óra múlva Oguz lelassította a dobot, abbahagytuk a táncot, és odaültem a tűzhöz feldolgozni az élményeket. Nem érzékeltem az Ősöket külön-külön, de a sok erő bíztató támogatást adott a szellemi úthoz. Akár reggelig is tudtam volna járni az Ősök táncát.

Este fáradtan zuhantam az ágyba, nem is álmodtam semmit. Másnap reggeli után Oguz bejelentette, hogy maszkokat kell készíteni, melyek segítenek majd kapcsolódni az erőállatainkhoz. Egy dobolós utazással kezdtük a napot, hogy pontosan megjöjjön, milyen maszkot kell majd készítenünk. Nekem több erőállatom is van, de végül eléggé egyértelműen Quetzalkoatl, a Tollaskígyó minősége és feje jelent meg, aki már többször felbukkant utazásaimban még a Munay Ki rítusok előtt, de azóta is, mivel ő a Középső Világ őre, és a harmadik szem csakrában lakik. A képen látható maszkhoz hasonlót képzeltem el, de azt igazából fából kellett volna kifaragni, kiesztergálni, amire ott helyben nem volt lehetőség. Vágül a második, illetve harmadik képen látható az eredmény.

Így, amikor elkeztük a maszkok készítését, akkor Oguz elővett egy csomó mindenféle nyers és kikészített bőrt, szíjakat, szőrme-darabokat, és ki-ki abból készített maszkot vagy egyéb díszeket a testükre. Volt két lófej is, egy fehér és egy fekete, őket is felhasználták, valamint készült medve, holló maszk, valamint sámánkorona is. Én pedig két nyers marhabőrt fűztem össze egy kígyófej-szerű cső alakra, majd fogakat festettem rá, kipikkelyeztem, és feldíszítettem szíjakkal, valamint színes tollakkal, és ki is festettem szép színesre. A maszk jól rajta maradt a fejemen, csak nyakban vágott egy kissé. Volt, aki a testét is kifestette a tánchoz korommal vagy mésszel. 

Este ismét hozzákészültünk a tánchoz, tüzet gyújtottunk, és Oguz odaült a dobhoz. Felvettük a maszkokat, hívtuk az erőállatokat, és elkezdtünk táncolni. Most is mindenféle hangok jöttek ki belőlem, és sokszor hullámzó, kígyószerű mozgulatokkal lépkedtem körbe, mint egy kínai sárkánytáncos. A maszkból csőlátással csak előre láttam, így próbáltam magamat a körön belül tartani. Itt is sok energiát éreztem, de ez az erő nem volt annyira koncentrált és körkörös, mint az előző este, mivel mindenki külön táncolt és mozgott. Ha nem nyomta volna a maszk a nyakamat, akkor akár reggelig is tudtam volna táncolni, ahogy előző este is ezt éreztem. De így végülis nem bántam, amikor Oguz  másfél óra múlva abbahagyta a dobolást, és a még álló emberekkel együtt ismét odahúzódtunk a tűzhöz. Az erőállatok ösztönszintű, érzelmi energiákat testesítenek meg, és sokunk életéből hiányzik az, hogy felébresszük ezt a szunnyadfó ösztönvilágot, kapcsolódjunk az Alsó Világ-beli énünkhöz, és "visszavadítsuk" egy kicsit a lelkünket. Túlcivilizált világunkban mindenféle mesterséges ingerek és viselkedési normák határozzák meg az életünket, ezért az erőállatok archetipikus őserejének megélése kifejezetten terápiás hatású is lehet. Jó volt egy kicsit "állatkodni", anélkül létezni és viselkedni, hogy bárki, akár mi saját magunk is, bármilyen elvárást támasztott volna velünk szemben, vagy meghatározta volna, hogy mi a "normális", és mi nem az. 

Ezen az estén is fáradt voltam, de amikor elaludtam, sok mindenfélét álmodtam. Vasárnap reggel böjt volt, és izzasztókunyhóhóz készültünk a nagy hőségben, ahol szintén az erőállatokkal fogunk dolgozni. A kunyhó előtt már ropogott a tűz, és hevültek a kövek. Odakészítettük a maszkjainkat a tűz és a kunyhó között elhelyezkedő oltárra, és bementünk a kunyhóba. 3 körben került be a 28 izzó kő, az Öragapák, így egyszerre dolgoztunk az ősökkel és az erőállatokkal is. 

Én a kunyhóban is nagyon sok erőt éreztem, egyre jobban feltöltődtem, ahogy haladtunk előre. Az összes erőállatom megjelent, és mindegyikük minőségét befogadtam a testembe, miközben fohászkodtam hozzájuk és a Földanyához. A második körben Oguz vizet fröcskölt mindannyiunkra, és bekért egy vödör földet, majd mindenkinek be kellet kennie magát földdel, hogy még szorosabban tudjunk társulni Földanya minőségével. Az utolsó körnél én már állva táncoltam és csörgőztem, annyira feltöltődtem energiával. Utána kijöttünk a kunhyóból, megmosakodtunk a patakban, és nekiültünk a lakomának. Az Ősök tánca és a kunyhó-szer szép erő-keretbe foglalta a hétvégét. Emlékezetes alkalom marad ez is.                                      

Látomáskeresés a Hegyen - 7. rész

A Visszatérés

A negyedik nap további részében az alábbi dolgok történtek: dél körül jógáztam egyet, majd játszottam a hangszereken, és megszárítottam a hangszerek tokjait, amik azért kicsit átnedvesedtek az ájszaka folyamán. A délutáni napozást követően elkezdtem az Om Táré Tutáré Turé Szváhá mantrát zengetni. Nem akartam túl korán nekiállni az összepakolásnak, pedig az is volt vagy egy órányi szöszmötölés. Viszont hirtelen, ahogy még a tíz kör mantrázás felénél jártam, láttam ám, hogy Krisztián közelít néhány "serpával", és megszólított, hogy "Eljött az idő, térj vissza a szertűzhöz." vagy valami ilyesmit. Mondanom sem kell, hogy teljesen készületlenül ért a dolog, és így egy lányt ott hagytak, hogy segítsen nekem összepakolni, majd továbbmentek a többiekért. Ma is láttam a pszichedelikus bogarat, egy kicsit az egyiptomiak szent szkarabeuszára is emlékeztetett, aki kapuőrként funkcionál az élők és a holtak világa között. 

Összepakolgattam az oltáramat, a ruháimat, majd leszedtük a ponyvát, a zsinórokat, és végül összeszedtem a négy villás botot a szalagokkal, valamint a zsályatöveket, mert ezeket a záró kunyhószertartás után be kell dobni a szertűzbe. Elindultunk lefelé, a törékeny leányzó magabiztosan vitte a hátán a jó nehéz hátizsákomat, én pedig a hangszereket és a kiülős felszereléseket. Az egyik kiülő segítője egymagában hozta a hátizsákját, és még két szatyrot, de megbotlott, és éppen neki fordult ki a bokája lefelé menet a hegyen. Másnap kiderült hazatérés után, hogy eltörte a bokáját, és hat hét fekvőgipszbe fogják tenni. Azért leértünk többé-kevésbé egyben, és találkoztunk a többi kiülővel is a kunyhó előtt. Majdnem mind a tizennégyen kibírtuk végig a kiülést, és Oguz egy jó erős és forró kunyhóval zárta a szertartást. ott még imádkoztam, hogy ha valamit még itt kell hagynom ezen a kiülésen, az jöjjön ki belőlem a kunyhóban, majd a végén kimásztunk négykézláb, és végre kaptunk vizet!

Amikor kicsit kipihentem magamat és magamhoz tértem, elmentem fürödni a patakban a nyári melegben, jólesett állni a patak olvadt bazaltból álló medrében, melyet évezredek óta koptat a csordogáló víz. Utána az asztaloknál gyülekeztünk, jó volt végre találkozni a csapat többi tagjával. Miközben leküldtük az első falat dinnyéket és első kanál leveseket a torkunkon, megosztókört is tartottunk. Ott persze nem volt idő ilyen részletesen beszámoni az élményeimről, ezért is itt a blogban teszem most meg ezt utólag, összeszedve mindazt, ami megmaradt. Számomra ez a feldolgozási folyamat része is. Lehet, hogy nektek is érdekes olvasni az élményeimről, de nem szabad elfelejteni, hogy mindenki mást él meg egy ilyen kiülés alatt, sok erős dolgot mondott mindenki a megosztókör alatt. 

Az étel hamar eltelített, és éreztem, hogy sokat kell majd innom a következő napokban, mert több kiló víz jött ki belőlem, és a bőröm is pethyüdtté és pergamenszerűvé vált, mint egy öregemberé, a dehidratáció miatt. A nyelésnél fájt a torkom, úgy látszik, elszokott a munkától. A lakoma végeztével össze is pakolgattunk és több fordulóval kivittük a cuccainkat a kocsikhoz a szántóföld szélére. Oguz mindig bátorít ilyenkor, hogy ne rohanjunk el, hanem aludjunk még ott egy éjszakát, hogy legyen idő a feldolgozásra, de egyrészt másnap indult a hétfővel a munkahét, a gyerekeim már nagyon hiányoltak, másrészt nem bántam volna, ha este egy normáis ágyban hajthatom nyugovóra a fejemet. 

Mág egy dolgot eldöntöttem már kint a hegyen: bár előtte még nagyon lelkes voltam, hogy a júliusban esedékes nyitott kiülésre is elmegyek, de most azért besokalltam egy kicsit, nehéz is volt, kétszer majdnem feladtam, és úgy éreztem a végére, hogy van mit feldolgoznom ezután a kilés után. Így inkább várok februárig, amikor is egy 24-30 órás kiülés van betervezve a haladó kurzus utolsó mozzanataként, szintén Cserúton. Azt szeretném jó intenzíven végigcsinálni, de addigra fel kell készülni, és rendesen be kell integrálni mindent, ami ezen a négy napon történt velem. 

Köszönöm Oguznak, Krisztiának és az összes segítőnek és kiülőnek, és a családomnak is, hogy támogattak, segítettek ebben a folyamatban, és köszönöm mindenkinek a szép megéléseket, az őszinte pillanatokat, mert mindenkinek volt része benne, hogy ezt így megélhettem/megélhettük. Zolinak is köszönöm a képeket, amiket felhasználtam a blogokhoz. Minden a rokonom! 

Belinkelem ide alulra még egyszer az előző részeket is, ha szeretnétek egyben végigolvasni az egészet: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész.

Látomáskeresés a Hegyen - 6. rész

Negyedik nap

A negyedik nap hajnalára ébredtünk, végre közeledik a látomáskeresés vége! Most már csak délutánig kell kibírni a tétlenséget, és ismét visszakerülünk az élet megszokott forgatagába. Engem ezen a kiülésen a fizikai ingerhiány és a "túlalvás" mellett leginkább a semmittevés kínzott meg, tehát például egy jó vastag és érdekes könyvvel remelkül ellettem volna négy napig... Ugyanakkor Oguz már a kiülés előtt emlegette, hogy szeretne hozzátenni majd még egy éjszakát a kiüléshez, és így négy éjszaka után, reggel lenne a záró kunyhó-szertartás. Na azt már biztosan nem bírnám ki ép ésszel...

Minden esetre a kora hajnali hidegben keltem, elvégeztem a reggeli tornámat, majd állva, ülve stb. vártam, hogy följebb jöjjön a nap, és melegebb legyen. A ponyvát vagy háromszor átrendeztem az utolsó napon, csak hogy teljen az idő. 

Vaamikor délelőtt vagy napközben csináltam egy lélekutazást, ez volt az utolsó erőteljesebb utazás ezen a kiülésen. Elkezdtem dobolni, és feltettem a kérdést, hogy mi az a legfontosabb dolog, amit hazavigyek magammal, és amin dolgozzak majd a kiülés után. Amikor beleereszkedtem a révülésbe, egy hegycsúcsot láttam magam előtt, Apu Ausangatét. Ő volt az első Apu, vagyis hegy-szellem, aki megszólított, amikor elkezdtem foglalkozni az inka sámáni úttal. Nagyon erős szent hegynek tartják Peruban. 

A havas csúcs fölött mintha egy csillag kelt volna fel, egy hétágú csillag. Nagyon szépen ragyogott és egyre magasabbra emelkedett, majd ebből a csillagból egy szivárványszínű fénycsóva nyúlt le a földre. A fénycsóván, mintha egy lépcsőn ereszkedne lefelé, egy tündérszerű Nusta, női alak jelent meg, ennek a csillagnak az estrellája (szelleme). Elindult lefelé. Az andoki tanítás szerint mindenkinek van egy születési szerencse-csillaga, és én megkérdeztem, hogy ez-e az enyém, és hogy mi a neve. Azt a választ kaptam, hogy Cassiopeia, és ha jól emlékszem, ez a név már a márciusi Munay Ki elvonuláson is megjött egy hasonló gyakorlat közben. Az inkák persze más néven nevezték a csillagokat, és a Cassiopeiát nem is láthatták, mert elsősorban az északi égbolton látható. Azóta utánanéztem egy csillagászati alkalmazásban, és a születésem éjszakáján valóban az égbolton ragyogott ez a csillag. Majd a mitológiai aspektusainak is utána fogok járni. 

Minden esetre lejött a csillagtündér és átölelt, utána pedig felkísért magához az égi szférába ezen a fény-lépcsőn keresztül. Megérkeztünk ennek a csillagnak a világába. Csodaszép mennyie fény-lények sátálgattak kristálypaloták és szép kertek között, mitha minden tökéletes lett volna. Férfiak és nők formájában jelentek meg ezek az angyali lények, és nagy szeretettel viszonyultak egymásoz.

Az estrella azt mondta, hogy azoknak a lelke kerül ide, akik megtanulják gyakorolni és érezni a feltétel nélküli szeretetet, és akik túllépnek a játszmákon, a bántáson, az ártáson, az önzésen, és mindent és mindenkit tudnak értékelni a belső értékének megfelelően. Ők felemelkedhetnek ebbe a csillagba. Nagyon fontos feladatunk van mindenki felé. Mindazoknak, akiknek Cassiopeia csillagnemzetségének génjei megtalálhatóak a dns-ében, és kapcsolódást éreznek ehhez a csillaghoz, az a feladata, hogy tanítsuk, gyakoroljuk ezt a szeretetet, a Munay-t mások felé. 

Utána azt mondta, hogy elvezet e Királynőhöz, és amikor beléptünk a palotájába, akkor nekem olyan benyomásom volt, hogy a királynő olyasmi szerepet töltött be, mint a méhkasban a királynő. Csodálatos szép női arca volt koronával, és a palástja mintha öt részre volna osztva, vagy mintha öt teste volna, vagy mintha egy ötszirmú virág közepében láttam volna a fejét. Tehát inkább virágszerű volt a teste, mint emberszerű, és ezekből a virgszirmokból nektár folyt le, azokhoz a lelkekhez, akiknek szükségük volt az áldásta és a segítségre. Itt is nagy szeretetet éreztem, és amikor az estrella mindent megmutatott, akkor elindultunk vissza le, a Középső Világba, és búcsúzóul azt mondta, hogy "Ne aggódj, mert mindig veled leszek. Amikor felnézel az égre, és rám pillantasz, akkor kapcsolatba tudsz lépni velem, és ezt a hét sugarat is megkapod, amelyeknek az energiáiról Pumától tanultál. Rajtuk keresztül fog támogatni téged a csillagok energiája. Ott van az oltáradon az a hét kő, ami be lett avatva a hét kozmikus sugárra, azokat használd, és vidd be az életedbe még jobban ezeket az erőket, amikor szükséged van rájuk."

Amikor leértünk, akkor átadott Apu Ausangaténak, a hegy szellemének, aki egy hatalmas nagy, emberszerű formában jelent meg, de a fején nagy hétágú koronával, mint ahogyan Virakocsát szokták ábrázolni. Bevitt a hegy gyomrába, és azt mondta, hogy "Megmutatom neked, hogyan szenvednek az emberek." A hegy gyomrában, a barlangokban mintha beteg emberek lettek volna, akik valamiféle szerkezetekre voltak rácsatlakoztatva, és ezek a gépek próbálták kivonni a méreganyagot a szervezetükből, de nem sikerült, mert nem tudták elengedni. Kérdeztem, hogy mi ez a méreg, ami bántja a lelküket, és azt mondta, hogy ugyanaz, ami a te lelkedet is bántotta, és amit megtapasztaltál tegnapelőtt: a düh, a sértődöttség, az elhagyatottság, a keserűség, a kihasználtság érzése, a veszteségérzet, az irigység, a féltékenység. Mindezek ott vannak méregként a lelkükben, és nem tudják elengedni, nem akarják elengedni. Nem tudnak megtisztulni tőle, és ezért szenvednek. Kérdeztem, hogy hogyan lehetne rajtuk segíteni, és azt mondta, hogy csais a feltétel nélküli szeretettel, ahogy az estrella is mondta neked. "A legfontosabb dolog az életedben, hogy gyakorold és másoknak átadd a feltétel nélküli szeretetet, és ezzel lehet az ő lelküket is megmenteni. Nem tudod befolyásolni a döntésüket, a szabad akaratukat, de tudod őket szeretni feltétel nélkül, és ez könnyebbséget ad a lelküknek." 

lassan ismét kiértünk a hegycsúcsra, és  itt is egy csodaszép fénykörbe kerültem. Jöttek az Apuk a különböző irányból, jött a Pacsamama, Földanya. Ő is átitatott a szeretetének ölelésével, és azután jöttek az erőállataim. Magamba hívtam az erőállataim erejét, és az összes szellemi vezetőmet és tanítómat is hívtam, hogy az erejükkel járják át az energiabuborékomat, és az egész egyre jobban kifényesedett, ragyogni kezdett és hatalmasra növekedett. Feloldódtak a határok az Én és az Univerzum között. Ennyi volt ez az utazás, megköszöntem a szellemeknek a tanítást és az áldást. 

A nap többi részét azzal töltöttem, hogy vártam a köd eloszlását és a nap melengető sugarait. Akkor le tudtam vanni magamról a sok ruha-réteget, és kifeküdtem egy kicsit napozni. Az az igazság, hogy az utolsó napra az ember elméje már tolja el magától a szellemi gyakorlatokat, inkább már csak a henyélés és a várakozás ment. Találtam viszont egy fát, melynek a levelei kicsit hasonlítottak a perui szent kokacserje leveleihez, és elvégeztem hét felajánlást a hét irányba, mintegy szavakba öntve azt, amit szeretnék hazavinni erről a kiülésről.

Látomáskeresés a Hegyen - 4. rész

Harmadik nap

A félig "átmulatott" éjszaka után felkeltem pirkadat után valamennyivel, de persze nem éreztem álmosnak magamat. Megint jól jött a kis reggeli torna a hűsben, majd leültem légzőgyakorlatokat végezni. 108 fújtató légzés után végeztem egy belső és egy külső légzésvisszatartást, mindezt ismét hét körön keresztül. Talán egy kicsit jobban hatott, mint az előző napi Wim Hof légzés. Szombat reggel volt, a kiülés felénél lehettem. Kaptam két dalt, amik ott motoszkáltak a fejemben:

"Tárd ki a szíved!
Lüktet az Élet!
Földanya ébred!
Nyisd meg a lelked!"

A másik szövege:

"Tűzből jöttem régen, tűzzé válni féltem
Tűzbe lépek mostan, hogy a lelkem mossam."

Kipakoltam az oltárat, didgeridoo, furulya, délelőtt napoztam, dél körül jógáztam. Délután megint kifeküdtem a kis sziklám fölé napozni, és közben depresszióztam, hogy nem jönnek a látomások, és nem vagyok motivált egyáltalán a szellemi munkára, leginkább csak wellnessezek ezen a kiülésen. Már kialudtam magamat, lett egy kis színem is, a digitális detox is megvan, de a szellemi dolgokban valahogy most nem haladok. A jó időjárás és szuper környezet ellenére valahogy úgy tűnt, mintha az idei kiülés nagyobb próbatétel lenne, mint a tavalyi volt a kunhyóban, bár lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, nem tudom. Minden esetre azt eldöntöttem magamban, hogy ha holnap reggelig kibírom, akkor már nem érdemes lemenni, mert úgyse ehetek a kunyhó előtt, maximum ihatok. Illetve azt is elengedtem, hogy az egy hónap múlva esedékes, nyitott látomáskeresésre is kiüljek, mert most megint kell egy pár hónap, mire ennek egyáltalán értelmét fogom látni. Annyi mindent csinálhatnék otthon, ha éppen nem itt rostokolnék a négy égtáj közötti kis négyzetemben. Közben persze az életemmel kapcsolatban is sok negatív gondolat jött a sikertelenséggel, értelmetlenséggel, kudarcokkal, veszteségekkel kapcsolatban. 

Közben elkezdett egy kicsit cseperegni az eső, mintegy figyelmeztetésképpen, és én kaptam az alkalmon - átdesignoltam a ponyvás menedéket, hogy jobban védjen engem és a cuccaimat az eső elől, ha netalán éjszaka kedve támadna rázendíteni. Miután megcsináltam a menedéket, beültem a matracra. Merengtem jobbra-balra, aztán úgy gondoltam, hogy ha most már úgysincs mit csinálni, megfogpm a dobomat, és megpróbálok ismét révülni, hátha jön most valami a Szellemvilágtól. 

El is indult egy elég részletes látomás, ahogy doboltam. Először mintha egy furcsa dobot láttam volna, rárajzolt sámán-szimbólumokal. Utána mintha szárnyai is lettek volna, és utána végül mindez átalakult egy jurta tündökévé, és kirajzolódott az egész jurta, kiderült, hogy ez az én jurtám, amit nagyon szeretnék, hogy megvalósuljon, és a csúcshegyi telkünkre kerüljön. Abban a jurtában láttam magamat, ahogy szertartást végzünk a feleségemmel, és sok ember jelen volt, aztán a jövőt láttam. Ott éltem sokáig ezen a telken, a gyerekeim is egészen felnőttek már. Sok mindenki megfordult ebben a jurtában, a tanítóim, Oguz is, Puma is, más híres tanítók, sámánok is tartottak ott programot, szertartást, dobkört. Szóval nagyjából úgy nézett ki ez a része a látomásnak, mintha megvalósulnának az álmaim és a kéréseim a Szellemvilághoz.

Miután ezt így megmutatták, nem tudom, hogy megnyugtatásképpen vagy milyen célból, de utána elindult egy utazás, egy óriáskígyót láttam, amelyik bekapott, és bekerültem az emésztőcsatornájába, majd átalakultam fénnyé, és kiürített magából. Majd ez a folyadék lefolyt a kövek között a föld alatti vizekbe, majd bele Mamakócsába, a Világóceánba. Utána elpárologtam vízként és a felhőkbe kerültem, és eső formájában leestem az amazonasi dzsungelbe. Egy jaguárra estek az esőcsepek, ő pedig benyalogatta őket, mintha ivott volna belőlem. Valahogy bekerültem a jaguár belsejébe, és a kölykeként megszülettem. Jaguár-kölyökként rohangásztam az erdőben. Egyszer, amikor megöregedtem, akkor meg is haltam, és valami tisztáson vagy fennsíkon maradt ott a holttestem, majd jött a kondorkeselyű, és elkezdett falatozni belőlem. Így átkerültem a Kondorba, és elkezdtem repülni vele, fölfelé az égbe. Közben a Kondor átalakult kristálykeselyűvé, én pedig a szívében lüktettem egy vörös gömbként, én voltam a Kondor szíve. 

Amikor megérkeztönk a legfelső szférába, a Kozmosz, a Felső Világ legmagasabb szintjére, amit Puma úgy nevez, mint a Nap, amely soha nem kel fel és soha nem nyugszik le, ott ezen a sárgás bolygón egy körben ott állt az összes általam ismert isteni személyiség az összes kultúrából, köztük a szellemi segítőim, azok a lények, akikhez imádkozni szoktam, és a Kondor a kör közepére mintegy kiöklendezte ezt a vörös golyót, ami én voltam. Ekkor az isteni lények szívéből elindult egy-egy sugár a kör közepe felé, ahol én ott voltam ennek a gömbnek a formájában, és mintha valamilyen erővel töltenék fel, egyfajta beavatási, erő-átadási szertartás gyanánt. Egyszer hirtelen ez az energiagombóc szupernovaként felrobbant, és az egyik része átrepült a kozmoszon keresztül, mint egy meteorit, és végül leérkezett a Földre vagy a Középső Világba. Becsapódott ez a meteorit, és elkezdte áztatni az eső, sütni a nap. Így a meteorit lassan átalakult földdé, és ebből a földből növények sarjadtak. Majd egy kolibri érkezett meg, amely elkezdte szívogatni ezeknek a növényeknek a virágait, és a tudatom ezáltal átkerült a kolibri testébe. 

A kolibri odarepült az Életfához, és elkezdett fütyürészni, fújni kifelé a fényt a csőréből. Ezáltal mindenféle mintákat, szimbólumokat, kódokat rajzolt az Életfa törzsére. Ezek a fény-jelek elkezdtek beszívódni az Életfa törzsébe, és mintha tápanyaggá válnának, az ágak felé kezdtek vándorolni. Az ágakon keresztül kisarjadtak a virágok és gyümölcsöt hoztak a fán. Az Életfa körül és alatt nagyon sok éhes ember volt, és ezek az édes, szaftos, zamatos gyümölcsök elkezdtek hullani a fejükre, a kezükbe, az ölükbe, és abból jóllakásig ehettek. Ez volt az utazás vége, és utolsó képként egy aranyos-ezüstös szívet láttam, amelyben benne voltunk a feleségemmel, akit nagyon szeretek.

Látomáskeresés a Hegyen - 3. rész

Második nap

A második napon, pénteken reggel korán felébredtem a madarak énekére, még akkor hajnalodott, nem kelt fel a Nap a fák lombja fölé, csak kivilágosodott. Egy darabig még henyéltem a hálózsákban, mert ebben az ingerszegény környezetben belassul az ember, és egyébként is, hová siessen, ráér még mindennel, amit eltervezett arra a napra. Jó dolog, ha napközben minél aktívabb az ember és minél kevesebbet alszik, mert akkor az éjszaka jobban telik. De mivel nincs energia a tankban, eztért bármit csinálsz, utána jólesik egy kicsit megpihenni. Reggel felkelés után ezért nekiálltam egy szál pólóban egy kis reggeli tornának, mert az egyik dolog, ami a leginkább megvisel egy ilyen kiülésen, az a mozgáshiány. Az ízületek átmozgatása fel is melegített, és egy kicsit jobban éreztem magamat a bőrömben az éjszakai forgolódás után. Azután elvégeztem hét kört a Wim Hof-féle légzőgyakorlatból, de igazából nem éreztem azt, hogy nagyon melegem lett volna tőle. 

Utána már magasabbra hágott a nap, és kezdett melegem lenni. Szagolgattam az illóolajaimat (menta, zsálya, copaiba). Elővettem az oltáramat, melyet tegnap este elcsomagoltam. Ilyenkor három dohányfelajánlást is elhelyezek az oltár előtt, a három Világ lakói számára. Igyekszem kifejleszteni egy kis napi rutint, mellyel a napközbeni időt jobban ki tudom tölteni. Ma még ástam egy órácskát délelőtt komótosan, hogy vízszintesebbé tudjam tenni a fekvőhelyemet, de nem lett tökéletes így sem. Napközben didgeridoo-ztam, furulyázta, doromboztam, dobolgattam. Közben egyszer-kétszer kerített hatalmába az az érzés, amikor a feltétel nélküli szeretet kiárad a szívemből, és az élőlények, a Természet egyre nagyobb körét éri el. Ez egy nagyon jó érzés, csak az a baj vele, hogy az egónk nem engedi, hogy mindig fenntartsuk, nagyon könnyen visszacsúszunk a játszmákba és az én/te/ők duális felfogásába. De jó, hogyha ezt be tudjuk hívni a szívünkbe, és tudjuk tapasztalni ezt a gyógyító energiát. Persze nyilván vannak olyan belső tényezők, amik ebbe jobban beleszólnak, és egy ilyen kiülésen ezekkel is dolgozni kell, én is szembenéztem sok mindennel, amiről már azt hittem, hogy fel van dolgozva. 

Napközben napozgattam is, meg párszor bealudtam, de a sok üléstől, fekvéstől egyre diszkomfortosabbá válik a gerinc állapota. Jógáztam is napközben, egy kevésbé fárasztó jin-jógás gyakorlatsort állítottam össze magamnak. Napközben volt egy jó kis dobolásom, amikor hallgattam a különböző kiülőktől jövő dobolások hangjait, és mindenféle plusz ritmusokat hallottam még bele, és én is beleelegyedtem a saját dobolásommal. Az első-második nap még mindenki virgoncan dobolt, mert még nem eresztettek le teljesen a dobjaik az erdei párától. A harmadik naptól már sok dob hangja egy vizes ruhadarab csapkodásához kezdett hasonlítani. Én a tavalyi kunyós élményemből okulva eleve a műanyag dobomat hoztam ki, mely nem eresztett le a párától, végig szépen szólt. Jó volt, hogy vitt a sokféle ritmus, és közben táncolt a lelkem is. 

Délután a jóga után elvégeztem fekve egy transzlégzés-változatot, de valahogy így a koplalás közepette nem igazán ütött akkorát a dolog. Inkább az lett a vége, hogy belealudtam. Egészen lent járt már a nap, amikor Oguz és Krisztián ideértek az útjuk során, ugyanis minden nap megnézik a kiülőket, hogy vannak, és megkínálják őket orvossággal, ha kér valaki. Ez egy kis pohár víz, amit lassú kortyokban érdemes elfogyasztani, én is így tettem. Oguzék továbbmentek a többiekhez. 

Még egy kicsit furulyáztam, doromboztam. Ismét találkoztam a zöld pszichedelikus bogárkával, most a matracomon kóricált éppen. Érdekes megfigyeléseket végeztem a viselkedésével kapcsolatban: amikor hozzáértem, akkor megdermedt és behúzta a lábait, mintha halottnak tettetné magát. Ez egy túlélési stratégia. Van, amikor olyan helyzet jön az életünkben, ami szinte a halállal egyenlő szenvedést hoz, és tulajdonképen nem tudunk mást tenni, mint összeszedni magunkat, és tétlenül tűrni, kibírni ezt az időszakot. Utána újra elkezdett mozogni a bogárka, és ahányszor a hátára került vagy ide-oda esett, mindig addig kavart, hogy újra el tudjon indulni a lábain előre. Nekem ebből az volt az üzenet, hogy akármennyire is nehéz a próbatétel, ami elé állít a sors, akkor is fel kell állni, és törekedni kell a továbbhaladásra. Próbálkozz tovább, és ne add fel az álmaidat, a céljaidat, ne add fel azt, amiért élsz. Több olyan, segítő foglalkozást űző simerősömről is tudok, akik a válság hatására kiábrándultak a tevékenységükből, és a megélhetési krízis kezelése érdekében inkább kerestek egy "fix" munkahelyet, ahol persze nem azt a munkát kell végezni, aminek az ember lelke a legjobban örül. Szóval úgy éreztem, hogy a bogárka megerősített: "Ne add fel, csak állj fel és küzdj tovább!" Akármilyen nehéz is, és talán akármit is vesz el a Szellemvilág azért cserébe, hogy a szelemi úton járjak és közvetítsek, ami lehet, hogy nagy keserűséggel járhat még a jövőben, akkor is folytassam ezt az utat valamilyen formában, mert ez a legfontosabb dolog, ami miatt itt vagyok ebben az életemben, ebben a testben.

Alkonyat felé volt az első erősebb megélésem. Elkezdtem dobolni, és valahonnan mélyről feltört belőlem egy erőteljes, elemi düh, frusztráció, sértődöttség, megbántottsád, keserűség érzése, amit úgy látszik, régóta elfojtok magamban. Meg is lepődtem, egyrészt mert ezeket az érzéseket ösztönösen különböző személyekhez, megélt helyzetekhez (ha úgy tetszik- traumákhoz) kapcsoltam, és a tudatos énemmel azt gondoltam, hogy sokkal könnyedebben tudom kezelni ezeket a hatásokat, de igazából most szembesültem azzal, hogy mindezt csak mélyebbre nyomtam a tudatalattimban, hogy ne zavarjon, és hogy spirituális ember módjára "viselkedjek", ne hisztizzek állandóan, ha valamit érzelmileg (passzív vagy aktív) bántásnak vagy éppen elhanyagolásnak élek meg. 

Elemi erővel ütöttem a dobot, azt hittem, hogy nem fogja kibírni a műanyag membrán, és beszakad, de szerencsére jól állta a jószág a sarat. Néha még nagyokat üvöltöttem is közben, utólag mindenki mondta, hogy hallották az erőteljes "folyamatomat". Konkrétan mindenkit elküldtem a francba, vagy legalábbis azokat, akikről úgy éreztem, hogy megbántottak, elhanyagoltak, nem viszonozták megfelelően a szeretetemet az életem során. Persze tudatában voltam annak, hogy ez most egy tisztulási és elengedési folyamat, és hogy nem kell túlzottan komolyan vennem azokat a kivetítéseket és szerepköröket, amivel magamban felruházom az életem szereplőit. Ugyanakkor ez egy üzenet is volt arról, hogy amit én felszínileg úgy könyvelek el, hogy "rendben van", és "kibírom", az a mélyben valójában bánt és nyírja a lelkemet, tehát ezeken a kapcsolatokon is változtatni és fejleszteni kell majd. Nyilván az én szeretetem sem volt mindig feltétel nélküli és teljesen tiszta, és én is sok mindenkit megbántotam az életem során, de most ez jött elő.

Egészen besötétedett, mire úgy éreztem, hogy kijöttek a dolgok, és lenyugodtam. És akkor imádkozni kezdtem a Szellemvilághoz, hogy ha nics értelme az életemnek, és nem tudok igazából egy hasznos dolgot, szolgálatot, szeretet adni másoknak, akkor inkább vigyenek el, vagy szakítsanak szét, vagy szedjenek darabokra, valahogy szüntessék meg ezt a dolgot, mert nem akarok egy ilyen frusztrált, lúzer életet élni. Ekkor kezdtek Oguzék énekelni lent a szertűznél. Még az is lehet, hogy megvárták, amíg abbahagyom, mert valószínűleg lent is lehetett hallani az éktelen dobolásomat. Minde esetre mindig jó hallani, ahogy jön a közös éneklés a szertűz mellől, ez is összetart minket. De közben párhuzamosan a szomszéd faluban is rákezdett egy mutalós zenekar a koncertre, amit hajnalig nyomattak, Oguzék nem bírták akusztikusan leénekelni őket. Szóval ennek az éjszakának már csak a felét bírtam átaludni, jó sokat hánykolódtam, mert már nem is voltam álmos igazán. Össze-vissza forgolódtam, de sehogy sem volt kényelmes a fekvés. 

Valahogy éjszaka éreztem azt, hogy valahová elmennék és nem csinálnám most ezt az egészet, legalább a mindennapi kis jutalmazásaimba bele tudnék kapaszkodni, de most az is meg van vonva. Szóval sokat kellett győzködnöm magamat, hogy ne adjam fel, és fogadjam el ezt a szenvedést és nehézséget, mint a belépőt ahhoz, hogy esetleg még szép megéléseket is kapjak ezen a kiülésen. Talán ez is a tisztulási folyamat része, ezért elkezdtem imádkozni, hogy mindent itt hagyhassak ezen a kiülésen, ami nem értékes, ami akadályoz és amivel nem tudok jót tenni másoknak és magamnak. Aztán valahogy csak sikerült elaludni, és utána már világosban ébredtem. Akkor még próbáltam a hálózsákban maradni valameddig, mert akkor szokott a leghidegebb lenni. 

/folyt. köv./

Látomáskeresés a Hegyen - 2. rész

Első Nap 

Csütörtök reggel felkeltünk és elmentünk fürödni a patakban a Sárkánytoroknál. Az a háztól egy kicsit lejjebb van a patak folyása mentén, és persze jó hűs volt a vize, úgyhogy a lábam meg is dermedt, mielőtt még jól el tudtam volna merülni a vízben. De azért lepancsoltam magamat, mert most úgy sem lesz nagyon érintkezés a vízzel négy napig. Volt, aki a patak fölött, egy szép nagy sziklán választott kiülőhelyet. A Sárkánytorok olyan, mint egy természetes jakuzzi, egy kiszélesedő medencével. Fürdés után visszamentünk a házhoz és összekészítettük a cuccainkat a kiüléshez, akkor még lehetett inni a kunyhó előttig. 

Én ki akartam próbálni Krisztián izzasztókunhyóját, ezért hozzá soroltam be. Öten vagy hatan voltunk a kunyhóban, plusz ő. Az Alföldön él egyébként Szeged közelében. Ott van egy tanyája, és ott szokott szertartásokat végezni, kunyhót vezetni, most már látomáskeresést is fog. Nagyon kedves szellemi ember. A többiek ott egyekzedtek vele, hogy vigyük be az összes követ egyszerre, meg hogy ki vigye be, hát végül rám esett a választás. Mindenki beült a kunyhóba, én pedig egy lapáttal elkezdtem behordani a köveket. A lapáttal együtt óhatatlanul egy kis parázs is jött, aminek a felét elszórtam a kunyhó és a tűz közötti úton. Így az ötödik-hatodik körben már buzgón kerülgetnem kellett az alattomos parázs-darabokat mezítláb, de egy mini-parázsonjárás így is összejött, mire bekerült mind a 28 kő. 

Beadtam a köveket, jól megmelengetett a Tűzapa közben, majd beültem, és elkezdtünk a szertartást. Ilyenkor négy imakör szokott leni, bár már az összes kő bent volt. Miután egyszerre elmondtuk az imáinkat a nyugati irány felé, Krisztián elkezdte locsolni a vizet a kövekre, és hirtelen olyan forró pára csapta meg a fejünket, hogy nem csak az ajtót, de a kunyhó másik oldalát is meg kellett nyitni egy kicsit. Szóval jó kis forró kunyhó sikeredett, de nem volt olyan hosszú azért, mint egy "szóló" kunyhószertartás. Végigcsináltuk a négy kört, dolgozott a pára, az imák, a dalok. Körülbelül azonos időben lettünk készen, mint Oguzék. 

Utána már nem nagyon volt beszélgetés, elindultam én is "befelé" az utazásba. Libasorban mentünk kifelé, a ház keleti oldalán hárman ültek a völgyben, és hárman a hegyen. Először kiültettük azokat, akik a patak mentén voltak. Utána indultunk fölfelé, az én kiülőhelyem volt a legalacsonyabban. Amikor odaértem, bepakoltam mindent a szikla elé, és Oguz leszúrta a négy villás botot a szalagokkal, majd körbeterítette zsályával a placcot, és még körbe is füstölte. Utána elénekelte a látomáskeresős dalt:

"Egy nap egy esztendő
Két nap két esztendő
Három nap három esztendő
Négy nap négy esztendő
Nagyapák, nagyanyák gyertek!"

Utána "Isten áldjon" jelszóval sok sikert kívánt, és mentek tovább, fölöttem még ketten ültek ki. Elkezdtem egy kicsit "belakni" a helyet. Első dolgom az volt, hogy a szikla előtti placcot próbáltam nagyjából kiegyengetni vízszintesre egy gyalogsági ásóval, mert előző éjszaka már megtapasztaltam a sátorban, hogy milyen érzés lejtőn aludni. Ástam vagy egy órán keresztül, mire le tudtam teríteni a mantracomat. Persze éjszaka kiderült, hogy azért így is van benne még lejtés. Elhelyeztem 20 db követ, amit itt találtam, a területem szélei mentén egy Csakana alakzatban, ami az inka kereszt szimbóluma. Mindegyik kőre tettem egy kis dohány-felajánlást a szellemeknek. Aztán megépítettem az oltáramat, arra is kitettem a Peruból kapott csumpi khujákat (szent köveket) és erőtárgyakat. 

A nap többi részében játszottam egy kicsit didgeridoo-n, furulyán, dobolgattam, énekelgettem. Próbáltam révülni, szellemi munkát végezni, de az első nap inkább a megérkezésről szólt, az összehangolódásról a Természettel. Elvégeztem egy inka energiafeltöltő gyakorlatot, mely a természet esszenciáival hozza kapcsolatba az energiatestemet, az nagyon megnyugtatóan hatott. Már első nap találkoztam egy gyíkocskával, és egy szép zöldeskék pszichedelikus bogárral, mely utána minden nap kitartóan meglátogatott. nagyon mély utazások nem jöttek össze ezen az első napon, inkább csak amikor napközben elaludtam, illetve éjszaka, akkor voltak olyan álomfoszlányaim, melyek a hétköznapi életem eseményeit, helyzeteit egy kicsit más perspektívából mutatták, és rálátást engedtek ezekre a dolgokra. 

Éjszaka egész jól tudtam aludni végig. Jól jött, hogy felhoztam magammal a lópokrócot, mert hajnalban azért elég hűvös volt, és fáztam egy kicsit. Persze sokat forgolódtam, mert nem is annyira kényelmes nekem ennyit feküdni, és azért a matrac is lejtett egy kicsit oldalirányba.

/folyt. köv./

Látomáskeresés a Hegyen - 1. rész

Nulladik nap

Elérkezett életem második látomáskeresésének hétvégéje. Az elsőről már írtam blogot tavaly nyáron. Ez a szertartás pedig a kétéves "sámán-képzésünk" záró folyamata lett volna tavaly októberben, de az eső és a hideg miatt Oguz végülis (a mi érdekünkben) lemondta, és idénre halasztottuk a kiülést. Ez nem is volt így baj, mert ez sikeredett az első igazán meleg és napos hétvégére ebben az évben, szóval nem bántam meg, hogy kint voltam a hegyen. A tavalyi első alkalommal az Alsó Világ volt a téma, így az izzasztókunyhóban ültem négy napig, és ía Természetből sem láttam semmit. 

Szerda reggel indultunk neki Cserkútpusztának Antival és még egy résztvevővel. Reggel 8 óra körül indultunk Budapestről, még bementünk a jógastúdióba a hangszerekért, és utána indultunk le. Amikor odaértünk a mező széléhez, a kőkereszthez, ahonnan még be kell gyalogolni a házhoz, szerencsénk volt, mert Oguzék is éppen akkor érkeztek a terepjáróval, így át tudtuk pakolni a cuccainkat és besétáltunk a házhoz. 

Amikor lepakoltunk, elmentünk, hogy kiválasszuk magunknak a kiülőhelyet és kikössük a kis kék szalagocskát fölé egy faágra. Én kinéztem már egy helyet a tavaszi Munay Ki elvonuláson, a Sárkánygerincnek nevezett hegyen, úgyhogy ez alkalommal egy Felső Világgal kapcsolatos kiülésre készültem. A hegyen van egy szép, ék alakú kő, amit elneveztem Sárkánytaréjnak. A kő lejtő felé néző, függőleges oldalánál alakítottam ki a fekvőhelyemet, és így lefelé néztem, a ház irányába a völgy felé. A múltkori előkészületnél még azt is kaptam, hogy hozzak ki egy ezüst és egy arany szalagot, és kössem ki őket is a keleti és nyugati irányba egy-egy faágra. 

Anti a patakhoz egészen közel talált magának egy kiülőhelyet, mint sok más résztvevő is. Az a Középső Világgal kapcsolatos kiülésekhez jó helyszín, viszont árnyékos, így inkább melegebb időszakban jöhet jól. A szúnyog viszont a víz közelében sokkal több. A hegyen ezzel szemben odatűz a nap, és jobban kiszárad az ember, megviselheti a hőség. Éjszaka 9-10 fok volt, nappal pedig már egészen nyárias idő. Miután megkerestük a kiülőhelyeinket, gyűjteni kellett négy villás botot, melyeket megfaragtunk. Ezekre az égtájaknak megfelelően négy színes szalagot kell kötni: kelet - vörös, dél - sárga, nyugat - fekete és észak - fehér. A négy bottal fog kijelölni Oguz egy kb 4x4 máteres négyzetet, amin belül tartózkodni kell majd az egész kiülés alatt.

Találtam egy jó zsálya-lelőhelyet Óbudán, ahol ligeti zsálya nő. Abból is hozni kellett egy ölrevalót. A zsályatövekkel körberakosgatják a területedet, azon kívülre nem lehet lépni. Ez is védelmi célt szolgál. A területről csak akkor mehetsz ki a keleti oldalon, ha wc-re kell menned. 

Fokozatosan érkezett a többi résztvevő és segítő is. Oguz és Kovács Krisztián Tordas vezeti ezt a kiülést. Segítettünk nekik összerakni a szertüzet a két kunyhónál, ahol másnap reggel majd az izzasztókunyhó-szerrel kezdődik a folyamat. Mindkettőbe 28 nagy kő került, és gyűjtöttünk fát is, amivel befedtük a köveket. Az egyik szertűz végig égni fog a négy napon keresztül, felváltva őrzik majd a segítők. Ez szokott lenni az energetkai "köldök", melyhez minden résztvevő kapcsolódik, így ide jönnek be a "folyamatok" energetikai termékei, miközben mi kint ülünk és dolgozunk magunkon. 

Napközben volt evés-ivás, minél több folyadékot igyekeztem fogyasztani, hogy hidratáltabban vágjak neki a kiülésnek. Este volt egy jó energikus nyitó kör és dobolás-éneklés, majd egy részletesebb megbeszélés a látomáskereséssel kapcsolatban. Addigra mindenki kiválasztotta a kiülőhelyét. Felszereltünk egy-egy ponyvát és kötelekel kikötöztük a fákhoz, hogy védjen az eső vagy a nap ellen, ha kell. Sátrat nem lehet kivinni, de volt, aki majdnem sátor-szerűen szerelte föl a ponyváját. Olyan helyeket választottunk, hogy ne lássuk egymást vagy a házat, de persze a hangosabb dobolást, üvöltözést azért mindenki hallotta. Hangszereket, ruhát, hálózsákot, ilyesmit lehet kivinni, étlen-szomjan vagyunk kint. Nem lehet kivinni kütyüket, lámpát, tüzet, könyvet, füzetet vagy olyan dolgokat, ami elvonná a figyelmünket a szellemi munkáról. Este lefeküdtünk, és aludtunk egyet, ki a házban, ki a sátrában. Én kipróbáltam Anti sátrát, hogy milyen lesz nagyjából kint aludni a Természetben. Éjszaka közepe felé azért picit fáztam a hálózsákban, így a hegyre vittem egy plusz lópokrócot.

Belinkelem ide alulra a további részeket is, ha szeretnétek egyben végigolvasni az egészet: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész.

Diád diád hátán

Sikerült bekerülnöm a haladó csoportba Oguznál, melybe 8 fő került bele, akik elvégezték már nála a két éves alapozó "Ősök útja" tanfolyamot. Egy év alatt hétszer fogunk találkozni, háromnapos hétvégékenk intenzív önismereti munkát fogunk végezni és különböző sámán-technikákat fogunk mélyebben gyakorolni.

Az első hétvége támája a diád volt. Azok számára, akik nem tudják, hogy mi az, elmondom. A diád-gyakorlatot Charles Berner dolgozta ki Enlightenment Technique címmel. Elvonulási körülmények között szokták gyakorolni, naponta többször egymás után. Egy didád abból áll, hogy két ember leül egymással szemben, kettejük között egy mécses ég. 45 percen keresztül egy kérdést tesznek fel egymásnak felváltva: "Mondd meg nekem, ki vagy te!" A másik válaszol, majd felteszi ugyanezt a kérdést az elsőnek, és így megy a folyamat, amíg a vezető nem jelzi, hogy lejárt a 45 perc. 

A válaszoknak nem kell hosszúnak lenniük. Igazából az ember csak mered befelé az elméjébe, a tudatába, és ha feljön valami, azt kimondja. Ez lehet egy szó, szóösszetétel, vagy mondat. Amikor kimondjuk a válaszokat, akkor önmagunkra figyelünk. A társunk, akinek folyamatosan a bal szemébe nézünk, csupán egy tükör, nem kell válaszolgatni az ő mondataira, vagy pedig belemenni az ő folyamatába. Eddig csupán egy-egy diádon vettem részt, többet egymás után még nem csináltam. 

A hétvége alatt azért volt bőven favágás is, és néha megálltunk enni egy kicsit. De a többi időben diádoztunk. Meg doboltunk, énekeltünk. Az is nagyon hiányzott már, és nagyon mélyre vitt a diádok közepette. Mivel nyolcan voltunk, az első kérdéssel ("Mondd meg nekem, ki vagy te") hét diádot csináltunk végig, hogy mindenki mindenkivel legyen párban. Miközben mi felelgetünk egymásnak, Oguz dobol és tartja a teret, figyeli a folyamatainkat.  

A második napon folytatódott a diád, de megint elmentünk fát gyűjteni, felvágni tüzelőnek, és az erőhelyünkre is kimentünk. Én a Sárkánygerincen találtam egy jó kis kőtömböt, és azalatt az erőhelyemet, ahová majd ki szeretnék ülni a nyári látomáskeresésen. Ott gyújtottam füstölőt, doboltam egyet és imádkoztam az Apuhoz, a hegy szelleméhez, hogy támogasson majd, amikor kijövök, meg ezen a hétvégén is. 

Egászen késő estig folytatódott a diád, és miután megvolt az elős hét kör, új kérdéssel folytattuk: "Mondd meg nekem, miért vagy itt?" Közben volt dobolás, éneklés mindkét nap, ami sokkal mélyebben hatott rám, lehet, hogy a diádok "lomtalanító" hatása miatt éreztem így.

Még négy diád volt hátra a második körből, amikor abbahagytuk aznapra. A délelőtti diádoknál nagyon kimerültem, mindegyik után le kellett feküdnöm aludni egyet. Estére viszont már felpörögtem és sok energiát kaptam a gyakorlat közben. A didád közben megélt tudatállapotokat talán három kategóriára tudnám bontani. Elvárások nélkül érkeztem a hétvégére, semleges kapcsolattal viszonyultam a gyakorlathoz. Ez persze nem volt mindig így, régebben kifejezetten nem szerettem ezt a gyakorlatot. De ha az ember elengedi az elvárásait, a teljesítménykényszerét, és a maga által felállított szabályokat (pl. mindig azonnal válaszolok, nem ismétlem egyik mondatomat sem, vagy akár a nyelvtani helyességre törekszem stb.), akkor egészen könnyedén tudja végezni a gyakorlatot. Én ezt az első pár körben éreztem, és hallgattam az intuíciómra, amit az szabadított fel, hogy itt most nincsenek elvárások, csak mondom, ami jön. Miközben kimondtunk mindent, ami feljött, volt, aki nehéz élményeket is megélt, és volt, amikor az ember azt érezte, hogy csak addig azonosítja magát azzal a dologgal, amíg ki nem mondja. Ez olyan kiüresedés-jellegű élményt is adhat, ami által az ember inkább passzivitásba fordul és nem válaszolgat, vagy azt mondja, hogy "Nem tudom".

Én fokozatosan inkább a flegmaság eluralkodását vettem észre magamon, amikor igazából nem veszed komolyan azt, amit kimondasz, és van, amikor nem is gondolod komolyan, csak mondasz valamit, aminek nics jelentősége a számodra se. És ekkor jutottam el abba az állapotba, amikor már szinte elengedtem mindent, de nem ürességet tapasztaltam meg, hanem mintha egy pszichedelikus utazás kezdődött volna: foszforeszkáló gombák, egészen közeli természeti képek, az anyag és a világ szerkezetével kapcsolatos metafizikai megfogalmazások, fraktálok, geometriaia ábrák, idő- és térugrások, dimenzióváltások jöttek egymás után. Közben a beszédpartnerem arca folyamatosan változott, néha egészen eltorzult valamiféle maszkká vagy a Világheggyé. 

Este tíz után fáradtan zuhantunk az ágyba. A meglepetés azonban hajnali kettőkor jött, amikor Oguz bekopogtatott a szoba ajtaján, mindenkit felkeltett, és nyomtunk még egy éjszakai diádot, ezzel a mondattal: "Mondd meg nekem, mi a félelem!" Majd visszafeküdtünk, miiközben azon tanakodtunk, hogy megtréfál-e bennünket Oguz még egyszer az éjszaka folyamán. Én biztos, ami biztos alapon odaképzeltem egy nagy, féynlő gombát Oguz feje fölé az ágyban, melyből csillogó álompor hullik rá alá, és még a telefonját is belepi, és hatástalanítja. Amikor reggel arra ébredtem, hogy végigaludtuk az éjszakát, és kint már világos volt, akkor azért örültem...

Hogy hatott-e az álom-mágia vagy nem, azt nem tudom, minden esetre végigaludhattuk az éjszakát még egy "büntetés" nélkül. A harmadik napon még három diád várt ránk, és így lett meg összesen tizennégy diád. A harmadik napon is erős tripjeim, és pszichedelikus, a logikus valóságon túlmutató ráébredéseim voltak. A második kérdéshez már nem is igazítottam hozzá a válaszaimat nyelvtanilag, mert igazából bármilyen kérdést is tesznek fel neked, a dinamika ugyanaz - ami feljön, azt mondod ki, akkor is, ha éppen nem hangzik annyira frappánsnak. 

El tudom képzelni, hogy az az erőteljes és magával ragadó utazás, amit az utolsó diádok közben megéltem, még nem a végső szintje a gyakorlat közben megéléseknek. Elképzelhető, hogy ha még hét diádot letoltunk volna a hétvége alatt, újabb és újabb mélységek nyíltak volna még meg, olyanok, amelyeket eddig nem is feltételeztünk. De az idő eltelt, és vissza kellett térni a "civilizációba", a hétköznapi teendőkhöz.

Hát mondanom sem kell, hogy azért ekkora "wipeoutra" nem számítottam a diádozást követő egy hétre. Voltak már nehezebb visszatéréseim elvonulások vagy transzlégzések után, de ezen a héten frankón nem tudtam koncentrálni semmire, az idő hatékony kihasználásáról nem is beszélve. Emellett ingerült is voltam, mint egy hisztis csaj, nem tudom megmondani, hogy pms vagy menopauzás hiszti volt, de valami hasonló. Ezen kívül még révülni is képtelen voltam, úgyhogy remélem, hogy egy hét múlva már "rebootol" a rendszer, és talán valamilyen "frissítés" is működésbe lép az intenzív diádozás nyomán. Minden esetre hálás vagyok, hogy ezt is megélhettem, mivel amúgy bizonyára nem mentem volna el egy olyan diádos elvonulásra, amit valaki más vezet, nem sámáni szemléletben.