2011. június 30., csütörtök

A kanál nem létezik

Mostanában a Mátrix filmzenéjét hallgatom. Nem kizárt, hogy fel fog bukkanni még valamelyik jógabemutatómban vagy videómban... Az egyik számban még egy szanszkrit mantra is fel van dolgozva: aszató má szad gamaja, tamaszó má dzsjótir gamaja, mritjór má 'mritam gamaja - "Az átmenetiből menj az örökbe, a sötétségből menj a világosságba, a halálból menj a halhatatlanságba. Valóban, ez a mantra érzékletesen leírja a helyzetünket az anyagi világban. Az átmenetivel azonosítjuk magunkat, arra koncentráljuk a tudatunkat, és közben lemaradunk az örökkévalóságról. 


Sokszor azt mondják, hogy a megvilágosodáshoz elég csupán felébredni, és tudatára ébredünk a valóságnak, ami körülvesz bennünket. Azért ahogy a filmet elnéztem, Neónak eléggé küzdelmes volt az élete, nem csak azt illetően, hogy ő maga kapcsolatban tudjon maradni a valósággal, amire ráébredt, hanem azt illetően is, hogy másokat ráébresszen. Egy alvó embert nem olyan nehéz felébreszteni, viszont egy olyan embert, aki nem akar felébredni, szinte lehetetlen. 


Érdekes momentum volt, amikor Neó felébredt a Mátrixból, és annyira ridegnek és barátságtalannak találta az újonnan megismert valóságot, hogy inkább visszaaludt volna, és elfelejtette volna azt, hogy mindaz, amiben eddig hitt, az nem valóságos, hanem egy manipulált illúzió csupán. Erről beszélt Govinda Kai is, amikor itt volt. A jóga olyan ajtókat és ablakokat nyit meg bennünk, amiket utána nagyon nehéz visszazárni, még akkor is, ha szeretnénk.


Egyszer fel kell ébredni, egyszer fel kell nőni, és elkezdeni felelősségteljesen cselekedni és élni az életünket. És amikor eljön ez a pillanat, akkor már nem tudjuk elfelejteni mindazokat a dolgokat, eseményeket, benyomásokat, amelyek idáig vezettek bennünket. Nem tudunk többé visszaaludni, mert folyton a tudatában leszünk, hogy amit átélünk, az csupán egy álom. 


A jógások és az ezoterikusok kedvenc szállóigéje a Mátrixból a "Kanál nem létezik" mondat. Amikor a jógát gyakoroljuk, akkor számos kihívás elé állítjuk magunkat: 1. sorozat, 2. sorozat, 3. sorozat, stb., bandhák, dristi, tudatos uddzsájí légzés végig, és egy pontra szegezett elme. Talán még sohasem volt olyan gyakorlásunk, amikor úgy éreztük, hogy ezek mindvégig megvoltak. És lehet, hogy úgy érezzük néha, hogy soha nem is lesz meg, vagy hogy elakadtunk, vagy éppen visszafelé haladunk mér hónapok óta.




Ilyenkor kell alkalmazni a "kanál nem létezik" mantrát. Mert amíg azt gondoljuk, hogy a kanál létezik, és minden erőnkön azon vagyunk, hogy meggörbítsük, de nem megy, addig irtó frusztráltak leszünk. Az akadályok legyőzésének egyik leghatékonyabb módszere, amikor megtanuljuk másképp látni a megoldandó feladatot, és összekapcsoljuk a tudatunkat a Forrással, ahogy a Mátrixban nevezték. Ilyenkor a kanál önmagától elkezd görbülni, ugyanis rájövünk, hogy nem mi vagyunk a cselekvők, csupán parányi részei vagyunk a rendszernek.


Addig a pillanatig, amíg önmagunkat gondoljuk a cselekvőnek, valójában a Mátrix, vagyis a karma irányítása alatt cselekszünk. Amikor a tudatunk abba az állapotba kerül, hogy csupán eszköznek tekintjük magunkat, akkor harmóniába kerülünk a Teljes Egésszel, és elkezdünk pontosan úgy cselekedni, ahogyan szükséges ahhoz, hogy a tökéletes harmónia és boldogság állapotában legyünk. Látszólag ilyenkor veszítjük el a szabad akaratunkat, mivel nem tekintjük magunkat a cselekvőnek, de valójában csak ilyenkor rendelkezünk vele igazán. 


Ezt az állapotot bármilyen, huzamosabban egy pontra irányított meditációval elérhetjük Patandzsali szerint. És még a cselekvést sem kell feladni, hiszen a szamádhi állapotában minden tettet anélkül tudunk végrehajtani, hogy karmikus következményei megkötnének, vagy pedig hogy az elménkben hullámok keletkeznének. Ebben az esetben mindegy, hogy mi történik körülöttünk, vagy a testünkkel, vagy az elménkkel, minden változás közepette teljesen szilárd lesz a tudatunk. 


Én nem hiszek abban, hogy gyakorlás és erőfeszítés nélkül el tudjuk érni a megvilágosodott tudatállapotot. Az sokkal valószínűbb, hogy erőfeszítés híján az átmenetiségben, a sötétségben és a halálban maradunk az idők végezetéig, és sohasem jutunk el az öröklétbe, a fénybe és a halhatatlanságba. Szóval gyakoroljunk, és majd csak meghajlik az a kanál! És közben hallgassunk egy kis zenét is:

2011. június 29., szerda

Yoga Love

A következő témát vetette fel az egyik ismerősöm a Facebook-on:

"Hogyan hat a párkapcsolat alakulására a jóga, abban az esetben, ha csak az egyik érez erős vonzalmat ez irányban, bár elvittem a páromat néhány órára, de az ő mozgásigényét nem tudta kielégíteni. Lehet-e kell-e ezt erőltetni, vagy ez teljesen individuális? Nyilván itt nemcsak magára a mozgásra hegyezem ki a témát hanem magára a jógikus létformára!"


Na jól van, akkor kezdjük azzal, hogy valószínűleg nem az Atma Centerbe hoztad a párodat jógázni, mert nem nagyon hallottam olyanról, aki azt mondta volna, hogy a mi óráink nem elégítik ki a mozgásigényét :-). A férfiak inkább az első tizenöt perc után meg akarnak halni, és azon frusztrálódnak, hogy akármekkora izmaik vannak, nem tudják azt megcsinálni, amit a  körülöttük izzadó csinibabák mosolygós arccal simán kivágnak :-). Szóval kemény meló ez a jóga, legalábbis nálunk.


Persze meglehet, hogy egy férfit mégis inkább a futás, kerékpár vagy a kondi fog vonzani, de a legtöbb esetben a bowling, a csocsó, a biliárd, a söröksorsó-emelgetés és a focimeccs-nézés szokta náluk a pálmát elvinni, amelyekről ugyebár tudjuk hogy tized annyi kalóriát sem égetnek el, mint egy Agni vagy Astanga óra. 


A nők tehát könnyebben, hamarabb rákattannak a minden napos jógázásra, ami ugyebár egy kilenctől ötig dolgozó ember esetében azt jelenti, hogy a 6-7 órai órára fog odaérni, és 9-10 előtt nem keveredik haza. Nos, ha ezt heti öt napon keresztül végzi, és esetleg még vasárnap is elrohan jógázni, akkor elképzelhető, hogy a partnere elkezd neheztelni rá és a jógájára. A vacsorafőzés ugye kilőve, és esetleg a szex is (vagy azért, mert holtfáradt a jógini, vagy esetleg azért, mert a fejébe vette, hogy csak péntek este szabad az erotikának hódolni, mert elvész az életlevegő). Egy átlag férfi számára ez már válóok.


Ismertem egy lányt, aki szilveszter éjfélkor el akart jönni 108 napüdvözletre, de a barátja azt szorgalmazta, hogy inkább egy szórakozóhelyen koccintsanak az ünnep alkalmából. A vége az lett, hogy eljött jógázni, és szakítottak. Persze nem tudom, hogy ilyenkor ki jár jól, ki nem, ezt az esete válogatja. Azt tudom, hogy a szingli nőknek van a legtöbb idejük és pénzük jógára járni, és a családos, gyerekes nőknek van a legkevesebb. Ez a két véglet. 


Nyilván minden partnerkapcsolat más, és a két félnek kell(ene) érzékenynek lennie a másik igényeire, preferenciáira, és ugyanakkor felmérni magában, hogy alkalmanként vagy tartósan mennyi áldozatot hajlandó hozni a másik érdekében a saját elképzeléseiből.


Ismerek olyanokat, akik a jóga révén találtak egymásra, és a közös gyakorlás, jógás utazgatások azóta is szorosan összekötik őket. Vannak, akik együtt oktatnak, és nem csak a magánéletben, de a munkában is partnerek. Nem mondhatom azt, hogy ez nem egy működőképes formula, de azt gondolom, hogy a legtöbb kapcsolatnak jót tesz az, ha vannak olyan aspektusai a férfi és a nő életének, amelyekben önállóan tudnak megnyilvánulni, és nincsenek mindig összekötve. 


Szóval egy megértő férj (vagy feleség) elviseli azt, ha minden nap jógázni szeretnénk, persze feltéve, ha mi is megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy a partnerünk elégedett legyen. Megőrülnék például, ha otthon nem lenne kitakarítva, kimosva, rend rakva és megfőzve (legalább időnként), és helyette a feleségem folyamatosan a saját fitnesszével lenne elfoglalva (legyen az jóga vagy bármi más). 


Igen, ebben az értelemben nem könnyű a feleség dolga, mert egy csomó házi kötelessége van, és közben még az is követelmény, hogy jól nézzen ki, kedves legyen és ne menjen az agyunkra. De a jóga gyakorlásának az kellene, hogy legyen a következménye, hogy megnyílunk, és érzékenyebbek vagyunk az életünk változásaira, tudatosabban tudunk rájuk reagálni. 


Nézzük akkor a spirituális oldalát! Az én véleményem szerint két ember messze nem csak a szexen keresztül képes kifejezni a szeretetét egymás iránt. A környezetemben inkább arra látok számos példát, hogy amikor egy kapcsolat alapja a szex, akkor az nem fog sokáig tartani, mert az ember hamar ráun a másikra. Itt jön be a brahmacsarja fogalma, hiszen a jógik megtanulják fokozatosan a magasabb tudatosság és spirituális, szellemi tevékenység irányába emelni a szexuális, kreatív energiáikat. De ennek egy természetes folyamatnak kell lennie, és ebben is együtt kell működnie a két félnek. Nem lehet egyoldalúan eldönteni, hogy mától nem lesz szex a kapcsolatunkban, mert ezzel nem csak a másik fél frusztrációját idézhetjük elő, hanem esetenkét önmagunkat is becsapjuk, és egy következő kapcsolatban jóval visszább veszünk az önmagunkkal szemben alkalmazott ilyetén megszorításokból.


A cölibátus rendszere éppen ezért a nőtlen szerzetesekre vonatkozik minden vallásban és spirituális rendszerben, a házasságon vagy partnerkapcsolaton belül pedig ugyanezt különböző szintű korlátozásoknak vetik alá. Néhány példa: csak házasság után, csak havonta vagy hetente egyszer, csak akkor, ha gyereket akarnak, stb. stb. A tantrikus szexnek sem az a célja, hogy minél inkább elmerüljünk az érzékeink élvezetében, hanem az, hogy megtanuljunk uralkodni a legerősebb érzékszervi késztetés, a szexuális vágy fölött. Szóval a jóga a tudatosság és az önkontroll fejlesztéséről szól, és ezzel nem kell sietni, egy átlagember számára a legbiztonságosabb, ha kis lépésekben, fokozatosan halad benne. Az út a lényeg, nem a végcél :-).

2011. június 28., kedd

Mi a baj a dohányzással?

Egyértelmű, hogy nem fogok belekezdeni a dohányzásnak az egészségre és a pszichére gyakorolt káros hatásainak a felsorolásába. Ugyanis minden nikotin-függő száz százalékosan tisztában van velük, csak éppen nem érdekli, nem törődik vele, vagy nem akarja tudomásul venni. Ha esetleg valaki úgy szokott rá a cigire, hogy nem világosították fel a várható következményekről, és mégis érdekli, akkor üsse be a Google-be a "dohányzás káros hatásai" kifejezést, és olvasgasson egy kicsit.


Tehát a kérdés nem abban rejlik, hogy miért kellene leszokni a dohányzásról, hanem elsődlegesen abban, hogy le akarunk-e szokni róla. Mert az ember szabad akarattal megáldott teremtmény, és senki, de senki az égvilágon nem fogja rákényszeríteni arra, hogy szokjon le. Legfeljebb korlátozni fogják, vagy több erőfeszítést kell tennie, hogy megszerezze a pénzt a dohányra, de a függőségről lemondani csakis egy tudatos döntés után lehet. 


Éppen a napokban olvastam egy jógaoktató blogbejegyzését arról, hogy miképpen küzdött meg a függőségével, és hogyan sikerült letennie. A jamákról és nijamákról folytatott beszélgetésünk szellemében egyértelmű, hogy egy jógaoktatónak nem kellene dohányoznia. Vannak olyanok, akik mégis szívnak? Igen. És lesznek a jövőben is? Igen. Mégis, én, és gondolom a blogom olvasóinak jelentős része is azokat az oktatókat tapsolná meg a legszívesebben, akik megküzdöttek a függőségükkel, és sikerült felülkerekedniük ebben a küzdelemben. Azért, mert megnyertek egy csatát, és így még hitelesebben tudnak segíteni azokon, akik hasonló csatákat szeretnének nyerni az életükben. 


Ha valaki küzd, az már önmagában figyelemre méltó, de ha nyer, annak van a legnagyobb megggyőző ereje. Ha veszít, akkor az emberben felmerül a kétség, hogy eléggé eltökélt volt-e, elég erőfeszítést tett-e a siker érdekében? Nincs olyan, hogy sikertelen leszokási kísérlet. Mindenki le tud szokni a dohányzásról, ha igazán, őszintén akarja. Vannak hozzá segédeszközök is, az akupunktúrától és a biorezonanciától kezdve a tablettákig bezárólag. De ha nem igazán akarja, akkor az összes ilyen módszerrel zátonyra lehet futni, és akkor a Blade című film jelmondata lép érvénybe: "The thirst always wins". 


Én magam életemben nem szívtam el egyetlen cigarettát sem, bár édesapám jóvoltából passzív dohányos voltam vagy 15 éven át. A Zsiguli-ülés műbőr-szagával keveredő dohányfüst a számomra egyet jelentett a hányingerrel. De azért megértem a dohányosokat, mint ahogyan minden más, függőségben szenvedő embert is. És sajnálom őket, és szeretnék segíteni rajtuk. De nem tudok helyettük dönteni. 


A függőség egy gyengeség, a felelősségünk átadása. A külső körülményeknek vagy valaki másnak az okolása, aki vagy ami miatt jogunk van a függőségünkbe menekülni. Persze az egó-szintű érvek nem mindig eléggé hatásosak. Van, amikor nem elég motiváció az, hogy menőbbnek nézzünk ki a saját szemünkben vagy másokéban. Van, akinek az segít, hogy feláldozza a függőségét mások segítésének az oltárán. És egy jógaoktató helyzete bizony komoly inspiráció lehet arra, hogy ne csak a szavaival, de az életével is követendő példát akarjon a tanítványai elé állítani.


Befejezésképpen egy kis anekdota Gandhiról: egy anyuka kereste fel egyszer a kicsi fiával, aki cukorbeteg volt, de nem volt hajlandó lemondani az édességről. Az anyuka megkérte Gandhit, hogy személyesen parancsoljon rá a fiúcskára. Gandhi viszont azt válaszolta, hogy jöjjenek vissza egy hét múlva. Amikor ismételten találkoztak, megkérdezte a fiútól: "Megígéred, hogy nem fogsz többé édességet enni?" "Igen" - hangzott a válasz. "De hát miért kellett erre egy hetet várni?" - kérdezte az anyuka. "Azért, mert akkor még én is ettem cukrot" - felelte Gandhi. A példamutatás a legjobb tanítómester. 

2011. június 27., hétfő

Kamal nem kímél

 Elérkezett a várva várt workshop, én legalábbis vártam. A hűvös hétvégi idő ellenére valahogy nem sok mindenkinek sikerült betáplálnia magába, hogy most három napot intenzví astanga-gyakorlással szeretne tölteni, plusz megtanulni néhány igazítást India egyik legjobb astanga-tanárától. Legalábbis szerintem. Persze, vannak nagy nevek, és ügyes oktatók, én is sokkal találkoztam már. De számomra még mindig Kamal az egyik legnagyobb inspiráció. Nem csak azért, mert amikor elkezdi az órát vezetni, akkor úgy érzed, mintha plazma-állapotba kerülnél, annyi energia vesz körül, hanem azért is, mert rá tudom a legőszintébben kimondani, hogy azt kapom tőle, amire igényem van.


Nekem egy fontos szempont, hogy lássam azt, hogy az oktató is gyakorol, és komoly szinten csinálja nem csak az ászanákat, hanem a vinyászákat is. Eddig azt mondhatom, hogy Kamal az egyetlen olyan tanár, aki vezetett óra közben is szinte az összes ászanát bemutatja, és utolérhetetlen intentzitással igazít, miközben üvöltve végigreppeli az órát, utasítások tömkelegét záporozva ránk. És emellett még jut ideje arra is figyelni, hogy kinek hogyan kell módosítania az ászanát a fejlettségi szintjét és az egészségi állapotát figyelembe véve. 


Amikor Kamal beleereszkedik egy előrehajlításba, akkor nem csak, hogy szögegyenes a háta, hanem a szemét hátragurítja, hogy csak a fehérje látszik, és enyhén billegeti a fejét. Tisztára, mint egy révülő sámán vagy dervis. Egy dolgot nem lehet letagadni: eksztázisban van attól, amit cisnál, és 31 éves korát meghazudtoló tapasztalatról, profizmusról tesz tanúbizonyságot, és ennek megfelelő a nemzetközi sikere is. Sajnálatos, hogy itt Magyarországon az emberek az előítéleteik alapján döntenek, és egy ismertebb, nagy névre esetleg jobban eljönnek, mint Kamalra, akit még nem ismernek. Egyesek szerint őrült, szerintem megszállott, de az biztos, hogy réti a dolgát.


A dresscode-ja is elüt a többi astanga-oktatótól. Fekete szerkó helyett fehér hosszúnadrágban és vászoningben ugrándozik az emberek között, de a gyakorlás végére ugyanúgy folyik róla a víz, mint rólunk. És miközben ezres hangerővel zengi az utasítósokat, még az uddzsájí légzésre is marad energiája. Számomra ő az etalon, és általában mindenkit hozzá szoktam viszonyítani a felhasználói élmény szempontjából. Sajnos nem sokan ütik meg a mércét (legalábbis az én szempontjaim alapján). Van, aki jól igazít, de nem beszél. Van, aki nyomja a filozófiát, de nem fókuszál az ászana-oktatósra. És még kevesebben mutatják az ászanákat, illetve osztják meg az igazításokat. 


Az igazításairól nem sok értelme van beszélni, mert azokat meg kell tapasztalni. Én körülbelül úgy éreztem magamat gyakorlás közben, mintha egy ju-jitsu mérkőzésen lennék, mert minduntalan a vállaimat igyekezett kitépni a helyükből vagy a lapockáimat tologatta jobbra-balra. Annyira lehúzta a húsz a csontokról, hogy attól féltem, csupa kék-zöld folt leszek, de nem maradt nyoma, és nem is fáj. És nem csak gizdult vele, hogy milyen igazításokat tud, hanem másfél-két órán keresztül tanította is nekünk. Mindegyik pózhoz három-négy féle igazítást mutatott meg, a gyakorló fejlettségi szintjétől függően. 


Első nap egy rövidített egyes sorozatot gyakoroltunk, utána a lefelé néző kutyát és néhány álló pózt javítottunk. Második nap már egy egész egyes sorozatot lenyomtunk, és tovább vettük az álló pózok igazítását. Vasárnapra a Youtube-klipnek köszönhetően, ami az első napról készült, bejelentkezett még vagy öt-hat ember, és nekik sem kellett csalódniuk. Először rajzolgatással kezdtük, vagyis Kamal egy rózsaszínű kiemelő-filccel össze-vissza firkálgatta a talpamat és a törzsemet, hogy megmutassa a többieknek, mire kell figyelni a tádászana közben. Kábé fél óráig tartott, mire elmagyarázta, hogyan kell helyesen állni tádászanában, és utána elkezdtük a napüdvözleteket. 


Miután végigcsináltuk a sorozatot és Kamal bemutatta az összes virtuóz igazítását hajhúzással és a hídban az emberre felmászással egybekötve, tovább vettük az igazításokat.  Ma már nem volt idő arra, hogy gyakoroljuk is, csak magyarázott és mutogatott. Azt hiszem, minden tanár hasznosnak találta a workshopot, és persze a gyakorlók is. Az én oktatásomra biztosan nagy befolyással lesz, mint ahogy annak idején 2008-ban is volt, amikor nála gyakoroltam Rishikesh-ben. Abban maradtunk, hogy jövőre is hívjuk, és remélem, akkor többen leszünk, mert tényleg megéri az időt és a pénzt a workshopja. 



2011. június 26., vasárnap

Záróvizsga

"Állj fel, és küzdj!" - legalábbis Krisna ezt mondja a Bhagavad-gítában, és általában én is ezt szoktam mondani. A legtöbb embernek ugyanis a legfőbb problémája a motiváció hiánya. Vannak vágyaik, céljaik, de nem mindig hajlandóak megtenni az erőfeszítést, hogy elérjék azokat a célokat. Vannak olyanok is, akiknek nincsenek céljaik. Ez egy keményebb dió, mert itt egyáltalában a célok megtalálására kell motiválni valakit. De van olyan helyzet, amikor az ember képtelen felállni, és tovább küzdeni. 


A minap a hév-megállóban láttam egy idős nénit, aki a fal mellett üldögélt a járdán, valószínűleg rosszul lett. A gyógyszertárból már jöttek ki a vérnyomását mérni, stb. Szóval bárkivel bármikor megtörténhet, hogy cserben hagyja a teste, a szíve, az idegrendszere, stb. És akkor hiába szeretne felállni, képtelen rá. A teste nem engedelmeskedik többet az utasításainak. 


Természetesen nem mindegy, hogy hogyan élünk, hiszen a jóga elsősorban egy preventív rendszer. A rendszeres gyakorlás nem csak az egészségünket javítja, hanem fejleszti a tudatosságot is. tehát ha szerencsések vagyunk, akkor kevesebbet leszünk betegek, és tovább fogunk élni a jóga gyakorlása által. De akkor is eljön az a pillanat, amikor térdre kényszerülünk a halál előtt, és el kell engednünk az elengednivalókat, és át kell adni magunkat az elkerülhetetlen változásnak, az utazásnak az ismeretlenbe. mert akármennyire vallásos is valaki, azért valljuk be, nem vagyunk száz százalékig biztosak abban, hogy pontosan mi is fog történni velünk a halál pillanatában. 


A jógi valójában erre készül, mert amikor elveszítjük az uralmunkat a testünk felett, az elménket akkor is uralni kell. A szamádhi állapota azt jelenti, hogy a külső változásoktól függetlenül szilárd és rezdülésektől mentes állapotban tudjuk tartani az elménk tükrét. A lényeg az, hogy ne essünk kétségbe, és ne adjuk fel! A küzdelem néha nem az, hogy ellenállunk valaminek, hanem éppen az, hogy átadjuk magunkat neki, hogy tűrjük az ütéseket, a változásokat, és nem menekülünk el. Mert a halált elől nem lehet menekülni, legfeljebb a halálba...


Azok az emberek, akik sok mindenkit láttak már meghalni betegen, vagy öregen, a következő szimptómákat szokták említeni, amelyek alapján önmagunkon is felismerhetjük, hogy mikor jön az utolsó felvonás. Most felsorolom ezeket a szimptómákat: 

- elveszítjük az érdeklődésünket az élet dolgai iránt;
- unalmasnak találjuk az életet és a világot;
- ízetlennek érezzük az ételeket;
- a hozzánk közel álló emberek is távolinak tűnnek;
- az elkerülhetetlenség érzése jelenik meg bennünk;
- megjelenik bennünk a vágy, hogy megbánjuk a bűneinket;
- az örökkévalóság érzése jelenik meg;
- az orrunk vékonyabb és hegyesebb lesz;
- a tekintetünk semmibe réved;
- az arcmimika megszűnik;
- a testünk merev lesz és idegennek tűnik.


A jógi képes békésen, sőt, boldogan meghalni, mert egész életében ezt gyakorolta. A halál is egy guru, akitől sok mindent meg lehet tanulni. Például a hullapózt :-).

2011. június 25., szombat

Kinek van hitele?

Most már én sem tudtam tovább kerülgetni a témát, annyira benne van a levegőben. Szerencsére most éppen ultraliberális hangulatomban vagyok, úgyhogy remélhetőleg a bejegyzésem nem fog nagy indulatokat kiváltani. Nem is az a célom, inkább az, hogy inspiráljam a jóga-közösséget a jógában rejlő valós értékek irányába, anélkül, hogy valakit próbálnék ráerőltetni valamire. Mert egyre inkább rájövök az utóbbi időben, hogy az embereknek meg lehet mutatni az értékeket, "el lehet nekik adni", ha marketing-fordulattal akarok élni, de a fogyasztói társadalom alapelve az, hogy szabad akaratunkból választjuk meg, hogy milyen termékre, szolgáltatásra vagyunk vevők, és milyen értéket fogadunk be. 


A védikus társadalomban nyilvánvalóan a kötelesség fogalma volt az alapvető, és akkor el lehetett várni bizonyos dolgokat az emberektől, különféle megszorításokat kilátásba helyezve cserébe. Ez ma már nem működik, mert az emberek életkörülményei és gondolkodásmódja folyamatosan változik, és ahogy Kamal Singh is mondta tegnap, a jógát mindig úgy kell oktatni, ahogy az adott helyzet és ember megkívánja, nem pedig az alanyt kell "beleerőltetni" egy általunk elképzelt merev és örökérvényű rendszerbe. 


Nos, belinkelnék azért néhány megnyilvánulást a témával kapcsolatban, és utána továbbfűzném laza gondolatmenetemet. Az első Astangini bejegyzése volt még januárban, a másik pedig a Dívány.hu-ban a napokban megjelent cikk, amelyet egyik ismerősöm, Kiss Zoli neve fémjelez. Nos, bizonyára van is oka annak, hogy eddig kerülgettem a témát, mint a forró kását. Ugyanis, ha valaki ebben a témában kezd el cikkezni, akkor a cikk olvasása közben folyamatosan az a gondolat motoszkál a fejemben, hogy mi is motiválja az illetőt az ilyen jellegű megnyilatkozásra. Nem mintha probléma lenne azzal, hogy valaki egy szolgáltatást minősít, vagy megosztja másokkal a felhasználói élményét. 


Egy jó példát mondhatnék erre, a Jógablogot, amelynek szerzője ténylegesen végigjárta Budapest ismertebb stúdióit, jógaóráit, és kulturáltan, mondhatni elfogultságtól mentesen, mégis a saját szubjektivitását is megvillantva értékeli őket. Bár most éppen úgy tűnik, hogy a Bikram-jógába szeretett bele, reméljük, nem áll meg a vándorlása, és olvashatunk még tőle érdekes beszámolókat.


Mindig kell lennie egy első alkalomnak, így hát a számomra is talán ez az első alkalom, amikor kijelentem: A KIREKESZTŐ KOMMUNIKÁCIÓ NEM CÉLRAVEZETŐ. Miért is mondom ezt? Mert amikor valaki elkezdi részletezni az elvárásait, hogy mitől is hiteles a számára egy jógaoktató, és mitől nem, akkor vajon ez másokban hogy csapódik le? Ha ezt egy jógaoktató nyilaktoztatja ki, akkor megvan a veszélye, hogy tudatosan vagy tudat alatt azokat a kritériumokat fogja hangsúlyozni, amiknek ő megfelel, és azokat elhallgatja, amiknek esetleg ő sem felel meg, de valahol mélyen belül, a jógaoktatókról alkotott idealizált képében azért benne van. 


Mondok erre egy példát. A klasszikus jóga-irodalom szerint a jóginak száz százalékosan tartózkodnia kell a szexuális élettől. Namost, hány jógaoktató képes ezt őszinte szívvel a tükörbe nézve kijelenteni magáról? Akkor viszont hogyan fog viszonyulni ehhez az elvhez? A szőnyeg alá söpri mindenestül, vagy pedig beismeri, hogy ez egy fontos és értékes elv, de őszintén felméri, hogy hol tart és merre halad ennek a megvalósításában? 


Ha pedig valaki "fogyasztóként" nyilatkozik arról, hogy számára ki a hiteles oktató, még ha nem is mond neveket, akkor is az oktatóról alkotott képében megjelenhet egy csomó idealizált elem, hiszen abban azt hiszem egyetértünk, hogy a legtöbb jógás szerepmodellt keres az oktatójában. Vagyis fel akarunk nézni az oktatónkra, vélt vagy valós értékek alapján, és azt akarjuk érezni, hogy a mi oktatónk jobb a többinél, hiszen az embernek folyamatos megerősítésre van szüksége arra vonatkozólag, hogy a legjobbat választotta. 


Nos, vonatkoztassunk el egy pillanatra azoktól a kézzelfogható kritériumoktól, amiket elődeim felsoroltak ebben a műfajban. Az első elv, amit én hangsúlyozni szeretnék, és igazából évek óta ezen az állásponton vagyok, hogy a jóga nem egy út, ami valahonnan valahová vezet, hanem egy eszköz, amivel el lehet jutni A pontból a B pontba. Ha tanulmányozzuk Patandzsali szútráit a szamjamáról, vagyis a meditációról, az tűnik ki, hogy nem határozza meg a meditáció tárgyát és célját, ehelyett felsorolja, hogy ha ezen vagy azon a dolgon meditálunk, akkor mit érhetünk el, illetve azt, hogy a különböző célok elérése érdekében hogyan alkalmazzuk a szamjamát. 


Ilyen formában a jóga is egy ultraliberális folyamat, vagy módszer, és azoknak, akik elkezdenek a jóga eszköztárával ismerkedni, döntéseket kell hozniuk, hogy milyen célt vagy célokat szeretnének elérni vele, és utána ennek megfelelően kell válogatniuk az eszközök, irányzatok, tanárok között. 


Éppen ezért lennék én óvatos a túlzottan szűk határvonalak meghúzásával (pl. ha nem izzaszt meg a tanár, akkor nem hiteles stb.), mert mindenkinek más az igénye, a szükséglete. Mindenkit más inspirál, és mindenki más értéket, élményt keres a jógában. Van, akit a katonai kiképzés tesz helyre mentálisan és fizikailag is, de van, aki törődésre, kényeztetésre, a félelmeinek és feszültésgeinek feloldására vágyik, és egy erőteljesebb igazítástól inkább begörcsöl, minthogy feloldódna. 


Jógaoktatói tanfolyamot vezető tanárként persze az is az egyik felelősségem, hogy milyen értékrend alapján nevelem ki azokat az oktatókat, akik a jövőben arra fognak hivatkozni, hogy az Atma Centerben képezték ki őket. Ugyanakkor a felhasználói élmény egy másik szempont, és mivel ez egy rendkívül szerteágazó téma, én most elsődlegesen sima mezei "fogyasztóként" eresztenék meg egy pár gondolatot. 


Nézzük például a jamát és a nijamát! Amikor belépek egy jógaórára, nincs ráírva az oktatóra, hogy vegetáriánus vagy nem, dohányzik-e vagy sem, stb. Nyilván egy bizonyos szintű ismeretség után ez kiderül, de az első benyomást nem ez adja, hanem valóban, a kisugárzása, az energiája, amivel összekapcsolódok az óráján. A lelkesedése, az a töltet, ami engem is továbbvisz a mindennapi gyakorlásomban, és ami esetleg inspirál, hogy újra eljöjjek az órájára. Nekem ez nem "szerelem első látásra", hanem egy hosszabban tartó folyamat, ami alapján elhelyezem az oktatót a "toplistámban". Minden órán lehet valamit tanulni, de van az a kategória, amire azt mondom, hogy ebből egy is elég volt. A másik kategória az, amire többször is hajlandó vagyok elmenni, legyen szó akár egy drágább külföldi oktató workshopjáról. Nálam is egy szempont, hogy az oktató legyen vegás, de azt nem gondolom, hogy ezért nem mennék el valakinek az órájára, ha egyébként jó oktató.


A "fejlettebb a tanítványánál" című történet is egy kicsit visszás. Márpedig abból a szempontból, hogy nekem, mint fogyasztónak fontos az, hogy a tanár egója simulékony legyen. Ne arról szóljon az óra, hogy ő mekkora sztár, mennyire kigyúrt a felsőteste vagy mennyire hajlékony. Azt meg főleg ne éreztesse velem, hogy mennyire nevetséges, hogy én még a felét sem tudom megcsinálni annak, amit ő. Az empowerment, a "Meg tudod csinálni"-élmény egy nagyon fontos dolog, és sok minden mást elhomályosít, ha jelen van az órán. Ha a tanár kiköveteli, vagy megparancsolja a tekintélyt, az nem annyira megnyerő, mintha a személyiségéből fakadó "Sakti" következtében természetes inspirációt érzek arra, hogy megadjam neki a tiszteletet. Persze a fegyelemnek azért ott kell lennie, mert néha a tanítványok is hajlamosak arra, hogy elkomolytalankodják az órát. Azt az érzést viszont sohasem szerettem, amikor félni vagy tartani kellett a tanáromtól, vagy esetleg azt éreztem, hogy pikkel rám és direkt szivat.


A filozófia és az elméleti háttér kérdése is érdekes. Természetesen azt gondolom, hogy ugyanúgy, mint az életmódbeli elveket, a jóga elméleti és flozófiai hátterét is minél jobban ismernie kellene egy jógaoktatónak. Az jama és nijama viszont azért az első két lépcsőfok, mert ezen erkölcsi elvek létjogosultságán nem nagyon kell vitatkozni, legalábbis egy érettebb oktató nem teszi annak érdekében, hogy a saját káros szokásait legitimizálja. Az elvek megvalósítása, gyakorlása pedig egy folyamat, és bizonyos ismeretség után azt hiszem, a tanítványok is látják, hogy melyik irányba halad az oktatójuk.


A filozófia iránti érdeklődésnek természetesen jelen kellene lennie egy oktatóban. Gondolom én, bár megint csak, nem lehet szerintem kizáró ok, ha valakit csak a jóga anatómiai és fiziológiás része érdekel, mert az sem elhanyagolandó, ha valaki egy első osztályú ászana-oktató, test-szerelő vagy - karbantartó. Mert sok ember ezzel a szinttel kezdi, és az egészségét szeretné visszakapni elsősorban. Van, aki csak évek múltán kezd az életmódjával vagy a táplálkozásával foglalkozni, vagy a filozófia iránt érdeklődni, és van, aki soha. De attól még nem tiltjuk ki az óráról.


Szóval rendben, az oktató megismerkedik a filozófiával, a klasszikus jóga-irodalommal és a spiritualitással. De hogy ebből mit fogad el, és mit vall a magáénak, az erősen szubjektív kérdés. Nem csak azért, mert nem jelölhetünk meg egy konkrét filozófiai iskolát vagy vallási hagyományt, ami a jóga örökségét képviseli (gondoljunk csak a monistákra és a dulaistákra, ami két egymásnak homlokegyenest ellenmondó filozófiai irányzat, de a hinduizmuson belül mindkettőt hitelesnek tekintik), hanem azért is, mert a jóga gyakorlásával nem feltétlenül kell, hogy együtt járjon bizonyos filozófiai vagy vallási tanok elfogadása. Amit említettem, ez egy eszköz, nem egy út. Persze a jóga-folyamatok között vannak utak is, de ezek száma szinte végtelen, így nem lehet egyértelműen a "hiteles" és "nem hiteles" kategóriába sorolni őket. Szerintem. 


A konklúzió tehát az, hogy mindenki, aki a jógával megismerkedni szándékozik, induljon el, keresse az útját, és keresse azokat, akikről úgy érzi, hogy az útján segíteni tudják. Három évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy csak a Hot Ashtanga a tuti, most azonban azt mondom, hogy akinek ez kell, az úgyis el fog találni az Atma Centerbe, és aki az én óráimból merít inspirációt, az úgyis ott lesz. Én csak próbálom a tőlem telhető legjobb szolgáltatást nyújtani, és folyamatosan fejlődni, aminek csak egy kis szelete a 3., 4., satöbbi sorozat. A jelentősebbik része az nem látható, de talán érezhető, illetve a blogomban olvasható. Szóval járjuk az utunkat, néha egyedül, néha együtt. És ha nyílt szívvel tesszük mindezt, akkor több értéket fogunk felfedezni az utunk során, mint amennyit gondoltunk volna.       

2011. június 24., péntek

Hízókúra

A napokban fordult hozzám egy ismerősöm azzal a kérdéssel, hogy ő hízni akar, és mit tehet ennek érdekében. Nos, előre le kell szögezni, hogy ugyanúgy, mint a fogyókúrában, itt sincs rövid és könnyű út. Ájurvédikus szemmel nézve általában a váta alkatúaknak vannak ilyen gondjaik, mivel az ő szervezetükben a katabolikus folyamatok dominálnak. Ez azt jelenti, hogy sokkal könnyebben leépülnek a szövetek, sorvad az izom, míg a metabolizmus (átalakítás) és az anabolizmus (szövetépítés) nehezebben megy. 


Gondolom, hogy az, aki hízni szeretne, nem formátlan hájréteget képzel el önmagán lelki szemei előtt, hanem inkább izmos, formás testet szeretne, vagy csak egyszerűen erősebb, strapabíróbb testalkatot. Ebből az következik, hogy nem elegendő többet enni, hanem el kell kezdeni mozogni is. Két feladatunk van ugyanis, amire mind a mozgás, mind a táplálkozás során törekedni fogunk. Az egyik a metabolizmus, vagyis az alap-anyagcsere növelése. A másik pedig az anabolizmus, vagyis a szövetépítés serkentése. Nézzük meg először, hogy mit kell ehhez tenni a mozgás terén!


Természetesen most is elsődlegesen a jógát fogom ajánlani, és elsődlegesen melegben, mivel ez sokkal jobban felpörgeti az anyagcserét, mint a normál hőmérsékleten végzett gyakorlás. Az Agni vagy Astanga gyakorlatsort is ajánlom, de például egy Iron jógához hasonló, erőgyakorlatokból összeállított, némileg statikusabb gyakorlatsor is hasznos lehet az erőnlét fokozása céljából. Vagyis, ha a következő ászanákat végezzük egymás után, minél több légzésig kitartva, akkor szintén számíthatunk erő- és súlygyarapodásra: deszkapóz, csaturanga, felfelé és lefelé néző kutya, utkatászana, vírabhadrászana, féllábas álló gyakorlatok, csónakpóz, kartámaszok, púrvóttánászana, híd, íjpóz, hason fekve végzett lebegőülések, kézenállások és ezek különféle változatai és kombinációi. Az Iron jóga órán ezeket szoktuk a legtöbbször gyakorolni. Persze a nyújtó gyakorlatokat se hanyagoljuk el, az Iron jóga óra végén mindig végzünk azokból is jó párat.


Ha a jógán kívül mást is szeretnénk még mozogni, akkor mi az, ami ajánlott a tömegnöveléshez, és mi az, ami nem? A hosszú távú aerob sportokat nem ajánlom, mert az inkább katabolizál, égeti a zsírt és szálkásít. Sok vékony embert látok futni minden nap, ez nem igazán ajánlott. Maximum 10-15 perc robbanékony sprint vagy lépcsőn-futás ajánlott. A kerékpározást, úszást is legfeljebb csak alkalmi wellness-tevékenységként ajánlom. Az aerobic, zumba stb. jellegű órák sem nagyon alkalmasak az izomtömeg növelésére. Az erősportok hasznosabbak lehetnek, például a küzdősportok, főleg, amelyikben földharc is van. Persze ezeknek megvan a sérülséveszélye, ezt ne feledjük. 


A súlyzózásról és az erőgépes edzésről már korábban kifejtettem a véleményemet. Bár az izmotömeg növelésére valóban a legjobb módszer, nagyon tudni kell, hogy melyik gyakorlat nem károsítja az ízületeket, és nagyon sokat kell nyújtani utána. Szinte minden sportoló, aki eljön hozzám, a kötött vállaival és csípőjével küszködik, amit az évekig tartó sportolással összeszedett. Én magam a saját testsúlyos gyakorlatok híve vagyok, ha már erősítésről van szó. Ezek legtöbbjét otthon, segédeszközök nélkül is végre lehet hajtani, vagy legfeljebb egy húzódzkodó rudat kell felszerelni az ajtókeretbe. 


Összefoglalva tehát, minden sporttevékenység növelni fogja az alapanyagcserénket, az erőkifejtést igénylő sportok pedig elősegítik az izomszövet felépítését. Persze ne feledkezzünk meg a regenerációs időről, és haladjunk a saját ütemünkben! A lényeg a rendszeresség.


Most akkor nézzük az étkezést! A váta alkat velejárója az alacsony vagy váltakozó étvágy, és az, hogy még ha elegendő, vagy bőséges is a bevitt táplálék mennyisége, kevés hasznosul belőle. Ha alacsony az étvágy, akkor két dolgot tehetünk. Az egyik az étvágyat fokozó fűszerek és növények fogyasztása. Az ájurvédában erre elsődlegesen a gyömbért és a feketeborsot használják, de a többi fűszer is nagyon jót tesz. A friss zöldfűszerek (pl. bazsalikom, koriander stb.), illetve az algák is hasznosak. Folyadék gyanánt igyunk meleg ájurvédikus fűszer-teákat. A cukros ételek és italok megölik az emésztés tüzét, így azokat jobb lecsökkenteni. 


Az ételek összetétele legyen tápláló, növeljük a fehérje-bevitelt is, hiszen ebből épül fel az izom. A tejtermékek, csicseriborsó, indiai dálok, olajos magvak, a keményítő-tartalmú zöldségek, a csírák mind jól jöhetnek az üres kalóriák helyett. Nem kell spórolni a szénhidráttal sem, de a sok zsíros, olajos ételtől nem fogunk megerősödni, és az emésztésnek sem tesz jót a túl sok zsiradék. Sokszor előfordul, hogy egyszerre kis adag étellel jóllakunk. Ebben az esetben napi 2-3 étkezés helyett együnk 5-6 alkalommal. 


És végül néhány ötlet az étrend-kiegészítők és a gyógynövények világából. Az ájurvédában és más hagyományos gyógyászati rendszerekben a következő gyógynövényeket tartják anyagcsere-fokozó és anabolikus hatásúnak: ashwagandha, ginzeng, kapikacchu, Acai bogyó,  gokshura. Az ájurvédában ismert Chyavanaprash lekvárt is szövetépítő hatásúnak tartják. Emellett érdemes elegendő mennyiségű vitamint és ásványi anyagot is bevinni, mivel az élelmiszereink manapság sajnos keveset tartalmaznak belőlük, és így éppen az egyik vagy másik mikronutriens hiánya is megakadályozhatja a szövetek megfelelő táplálását. 


A fehérje- és aminosav készítmények közül a folyékony aminosavak szívódnak fel a legjobban, de ezek a legdrágábbak is. Napi 5-10 gramm aminosav már elegendő ahhoz, hogy a szövetek regenerációja és erősödése meginduljon, feltéve, ha nem akar valaki eszeveszett méretű izmokat. Az amino-készítmények legtöbbje tejfehérjéből készül, vagyis ha valaki esetleg vegán, annak legfeljebb a drágább és kevésbé hatékony szójafehérje-készítmények maradnak.  Persze általános esetben a körültekintően megválasztott étrend is elegendő az erős és egészséges testalkat kifejlesztéséhez. 

2011. június 23., csütörtök

Kézenállás-iskola

Egyik tanítványomnak kézenálás-gyorsalpalót (-tenyerelőt) kellett tartanom tegnap este, mert a hírneves intézményben, ahová jógaoktatói képzésre jár (most tekintsünk el a konkrét nevektől) kikötötték, hogy csak akkor engedik át a vizsgán, ha meg tudja csinálni a kézenállást legalább a falnál. Mondani se kell, hogy ettől aztán beparázott, ami természetesen nem volt túlzottan a segítségére, hogy hirtelenjében leküzdje a kézenállás iránt egyébként is érzett paráját (mert mi lesz, ha eldőlök?). 


Nos, mielőtt másokkal is megosztanám a kézenállás-gyakorlással kapcsolatos tapasztalataimat, azért hadd jegyezzem még meg, hogy önmagában is furcsa az, hogy ez egy követelmény egy jógaoktatóval szemben. Nem azért, mert nem kell tudnia, inkább azért, mert szerintem nem attól lesz jó oktató valaki, hogy tud kézenállni, és nem feltétlenül egy rossz oktató, ha esetleg még nem tud. Én inkább a gyakorláshoz fűződő általános hozzállásukat szoktam nézni. Mert ha valaki lelkesen gyakorol, és látszik rajta, hogy fejlődni akar, annak előbb-utóbb a nehezebb ászanák is meglesznek. 


De ha bejön mondjuk egy artista vagy egy táncos, kivágja nekem a 3., 4. sorozatot is különösebb erőfeszítés nélkül, de ugyanakkor érződik rajta a lenézés a többiek felé, hogy még ezt sem tudják, abból lehet, hogy nehezebben lesz jó tanár. Lehet, hogy neki sokkal nehezebb átélni mindazt a küzdelmet, amit például egy nyugdíjas korú néni élt át tegnap, amikor próbálta egyáltalán kiegyenesíteni a térdét és a hátát az előrehajlításokban. És nem mellékesen álljon itt példaként minden fiatal előtt, hogy zokszó nélkül végigküzdötte az órát, még mosolygott is a végén!


Na jó, vissza a kézenállásra. Ha gyorsan meg akarjuk tanulni, akkor tegyünk a következőket: 


1. Először is meg kell tanulni egyenes háttal és fal nélkül fejen állni. Ha nem sajátítjuk el a törzs-izmok helyes aktivitását a fejenállásban, akkor a kézenállásban sem fogjuk biztonságban érezni magunkat, mert olyankor még magasabban van a súlypontunk.


2. Kezdjük el a kézenállást a falnál gyakorolni. A faltól kb 30 centire tegyük le a kezeinket váll-szélességben, párhuzamos tenyerekkel. Ollózva rúgjuk föl magunkat kézenállásba, vagyis az egyik lábunkat emeljük jó magasra, miközben a másikkal a földtől rugaszkodjunk el. A kiinduló pózban a lábak legyenek közelebb a tenyerekhez, mint a normál lefelé néző kutyában.


3. Figyeljünk rá, hogy ne homorítsunk bele, mert ha a lábunkat lendítjük, de a fenekünk lent marad, akkor sohasem fog sikerülni. Elsődlegesen a fenekünket igyekezzünk a tenyerünk fölé juttatni. Bátran lendítsünk, mert ha már megvan a megfelelő mozdulat, akkor a lábunk a falon fog kikötni. Ha sikerült, akkor pár légzésig maradjunk benne, majd jöjjünk le pihenni. Utána ismételjük meg 5-6 alkalommal.


4. Ha reménytelennek tűnik, akkor kérjünk meg valakit, hogy segítsen úgy, hogy megfogja a fellendített lábunkat, a combot vagy a csípőt és felnyomja a kézenállásba. Napjában kétszer próbálkozzunk kitartóan, és előbb-utóbb alább fog hagyni a félelem, és sikerülni fog.


5. Ha megvan a kézenállás a falnál, akkor 10-20 légzésig tartsuk ki, vagy tovább, amennyit a kezünk bír. Közben próbáljunk ráérezni a tenyereken való navigálásra és a sarkunkat óvatosan emeljük el a faltól. Ha már jó pár napja megy fal nélkül, és fel is tudunk menni anélkül, hogy a falhoz érne a lábunk, akkor elkezdhetjük fal nélkül gyakorolni. 


6. A fal nélküli gyakorlásnál arra kell vigyázni, hogy ne forduljunk át a hátunkon. Amikor érezzük, hogy kezdünk eldőlni, akkor az egyik lábunkat gyorsan eresszük le oldalra, és így nem fogunk átfordulni. 


7. Amikor már biztosan tudunk állni és felmenni a kézenállásba, akkor kezdődik a kánaán! lehet sétálgatni benne, skorpiót csinálni, leereszkedni hídba, vagy mindenféle kartámaszos pózokba, esetleg spárgába - a lehetőségek szinte korlátlanok!

2011. június 22., szerda

A jóga története

Lassacskán elkezdem Gregor Maehle Astanga-könyvének második felét is fordítani, amely a Jóga-szútra filozófiájával foglalkozik. Ezeket a részeket a "Jóga-szútra" címkével fogom majd felposztolni, hogy ne keveredjenek össze az ászana-leírásokkal.


"A jóga története és láncolata


A jóga történetét négy fázisra lehet osztani. Ezeket a részeket még tovább lehet osztani a nagyobb részletesség kedvéért, de a jelenlegi célunk szempontjából ez már túl sok részletet jelentene. Történelmi perspektívából közelítem meg ezt a témát, mert a nyugati olvasók ehhez tudnak a legkönnyebben viszonyulni. A jóga-történelem négy fázisát "naturalizmusnak", "miszticizmusnak", "filozófiának" és "technológiának" neveztem el.


Első fázis - naturalizmus


Az idők hajnalán az emberek harmóniában éltek önmagukkal és a természettel. Az átlagember is kapcsolatban állt a mindannyiunkban lakozó igazsággal, az isteni természettel. A vallásra vagy a filozófiára nem volt túlzottan nagy szükség, mivel az emberek látták az igazságot, a szépséget és az értéket önmagukban és a környezetükben. 


Ebben az időszakban keletkeztek a Védák, amelyek közül a Rig-véda a legfontosabb. Ez egy himnusz-gyűjtemény, melyek az életet, az általunk kapott testet, és az általunk lakott földet dicsőítik. Azért nevezem ezt a korszakot "naturalizmusnak", mert az emberek egyszerűen és természetesen éltek.


A naturalizmus korszaka alatt a legtöbb ember úgy használta az elméjét, mint egy izmot: vagyis csak akkor feszítette meg, amikor munkát kellett végezni. Amikor nem volt munka az elme számára, akkor fel volt függesztve (niródhah). Ebben az időszakban az emberek természetesen a valódi természetükben tartózkodtak (tadá drastuh szvarúpé 'vaszthánam - Jóga-szútra 1.3.) A natiralizmus fázisára az elme felfüggesztése jellemző.


Az idő múlásával azonban a naturalizmus harmonikus időszaka elkezdett hanyatlani, mivel az emberek elveszítették a kapcsolatot a valódi természetükkel, és egyidejűleg a papi osztály hatalma is megnövekedett. Ennek a védikus fázisnak a végére a vallásosság csupán egy elavult intézménnyé vált, és az embereknek pénzt kellett fizetniük a papoknak, hogy valamiféle elégedettséget fenn tudjanak tartani."


Néhány hozzáfűzés tőlem. Nos, ez a rövid eszmefuttatás valójában egy tekintélyes és összetett történelmi korszakot ír le az emberiség fejlődési történetében. A Szatja és a Trétá földi korszakokról van szó, melyek közül az első 1 millió 728 ezer év hosszú, míg a második 1 millió 296 ezer éves. A következő három, Maehle által említett fázis a Dvápara (864 ezer év) és a Kali (432 ezer év) korszakára fog esni, melyek közül jelenleg kb. a Kali-júga első ötezer évét írjuk, és nagyjából ez utóbbit fedik le a földkerekség különböző ősi kultúráiról fennmaradt írásos történelmi emlékek. Tudom, hogy ez a korszakolás messze tágabb és merészebb, mint amit a modern történészek vagy akár az indológusok is feltételezni merészelnek, de a jógikus szemléletben ez az évmilliókig tartó fejlődési szakasz is csupán egy a végtelen ciklusok közül. 


Nos, a Szatja-júga elején a leírások szerint az emberek valóban meditációval töltötték az életük nagy részét, és így nem is volt szükség különösebben összetett gazdasági, társadalmi vagy intézményes vallási struktúrákra. A földet (a mai lakosságához képest töredéknyi létszámban) benépesítő jógik nagyon egyszerűen éltek, és a természet gondoskodott a legalapvetőbb szükségleteikről. A történelem-könyvekből ismert gyűjtögető ősemberek valójában az erdőben meditáló jógik voltak, és természetesen nem vadásztak, mert vegetáriánusok voltak. Egyszerű életmódjukat egyidejűleg emelkedett tudatállapot és a természettel és önmagukkal harmóniában átélt boldogságérzet jellemezte.


A Trétá-júga beköszöntével azonban az emberiség anyagi vágyai is megerősödtek, ezzel együtt az elméjük is nyugtalanabbá vált. Így megindult a gazdasági fejlődés, a társadalmi osztályok kialakulása, és ennek megfelelően a vallásosság és intézményes formát öltött. Erre utal Maehle a "papi rend megerősödése" kifejezéssel. A Védákban leírt himnuszokat a papok zengték az áldozati szertartások során, melyek célja mindenki jólétének biztosítása volt. Az áldozat folyamata egy összetett dolog, a későbbiekben lehet, hogy többet írok majd róla. 


A lényeg az, hogy az emberiség négy osztálya, a papi réteget is beleértve, fokozatosan elveszítette a kapcsolatát az eredeti önvalójával, és az ebből a tudatállapotból fakadó boldogsággal, és helyette az anyagi szükségletek biztosításával kezdtek foglalatoskodni, vagyis megszületett a fogyasztói társadalom. Bár a Trétá-júgában ez még mindig sokkal természetesebben, az univerzális törvényeket sokkal inkább figyelembe véve zajlott, mégis, az elme nyugtalansága együtt járt a boldogságérzet csökkenésével, és a társadalmi feszültségek keletkezésével. A jógiknak éppen ezért más utakat kellett keresniük a lelki béke és boldogság visszanyerésére, erről fognak majd szólni a következő részek.

2011. június 21., kedd

Slow Life - Slow Yoga?

Új mozgalom van betörőfélben - a Slow Life mozgalom! Követői a felgyorsult modern városi életforma ellen tiltakoznak, és azt mondják, hogy "Lassulj le, hogy legyen íze az életednek!". Na jó, én nem vagyok divatsznob, és nem ugrok rá azonnal minden új mániára. Ezzel kapcsolatban is ambivalens érzéseim vannak, és nem elsősorban magával az eszmével, hanem annak megvalósításával és főleg magyar megvalósításával kapcsolatban.


Pedig a cikk még a jógára is hivatkozik, hogy az milyen jól belassítja az embert, és felébreszti benne az idő minőségi élvezetének igényét a felszínes rohanás helyett. Nos, akkor kezdjük ezzel! Való igaz, hogy a jógában a légzés elmélyítésére és lelassítására törekszünk, ezzel együtt a pulzus is lelassul, oldódik a stressz, hosszabbodik az élet, megnyugszik az elme, javul az életminőség satöbbi. Kivéve, ha egy jó kiadós astanga-gyakorlásról van szó, ahol maximum öt légzésig hagy békén a tanár egy pózban, és utána repül a vezényszó: "Vinyásza!" Ami ugye mindennek nevezhető, csak lassúnak nem. És tegyük még hozzá a 36 fokot és a 70% páratartalmat, máris egy extrém sportról van szó, ami vetekszik bármilyen kardió vagy erőnléti órával. A különbség csupán annyi, hogy egy általános ugribugri óra maximum 50-60 perces, míg a Hot Ashtanga két óra hosszú. Legalább ebben követjük a Slow Life (Slow Yoga) elméletet, mert nálunk sohasem lesz 90 meg 60 perces egy astanga óra. 


Pedig erre is vannak törekvések, mindenki nyirbálja-rövidíti a sorozatot, öt-öt napüdvözlet helyett csak hármat-hármat hagy benne, kilenc körbefordulás helyett a garbhapindászanában megoldja ötből, satöbbi. Van, ahol a befejező sorozat ászanái is öt-öt légzésig tartanak, és azt már említeni sem kell, hogy a kettes-hármas sorozat gyakorlói le szokták csípni az álló gyakorlatok végét. Szóval Slow Ashtanga rulez, vagy inkább nevezzük csak Long Ashtangának! Az mindenképpen nem egy elhanyagolandó dolog, hogy az embernek mélyíteni és tudatosítani kell a légzését, mert ha csak végiglihegi a sorozatot, akkor az olyan, mint amikor beszappanozod magadat, de nem állsz be a zuhany alá. Én még a gyakorlásnál is szeretek két órát rászánni (ha nagy néha jut ennyi), és inkább megcsinálok alatta másfél-két sorozatot, minthogy egy óra húsz perc alatt végezzek. Szerintem amúgy mindenki, aki csak napi egy órát vagy kevesebbet szán a testmozgásra, az  elszalad a lehetőség mellett. Ha ötven percet mozogtál, és esetleg meg sem izzadtál, annak nem lesz igazán sok hatása.


Most pedig térjünk rá a Slow-mozgalom többi effektusára! Az, hogy az emberek több időt töltsenek a családjukkal, és beszélgessenek, játsszanak a gyerekekkel satöbbi, valóban rokonszenves ötlet. De például a Slow Work kezdeményezéstől nekem, mint vállalkozást vezető munkaadónak a hideg bizsergés kezdett el futkározni a hátamon. Alig bírok egy-egy olyan alkalmazottat találni, aki nem alszik el álltó helyében a pultban, miközben a sor kígyózik ebédidőben vagy éppen jógaóra előtt, erre még lassuljunk is le? Na ez aztán megy a magyaroknak! És ezt a részét én igenis nem tudom és nem is nagyon akarom bevállalni. Mindenki tudja, hogy saját magam is hiperaktív és munkamániás egyén vagyok, aki egy vidéki kisvárosban vagy falucskában bizonyára beleőrülne a hétköznapok lassúságába. 


A városi jógi életébe igenis beletartozik az, hogy a napja tele van tevékenységgel, de közben jut ideje a rendszeres és alapos gyakorlásra, a munkáját 100 százalékos jelenléttel végzi, de nem hanyagolja el a családját és a barátait sem. Például tehetjük mindezt ahelyett, hogy órák hosszat bámuljuk a tévét, vagy egy füstös kocsmában támasztjuk a pultot. De a természet, a kirándulás, a strand, az utazás az jöhet. Én inkább ebben a formában követném a Slow mozgalmat, hogy értelmetlen dolgok helyett tartalmasan töltöm el a szabadidőmet, és azokkal foglalkozom, akik fontosak számomra, lerázva azokat, akik csak azért zaklatnak, mert saját magukkal foglalkoznak, és azt akarják, hogy én is velük foglalkozzam. 


Érdekes volt a cikk bevezető gondolata, és ezzel filozófiailag teljes mértékben egyet is értek. A nyugati ember lineárisan fogja fel az időt, ami csak telik-múlik,és egyszer elfogy, mert ugye jön a halál. Ez az anyagközpontú gondolkodásmód következménye, amely a modern technika vívmányaival párosulva lehetővé teszi azt, hogy egyre nagyobb sebességgel éljük a (néha inkább virtuális) életünket és fogadjuk be az élményeket és információkat. A jóga filozófiája szerint azonban az idő ciklikus módon telik, újra és újra visszatérő köröket írva le. A jógi nem törekszik folyton új dolgokat megismerni, hanem azon tűnődik, kontemplál, ami éppen előtte van, és attól szeretne elvonatkoztatni, hogy a múlandó pillanatban is megtalálja az örökkévalóságot. És a halhatatlan lélek számára a reinkarnációs körforgás mindig egy újabb lehetőséget hordoz magában, hogy mindezt egyre tökéletesebben tegye, míg végül az elméje megállapodik az örökkévalósában, a szamádhiban.


Aki szeretne egy picikét belekóstolni a Slow Ashtanga ízeibe, annak a következő kísérletet javaslom: hajtson végre öt-öt napüdvözlet A-t és B-t, de úgy, hogy minden egyes mozdulatot öt légzésig tart ki! Várom a beszámolókat!

2011. június 20., hétfő

Az Ember Tragédiája

A múltkoriban pont a Kálvin téri aluljáróban akadt meg a szemem a mellékelt színházi plakáton, ha minden igaz, Alföldi Róbert rendezésében. Nem tudom, hogy az adott színrevitelben tényleg bemutatja-e valamelyik színész a plakáton is látható jógapózt, de valóban érzékletes ez a fejtetőre állított nyárspolgár. Nekem persze egyből be is ugrott az asszociáció - az Ember tragédiája abban rejlik, hogy nem jógázik! A mellékelt póz egyébként az egyik kedvencem, és az utthita-salabhászana névre hallgat. Mivel a két lapocka közötti gerinc-szakaszom még nem eléggé hajlékony, csak ezzel a kéztartással tudom egyelőre a lábaimat a fejem fölé emelni, a sima sáskapózban még nem mennek föl teljesen. 


Térjünk vissza az elmélkedésem lényegére. Az ember valóban egy tragikus természetű élőlény. Nem csak azért, mert az ember a természeténél és a rendelkezésére álló intelligenciánál, illetve annak helytelen használatánál fogva sokkal több kárt képes tenni önmagában, a környezetében és más élőlényekben, mint bármelyik "primitívebb" állat, hanem azért is, mert az emberek java része egyszerűen fittyet hány azokra az adottságokra, amelyek emberi születésénél fogva a rendelkezésére állnak. 


Az emberek domináns hányada életét a négyféle állati tevékenység végzésével tölti: evés, alvás, harc (vagyis önvédelem...) és fajfenntartás (értsd: szex, mert ugye utód az nem sok születik belőle, és ha esetleg mégis, azt is általában problémaként élik meg). A szomorú igazság azonban az, hogy az állatok legtöbbje sokkal sikeresebb e négyféle funkció végzésében, mint az ember. A medve például altató nélkül végigdurmol három-négy hónapot egyhuzamban. A disznó bármilyen teszkós hulladék-konzervvel megbirkózik szinte korlátlan mennyiségben, és nem lesz irritábilis bél-szindrómája. Az önvédelem kérdését szerintem hagyjuk, bár a háború-biznisz még mindig vetekszik jövedelmezőségében a droggal és a szex-iparral. És végül a nemi élet? Az állatfajok egyikének sincs szüksége viagrára, és nem is színlelik az orgazmust. 


Persze van egy-két olyan dolog, amit az állatok egyáltalán nem is csinálnak: például nem ülnek naponta órák hosszat a kocsmában, a játékteremben vagy a tévé előtt, sőt, börtöneik sincsenek, ahová a renitens egyedeket be kellene zárni a  többi elől. De azért azt nem hiszem, hogy ezek a tevékenységek a teremtés csúcsává koronáznának minket.


Hogy visszatérjünk az eredeti gondolatomhoz, szerintem az embert egyetlen fontos dolog különbözteti meg más álltafajoktól, méghozzá az az adottság, hogy képes érdeklődni eredeti önvalója felől. "Ki vagyok én?" Ha ezt a kérdést a pszichológusunknak tesszük fel, akkor sanszos, hogy nagyobb zűrzavar lesz a fejünkben, amikor kilépünk az ajtaján, mint mielőtt beléptünk. 


A jóga ősi tanításai viszont nem csak megmagyarázzák, hogy mi az eredeti lelki azonosságunk, hanem a kezünkbe is adják a módszereket, amikkel mindezt meg is tapasztalhatjuk. Ma a jógaoktatói tanfolyamon a misztikus képességekről beszélgettünk, arról, hogy ezek kitartó gyakorlással valóban elérhetők, de nem ez a cél. Ha jól tudunk bűvészkedni, azzal eladhatjuk magunkat az RTL Klubban, de a misztikus képességek valójában elvonják a figyelmünket a tényleges célról, az önvalónk megismeréséről, és az abban való megállapodástól, miután az elme hullámzásai lecsendesültek.


A napokban azon gondolkoztam, hogy mi az én legnagyobb álmom, amit szeretnék megvalósítani ebben az életemben. Hogy mindenki legyen krisnás? Hmmm, nem úgy állnak a dolgok. Legyen világbéke? Az ember (vagyis a kétlábú állat) amíg él, addig harcol. Mindenki legyen vega? Na ez nem lenne rossz, valószínűleg az éhezésnek is vége lenne. Vagy állítsuk meg a környezetszennyezést? De azért fészbukk az legyen! Vessünk véget a munkanélküliségnek? Hát a lustaság az nagy úr!


Végül arra jutottam, hogy csak egy álmom van, amiért úgy érzem, hogy tehetek is valamit: hogy minél több ember ismerkedjen meg a jógával, és annak minél több aspektusát (egészség, táplálkozás, értékrend, spiritualitás), engedje beszivárogni az életébe. Biztos meggyőződésem, hogy a jóga mindenkinek sok pozitívumot tud adni, anélkül, hogy azt éreznénk, hogy ránk erőltetnek valamiféle dogmát. A jóga olyan, mint Harry Potter varázspálcája. Ha meggyőződsz az erejéről, akkor elkezded keresgélni a titkok tudóit, hogy meg is tanulj felelősségteljesen bánni ezzel a nagy erővel, ami a jóga gyakorlásában rejlik. 


Nem hiszek az evolúcióban, legalábbis ami a majom emberré válását illeti. Sajnos a fordítottja gyakoribb. De hiszek a spirituális evolúcióban, ahol mindenkinek végtelen esélye van, hogy elinduljon a saját útján, és végigjárja azt, és végül megérkezzen oda, ahol úgy érzi, hogy ez a valódi otthona, és nem kívánkozik sehová máshová. A jóga egy kiskapu, amit csak ki kell nyitni, és bátran elindulni a fénybe. És mindez belül van, csak fel kell fedezni. remélem, még sok mindenki fog az erőfeszítéseim által kapcsolatba kerülni a jógával és megtapasztalni azokat a belső felismeréseket, amik után azt fogja mondani, igenis,  megérte embernek születni.

2011. június 19., vasárnap

Ászana - az ülőhely

Újabb részlet Gregor Maehle könyvéből:


"Jógikus kontextus - ászana - az ülőhely


A jóga egyes modern formáiban a lótusz és a féllótusz pózokat elhanyagolják. Ha a tanuló ambícióból gyakorol, és nem érti meg a mögöttes technikai elveket, akkor a pózok igazából károsak is lehetnek. Ez egy sajnálatos dolog, hiszen a csípőforgató gyakorlatok, köztük kiemelten a sziddhászana és a padmászana akár a legfontosabb pózoknak is tekinthetők. 


A Hatha-jóga Pradípiká szerint a sziddhászana az "alapvető ászana", és a "felszabadulás kapuja". A padmászanáról azt mondja, hogy "megniytja a felszabaduláshoz vezető utat". A Gheranda szamhitá szerint a sziddhászana "felszabaduláshoz vezet", a padmászana pedig "távol tart minden betegséget"


A Siva szamhitá szerint gyakorolni kell a sziddhászanát, ha gyors sikerre vágyunk a jógában, és osztja a Gheranda szamhitá véleményét, miszerint a padmászana "megvéd minden betegségtől". A Jóga Jágjavalkja szerint a "padmászanát mindenki értékeli". 


Ez talán elegendő bizonyíték arra, hogy a csípőfordító gyakorlatok a jógapózok legfontosabb kategóriáját alkotják, és az összes többi póz arra készít fel, hogy hosszabb ideig tudjunk a padmászanában és a sziddhászanában maradni."


Nem tudom, hogy miért pont az utkatászana leírásánál hozza fel Maehle ezt a témát, amikor ez éppen nem csípőnyitó, hanem inkább láberősítő gyakorlat. Az viszont igaz, hogy az álló sorozatban (mely a Vírabhadrászanákkal végződik) valóban több olyan csípőnyitó és előkészítő gyakorlat van, amely jó alapot ad az ülő gyakorlatokhoz és a lótuszhoz is. Egyesek azzal érvelnek, hogy a padmászana és a sziddhászana nem kifejezetten csípőnyitó pózok. Ez  elfogadható, de az is biztos, hogy a helyes és hosszan tartó kivitelezésükhöz nélkülözhetetlen a nyitott csípő, amit a többi gyakorlattal érhetünk el. Ennek hiányában túlterheljük a térdeket és a medence, valamint a gerinc statikája sem lesz megfelelő. Így a padmászanának és a sziddhászanának a meditációra és a prána áramlására kifejtett hatása nem tud maradéktalanul érvényesülni. 


Az utkatászanához még annyit tennék hozzá, hogy sokan kihagyják a csípő és a láb emelését kézenállásba vagy fél-kézenállásba a hátraugrásnál, és ugyanúgy viszik hátra a lábukat, mint a napüdvözleteknél. Holott fordítva kellene eljárni, a csípőemelést ennél a vinyászánál kellene begyakorolni, és azutón fokozatosan átvinni a napüdvözletekre és az ülő vinyászákra is.

2011. június 18., szombat

Utkatászana

Újabb részlet Gregor Maehle könyvéből:


Utkatászana (Erő-póz)
Dristi - fölfelé


A következő három póz az erőt és az állóképességet fejleszti. Ezek az egyedüli álló pózok, amelyeket teljes vinyásza köt össze. A sorozatot ülő helyzetbe történő vinyászával zárjuk le. 


Ékam: Belégzésre emeljük a karokat (úrdhva-vriksászana).
Dvé: Kilégzésre hajoljunk előre (uttánászana).
Tríni: Belégzésre emeljük a mellkast (úrdhva-uttánászana).
Csatrvári: Kilégzésre ugorjunk hátra (csaturanga-dandászana).
Pancsa: Belégzésre felfelé néző kutya (úrdhva-mukha-svánászana).
Sad: Kilégzésre lefelé néző kutya (adhó-mukha-svánászana).


Szapta: Belégzésre ugorjunk előre úgy, hogy a két talpunk a két tenyerünk közé érkezzen, és a nagylábujjak összeérjenek. Hajlítsuk be a térdünket, és tartsuk a sarkunkat a talajba nyomva, miközben az ülőcsontjainkat süllyesszük a padló felé. Emeljük a karokat, nyomjuk össze a tenyereket, és nézzünk a magasba a kezünk mellett. (Én azt szoktam javasolni, hogy a két hüvelykujj találkozására nézzünk - a ford.) Egyensúlyozzunk a két pólus között: tartsuk a karokat és a törzset egyenesen és függőlegesen, ugyanakkor mélyítsük a guggolást (mint a Szúrja-namaszkára B első vinyászájában). Az alhasunkat tartsuk szilárdan, és hagyjuk a bordakosarat tágulni a légzéssel együtt. Tartsuk ki az utkatászanát öt légzésig.


Astau: Kilégzésre helyezzük a tenyereinket a földre, és belégzéssel együtt emelkedjünk fel kézenállásba. A térdek behajlítva maradnak. Próbáljunk a levegőben maradni a belégzés ideje alatt. Ha behajlítva tartjuk a térdünket, akkor jobban megerősödünk, míg ha kinyújtjuk a lábainkat a teljes kézenállásba, akkor jobban fejlődik az egyensúlyozó érzékünk. 


A karokon történő egyensúlyozás fejleszti a bandha erejét. A testnek minden erejét össze kell szednie és egy teljes egységként kell működnie. Ez egy fontos aspektus, főleg azok számára, akiknek a teste természetesen lágy és hajlékony. A gyakorlók hajlamosak arra, hogy gyorsan fejlődjenek a hajlékonyságban, és elmenjenek abba az irányba. A hajlékonyság azonban gyakran együtt jár az alacsony izomtónussal. Az alacsony izomtónus azt jelenti, hogy könnyen meg tudjuk nyújtani az izmokat, de nehezebben tudjuk megfeszíteni őket. Ezt a tendenciát ki kell egyensúlyozni azzal, hogy több hangsúlyt fektetünk az erő fejlesztésére, mint a hajlékonyságéra. 


Ez a gyakorlat eleinte ijesztőnek tűnhet, de ha minden nap őszinte erőfeszítést teszünk, akkor egy év alatt messze juthatunk benne. 


Nava: Kilégzésre ugorjunk csaturangába.
Dasa: Belégzésre felfelé néző kutya.
Ékádasa: Kilégzésre lefelé néző kutya.





2011. június 17., péntek

Gyúrunk, vazze?

Semmi bajom a testépítőkkel, sőt, be kell vallanom, hogy tinédzser-koromban engem is elkapott a Schwarzenegger-láz. Otthon berendeztem a kis gyúrótermemet, és Arnold jó öreg könyve alapján nyomtam a szériákat, mértem a körfogatokat és toltam a fehérjét magamba. Sikerült is vagy tíz kiló izmot feltornázni magamra, napi két edzéssel és hat étkezéssel. Estére Sportrobi-turmixot lefetyeltem, mert ugye akkor még nem léteztek a mai high-tech fehérje-koncentrátumok. 


Az eredmény (azon kívül, hogy 3-4 mérettel nagyobb nadrágba fért csak bele a combom): folyamatosan leterhelt emésztés, pattanásos bőr, és sajgó ízületek. A felsőtestem kábé ugyanilyen volt csak, mint amilyen most, szálkásságról pedig nem is volt szó, mert a sok sózott hús fogyasztása egy csomó víz visszatartását eredményezi az izmokban. Tizenhat évesen még elvan vele az ember egy-két évig, de idősebb korban már sokkal többet kivesz a hihetetlen mennyiségű kalória megemésztése és beépítése, valamint a nehéz súlyok mozgatása. Az emberi testet nem arra rendezték be, hogy egy erőmű legyen, és véleményem szerint az extrém izomépítés ugyanolyan káros, mint például az extrém kardio-terhelés, aminek mondjuk a triatlonisták alávetik magukat.


Mostanság is megfordulok néha egy underground edzőteremben, ahol jó rozsdásak a vasak, és senki sem edz csilivili szerkóban. Én csak a boxzsákon szoktam gyakorolni, meg a húzódzkodó-rúdon. Nincs ingerenciám, hogy a súlyzókhoz meg a gépekhez érjek, ha erősíteni akarok, akkor a saját testsúlyos gyakorlatok is bőven megfelelnek. Közben viszont elnézegetem a többieket, hogyan teszik tönkre magukat, és összeszorul a szívem. Nem én találtam ki rájuk az "edzőtermi patkány" kifejezést, de van benne valami... Mindenki a tudatállapotának megfelelően edz, és az határozza meg, hogy mennyi valós hasznot fog kapni belőle, és mennyire teszi tönkre magát. Nézzük, mi jellemző az átlag gym rat-re!


Elkezd egy terembe jármi, mert ugye jó lenne férfiasabban kinézni, és esetleg fogyni is. Néhány bemelegítő karkörzés után az útja a fekvenyomó padhoz vezet, és letol egy-két szériát, majd üldögél, mereng, pihenget, esetleg beszélget a többiekkel. Ezzel telik az edzésidő háromnegyed része. Utána még esetleg bicepszezik egy kicsit, vagy vállazik egykezes súlyzókkal. A lábával nem sokat foglalkozik, mert az nem látszik. Hasazni sem sokan szoktak, mert az fárasztó és hosszadalmas. A nyújtás kábé ugyanúgy elmarad, mint a bemelegítés.


Én magam őszintén szólva a gyakorlatok és a gépek felét betiltanám, mivel annyira károsak. A nyak mögé nyomás és a ferde pados fekve nyomás a legtöbb ember rotátor köpenyét tönkreteszi, és folyamatos váll-sérülésekkel küszködnek. Az evezőgép, valamint a kétkezes súlyzók terhelik a gerincet, de ugyanez igaz a guggoló-keretre is. Vannak biztonságosabb gépek, például a hátgép, lábtoló, mellgép, a keresztcsiga. De ami nagyon jellemző, hogy a legtőbb gyúrós srác kerüli a húzódszkodó-tolódzkodó rudakat, nem edzenek saját testsúllyal. Az, hogy például a híd és a dropback milyen jól erősít, eszükbe sem jut. Tegnap az Iron jóga órán egy ember bírt csak másfél percig hídban állni, a többiek összeestek. 


A hasizom-edzés egy külön tragédia. Én a lábemeléseket szeretem, és ha volna függőleges felülő-pad, akkor azon is gyakorolnék. Viszont az összes vízszintes vagy döntött felülő-pad, római pad tönkreteszi a derekunkat. Akkor inkább maradok a csónakpóznál és az utpluthinál. Nem baj, ha valaki súlyzókkal edz, de ugyanolyan mennyiségű nyújtást vagy jógát előírnék neki, mint amennyi időt a gépeken tölt. Mert ha csak összehúzzuk az izmokat, akkor megrövidülnek, és sokkal nagyobb a sérülés-veszély. A tartásunk is rossz lesz, és a megnövekedett izomtömeget is egész nap cipelni kell magunkkal. A mélyizmok erősítésére pedig csak a jóga alkalmas, mert a gépes edzés csak a felszíni nagy izmokat dolgoztatja meg. És nem utolsó sorban az ízületekre is vigyázni kell, mert az izom hamarabb erősödik meg, mint ahogy az ízület hozzászokik a nagy terheléshez. És itt jön a koksz-téma, de erről majd inkább legközelebb. A jóga mindig az elme legyőzéséről szól, és egy testépítőnek komoly kihívás lehet egy jóga-óra, mert nem biztos, hogy első körben sok sikerélménye lesz. De a jóga az élet, jegyezzük meg, és ne futamodjunk meg a kihívás elől!