Az egó tündöklése és bukása

A napokban ismét felmerült az örökzöld téma. Egyik barátom kommentálta a Facebookon, hogy a haladó ászanák gyakorlása (ez esetben a bokafogással végzett hídról, vagyis Tírjang-mukhóttánászanáról volt szó) növeli az egót. Sokan vádoltak már engem is az évek során azzal, hogy azért vagyok olyan mértékben rákattanva a nyakatekert jóga-ászanák végzésére, mert narcisztikus, magamutogató természetemet csak ez elégíti ki. 


Ami azt illeti, valóban eléggé extrovertált, kitárulkozó típus vagyok, de azért igyekszem őszinte lenni önmagammal, és megadni a tiszteletet más irányzatoknak, oktatóknak is. Tudom, hogy ez a korábbi években nehezebben ment, de most már nem gondolom azt, hogy mindenkinek feltétlenül úgy kell oktatnia és gyakorolnia a jógát, ahogyan én teszem. Azt persze gondolom, hogy amit oktat, legyen az akár ászana, akár meditáció vagy bármi más, azt valóban a saját megtapasztalása és gyakorlata alapján kellene oktatnia, és nem elég a magával ragadó retorikai készség.


De tisztelem azokat is, akik nem tudják, vagy nem akarják az életük részévé tenni a legnehezebb ászanák gyakorlását, és megelégszenek az átlagosnál valamivel jobb hajlékonysággal vagy kondícióval. Ki lehet jelenteni, hogy nem ez a jóga célja, de engem személyesen ez vonz, és ez okozza nekem azt a flow-élményt, amit esetleg másnak egy másfél órás mozdulatlan meditáció. Az egót azonban mindkettő képes növelni szerintem, ám ez opcionális dolog. Szerintem mindent lehet úgy gyakorolni, hogy elősegítse a tudatunk fejlődését vagy az életcéljaink elérését, és úgy is, hogy az egónkat és a büszkeségünket gyarapítsa. Ez elsősorban mentalitás kérdése. 


Engem valójában korábban sem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy hogy milyen benyomást keltek bennük. Szerettem jógabemutatókat tartani és ászanákban fotóztatni magamat, de nekem ezzel elsősorban az a célom, hogy másokban is felkeltsem az érdeklődést a jóga iránt. A személyes gyakorlásomban pedig szeretem a kihívásokat, mert szerintem egy-egy kihívásnak megfelelni az mindig egy belső győzelem, igazából az egó korlátozó erejének legyőzése. A kishítűség és a lúzer-mentalitás ugyanis ugyanolyan mértékű egót takar, mint a kiemelkedő teljesítményt elérő embereké, csak az utóbbiak ezzel másokat is tudnak esetleg lelkesíteni.


A jóginak ugyanakkor észre kell vennie, hogy mikor játszik rá a jógaoktatót övező nimbuszra, mikor hatásvadászkodik, mikor válik a közönség, rajongók, tanítványok prostituáltjává. Ekkor ugyanis ő is elkezd a külsőségekre koncentrálni a belső tartalom helyett, és az sem meglepő, ha a végén már csak a külső máz marad, különösebb belső érték nélkül. 


Persze erre is akadnak bőven vevők, mert a mai világban a szemfényvesztésnek van a legnagyobb keletje. Igazán kevés őszinte, sallangoktól mentes ember van, aki például a jógában nem a szórakozást keresi, hanem hajlandó komolyan gyakorolni és szembenézni a belső démonaival, félelmeivel, és az összes nehézséggel, amelyen keresztül kell mennie, hogy végigjárja a jóga diadalmas útját.


Ha viszont az őszinte jógi megértette, hogy az "egójára ment" az oktatás vagy a gyakorlás, akkor érdemes leülni és meditálni egy kicsit azon, hogy mi vezette el idáig. Esetleg érdemes megbeszélnie egy-két bizalmas barátjával vagy a gurujával, ha van neki olyan, és ha elég őszinte a kapcsolatuk, vagy egyszerűen csak saját magával, hogy mi az, amin érdemes változtatnia. Sok esetben a megoldás pofonegyszerű: a kontrollálás és hatalomvágy, a siker és az anyagi gyarapodás hajtása helyett meg kell tanulnunk önzetlenül szeretni és szolgálni másokat, és értékelni azt az örömöt, amit adás közben érzünk, amint újabb és újabb embereket segítünk hozzá a jóga áldásainak kifogyhatatlan forrásához. 


A hátrahajlító gyakorlatokra visszatérve pedig valóban létezik olyan vélemény, hogy fejlesztik az egót, de én hajlamos vagyok ezt olyan irigy emberek nyelvének betudni, akinek esetleg az előrehajlításokkal is bajuk van, amelyek viszont éppen hogy az alázatot fejlesztik. Számomra a hátrahajítás csupán egy kitárulkozás, a szívcsakra megnyitása, amelyben az egész világot szeretettel a keblünkre öleljük, és azt adjuk mindenkinek, amit kapni szeretne. 


Az irigység viszont éppen a lúzerek egójának a megnyilvánulása, mert "Ha én nem vittem semmire, akkor nehogymá' valaki más nálam sikeresebb legyen!" Amikor nem vagyunk hajlandóak elismerni mások érdemeit vagy teljesítményét, és mindenben csak a hibát keressük, akkor a lelkünk sem tud békére lelni, egóval vagy anélkül. 

Önzetlen szeretet

A jóga célja az önzetlen szeretet kifejlesztése. A Krisna-tudatban úgy tartják, hogy az egyetlen szeretet, ami önzetlen lehet, az a Krisna iránti szeretet, de persze a legtöbb spirituális vezető azt mondja, hogy Isten minden teremtményét meg kell tanulni önzetlenül szeretni. 


Ez nyilván nem olyan könnyű feladat. Egyrészt nagyon parányiak vagyunk, és óhatatlanul is az emberek vagy más teremtmények szűk köre sokkal kedvesebb, fontosabb lesz a számunkra, mint az összes többi. Ezzel nincs is baj, mert az ember azt tudja szeretni, akit megismer, és azt, aki viszontszereti. Ideális esetben az önzetlen szeretet persze nem vár semmiféle viszonzást, de azért azt, hogy valaki ennyire fontossá váljon a számunkra, valamivel ki kell, hogy rédemelje. 


Az első lépés az önzetlen szeretet felé a hála. Amikor kapunk valakitől valamit, vagy esetleg kizsaroljuk, kikényszerítjük belőle, és nem fejezzük ki a hálánkat azért, amit kaptunk, az a legönzőbb dolog, amit tehetünk. És gyakran megtörténik az, hogy elveszítjük, vagy éppen elvesztegetjük azokat a dolgokat, kapcsolatokat, amiket nem becsülünk meg. Az ember sokszor csak azután döbben rá, hogy mennyire fontos volt neki valami, vagy valaki, amiután elveszítette. 


A másik problémánk az, hogy birtokolni akarunk. A birtoklás, uralás, kontrollálás egyenértékű fogalmak a tudatunkban az élvezettel vagy az örömmel. Amikor birtokolni és irányítanim akarunk valakit, akkor önzővé válunk, mert az ő vágyait alárendeljük a sajátunkénak. Az anyagi világban persze minden kapcsolatban jelen van ez a kettősség, amit nagyon nehéz feloldani, talán csak úgy lehet, ha mindkét fél annyira fontosnak tartja a másikat, hogy sértődés nélkül elnézi neki, ha az néha önző módon viselkedik. 


Az önzetlen szeretetet lehet gyakorolni, és kell is, és ahogy sok bölcs (pl. Gandi, Teréz anya) is tanította, a szolgálat gyakorlásán kertesztül lehet kifejleszteni. A szolgálat mindig azt jelenti, hogy a saját vágyainkat önként alárendeljük a szeretett személy vágyainak, annak érdekében, hogy boldognak lássuk. Ha valakinek ajándékot veszünk, vagy főzünk valamit, akkor természetesen olyan dolgot akarunk adni neki, aminek örülni fog. 


A megbocsájtás gyakorlása is egy fontos elv, ami elvezethet az önzetlen szeretethez. Ez a gondolat Krisztus tanításaiban is megjelenik, hiszen egy szent annyira nagylelkű, hogy még az ellene vétkezőknek vagy őt bántalmazóknak is megbocsájt, és szeretetet tud érezni irántuk. Vagy inkább nevezzük részvétnek, mert ha valakivel nam tudsz egy kölcsönösen szeretetteljes és bizalommal teli kapcsolatot kialakítani, akkor legfeljebb semleges szeretetet tudsz érezni iránta, és békén hagyjátok egymást, hiszen pozitív irányba valószínűleg úgysem tudnád befolyásolni. 


Aki képes gyakorolni az önzetlen szeretetet, az könnyebben meg tud bízni másokban, és mások is könnyebben meg fognak bízni benne. A bizalmat sok esetben nehéz felépíteni, de könnyű lerombolni, és csak a kivételesen tiszta szívű személyek képesek újra megbízni benned, ha egyszer már csalódást okoztál nekik.  Talán nem is a csalódás a megfelelő szó, hanem az, hogy visszaéltél a bizalmukkal. 


Mert az értékes dolgokat csak értékes személyekre tudjuk bízni. A legbelsőbb titkainkat nem osztjuk meg mindenkivel. Csak azzal, aki el tud fogadni bennünket olyannak, amilenek vagyunk, így is tud szeretni, nem fog kicsúfolni vagy kinevetni, és ki tudja hozni belőlünk a legjobbat. És ez utóbbi nagyon fontos, mert ha nem változol egy kapcsolatban, akkor az azt jelenti, hogy semmit sem tudtál elengedni az önzésedből. Ha elvárod a másiktól, hogy tolerálja az összes rossz szokásodat és értéktelen tulajdonságodat, az is egyoldalú és önző dolog, még akkor is, ha te is hajlandó vagy ugyanezt tolerálni a miskban, ami persze ritka. Mert olyankor pedig megalkuvó lesz a kapcsolat, és egyikőtök sem tud előbbre lépni a másik segítsaégével. 


Ha hajlandóak vagyunk változni a jobb irányba, akár a szüleink, akár a szerelmünk, akár a gyerekeink, akár a gurunk, akár Isten hatására, akkor előbbre tudunk lépni az önzetlen szeretet kifejlesztésében, és lassan megtanulunk mindenkit szeretni, akkor is, ha "megrédemli", akkor is, ha nem, de a szeretetünk attól még nem lesz egy homogén massza, mert mindenkihez a saját személyiségének megfelelően fogunk viszonyulni. 


És az őszinte emberek azokat a kapcsolatokat értékelik a legjobban, amelyekben valóban őszinték lehetnek, bár megérzik azt is, ha valaki erre nem vevő, de a számukra az a kapcsolat óhatatlanul felszínes és mesterkélt fog maradni. Éppen ezért nagyon fontos gyakorolni az őszinteséget, elsődlegesen önmagunkkal szemben, és köszönetet mondani azoknak az embereknek, akik ehhez segítséget nyújtanak nekünk, akkor is, ha az ellenségünknek tekintjük őket, vgay éppen a jóakarónknak. És hogy miért fontos az őszinteség, arról majd a holnapi blogban értekezem részletesebben. 

3. sorozat - welcome back!

Érdekes a kapcsolatom a 3. sorozattal. Amikor elkezdtem astangázni, azt gondoltam, hogy egy év - egy sorozat. Talán meg is lett volna a dolog, ha csak ezzel foglalkozom, úgy értem, hogy minden nap gyakorlom valamelyik sorozatot, és nem kezdek bele más mozgásformákba. De közben a jóga mellett elkezdtem a Thaiboxot is, meg elkezdtem futni, görkorizni, Beast Trainingezni. Ezek a mozgásformák erősítik és formálják az izomzatot, de az ember óhatatlanul is elveszít valamennyi hajlékonyságot, amire újra rá kell feküdni, hogy visszaszerezzem. 


A tavalyi évben azért többé-kevésbé sikerült a 3. sorozatot is rendszeresen gyakorolnom, de a 4. kezdő ászanáinál el is akadtam. Nem tudom még eléggé hátrafordítani a bokámat a múlabandhászanához, és a lábam sem marad a nyakam mögött rendesen, arról nem is beszélve, hogy a 4. sorozat 7. pózában, a buddhászanában az átellenes kar alá kellene tuszkolni. Szóval amíg ezek nem lesznek meg, plusz a kettes sorozatban a karandavászana, illeve a 3.-ban a Virancsjászana, addig nem megyek tovább, ezeket csiszolgatom.


Tavaly novemberre egészen jól sikerült beizzítani a 2-3. sorozatot Annával, el is mentünk fotózásra. Utána azonban jött Thaiföld, meg idén februárban is, és a sok Thaibox miatt le is sérültem, utána nem volt olyan könnyű visszaszerezni a top hajlékonysági formámat. persze azért nem olyannak ismertek, aki feladja a dolgokat, vagy alább ad az elképzeléseiből, úgyhogy ma újrakezdem a november óta elmaradt 3. sorozatot, és az év végéig remélem sikerül valamit elérni a 4. sorozat ászanái közül is. 


Elvégre én egy rebel jógi vagyok, aki a saját korlátai ellen is fellázad! Régóta eldöntöttem, hogy addig gyakorlok, amíg meg nem lesz az astanga 6. sorozat is, persze azóta tudom, hogy nem eszik olyan forrón as kását és a legfontosabb, amit tudok, hogy  nem az ászanák külső megjelenése a lényeg, hanem a belső megtapasztalás, a bandhára és az uddzsájíra irányuló teljes koncentráció. legalább elméletben megértettem hat év gyakorlás után, hogy ez a lényeg, és néha egy pár ászana idejére sikerül is fenntartani a múla bandhát. Ezt kell kiterjeszteni a teljes gyakorlás időtartamára, és mire ez megvan, addigra a hat sorozat is meglesz, könnyedén!


Szóval én azt mondom, hogy ne tévesszük szem elől a célt, a lényeget, és ne engedjük, hogy a külsőségek elvonják a figyelmünket róla, de ugyanakkor nem futamodjunk meg a kihívások elől, és ne legyünk megalkuvók! Miért elégednénk meg egy szelettel, ha az egész torta a miénk lehet? De persze nem elég csak a cukormázat nyalogatni rajta, a lényeg belül van! Mondom ezt én, aki nem is eszik édességet, de azért ezt egy szemléletes példának találtam, mert régen én is szerettem  a sütiket. Amúgy a sok édesség nem is tesz jót a hajlékonyságnak, úgyhogy ebből a szempontból is érdemesebb átállni a zöldségre és a gyümölcsre. Tehát ma - 3. sorozat practice!    

A következtetés

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:


"Pontosan így jött létre a rasszizmus, szexizmus, nacionalizmus és az összes többi előítélet. Ha hallottunk arról, hogy bizonyos etnikai háttérrel rendelkező emberek bizonyos módon viselkednek, ha bármelyikőjükkel találkozunk, az elme kivetíti rájuk azt a magatartást, és kevésbé lesz nyitott annak megértésére, hogy mind egyéniségek, akik teljesen másképpen is viselkedhetnek. 


A közvetlen észlelés második fajtája fontosabb a jógi számára. Az érzéki felfogás nem segít nekünk, ha a mély valóságot (a Brahmant) akarjuk felfogni, vagy a tudatot (purusát) vagy csupán a tárgyakat eredeti valójukban. (Az "eredeti valójában" kifejezés azt jelenti, hogy a tárgyat valóban úgy érzékeljük, ahogyan van, anélkül, hogy az elme rávetítene valamit.) Mivel az elme módosítja az érzéki benyomásokat, a bennünk lakozó igazságot nem lehet az érzékeinkkel felfogni. 


Az elménk egy térképet hoz létre a világhoz a fejünkben. természetesen a világ nem lehet benne abban a térképben. Ha egy pillanatra összehasonlítjuk a várost, amiben lakunk, az utcajegyzékkel, akkor rájövünk, hogy az utcajegyzék csupán a valóság gyenge szimulációja. Segíthet abban, hogy tájékozódjunk, de nem olyan, mint a város maga.


He meg akarjuk tapasztalni valódi természetünket, akkor rövidre kell zárnunk az elménket az úgynevezett misztikus élményben, vagyis a szamádhiban. A szamádhiban közvetlenül tapasztaljuk a valóságot, az elme manipulációja nélkül. Erről később beszélünk részletesen. Most térjünk vissza a helyes felfogás három típusához.


A helyes felfogás második típusa a következtetés (anumána). A füst jelenlétéből következtethetünk a tűzre. A pálmafáról leeső kókuszdióról következtetünk a gravitációra. Az élet létezéséből következtetünk a tudat jelenlétére, a halálfélelemből pedig az előző életbeli halálélményekre. A következtetés az érvelést és a helyes logikát használja. A következtetés hatékonysága az intellektus minőségétől függ. 


Mint ahogyan a természtet (prakriti) összes megnyilvánulása, az intellektus is tompaságból (tamasz), szenvedélyből (radzsasz) és bölcsességből (szattva) áll. A következtetést csak akkor tudjuk sikeresen használni, ha az intellektusunkban a szattva dominál. A jóga gyakorlása és a szentírások tanulmányozása által tudjuk bölccsé (szattvikussá) tenni."    

A tudás forrásai

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:


1.7. szútra: pratjaksánumánágamáh pramánáni


pratyaksa - közvetlen felfogás, érzéki tapasztalat; anumána - következtetés; ágama - tanúságtétel, megnyilvánított tudás; pramánáni - a helyes tudás forrásai.


A helyes felfogás (pramána) a közvetlen megtapasztalásból, következtetésből és a hiteles közlésekből áll.


A helyes felfogás arra a folyamatra vonatkozik, amikor egy bizonyos tárgy megjelenik, és az elme helyesen azonosítja. A felfogás az észlelés, és az azonosítás azt követő folyamata. Az elme azáltal végzi el az azonosítást, hogy a múltban felfogott objektumokat hasonlítja a jelenlegihez. Háromféle módon érhetjük el a helyes felfogást:


Az első és legfontosabb a közvetlen érzékelés (pratjaksa). A közvetlen érzékelés kétféle: az érzékeken keresztüli és az érzékeken túli észlelés. Az érzéki észlelés azt jelenti, hogy közvetlenül érzékelünk egy tárgyat az érzékeinkkel, és helyesen azonosítjuk azt. 


Ez ritkán történik meg, mivel az elme minden érzéki benyomást módosít. Például, amikor a fénysugarak behatolnak a szemünkbe a szemlencsén keresztül, akkor kereszteződnek, és a tárgy fejjel lefelé látszik a retinán. Ebből az okból kifolyólag a kisbabáknak nehezükre esik megfogni a tárgyakat, de a tapintásérzeten keresztül az elmébe jutó információk alapján az elme idővel úgy dönt, hogy megfordítja a szemből érkező képeket. Más szavakkal, a két érzék nem azonos információt nyújt a valóságról, és az elme azt szimulálja, amit a legvalószínűbbnek tart.


Egy másik példa: Azon a helyen, ahol a látóideg a szemhez kapcsolódik, van egy vakfolt a retinán. ha egy fekete foltot tartalmazó fehér papírt mozgatunk a látóterünkben, akkor ez egyértelművé válik: bizonyos helyzetben a fekete folt eltűnik. Ez azért történik, mert az elme nem kap érzékszervi adatokat erről a területről, így a vakfoltot kitölti azzal, amit hisz, hogy ott van. Ebben az esetben a környező terület színével tölti ki, ami fehér. 


Ez megmutatja azt, hogyan működik az elme. Annak megfelelően szimulálja a valóságot, amit a legvalószínűbbnek tart. Az elme szerint az a valószínű, ami a környezetében vagy a múltban összegyűlik. A jógában ezt a tárgyak beszínezésének nevezzük a múlt és a környezet hatására."

Guru-modellek - a karizmatikus

Carlos Pomeda utolsó felvetése a karizmatikus guru-modell, amit ő erősen szeretne azonosítani a klasszikussal, de azért sok példa van, akik kilógnak a sorból. Ő a karizmát egyfajta siteni felhatalmazásnak tekinti, de azért tudjuk, hogy a siker, népszerűség, ismertség, vonzó vagy magnetikus személyiség erőteljesen külnböző mértékű spirituális felhatalmazottsággal vagy képesítéssel párosulhat. 

Ha körülnézünk manapság a jógavilágban, akkor számtalan karizmatikus jóga-gurut látunk, akik több-kevesebb azonosságot vállalnak valamely tradicionális iskolával, vagy éppenséggel dominánsan a saját útjukat járják és a saját megközelítésüket hirdetik. Az egyik probléma ebben a modellben talán az lehet, hogy az ilyen guruk a tanításaik, gyakorlataik stb., létjogosultságát pontosan a népszerűségben, a követők számában látják, és hajlamosak a fejlődésük irányvonalát is a nagyközönság lájkjainak fényében meghatározni. Vagyis ha azt tapasztalják, hogy bizonyos tanaik nem annyira népszerűek, akkor azokat háttérbe szorítják, és inkább olyan elemeket helyeznek előtérbe, amelyek nagyobb tetszést váltanak ki. Ebben az értelemben egy karizmatikus guru ugyanolyan populistává válhat, mint például egy politikus, akinek a kenyere a szavazók tetszési indexétől függ. 

Nem ritka eset ez a hivatásos jógaoktatók körében, hioszen ők is a "piacról" élnek, a bevételeik szempontjából egyáltalán nem mindegy nekik, hogy mennyi ember megy az órájukra, a workshopjaikra. Ha mindezt pénzre szeretnénk lefordítani, akkor világszerte azt tapasztaljuk, hogy az emberek hajlandóak két-háromszor annyit kiadni egy jógaóráért, mint egy fitnesz-edzésért. Egészen egyszerűen azért, mert a jógától, a jógaoktatótól többet remélnek: az életszemléletük, az életminőségük, az értékrendjük megváltozását. 

A felhasználói élmény mellett persze fontos tényező az is, hogy a "rajongók" hajlamosak kivetíteni az eszményképeiket a sztárgurukra, és ezenközben nem nagyon törődnek azzal, hogy objektív módon megismerjék az illetőt, és felmérjék a kapacitását, képesítését. Ez egészen egyszerűen abból a pszichológiai igényből fakad, hogy a legtöbb embernek, főleg a gyenge, önállótlan személységgel rendelkezőknek idealizált hősökre, eszményekre van szükségük ahhoz, hogy inspirációt meríthessenek belőlük, és addig keresik a megfelelő alanyt, amíg valakire többé-kevésbé rá nem tudják húzni ezt a szuperhős-imidzset. A jógaoktató éppen megfelelő alanynak tűnik, mert izmos, vidám, kiegyensúlyozott, barátságos, átlagon felüli értékrenddel és életcélokkal rendelkezik, és misztikus dolgokat tud mondani, amitől elhisszük, hogy ő a "real deal" :-). 

Nos, nem mondom, hogy az oktatónak mindenáron arra kell törekednie, hogy lerombolja a körülötte kialakult esetleges nimbuszt, de azért arra oda kell figyelnie, hogy ne játsszon rá a dologra, ne hagyja direkt fényezni magát, ne várja el a tiszteletet, és ne higgye el mindazokat a túlzásokat, amelyeket a tanítványai beleképzelnek a személyiségébe. 

Ilyenkor történnek az olyan esetek, mint John Friendé, amikor is a követők tömegesen csalódnak az ideáljukban, és pszichológus után kiáltanak, mert rádöbbenek, hogy a sztárguru az elképzeléseikkel összeférhetetlen magatartást tanúsít. A pszichológus persze nem guru, de nagyon jól ismeri az emberi tudat különböző megnyilvánulásait, legalábbis azokat, maleyek a kapcsolataiban vagy az életszemléletében zavart okozhatnak. 

Bizonyos guruknak, spirituális vezetőknek valóban annyira sok lehet a helyzetükkel járól mentális nyomás, hogy pszichológus segítéségre van szükségük, ám ez nem azt jelenti, hogy a pszichológus át tudja venni egy guru szerepét. Mindezek után én azt a következetetést vonnám le, hogy mindenkinek egyénileg kell eldöntenie, hogy melyik guru-modellnek mennyi szerepet szán az életében, de a legtöbb esetben a fenti modellek kombinációja lehet a legbiztonságosabb és leghatékonyabb megoldás, feltéve, ha találnunk olyan személyeket, akik az életünkben képesek hitelesen betölteni ezeket a szerepeket. És, ahogy mondani szokták, aki őszintén keres, az talál :-).

Guru-modellek - a humaniszikus

Carlos Pomeda harmadik felvetése a guru-modellekkel kapcsolatban a humanisztikus modell, ami lényegében azt jelenti, hogy mindenki a saját maga guruja, mindenkinek önmagán belül kell megtalálnia a gurut, az útmutatást, az igazságot, a megvilágosodást. Ez a vaisnava filozófia szerint is igaz valahol, mivel a Paramátmá, vagyis a Felsőlélek ott van minden élőlény szívében, és képes elvezetni az őszinte lelket az önvalója megsimeréséig. 


A belső gurut csaitya-gurunak is nevezik, vagyis a tudatban lakozó gurunak. A Jóga-szútra tanításai szerint is a jógi belül keresi a megvilágosodást, az önvalóját, és bár eleinte segítségül hívhat különböző külső gurukat, az önmegismerés útján ezek csak iránymutatóként tudnak szolgálni, neki kell végigjárnia az utat. 


Az igazat megvallva, régebben én is jobban hittem a totális autoritatív rendszerben, amikor is az igazság egy (legalábbis a tudatunk számára) külső forrásból érkezik, és ezt az igazságot úgy tudhjuk megtapasztalni, ha 100 százalékban megfelelünk az adott külső forrásból érkező elvárásoknak, legyen az bármilyen vallás, egyház, mozgalom vagy spirituális iskola. A jóga hatására azonban valahol elhajoltam azért a szubjektív idealizmus irányába, vagyis mostanában inkább azon az állásponton vagyok, hogy az abszolút igazság és a tökéletesség nem mindenki számára teljesen ugyanaz, mint ahogy az odavezető út sem. Mindenkinek a saját útját kell végigjárnia, és a saját igazságát kell megtalálnia, amire rálelve úgy érzi, hogy az élete kiteljesedik, és nem vágyik semmi másra. 


Ugyanakkor ez az individuálisabb, plurálisabb megközelítés, ami szerintem a jógát is jellemzi, és ami a jóga hatására bennem is kialakult, toleránsabbá teszi az embert mások lelki értékei és útja iránt is, és jobban tudja tisztelni azokat a tradíciókat vagy folyamatokat is, amikkel esetleg nem tud azonosulni, de látja, hogy bizonyos emberekenek nagyon sokat adnak. Egyébként ez a vallási és spirituális sokszínűség Indiára is jellemző, ezért tud annyi vallás, filozófia meg jógaiskola békésen megélni egymás mellett. 


A humanisztikus modell előnye az, hogy a saját lábára állítja a gyakorlót, és a fejlődése céljaként nem a valaki másnak való teljes megfelelést tűzi ki, hanem önállóan halad, még ha igénybe is vesz külső segítséget, mégsem függ tőle túlzott vagy kóros mértékben. Mondok egy egyszerű példát: nagyon jó dolog a kedvenc tanárunk vagy tanáraink óráira járni, de az egyéni gyakorlás is nagyon értékes. Ha az élet úgy hozza, hogy nem tudunk elmenni jógázni, akkor képesnek kell lenni bárhol jógiként élni és gyakorolni. 


A modell hátránya azonban abban rejlik, hogy a Paramátmá hangját vagy sugallatát nem mindig tudjuk megkülönböztetni az elménk hangjától. Igazából a legtöbbször egyszerre két hangot hallunk, és ellenkező dolgokat mondanak. A vivéka, vagy megkülönböztetés azt jelenti, hogy józanul dönteni tudunk, melyik útmutatás szolgálja a valódi érdekünket. Ezt egész életünkben gyakorolnunk kell, és méinél tisztábban követjük a jamákat és a nijamákat, minél odaadóbban gyakorolunk, és minél értékesebb jógikkal vesszük körül magunkat, annál sikeresebbek leszünk a belső hangunk követésében is. 


Az is egy túlzás természetesen, ha semmilyen külső guruval vagy útmutatóval nem tartunk fenn kapcsolatot, vagy ha a szubjektív érzeteinket kivetítjük bizonyos kultikus guru-személyiségekre, akikkel nincs valós kapcsolatunk. A külső visszajelzésre igenis néha szükség van, és ez megint azt írja alá, hogy egyszerre többféle gurura és guru-modellre is szükségünk van.

Guru-modellek - az akadémikus

Carlos Pomeda következő felvetése az akadémikus modell. Az oktatásnak ugyanis mindig van egy elméleti és egy gyakorlati vetülete is, amit a klasszikus modell esetén elvileg párhuzamosan kaptak a tanítványok, vagyis a guru átadta a tudását, és az életével, a példájával a gyakorlatban is tanított. Ha a jóga nyelvére lefordítjuk ezt, akkor a jógaoktató nem csak beszél a jógáról, vagy szakértő módon instrukciókkal látja el a tanítványokat például az ászanák végrehajtásával kapcsolatban, hanem saját maga is komolyan gyakorol, illetve bemutatja az ászanákat. Szerintem egy oktató esetében még az sem elég, ha szóbeli instrukciókat is közöl, illetve ügyesen igazít, mivel nem masszőrök vagyunk. A megfelelő példa mellett azért is fontos az oktató személyes gyakorlása, mert csík akkor lesz elegendően mély kapcsolata a pózokkal vagy akár a pránájáma-gyakorlatokkal, különben az oktatása nagyjából az elméleti, külső síkon marad.


A klasszikus modellnél persze említettük a jamákat és a nijamákat is, vagyis az oktatónak egy komplett példával kell szolgálnia a jóga életmódjára, gyakorlására és szellemiségére vonatkozóan. És itt jelenik meg az igény az akadémikus modellre, mert sok mindenkit tényleg nagyon érdekel a jóga, de bizonyos elemeivel nem tudnak teljes mértékben megbarátkozni, vagy átültetni a gyakorlatban. Vannak például olyan bölcsészek, akik mélyrehatóan tanulmányozzák a jóga filozófiáját, irodalmát, hagyományát, de mindezt kívülálló tudósként teszik csupán, anélkül, hogy a gyakorlat mellett elköteleződnének, vagy esetleg komolyabb kapcsolatot fedeznének fal a klasszikus jóga-elmélet és a modern kori jógaiskolák által képviselt gyakorlati tanításokkal. 


Az akadémikus guru esetében tehát nem elvárás az, hogy a gyakorlatban is képviselje azt, amit tanulmányoz vagy tanít, elég, ha az elméletét minél mélyrehatóban ismeri. Ugyanakkor a különböző oktatási intézmények (példának vehetjük akár a Bhatkivedanta Hittudományi Főiskola jógamester-szakát) képesítéseket, tudományos fokozatokat osztogatnak az akadémikus oktatás szamárlétráját járóknak. Én is például fél éven belül végzettségem szerint vaisnava jógamester leszek, de azt nyilván tudjuk, hogy egy ilyen papír megszerzése nem garantálja azt, hogy milyen mélységű gyakorlati tapasztalattal vagy ismerettel rendelkezik a birtokosa, inkább csak alapszintű képesítettségéről árulkodik. Az összes jógaoktatói képzésre is igaz ugyanez az elv. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a képzések fölöslegesek volnának, de én inkább csak egy állomásnak tekintem őket a jógaoktatóvá válás útján. 


A modell másik előnye pedig az, hogy egy akadémikus gurutól a tanítványok is elsősorban elméleti ismereteket várnak el, és ezeket a saját tapasztalataikkal, illetve más guruk segítségével tudják kiegészíteni. Egyébként a klasszikus rendszer is plurális volt, vagyis a guru intézménye nem feltétlenül korlátozódott kizárólagosan egy személyre. Akár Krisnamácsárja példáját is vehetjük, akinek legalább egy tucat akadémikus és másmilyen guruja is volt, persze a jóga területén a legtöbbet Ramamohan Brahmacaritól tanult a klasszikus modell szerint. 


Esetleg a jóga filozófiájának tanulmányozására jó lehet az akadémikus modell, de azt hiszem, hogy a gyakorlati oktatáshoz azért ennél több kell, mert Pattabhi Jois is megmondta: 99% gyakorlat és 1% elmélet.

Guru-modellek - a klasszikus

A tegnapi bejegyzés folytatásaként, Carlos Pomeda cikke nyomán most elkezdjük elemezgetni azokat a guru-modelleket, amelyek a jóga nyugatra jövetelével együtt megjelentek, a hindu tradíció és a nyugati életszemlélet sajátságos kereszteződéseként. Négy modellt fogunk megvizsgálni: a tradícionális, az akadémikus, a humanisztikus és a karizmatikus. Ez alkalommal értekezzünk a tradícionális guru-modellről.


A hindu tradíció és a nyugati társadalom között van egy olyan különbség, ami a guru-kérdést is jelentős mértékben polarizálja, mégpedig az autoritás kérdése. tudjuk azt, hogy a tradícionális védikus rendszerben az autoritás már-már megkérdőjelezhetetlen tisztelete volt az alapelv. Így a gyerekeket a szülők, a feleséget a férj, az alattvalókat a király, a tanítványokat a guru imádatszerű tiszteletére nevelték, és ez persze azt is előfeltételezte, hogy a szülő/férj/uralkodó/guru valóban rendelkezik is az adott pozícióhoz szükséges képesítéssel, lelki erővel. Ez főleg a guru esetében szinte egy idealizált magatartást és példát jelent, hiszen a guru az (bármilyen spirituális hagyományról is legyen szó), aki a megvilágosodás, a felszabadulás felé vezeti a tanítványát. Ebbe természetesen beleértendő az, hogy ő maga is végigjárta az általa képviselt utat, és elérte rajta a tökéletesség szintjét. 


Ha például a jóga oktatására vonatkoztatjuk ezt az elvet, akkor a guru egy olyan személy, aki elérte a szamádhit, mert ha még nem sikerült neki, akkor mi a garancia arra, hogy a tanítványt el tudja juttatni oda? A első jóga-guruk, akik eljöttek nyugatra, mind szinte egytől egyig hosszú szakállú Swamik voltak, akik ilyen vagy olyan spirituális irányzat vagy jóga-láncolat felkent gurui voltak. Közös jellemzőként mindnek cifra indiai neve volt, és beavatták a tanítványokat az általuk képvisel irányzatba, így tulajdonképp elkötelezték maguk mellett a nyugati hippi keresőket. Srila Prabhupada sem volt kivétel ez alól, bár ő nem volt szakállas :-) De a krisnásokat is jellegzetes ruhájukról és neveikről ismerni meg, csakúgy, mint Osho követőit vagy ésppen a Yogi Bhajan-féle Kundalini yoga felszentelt gyakorlóit.


Egy Swamitól természetesen az az elvárás, hogy az érzékei mestere legyen. A védikus tárdsadalomban a szannjásza (lemondott szerzetesi élet) intézménye a szexuális életről és a világi javakról és élvezetekről történő teljes lemondást jelenti. A korábban emlegetett példák azonban azt mutatják, hogy ebbe több, nyugatra elszármazott jóga-Swami és belebukott, bár kétségtelenül voltak olyanok, mint például Swami Vishnudevananda, akik úgymond nem hoztak szégyent a Swami-intézményre.


A tradícionális guru-modell szerint a tanítványok (jellemzően 5-10 éves fiúk) a guruval élnek, és személyesen szolgálva őt tanulják tőle a tudományt, elméletben és gyakorlatban is. Alamizsnát koldulnak a guru részére, és csak akkor intenek búcsút neki, amikor 5-10 év múltán mindent megtanultak tőle, és kilépnek a nagybetűs Életbe. De a kapcsolat és a hűség akkor is megmarad.


Bizonyos irányzatokban a tanítványok beavatást kapnak, aminek során mantrát és lelki vagy jógás nevet is kapnak. Ilyenkor fogadalmakat is tesznek, amely az adott irányzatnak megfelelően több vagy kevesebb jamát és nijamát tartalmaz. A tradícionális modell hátulütője talán abban rejlik, hogy a kulturális és társadalmi kontextusából kiragadva nem mindig lesz működőképes, vagyis a tanítványok nagy része nem iskolás korú, és nem bízza az életét kizárólagosan a gurura, illetve ha ezt teszi, akkor abból is időnként gondok lehetnek. Másrészt a tanítványoknak a kezdeti lelkesedésükben bevállalt fogadalmakat és elkötelezettséget fenn kellene tartani hosszú távon is, és ez nem mindenkinek megy. Ez már csak abból is látható, amennyire a jógaórákon cserélődnek az emberek.


De az is kétségtelen, hogy bizonyos típusú emberek szépen bele tudják illeszteni a hétköznapi életükbe azt a kulturális/spirituális színfoltot, amit valamely jóga-tradíció iránti elköteleződésük jelent, és ettől boldogabbnak, tartalmasabbnak élik meg az életüket. A jógára azonban nem csak az ilyen típusú személyek tartanak igényt, úgyhogy a további részekben megvizsgáljuk a többi modellt is. A képen Swami Satchidananda látható. 

Guru-modellek - a fejlődés dimenziói

Carlos Pomeda cikkét olvastam nemrég. Természetesen ez is a John Friend-ügy kapcsán láttot napvilágot, de önmagában érdekes jelenség az, hogy az egész jóga-világ felbolydult és mindenki a guru-jelenséget értelmezgeti, azon agyalva, hogy a jóga valóban eljött nyugatra, és beépült a nyugati emberek mindennapjaiba, esetenként több-kevesebb spiritualitással elegyítve. A 60-as évek Swamijai és indiai jóga-gurui hazai elődeiknél eleve jóval liberálisabbra vették a figurát, amikor a jóga anyagi áldásait (egészség, fiatalosság, szépség, stresszoldás, mentális béke, boldogság) kezdték hangsúlyozni, és igazából nem is rugaszkodtak el annyira Patandzsali doktrínájától, aki szintén nem kötötte a jógát szigorúan egy-egy vallási vagy filozófia doktrínához, inkább egy módszernek, eszköztárnak tekintette a nyolc lépcsőfok gyakorlatait az elme békéjének elérésére.

Pomeda első érdekes gondolata a “függőleges” vs “vízszintes” haladási irányról szól. Ha a jógát egy spirituális vagy önmegismerési ösvénynek tekintjük, akkor a valódi haladás irányának a függőlegesnek kell lennie. Mit is takar ez? A jóginak egy belső fejlődésen kell keresztülmennie, amit az őszinte és rendszeres gyakorlás, a belső meló, a türelem és a kitartás által tapasztalhat meg. Mindezek nem könnyű feladatok, mert nem az elme “szórakoztatására” irányulnak, hanem pontosan a kifárasztására, “kiéheztetésére”, megnyugtatására. Ahhoz, hogy ez elménket vissza tudjuk téríteni a középpontba, és ott tudjuk tartani, nem szabad táptalajt adni a csapongásához. Mindez nem könnyű, és nem vonzó, mivel a belső meló eredménye csak hosszú idő múlva és a szakavatott szemlélődő számára válik nyilvánvalóvá, gyakran még magunk is jóval azután jövünk rá, hogy sikerült meglépnünk egy lépcsőfokot, amikor már megtörtént.

Ehelyett az elme inkább hajlandó a legkisebb ellenállás útját követni, annál is inkább, mert a folyamatos befelé koncentrálástól a kiégés szimptómáit kezdi el produkálni, ami ebben az esetben éppenséggel annak a jele, hogy már fárad, és nemsokára hajlandó lesz feladni egy-egy makacs szokást, amin évek óta akarunk változtatni. Ehelyett az elménk elindul a “vízszintes” haladás irányába, elkezdünk gyűjtővé válni, megtanulunk még egy ászanát, megismerkedünk még egy jógairányzattal, elolvasunk még egy jógás könyvet, elmegyünk még egy workshopra, megnézünk még egy gizda jógás videót. Az elme szórakoztatása megvan, a felszínes érdeklődést sikerült fenntartani, de sok esetben éppen hogy a megoldandó feladatok elől menekülünk ilyen módon.

Nem azt mondom, hogy legyünk szemellenzősek és besavanyodottak, mindig van helye a kísérletezésnek, a játéknak, a fűszerezésnek, de az maradjon csak az, ne akarjuk a desszertet főfogásnak kikiáltani. Tudjuk, hogy mit akarunk, és maradjunk hűek önmagunkhoz! Én például így vagyok az akro-jógával. Izgalmas játék, kísérletezés, de én astangás vagyok, nekem az a fő gyakorlásom. Régebben abban is sokkal inkább hajtottam a sorozatokat meg az újabb ászanákat, most inkább a gyakorlás belső aspektusára próbálok koncentrálni, a légzésre, a bandhákra, a dristire, még ha ezek kívülről nem is annyira látványosak.

Sok embernek a jógaoktatói tanfolyam elvégzése vagy magának a jógaoktatásnak a megkezdése is egy ilyen mondvacsinált előrelépés, amivel a saját gyakorlásához fűződő felszínes viszonyt próbálja kompenzálni. A külső sikerektől való túlzott függőség nagyon könnyen előidézheti a belső tartalom, a lényeg elsilányosodását, aminek következtében egyre jobban elkezdjük hangsúlyozni a külső dolgokat, a belső tartalom helyett. Szép dolog a csomagolás, de ha nincs benne semmi, annak maximum egy buddhista fog örülni, hiszen ő éppenséggel ezt tartja minden dolog lényegének :-)

A további napokban néhány olyan guru-modellt fogunk bemutatni, amivel jelenleg a nyugati jóga-világ kísérletezik, és aminek sok esetben a keverékét látjuk egy-egy sikeres és ismert oktató személyiségében, vagy a”tanítványoknak” a saját mesterükhöz fűződő viszonyában, a róla alkotott képben. Mindez azért lehet tanulságos, mert végre elkezdjük értelmezni a rejtélyes és misztikus guru-jelenség különböző dimenzióit, ami mind az oktatók, mind a “felhasználók” tisztánlátásához hozzájárulhat, hiszen ha tudjuk, hogy mik az igényeink, akkor könnyebben megértjük, hogy egy kapcsolat, egy-egy oktató képes-e kiszolgálni azokat az igényeket, vagy hamis reményeket, hamis képet táplálunk magunkban róla, vagy éppen az egész guru-jelenségről.

Szuptakúrmászana

 Újabb részlet Gregor Maehle könyvéből:


"Astau: kezdő változat


Kilégzésre hajlítsuk be a térdeinket és a vállainkat még jobban vigyük be a térdeink alá. nyúljunk hátra és kulcsoljuk össze az ujjainkat a derekunk felett. Ha lehetséges, fogjuk meg a csuklónkat. 


Astau: középhaladó változat


Azok a gyakorlók, akik a második sorozatot is gyakorolják, felülhetnek, és felvehetik a dvipada-sírsászanát, és abból mehetnek a szuptakúrmászanába. (Ezt a változatot csak akkor gyakoroljuk, ha megfelelően elsajátítottuk az ékapáda-sírsászanát. A két láb miatt a gerincre nehezedő nyomás ellensúlyozása megfelelő erőt igényel a core-izmokban.)


Ehhez először helyezzük a bal lábunkat a tarkó mögé. Figyeljünk rá, hogy a térdünk elegendő mértékben a vállink mögé kerüljön ahhoz, hogy a sípcsontunkat a C7-es csigolya alá tudjuk húzni. Ezáltal elkerülhető az, hogy a nyakunkat terheljük a lábaink súlyával: inkább a vállainkra és a felső háti szakaszra kell terhelni. Kilégzésre helyezzük a jobb lábat a bal láb tetejére, biztosítva, hogy a bal láb továbbra is a fejünk mögött marad.


Ha így gyakoroljuk a pózt, akkor nem fog több kényelmetlenséget okozni, mint ha egy közepes méretű hátizsákot cipelnénk. Ha viszont helytelenül hajtjuk végre, akkor komolyabban irritálhatja a nyaki gerincszakasz idegvégződéseit, annak minden kísérő tünetével együtt.


Nava: kezdő változat


Belégzésre keresztezzük a bokáinkat és helyezzük a homlokunkat a talajra. Ez a szuptakúrmászana állapota. Maradjunk benne öt légzésig, a gerincet a hasizmok és a mély hátizmok munkájával támogatva. 


Nava: középhaladó változat


Helyezzük a kezeinket a padlóra és engedjük le a homlokunkat, miközben mindkét lábunk a tarkó mögött marad. Nyúljunk hátra és kulcsoljuk az ujjakat vagy fogjuk meg a csuklónkat.


Dasa: Engedjük el a kezeinket, hozzuk előre, és tegyük le a vállunk alatt. Belégzésre emeljük fel az egész testünket a levegőbe, lehetőleg a lábainkat a fejünk mögött tartva. Utána, ahogy a Bhudzsapídászanánál is, egyenesítsük ki a lábainkat Tittbhászanába.


Kilégzésre hajlítsuk be a térdeinket, amíg a térdek nem kerülnek a felkarok hátsó oldalára. Belégzésre emelkedjünk fel bakászanába, a karokat kiegyenesítve. Spicceltessük a lábfejeinket, és a sarkunkat húzzuk fel az ülőcsontokhoz. A belégzés végén, amikor a legmagasabban vagyunk, mozduljunk tovább a tizenegyedik vinyászába.
Ékádasa:Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga dandászanába. 
Dvádasa: Belégzésre felfelé néző kutya.
Trajódasa: Kilégzésre lefelé néző kutya."


Megjegyzések: Én nem szoktam ragaszkodni ahhoz, hogy a bal lábszár kerüljön a jobb alá, inkább azt az elvet követem, hogy a kötöttebb csípő felőli láb kerüljön alulra, és rá a lazább. A szuptakúrmászanánál, ha a lábunk ott marad a fejünk mögött, akkor a homlokunk helyett az állunkat is megpróbálhatjuk a földre helyezni. A gyakorlat hatásai: az ászana stimulálja a kandát. A kanda nem egy fizikai szerv, hanem a finom fizikai test része, a gyökér, amelyből az összes nádí ered. A köldök alatt négy hüvelykkel található, a gátizomzat fölött, tojás alakú, és 72000 nádí (energiacsatorna) gyűjtőhelye.


A kúrmászana tágítja a mellkast, növeli a tüdő és a hörgők kapacitását, és növeli az oxigéndús vér áramlását a szívbe. Ez az ászana mindenki számára hasznos, aki szívbetegségben, szívfájdalomban, asztmában vagy tüdőgyulladásban szenved. Az utóbbiak oka az apána és a prána váju egyensúlyzavara, a prána váju dominanciájával. A légzési nehézségeket ezeknek az ászanáknak a gyakorlásával, valamint az apána és prána vájuk kiegyensúlyozásával lehet megszüntetni.  Amikor a belégzés ereje és hossza megegyezik a kilégzés erejével ás hosszával, akkor a légzőrendszer egészséges. A gerincvelő (vína-danda) megerősödik a csigolyákkal együtt. A vesék is megerősödnek, és a vesék fájdalmai is megszűnnek. a fölös zsírlerakódások is megszűnnek, és a gyakorló fokozatosan uralmat nyer az egész teste felett.

Kúrmászana

Újabb részlet Gregor Maehle könyvéből:


"Kúrmászana és szuptakúrmászana
(Teknőspóz és alvó teknőspóz)
Dristi: Homlok


Előfeltétel: A Marícsjászana D és a Bhudzsapídászana elsajátítása. 
(Megjegyzés: ez nem minden esetben elegendő, mert az előző két póz nem nyitja olyan irányban a csípőt, ami ehhez a két pózhoz szükséges. Ugyanakkor egyeseknek a kúrmászana és a szuptakúrmászana mehet annak ellenére, hogy az előző kettő esetleg nem megy.)


Amellett, hogy bevezeti a lábat a nyak mögé tevést igénylő pózokat, a szuptakúrmászana létrehozza azt a támasztóerőt, ami szükséges ahhoz, hogy biztonságosan tudjuk tartani a hátunkat a dinamikus hátrahajlításokban. Ebből az okból kifolyólag fel kell ismerni, hogy a szuptakúrmászana az egyik előfeltétele az állásból történő dinamikus hátrahajlításnak a hídba (dropbacknek).


Szapta: jártasnak kell lennünk a Bhudzsapídászanában, mielőtt megkíséreljük ezt a pózt.  Valamennyi fejlődés a pascsimóttánászanában is szükséges, hogy eléggé meg legyen nyújtva a hamstring. Belégzésre ugorjuk előre, lábakkal a karjaink körül, mint amikor Bhudzsapídászanába ugrunk. A térdeinket tartsuk közel a vállakhoz, majd nyújtsuk ki a térdeinket és addig emeljük a fenekünket, amíg a lábaink nem lesznek púrhuzamosak a talajjal. 


Kilégzésre lassan ereszkedjünk a talajra, mint egy helikopter, a könyökeinket hátrafelé hajlítva. Amikor a földre érkeztünk még egyszer húzzuk közelebb a térdeinket a vállainkhoz. A lábaknak majdnem párhuzamosnak kell lenniük, anélkül, hogy rés lenne a comb belső oldala és a bordakosár között. Egyenesítsük ki a karokat és hozzuk előre, amíg az ujjak nem kerülnek egy vonalba a lábujjakkal. Mint minden extrém előrehajlításban, ez megvédi a hamstringeket és a keresztszalagokat. Nyújtsuk ki a lábunkat és törekedjünk arra, hogy a sarkaink felemelkedjenek a padlóról. Tartsuk ki a kúrmászanát öt légzésig. 


Ha a lábaink egyenesek, de a sarkaink nem emelkednek a levegőbe, akkor ellenőrizzük, hogy a karjaink oldalra vannak-e kinyújtva, a vállakkal egy vonalban. Ha a karok hátrébb vannak, akkor hajlamosak vagyunk felemelni az ülőcsontokat. Ha nincs elég helyünk, hogy oldalra nyújtsuk a karjainkat, akkor hátrafelé is lehet nyújtani, felfelé néző tenyerekkel. Ez a változat azonban nem olyan fejlett, mivel a vállak hajlamosak arra, hogy összeessenek előre és behúzzuk őket a fülünkhöz.


Sok erő kell ahhoz, hogy a sarkainkat felemeljük a talajról. Mégis, ez a póz fontos aspektusa, mégpedig több okból:


1. Így megerősödik a négyfejű combizom és a hamstring, ami elősegíti az összes előrehajlítást.
2. Könnyebben tudjuk irányítani a négyfejű combizmot, ha nehéznek találjuk felhúzva tartani a térdkalácsot az álló pózoknál.
3. Megerősödik a hát, amivel elő tudjuk készíteni a dropbacket.
4. És mindenek felett, megteremti azt az erőt a hasizomban, ami szükséges a szuptakúrmászanához.


Ne kísérletezzünk a szuptakúrmászanával, amíg nem gyakoroltuk be a kúrmászanát. Ha nagyon púpos a hátunk kúrmászanában, akkor az ágyéki csigolyák sérülékeny helyzetben vannak. A lábak plusz súlya a nyak mögött túlerőltetést eredményezhet, ha a test nincs felkészülve rá. Az az erő, ami ahhoz kell, hogy felemeljük a lábainkat a talajról, biztosítja a megfelelő védelmet."


Megjegyzések: A könyök védelmére is figyelmet kell fordítani, mert ha a mellkas és a vállak nem érnek a talajra, akkor a karokat oldalra kinyújtva túlfeszíthetjük a könyökeinket. Ilyenkor előnyösebb felfelé fordítani a tenyereket, és a könyököket enyhén behajlítani. Az elv azonban ugyanaz: a vállak legyenek a térdhajlat alatt.

Szinkronban

Az utóbbi napokban, az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban érzem azt, hogy összhangban vagyok. Önmagammal, az Univerzummal, a sorsommal, Istennel, vagy ki hogyan érzi. Kellemes érzés. Megnyugtató, inspiráló, és valahonnan a lényem legbelsejéből fakad. Persze biztosan sokan vannak, akik ismernek (vagy azt hiszik, hogy ismernek), és másképp gondolják mindezt, de hát ők nincsenek a bőrömben, nem érzik azt, amit én, és egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hagy ha erőmnek erejével próbálnék megfelelni bizonyos külső elvárásoknak, főleg olyanoknak, amikkel nem tudok azonosulni, akkor boldogabb lennék. 


Aki nem érzi azt, amit én, annak nehéz megértenie ezt az összekapcsoltság-érzést, és ahelyett, hogy rám koncentrál, inkább a saját belső harmóniáját kellene keresnie. Valóban igaz az, hogy sokkal több az olyan ember, aki nincs szinkronban önmagával, és egész életében elkeseredetten keresi a boldogságot, önmagát, a saját élete értelmét. 


Amikor azt érzed, hogy semmi nem jön össze, nem teljesülnek a vágyaid, mindenhol akadályokba ütközöl, és a legkisebb dolgok sem sikerülnek, akkor érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkodni. Csak létezni és érezni. Mi a diszharmónia forrása? Merre haladsz és miért? Kitől kaptad az értékrededet, és valóban a tiéd-e? Kinek akarsz megfelelni, és milyen megfontolásból? Sok esetben ahhoz, hogy szinkronba kerüljünk, egy jó adag bátorságra és lázadásra van szükség, és minden esetben szükség van a félelmeink legyőzésére. Félünk a szégyentől, a sikertelenségtől, a meg nem értéstől, az elutasítástól, holott eleve ezt éljük meg minden nap, különben nem éreznénk azt, hogy valami nincs rendben az életünkben. 


Amikor sikerül végre megtalálni önmagunkat, és ez egy hosszú, fokozatos folyamat, akkor békében leszünk a világgal. Ezernyi apró esemény történik az életünkben minden nap, amiről az ember azt hinné, hogy csak véletlen, de mégis azt érezzük, mintha külön erőfeszítés nélkül megoldódnának apró-cseprő ügyek, és az életünk minden területén előrehaladunk, mint a kés a vajban. Mert tudjuk a bölcsek tanítása alapján, hogy a véletlen az fel nem ismert szükségszerűség, és a jó öreg karma törvénye alapján mindennek megvan az oka, és a célja is.   


Aki nincs szinkronban, az a karmája ellen lázad, nem hajlandó elfogadni az elkerülhetetlen leckéket. Aki szinkronban van, az bölcs derűvel fogadja azt, aminek jönnie kell, még ha látszólag nem is örömteli az adott esemény. Meglovagolja a karma hullámait, és mesteri szörfössé válik. Az univerzum tele van óriási erőkkel, amelyeket a bölcs a céljai elérésére tud felhasználni, a kevésbé bölcs ember pedig szélmalomharcot vív ellenük. A sorsunk is egy ilyen erő. Amíg nem békülünk ki vele, és nem lovagoljuk meg, addig az életünk értelmetlen és céltalan küzdelem csupán, mert minél több erőfeszítést teszünk annál zavartabbak leszünk, és minél inkább lázadunk a sorsunk ellen, annál erősebben meg fog kötni. Amint elengedjük azt, amit el kell elengedni, a sorsunk is elenged bennünket, és a szolgálatunkba szegődik. 


A jóga nagyon sokat segíthet abban, hogy szinkronba kerüljünk önmagunkkal, elfogadjuk önmagunkat és a sorsunkat. De ahhoz nagyon őszintén kell gyakorolni, engedni kell, hogy a gyakorlás bekebelezzen, megrágjon, és kiköpjön. Bízni kell a folyamatban. Át kell adni magunkat neki. A siker mindig azoké, akik odaadással csinálnak valamit, és ez a jógára is igaz, Patandzsali is ezt mondja. Ha mi akarjuk irányítani a saját gyakorlásunkat, a jógához fűződő viszonyunkat, vagy a jóga kapcsán is csak egy réteget húzunk a hamis egónk köré, akkor a hatásai is csak felszínesek lesznek, és nem éljük át a szinkronicitás belső érzését. 


A jóga a lélek természetes állapota, a gyakorlásunk és az erőfeszítésünk csupán arra irányul, hogy eltávolítsuk a zavaró tényezőket ennek a természetes állapotnak az útjából, és engedjük, hogy átitassa a személyiségünket, megtermékenyítse a lelkünket, és akkor a tapasz tisztító tüzéből életre fog kelni a boldogság főnixmadara, és elképzelhetetlen magasságokba repíti a lelkünket szárnyalása során. 

Breathe!

Számtalanszor halljuk ezt az utasítást jóga közben. Igazából minden önmegvalósítási rendszer, meditációs és jógafolyamat hangsúlyozza a légzés fontosságát és a légzés kapcsolatát az elme működésével. Patandzsali nagyon egyszerű képletet állít fel: Ha sikerül felfüggesztenünk az elme ötféle változását, akkor nagyon könnyen elérhetjük a szamádhit. Az elme zavaró működésének megszüntetése pedig csakis akkor válik lehetővé, ha megtanuljuk tudatosan irányítani a légzésünket.

Induljunk ki ismét a fizikai szintről, mint a múla-bandha esetében. Saját tapasztalatom alapján csak azt tudom mondani, hogy hosszú évek óta gyakorlom a jógát, és még mindig minduntalan azon kapom magamat, hogy rendszertelen és felszínes a légzésem jóga közben. A légzés elmélyítésére, szabályossá tételére és tudatosítására irányuló törekvés tehát eleinte (mondjuk az első tíz-húsz évben, kinek hogy) abban merül ki, hogy minduntalan észrevesszük, hogy nem lélegzünk helyesen, és visszahozzuk a figyelmünket a mély uddzsájí légzésre.

Az uddzsájí légzéstechnikát nagy segítségnek tartom a légzés tudatosításához, mert amint megszűnik az uddzsájí hang, a gyakorló és a tanár is tudja, hogy a légzés felszínessé vált. Ezzel egyidőben általában a gondolataink is elkalandoznak, és nem vagyunk jelen teljes tudatossággal az ászanában. Az utasítás tehát egyszerű: lélegezzünk mélyen, hosszan, egyenletesen, hangosan, és a figyelmünket tartsuk rajta a légzésünkön. Enélkül a gyakorlásunk megint csak felszínes marad, és nélkülözni fogja a mély tudati bevillanásokat, amelyek az egész életszemléletünket képesek megváltoztatni. Általában azoknak, akik egy-két év vagy pár hónap után abbahagyják a jóga gyakorlását, az egyik közös hibájuk a felszínes légzés.

Ha már úgy-ahogy sikerült megszilárdulni a mély és tudatos légzésben, a következő nagy feladat a légzés és a bandhák összekapcsolása lenne. Eddig jó eséllyel sikerült megtanulnunk azt, hogy végig erőteljesen szívjuk a bandhát gyakorlás alatt, és hogy mélyen lélegezzünk, de az igazi áttörés akkor következik be, amikor sikerül a kettőt harmonikusan összekapcsolni.

Az első diszharmonikus érzés abból keletkezik, hogy a hasfal behúzása által megemeljük a rekeszizmot, így a légzésünk sekélyebb lesz, ugyanis a tüdő teljes megtöltéséhez lefelé kellene ereszteni a rekeszizmot. A kettő hatás, vagyis a mély hasi légzés és az aktív bandhák között létre kell hozni a házasságot, ami szintén évekig tarthat. Fizikai szinten ez a belső szervek erőteljes összepréselése által jön létre (ezért nem szabad 3-4 óráig enni jóga előtt), és a bordakosár teljes kitágításával. A gyakorlás során megtanuljuk szinergiában használni a bandha-izmokat a légzőizmokkal, és a kettő elválaszthatatlan egységben fog összeforrni, mint egy hal kopoltyúja. Ez a valódi jógalégzés.

A fenti jelenség létrejöttének azonban finomabb szintű akadályai is vannak, éspedig ezek a manipúra-vagyis gyomorcsakrában található blokkokban keresendőek. A hasfal természetes hullámzása ugyanis csak akkor jöhet létre, ha eltávolítottuk a blokkokat a gyomorcsakrából. Ezek is sokfélék lehetnek: félelmek, gátlások, negatív érzelmek, mint az irigység, frusztráció, féltékenység, rosszindulat, mohóság, valamint az egó megnyilvánulásai: hatalomvágy, elismerés kivívása, versengés, mások kritizálása, az elfogadás hiánya. A legfontosabb tehát a negatív érzelmek és az egó káros hatásainak kiküszöbölése, ami, lássuk be, nem kis feladat. Éppen ezért mondom, hogy nem csoda, ha valaki még hosszú évek gyakorlása után sem tud mélyen, felszabadultan, alázattal és odaadással lélegezni. És nem csoda, ha feladja a jógát, vagy félresiklik a siker, hatalom, hírnév, a felszínes csillogás irányába.

Szóval lélegezzünk, és engedjük el, amit el kell! Ha őszintén lélegzünk, akkor pontosan meg fogjuk érteni, hogy mik azok a dolgok, amelyeket el kell engedni, és arra is rá fogunk jönni, hogy miként tudjuk ezt megtenni. A legnehezebben ugyanis azt az embert lehet felébreszteni, aki nem alszik, csak úgy tesz, mintha aludna. A helyes légzés alapja tehát az őszinteség. És ezzel tartozunk önmagunknak, hiszen legfeljebb magunkat tudjuk becsapni egy egész életen át, és így elvesztegetjük a boldog és beteljesülést hozó élet reményét. Ha megtanulunk szívből lélegezni, akkor örömmel és bizalommal tudjuk fogadni az élet minden pillanatát, hozzon az akár látszólag kellemes vagy fájdalmas élményeket. Breathe & trust Life! :-)

Kiégés

Az alábbi cikk érdekes témát dolgoz fel, amin szerintem minden jógaoktató legalább egyszer, de elképzelhető, hogy többször is keresztülmegy életében: a kiégést.

"Four Steps to Kicking Yoga Teacher Burnout in the Asana."

Nem fogom szóról szóra lefordítani a cikket, akit érdekel, olvassa el az eredetit. Inkább elemzem, és hozzáteszem a saját gondolataimat a témával kapcsolatban. Az első probléma, amivel a legtöbb kezdő jógaoktató szembetalálkozik, a túlzott lelkesedés. Jó esetben pár éve gyakorolja a jógát, és élvezi annak pozotív hatásait az életére nézve. Amikor oktatóvá válik, természetesen nagyon lelkes arra, hogy megossza ezt a kincset a világgal. Hirtelen bevállal egy csomó órát, és pár hét, pár hónap leforgása alatt ott találja magát, hogy nincs ideje a saját gyakorlására, örül, ha hetente kétszer kigurítja a szőnyegét és gyakorol egy jót. Mindannyian tudjuk, mivel jár ez: a gyakorlásunk megkopik, kifakul, örülünk, ha szinten tudjuk tartani magunkat, de inkább az lesz a jellemző, hogy ami korábban simán ment, az egyre nagyobb nehézséget okoz. Mindez természetesen az oktatásunkra is rá fogja nyomni a bélyegét, hiszen egyszerű képlettel élve – amilyen a viszonyod a gyakorlásodhoz, olyan a viszonyod az oktatásodhoz is.

Az egyszerű titok abban rejlik, hogy a gyakorlást MINDIG az oktatás elé kell helyezni. Azok az oktatók, akik hosszú távon sikeresek és boldogok, mindannyian nagy figyelmet fordítanak a gyakorlásukra. Egy oktató csak akkor tud energiát sugározni és feltölteni a gyakorlókat, ha önmaga is fel van töltve a rendszeres gyakorlás által. Különben csak a kimerültséget, frusztrációt, közönyösséget, felszínességet vagy egyenesen a bűntodatot sugározza, és kételkedik abban, hogy mennyi létjogosultsága van annak, hogy jógaoktatóként kiálljon mások elé. És ne feledjük, hogy az oktatás valóban fárasztó, mert amennyi pozitív energiát kisugároz magából az oktató, ugyanannyi vagy még több „mentális szemetet” hagynak ott a gyakorlók a teremben, így nem csoda, ha óra után úgy érzi magát, mint akit megrágtak és kiköptek. Persze az ilyen jellegű érzékenység oktatóról oktatóra változik, de ezzel a tényezővel számolnia kell azért mindenkinek.

A cikk szerzője négy tippet ad a börnaut megelőzésére:

1. Használd a naptáradat! Ne csak azok az órák legyenek benne, amiket tartasz, hanem az is, hogy mikor, hol és mint gyakorolsz! A legjobb, ha konkrétan elmész egy tanár órájára, eggyel kevésbé biztonságos az, ha egyénileg gyakorolsz óra előtt vagy után vagy otthon.

2. Gyakorolj otthon! Ez az opció legyen kiegészítő az egyes ponthoz, tegyél hozzá minden nap egy kis otthoni gyakorlást, még ha csak tíz perc is az egész! Legyél kreatív, tűzz ki célokat, koncentrálj egy-egy ászanára, amit fejleszteni akarsz, vagy kísérletezz, hogy új inspirációt kapj! Még akár a napi tíz perces rendszeres otthoni gyakorlás is meghálálja magát!

3. Próbálj ki új tanárokat! Menj el workshopra, látogass meg egy-egy stúdiót a környékeden! Egy új tanár nagyon könnyen leporolhatja a gyakorlásod egy-egy aspektusát, és adhat egy új ötletet, egy új megközelítést, látásmódot, még ha csak egy apró részletről is van szó. És emlékeztet téged arra, hogy elsősorban jóga-gyakorló vagy, és csak másodsorban oktató.

4. Térj vissza a gyökereidhez! Mi volt az, ami elindított a jóga-gyakorlás útján? Miért folytattad óráról órára? Mit adott neked a jóga, mennyiben lett más az életed tőle? Volt-e olyan időszak, amikor több napot, hetet kihagytál, és az milyen érzés volt? Ha érzed, hogy közel a kiégés, gondolkodj el: Mi az, amiért szereted a jógát? Mi az, amit ebből szeretnél átadni a tanítványoknak? Írj naplót, blogot, Facebook-bejegyzést. Emlékeztesd magadat a jóga-gyakorlás és -oktatás áldásaira.

Engem személyesen nagyon inspirál például a blogírás, persze az nem lenne menő, ha több időt szánnék a blogírásra, mint a gyakorlásra. De a billentyűzet előtt töltött idő lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjak a jóga elméletének vagy gyakorlatának egy-egy aspektusán, és megfogalmazzam a gondolataimat, benyomásaimat ezzel kapcsolatban. Ha bárki a fejébe venné, hogy blogot kezd, azért azt szeretném figyelmeztetni, hogy nem olyan könnyű feladvány ez, főleg hosszú távon, szóval jobb, ha nem stresszeled magadat azzal, hogy „Minden nap írok valami érdekeset, mert a jóga az olyan jó dolog.” Mert blog-börnaut is létezik ám, ami a világot mellesleg abszolúte nem érdekli, mert ha írsz valami érdekeset, akkor elolvassák és lájkolják, ha viszont kényeszredetten blogosz, akkor kikopik az olvasótábor, és te is frusztrált leszel. Akkor inkább gurítsd ki a matracodat és tölts el rajta két-három órát, attól bizonyára sokkal jobban fel fogsz töltődni, mint a képernyő előtti fölös agytornától. 1% elmélet, 99% gyakorlat, practice, practice, practice and all is coming!