A padmászana mitológiája

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

A padmászana mitológiája

A lótuszvirág többrétű szimbolikával rendelkezik a hindu mitológiában. Az Úr Visnu négy szimbólumot tart a kezében, amelyek közül az egyik a lótuszvirág. A különböző isteni formák leírása során sokszor hasonlítják az Úr különböző testrészeit (szemét, kezét, száját, lábát, köldökét) a lótuszhoz. Az Úr Visnu köldökéből is egy lótuszvirág nő ki, amelyben megszületik az első teremtett élőlény, a félistenek atyja, az Úr Brahmá. Brahmá meditációban ül a lótuszban, méghozzá padmászanában, és meditációja közben teremti meg az univerzum bolygórendszereit és élő formáit. Laksmí, a szerencse istennője, és Visnu hitvese egyik neve szintén az, hogy Padmá.

A lótusz kibontakozó szirmai a lélek kiterjedését szimbolizálják. A tantrában a csakrákat is lótuszként ábrázolják, melyek egyre több szirommal rendelkeznek, ahogy felfelé haladunk. A szahaszrára-csakra (koronacsakra) ezer szirmával a spirituális ébredést szimbolizálja. A lótuszvirág az iszapos folyómederben gyökeredzik, de maga virág mindig a víz felett van, és még a víz is lepereg róla. Ez szintén a lélek beszennyezhetetlenségét szimbolizálja, melyet bár látszólag befednek az anyagi szennyeződések, eredendően mégis tiszta és érintetlen marad.

A lótusz Egyiptomban és Indiában is a négy elem: a föld, levegő, tűz és víz egyesülését szimbolizálja. A gyökerei a földben vannak, a vízben és a víz által növekszik, a leveleit a levegő táplálja, és a nap tüzének hatására virágzik ki. Ezért a lótusz a természetes világ négyes rendjének tökéletessége. 

A buddhisták szerint az ember a materializmusban gyökeredzik, de Buddha-természet kifejlesztésével megtisztulhat és megvilágosodhat, mint a lótuszvirág. A buddhista tanok szerint az Úr Buddha maga egy lótuszvirágban született. A legenda szerint, amikor született, hét lépést tett a tíz irányba, és minden egyes lépése nyomán megjelent egy lótuszvirág. Így a lótusz a megvilágosodás nyolcszoros ösvényének egyik szimbóluma, és a hűséget is jelképezi.

Nincs szükséged gurura!

Több olyan kommunikáció is lezajlott a napokban körülöttem, aminek hatására úgy gondoltam, hogy mégis megírom az álláspontomat a guru-kérdéssel kapcsolatban, legalábbis ami a jógát illeti. Bár már többször írtam erről a témáról, még mindig azt tapasztalom, hogy a legtöbb embernek, aki a jógával vagy a spiritualitással kapcsolatba kerül, meglehetősen homályos elképzelései vannak a guru-mester-jógaoktató fogalmakról, és néha ezeket felcserélhető módon használják vagy értelmezik. 

Amikor a modern értelemben vett nyugati jóga-gyakorlásról beszélünk, akkor minden gyakorlónak fel kell tennie magának néhány kérdést, mielőtt tisztázni tudná önmagában, hogy szüksége van-e gurura vagy pontosan mire is van szüksége. Ezek főként a következő kérdések:

"Mi a célom a jóga gyakorlásával?"
"Érdekel-e a jóga elméleti és filozófiai háttere?"
"ismerem-e a jógikus életmódot, és hajlandó vagyok-e követni?"

Ugyanis, ha csak ez egészség megőrzése céljából gyakoroljuk az ászanákat, vagy éppen sport gyanánt, és nem nagyon érdekelnek a jóga magasabb ágai és elméleti háttere, illetve a jógikus életmód elvei, akkor valójában egy olyan jógaoktatóval is nyugodtan beérhetjük, aki jártas az ászanák gyakorlásában és oktatásában, sőt, az sem bűn, ha időnként váltogatjuk az oktatókat, akiknek az órájára járunk, vagy esetleg egyéni gyakorlást fejlesztünk ki a saját igényeinknek megfelelően.

Itt egy mellékszálat fűzzünk bele a dologba: ha egy oktató az oktatását az ászanára korlátozza, szerintem akkor is alapvető elvárás vele kapcsolatban, hogy gyakorolja is őket, ne csak tanítsa. Erről is volt vita a napokban. El tudnánk-e képzelni, hogy Krishnamacharya, aki szigoráról és tanítványaival kapcsolatos magas elvárásairól volt híres, hozzájárult volna ahhoz, hogy egy tanítványa jógát oktasson úgy, hogy nincs meg a napi rendszeres gyakorlása? Valószínűleg nem helyeselte volna, szóval akkor tiszta a lelkiismeretünk, ha azt tanítjuk, amit gyakorolunk, és azt gyakoroljuk, amit tanítunk. Én úgy vagyok vele, hogy nem becsületes dolog többet követelni a tanítványainktól, mint amennyire mi magunk is hajlandóak vagyunk.

Ezen a szálon folytatva, nyilvánvaló, hogy ha a pránájámát vagy a meditációt akarjuk tanítani, akkor minimum az, hogy mi magunk is rendszeresen gyakoroljuk, és nem csak az észt osztjuk ezzel kapcsolatban. A tudás hiteles átadásának alapvető feltétele, hogy mi magunk is átéltük azokat a tapasztalatokat, amiket a jóga adott ágában való jártasság okoz.

Mindezek ellenére, hogy sokan csak egy-egy aspektusa iránt érdeklődnek a jógának, valahogy divatossá vált az, hogy egy-egy jógaoktató "rajongóivá" válnak, ami körülbelül ugyanazt takarja, mintha egy rokczenésznek vagy filmszínésznek a rajongói vagyunk. Általában összerakunk magunkban egy idealizált képet az adott oktatóról, amibe beleképzelünk mindenféle dolgokat, ami szerepmodellé teszi az illetőt a szemünkben, mit sem törődve azzal, hogy mennyi kapcsolata van a valósággal annak a képnek, amit festettünk. 

Én magam is sokszor kerültem már hasonló keretbe valakinek a képzeletében, aztán amikor kiderült a számára, hogy nem illek bele a keretbe, akkor "csalódott" bennem, holott eleve nem is ismert egyáltalán. Ez megtörtént akkor, amikor feladtam krisnás lelkészi pályafutásomat, amikor elváltam, és úgy látszik, hogy most is megtörténik, amikor a jóga mellett egyéb edzéseket is végzek, mert "egy jógásnak nem illik". A másik probléma ezzel a bálványosító intézménnyel, hogy teljességgel egyoldalú, vagyis amíg a "rajongók" illúziója sértetlen, addig nem is tudsz róla, hogy mit képzelnek rólad, csak akkor jönnek panaszkodni, amikor csalódnak, és akkor szerzel tudomást róla, hogy ez és ez a közeli vagy távoli ismerősöd "Mesterének" választott. Erre nehéz reagálni, mert aki konkrét segítséget és útmutatást kér tőlem, annak szívesen megadom, de rá bízom, hogy mit kezd vele, és nem tekintem az ilyen közeledést valamiféle elköteleződésnek az ő részéről, ami feljogosít engem arra, hogy valamilyen módon rendelkezzem fölötte.

Egy kicsit elméletibb vizekre kanyarodva, Patandzsalit tekintjük a rádzsa-jóga vagy astanga-jóga atyjának. Ő azonban egyetlen árva szóval sem említi a Jóga-szútrában azt, hogy egy guru követése nélkül elfelejtheted a sikert a jógában. A rádzsa-jóga sokkal inkább az egyéni erőfeszítésre alapozza a sikert, mint akár a tantra, akár a bhakti-jóga, melyek jócskán hozzá lettek keverve a jóga iskoláihoz z utóbbi évszázadokban. Mindkét rendszerben a guru kegye központi szerephez jut. A tantrában a guru az, aki a saját spirituális erejével felébreszti a szunnyadó Kundalinít a tanítványban, és segít neki átszúrni a tudatlanság és ragaszkodások különböző rétegeit. Ezt a folyamatot saktipátnak nevezik, és a modern időben nem sok olyan tisztaságú tantra-guru van, aki valóban képes ezt megtenni. 

A bhakti hagyományban az odaadás és önátadás az alapvető lelki folyamat, amit Isten valamely személyes formája iránt gyakorol a hívő. Ezekben a hagyományokban a guru Isten képviselője, és ezért a tanítvány szinte teljes engedelmességgel tartozik a gurunak, és az élete minden aspektusát alá kell rendelnie neki. 

Én is benne voltam egy ilyen kapcsolatban, és nem hibáztatom a gurumat semmivel, hiszen ő úgy cselekedett, ahogyan a hagyomány megkövetelte. Nem tudom azonban, hogy a divatból gurut elfogadni akaró jóga-növendékek közül hányan állnak készen arra, hogy a guru határozza meg a számára, hogy hol lakik, kivel házasodik össze, mikor lehet gyereke, milyen foglalkozást űzhet, és mire költheti a pénzét. Ha valaki úgy érzi, hogy igen, akkor is felmerülhet a kérdés, hogy miért akarja valaki másra átruházni a felelősséget az életét érintő legfontosabb kérdésekben. Nem valamiféle menekvés-e ez? Pedig ez lenne a tradicionális modell, amit, valljuk be őszintén, már Indiában is nagyon kevesen követnek.

Szóval maradjunk annyiban, hogy valóban érdemes tanártól tanulni a jógát, és ha úgy érzed, hogy egy tanártól már nem kaphatsz többet, vagy nem azt kapod, amire szükséged van, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül, nyugodtan továbbállhatsz, és keresheted a következőt. A tanár és tanítvány közötti kapcsolat mindig egy időben korlátozott dolog, ami egy bizonyos célt szolgál. A tanító tulajdonképpen olyan, mint egy révész, aki átsegít a folyón, aztán mész tovább. Ennyi a szerepe, és nem több. Nem kell ezt túlmisztifikálni, tóldramatizálni, mert az ember hajlamos mindent telepakolni érzelmekkel, és olyan szerepkörökkel felruházni a másikat, aki iránt ráadásul még rajong is, amit nem feladata betölteni. 

Végezetül hadd adjak egy példát a tanító és tanítvány kapcsolatára, ahogyan én ezt megélem. Az Ashtanga-oktatók közül Manju Jois a kedvencem már évek óta. Amikor csak Magyarországra jön, mindig elmegyek a workshopjaira, még ha évről évre nagyjából ugyanaz is történik rajtuk. Látszik, hogy szereti, amit tanít, ért is hozzá, megvannak a show-elemek is az oktatásában, és valószínűleg még gyakorlja is, bár saját szememmel nem láttam. De hetven éves létére elég jó kondiban van, biztos nem dzsoggingolni szokott reggelente. 

Lehetnének abszolútizált elképzeléseim és elvárásaim vele kapcsolatban, de nincsenek. Ahhoz már túl sok indiai jóga-gurut láttam, hogy földreszállt angyalnak képzeljem. Egyik tanítványát vette feleségül, egy amerikai nőt, ami miatt az apja ki is tagadta. Nem titkolja, hogy szereti a pénzt, és szeret a családjára költeni. Így  workshopjai sem olcsók. Még az sem zavar, hogy reggelente Nescafét iszik Mysore óra közben, és bételt rág. De legalább vegetáriánus, és egy Amerikában élő indiaitól már ez is nagy dolog. Elmegyek a workshopjára, lelkes leszek gyakorolni meg a védikus mantrákat énekelni meg pránájámázni, úgy akarok megöregedni, mint ő, és mindenki boldog. Nem szólunk bele egymás életébe, nem ítélkezünk egymás felett, nincsenek elvárásaink egymással szemben. Ennyi a történetem, és éppen ezért nem szeretem senki tanítványának nevezni magamat, és azt sem szeretem, ha valaki a gurujának nevez. Én átadom, amit tudok, és befogadom, amit tudok, kötelezettségek nélkül. No strings attached. 

A haladó kumbhakák és a Kundaliní

Újabb részlet Gregor Maehle Pránájáma-könyvéből:

"A haladó kumbhakák és a Kundaliní

Mielőtt megvizsgáljuk a kapcsolatot a kumbhakák és a Kundaliní felemelése között, meg kell jegyezni, hogy vannak más módszerek is ugyanennek a célnak az elérésére, például az isteni kegyelem, a mantrák, a múdrák vagy a csakrákon történő meditáció bizonyos formája (Bhúta-suddhi). A haladó kumbhakák nem az egyetlen módszert, de fontos módszert jelentenek.

Ahogy előzetesen is említettem, a jóga nyolc ágát nem elkülönülten kell gyakorolni, hanem egymásba kell helyezni, mint a matrjoska-babákat. A jóga célját, a felszabadulást három jógikus eszközzel lehet elérni: a pránájámával, a szamádhival és az Isten iránti odaadással. Ha a három lehetőség közül az elsőt használjuk, és közvetlenül a negyedik ág segítségével akarjuk elérni a lelki felszabadulást, ahhoz nagyon hosszú kumbhakákra van szükségünk. A kumbhaka hosszúságát némileg le kell csökkenteni, ha a rákövetkező ágakat is belefoglaljuk a pránájámába, amely pedig az ászanán belül történik.

A Gheranda-szamhitából megtudhatjuk, hogy a dháranát (koncentrációt), a hatodik ágat, kumbhaka közben kell gyakorolni. Bár itt is használjuk a pránájámát, a gyakorlatot most már dháranának nevezzük. Ez időhatékonyabbá teszi. Emlékezzünk rá, hogy a jóga szerint a mentális szabadságot alapvető természetünk, a tudat megvalósítása által érjük el. A tudatot elkendőzi a mentális tevékenység. E fátyol eltávolítása által az elmét le lehet csendesíteni a légzés lecsillapításán keresztül, ami önmagában erőt ad az elmének. A másik lehetőség az, amikor a meditáció segítségével csendesítjük le az elmét. A meditáció önmaga is felveheti egy szándékos erőfeszítés formáját az elme áramlásának megállítására, ahogyan Sri Aurobindo gyakorolta sikeresen, vagy az elme áramlásának megfigyelése passzív formáját is felveheti, azzal az elképzeléssel, hogy ez idővel az elme áramlásának csökkentéséhez vezet, ahogy Swami Vivekananda tanította.

A nyolcfokú jóga más megközelítést választ. Itt a szent tárgyra történő koncentrációt, amely önmagában csillapító hatással van az elmére, a kumbhakán belül helyezik el. Így az elme és a légzés is egyidejűleg nyugszik le, és mindkét gyakorlat hatása megsokszorozódik. Az elme megzabolázza a pránát, a prána pedig az elmét. Akkor érjük el a legnagyobb nyugalmat, amikor mindkét oldalról egyszerre lépünk be a csendbe. Mindazonáltal, a pránájámát kell először elsajátítani, mivel sokkal könnyebb lecsendesíteni a légzést, mint az elmét. Hasonlóképpen, a pránájáma gyakorlása előtt le kell csillapítani a testet az ászana-gyakorlás által, ami még könnyebb. Ha úgy próbáljuk lenyugtatni izgatott elménket, hogy egyből a meditációhoz kezdünk, az olyan, mintha egy dühödt tigrist szeretnénk megszelídíteni a farkába kapaszkodva.

Életveszélyes-e a fejenállás?

Régóta megy a vita jógás körökben, hogy szabad-e vagy ajánlott-e fordított pózokat csinálni a menstruációs ciklus közben. Lizzie Wade cikkét olvastam ezzel kapcsolatban legutóbb, de induljunk el először is a tradicionális vonalon! Azt tudjuk, hogy India spiritualitása évezredeken keresztül nem kifejezetten a nőkre volt kihegyezve, így az ászana-gyakorlást is elsődlegesen férfiakra szabták. A jógik pedig vagy cölibátusban élő, magányos férfiak voltak, vagy ha volt feleségük, akkor ő elsődlegesen a gyerekneveléssel és a háztartási teendőkkel foglalkozott, és nem igazán gondolkodott azon, hogy fejen kéne állni menstruáció közben. 

Krishnamacharya óta azonban a nők jóga-gyakorlása is előtérbe került, bár a legtradicionálisabb jóga-iskolákban úgy tekintenek a nők menstruációs időszakára, mint egy betegségre, és ezért ilyenkor majdhogynem ágynyugalomra kötelezik őket, azaz minden ászana-gyakorlást elleneznek. Pattabhi Jois is azt mondta, hogy a nőknek nem szabad Ashtanga-gyakorlást végezniük menstruáció közben. Így örülhet valaki, ha neki csak három napig tart, és így egy hónapban a szombatokkal és a holdnapokkal együtt csak kilenc napot bukik el, de hát nem kell eredménycentrikusnak lenni, ez amolyan nyugati hozzáállás! :-) Ha viszont egy nőnek eleve fájdalmasabb és hosszabb a  menstruációja, akkor akár egy hetet is ki kell hagynia a gyakorlásból. Persze az legyen a vezérelv, hogy ha túl fájdalmas a menstruáció, és gyengének érezzük magunkat, nincs kedvünk gyakorolni, akkor semmiképpen sem érdemes erőltetni.

Amióta a jóga eljött nyugatra, a nők is ugyanolyan egyenjogúan szeretnének részt venni a gyakorlásában, mint a férfiak. Ezt a tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni, és azt sem, hogy bár a nők biológiailag kevesebb terhelésre vannak tervezve, mint a férfiak, mentálisan általában sokkal szívósabbak, és magasabb a fájdalomtűrő képességük, ezért sok olyan dolgot is bevállalnak, ami még a férfiaknak sem menne túl könnyen. Általában azt szokták javasolni a jógaoktatók, hogy a ciklus első napjaiban hagyjuk ki a fordított pózokat, de mi ennek a magyarázata?

A testünkben ötféle prána kering, és a jógában a prána váju (felfelé áramló levegő) és az apána váju (lefelé áramló levegő9 a legfontosabb. A bandhákkal, ászanákkal és légzőgyakorlatokkal ezeknek az áramlatoknak az irányát igyekszünk megfordítani, és ezáltal elérni a Kundaliní energia felébredését. A fordított pózok például elősegítik az apána felfelé áramlását, ami nagyon kedvező a meditációhoz. A menstruáció azonban, csakúgy, mint a vizelet, széklet ürítése, vagy a gyermek szülése is olyan folyamatok, amelyeket az apána irányít. A jóga klasszikus felfogása szempontjából tehát a fordított pózokkal ilyenkor beleavatkozuk az életenergiák természetes áramlásába, ami zavart okozhat energetikai szinten.

A fent említett cikk azonban azt hozta fel példának, hogy a fordított pózok elősegíthetik az endometriózis kialakulását, ami egy sok fájdalommal járó betegség, és terméketlenséghez, vagy akár daganatok kialakulásához is vezethet. Én is egyetértek egyébként a cikk írójával abban, hogy nem tehető felelőssé a fejenállás az endometriózik kialakulásáért, hiszen sokkal több olyan endometriózisos beteg van, aki életében nem állt fejen, mint amennyi notóriusan fordított testhelyzetben tölti a menstruációs napjait. Ugyanakkor valószínűleg olyanok is vannak, akik fejenállnak a ciklusuk alatt, és életükben semmi gondjuk nem volt belőle. Laikusként (nem vagyok orvos) azt mondanám, hogy a pszichés konfliktushelyzetek és a gyenge immunrendszer tehető elsősorban felelőssé az endometriózis kialakulásáért, ha fejenállunk, ha nem.

Kriston Andrea például kifejezetten ajánlja a fájdalmas menstruáció kezelésére a gyertya- és ekepózt Intim Torna-könyvében. Feltételezem, hogy a nőknek itt is érdemes követniük intuitív alkatukat, és ha az orvos is rendben találja őket, és úgy érzik, semmi bajuk nem lesz a fordított pózoktól ciklus közben, akkor nyugodtan gyakorolhatják. ha viszont úgy érzik, hogy változtatni vagy könnyíteni kell a gyakorlásukon a ciklus közben, akkor ezt bátran tegyék meg, sőt, pihenhetnek is egy pár napot, mert végül is a jóga nem versenysport, hanem egy önmagvalósítási rendszer. 

Nekem szerencsére nincs tapasztalatom ezen a téren, mert a férfiak havi ciklusai másképpen működnek, mint a nőknek, de nálunk is vannak magasabb és alacsonyabb energiaszintű  napok, sőt, néha érzelmileg is olyan ingerlékenyek vagyunk, mint a nők a menstruáció előtti napokban. A jóga egyik célja a tudatosság fejlesztése, vagyis hallgatnunk kell a szervezetünk jelzéseire, és annak megfelelően módosítani a gyakorlást, amikor szükséges. Nem gépek vagyunk, hanem érző lények, és a jóga sem egy mechanikus rendszer, hanem egy eszköztár, amely hozzásegíthet a személyiségünk növekedéséhez, ha megfelelően használjuk. 

Az extrém kumbhakák jelentősége

Újabb részlet Gregor Maehle Pránájáma-könyvéből:

"Az extrém kumbhakák jelentősége

A jóga egyik alaptételezése szerint ahová a prána megy, oda megy a csitta (az elme) is. Ha a prána nem mozdul, akkor az elme sem mozdul. Ha az elme nem mozdul, akkor a jógi automatikusan a tudatban leledzik. Egy olyan ember mentális tevékenysége, aki nem vált az elme urává, semmi más, mint önmagunk kivetítése az eredeti természetünkből, a tudatból az elmébe. Ezt nehéz megértani mindaddig, amíg az elme mozog, viszont önmagától értetődővé válik, amikor az elme megáll. Amikor a pránájáma mesterévé válunk, bármilyen életjelenséget meg tudunk állítani. Ezt olyan mértékig lehet fokozni, hogy némely jógik el is temettették magukat. Amikor a földbe temetnek, akkor nem jutunk oxigénhez, ami azt jelenti, hogy hacsak a jógi nem tud egy nagyon magas spirituális állapotba kerülni, akkor meg fog halni. Az elmúlt néhány évszázad legnagyobb ismert pránájáma-mestere bizonyára Trailanga Swami volt. Nagyon sokan látták, amint víz alá merült a Gangeszben Varanasinál, és nagyon hosszú ideig maradt a víz alatt, egyes források szerint hetekig is. De Trailanga tapaszának célja nem az volt, hogy elkápráztassa a tömeget, mivel pucér hajléktalan koldusként tengette az életét a város utcáin, és így sokan megvetették. Miután Paramahamsa Ramakrishna találkozott Trailangával élete vége felé, amikor már 280 éves volt, Ramakrishna megjegyezte, hogy olyan volt, mint Siva mása. Ez alatt azt értette, hogy nem látott különbséget Isten és Trailanga között. Érdekes módon, ez egy olyan lelki tanító kijelentése, akit egyáltalán nem érdekelt a pránájáma, sem egyéb más jógikus technika. Mégis megerősítette, hogy Trailanga, a jógi elérte minden spirituális gyakorlat és jógikus technika célját, ami az Istennel történő valódi összekapcsolódás.

És Trailanga nem az egyetlen személy, akinek az életében a prána fontos szerepet töltött be ezen állapot elérésében. Márk Evangéliumában olvashatjuk, hogy a Szentszellem azután ereszkedett alá Jézus Krisztusra, hogy találkozott Keresztelő Szent Jánossal. A Szentszellem vagy Szentlélek angol fordítása nem adja vissza a görög eredeti teljes jelentését az Új Testamentumban, ahol a „pneuma” szót használják, mely a szanszkrit „prána” kifejezésből ered. A lélegzetet jelenti. Jógikus terminológiára fordítva, Jézus azután kapta meg Isten prána saktiját, miután János megkeresztelte, és onnantól kezdve fölötte lebegett, mint egy galamb. Itt jelentősége lehet annak, hogy a Hatha-jóga Pradípiká is madárként írja le a pránát.”

Megjegyzés: Az ind advaita filozófia hajlamos egyenlőségjelet tenni az egyéni élőlény és Isten között, ugyanazon személytelen brahman részleges, illetve teljes megnyilvánulásának tekinteni a kettőt. Mivel Ramakrishna is az advaita filozófia követője volt, Trailanga önmagvalósított állapotát akarta érzékeltetni azzal, hogy Sivához hasonlította. A felszabadult tudatállapotban valóban képesek vagyunk érezni az egységet az Isteni lényeggel, de alacsonyabb tudatszinten az ilyen hasonlatok csak félreértéshez vezetnek. A kaivalja, vagyis felszabadulás állapotának elérésekor az egyéni tudatnak lehetősége nyílik arra, hogy beleolvadjon a Legfelsőbbe, amennyiben szeretne lemondani egyéni azonosságáról. Addig azonban még a nagyon magas spirituális szintet elért jógik és szentek is a saját karmájuk utolsó visszahatásait merítik ki, ameddig ebben az anyagi testben vannak.

Jézus és a Szentlélek példája szemléletesebb, hiszen Jézus Isten fiának, képviselőjének tekintette magát, aki a megkeresztelés és a Szentszellemmel való átitatódás után vált képessé isteni mivoltának kinyilatkoztatására. Ez is olyan téves értelmezésekhez vezetett egyes újkeresztény felekezetek részéről, hogy mindenki, aki eltöltekezik a Szentszellemmel, és alámerítkezik a keresztségben, olyan csodás tettek végrehajtására lesz képes, mint Jézus. A parányi lélek és Isten között azonban ott van a mennyiségi különbség, még ha minőségében minden parányi élőlény azonos természettel is rendelkezik, mint Isten.

Statikus és dinamikus erő

Folytatódik az erőről szóló eszmefuttatásom, és itt most egy kicsit jobban előtérbe kerül a jóga is, mert kaptam ilyen kritikákat, hogy most már nem is a jógáról szól a blog, hanem az edzésről. Ez persze ilyen formában nem igaz, de jeleztem korábban is, hogy ezen túl az edzésről szóló bejegyzések is meg fognak itt jelenni, egészen egyszerűen azért, mert azzal is foglalkozom, igényem van rá, és nem akarok egy másik blogba belekezdeni, ez a blog arról szól, ami éppen velem történik, engem foglalkoztat. Akinek nem tetszik, ne nézze, de hozzáteszem, hogy amíg egy jógaelméleti bejegyzésemet jó, ha 30 ember elolvassa, addig az edzésről, táplálkozásról, életmódról szóló blogjaimat van, hogy ezer fölötti ember is megtekinti. persze a népszerűség nem minden, azért nem lesz bulvárblog a Hotashtanga! :-)

Nos, térjünk vissza az erőre, illetve arra, hogy amikor edzünk, vagy éppen jógapózokat gyakorolunk, akkor vannak dinamikus és statikus gyakorlatok. A dinamikus izommunkát izotónikusnak nevezik szakszóval, a kontrakció az, amikor terhelés alatt összehúzódik egy izom, az extenzió pedig az, amikor nyúlik. Például a húzódzkodásnál a bicepsz rövidül, amikor felfelé húzzuk magunkat (kontrakció) és hosszabbodik, amikor lefelé engedjük (extenzió). De ilyenkor is dolgozik, főleg ha lassan engedjük le magunkat, mert ellenállunk a gravitáció húzó hatásának. Statikus gyakorlat például az, ha félig behajlított karral kitartjuk magunkat a rúdon lógva.

A jógában dominánsan statikus gyakorlatokkal dolgozunk, hiszen felveszünk egy pózt, és utána kitartjuk. A pózok között vannak erőt igénylő pózok, például a kartámaszok, amikből mondjuk egy percig kitartani némelyiket eléggé komoly kihívást jelent. De vannak belelazulósabb, nyújtós pózok is, amelyekben a cél az, hogy minél több izmot ellazítsunk, és így hagyjuk, hogy a gravitáció lefelé húzza a testrészeinket a súlyuknál fogva. Ilyenkor egy kis plusz nyomást vagy súlyt is rá lehet tenni az adott testrészre, hogy jobban nyúljon. Persze van sok olyan jógapóz is, amely az erő és nyújtás keverékét igényli, vagyis bizonyos izmok nyúlnak, bizonyos izmok pedig izometriásan összehúzódnak. 

Nem kell félreérteni a dolgot, az izometriás gyakorlatok nagyon jók az erőfejlesztés céljára is, hiszen csak az akaraterőnk szab korlátot annak, hogy mekkora erővel húzzuk-nyomjuk az egymásnak feszülő izmokat. Az izometriás gyakorlatokat az előző századok erősemberei is előszeretettel használták, mert kicsi volt az eszköz- és helygényük. Egy ilyen, maximum közeli feszítés bizony komoly terhelést ró az ízületekre is, de a keringési rendszert is keményen megdolgoztatja. Ez persze nem a jóga végcélja, hiszen az ászanával csak felkészítjük a testünket a jóga magasabb ágainak (pránájáma, meditáció) gyakorlására. 

Éppen ezért gyakorolunk statikus pózokat a jógában, hiszen a mozdulatlanná dermedt testtartásban könnyebb a légzésünkre koncentrálni és egy pontra fókuszálni a figyelmünket. A légzést tehát elvileg a nehezebb gyakorlatok közben is lassítani kéne és az orrunkon keresztül lélegezni, ami lejjebb húzza az anaerob küszöböt, vagyis az orrunkon keresztül lassan lélegezve hamarabb kerül oxigén deficitbe a szervezet, mint a szájunkon keresztül szaporán lélegezve, ami jóga közben kerülendő. Tehát a nagyobb erőt igénylő pózok közben hamarabb el fogunk fáradni, nem leszünk képesek öt-tíz percig kitartani őket. A lassú légzés és a statikus pózok viszont kedveznek az elme lecsillapításának, hiszen paraszimpatikus túlsúly alakul ki.  

Míg a dinamikus, aerob gyakorlás általában a szimpatikus idegrendszer dominanciáját okozza, vagyis a szervezetünk és az idegrendszerünk "készültségi állapotba" kerül, és még több fizikai terhelés képes elviselni. Ezt "fight or flight" ("harcolj vagy fuss") reflexnek nevezik, és nem igazán hasznos a meditációhoz. Ennek ellenére manapság egyre népszerűbbek a dinamikus jóga-gyakorlási irányzatok, én az Ashtangát is ide sorolnám. A vinyásza Flow például folyamatos mozgásban végzet ászana-gyakorlás, és úgy látszik, hogy erre is igény van. Van, aki a mozgásban tud elmerülni, mert a pózok passzív kitartása közben hamarabb elkalandozik a figyelme.

A street workoutban, vagy általában a saját testsúlyos edzésben is számos olyan gyakorlat van, amelynek statikus kitartására törekszünk, lehetőleg minél hosszabb időn keresztül. Ezeket statikus erőelemeknek nevezzük, és egy részük a szertornából származik. ott persze nem követelmény az elem hosszú ideig történő kitartása, csak a helyes kivitelezés. Például a mellső vagy hátsó függőmérleg, a mellső támaszmérleg, a zászló, a sárkányzászló, L-ülés, V-ülés stb. ilyen pozíciók, és komoly core-erőt igényel a helyes kivitelezésük. 

Tehetünk egy próbát is: helyezkedjünk el a fekvőtámasz alsó pozíciójában (behajlított karok, vízszintes törzs a levegőben). Azért nem a planket mondtam, mert az túl könnyű :-) Viszgáljuk meg, hogy mennyi ideig bírjuk kitartani a pozíciót, és mit érzünk közben! A pulzusunk nyilván megemelkedik egy kicsit, ahogy fáradunk, de azért nem fogjuk úgy kapkodni a levegőt, mintha sprintelnénk. Ahogy az izmok elfáradnak, egyre több olyan izomrost kezd bekapcsolódni a munkába, amit eleinte nem használtunk a gyakorlatban, így sokkal alaposabb lesz a terhelés. A végén a leggyengébb láncszemnél megszakad a dolog, vagyis nem tudjuk tovább fenntartani a pozíciót, amikor a legkevésbé edzett, és a gyakorlat szempontjából kritikus izomcsoport elfárad. Ha elkezdjük rendszeresen gyakorolni például ezt a statikus tartást, akkor könnyen egy perc fölé vihetjük az időtartamot, akár öt-tíz percig is képesek leszünk kitartani, és arra is rájövünk, hogy az állóképesség jelen esetben dominánsan múlik az elme állapotán, vagyis ha eldöntötted, hogy fáradt vagy, akkor nem fogod tudni tovább fenntartani a testhelyzetet. és azt is megtapasztaljuk, hogy ha lassú, mély légzést végzünk az orrunkon keresztül, akkor hamarabb telik az idő, ás tovább fenn tudjuk tartani a pózt. Tehát a jóga elvei itt is érvényesek, egyébként a jógában csaturanga-dandászanának nevezzük ezt a pózt.

A plank ennél sokkal könnyebb pozíció, azt hiszem másfél-két óra körül lehet a világrekordja. Persze az ember felteheti a kérdést, hogy van-e értelme ilyen hosszúra fejleszteni egy izometriás állóképességet. Az egy perc feletti kitartások ugyanis szerintem az állóképességet, a fáradás-tűrést és a tejsav-semlegesítés hatékonyságát fejlesztik. Tudjuk, hogy a shaolin-szerzetesek is képesek órákig állni a magasba emelt lábbal vagy mély lovaglóülésben, ahol ugyanez a folyamat játszódik le: az akaraterő edzése, az elme győzelme a fizikai test felett. 

A statikus pózok tehát az állóképességet fejlesztik, de a kardió-edzettséget nem annyira veszik igénybe, mint a dinamikus gyakorlatok. Az izomerőt és -méretet is csak korlátozott mértékben fejlesztik, a gyakorlat nehézségétől függetlenül. Mindazonáltal úgy érzem, hogy ha az edzettségünkhöz képest megfelelően nehéz statikus erőgyakorlatot választunk akkor van értelme például 5x1 percig kitartani, akkora szünetekkel, ami valamivel rövidebb, mint ami a teljes regenerációhoz szükséges. Ennél hosszabb kitartásoknak azonban nem sok értelmét látom, akkor inkább nehezítsük a gyakorlatot lábsúllyal vagy más módszerrel. Heti egy-két alkalommal azonban érdemes elővenni a statikus gyakorlatokat, mert jól fejlesztik az állóképességet, ami a dinamikus gyakorlatok ismétlésszámának emelkedésében fog visszaköszönni. Ugyanúgy a jógásoknak is érdemes beiktatni egy-két dinamikus állóképességi vagy erő-edzést, legalábbis ha fizikai szinten maximális fejlődésre vágynak. persze ha a spiritualitás a cél, akkor a statikus gyakorlatok önmagukban teljesen elegendőek. 

A halászana mitológiája

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

A halászana mitológiája

A „hala” szó ekét jelent. A pózban a törzsünk és a fejünk alkotja az eke vasát, a karjaink a fogantyút, melyet a szántó-vető ember a kezében fogott és általa nyomta be az ekét a talajba, a lábaink pedig az eke fáját alkotják, amelyet az ökör húz.

A hindu panteon isteni formái közül az eke Balaráma, Krisna testvérének szimbóluma. A hinduizmus követői közül a vaisnavák, vagyis a Visnu-hívők Visnut tartják a legfőbb istenségnek. A legtöbb vaisnava úgy tekinti, hogy Krisna és Balaráma Visnu inkarnációi, de a bengáli vaisnavák doktrínája szerint Krisna az eredeti Istenség, és így Balaráma és az összes Visnu-forma az Ő kiterjedései. Balaráma, Krisnával ellentéteben fehér színű, egy ekét és egy buzogányt tart a kezében. Az eke a földművelés szimbóluma.

Az egyik híres történetben, mely a Bhágavata Puránában olvasható, Balaráma egyik éjjel felöntött a garatra a mámorító méz-italból, és odarendelte a Jamuná folyót, hogy fürdőt vehessen benne a barátnőivel. Az ind mitológiában úgy tartják. hogy minden szent folyónak van egy személyisége, de persze a folyó nem mozdult. Ekkor Balaráma megfogta az ekéjét, és elkezdte szétszabdalni vele a folyó medrét. Végül Jamuná-déví megjelent előtte, és kérlelte, hogy hagyja abba. Ezek után Balaráma és barátnői sokáig fürödtek és játszottak a folyó vizében.

A Jamuná folyó Vrindávanán keresztül folyik, amelyet Krisna és Balaráma gyermekkori kedvteléseinek helyszíneként tisztelnek, és az univerzum legszentebb helyének tekintenek. Úgy tartják, hogy a Jamuná folyónak azért van annyi mellékága most is, mert Balaráma 5000 évvel ezelőtt szétszabdalta az ekéjével.

Balarámát Haladharának is nevezik, ami azt jelenti: „az eke tartója”. Egy másik történet szerint egy alkalommal Durjódhana, Balaráma gonosz szívű unokatestvére bebörtönözte Számbát, krisna fiát Hasztinápurában. A nemzetségfő, Ugraszéna bosszúért kiáltott. Amikor Balaráma látta, hogy a dinasztia tagjai háborúra készülnek, megnyugtatta őket, és hogy elkerülje a testvérháborút, Hasztinápurába ment, hogy Számba szabadon bocsátását követelje Durjódhanától. Amikor Durjódhana megtagadta kérését, akkor Balaráma az ekéje segítségével elkezdte az egész várost a Jamuná folyó felé húzni. Végül Durjódhana szabadon engedte Számbát, hogy megelőzze az egész város pusztulását.

A szétubandhászana mitológiája

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

"A szétubandhászana mitológiája

A szétu-bandha kifejezés „összekötő hidat” jelent, és tradicionálisan azt a hidat nevezték így, amit Ráma király vánarákból, vagyis emberszabású majmokból álló hadserege épített Nala instrukciói alapján az indiai félsziget déli csücske és a mai Srí Lanka északi szigetei között. A tenger alatt még ma is látható a műhold-felvételeken egy 30 kilométer hosszú homokzátony, amely megnehezíti az áthajózást India és Srí Lanka között. Bár egyesek természetes képződménynek tartják a homokzátonyt, indiai régészek ember- (vagy inkább isten-) kéz alkotta építménynek tekintik, és mintegy 125 ezer évesre datálták. Brit kutatók annak idején Ádám hídjaként is említették az átjárót India és Lanka között, mely már több száz éve a vízbe süllyedt.

A Rámájana eposzban Rávana, a gonosz démon elrabolta Szítát, Ráma feleségét, és fogságban tartotta szigetén, Lankán. Ráma hűséges majomszolgája, Hanumán egy ugrással Lankán termett, és ott rátalált Szítára, majd odavezette Rámát a majomhadsereggel. Nala és Nila, a két majomkatona ekkor hidat kezdtek építeni, amihez a köveket az erdőből hozták. Ám észrevették, hogy a tenger túl mély, ezért elsüllyednek benne a kövek. Ekkor mindegyik kőbe belevésték Ráma nevét szanszkrit nyelven, és a Legfelsőbb Úr kegyéből a kövek lebegni kezdek, és így a majomhadsereg át tudott kelni a tengeren, és Ráma vezetésével megtámadták Rávana palotáját. Ramésvaramban még ma is van egy templom, amelyben egy kútban lebegő követ lehet látni, rajta Ráma nevével.

Az erő fogalma

Keményen készülök az OKJ sportoktatói vizsgámra, úgyhogy nyakig benne vagyok az edzéselméletben meg mindenféle járulékos tudományban. Úgyhogy most következzék egy kis részlet abból a sok érdekes, és számomra hasznos információból, amiről tanultunk.

Az edzéstevékenységet két tényezőre szokták bontani, a kondicionális és koordinációs képességekre. A másodikat most egyelőre hagyjuk, inkább nézzük meg, hogy miből is állnak a kondicionális képességek, vagyis maga az edzettség fogalma! Ez a fogalom három aspektust takar: az erőt, a gyorsaságot és az állóképességet. Ezt a hármat lehet együtt is fejleszteni, vagy kettőt párhuzamosan, de általában a legkönnyebb egy-egy aspektusra kihegyezni egy edzést. Elemezzük tovább az erő fogalmát!

Az erő alatt a sportolónak olyan fizikai értelemben vett erőkifejtési együttesét értjük, ami erőgyakorlatok, vagy testgyakorlatok formájában nyilvánul meg. Természetesen az erő megnyilvánulási formái is többfélék lehetnek, ezek közül pedig a két legfontosabb kategória az abszolút erő és a relatív erő.

Abszolút erő: a sportoló azon teljesítménye, melyet anélkül mérünk, hogy a testsúlyát figyelembe vennénk. Például egy 120 kilós súllyal végzett guggolás esetén az abszolút erőt kifejezhetjük a maximális ismétlések számával, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a sportoló 60 kg vagy 120 kg testsúlyú.

Relatív erő: a sportoló azon teljesítménye, melyet a saját testsúlyát figyelembe véve értékelünk. A fenti példánál maradva, ha a sportoló 60 kiló, és 120-szal guggolt, akkor a testsúlya kétszeresét mozgatta meg, míg ha 120 kiló, akkor csak ugyanannyit, mint a testsúlya. Nyilván a nagyobb súlyú sportolók nagyobb izomtömmeggel is rendelkeznek, ami előnyt jelenthet, ha külső súllyal edzenek, viszont nehezítést, ha például saját testsúlyos gyakorlatot végeznek (például húzódzkodást vagy tolódzkodást).

Maximális erő: Egy bizonyos gyakorlaton belüli maximális terheléssel kivitelezett egy ismétlést tekinthetjük maximális erőnek. Például a sportoló 150 kg-os súllyal tud egy ismétlést végezni a felhúzásból (deadlift), akkor ez az ő 1MR-je az adott gyakorlatban. A saját testsúlyos gyakorlatoknál a terhelés nehezebben fokozatosítható, de itt is lehetnek olyan gyakorlatok, amelyekből a sportoló adott edzettségi szintjén legfeljebb egy ismétlést képes végrehajtani (például egykezes húdzkodásból vagy fekvőtámaszból). Ezen belül létezik az úgynevezett anaerob küszöb is, vagyis egy bizonyos terhelés felett a sportoló már nem képes energiafelhasználását aerob folyamatokból fedezni. Ez a vitálkapacitás maximumának 85%-a körül szokott bekövetkezni. Nyilván itt is számít a gyakorlat intenzitása, vagyis a szükséges erő és a végrehajtás sebessége, valamint a terhelés időtartama is meghatározza, hogy mikor lépi át a sportoló az anaerob küszöböt. De például egy csúcs-közeli súlyemelő-gyakorlat alatt is javarészt anaerob energianyerés folyik, mivel a tüdő és a pulzus nem pörög fel annyi idő alatt, ameddig egy szakítás vagy lökés tart.

Gyorsasági erő: itt már két kondicionális képesség kombinációját látjuk, vagyis például egy olyan feladatnál lesz ennek szerepe, hogy egy vagy két perc alatt mennyi fekvőtámaszt vagy húzódzkodást képes végrehajtani a sportoló. Minél gyorsabban végzi a gyakorlatot, annál több gyorsasági erővel rendelkezik. A küzdősportokban is nagy jelentősége van az ütés vagy rúgás sebességének, mivel többszörösére növelheti a technika össz erejét. 

Robbanékony erő: Ez az erőfajta a sebesség mellett a gyorsulás komponensét is tartalmazza például helyből távolugrás vagy egy tapsolós fekvőtámasz, esetleg muscle-up esetében, ahol egy holtpontról elindulva minél több lendületet kell generálni a gyakorlathoz.

Erőállóképesség: Ismét két kondicionális képesség találkozásáról beszélünk. Az erő-állóképességnek olyan gyakoratoknál van szerepe, amikor például minél több fekvőtámaszt vagy burpeet (négyütemű fekvőtámasz) kell végrehajtani mondjuk öt percen belül. Minél kevesebb regenerációs időt hagyunk magunknak közben, annál több ismétlés fog beleférni. Az erőállóképesség azt is jelenti, hogy mennyi ideig tudjuk egy adott gyakorlat végzését fenntartani anélkül, hogy lelassulnánk, vagy megállni kényszerülnénk.

Amint láttuk, az erő és a kondicionális képességek sokoldalúsága önmagában hordozza azt a tényt is, hogy a fejlesztésüket is minél sokoldalúbban kell végezni ahhoz, hogy minden irányban előre tudjunk lépni. Ebből a gondolatból született meg a Crossfit edzésmódszer, amelyben saját testsúllyal, de külső, nehezedő súlyokkal is edzenek, illetve a gyakorlatoknál a megadott ismétlésszám végrehajtásának idejét mérik, vagy egy időintervallum alatt végrehajtott szabályos ismétléseket. Sajnos a gyors végrehajtásra törekvés sok esetben a helyes technika rovására megy, ami sérülésveszélyes. Illetve a sebesség utáni hajszában a lendületet is igénybe veszik, amit angolul kippingnek neveznek (lendület vétele lábbal és törzzsel a húzódzkodás, muscle-up, kézenállás-fekvőtámasz stbesetében). A lendület kihasználása jelentősen meg is könnyíti a gyakorlatot, így én inkább a helyes formára való törekvést szoktam előtérbe helyezni a kapkodás helyett.

A konkrét erőfejlesztő gyakorlatokra és edzésmódszerekre most nem térek ki, de lesznek majd még különböző edzések kielemezve, addig is használjátok azokat a gyakorlatokat, amiket már megismertetek. Ha jó sokat csináltok belőlük és elfáradtok edzés végére, annak is meglesz a hatása.

  

A kumbhaka három tartománya

Újabb részlet Gregor Maehle Pránájáma-könyvéből:

"Ranjit Sen Gupta, a „Pranayama: A Conscious Way of Breathing” szerzője azt mondja, hogy a negyven másodperces kumbhaka a maximális hosszúságú, de ezt is nehéz elérni. Andre Van Lysebeth szerint a negyven másodpercnél hosszabb kumbhakák annyira intenzívek, hogy csakis közvetlenül az ászana-gyakorlásunk után érdemes gyakorolni őket. Dr K.S. Joshi, „Yogic Pranayama” szerzője szerint az 50 másodperces kumbhaka a maximum.

Ezek a számok az általános gyakorlók számára ajánlott időtartamok, mivel ellentétben vannak azzal, amit a jóga-szövegek java része ajánl a beavatottak számára: 48 másodperc a kezdő (kanishta) gyakorlók, 64 másodperc a közepes (madhjama) gyakorlók számára és 80 másodperc a haladó (uttama) gyakorlók számára. A 80 másodperces kumbhakát, mint ésszerű felső határt, Swami Niranjanananda is alátámasztja, aki azt javasolja, hogy terjesszük ki a belső kumbhakát a nádí sódhanában 80 másodpercre, mielőtt a pránájáma más formáival próbálkoznánk. Azt is ajánlja, hogy gyakoroljuk a nádí sódhanát 80 másodperces belső, és 40 másodperces külső légzésvisszatartással naponta négy időpontban legalább három hónapig, mielőtt a pránájáma más formáival folytatnánk. Ez egy nagyon komoly gyakorlás, és ha követnénk, akkor csak az emberek kis része jutna túl egyáltalán a nádí sódhana gyakorlásán. Ha összeadjuk a két kumbhaka hosszát, amint Swami Niranjanananda ad, akkor 120 másodpercet kapunk. Körülbelül ugyanezt a számot javasolja Yogeshwaranand Paramahamsa, aki 120 és 128 másodperc hosszúságú kumbhakákról beszél. Madjnem ugyanezt a hosszúságot, 124 másodperced adja meg a pránájáma-kutató Shrikrishna, mely a Kundaliní felemeléséhez szükséges.

Így két tartományt határozhatunk meg, az egyik csoportban a kumbhaka ajánlott hossza 40-50 másodperc, a másik csoportban pedig azok vannak, akik ennek majdnem a háromszorosát, 120 másodperc körüli időtartamot határoznak meg. Egyértelmű, hogy az első csoportba a modern szerzők tartoznak, akik főleg az egészség-tudatos, általános közönség számára írtak, és ebből a célból valóban 40-50 másodperc hosszúra kell korlátozni a kumbhakákat. A második a haladó spirituális gyakorlókból áll, akik komoly lelki keresők számára oktatták és oktatják a pránájámát. Ebben az esetben a kumbhakát a Kundaliní felemelésére használják, és szükséges lehet a meghosszabbítása két percre vagy azon túl.

A kumbhaka hosszának harmadik tartománya messze meghaladja a kétperces időtartamot. Az ilyen extra hosszú kumbhakákat olvasva a jóga-irodalomban, könnyen elkeseredhetünk, mert azt gondoljuk, hogy sohasem fogjuk elérni őket. De ez ahhoz lenne hasonló, ha nem lennénk hajlandóak belekezdeni az ászana-gyakorlásba, mert láttunk egy könyvet, amiben egy jógi nyakatekert pózokat mutat be, vagy ha nem akarnánk hegedülni tanulni, mert hallottuk Paganinit játszani. Mégis, valamilyen oknál fogva ez a hozzáállás széles körben elterjedt a pránájámával kapcsolatban.

Nem fogom itt részleteiben tárgyalni ezeket a kumbhakákat, mivel nem gondolom, hogy a leírásuk nagy haszonnal járna a kezdő gyakorló számára, ehelyett inkább akadályt képezne. Ha valaki szeretne olvasni róluk, akkor a figyelmébe ajánlom Raghuvira Kumbhaka-paddhatiját vagy Theos Bernard „Hatha Yoga” című könyvét.

Ami fontos a tanuló számára, az az, hogy minden kumbhakának van eredménye, de a hosszabbaknak több, és az olyan szerzők, mint Raghuvira azt akarják elérni, hogy a gyakorlók ne váljanak elégedetté önmagukkal, hanem fejlesszék a kumbhakával kapcsolatos képességeiket. Újra és újra javasolja a kumbhaka hosszának növelését (Kumbhaka-paddhati, 176, 177, 205), és elmagyarázza a kapcsolatot a kumbhaka hossza és a szamádhi között( 218). Minél hosszabb a kumbhaka, annál valószínűbb, hogy szamádhiba esünk. A hosszabb kumbhakák képessé tesznek a szamádhi haladóbb szintjeinek elérésére. Raghuvira egyáltalán nem az öncélú, ambiciózus sportteljesítmények eléréséről beszél, mivel majdnem mindig, amikor a kumbhakák meghosszabbításáról beszél, hozzáteszi, hogy ezt az Isten iránti legnagyobb odaadással kell tenni, mivel a jóga bhakti nélkül halott.

A modern jógával az a probléma, hogy sok esetben már cirkusszá vált, melyben azt ismerik el, aki minél nyakatekertebb pózokat tud végrehajtani. Az lenne a legutolsó dolog, amit a pránájámával kapcsolatban szeretnénk elérni, hogy versennyé váljon, amelyben a gyakorlók kilógó nyelvvel törekszenek az egyre hosszabb kumbhakák elérésére. A jóga szempontjából sokkal fontosabb a szeretet, amit Isten és az összes élőlény iránt érzünk, és annak a szolgálatnak a minősége, amit más élőlények öntudatra ébredése érdekében fel tudunk ajánlani. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az ilyen extrém kumbhaka csupán az egyike azon számos jógikus eszköznek, mellyel a szamádhit elérhetjük."

A fel nem ismert szükségszerűség

Létezik egy mondás, mely szerint a véletlen fel nem ismert szükségszerűség. Vagyis a dolgok nem ok nélkül történnek az életünkben, hanem minden eseménynek létezik egy oksági láncolata, mely végül az esemény bekövetkeztéhez vezet. Ez összhangban áll az ind filozófia karmatanával, azonban ne feledjük, hogy a velünk kapcsolatos történések mindig dinamikus kapcsolatban állnak a személyiségünkkel, a döntéseinkkel. Vagyis a determinizmus, a sors-szerűség gondolata sem céravezető, és nem is írja le adekvát módon a karma működését.

A determinizmus filozófiája ugyanis egy kibúvó az alól a felelősség alól, ami minket terhel sorsunk alakításában, és puszta szenvedő alannyá, áldozattá redukálja a szerepünket. Ez sokak számára kényelmes megoldásnak tűnhet, de szerencsére az univerzumban minden jelenségnek nem csak oka, hanem célja is van, ebben az esetben viszont a karma egy céltalan, automatikus rendszer lenne, amelynek működése megjósolhatatlan és értelmezhetetlen lenne. Hiszen látjuk, hogy az élet „nem igazságos”, vagyis nem mindenkivel ugyanaz történik. Van, aki látszólag jobban jár, és van, aki szerencsétlenebbül. Erre szoktuk azt mondani, hogy „ezt dobta a gép”, ezzel is negálva saját döntéseink szerepét abban az élethelyzetben, amiben jutottunk.

A valóság azonban az, hogy a visszahatások, ha úgy tetszik, következményke láncolata lépésről lépésre a saját döntéseink, hozzáállásunk alapján változik, és csak azután válik visszavonhatatlan valósággá, miután megtörtént. Régebben sokat foglalkoztam a védikus asztrológiával, de mostanában abbahagytam, mert az is túlontúl determinisztikus hangulatot keltett bennem a saját életem történéseivel és mások életeseményeivel kapcsolatban.

Természetesen az a hozzáállás sem célravezető, amikor homokba dugjuk a fejünket, és elmenekülünk a közelgő problémák, megoldandó feladatok, meghozandó döntésekés azok várható következményei elől. Hiszen ezek a következmények nagyjából kiszámíthatóak azért, és attól még be fognak következni, hogy nem veszünk tudomást róluk.

Tehát fontos dolognak tartom azt, hogy értelmezzük a saját életünk történéseit, méghozzá abból a szemszögből, hogy mit is tanulhatunk egy-egy életeseményből. Ha nem is tudjuk utólag megváltoztatni a helytelen döntéseinket, vagy helyrehozni egyes hibáinkat, mégis fontos az, hogy tanuljunk belőlük, és legközelebb tudatosabban, bölcsebben viselkedjünk, amikor ugyanaz a helyzet megismétlődik. Számomra a karma nevelő-tanító aspektusa a legfontosabb, ez pedig mindig működik. Mindenből lehet tanulni, és még ha esetleg nem is tudunk befolyásolni egy eseményt úgy, ahogyan szeretnénk, a hozzáállásunk megválasztása mindig a szabad akaratunk hatáskörében marad.

Az introspektív ember a másokkal történő dolgokból is tud tanulni, ebben az esetben azonban vigyázni kell arra, hogy ne ítéljünk meg másokat, nem skatulyázzuk be őket, és a velük történteket elsősorban saját magunkra alkalmazzuk. Még fontosabb azonban, hogy a saját életünkben tegyünk rendet, sé megtanuljuk értelmezni azt, ami történik velünk. Sok esetben a kirakós játék darabkái csak hosszabb idő után kerülnek a helyére, és ezért néha türelemmel kell lennünk. Mégsem elég az, ha csak éljük az életünket, és nem értelmezzük, tudatosítjuk azokat az élményeket, amik bennünket érnek. Ehhez meg kell tanulni párhuzamosan használni a racionális és intuitív elménket is, hiszen ha csak az egyik üzemmód segítségével próbáljuk feldolgozni a minket érő hatásokat, akkor csak az érem egyik oldalát fogjuk látni.

Az elme működésében három tendencia jelenik meg dominánsan, és ezek jelenléte a spirituális fejlődés által módosítható. Alaphelyzetben a tamasz (tudatlanság) vagy radzsasz (szenvedély) minőségei dominálnak. A tamasz hatására az ember elmulasztja az életeseményei tudatosítását, így újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, amelyekből tanulnia kellett volna, egy helyben jár az egyedfejlődés szempontjából. A radzsasz dominanciája azt eredményezi, hogy túlzottan ragaszkodóvá, célorientálttá válunk, és nem tudunk túllépni bizonyos rögeszméinken, még ha a helyzet meg is kívánná. A radzsaszikus ember ujjong, ha megkap valamilyen eredményt, és kétségbe esik, ha elveszíti azt. Így állandóan a múltban és a jövőben él, és felszínes marad a kapcsolata a jelennel. Ezzel szemben a kívánatos minőség a szattva, vagyis a jóság kiegyensúlyozott minősége volna, mely lehetővé teszi azt, hogy ragaszkodások nélkül analizáljuk azt, ami történik velünk, és a konkrét (pozitív vagy negatív) karmikus eredméyneken túl a tanulási. Önfejlődési, tudatosodási folyamatra koncentráljunk.

Ezárt mondják a jógában azt, hogy ha a jógi a szamádhi állapotába kerül, akkor megáll a légzés, megáll az elme, és tulajdonképpen megáll az idő is. A változások ellassulnak, és egy állandósult állapot felé törekszik a jógi, mely a külső szemlélő szempontjából egyfajta „elszállt”, jelen-nem lévő, passzív helyzetnek tűnik, viszont a jógi a teljes tudatosságot és az univerzummal való eggyé válást éli meg, anélkül, hogy felvenné annak színeit, mintáit, változásait. A szamádhihoz vezető útnak azonban fontos részét alkothatja a mindennapi eseményeink, karmikus történéseink tudatosítása. Ezárt nem érdemes egyfajta menekvésként tekinteni a spirituális felszabadulásra, hiszen amíg nem rendeztünk le mindent megnyugtatóan az anyagi síkon, addig nem függeszthetjük fel ebben az univerzumban játszott látszólagos szerepünket sem. A szerepünkkel ugyanis nem másokat szórakoztatunk, hanem elsősorban önmagunkat ébresztjük rá a végső igazságra. Érdemes tehát meglátni, megkeresni minden kis apró történés lényegi mondanivalóját, és így egy-egy tudatosult élménnyel lépésről lépésre közelebb kerülünk a Végső Valóság megismeréséhez.

Akadályok a kumbhaka gyakorlásában

Újabb részlet Gregor Maehle Pránájáma-könyvéből:

" Egyéb tényezők is vannak, amiket figyelembe kell venni a kumbhaka hosszánál, például az érzelmek és a stimulánsok. Az erős érzelmek szétszórják a pránát, és megnehezítik a prána rögzítését, következésképpen teljesen megakadályozhatják a kumbhaka gyakorlását, vagy legalább is lerövidítik a hosszát. Hasonlóképpen, a stimulánsok fogyasztása, mint például a kávé és az alkohol, szintén szétszórják a pránát, és megnehezítik a hosszú kumbhakák kitartását. A stressz, aggodalmaskodás, düh, bánat, bűntudat és szégyen is csökkentik a kumbhaka hosszát.

Éppen ezért még egy tapasztalt oktató is nehezen képes kívülről meghatároznia a kumbhaka megfelelő hosszát egy gyakorló számára. Mégis, ezek a tényezők is bizonyítják annak a fontosságát, hogy az ilyen oktatónak kompetensnek kell lennie ahhoz, hogy tanácsot tudjon adni, ha egy gyakorló kéri, vagy ha negatív szimptómák jelentkeznek. A pránájámát és a kumbhakát nem lehet könyvből megtanulni, és ez a könyv nem azzal a szándékkal íródott, hogy helyettesítse a tanárt; hanem segédletként íródott tanárok és tanulók számára.

Még Szundaradéva is, aki a pránájáma egyik legtanultabb szaktekintélye, elismeri Hatha Tatva Kaumudíjában, hogy nehéz meghatározni, kinek mennyi ideig kell kumbhakában maradnia. Azt tanácsolja, hogy egy bölcs ember állapítsa azt meg, éles intelligenciával és szilárd ítélőképességgel (38.75). Más szavakkal, még egy általánosságban bölcs személy is, aki közepes intelligenciával és korlátozott ítélőképességgel bír, nem biztos, hogy alkalmas lesz rá. És az sem lesz rá képes, aki nagyon intelligens, de híján van a bölcsességnek és az ítélőképességnek. Itt az a lényeg, hogy körültekintően és lassan haladjunk előre, míg csak nem válunk teljesen elégedetté azzal, hogy alaposan magunkévá tettük a gyakorlásunk jelenlegi szintjét, mielőtt továbblépnénk.

Gyakran hallottam haladó vagy veterán ászana-gyakorlóktól, hogy képtelenek a kumbhaka gyakorlására. Nyilvánvalóan azért alakult ki bennük ez a benyomás, mert túl korán tértek rá a túlzottan hosszú kumbhakák gyakorlására. Ha ezek a gyakorlók a felére csökkentenék a légzésvisszatartásuk hosszát és naponta gyakorolnának, akkor hirtelen azt tapasztalnák, hogy képesek a kumbhakák végrehajtására. De sokan a büszkeségük miatt nem választják ezt az utat. Úgy tűnik, az a hozzáállás, hogy „Vagy extrém hosszú kumbhakák, vagy semmilyenek”. Ez sajnálatos dolog, mivel megakadályoz bennünket a pránájáma hihetetlen ajándékainak learatásában. Fontos, hogy megtaláljuk a gyakorlásnak azt a szintjét, ami személy szerint számunkra kényelmes, ahelyett, hogy egy kívülről ránk erőltetett ütemet próbálnánk követni, amit egy olyan tanár kényszerít ránk, aki azt akarja, hogy túl gyorsan haladjunk. Ez mindig visszaüt. Válasszunk olyan tanárt, akinek nincsenek elvárásai azzal kapcsolatban, hogy milyen hosszú ideig legyünk képesek kitartani a kumbhakát.

Az, hogy képtelenek vagyunk folytatni a kumbhaka-gyakorlásunkat, abból fakad, hogy nem vagyunk képesek lassan elkezdeni, és hosszabb ideig gyakorolni a rövidebb kumbhakákat. Ez az ambíció, amit normálisnak tartanak a modern ászana-gyakorlásban, minden fejlődést megakadályoz a pránájámában. Nem véletlenül a pránájáma a jóga negyedik ága, és így haladóbbnak tekintik, mint az ászanát.

A Hatha Tatva Kaumudí szerint a rövid kumbhakákat a negatív karma semlegesítésére használják, míg a hosszúakat a felszabadulás elérésére (38.136). Ez azt jelenti, hogy egy bizonyos hosszúságú tisztító folyamaton kell keresztülmennünk, melynek során a rövidebb kumbhakákat a negatív karma megsemmisítésére használjuk. Amikor valamennyire előrehaladtunk ebben a folyamatban, akkor a kumbhakák automatikusan meg fognak hosszabbodni.

Dr. M.L. Gharote, az elismert jóga-tudós azt állítja, hogy az általános légzés során percenkét 15-ször veszünk levegőt, ami azt jelenti, hogy minden légzésciklus 4 másodperc hosszú. A pránájáma közben ezt percenként 2-3 légzésre kell lassítani, amit akkor érhetünk el, ha öt másodpercig belélegzünk, húsz másodpercig visszatartjuk, és tíz másodpercig fújjuk ki a levegőt. A pránájáma fő technikája az, hogy idővel, fokozatosan lelassítjuk a légzésünk ütemét. Miután néhány évig naponta gyakoroltuk ezt, elérhetjük a hosszabb kumbhakákat, melyekben lehetséges a mélyebb átalakulás."

Peace Mode a Városligetben

Egyre jobban kedvelem a street workout-találkozókat! Tavaly Balatonkenesén voltam, az volt az első nagy élmény. Idén már háromnapos tábor lesz, jövő hétvégén, de mi pont a Balaton másik oldalán nyaralunk, úgyhogy sajnos lemaradok róla. De aki teheti, az menjen el mindenképpen! A második street workoutos esemény az idei országos selejtező verseny volt az Erzsébet téren, ahol persze csak nézőként voltam jelen. Nagyon színvonalas produkciókat láthattunk, engem legalábbis inspiráltak. 

A harmadik ilyen jellegű esemény a Peacre Mode nevet kapta, és Bárkányi István barátommal szerveztük a Városligetbe, múlt szombatra. Én még sohasem voltam a városligeti edzőpályán, így csak képről jegyeztem meg, hogy sárga rúderdőt kell keresni. Amit meg is találtam, de Samu és a battai csapat még fél 11-kor sem volt. Akkor derült ki, hogy ők a szomszédos, kék edzőpályára mentek, és átküldött értem pár embert, hátha itt vagyok. Végülis elkezdtük az edzést. Két óra közös edzés volt, a lányok és a fiúk külön csoportban edzettek. A lányoknak először láb- és törzserősítés volt, nekünk pedig az alap elemek rúdon: back lever, front lever, macskanyúzás, haskelep, muscle-up. 

Ez utóbbit Samu négy lépésre bontotta, de én az utolsó előttinél elvéreztem, amikor a csípőt kellett volna a rúdhoz érinteni. Még talán az erő is hiányzik egy kicsit, de a mozdulat ritmikájával is voltak még gondjaim. Minden esetre ez a verzió jobban tetszett, mit a kippinges változat, mert nem kellett annyira hátrafeszíteni a vállízületeket a lengés közben, és így a rotátor köpenyem is megköszönte a kíméletes bánásmódot. Na mindegy, gyakorlom még a muscle-upot, nyár végéig meg kell lennie!

Utána váltottunk, nekünk jött a lábazás (kitörésben séta, guggolásból felugrások, hip thrust, pike pushup, dragon flag és társai. Fél egy körül pedig elkezdtük a jógát. Először nyújtó gyakorlatokat végeztünk, ahogy egy rendes edzés után illik, válltól lefelé haladva a csípőig, a legtöbbet párban. Persze egyénileg is végre lehet hajtani őket. utána mutattam egykét core-erősítő gyakorlatot, például az L-ülést, ingapózt, varjúpózt. Azután a kézenállást és az egykezes kézenállást gyakoroltuk, majd a hidat többféle változatban, nehezítésekkel is. A végére még kipróbáltunk néhány kartámaszos gyakorlatot, hogy legyen mit gyakorolgatni, ha valaki unatkozik. 

Jól sikerült nap volt, akik ott voltak, azok követelik, hogy legyen még, akik nem voltak ott, azok szintén. Szóval lehet, hogy lesz folytatás, de még nem tudjuk, hogy mikor és hol. És köszönöm a battai testvéreknek, hogy eljöttek, nagyon jól éreztem magamat velük!

A návászana mitológiája

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

A návászana mitológiája

A náva vagy nauka csónakot jelent szanszkrit nyelven. Elképzelhető, hogy az angol “naval” (haditengerészet) kifejezés is innen eredeztethető. A csónak vagy hajó egy közlekedési eszköz, mely a vízen (tengeren, tavon, folyón stb) való átkelést teszi lehetővé. A tenger általában az anyagi világot, az ismétlődő születés és halál óceánját szimbolizálja, ahol ismeretlen veszélyek leselkedhetnek az utazóra. A tenger mélye a tudatalattit és az abban rejtőző karmikus tárházat is jelképezi, míg a hajó és annak irányítója a transzcendentális tudást, illetve a gurut, a tanítót jelképezi.

Az egyik legismertebb hindu monda, melyben a csónak-motívum megjelenik, a Satapatha Bráhmanában olvasható. Ennek főszereplője Matszja (részletesebben lásd a matszjászanánál), akit tradicionálisan Visnu egyik avatárjának (inkarnációjának tekintenek, de egyes források Pradzsápatival, vagyis Brahmával is azonosítják. A másik főszereplő Vainaszvata Manu, vagyis Szatjavrata király, aki később az emberiség ősnemzőjévé válik. Egy alkalommal Szatjavrata egy kis halat fogott a kezében fürdés közben. A hal Matszja volt, aki megszólalt, és arra kérte Manut, hogy hagyja meg az életét és védje meg, cserébe pedig azt ígéri neki, hogy megmenti a közelgő özönvíztől. Matszja pontosan tudja, mikor fog bekövetkezni ez az özönvíz.

Vaivaszvata Manu beleegyezik, hogy segít, így Matszja azt kéri, hogy helyezze egy vízzel teli edénybe, és tegye őt biztonságos helyre. Nemsokára Matszja kinövi az edényt, és ekkor egy kutat kell neki ásni. Utána egy tóba, majd végül az óceánba kell helyezni. Ekkorra teljesen megnő és elpusztíthatatlan lesz, és Manunak is segít túlélni az özönvizet. Közben Vaivaszvata Manunak egy hajót kel építenie, és minden magból és állatfajból vinnie kell magával.

Manu pontosan úgy tesz, ahogyan a hal utasítja, és amikor a hal teljesen megnő, akkor az óceánba helyezi. A megjelölt időben bekövetkezik az özönvíz, Manu felszáll a hajójára, a víz pedig elborítja a földet. Vaivaszvata Manu Matszját hívja segítségül. Matszja odaúszik a hajóhoz, és Manu egy erős kötél segítségével a Matszja fején lévő szarvhoz köti a hajót Ezután Matszja a legmagasabb szárazföld (a Himalája) felé vontatja a hajót, ahol Manu kiköt, és kiszáll, majd lassan leereszkedik a hegyről, ahogy az árvíz alábbhagy.

Vaivaszvata Manu ekkor rájön, hogy ő az árvíz egyetlen túlélője, mert mindenki mást elmosott az áradás. Ekkor Manu újra benépesíti a földet. Az utódok nemzése érdekében lemondásokat végez és áldozatokkal imádja az isteneket. Az istenek egy éven belül megválaszolják az imáit, és egy Sraddhá nevű gyönyörű nőt küldenek neki. A ma élő emberiséget így Manu és Sraddhá leszármazottainak tekintik. A monda sokban hasonlít az ószövetségi Noé bárkája-mondára.