Jó régen csináltam már a 3. sorozatot, vagy két hétig elsősorban a bemutatóra koncentráltam, úgyhogy most a szekérfesztivál után adtam magamnak egy hét szabadságot a készülődés alól, és ezen a héten a sorozatokra koncentrálok. Persze a bemutatóban is sok kartámaszos meg kézenállásos elem volt, de azért az más, amikor az ember módszeresen, a sorozatnak megfelelő sorrendben halad végig az ászanákon és a vinyászákon.
Az első sorozatban is sokat lehet gizdulni, ha komolyan veszed a vinyászákat, a harmadikban pedig méginkább, ha éppen van annyi kakaó benned, hogy kézenállásból indítsd a vinyászákat. Hát egyben még ez nehéz azért, mert elfáradok, de egy pár gyakorlatnál már megy, lásd a leni videót. Szóval nekiálltam. Az ékapáda-sírsászanás gyakorlatoknál még mindig kevésbé nyitott a jobb csípőm, de egyes helyzetekben már ott marad a lábam a nyakamban. A bal lábbal majdnem mindegyik póz OK. Utána jöttek a kartámaszok, azok a kedvenceim! A bal alkarom még kicsit fáj, de a csuklóm lassan erősödik, szerintem az otthoni húzódzkodásnak is köszönhetően.
A húzódzkodás olyan gyakorlat, ami pont azokat az izmokat dolgoztatja, amiket nem használunk annyira intenzíven az Astangában, mert itt általában toljuk magunkat a földtől. Mindenesetre az úrdhvakukkutászanánál elkezdtem álmodozni: "Mi lenne, ha..."
Először maradjunk a tényeknél. Korábban már forgattam egy videót arról, hogy hogy megy (vagyis ment egy éve), ez az alap (vagyis fapados) megközelítés. Három része van, A, B és C. Az előírás szerint lefelé néző kutyából fejenállásba emelkedsz, és ott beteszed a lábaidat lótuszülésbe. Van, akinek már ez is gondot okoz, gyakorolni kell. Az is gizda, ha a földön ülve, dandászanából be tudod rántani a lábadat lótuszba a kezek segítsége nélkül, ezt most gyakorlom éppen, Ricky Trantól láttam. Szóval megvan a lótusz fejenállásban. Ha nincs meg, akkor még egy módszer: leülsz, beteszed a lábadat lótuszba, majd felemelkedsz a térdeidre, leteszed a fejedet meg a két tenyeredet, és a térdeiddel fellépegetsz, amíg fel nem bírod emelni fejenállásba.
Ha megvan, akkor lassan leereszted a térdeidet a hónaljadhoz, és elkezded emelni a fejedet, és egyidejűleg, ha tudod, kiegyenesíted a könyöködet. A bandha kell hozzá, az biztos. Öt légzés után hátraugrasz csaturangába (lehetőleg anélkül, hogy a földre csüccsennél). Utána jön a B. Előreugrasz dandászanába, beteszed a lábaidat lótuszba, a két tenyeredet meg a csípőd mellett leteszed, mint az utpluthiban. Ha megvan, akkor emeld ki magad, és hintázz előre-hátra a kezeid között. A hátralendítésnél az egyik térdedet vidd hátra a karod mögé, majd a következőnél a másikat is. Most a két térdeddel felváltva haladj felfelé a karodon, mintha létra lenne. Ideális esetben a hónaljad alatt végzi a térded. Öt légzés, majd vinyásza, és ugorj előre megint dandászanába.
Tedd be a lábadat lótuszba, és készen állsz a C-re. Itt a kezeidet a térdeid előtt tedd le a földre, vállszélességben. Vidd előre a testsúlyt a tenyerekre, és emeld meg a fenekedet, majd egy kilégzésre húzd fel a térdeket a hónaljad alá, a karjaidon végigcsúsztatva. ha izzadt a kezed, talán könnyebben megy.
És most jön az álmodozás része: Pár hónapja sikerült megtanulnom azt, hogy kézenállásban betegyem a lábaimat lótuszba, és onnan leereszkedjek az úrdhva-kukkutászanába. Ez eddig szép, de: jó lenne, ha vissza is tudnám emelni magamat lótuszba, és ez még egyelőre a jövő zenéje. Ez lenne az A változat. A B-ben kézenállás-lótuszból leereszkednék fejenállásba, onnan úrdhva-kukkutászanába, majd visszafelé az egész. Ez is még álom egyelőre. A C-ben utpluthiból emelném ki magamat lótusz-kézenállásba, és onnan ereszkednék le, majd visszafelé az egész. Látványos volna, az biztos, de még nagyon sokat kell gyakorolni rá. De azért álmodozni lehet, nem? Sőt, kell is, mert különben az ember egész életében csak a földön fogja vonszolni a lábait a vinyászában, és sohasem emelkedik fel a fellegekbe!
(FIGYELEM: Sznobok ne olvassák tovább, hanem klikk ide: pink.hu)
Általában nem szoktam újraírni a blogbejegyzéseimet, hanem útjára engedem őket úgy, ahogy kijönnek. Ez alkalommal azonban elgondolkodtam, mielőtt a "Bejegyzés közzététele" gombra kattintottam volna, próbálva felmérni az általa kiváltott felháborodás mértékét. Utána úgy döntöttem, hogy inkább jócskán lefinomítom az egészet, hogy ne tűnjön fikázósnak. Egyrészint nem szeretek másokat megbántani, főleg olyan esetben, ha csak felhergelem őket a blogposztommal, és kudarcot vall a pozitív értékek átadására irányuló törekvésem.
Másrészint tényleg nem akarom lebecsülni azokat a dolgokat, amik személyesen nekem nem jönnek be, mert attól még lehet bennük érték, hiszen mindenki másmilyen személyiség, és más utat kell bejárnia, hogy elérje a hőn áhított tökéletességet. Na mindegy, azért vágjunk bele, úgysem tehetek mindenkit elégedetté, mert az meg már csak egy népszerűséget hajhászó bulvár-blog lenne, valódi értékek nélkül.
Köztudott, hogy én a maradandó értékek híve vagyok, tehát az alábbi blogbejegyzésben a trendi, menő, stb. kategóriában nem feltétlenül olyan dolgokat fogok közölni, amelyek éppen a divathullám tarajain tündöklenek, hanem olyanokat, amelyeket én világéletemben értékesnek és követendőnek tartottam. Szembeállítva természetesen azokkal a dolgokkal, amelyeket sem most, sem a múltban nem favorizáltam, éás valószínűleg a jövőben sem fogok. A blogbejegyzés az egyéni álláspontomat képviseli, lehet lájkolni vagy tiltakozni, úgyis mindenki talál olyan "divatdiktátort", aki a neki tetsző cuccot isteníti. Ettől eltekintve felkészültem a tiltakozó kommentek tömkelegére. Na hát akkor lássuk:
Szerintem egyre trendibb kezd lenni a jóga és az egészséges életmód, aminek én felettébb örülök, nem csak azért, mert jót tesz a biznisznek, és én most szerencsére éppen nem Harley Davidson motorokkal kereskedek, hanem virtuális és verbális ostorcsapásokkal, valamint határozott igazító mozdulatokkal próbálom folyvást arra ösztökélni az embertársaimat, hogy a mindennapi rendszeres jógázást tegyék életük részévé.
Ennek a folyamatnak egy része a kifogások szüntelen özönével való szembenézés, de analitikusan most már odáig jutottam magamban, hogy igazából fölösleges a kifogásokkal foglalkozni. Annak, aki kifogásokat gyárt, el kell döntenie, hogy mit akar valójában, és nem én fogom eldönteni helyette. Ha jógázni akar, akkor ne pazarolja az energiáját a kifogások gyártására, hanem inkább merítsen egy kis pozitív inspirációt a blogbejegyzéseimből és a lelkesen gyakorló társai példájából, és ugorjon a matracára. Ha viszont csak "jógásnak akar látszani", mert az a trendi, és kelleti magát, vagy egy csomó dolgot előtérbe helyez, mert az adott pillanatban sürgősebbnek vagy fontosabbnak tartja a jógánál, akkor én abban nem vagyok partner. Majd szóljon, illetve jöjjön, ha igazából gyakorolni akar, és akkor abban segítek.
Szóval igazából trendi a jóga, például New York belvárosában mér lassan ciki kimenni úgy az utcára, hogy nem feszül a hátadon egy jógás zsák, vagy ebédszünetben nem arról társalogsz a kollégáiddal, hogy reggel milyen vinyásza vagy Mysore órán voltál, vagy este kihez mész jógára, és milyen ászanákkal küszködsz éppen, vagy miben értél el átütő sikert. A távolkeleten például nem kevesen reggel és este is beiktatnak egy-egy jógaórát. A szabadidejében pedig a parkban jógázik mindenki, lásd a fenti képet (Central park, New York).
Természetesen az is sikk, hogy blogot írjunk a jógás élményeinkről (kedvenc blogjaimba való betekintéshez klikk a jobboldali legalsó ablakban található bejegyzésekre). Nyilván a legtöbb jógás nem lesz olyan megátalkodott misszionárius tudatú blogger, mint én, mégis szórakoztató és tanulságos dolog elolvasni a gondolataikat, és emellett nekem is jó visszajelzés.
Szerintem sokkal cikibb a centiket méregetni, akár derékbőséget, akár és főleg karvastagságot illetően. Az eszeveszett fogyi, a step-aerobic, a spinning és az erőgépeken vagy éppen futógépeken történő izzadás, miközben a plazmatévére tapadva nézed a videóklippeket, vagy a többi edzőtársad alakját mustrálod az irigységtől sárga szószban forgó szemekkel, vagy saját magadat próbálod mutogatni a többiek előtt, ezek szerintem már elavult dolgok. A jógaórán például együtt lélegzünk, együtt gyakorolunk, de mindenki befelé figyel. Legfeljebb inspirációért néha odasandítasz a másikra, de a belső érzetekkel vagy elfoglalva, és a tanárnak a fejedben visszhangzó utasítását próbálod eggyé tenni a szíveddel.
A jóga azért a kedvencem, mert gyakorlatilag mindenkiben elkezdi felébreszteni a tudatosságot, és ez kihat a legtöbb ember étrendjére, életmódjára, társas kapcsolataira és teljes személyiségére. Tehát a jógától nem csak jobban fogsz kinézni, nem csak egészségesebb és fiatalosabb leszel, hanem jobb ember is leszel! Persze mindenkinek megvannak a maga jellemhibái, és ha kapaszkodik beléjük, akkor nehéz elengedni őket, de legalább egyre tudatosabbá válik róluk a jóga által, és egyre inkább kénytelen lesz szembenézni velük. Lehet, hogy ezért hagyják abba egyesek a jógát, mert nem állnak még készen a személyiségük feltárására?
Maradjunk a trendeknél. Szerintem vegetáriánusnak lenni is tök trendi, a jó kis magyaros disznótorosok meg grillpartik pedig már tökre nem menők. Ahimsza! A lúgosítás, a nyers ételek meg a vegetáriánus, vagy esetleg vegán étrend sokkal trendibb, harapj rá! Persze azért az anorexia szerintem nem menő, egy nő az legyen nőies, és lehetőleg egy férfit se fújjon el a szél! De ha lóg a háj a hasadon vagy a fenekeden, persze az sem túl trendi. A szálkás test sokkal jobban néz ki, de adjuk meg neki az éveket. Ha minden hónapban egy picit szálkásodunk, akkor harminc év múlva teljes GI Joe-testalkatunk lesz! Ha viszont két hónap alatt legyúrod magad, de fél év múlva megint elfolysz, annak sok értelme nem volt. Legyünk türelmesek, és tartsuk a formánkat!
Őszintén szólva a jógán belül is szerintem már nem trendi a limonádé relaxos-heverészős jóga, és biztos vagyok benne, hogy sokan, akik brutál erőnléti meg kardió-edzésekről szeretnének a jógára váltani, azért csalódnak benne, mert egy ilyen, tornából felmentetteknek kitalált órára tévednek be. Ami persze nem baj, és annak is mindig meglesz a közönsége, de szerintem a jógában az ember ne legyen elnéző önmagával szemben, ha kézzel fogható (és elmével tapasztalható) eredményekre vágyik. Hogy Bikram Choudhury egyik mondását idézzem: ha 100% eredményt akarsz, akkor 100% erőfeszítést kell tenni. "The right way is the hard way."
Szóval trendibbek azok az órák, amelyek után jóleső kábultásggal zuhansz bele a relaxációba, mivel az utolsó csepp erődet is beleadtad a légzésbe, a bandhába és a vinyászákba. Jó, nem arról van szó, hogy erőltetni kell, hanem inkább arról, hogy ne tarts vissza semmit. A túlzott óvatoskodás nagyon lelassíthatja az ember fejlődését, persze megértem, hogy vannak akik ráérnek egész életükben egy helyben toporogni, vagy oda-vissza ténferegni.
Először mindig a célokat kell tudatosan kijelölni. Ha az a célod, hogy hat év alatt elsajátítsd a hat Astanga-sorozatot, akkor meg tudom mondani, hogy ahhoz mit kell tenned. Ha viszont egész életedben csak az egyesnél akarsz maradni, akkor azt is meg tudom mutatni, mit jelent tisztességesen végigcsinálni az egyes sorozatot. Van, aki évekig úgy kel fel a savászanából, hogy milyen jót astangáztam, miközben az egész gyakorlás alatt egyetlen elfogadható vinyászát sem csinált.
Szerintem az is trendi, ha valaki a filozófiáról diskurálgat, de előtte érdemes alaposan megismerni India gazdag spirituális örökségét, és nem pusztán önjelölt guruk bölcsnek hangzó kijelentéseire hagyatkozva vitatkozni a semmiről. A filozófia egy komoly tudomány, elhivatottságot és tárgyilagosságot igényel, másképp csak jól hangzó ezó duma lesz belőle. És ha már itt vagyunk, pár évig én is pörögtem a New Age ezó-csakra-bioenergia-spirituális látnok-sámán világban, de szerintem már ez sem trendi. Azért azóta, hogy ezek a dolgok bejöttek Hungariba, csak-csak eltelt már tíz-húsz év, és van, aki még most is a TM-et, a Reikit, meg a pránanadit nyomatja, aurát fotóz, csakrákat nyitogat meg szellemeket idéz, esetleg regresszionáltat az előző életedbe. A sámánkodásról meg a tűzönjárásról nem is beszélve. Ezszerintem inkább a hippikultúrához illik, mint az Urban Mystic kultúrához.
A trendi, felvilágosult spiritualisták a bhakti-jóga hullámán lovagolnak, és kírtanoznak, tizenkét órákat alkalmanként. Körül lehet nézni a Facebook-on, én húsz esemény-meghívóból legalább tíz kirtan-meghívót kapok a világ különböző pontjaira. Helyette a jó magyar polgárotthon nézi a focit a plazmatévén és a vuvuzelát hallgatja. Ideje átállni az Óm-ra és elmerülni a mantrák misztikus hangzásvilágában! Be is illesztem ide a végére az egyik kedvenc Hare Krisna - zenei videómat.
A múlt héten az egyik jógaóra után együtt ebédeltünk néhány jógással az Atmában. Aki járt már ott, az tudja, hogy jó a konyhánk, én például általában mindent megkóstolnék, ami a pultban van, csak ugye van egy mennyiségi határ, úgyhogy kénytelen vagyok a legvonzóbban kinéző egy-két fogással beérni.
Nos, amikor leültünk, akkor egyből nekem estek a lányok, hogy azonnal áruljam el, milyen drogot kevernek a krisnások az ételbe, ami függőséget okoz. Ugyanis amikor nálunk esznek, akkor utána még két-három napig krisnás kaját ennének, és nem jó nekik semmi más. Biztos valamilyen titkos drog van az ételben, és ezt ne is akarjam tagadni.
Mellesleg mindkét leányzó indiai koszt-mániás, és más indiai éttermekben is szokott étkezni, de egyöntetűen azt állították, hogy sehol sem ugyanilyen az ételek íze, és még a fűszerezés, meg az étteremben keringő illat is teljesen más, és utánozhatatlan. Sőt, még ha otthon is megpróbálják reprodukálni, akkor sem sikerül nekik.
Óvatosan azzal kezdtem, hogy a legtöbb indiai étteremben mindent telenyomnak hagymával meg fokhagymával, amik nagyon erős fűszerek, és minden más ízt elnyomnak. A krisnások ugye nem esznek hagymát és fokhagymát, hanem aszafoetidával, vagyis hinggel helyettesítik, ami hasonló ízű, de nem olyan erős fűszer. Indiában is, ha étterembe megyünk, külön szólni kell, hogy nem kérünk bele hagymát és fokhagymát, de persze csilivel még ilyenkor is telenyomják, főleg Dél-Indiában. Ennek hatására az ember az első falat után helyi érzéstelenítést tapasztal a szájüregében, és simán mehetne gyökérkezelésre, vagy akár állkapocs-plaszitkára is :-).
Szóval a hagyma és a fokhagyma tamaszikus, mondhatni paraszt-fűszerek, a jóféle disznótoros is ugye ezekben dúskál. Ha viszont kihagyod az étkezésedből, akkor jobban fogod érezni az ételek természetes ízét, és a gyengédebb fűszerek aromáját. Ebédlőtársaimat persze nem elégítette ki ez a válasz, mert váltig kötötték az ebet a karóhoz, hogy biztosan kell lennie valamilyen titkos összetevőnek, mert csupán az, hogy nincs benne valami, nem okozhat függőséget.
Erre megkérdeztem, hogy látták-e a Kung Fu Panda című filmet. Abban volt ez a motívum, hogy a Panda apukája tudta a legfinomabb nudlilevest csinálni a városban, és mindenki azt hitte, hogy van egy titkos összetevője, amit senkinek nem árul el. Később kiderült, hogy a titkos összetevő a szeretet volt, vagyis az odaadás, a lelkesedés, amivel a levest készítette. A Kung Fu Panda elment egy mesterhez, hogy ő legyen a legjobb harcos, de önbizalmi gondokkal küszködött. Végül a mester neki adta a "Sárkány tekercset", amiben elvileg titkos tanítások találhatók, amelyek által a megszerzőjük lesz a legyőzhetetlen "Sárkány-harcos". AmikorPo, a panda kinyitja a titkos tekercset, akkor csak egy üres papírt talál, és eszébe villan apja tanítása: nincs titkos összetevő, a titkos összetevő a szívedben van.
Visszatérve az ebédre, illetve a praszádamra (Kirsnának felajánlott ételre), mert most már áruljuk el, hogy arról van szó. A titkos összetevő ugyanis a szeretet és az odaadás, amivel az ételeket elkészítjük és felajánljuk Krisnának. Ezáltal az étel meg lesz szentelve, és megtisztítja annak a szívét, aki megeszi. SrilaPrabhupada azt mondta, hogy a praszádam a titkos fegyver, mert azokra is hat, akik nem hisznek Krisnában vagy az egész védikuseszmerendszerben. Nos, a fentiek alapján a hatás tapasztalható.
És még egy nem mellékes gondolat, amit viszont a gyakorlásunk tökéletesítésére fordíthatunk. Ha te akarsz lenni a legjobb jógás (persze képletesen fogalmazva, mert itt a nagyságot nem a tudás vagy a képességek összemérése alapján állapíthatjuk meg, a nagyság belülről fakad), akkor meg kell szerezned és ki kell fejlesztened a 100%-os eltökéltséget, hogy sohasem adod fel az erőfeszítést, és nagyon alaposan, könyörtelenül oda fogsz figyelni minden egyes vinyászára és légzésre, bandhára. Talán egy külső fokmérője lehet a nagyságnak a jógában, az pedig az alázat. Akármilyen ügyes is valaki technikailag, akármilyen felkészült filozófiailag, ha nincs benne az alázat, és az egó szintjén mozog, viszonyul másokhoz, akkor még nem érte el a valódi nagyságot.
Szóval étkezzünk az Atmában és gyakoroljunk rendíthetetlenül!
Május-júniusban azt hittük, itt az özönvíz, meg a világvége, de most júliusban végre kisütött a nap, és 35 fok van stabilan! Ilyenkor részint a meleg miatt, részint a szabadságolások miatt kiritkul egy kicsit az órák látogatottsága, és persze az átlagember már a tömegközlekedésre felülve is a megszokott atmás klímába ütközik, 70%-os pára, állott levegő, masszív hónaljszag.
Ilyenkor az ember elméje bedobja a törülközőt: "És most még menjek az Atmába másfél-két órát izzadni, miközben Gauranga a hátamon ugrál? Azt már nem! Inkább beülök egy kellemes légkondicionált plazába és elnyalok egy jó kis fagyit, vagy kicaplatok a strandra, és ázalgok a langyos vízben, amiben hínár helyett összecsomósodott hajszálak úszkálnak."
Pedig ha analitikusan közelítjük meg, akkor igazából kint és bent is ugyanolyan meleg van, ilyenkor kellene tudni a legkönnyebben alkalmazkodni az Agnihoz meg a Hot Ashtangához! A tegnap esti csapat azért lelkes volt, mindenki végig bent maradt az órán, bár egy pár vinyászát azért kihagytak, és helyette elalélve pihegtek a matracon.
Reggel ugye ketten gyakoroltunk Gyuridassal, mivel mint utólag megtudtam, újhold volt. Mondjuk nem hiszem, hogy aki nem jött, az ezért nem jött, de jól hangzó alibi, az biztos. Esze Liza reklamált is, hogy milyen jogon osztok mindenkit válogatás nélkül a Facebook-on, hogy ellógja a reggeli órát, mert ugye neki 9-re dolgozni kell mennie. Special nem rű gondoltam, mert ő lelkiismeretesen midnig megjelenik, amikor tud, néha még ebédidő helyett is lenyom egy Astangát. Meg is látszik rajta, bár előtte is elég atletikus alkata volt, most már Red Sonját is bármikor két vállra fektetné egy vinyászával :-). Így, hogy a reggeli Mysore-ra nem jöttek, már reggel lenyomtam az 1. sorozatot, majd délután óra előtt a 2. java részét is. Ezen a héten az Astanga-gyakorlásra szeretnék koncentrálni, mert a bemutatózás kicsit szétzilálta a gyakorlásomat.
Szóval este Agni, aztán Astanga, és utána még két izzót is ki kellett cserélnem, mert az istenadta alkalmazottak nem képesek rá. Mindezt kb. 4 és fél óra alvással a végigzúzott bemutatós hétvége után. Ja és az egészet a konstans melegben, úgy, hogy három napja az asszony és a gyerek ágya végében alszom, mert vendég van nálunk. Pesze engem nem zavar a meleg, ez a lételemem, és a szúnyogok sem csípnek, hála istennek.
Aki nem tud aludni a szúnyogok miatt, annak azt üzenem, hogy rutintalan, mert létezik szúnyogháló is, meg szúnyogriasztó készülékek, meg kencék, meg még jó kis ním kapszula is, amitől keserű lesz a véred, és nem csípnek a szúnyogok. Aki járt már Indiában (vagy esetleg az idegenlégióban), az kénytelen megtanulni a szúnyogok elleni védekezés tudományát, ha nem akar maláriás lázban fetrengeni, mint Fülig Jimmy.
Szóval mindezek után a mai Panni-óra közben az jutott eszembe, hogy tényleg olyan, mintha a Francia Idegenlégióban szolgálnék. Rekkenő hőség, extrém terhelések, és bírnod kell, mert te vagy a kemény legény. Persze bírom is, nem arról van szó, és másokat is lelkesítek, mert mindenki azzal jön, hogy "Hú de kimerült vagyok ebben a nagy melegben." Persze azt fölöslegesnek tartom, hogy az emberek kifogásaival küszködjek, mert ha nincs motivációd arra, hogy jógázz, akkor nincs, és kész. De akinek van, és elvonszolja magát a stúdióba, annak ígérem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy maximálisan hasznosan töltse itt el az időt, és elégedetten távozzon.
Most pedig kezdődik az Agni, úgyhogy megyek hajtogatni!
Vasárnap volt a Ratha-játrá szekérfesztivál Budapesten. Elvileg négy jógabemutatóval készültünk, de a Betti a héten lezúzta a térdét, úgyhogy ez lecsökkent háromra, méghozzá úgy, hogy a harmadikat szombaton raktuk össze a Pannival meg az Ágival. Nade kezdjük az elején a napot. Szombat este megérkezett hozzánk Keli, aki odisszi táncot tanít, és szintén fel fog lépni a szekérfesztiválon, utána meg odisszi workshopot tart az Atmában július 16 és 18 között.
Vasárnap reggel mire felkeltem, a feleségem már elment kipakolni a Vörösmarty térre, mert ő ilyenkor az Atmás sátorban pörög egész nap. Én is felkeltem, és kilencre kiburcsáztam szintén a Vörösmartyra, mivel akartam még gyakorolni egyet a színpadon, mielőtt az egész banzáj elkezdődik. Le is nyomtam a tíz napüdvözletet meg a három bemutatót köbö egy óra alatt. Ennek következtében jól leizzadtam, és így mentem be a Gerbeaud-ba átöltözni.
Tizenegykor indult a menet a Hősök teréről. Itt lett volna kedvem még néhány ászanát csinálni a hét vezér szobrai előtt, de már nem jutott rá idő, mert elindult a menet. Én közben fotózgattam, a feleségem fenn a szekéren az Úr Dzsagannátha, vagyis az Univerzum Ura imádatával foglalatoskodott. Én közben énekeltem, táncoltam meg kattingattam a fotókat, sikerült egy pár jót is elkapni. Verőfényes napsütésben, 35 fokban vonultunk végig az Andrássy úton, lelkes kírtana kíséretében.
Amikor beértünk a Vörösmarty térre, Ági és Panni kisvártatva megjelentek, mivel úgy beszéltük meg, hogy hárman tartjuk a jógabemutatókat. Azon frissiben neki is álltunk gyakorolni a füvön, én átvedlettem a szép piros fellépő-szerkómba, vagyis egy Nike futó-atlétába és egy Thai-boxos rövidgatyába. Egyesek szerint túlzottan bunyós volt a felszerelésem, de mint kiderült, a fő probléma inkább abból adódott, hogy a gatya egy kicsit bő volt, és amikor terpesz-kézenállásban voltam, visszacsúszott a combomra és be lehetett látni. Szerencsére ezt csak a színpad oldaláról látták, ott meg kisgyerekek nem voltak:-). Mindenesetre egy kicsit beszűkíttetem a gatyát a Krisna-völgyi fellépés előtt.
Az első bemutató volt a könnyebbik, az nagyjából zökkenőmentesen le is ment, csak az első kézenállásból dőltem ki. Nem baj, a Búcsúra csak jobb lesz. Utána volt vagy másfél óra szünetünk, azalatt átvettük a második bemutatót is. Abban is voltak bizonytalanságok, de a körülményekhez képest egész tűrhető volt. Mondjuk, ha a belső érzetem alapján azt mondom, hogy 80%-os volt. A 100% jelentené azt, amikor belülről úgy érzem, hogy nagyon ütős volt a darab, de persze videón visszanézve még így is elégedetlen magával az ember. Az ominózus piros gatyát itt már lecseréltem egy lángnyelvesre, sárga atlétával.
Mindegy, a show-biznisz része megvolt, szerencsére a harmadik, rögtönzött számra az idő-csúszás miatt már nem került sor, így mindhárman gyorsan haza is indultunk. Az én lányom már itt kint sírt, mert kikészült az egész naptól, gondolom Pannit is már várták a fiai. Mindkettőjüknek nagyon köszönöm a segítséget a bemutatókban. Többen meg is döbbentek, hogy nálunk minden tanár ennyire tud. Hát igen, gagyit nem árulunk!
Az Ananyagopi vezette Bollywood-csapat sem kisebb sikert aratott. Bár lámpalázasak voltak, és mindössze három hónapja gyakorolták együtt a darabokat, egész jól debütált az Atma Bolly Team. Búcsúra már rutinosabbak lesznek, és jövőre meg méginkább! A látvány hasznos dolog, a bemutatók után többen is odajöttek, hogy ez fáj meg az fáj nekik, mit tudok javasolni. Hát természetesen azt javasoltam, hogy jöjjenek az Atma Centerbe jógázni, itt nincs varázsütés, hanem keményen gyakorolni kell, meg kell ismerni az ászanák hatásmechanizmusát, és a testünk működését, ha igazán hatékonyan akarunk segíteni önnön bajainkon.
Most egy hétig szüneteltetem a bemutatókra való gyakorlást, mert szeretnék újra az Astanga-sorozataimra koncentrálni. A bemutató programok gyakorlása nagyon elvonja a figyelmemet, de persze majd a Búcsú előtti egy hétben megint előveszem, csiszolgatom még a koreográfiákat. Remélhetőleg Betti is helyrejön addigra, mert ő is látványos darabokat rakott össze, nem lenne érdemes lemaradni róluk. Addig is: practice, practice, practice... Mára éppen nem fotós képet teszek fel, ez a trombita-torkolat a kedvencem a vasárnapi fotók közül, de persze az egész albumot is megnézhetitek. A videókat még nem töltöm fel, lehet, hogy meg kell vágni őket:-).
A tegnapi Gregor Maehle-idézetet folytatnám, illetve hozzáfűznék egy-két dolgot, mert nem mindennel értek egyet vele:
"Anatómiai fókusz: a gerinc kapcsolódási pontjai
Az a rész, ahol a gerinc a fejjel összekapcsolódik (a nyakszirt) a gerinc fontos kapcsolódási pontjainak egyike. A továbbiak az utolsó nyaki csigolya (C7) és az első mellkasi csigolya (T1) találkozási pontja; Az utolsó mellkasi csigolya (T12) és az első lumbális csigolya (L1) találkozási pontja, valamint az utolsó lumbális csigolya (L5) és a keresztcsont (S1-5) ízesülése. A kereszcsont pedig oldalirányban ízesül a medencével, illetve a szakroiliakális (csípő-keresztcsonti, SI) ízületekkel kapcsolódik össze.
Ezek mind olyan területek, ahol a gerinc nagyobb mértékű stresszt kap. Ezeken a területeken olyan izom-kapcsolódások vannak, amelyek egymással ellentétes irányban dolgoznak, hogy nagyobb mozgási lehetőséget adjanak nekünk. Ezért fontos, hogy tudatosan dolgozzunk ezeken a területeken, és tartsuk tiszteletben a strukturális korlátaikat és érzékenységüket.
Ugyanakkor a hosszanti hasizmot (rectus abdominis) aktiválni kell, hogy rögzítsük az alsó bordákat és megakadályozzuk azok megnyílását. Ha az alsó bordák szétnyílnak, akkor ez hozzájárul a derék túlfeszítéséhez. A hasizom a szeméremcsontot is megemeli, és engedi, hogy a farokcsont befelé billenjen. Ez képessé tesz arra, hogy hosszú, nyújtott állapotban tartsuk a gerincet az összes pózban."
Na és most jövök én. Aki nem olvasta a tegnapi bejegyzést, annak javaslom, hogy fussa át, mielőtt belemerülnék a fejtegetésembe. Nos, én megértem, hogy Gregor Maehle és főleg a felesége, Monica Gauci a terápiás hatás szempontjából közelítik meg az Astangát, és ez így is van rendjén, illetve minden tanárnak elsősorban a terápiás hatást kell szem előtt tartania, amikor ászanákat gyakoroltat a tanítványokkal. A gerincproblémákkal, különösen a derék vagy a nyaki szakasz fájdalmával, illetve ugyanitt porckorong-degenerációkkal küzdő emberek számára teljes mértékben áll az, amit írnak.
Hozzá kell tennem azonban, hogy én hátrahajlítás-mániás vagyok, és meggyőződésem, hogy egészséges és megfelelően edzett gerinc esetén a legextrémebb hátrahajlítások sem okoznak problémát. Persze ez az oktató felkészülétségén múlik, hogy mennyire tudja megítélni, kit milyen mértékű hátrahajlításokba lehet veszély nélkül belevinni. Azonban azt badarságnak tartom, hogy a vállak hátragördítésétől "leblokkolódik a szívcsakra hátsó tölcsére", ha ezoterikusan akarok fogalmazni.
Én pontosan azt tapasztalom, hogy a legtöbb embernek előrelóg a válla, és nem tudja hátrahúzni a lapockáit, mivel gyenge a romboid-izma. A háti gerinc-szakasz nem nagyon tud hátrahajolni, így ha szép ívvel akarjuk összekötni a derék és nyaki szakasz hátrahajlítását, akkor a lapockákat maximálisan hátra kell húzni, és a vállakat is hátragördíteni. Szerintem kifejezetten szép, ha valaki jó nagy körben tudja mozgatni a vállait, és ez a légzés elmélyítését is elősegíti.
Való igaz, hogy a derekunkat nem szabad engedni összeesni, és ezért a felfelé néző kutyában is tartani kell az uddijána-bandhát, de azt nem hiszen, hogy a hasfal feszesen tartása által a bordákat vissza kéne fogni. Ha valóban teljes hátrahajlítást akarunk elérni, akkor a gerinc minden szakaszában, plusz a csípőben is ki kell használni a maximális hátrahajlítási lehetőséget.
A nyakra visszatérve, én sem szoktam erőltetni, hogy a fejet teljesen dobjuk hátra, főleg, mert a csuklyásizom görcsös megfeszítésével a nyaki csigolyák összetorlódnak. Ha valaki szédül, vagy megfájdul a feje a fej hátrahajlítástól, akkor jobb kihagyni. De egészséges nyakúak bátran csinálhatják, ha jólesik, mivel ez nagyon szükséges például a 3. sorozatos sáskapóznál. Egy dolgot kell megtanulni, és ez a nyaki és derék-szakaszra is vonatkozik, hogy a teljes hátrahajlítás előtt és közben teljesen meg kell nyújtani a gerincet, hogy a csigolyák között maximális legyen a táv, és ne nyomorítsuk össze a porckorongokat. Csak az lesz sikeres a hátrahajlításokban, aki ezt megtanulja.
"Pancsa: Úrdhvamukha-svánászana (felfelé néző kutyapóz)
Dristi: Homlok
Belégzéssel indítva a mozdulatot, egyenesítsük ki a karjainkat és vigyük előre a mellkasunkat, átgurulva a lábujjainkon, mígnem a talpak felfelé mutatnak. A rüsztöt nyomjuk bele a talajba, és fékként használva őket, akadályozzuk meg a karok előrehúzó hatását. Ennek a két mozdulatnak a kombinációja kihúzza és megnyújtja a gerincet.
Ahelyett, hogy hátragurítanánk a vállakat (ami közben a rombusz-izmok összehúzzák a lapockákat, és a szív mögötti terület lezárul). Tartsuk szélesen a lapockákat ez elülső fűrészizom (serratus anterior) segítségével, és húzzuk őket lefelé a hát mentén a széles hátizom (latissimus dorsi) segítségével. Ha hátragördítenénk a vállakat, akkor a mellkas előremozdulna, és büszkén kidomborodna, mint egy oroszláné.
Úgy képzeljük el a karokat, mint a hinta keretét, a vállakat a tengelyének, a mellkast pedig az ülésének. Hintáztassuk át a szívünket a karok között, hogy meg tudjuk hosszabbítani a gerincet. A legalsó bordák most előre és felfelé mozdulnak.
Az állunkat emeljük a mennyezet felé, és hosszan nyújtsuk meg a tarkót, miközben hátrahajtjuk a fejünket. Akiknek korábban sérült a nyaki gerinc-szakasza, azok kerüljék a fej hátrahajtását, és tartsák egyenesen a nyakukat,, és az orrhegyre nézzenek a homlok helyett. Ezzel megelőzhető a tarkó túlzott hátrafeszülése és összehúzódása. Azok a gyakorlók, akik több hátrahajlításra szorulnak, nézhetnek a szemöldökük közé. Ugyanakkor legyünk óvatosak, és ne korlátozzuk a hátrahajlítást csak a nyaki szakaszra!
Ezt a pózt gyakran összetévesztik a Hatha-jóga Bhudzsangászanájával (kobra-póz), és gyakran a két póz közötti átmeneteket is megfigyelhetjük. A felfelé néző kutya határozottan különbözik tőle. Amellett, hogy a karok egyenesek, a lábakat is megfeszítve és egyenesen tartjuk, olyannyira, hogy a térdek nem érintik a földet. A megfeszített lábak támasztják a derekunkat. Ha egyenesen tartjuk a lábainkat, akkor a nyújtást a csípőízület eleje felé visszük, és nyújtjuk a csípőhajlító izmokat, ami minden hátrahajlításnál szükséges. Fontos, hogy előremozduljunk a karjainkkal, és meghosszabbítsuk a gerincet, ahelyett, hogy a derékra terhelnénk mindent. Ha helytelenül végezzük, akkor ez a póz könnyen derékfájdalmat okozhat. Ha viszont helyesen végezzük, akkor enyhítheti a hátfájást, amit az íróasztal mellett, vagy az autós ülésben töltött hosszú órák idéztek elő.
A felfelé néző kutyapóz rendkívül fontos póz a sorozatban, mivel az első sorozatban gyakorlatilag ez az egyetlen valódi előkészítő gyakorlat a hátrahajlításokhoz. Mélyen meg kell tapasztalni minden egyes alkalommal, ahányszor megjelenik az egyes sorozatban, hogy felébresszük a gerincet a hátrahajlítókhoz. Inkább szánjunk rá több időt, végezzünk hosszú, mély belégzéseket, ahelyett, hogy röviden vennénk a levegőt és gyorsan belemegyünk, majd kimegyünk a pózból."
Eddig az idézet. Holnap szokás szerint egy kis anatómia, majd az én kommentjeim következnek.
Kata legutóbbi blogbejegyzése kapcsán merült fel a kérdés, hogy mi a fontosabb a jógában, a végcél, vagy a megtett út? Mert ugye mindannyian, akik jógázunk, vagy az önmegvalósítás bármilyen útjára ráléptünk, haladunk az úton (remélhetőleg). A védikus filozófia bármely folyamat esetében három elemet különböztet meg. Az első a szambandha, vagyis a személy, az út és a végcél kapcsolata. Ez nagyjából annyit tesz, mint rátalálni és rálépni az útra. A második az abhidhéja, vagyis maga a folyamat, a haladás az úton. A harmadik pedig a prajódzsana, vagyis a végcél, a tökéletesség. Mindhárom dolog fontos, de másképp. A szambandha azért fontos, hogy mindig tisztában legyél azzal, hogy rajta vagy-e az úton, vagy pedig éppenséggel letértél róla. A jóga nyilvánvalóan nagyon sok lehetséges utat tartalmaz önmagában, tehát ha most elkezdeném felsorolni, hogy milyen különböző jógatípusok vannak, akkor száznál előbb biztosan nem állnék meg.
Vagyis a szambandha elsődlegesen azt jelenti, hogy ki kell jelölnöd a célt, meg kell értened önmagad helyzetét a célhoz képest, és ez fogja meghatározni az utat, amit be kell járnod. Ha geometriailag, illetve időrendben képzeljük el, akkor a kezdőlépés, és a végcél az csak egy pont, míg az út maga egy hosszú szakasz. Ráadásul a jógában vagy a spirituális utakon igazából az embernek soha sincs az az érzete, hogy na, most célba értem, és hátradőlhetek, nincs már több cél előttem.
Vagyis, bár fontos magunk előtt tartani a célt, nehogy elveszítsük, és letérjünk az útról, de igazából az út, a haladás az úton sokkal inkább előtérben van, mivel az egy folyamatos dolgok. Persze az alapelvekről sem szabad sohasem megfeledkezni, és néha, amikor elkeseredünk, nem árt visszatekinteni arra, hogy honnan indultunk.
De a legnagyobb élmény az maga az út, a Tao, ahogy a kínai filozófia mondja. Kis jóindulattal a dharma szót is fordíthatnánk útnak, bár ez a kifejezős elsősorban egy dolog lényegi minőségére utal, de ez az, ami folyamatosan alakul, változik, ahogy haladunk előre az úton. Ha például egy varázsütésre ott lehetnénk, hogy képesek vagyunk megcsinálni a legnehezebb ászanákat, mesterien megy a pránájáma és a meditáció, akkor lemaradnánk azokról az élményekről, amelyek odáig elvezettek, és amelyek folyamatosan edzették, nemesítették a lelkünket.
A napi gyakorlás legfontosabb célja ugyanis az, hogy eddzük a lelkünket. Egy születésénél fogva hajlékony ember természetesnek veszi azt, amit mások csak nagy erőfeszítések árán érnek el. Ezért a hajlékony embernek is meg kell találnia a kihívásokat, mert csak a kihívások segítségével tudunk fejlődni. Mindenkinek más a kihívás, de a kihívásokkal való folyamatos szembenézés az, ami által nemesebbek, jobbak, tökéletesebbek leszünk.
Pattabhi Jois azt mondogatta: "Practice, practice, practice." Szerintem ennek a kijelentésnek a rejtett jelentésében benne van ez a három aspektus, amiről a fentiekben beszéltem, de mindhármat a gyakorlás, vagyis az úton való haladás szemszögéből nézzük. A szambandha az, ahonnan visszanézve elindultunk, a prajódzsana pedig a cél, ami mindig a szemünk előtt lebeg, de igazából sohasem fogjuk úgy tekinteni, hogy elértük, mert minél közelebb kerülünk hozzá, annál jobban kiteljesedik, és új dimenziók nyílnak meg benne.
Szóval akár csak az ászanánál maradva, ha valaki úgy gondolja, hogy már minden megy neki, és nem tud olyan nehéz ászanát kitalálni, amit nem tud megcsinálni, akkor jelentkezzen nálam magánórára, majd mutatok még egy-két lehetőséget.
Sokat írtam már arról, hogy mi a boldogság, és hogy a jógi belül keresi a boldogságot. Deazért legyünk praktikusak, egyikőnk sem egy olyan jógi, aki leül egy barlangban a Himalájában és szamádhiba esik, és így jól elvan, amíg már amúgy is elhagyná a testét, utána meg visszamegy a lelki világba. Ha valaki ebbe a kategóriába esik, akkor ne olvassa tovább ezt a bejegyzést, mellesleg ha valaki tényleg ilyen, akkor amúgy sem olvassa, mert a barlangban (még) nincs internet :-).
Szóval az ember társas lény, és bár a jóga célja kétségtelenül az, hogy elsődlegesen önmagunkkal rendezzük a kapcsolatot és haladjunk a tökéletesség felé, a másokhoz fűződő viszonyunk is nyilvánvalóan fontos szerepet játszik abban, hogy boldogok vagyunk-e, illetve az önmagunkról alkotott képet is jelentősen befolyásolja.
Sok ember ugye önmagával nincs harmóniában, mert úgy érzi, hogy a környezete elvárásokat támaszt vele szemben, amiknek ő képtelen megfelelni, és ez kudarcélményként rögzül benne. Mások ellenkezőleg, azért vannak konfliktusban a környezetükkel, mert úgy érzik, hogy az nem képes őket úgy elfogadni, ahogy vannak. Na mindegy, ha ezen túltettük magunkat, akkor még mindig ott van az a helyezet, hogy az ember különböző kapcsolatokat alakít ki az élete során (partnerkapcsolat, barátság, szülő-gyermek, stb.), sőt, vágyik is ezekre a kapcsolatokra, de sok esetben a kapcsolatokból nem csak öröm, hanem problémák is adódnak.
Első alapvetésként emlékeznünk kell arra, hogy lelki lények vagyunk, Krisna parányi részei, és lelki szinten igazából csak Vele tudunk olyan kapcsolatot kialakítani, ami tökéletesen boldoggá tud tenni bennünket. Minden más kapcsolat, amit más lelkekkel hozunk létre, eleve átmeneti, így nem adhat örök boldogságérzetet, illetve a parányi lelkek mind olyan mértékben korlátozottak, hogy nem képesek meg sem érteni igazán a másik vágyait, nem beszélve arról, hogy képesek legyenek kielégíteni azokat. Úgyhogy ezek után ne számítsunk felhőtlenül harmonikus kapcsolatokra itt az anyagi világban!
Nade térjünk vissza a hétköznapi élet talajára! Mi az, amit megtehetünk annak érdekében, hogy a kapcsolataink kielégítőbbek, tartósabbak és zökkenőmentesebbek legyenek? Néhány gyakorlati tippet szeretnék felsorolni, amelyeket ha nem is könnyű megvalósítani, de már az is segít, ha emlékezünk rájuk, mert akkor a konfliktusok idején nem a partnert fogjuk hibáztatni.
1. No expectations. Vagyis magyarul, ne legyenek hamis elvárásaid! Ezt az elvet Vishvananda Swamimondogatta folyamatosan jógaóra közben Rishikesh-ben, és igaza is volt, mert én oktatás közben is azt vélem felfedezni, hogy amikor a gyakorlónak hamis elvárásai vannak önmagával vagy az oktatóval szemben, akkor gyakrabban éri csalódás, mintha arra nyit, hogy mit kaphatna most ebből a gyakorlásból. Hasonlóképpen, ha a kapcsolatainkban szüntelen elvárásokat támasztunk a partnerrel szemben, például elvárjuk, hogy ő alkalmazkodjonhozzánk folyamatosan, akkor a kapcsolatból kiveszik az önkéntesség spontaneitása, és még akkor sem leszünk elégedettek, amikor beteljesülnek az elvárások, mivel azt természetesnek fogjuk venni. Vagyis a szantósa a gyakorlatban azt jelenti, hogy érjük be minél kevesebbel, mert akkor ha többet kapunk, akkor azt mind bónusznak fogjuk értékelni.
Ez nyilvánvalóan nem működik egyoldalúan egy önző partnerrel szemben, sőt, ilyenkor hagyjuk az illetőt ránk telepedni és kihasználni bennünket, ami szintén nem vezet harmonikus kapcsolatokhoz. Tehát a partnert is inspirálni kell ennek az elvnek a gyakorlására.
2. Accountability. Vagyis számonkérhetőség. Azt látom, hogy manapság egyre erősödik az a tendencia, hogy az emberek egyre kevesebb felelősséget vállalnak a kapcsolataikban. Egy kapcsolatban mindig vannak kölcsönös megállapodások, kölcsönös kötelezettségek, amit a partnerek vállalnak. Ha például egy munkahelyen nem azt csinálod, ami a munkaköri elírásban szerepel, akkor a kapcsolat megszakadhat. Természetesen ha a munkaadópl. nem fizet, akkor is. És minden más kapcsolatnál is ugyanúgy fontos az, hogy legyünk hűek ahhoz, amit vállaltunk benne. Ugyanis ha elmulasztjuk a vállalásainkat, akkor a partner joggal azt gondolja, hogy nem tartjuk fontosnak a vele való kapcsolatunkat, és a saját kényelmünket előtérbe helyezzük.
3. Trust. Vagyis bizalom. Azt szokták mondani, hogy a bizalmat nagyon nehéz kiérdemelni, de nagyon könnyű elveszíteni, dominánsan a fenti két tényező miatt. Az emberben persze van egy kezdeti bizalom, amit az optimista emberek minden kapcsolat kezdetén megelőlegeznek a másiknak. Ennek azonban meg kell szilárdulnia, és nem azáltal, hogy az elején nagyon pedálozunk, utána meg hátradőlünk, mintha már magától értetődő lenne a kapcsolat. Az őszinte embereknek általában könnyebb dolguk van a tartós kapcsolatok kiépítésénél, míg a képmutató emberek inkább csak a felszínes kapcsolataikat tudják sikeresen fenntartani, amelyekhez ráadásul mindkét félnek valamilyen érdeke is fűződik.
A bizalom a belső értékeken alapul, és azon, hogy kölcsönösen szeretnénk adni a másiknak, anélkül, hogy elvárnánk a viszonzást. Ha nem lenne bizalom egy kapcsolatban, akkor nem hinnénk el a másik kijelentéseit, és állandóan nyomoznánk utána, ami szerintem már eleve egy kapcsolat halála. Persze akkor is csúnya véget ér a kapcsolat, ha az egyik fél visszaél a másik bizalmával, de abban az esetben ismét a 2. pont lép érvénybe.
Ha ezt a három pontot az emlékezetünkben tudjuk tartani, és megpróbáljuk kultiválni a kapcsolatainkban, akkor minden kapcsolatunk sokkal gyümölcsözőbb lesz, és könnyebben meg fogjuk találni a belső békét.
A napokban visszaköszönt ez a kifejezés, amit már több jógaoktatótól hallottam, sőt, én magam is szoktam hangoztatni, na meg persze alkalmazni is próbálom, mégpedig az, hogy "Ne vedd magad túl komolyan!" Mások szerint is van humorérzékem, és tényleg nem szeretem elkomolykodni a dolgokat, ami persze nem azt jelenti, hogy komolytalanul állnék hozzá a jógához vagy hagynám, hogy mások nagyon ezt tegyék. Ugyanakkor ne essünk a másik végletbe sem, a nevető-jógát nem tartom túlzottan komoly dolognak, bár lehet, hogy egyeseken segít, mint például az Osho-meditáció is (hehehe).
Szóval, nagyon sokszor látom, hogy az ember önközpontúvá válik, és túldimenzionálja annak a jelentőségét, amit csinál. Jó, oké, erre én is hajlamos vagyok, most éppen K4Y-szindrómában szenvedek, és ezért úgy gondolom, hogy mindenkinek jógáznia kell, de amúgy tényleg azt gondolom! Azt viszont nem gondolom, hogy mindenkinek kizárólagosan nálam kellene jógáznia, mert itt kapja a legjobbat, itt tanul a legtöbbet, az én stílusom a legtökéletesebb satöbbi.
Én már így is elégedett vagyok azzal, hogy ennyi sikerem van, mert Pattabhi Joisnak, Krishnamacharyának és BKS Iyengarnak ez egész életébe tellett, ma meg már, hála a tömegkommunikációnak, az internetnek és a fészbúknak, az embert pár év alatt megismerik, és persze le is írják, ha nem nyújt minőséget. Manapság a piac határozza meg a portékát, ha olyat tudsz adni, amire van kereslet, akkor boldogulsz, ha nem, akkor legfeljebb nagyon komolyan veheted magad, és lenézheted a többieket, hogy nem ismerték fel a nagyságodat. Persze ez rajtad kívül nem sok mindenkit fog érdekelni.
Na mindegy, térjünk vissza a témánkra. Miből fakad ez a hajlam? Természetesen a hamis egóból, hiszen (szinte) istennek gondoljuk magunkat, de ha esetleg ehhez még hiányzott egy kis izom innen-onnan, vagy nem voltunk elég trendik, akkor az astanga ezt megadja! Superhero testalkat, egy-két titokzatos idézet a Jóga-szútrából és máris megvan a jógaisten-imidzs! Egyesek még a nyomaték kedvéért magukra tetováltatnak egy-két Ómot vagy lótuszt, és roppant módon komolyan veszik magukat!
Persze a külsőségek az egy dolog, és nem csak a megjelenésre gondolok itt, hanem akár arra is, hogy hogyan néz ki a gyakorlása az embernek kívülről. Ettől még nem feltétlenül kellene, hogy halálosan komolyan vegyük magunkat! A hamis egóval az a baj, hogy az ember saját magát gondolja a cselekvőnek, és ha valamit sikerült megcsinálnia, akkor várja érte az elismerést. Sőt, a tragédia ott kezdődik, amikor elvárja az elismerést, és nem kapja meg. Vagy nem annyit, amennyit remélt! Ha meg azt látja, hogy valaki más kapja az elismerést, akkor aztán végképp feháborodik, és mindent megtesz azért, hogy a másikat gyökérig lehúzza.
Azt szokták mondani, hogy ilyen a magyar mentalitás, de ez máshol is így van. Úgyhogy egy megoldás marad: ne vedd magad túl komolyan! Ez a szantósa, vagyis elégedettség gyakorlásának egyik formája. Így, ha nem tudsz megfelelni a saját elvárásaidnak az adott pillanatban, akkor nem fogsz elkeseredni, viszont, ha túl jól sikerül valami, akkor nem fogod elragadtatni magad, hogy mekkora sztár vagy. Krisna is ezt mondja a Bhagavad-gítában, hogy a bölcs nem bánkódik a kudarc felett és nem ujjong a siker felett, hanem mindig kiegyensúlyozott marad.
Aki ismer engem, az tudja, hogy szarkasztikus, néha gúnyosan maró a humorom, de ezt magammal szemben is alkalmazom, illetve nem sértődök meg, ha mások is rám pirítanak egy-egy beszólással. Jobban bírom az őszinte, szókimondó beszédet, mind a mézesmázos hátbaveregetéseket, miközben az illető legszívesebben kést döfne a bordáim közé. Az őszinteség mindennél többet ér, és a tartalmas emberi kapcsolatok alapja. De azt azért hozzá kell tennem a gyengébb idegzetűek kedvéért, hogy sohasem bántásból, és remélhetőleg nem irigységből táplálkoznak a megjegyzéseim, hanem csak és kizárólag a jobbítási szándékból, mert hiszek önmagamban és hiszek másokban is, hogy képesek paradigmát váltani, és komolyan venni az életüket (amellett hogy nem veszik túl komolyan magukat). Szóval, állj komolyan a feladathoz, de ne vétsd el a célt!
A probléma csak akkor keletkezik, amikor az illető nem veszi a lapot. Sajnálattal kell megállapítani, hogy ez a legtöbbször azt jelzi, hogy telibe találtunk, de hát sokszor az ember nem áll készen arra, hogy szembeállítsák a saját hibáival, és inkább a másikra támad. Volt egy ilyen mondása Csánakja Panditnak: upadésó hi múrkhánám prakópája na sántajé, magyarul, ha egy ostobát oktatni próbálsz, akkor felháborodik és rád támad. Tehát ha valaki tanítói szerepre vállalkozik, akkor erre fel kell készülnie. És mivel a tanárnak az a felelőssége, hogy minden körülmények között, a tanuló korlátainak figyelembe vételével vezesse a tanulót előre, néha bele kell törődnie, hogy a kapcsolatukban is vannak korlátok, és vannak "tabu" területek. A jó kapcsolat alapja a bizalom, amit nem könnyű kivívni, de nagyon könnyű elveszíteni. Ez persze minden más kapcsolatra is vonatkozik, de arról majd egy későbbi blogbejegyzésben.
Addig is maradok annál, hogy mindenkinek azt adok, amit tudok, és remélem, nem bántok meg senkit a rizsámmal. Ha pedig igen, akkor fejet hajtok, és befogom. Mellesleg nekem az az elvem, hogy nem az a jóakaróm, aki agyba-főbe dícsér, hanem az, aki kritizál, mert annak mindig van alapja. Persze nem kell azért totál negatívvá és depresszióssá válni, de ha elég erős a jellemünk, akkor a szidástól többet fejlődünk, mint a bíztatástól. Persze ez utóbbira is szükség van, legalább az embernek azt kell éreznie, hogy elfogadják. WE ARE ONE YOGA FAMILY. Keblemre, barátaim!
Lassan el kell kezdenem az Agni-jóga oktatói tanfolyam jegyzeteit írogatni. Az elméleti rész alapja Szvátmáráma műve, a Hatha-jóga Pradípiká lesz. Jelenleg a történettudomány a 14. századra teszi a keletkezésének időpontját. A mű 282 slókából (szanszkrit versből) áll, amit négy fejezetre osztott a szerző. Az első fejezet az ászanálkkal foglalkozik, a második a pránájámával, a harmadik a múdrákkal és a negyedik a szamádhival. Úgyhogy a közeljövőben néhány ezzel kapcsolatos blogbejegyzés szenvedő alanyai lesznek a kedves olvasók. A következő angol kiadást használtam alapul a fordításokhoz: Pancam Sinh Rai Bahadur Srisa Chandra Vasu: The Forceful Yoga, Motilal Banarsidass, Delhi, 2004.
Dicsőséget Ádináthának (Sivának), aki kifejtette a hatha-jóga tudományát, ami lépcső gyanánt vezeti a gyakorlót rádzsa-jóga magasabb szintjei felé.
Sivát tartják a hatha-jóga tudomány atyjának, aki megtanította azt az emberiségnek. Ezt a nézetet a Gheranda-szamhitá is osztja (2.1-2.), mely szerint az Úr Siva 8 400 000 ászanát pbált ki, és ebből 84-et emelt ki. Gheranda Muni szerint e 84-ből csupán 32 hasznos az emberiség számára. Ugyanakkor Siva a Nátha hagyomány eredetének is tekinthető, hiszen a következő versben felsorolt mesterek (főleg Matszjéndranátha és Górakhnátha) a Nátha tradíció (ami szanszkritül fenntartót jelent) híres gurui voltak.
Fontos még megérteni az astanga-jóga, a hatha-jóga és rádzsa-jóga elnevezések közötti kapcsolatot. Az astanga-jóga mindkettőt magában foglalja, míg a hatha-jóga főként az alsóbb lépcsőfokokat (ászana és pránájáma) emeli ki a jóga lépcsőjéből, míg a rádzsa-jóga (királyi jóga) dominánsan az utolsó három lépcsőfokra (dháraná, dhjána és szamádhi) építkezik. Nyilván minden jóga célja a rádzsa-jóga, a hatha-jóga gyakorlói viszont fontosnak tartják az alapok (ászana és pránájáma) megfelelő elsajátítását, mivel az könnyebben elvezet a rádzsa-jóga magasabb szintjeire. A ha-tha szóösszetétel a nap és a hold-energiákra vonatkozik, amelyek az ídá és pingalá-nádíkban (energiavezetékekben) keringenek), és a hatha-jóga gyakorlatainak célja a harmónia megteremtése ezen energiák között.
A szanszkrit versek után, amelyeket fonetikus átírással közlök, vastag betűvel szedtem a versek fordítását, majd normál betűvel magyarázatokat fűztem hozzá.
pranamja srí-gurum nátham szvátmáráména jóginá
kévalam rádzsa-jógája hatha-vidjópadisté /2/
Jógi Szvátmáráma, miután először tiszteletét ajánlotta gurujának, Srínáthának, elmagyarázza a hatha-jógát, amely csupán előkészület a rádzsa-jóga eléréséhez.
A mű szerzője Jógi Szvátmáráma (a neve azt jelenti, hogy az, aki a saját önvalójában leli örömét; szva - saját, átmá - önvaló, áráma - aki boldogságot tapasztal). Mint ahogyan a védikus kultúrában szokásos, mielőtt mondanivalójába kezd, felajánlja a tiszteletét a gurujának, akitől e tanítások származnak, és az áldását kéri, hogy a törekvése sikerrel járjon.
A sokféle vélemény nyomán fakadó sötétség okán az emberek képtelenek megérteni a rádzsa-jógát. Együttérzésében Szvátmáráma összeállította ezt a Hatha-pradípikát, hogy eloszlassa ezt a sötétséget.
A védikus irodalom (és azon belül a jóga-írások) célja az, hogy a bennük rejlő tudás által szétoszlassák a tudatlanság sötétségét az emberiség fejében. Ez a vers megmagyarázza a mű címét, ugyanis a pradípiká kifejezés lámpást, mécsest jelent, amely eloszlatja a sötétséget.
Matszjéndra, Góraksa, és a többi [guru] ismerte a hatha-vidját, és az ő kegyükből Jógi Szvátmáráma is tőlük sajátította azt el.
A vidjá kifejezést tudást, tudományt jelent. A vers egy fontos elvet emel ki: a mester és tanítvány kapcsolatában a tanítványnak elégedetté kell tennie a mestert a törekvésével és a szorgalmas tanulással, mert a valódi tudás a mester áldásából nyilvánul meg a tanítvány szívében.
A korábbi időkben a következő sziddhák (megvilágosult mesterek) léteztek:
1. Srí Ádinátha (Siva)
2. Matszjéndra
3. Sábara
4. Ánanda
5. Bhairava
6. Csaurángí
7. Mína
8. Góraksa
9. Virúpáksa
10. Bilésaja
11. Manthána
12. Bhairava
13. Sziddhi
14. Buddha
15. Kandhadi
16. Kórantaka
17. Szuránanda
18. Sziddhipáda
19. Csarpati
20. Kánérí
21. Púdzsjapáda
22. Nitjanátha
23. Nirandzsana
24. Kapálí
25. Bindunátha
26. Kákacsandísvara
27. Alláma
28. Prabhudéva
29. Ghódácsólí
30. Tintini
31. Bhánukí
32. Náradéva
33. Khanda
34. Kápálika stb.
A sorrend vélhetőleg nem teljes, és ha mindegyik megelőző mesterre egy emberöltőt számítunk (50 év, bár az esetüknben ez sokkal több is lehetne), akkor ez már 1700 évet jelent, tehát ez a tudomány ilyen formában minimum az i.e. 3. században létezett, de persze a mű tanulásga szerint már az univerzum kezdete óta birtokolja az Úr Siva.
itjádajó mahásziddhá hatha-jóga-prabhávatah
khandajitvá kála-dandam brahmándé vicsaranti té /9/
Ezek és a többi mahásziddha (nagymester) az idő korlátait áttörvén a hatha-jóga ereje által, még most is az univerzumban vándorolnak.
A jóga meghosszabbítja az életet, egy tökéletességet elért, felszabadult mester esetében akár nagyon hosszú időre is, és a vers tanulsága szerint ezek a mesterek azóta is, több ezer éve az univerzum különböző pontjain találhatóak. Még ha nem is feltétlenül a fizikai testük konzerválása által maradtak életben, de a tanaik folrmájában mindenképpen, hiszen a Hatha-jóga Pradípiká az ő tanításaik összegzése.
A felső képen látható módon (itt most nem közlöm), a kezdők hosszabb távolságra tehetik a kezüket és a lábukat egymástól a csaturangában, hogy amikor leereszkedünk, akkor a vállak a tenyerek fölé essenek. A tapasztaltabb gyakorlók törekedhetnek arra, hogy az alkarjuk függőleges helyzetben maradjon, a könyököket pontosan a csuklók felett hagyva, miközben leeresztik a testüket. Amikor a felfelé néző kutyába mozdulunk, akkor arra törekszünk, hogy a vállak a csuklók fölé kerüljenek. Oldalról nézve az alkarnak merőlegesnek kell lennie a földhöz képest."
Akkor először egy pár részletet a hátraugrásról. A hátraugrásnál az alapelv röviden az, hogy a súlyt minél jobban a tenyerek fölé kell vinni, miközben megemeljük a súlypontot. A súlypontot minél tovább a tenyerek fölött kell tartani, és minél lassabban kitartva leereszteni, hogy a lábunk lehetőleg hangtalanul érkezzen a talajra. Most bemutatok néhány lehetőséget erre:
1. Kezdő változat: Ha hajlékony a derekunk, és hosszú a hamstringünk, akkor az úrdhva-uttnánászana pózban is bele tudjuk nyomni a tenyereinket a földbe. Ha viszont nem, és csak az ujjhegyek érnek le, akkor hajlítsuk be egy kicsit a térdünket, mielőtt hátraugrunk, hogy rá tudjunk támaszkodni a tenyerekre, és döntsük előre a felsőtestet, hogy a testsúly a tenyerekre kerüljön. Eleinte nehéz csak izomerővel felemelni a lábakat a talajról, úgyhogy rugaszkodjunk el a talpainkkal, és emeljük fel a csípót a tenyerünk fölé, függőleges háttal. A térdek lehetnek továbbra is behajlítva, és a mellkas közelében. Itt tartsuk meg egy pillanatra, majd egyenesítsük ki a lábainkat vízszintes helyzetbe, és lassan ereszkedjünk hátra deszkapózba (szantólászana), majd le csaturangába.
2. Középhaladó változat: Induljunk el az előbbiekhez hasonlóan fölfelé, minél kevésbé hajlítva a térdet a hátraugrás előtt, és minél kevesebb lendületet adva a lábakkal. A lábakat, ha tudjuk, vigyük fel egészen függőleges helyzetbe, kézenállásba, és ha lehet, akkor egyenes térdekkel vigyük fel őket. fent álljunk meg egy pillanatra, közben tartsuk vissza a levegőt. ismét eresszük le a lábakat nyújtott térddel vízszintesig, majd engedjük le, lefelé néző kutyába érkezvén. Innen eresszük le a csípőt vállmagasságba (deszkapóz), majd hajlítsuk a könyökünket, és érkezzünk csaturangába.
3. Haladó változat: Itt már törekedjünk arra, hogy lehetőleg lendület nélkül, csupán súlypont-előretolással és a törzs izmainak, valamint a bandháknak a segítségével emelkedjünk fel kézenállásba. Nyomjuk a tenyereket a talajba, majd emelkedjünk lábujjhegyre, a tenyereket folyamatosan a talajba nyomva és a térdeket nyújtva tartva, emeljük fel a lábakat kézenállásba. A törzset kimerevítve, és némileg hátraíveltetve, hajlítsuk a karokat lassan vállban a törzshöz képest, miközben a vállakat előrevisszük. Minél lassabban ereszkedjünk le, ha nagyon jó bandha-kontrollunk lesz, akkor talán meg is tudjuk állítani a lábak esését a levegőben (planché pushup pozíció), és hangtalanul érkezünk deszkapózba, majd csaturangába.
A deszkapóz nagyon fontos dolog, mert itt rögzítjük a törzset vízszintes helyzetben, és az alkart függőlegesben. Maehlétől eltérnék annyiban, hogy szerintem nem csak az alkarnak kell függőlegesnek lennie a csaturangában, hanem a felkarnak is vízszintesnek, vagyis a váll és az egész törzs a könyök magasságában van, és nem néhány centire a talajtól. A túl mélyre leeresztett csaturanga rossz beidegződéssé alakulhat, ami meg fogja nehezíteni a helyes vinyásza későbbi elsajátítását. A gerinc tehát a csaturangában is vízszintes, a talp függőleges, és a lábakkal kompenzáljuk az alkar és a talp hossza közötti különbséget. A deszkapózban ugyanez van, és amikor innen leereszkedünk a csaturangába, akkor előbbre visszük a vállakat.
Fontos, hogy a tenyértövektől az ujjak alatti párnák felé vigyük a terhelést, azokat erőteljesebben belenyomva a talajba. Ugyanúgy, a hangtalan leérkezés nem azért fontos, mert "gizda", hanem azért, mert ha döndülve csapódik a láb, akkor a lábujjpercek sérülhetnek.
Jó régen csináltam már a 3. sorozatot, vagy két hétig elsősorban a bemutatóra koncentráltam, úgyhogy most a szekérfesztivál után adtam magamnak egy hét szabadságot a készülődés alól, és ezen a héten a sorozatokra koncentrálok. Persze a bemutatóban is sok kartámaszos meg kézenállásos elem volt, de azért az más, amikor az ember módszeresen, a sorozatnak megfelelő sorrendben halad végig az ászanákon és a vinyászákon. 
Május-júniusban azt hittük, itt az özönvíz, meg a világvége, de most júliusban végre kisütött a nap, és 35 fok van stabilan! Ilyenkor részint a meleg miatt, részint a szabadságolások miatt kiritkul egy kicsit az órák látogatottsága, és persze az átlagember már a tömegközlekedésre felülve is a megszokott atmás klímába ütközik, 70%-os pára, állott levegő, masszív hónaljszag. 
