A majúrászana mitológiája

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Pincsha-majúrászana (pávatoll-póz) és majúrászana (pávapóz)

A majúra pávát jelent. A pávákról azt tartják, hogy immunisak a kígyómarásra és más mérgekre, és ez a tulajdonság a következő mítoszon keresztül köti őket össze Sivával.

Amikor a dévák és a démonok kiköpülték az okozati óceánt, hogy megkapják a halhatatlanság nektárját, megjelent a világot elpusztító nagy méreg, a Kalakuta. Mivel az egész világot pusztulással fenyegette, a dévák megkérték az Úr Sivát, hogy szippantsa fel, mivel tudták, hogy sohasem utasít vissza semmilyen kérést. Amikor a mérget a szájába vette, a felesége, Umá hátulról odalépett hozzá, és megszorította a torkát, hogy ne nyelje le és ne haljon meg. Így a méreg a torkában maradt, és kékre festette azt, azért kapta a Nilákantha (kéktorkú) nevet. Mivel a páva is kék torkú, a Szkanda Purána Majúrésának és Majúrésvarának is nevezi, mindkettő név azt jelenti, hogy „a pávák Ura”

Ennek megfelelően, a majúrászanáról és a pincsha-majúrászanáról is azt írják, hogy képes eltávolítani a méreganyagokat a hasi szervekből, és meggyógyítja a hasi betegségeket, mint például a bél- és gyomorfekélyt.

A páváknak további jelentőséget is tulajdonít az indiai mitológia. A Majúra nevű pávát a mítikus sas, Garuda fiának tartják, aki a tollaiból teremtette őt. A Szkanda Purána szerint Garuda odaadta Majúrát az Úr Szkandának, hogy járműként használja, amikor kinevezték a mennyei hadsereg tábornokává. Így az Úr Szkanda egyik neve Majúrakétu, ami azt jelenti, hogy „pávás zászlajú”. A páva Szaraszvatí Déví, a tanulás, művészetek és a beszéd istennőjének járműve (váhanája) is."

A tittibhászana mitológiája

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Tittibhászana (bogárpóz)

A tittibha bogarat jelent. Amikor felvesszük ezt a pózt, úgy nézünk ki, mint egy bogár, mely kitárta a szárnyait. A Katha Sarit Sagarában olvashatunk egy pár tittibháról, akik a tenger mellett éltek. Eljött a tojásrakás ideje, és a nősténybogár azt javasolta, hogy költözzenek máshová, mert a tenger bármikor elmoshatja a tojásaikat. A hím tittibha azonban nem volt hajlandó költözni, és biztosította a nőstényt, hogy bármi is történik, ő majd megoldja. Amikor a tenger meghallotta ezt a büszke beszédet, akkor úgy döntött, hogy megleckézteti a tittibhát és elmossa a tojásait. A nőstény siránkozása cselekvésre késztette a hímet, és összehívta a rokonait, majd elmondta nekik, hogy milyen sérelem érte a tenger részéről. A tittibha klán úgy döntött, hogy továbblép az ügyben, és kérelmet küldött Garudának, az összes légi állat királyának. Garuda felvállalta a közbenjárást, és megközelíti az Úr Visnut, aki az óceánban lakott. Az Úr Visnu, mivel mindig hátasállata, Garuda pártját fogja, megfenyegette a tengert, hogy elégeti, és így a tengernek vissza kellett vinnie a tojásokat a partra.

Ugyanebben a szövegben olvashatunk egy találkozásról a Mandavisarpiní nevű tetű és egy Tittibha nevű bolha között. Mandavisarpiní pazar életet élt a király ágyában, és mivel csak éjszaka és titokban csipkedte a királyt, nem találták meg. Ekkor megjelent Tittibha és osztozni akart Mandavisarpinível királyi gazdáján. Bár eleinte nem örült Tittibha érkezésének, Mandavisarpiní végül beleegyezett Tittibha odaköltözésébe, mivel az sohasem szívta egy király vérét. Mandavisarpiní megengedte Tittibhának, hogy maradjon, de azzal az egy feltétellel, hogy sohasem csípi meg a királyt úgy, hogy felébredjen. Tittibha azonban nem bírt uralkodni magán, és amint a király az ágyába feküdt, elkezdett lakmározni a véréből. Reggel a király arra utasította a szolgáit, hogy kutassák át az ágyat. Mandavisarpinít meg is találták és megölték, Tittibha azonban elmenekült."

Jogod van az álmaidhoz!

Ezt a bejegyzést azoknak küldöm, aki elhitték, hogy nem képesek az Ashtanga második sorozatot gyakorolni, azért, mert valaki elhitette velük, vagy mert meggyőzték magukat, vagy pedig eleve nem is álmodtak róla, hogy valaha is megpróbálhatják. De különösen azoknak ajánlom a figyelmébe, akik már átestek a tűzkeresztségen valamelyik szerdai órámon vagy valamelyik workshopon, Ashtanga Hell-en stb., hiszen már számtalanszor elővettük a kettes sorozatot, és sokan ki is próbálták. És tudják, hogy semmi ördöngősség nincs benne, ugyanúgy, mint az egyes sorozatban. Szóval ha elhittétek, hogy tilos, káros, veszélyes, nem szabad, illegális, ellene megy a tradíciónak, és "no benefit", ha valaki túl korán elkezdi gyakorolni a második sorozatot, akkor most ide hallgassatok! És nem más mondja ezt, mint Gauranga Das, a Rebel jógi, aki egy év első sorozat-gyakorlás után kezdte el a második sorozatot, és akit Manju Jois még a harmadik sorozaton és végigengedett Mysore-gyakorláson, méghozzá két évvel ezelőtt, szóval remélhetőleg tudom, hogy miről beszélek.

Két történetet szeretnék elmondani. Az első Krishnamacharyáról szól, aki a mysore-i király palotájában nyitotta meg jógasáláját, és a szanszkrit iskola diákjait tanította jógázni. Pár hónap gyakorlás után már bemutatóra küldte a tanítványait, és a pózok listáját csak közvetlenül bemutató előtt adta oda a tanítványoknak. A tanítvány kötelessége volt, hogy mindhárom sorozat pózait tudja, és ha rajta volt a listán, akkor közönség előtt be kellett mutatnia, akkor is, ha előtte még nem gyakorolta sohase, csak a többi fiútól látta, ahogy csinálják. Pattabhi Jois és B.K.S Iyengar is részt vettek ezekben a bemutatókban, és lám, semmi bajuk nem lett a haladó pózoktól! Mire hát akkor a nagy óvatoskodás? A jóga az jóga, ha meg tudod csinálni apózt, akkor megcsinálod, ha meg nem, akkor addig gyakorlod amíg meg nem lesz. Krishnamacharya az a guru volt, aki nyomta a tanítványokat előre, és mindent megtett, hogy a maximumot kihozza a tanítványaiból a lehető legrövidebb idő alatt. Tudta ugyanis, hogy a Sors útjai kifürkészhetetlenek, és nem mindenkinek adatik meg az a jó szerencse, hogy éveken, évtizedeken keresztül tanulhat majd tőle.

A másik történet a Csigáról szól, aki egyszer biciklire ült az erdőben, és elkezdett tekerni. Amikor a Róka meglátta, akkor rákiabált: "Hé te csiga! Mit csinálsz?" "Biciklizek!" "De hát te nem is tudsz biciklizni!" "Ja téényleg!" - Bumm. Ha egy tanár azt mondja a tanítványának, hogy nem képes gyakorolni a kettes sorozatot, akkor az a tanár nem jár Krishnamacharya nyomdokaiban. Számomra a jóga arról szól, hogy visszaadjuk az emberek önbizalmát, a hitet önmagukban, az álmaikban, és nem az egyik mentális rabságból a másikba kergetjük őket, melyben még levegőt sem mernek venni a szájukon keresztül óra közben, mert az "nem autentikus". Ha pedig valakinek nincsenek álmai, nincsenek ambíciói, akkor adni kell neki! A hernyó csak csúszni-mászni tud, és ha egyik helyről felvesszük, egy másikra letesszük, akkor teljesen kiszolgáltatott helyzetben van. Egy igazi tanár viszont pillangót nevel belőle, amely képes szabadon szárnyalni, és mindenkit gyönyörködtetni a szépségével és a táncával.

Senki sem úgy lépett be az első Ashtanga-órájára, hogy meg tudta csinálni a vinyászát, a lótuszt, a szuptakúrmászanát vagy a marícsjászana D-t. De mivel gyakorolta, megtanulta. És ha egy egészséges ember még egy év után sem képes normálisan vinyászázni vagy nem jegyezte meg a gyakorlatok sorrendjét, akkor vagy a tanár nem figyel oda megfelelően, vagy pedig a gyakorlónak nincs ambíciója. Ha valaki egész életében az első sorozatnál akar maradni, az természetesen megteheti, én azonban garantálom, hogy nem fog egész életében Ashtangázni. Az elme ugyanis fejlődésre, dinamizmusra vágyik, és csak a zombik tudják egész életükben ugyanazt a sorozatot csinálni minden nap. Szóval aki feladta a vágyat, hogy elkezdje a második sorozatot gyakorolni, az előbb-utóbb fel fogja adni az egész Ashtanga-gyakorlást is. 

Elismerem, van egy-két nehezebb póz a második sorozatban is, például a kapótászana, a karandavászana, vagy a dvipada-sírsászana. De ettől eltekintve egy egészséges, legalább egy éve gyakorló ember általában a pózok 80%-át végre tudja hajtani, a többi pedig gyakorlás kérdése, mint ahogyan az első sorozatnál is.

Minden vonat két sínen közlekedik, és ilyen az Ashtanga is. Az egyik sín az első sorozat, a jóga-csikitsza, ami megtisztítja a fizikai testet a betegségektől és a szennyeződésektől. A másik sín a második sorozat, a nádí-sódhana, amely megtisztítja az energiavezetékeket, az idegrendszert és az elménket, és így felkészít a jóga magasabb ágaira is. Aki csak egy sínen akar haladni, az instabil lesz a gyakorlásában, és előbb-utóbb a sok sérülés vagy a motiváció hiánya miatt ki fog ábrándulni az Ashtangából. Ha tehát ezt el akarjuk kerülni, akkor érdemes minél előbb belekezdeni a második sorozat gyakorlásába is. 

Én legalábbis szívesen tanítom, lassan már két éve. De a gyakorlók a részvételükkel szavaznak, így ha úgy néz ki, hogy nincs kereslet a második sorozatra, akkor én is inkább valamilyen más óra tartásába fektetem az energiámat, mert a lovat el lehet vinni a vízhez, de nem lehet rákényszeríteni, hogy igyon. Én is csak azt tudom tanítani, amire igény van. A többi pedig legfeljebb egy szép kép marad a falon, egy álom, amiről nem is hisszük el, hogy valaha elérhetjük. Ezzel pedig nem csak az a baj, hogy megfosztjuk magunkat egy csomó kedvező hatástól, tapasztalattól és felismeréstől. Az a baj ezzel, hogy ha hagyjuk, hogy valaki egyszer is meggyőzzön arról, hogy feladjuk az álmainkat, akkor máskor is meg fogjuk ezt engedni, és így végül boldogtalanul halunk meg, mert nem mertünk álmodni, és nem mertük elhinni, hogy az álmaink valóságosak, és soha nem tettük meg azt, amit kellett volna azért, hogy az álmaink ténylegesen meg is valósulhassanak. Persze mindenki maga dönti el, hogy mi az, ami boldoggá teszi, és mi az, ami szabaddá teszi. Én továbbra is fogom gyakorolni mind a hat sorozatot, nem törődve azzal, hogy ki mit monda hátam mögött, hiszen az én álmaim azok csakis rám tartoznak, és senki nem akadályozhat meg abban, hogy megvalósítsam őket.

A gondolatolvasás képessége

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"3.19. pratjajaszja para-csitta-gjánam

pratjajaszja – az elme tartalmának; para – egy másik; csitta – elme; gjánam – tudás.

Ha valaki gondolataira irányítjuk a szamjamát, akkor az egész elméjét megismerjük.

Ha valaki gondolataira irányítva gyakoroljuk a szamjamát, akkor megismerhetjük az egész elmeműködését, amely azt a gondolatot létrehozta. Azt az elképzelést használjuk itt, hogy a mikrokozmosz visszatükröződik a makrokozmoszban, és vice versa. Egy gondolatot mindig megszínez a személyiség vagy a feltételekhez kötöttség (vászaná), amely létrehozta. Ha a gondolatra irányítva gyakoroljuk a szamjamát, akkor megértjük a gondolatot létrehozó mátrixot – azaz feltételekhez kötöttséget. Ezt a megértést alkalmazva tudni fogjuk, hogy ez a bizonyos személyiség hogyan fog módosítani bármilyen más érzékszervi benyomást, amit befogad. Más szavakkal meg tudjuk jósolni az illető gondolatait, amire a köznyelvben azt mondjuk, hogy „olvas a gondolataiban”.

Vjásza saját maga is sok alkalommal gyakorolta ezt a technikát. A Mahábháratában azt olvassuk, hogy Vjásza egyik unokája, az erényes Judhisthira száműzetésben élt testvéreiven az erdőben. Mivel még így sem volt elégedett azzal, amit elért, Vjásza másik unokája, a gonosz Durjódhana, aki az erdőbe száműzte Judhisthirát, utánament a hadseregével, hogy megölje őket. Vjásza olvasott a gondolataiban, és hirtelen megjelent előtte, hogy lebeszélje borzasztó tervéről. Itt fontos megjegyezni, hogy Vjásza nem a saját hasznára alkalmazta e képességét, hanem azért avatkozott be, mert valaki más veszélyben forgott. A jógi számára nem engedélyezett az, hogy személyes előny szerzése érdekében olvasson valaki elméjében, ugyanis ez a mohóság kategóriájába esik.

3.20. na csa tat szálambanam taszjávisají-bhútatvát

na – nem; csa – és; tat – az; szálambanam – támogatással; taszja – az övé; avisají-bhútatvát – mivel nem a szamjama tárgya.

Az ilyen szamjama azonban nem fedi fel a tárgyat, amin a gondolat alapult.

Térjünk vissza az előző szútrában említett példához! Vjásza Durjódhana gondolatára irányította a szamjamát. Ebből a szamjamából megértette a mátrixot, ami a gondolatot létrehozta, vagyis Durjódhana elméjét. Ebből megismerte Durjódhana összes gondolatát. A mi példánkban Durjódhana elmeműködését főként a Judhisthira iránti gyűlölet uralta, ebből pedig Vjásza megértette, hogy Durjódhanát az a gondolat foglalkoztatja, hogyan ölhetné meg őt.

A jelen szútrában Patandzsali azt mondja, hogy ha gyakoroljuk a szamjamát és olvasunk valaki elméjében, akkor mindent meg fogunk tudni róla, de semmit nem tudunk meg a tárgyról, amire gondolt. Vjásza szamjamája által megsimerte Durjódhana gondolatait. De a tárgyat, amely körül a gondolatok forogtak, a mi esetünkben Judhisthirát nem lehetett megismerni e szamjama által.

Ezt fontos megérteni. A szamjama célja az, hogy objektív tudáshoz jussunk. A másik személy elméje (csitta) a saját módosulásainak (vritti) megfelelően torzítja el a tárgyat. Ha a szamjamát az eltorzított képre irányítjuk, akkor megismerjük az adott elme képességét az igazság eltorzítására. De az eredeti tárgy tényleges mását nem kaphatjuk meg azáltal, ha valaki más szemeivel nézzük.

Ez a hétköznapi életre is igaz. Nem ismerhetünk meg valakit azáltal, amit mások mondanak róla. Nem érthetjük meg a só vagy cukor ízét azáltal, hogy hallunk róla. Ha sohasem láttuk az óceánt, nem tudjuk megérteni mások leírása alapján. Nem érhetjük el a misztikus élményt csak azáltal, hogy hallgatjuk egy nagy tanítómester szavait (hacsak nem éltük már át az élményt anélkül, hogy felismertük volna a jelentőségét). Az élmény maga nincs benne mások szavaiban. Saját magunknak kell megtapasztalnunk ahhoz, hogy szabaddá válhassunk."

Két lábbal a földön

A jóga gyakorlása során néha annyira a fellegekbe kerülünk, hogy az alapokról meg is feledkezünk, elveszítjük egy kicsit a gyökereinket, kapcsolatunkat a földdel. Persze minden egyes jógapozícióban valamely testrészünk kapcsolatban marad a földdel, kivéve az Antigravity egyes pózait. Nem akarok most elkezdeni a jóga magasabb ágairól filozofálni, arról már volt szó, hogy nem helyeslem, ha valaki a szamádhi határát karmolássza, miközben egy sima híd vagy lótuszpóz elviselhetetlen fájdalmat okoz neki. Most nem ez a téma, maradjunk az ászana-gyakorlásnál.

Tehát néha belebonyolódunk a fordított pózokba, skorpiókba, kartámaszokba, mindenféle durva backbendekbe és csípőnyitásokba, és kicsit elfelejtkezünk az álló pózok és a lábaink jelentőségéről. A legtöbb ember mit csinál? Lezavarja az álló pózokat, és már várja a gyakorlás közepét, amikor lehet egzotikázni. Pedig a lábak kapcsolata a talajjal nagyon fontos, hiszen Isten úgy teremtett minket, hogy a lábunkkal tapossuk a földet egész életünkben. Na jó, néha a változatosság kedvéért lehet kézenállva is sétálgatni, de azért elbillenne az egyensúly, ha azt részesítenénk előnyben. 

A napokban olvastam Lakatos Péter blogbejegyzését a guggolásról, és elindított bennem pár gondolatot. Ok, a crossfitesek kétkezes súlyzóval guggolnak, vagy homokzsákkal, vagy a társukkal a vállukon, de ha jógás szempontból nézzük, akkor is igaz az állítás, hogy a legtöbb ember nem képes egy tisztességes teljes guggolás kivitelezésére. A jóga-gyakorlás során általában nem használunk plusz súlyokat, ellenben az ízületek teljes mozgástartományának megőrzése vagy helyreállítása elsődleges célunk. A blog szerint is, míg a keleti népek a guggolást, térdelést (vírászana) alapvető ülő- és pihenőpóznak használták/használják, a nyugati ember már szinte odanőtt a székhez, amiből az következik, hogy 90 foknál jobban nem mindenki képes behajlítani a térdét, plusz a boka és a csípő mozgástartománya is jelengtősen beszűkül. Az alap jóga-sorozatokban (Agni, Ashtanga stb) szintén csak 90 fokos térdhajlítást és enyhe csípőnyitást követelünk meg az álló pózoknál (például vírabhadrászana, utkatászanák stb, amit kb egy nyugdíjasnak is gond nélkül meg kéne tudni csinálni, ha életében nem jógázott, akkor is).

Amikor azt mondom órán, hogy süllyesszük a csípőt utkatászanában, mindenki sápítozik, hogy nem megy. Az agnis pózban ráadásul lábujjhegyen vagyunk, vagyis a boka-mobilitást nem is nagyon igényli a póz. Éppen ezért vezettem be az Agni Flow sorozatban a teljes guggolást, hogy megérezzük, mennyire természetellenes az, hogy nem megy. Zárt lábakkal, teljes talppal a földön guggoljunk le úgy, hogy a csípőt teljes mélységéig leeresztjük. Ha a tenyerekkel nem kell egyensúlyoznunk, az a legjobb, de ha kell, akkor is hasznos gyakorlat, statikusan kitartva, és dinamikusan is. Az Ashtangában a második sorozat elején, a pásászanában fordul elő ez a póz, illetve aki a málászanát sem hagyja ki előtte, az még csípőt is nyit hozzá. Ha megvan a teljes talpas mély guggolás statikusan kitartva, akkor elkezdhetjük dinamikusan is gyakorolni, de itt már egy kis terpeszben érdemes állni. A teljes guggolás szerintem nagyon jót tesz a térdeknek, ha fáj, akkor lassan kell csinálni, és fokozatosan "kigyúrni" az alsó végpontot is. Utána ha valaki szeretné, gyakorolhatja plusz súllyal is, de nem ez a lényeg, hanem hogy a boka, térd és a csípő megerősödjön, miközben helyreáll a teljes mozgástartományuk is.

A blogbejegyzés végén még van egy megjegyzés a lábujjakról is, ami szintén tetszik, illetve a jógára is érvényes valamennyire. Péter azt írja, hogy a legtöbb cipő összenyomorítja a lábat, és emeli a lábujjakat. Ezért azt ajánlja, hogy kapaszkodjunk a talajba a lábujjainknál guggolás és emelés során, amitől általában elmúlik a térdfájás. Persze nem tudom, hogy edzőcipóben ez mennyire látható vagy megvalósítható egyáltalán, én ezért a legtöbbször ötujjas cipőben vagy mezítláb edzek, ahol a lábujjak szabadon tudnak mozogni. 

Azt viszont én is tapasztaltam - és ez jóga közben annál láthatóbb, mivel mezítláb végezzük - hogy sokan nem tudják helyesen használni a lábujjaikat az álló pózokban. Vagy Iyengaros módszerrel felemelik az égbe egy trikónászanánál vagy akár egyszerű tádászanánál, vagy fehéredésig lefeszítik a talajba, illetve spiccelésnél is lefeszítik, mint a balettosok. Nos, egyik sem helyes, illetve jóga szempontjából nem előnyös. A lábujjak égnek meresztése vagy visszafeszítése akár az álló pózokban, akár egy pascsimóttánászanánál fölösleges feszültséget okoz a lábboltozatban, és egy idő múlva harántsüllyedést okoz. Ez Iyengar bármelyik (főleg idősebb kori) képén látványosan tetten érhető. Értem én, hogy a négy pontot akarják leföldelni (sarok külső és belső oldala, nagylábujj és kislábujj alatti talppárna), de így az állásunk olyan lesz, mintha Isten fölöslegesen teremtette volna a lábujjainkat. Pedig a lábujjakkal nagyon jól lehet támaszkodni, persze mint mondtam, nem kell nekifeszíteni a talajnak, csak jól kinyújtani, és enyhén belenyomni. Ez a legtermészetesebb lábtartás. 

Spiccelésnél se nyomorgassuk a lábujjainkat a talppárnákba való belenyomásukkal, nyugodtan nyújtsuk őket ki, és, ha tudjuk, terpesszük is őket valamennyire. Az igazi jógás a lábujjai között akár még egyszer annyi távolságot is létre tud hozni. Szóval figyeljünk oda ezekre a kis részletekre, mert nem csak a pózaink hatékonysága fog növekedni, de a tudatunkra, természetünkre is jelentős hatással lesz ez a néhány részlet. Nem kezdek el itt most ezózni a félelmektől és gátlásoktól való megszabadulásról, biztonságérzetről, lazaságról, alkalmazkodóképességről, globális szeretetről stb., a puding próbája az evés :-)   

Előző életeink

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"3.18. szamszkára-száksát-karanát púrva-dzsáti gjánam

szamszkára – tudatalatti benyomás; száksát-karanát – közvetlen felfogás; púrva – előző; dzsáti – születés; gjánam – tudás.

A tudatalatti benyomások (szamszkárák) közvetlen felfogása által szert tehetünk az előző születésekkel kapcsolatos tudásra.

Vigjánabhiksu azt javasolja, hogy tegyük hozzá ehhez a szútrához a „szamjamán keresztül” szavakat, hiszen az érzékek számára lehetetlen a szamszkárák közvetlen érzékelése. A magasabb jóga szempontjából az itt említett képesség teljesen jelentéktelen. Nem számít, hogy mi hozott el bennünket idáig. A fontos az, hogy mi fog innen a felszabadulásig elvinni.

Ez elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy ha a sziddhik annyira kevéssé fontosak, akkor miért kapnak ekkora helyet a Jóga-szútrában. Patandzsali azért írja le a sziddhiket, mert azok megnyilvánulása erősíti a bizalmat és meggyőződést, hogy a jógikus módszer működik. Fontos történelmi és mitológiai oka is van annak, hogy felsorolásra kerültek. Ha megnézzük az eposzokat (Itihászák) és a Puránákat, a jóga a képességek megszerzésének népszerű módszere volt. Ha Patandzsali elhanyagolta volna ezeket a képességeket, akkor olyan vákuumba helyezte volna filozófiáját, ami elhatárolta volna attól, ami a jóga volt a közvélemény szemében. A Jóga-szútra harmadik fejezetére úgy kell tekinteni, mint Patandzsali törekvésére, hogy bevonzza India mágus-szubkultúráját, és a magasabb jóga felé fordítsa őket, megmutatva, hogy ha megfelelően használja valaki ezeket az erőket, akkor elvezetnek a felszabaduláshoz.

De ha igazán értjük a jógikus filozófiát, akkor tudjuk, hogy ezek a képességek csapdát jelentenek, mivel növelhetik az egó ragaszkodását. Hogy megértesse álláspontját, Patandzsali először megmutatja, hogy ezen erők mestere, és csak utána utasítja vissza őket.

Ahhoz hogy megértsük a jelen szútrát, először emlékeznünk kell arra, hogy a karmának három típusa létezik, amelyek mind tudatalatti benyomások formájában vannak rögzítve és tárolva. A három típus a következő:

A karma, amit most gyűjtünk össze, és azt határozza meg, hogy mi leszünk a jövőben (jövőbeni karma).

A karma, amit a múltban gyűjtöttünk össze, és a karmikus tárházban (karmásaja) várakozik arra, hogy meghozza gyümölcsét (raktározott karma).

A karma, amit a múltban gyűjtöttünk össze, a jelenben hozza meg a gyümölcsét, és létrehozta ezt a testet (gyümölcsöző karma).

A jelenlegi szútra csak az előző életek ismeretével foglalkozik. Az első típusú (jövőbeni) karmát most gyűjtjük, és ezért nem játszott szerepet jelenlegi megtestesülésünkben. A második típusú (raktározott) karma a raktárban van. Mivel nem járult hozzá tudatalatti benyomásokkal a jelen megtestesülésünkhöz, nem tudhatunk róla. A karma utolsó típusát gyümölcsözőnek nevezik. Ez az a karma, amit a múltban gyűjtöttünk össze, és létrehozta jelen testünket.

Mivel az ehhez a karmához kapcsolódó tudatalatti benyomások hozták létre jelen testünket és elménket, jelenleg is a tudatalattinkban találhatók. Ha a szamjamát ezekre a benyomásokra irányítjuk, akkor megismerhetjük az élethelyzeteket, amik létrehozták őket. Ha mélyen meditálunk bármilyen tárgyon, akkor felismerhetjük annak okát és eredetét. Egy tiszta (száttvika) intellektussal rendelkező jógi, aki hosszú időkig képes gyakorolni a szamjamát, bármit fel tud fedni, ami a saját tudatalattijában vagy éppen valaki máséban rejtőzik. Tudjuk például, hogy Gautama Buddha rendelkezett a jövőbeni születésekről szóló tudással. Krisna is azt mondja Ardzsúnának, hogy „Mindkettőnknek sok élete volt ebben a világban. A különbség köztünk az, hogy én mindet ismerem, te pedig nem.” Mindezek a benyomások spontán módon is felszínre jöhetnek, mint Buddha esetében.

Azonban fel kell tenni a kérdést magunknak, hogy miért akarnánk tudatosan létrehozni egy ilyen emléket. A múlt életeink jelentősége körülbelül a tévében játszott hat órási szappanoperáéval egyezik meg. Egyetlen értéke a szórakoztatás. A múlt életeink elmúltak, többé nem tudunk változtatni rajtuk. Amit meg tudunk változtatni, az a jelen. Ha gyakoroljuk azt, amit Vaszistha Risi „valódi ön-erőfeszítésnek” nevez, akkor meg tudjuk változtatni és meg tudjuk teremteni a sorsunkat. Az a jövőnk, hogy valóságossá váljunk, és kitörjünk, a természetes állapotunkba. jelenleg az elménk rabszolgái vagyunk, ami a múltba réved. Ha a múlttal szórakoztatjuk magunkat, ez a hajlam erősödni fog."

A gazdatest

Az emberi test (mint ahogyan minden más nagyobb állta, főleg az emlősök teste is) paraziták (élősködők) millióinak lakóhelye. Ezt a folyamatot nem lehet megszüntetni, vagyis nem válhatunk kizárólagos bérlővé a testünkben. Bizonyos mikrooorganizmusokra, például a bélbaktériumokra kifejezetten szükségünk van az egészséges emésztési folyamathoz. Másokra (például a candida gomba) nincs szükségünk, még sem tekinthető kórosnak, ha valamennyi található belőle a béltraktusunkban. Ha viszont elszaporodnak a káros élősködők, akkor problémák vannak. 

A blogbejegyzés végén található videót a napokban láttam, és ismét megerősödött bennem, hogy milyen szerencsésnek mondhatom magamat, hogy áttértem a vegetáriánus táplálkozásra. A videón ugyanis egy 25 éves testépítő vastagbeléből távolítanak el műtéti úton kb 4-5 kiló különböző kifejlett bélférget. A videó látványos és gyomorforgató ugyan, azonban a bélférgesség kezelésének nyilvánvalóan nem ez a legmegfelelőbb és leghatékonyabb módja, a továbbiakban az is kiderül, hogy miért. 

Mielőtt a bélférgek témakörére rátérnénk a gyakorlatban, fontos tisztázni néhány alapvetést.

1. Nem csak az a bélféreg veszélyes, amely szabad szemmel is látható a székletben, vagy pedig konkrét tüneteket okoz. Számos mikroszkopikus bélparazita is létezik, sőt, testünk más részeiben is tartózkodhatnak élősködők, nem csak a bélcsatornában.

2. Bárki elkaphatja a parazita-fertőzést, hiszen petéik érintéssel, bőrön, nyálkahártyán, a szájon és a végbélnyíláson keresztül is bejuthatnak a szervezetünkbe. Utána a nekik megfelelő helyen a peték kikelnek, anyagcserét végeznek (elfogyasztják a bennünk rothadó táplálékot, majd a beleinkbe ürítenek), szaporodnak stb. A húsevők és a vegetáriánusok ugyanúgy ki vannak téve a fertőzésveszélynek, és különösen azok, akik rendszeres kontaktusban vannak háziállatokkal (kutya, macska, hörcsög, nyúl, disznó stb.) 

3. A védekezés leghatékonyabb módja tehát a személyes higiénia fenntartása (például kézmosás evés előtt, lábmosás ha mezítlábaztunk stb.) és az erős immunrendszer fenntartása, ugyanis akkor a szervezet ki tudja küszöbölni a fertőzéseket. Önmagában a fertőzéseknek való kitettség nem fog erősebb immunreakciót kiváltani, hiába hiszik ezt egyesek.

4. A bélféreg-fertőzést kísérő tünetek a következők lehetnek: allergiák, vérszegénység, hasi puffadás, véres széklet, hasmenés vagy székrekedés vagy a kettő váltakozása, láz, gyakori megfázás, influenza-szerű tünetek, bűzös széklet, bélgörcsök, hasi fájdalmak, gázképződés, hányinger, végbél-viszketés, különösen éjszaka. Egyes bélférgek ugyanis a végbél környékére petéznek, majd a körmünk alatt, illetve a székletben utaznak a peték a saját szánk vagy mások béltraktusa felé. Ezért fontos a gyakori kézmosás, főként evés előtt.

Hogyan diagnosztizálható és kezelhető a féreg-fertőzés? 

A vér, vizelet és a széklet viszgálatából általában megállapítható a fertőzöttség ténye. Ha a székletünkben fehér pontok, "cérnaszálak" vagy bármi mozgó dolog látható, akkor szinte biztosra vehetjük a dolgot. Sok blog foglalkozik a bélparaziták kiűzésével, vannak többek között gyógynövény-alapú készítmények is, melyeket itthonról és külföldről is megrendelhetünk. Ezek a kúrák sok esetben nem csak a bélférgektől, hanem a bélfalakra lerakódott nyálkakövektől is megszabadítanak. Nem árt egy pár beöltéssel kiegészíteni a kúrát. A széklettel kiürülő gusztustalan dolgok láttán és a közérzet javulását érezve a kúra után örömmel lélegzik fel az ember, hogy megszab aduét a parazitáktól és a méreganyagoktól, de ez sajnos nem mindig igaz. A peték ugyanis három-négy hét múlva ismét kikelhetnek, és a tisztító kúra befejezése után újra elszaporodhatnak. Egy magyar blogot is találtam, ami szerintem eléggé korrekt háttérinformációkkal szolgál, felsorolva az alienek típusait is. Én magam is végeztem Colonix-kúrát, amiből ha az ember két hónapot végigcsinál, akkor jó eséllyel vége a paraziták életciklusának is.

Tehát, ha kiderült, hogy bélférgeink vannak, akkor jobban tesszük, ha megszabadulunk tőlük. Mint mondtam, a fertőzés veszélyének még a vegetáriánusok és a vegánok is ki vannak téve, bár az ő immunrendszerük sok esetben erősebb, mint a húsevőké. Mégis azt kell mondani, hogy az étrend messze nem mindegy, és azok, akik nagyon sok állati eredetű fehérjét fogyasztanak, nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint az elsősorban növényi étrenden élő emberek. Miért?

Az emberi bélrendszer hossza 9-10 méter, ami a testünk hosszának körülbelül ötszöröse. A ragadozó állatok bélfala sima, és körülbelül a testük hosszának háromszorosa. Ettől eltekintve a ragadozó állatok is kaphatnak bélféreg-fertőzést. Az ember beleiben azonban még több a hely, hogy így fejezzük ki, sőt, a hosszú bélcsatornában a gyorsan megromló álltati fehérje órákon (rosszabb esetben napokon) keresztül rothad. Ez  a rothadó állati fehérje (mely a nagy mennyiségű hús, szárnyas, hal, tojás, tengeri állatok és tejtermékek fogyasztása által jut a bélcsatornába) a bélférgek elsődleges tápláléka. A növényi étrendet nem kedvelik, egyrészt a sok rost miatt, mely akadályozza mozgásukat, mésrészt a nekik tetsző savas közeg is hiányzik ilyenkor. 

Egyértelmű, hogy a testépítők és a sportolók, akik magas állati fehérjebevitelre törekszenek, nagyobb veszélynek vannak kitéve. Ha láttál már olyan testépítőt, akinek kockás ugyan a hasa, mégis kitüremkedik az egész a belek puffadása miatt, akkor tudod, hogy miről beszélek. Nem igaz tehát az, hogy ha eleget edzek, akkor ész nélkül kajálhatok bármit. A növényi étrendre való áttérés tehát jó eszköz lehet a megelőzésben, illetve segíthet kiéheztetni a bennünk lévő férgeket, fertőzöttség esetén azonban érdemes konkrét féregűző kúráét is tartani. Egyes gyógynövényeket kifejezetten nem kedvelnek a bélférgek (például fokhagyma, kurkuma stb.), de esetenként gyógyszeres kezelés is indokolt lehet.

A növényi (vegán) étrendre való áttérés mellett egyéni megérzésem az, hogy azokon belül is érdemes csökkenteni a savasító és nyálkásító hatású ételeket (ilyenek az édesítőszerek, cukrok, finomított liszt, a gabonafélék általában, és kisebb mértékben a hüvelyesek, illetve a növényi olajok, és az olajban sült ételek). A bélférgek kellemetlen társbérlők, mert egyrészt kikövetelik maguknak a kaját, vagyis többet eszünk, mint amennyire valójában szükségünk van, mésrészt azt sugallják, hogy állati fehérjét kell ennünk, mert ha nem kapnak belőle, akkor éhezni fognak. Vagyis a hús, tejtermék iránti éhség esetenként nem is a saját szervezetünk jelzése, hanem az élősködőké. A paraziták jelenléte esetenként elnyomja az immunreakciót, hiszen az élősködő érdeke, hogy a gazdatest sokáig életképes maradjon. Sőt, fogyást is előidézhetnek, mivel megeszik előlünk a kaját, de szerintem nem ez a legegészségesebb módja a fogyókúrának. Sőt, esetenként hízást is előidézhetnek, illetve szinte minden esetben fáradtságérzetet keltenek, és lassítják a regenerációs időnket. Kevesebb fehérje, több energia, de ez már egy másik téma, a Kína-tanulmány, amiről majd valamikor máskor írok. 

Addig is ajánlatos csekkolni a parazita-állományunkat, és átgondolni az étkezési szokásainkat. Szerintem jobb, ha mi végezzük a naulit, és nem egy Alien végzi helyettünk a beleinkben :-)

A jóganidrászana mitológiája

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Jóganidrászana (jógikus alvópóz)

Patandzsali a nidrát az elme öt állapotváltozása egyikeként sorolja fel. A nidrá az az állapot, melyben az ébrenlét és álom állapota is hiányzik, így ez az elme harmadik állapota. Ez a harmadik állapot, valamint a negyedik, a turíja (tudat) hasonlítanak egymásra abban az értelemben, hogy az elme lángját egyikben sem legyinti meg a prána szele, vagyis az elme szilárd. A nidrá és a turíja mégis különbözik egymástól abban, hogy a turíjában jelen van a tudatosság, míg a nidrában nincs. A jógikus alvás (jóganidrá) állapotában a turíja tudatosságát a nidrá szilárd elmeállapotával kombináljuk. Az elme egyáltalán nem mozog, mégis tudatában vagyunk ennek a mozdulatlanságnak. Monier-Williams szerint a jóga-nidrá, vagyis a jógikus alvás félúton van a meditáció és az alvás között.

Az a történet, amelyből e póz neve származik, az Úr Visnuhoz kapcsolódik, aki minden mahájúga végén a jóga-nidrá állapotába kerül. A mahájúga, vagy nagy júga az az idő, ami alatt négy világkorszak eltelik a világban (ez 8 millió 400 ezer évnek felel meg, bár egyes források ennek ezerszeresét, 8 milliárd 400 millió évet határoznak meg).

Mrikandu, Bhrigu Rishi unokája hosszú ideig gyermektelen maradt. Végül az Úr Sivának szóló tapaszt kezdett végezni. Amikor az Úr Siva elégedetté vált vele, akkor választási lehetőség elé állította: lehet egy hosszú életű, de gonosz és zavart elméjű fia, vagy egy nemes lelkű, tanult, erényes fia, aki tizenhat éves korában meghal. Mrikandu a második áldást választotta. Amikor Mrikandu fia, Márkandéja közeledett a tizenhat éves életkorhoz, az apja elárulta neki, hogy milyen sors vár rá. Márkandéja leült az Úr Siva szobra előtt, és mély meditációba merült. Amikor Jama, a halál ura a kellő időben megjelent, akkor az istenszobor és Márkandéja köré dobta hurkát, hogy elkapja áldozatát. Ez feldühítette az Úr Sivát, aki megnyilvánult a szobrából, megölte Jamát és megáldotta a hívét, Márkandéját, hogy örökre tizenhat éves marad és elkerüli a halált.

Ezek után Márkandéja több világkorszakot töltött mély meditációban, anélkül, hogy észlelte volna a korszakok változását maga körül. Egy napon, miközben meditált, erős szél támadt, ami hamarosan hurrikánná változott. Elkezdett szakadni az eső, és a folyók hamar kiáradtak, majd elárasztottak mindent. Márkandéját hegynyi hullámok dobálták ide-oda, amikor hirtelen egy óriási hullám tetején egy hatalmas banjanfát pillantott meg. Nagy ragyogás áradt a fából, ami vonzani kezdte Márkandéját. Amikor közelebb került hozzá, akkor látta, hogy csak egy ágból ered a fény. Még közelebb érve látta, hogy a fény csak a fának egyik leveléből jön. Ezen a levélen egy ragyogó kisbabát látott, aki a hátán feküdt, és a lábujjait szopogatta.

Márkandéját egy belégzés beszívta a csecsemő testébe. Ott nagy megdöbbenésére látta az egész univerzumot az összes galaxissal, nappal, bolygóval, óceánnal, kontinenssel, heggyel, folyóval, fával, satöbbi. Látta, ahogy az egész teremtés az idő hatására tovatűnik a szemei előtt. Amint nézett, gyorsan követték egymást a korszakok. Utána hirtelen a csecsemő kilégzése kivetette belőle. Amikor látta a gyermeket ott heverni az aranyló fényben a banjanfa levelén az egész teremtéssel a testén belül, akkor rájött, hogy az Úr Visnut látta, és a nagy pusztulás, a mahápralaja ideje volt éppen, amikor az egész teremtés a vízbe fulladt a mahájúga végén.

Az Úr Visnu, az univerzum fenntartója magába lélegzi a teremtést minden egyes világkorszak végén és a jógikus alvás állapotába merül. Ebben az állapotban az univerzum és az idő felfüggesztett állapotban van az Úr csecsemő-testében, amíg ki nem lélegzi a következő világkorszak kezdetekor.

A jóganidrászana póz az Úr Visnu gyermeki formáját képviseli a világfa levelén a nagy hullámon az okozati óceánban a nagy megsemmisülés idején az idők végezetével."

Siva és a kápálika jógik

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Ékapáda-sírsászana („egy láb a nyak mögött”-póz) és dvipada-sírsászana („két láb a nyak mögött”-póz)

A láb-a-nyak-mögött pózok az egó megsemmisítését képviselik. Könnyen képzelhetjük a lábunkat egy nehéz áldozati kardnak (khadga), mellyel levágjuk az egót tartalmazó fejünket. A fej levágása, mint a felfuvalkodott egó csökkentésének vagy megsemmisítésének jelképe sokszor megjelenik az indiai mitológiában, mint például Daksa lefejezése, majd újraélesztése az úr Siva által, vagy Csinnamasztá istennő önlefejezése.

A fej levágásának szimbolizmusát erőteljesen kifejezi az Úr Siva és az Úr Brahmá konfliktusa. A Kúrma Purána szerint az Úr Brahmá, az ötfejű istenség egyszer kijelentette, hogy ő az Ísvara, a Legfelsőbb Úr, és a Brahman, a határtalan tudat, holott mindkét címet sokkal inkább az Úr Sivára vagy az Úr Visnura vonatkozóan használják, mint az Úr Brahmára.

(Az Úr Brahmá neve nem egy istenségre, hanem egy pozícióra vonatkozik. Az első lény, aki múltbeli tudatalatti benyomásai miatt megjelenik minden egyes világkorszakban, annak az univerzumnak a Brahmája lesz. Mivel ő az első lény, tudatalatti benyomásait nem korlátozzák mások, és így a gondolataiból képes megteremteni az univerzumot. Az indiai tradíció szerint a mi világkorszakunk Brahmáját Pradzsápatinak nevezik. Majdnem mindentudónak tekinthető egy emberi lényhez viszonyítva, viszont a Legfelsőbb Lényhez képest (akit az Úr Sivával, Úr Visnuval vagy Umá istennővel azonosítanak) mégis halandó és korlátozott erővel rendelkezik.

Megjegyzés: A Bhágavata Purána mitológiája szerint Brahmá szerepét valóban egy egyéni lélek tölti be, ám hivatala az egész univerzum fennállásának idejére szól, nem csak egy-egy világkorszak idejére. Minden univerzumban más lélek tölti be Brahmá szerepét, és az univerzum méretétől függően öt, száz, ezer, vagy akár tízezer fejjel is rendelkezhet. A mi univerzumunk viszonylag kisebbnek számít a többihez képest, így Brahmá csupán öt fejjel rendelkezik. Ezzel szemben Siva és Visnu ugyanannak az univerzumokon és anyagi teremtéseken kívül is létező Istenségnek a megnyilvánulási formái mindegyik univerzumban, mint ahogyan Umá is, aki az anyagi természet (prakriti) összességének istennője. Brahmá és Siva viszonyát az is bonyolítja, hogy mivel Brahmá az első lény az univerzumban, a többi istenség is rajta keresztül nyilvánul meg. Siva például Rudra formájában Brahmá homlokából pattant ki, amikor Brahmá éppen bosszús volt. Így Brahmá joggal eshet abba a tévképzetbe, hogy ő az Úr Siva forrása.)

Amikor a négy Véda megszemélyesülve megjelent előtte és felvilágosította, hogy az Úr Siva a legfelsőbb, Brahmá azzal érvelt, hogy ez nem lehet igaz, mivel Sivának felesége van, ezért ragaszkodást mutat, ami szerinte nem képesíti Sivát a Legfelsőbb helyzetére. Ekkor hallhatóvá vált a szent Óm szótag, és megnyilvánult belőle a Legfelsőbb Lény, az Úr Siva. Közölte Brahmával, hogy a felesége, Umá istennő nem más, mint az ő eksztázisának megnyilvánulása. Brahmá nem ismerte ezt el, és még súlyosbította is a helyzetet azáltal, hogy ötödik fején keresztül meghódolásra szólította fel az Úr Sivát. Ekkor az Úr Siva felemelte szigonyát és levágta Brahmá ötödik fejét. Amint lehullott a feje, Brahmá megértette, hogy az Úr és a Nagy Istennő valójában ugyanannak a Legfelsőbb Lénynek a megnyilvánulásai. Kigyógyulván önimádatából és felduzzadt egójából, Brahmá menedéket vett az Úrnál.

Brahmá egyik fejének levágásával azonban az Úr Siva egy bráhmana megölésének bűnét (brahma-hatja) követte el. A törvénykönyvek szerint ez a legnagyobb bűn, ami a saját szüleink vagy gurunk megöléséhez mérhető csak. Brahmá fejének koponyája odatapadt az Úr Siva kezéhez, és így kápálin (koponya-hordozó) lett belőle. Addig kellett magával hordania a koponyát, amíg le nem vezekelte bűnét.

Ennek érdekében az Úr Sivának végre kellett hajtania a mahávratát (nagy fogadalmat). A nagy fogadalom szerint tizenkét évig kell az erdőben lakni, ruhátlanul, hamuval borítva, csak gyökereken és bogyókon élve, miközben a koponyát hordozza magával a vezeklő. Nem csak koldulóedényként kell használni a koponyát, hanem abból kell enni és inni is. A mahávrata lényege az, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy a bűnös bráhmana-gyilkos. Emiatt a társadalom megveti és kirekeszti őt, így a bűnös kasztonkívülivé válik. Az Úr Siva szimbolikusan végezte ezt a vezeklést. Mivel mindenható, természetesen az erejében lett volna mentesíteni magát a bűn alól. Mégis önként alávetette magát ennek a vezeklésnek, hogy megmutassa: senki sem tekintheti magát a törvény felett állónak. Azt is megmutatta, hogy nincs egója, mivel nem habozott leereszkedni a társadalmi létra legalacsonyabb fokára, egy gyilkoséra.

Siva mahávratája lett az oka a kápálikák (koponyahordozók) rendje létrejöttének. (A kápálika rendet az ötödik sorozatban található krakacsászana tette halhatatlanná az Ashtanga rendszerben. Krakacsa a kápálika rend egyik vezéralakja volt, és Mysore-ban lakott.) A kápálikák Siva vezeklését utánozzák, és emberi koponyát hordoznak magukkal, hogy abból egyenek és igyanak. Raszta hajat növesztenek, és meztelenül, hamuval bekenve közlekednek. Általában egyedül élnek az erdőben, de ha ember lakta területre tévednek, akkor társadalomellenesen viselkednek, obszcén gesztikulációval és a nők előtti durva kijelentéseikkel vívják ki a közmegvetést. Így az Úr Sivát utánozva kasztonkvülivé válnak. Abban hisznek, hogy minél jobban lenéz a társadalom, annál közelebb kerülsz az Úrhoz. Mindezt az Úr Siva iránti bhakti érzéséből teszik, pontosan ugyanolyan durva körülmények között töltve az életüket, mint ahogyan Ő tette mahávratája alatt. A kápálikák tettei mögötti logika az, hogy mivel az Úr Siva mindenható, a feltételekhez kötött lét alól csak az ő kegyéből lehet felszabadulni. Mahávratája utánzása által a kápálikák az Úr kegyét szeretnék vonzani.

Lefejező szimbolizmusuk miatt, az ékapáda-sísászana és a dvipada-sírsászana arra emlékeztet bennünket, hogy ne hordjuk túl magasan a fejünket, és ne gondoljunk túl sokat önmagunkról. A láb-a-nyak-mögött pózok egyik nagy érdeme az, hogy alázatossá tesznek. Ha arra a vezeklésre gondolunk, amit az Úr Siva végrehajtott, amiért levágta az Úr Brahmá ötödik fejét, és a kápálikák rendjére, mely ebből létrejött, akkor ez a két póz megtanít arra, hogy ne ítéljük meg túl hamar azokat, akik a társadalmon kívül állnak, mert lehetnek rá érvényes okaik, amelyek meghaladják a mi megértésünket."

Csontterápia

Gyógyulásom negyedik hetébe léptem, már kisebb a gipsz a kezemen, és május 15-én le is fogják venni. Rájöttem, hogy akármilyen űberjógi is az ember, egy csonttörés gyúgyulása akkor is 4-6 hét. A múlt csütörtöki röntgenen már úgy láttam, hogy 60-70%-osnak mondható a gyógyulás, de azért még nem lehet terhelni a jobb kezemet, csak kisebb tárgyakat tudok fogni vele. A fájdalomérzet a napokban kezdett eltűnedezni, bár bizonyos mozdulatoknál még bele-belenyilall a fájdalom a törött részbe. Szerencsére múlt csütörtökön lecserélték a hónaljig tartó gipszet alkarosra, és így már kevésbé izzadok bele. A könyököm kimozgatása 2-3 napig tartott. Ez egy jó tanulság, hogy ha egy ízületet nem mozgatsz 2-3 hétig, vagy legalábbis nem viszed el az ízületi mozgáshatárig, akkor alaposan beszűkül, és sokkal rosszabbul fog funkcionálni. Vagyis mozgásban, nyújtásban van az élet, ha nem használod a testedet, akkor félig halott vagy, még ha ver is a szíved.

Krishnamacharya is ezt mondta az idősödő tanítványainak, hogy gyakorolják a vjájámát, ami a birkózók bemelegítő gyakorlatait jelenti Indiában, és napüdvözletből, guggolásokból, mindenféle saját testsúlyos tornagyakorlatokból és az ízületek minden irányba történő kimozgatásából áll. A testünk akkor fog jól szolgálni bennünket, ha használjuk, ameddig benne lakunk. Én sem henyéltem a kéztörésem alatt, mert ilyenkor a hirtelen megcsappanó mozgásmennyiség miatt az ember könnyen felszed egy pár kilót, ami hat hét alatt akár tíz vagy még több is lehet. A mozgással azért óvatosnak kellett lennem, hogy ne izzadjak bele nagyon a gipszbe, illetve ne rázzam a jobb karomat, amíg nem forrt össze a csont. Így futás, bicikli kizárva, kardiónak maradt a lépcsőzés. Ma merészkedtem ki egy elhagyatott útra először görkorizni itt a Balatonon, de ez is inkább siklás volt, mint száguldás. Jövő héten megpróbálom majd a biciklit, ha már nem fog fájni a kezem.

Lábra és hasra azért tudtam edzeni, illetve a bal karommal sem tétlenkedtem. Otthon elővettem az egykezes súlyzót és erősítettem, mert így elvileg a jobb karom hamarabb tud majd regenerálódni. Elég szembetűnő is a különbség a két karom vastagsága között, de hát majd felhúzom a jobb oldalamat is hozzá :-) A street workoutból leginkább az egykezes inverz evezést és az egykezes fekvőtámaszt tudtam gyakorolni, de szerintem fontos, hogy ilyenkor ne tespedjen el az ember, ne essen ki a mozgásból. Amíg élünk, mozgunk, jógázunk, azt csináljuk, amit tudunk. A jógába is egészen belelassultam, a vinyásza ugye kizárva, amíg nem veszik le a gipszet, így jin jógáztam. Az előrehajlítások, csípőnyitások, nyújtások hanyatt fekve nagyon jól estek, mert éreztem ám, hogy pár nap alatt is hogy beszűkült a gerincem, medencém, csípőm mozgástartománya. Egyre több gyakorlatot meg tudok csinálni, most már a fejenállás is megy, lassan elkezdem az álló gyakorlatokat és az álló előrehajlításokat meg a hátrahajlításokat is hozzátenni a gyakorlásomhoz.

De nem is ez a lényeg, hiszen minden törés, sérülés egyedi dolog, nem lehet egy az egyben azt a forgatókönyvet megismételni, amit én kitaláltam. De az a lényeg, hogy nem kell betespedni, mozogni kell terápiás jelleggel, amint tudunk. Inkább arról írnák egy pár gondolatot, hogy milyen más módszerekkel lehet elősegíteni a csonttörés gyógyulását, bár az én esetemben sem feleződött le a gyógyulási idő csak ettől.

Vannak homepátiás szerek, amelyek elősegítik a csontgyógyulást, de ezt érdemes egy homeopata orvostól megkérdezni. Én nem nagyon hiszek benne, de beszedtem azért két adag fehér bogyót. Bioptron gyógylámpát is használtam, napi tíz percig sárga fénnyel, de elvileg lehet többször is. A sárga fény elősegíti a szövetépülést, remélem erősödött a csontom tőle, bár több fájdalmat is éreztem közben, az az igazság. Vannak gyógyteák, amelyek szintén csontforrasztó hatásúak, a zsúrlóról hallottam, de interneten lehet még találni listákat. Rendeltem Amerikából egy csontforrasztó csodakapszulát is, de lehet, hogy mire ideér, már leveszik a gipszemet :-). A leginkább a táplálkozásban hiszek, mert a testünk azokból az anyagokból épül fel, amiket az ételekkel elfogyasztunk. Ennek is utánanéztem, és azt tapasztaltam, hogy én eleve úgy táplálkozom, ahogy a szakértők ajánlják a csontok gyors regenerációjához.

Ha például az étrendünkben kevés a vitamin és ásványi anyag, akkor egy eleve hiányállapotokkal küszködő szervezet számára nehezebb a sérülés regenerálása, mint ha fel lennének töltve a tápanyag-raktáraink. A csontszintézishez fehérje kell, de a legtöbb szakcikk nem javasolja az állati eredetű fehérjéket és a tejterméket sem, mert ezeknek az emésztése során sok káros szabadgyök keletkezik. A sérülés következtében a szervezetben szintén szabadgyökök szabadulnak fel, így jobban hasznosulnak a növényi fehérjék, például a kendermag, spenót, brokkoli, avokádó, banán. A zöld levelesek fogyasztása szintén előnyös, mert a klorofill csökkenti a gyulladást, és érdemes több antioxidánst is fogyasztani, hogy meggyorsítsuk a szöveti regenerációt. Én reggel-este ittam egy speciális csontforrasztó turmixot, amit én dolgoztam ki: banán, alma, spenót, matcha zöld teapor, spirulina, chlorella, kőalga, Aloe Vera. Az algákban ugyanis sok a kalcium, de viszont a beépüléséhez magnéziumra és D-vitaminra is szükség van. Magnézium pedig nem a tejtermékekben van, bármennyire is ajánlja a propaganda a joghurtot és egyéb tejterméket csontritkulásra, hanem a következőkben: zabkorpa, szárított zöldfűszerek, tökmag, napraforgómag, paradió, kakaó, lenmag, szezám, mandula, kesu és szójabab. D-vitamin pedig a napfényben van, úgyhogy napoztam sokat, minden nap :-)  

Jó sok citrusfélét fogyasztottam, de mellé 2 gramm C-vitamint és egy összetett vitaminkapszulát is, amit egyébként is szoktam. Az antioxidánsok közül a goji bogyó és az Acai szintén minden nap szerepelnek az étrendemben. A korábban említett Maca gyökér pora is nagyon jó szövetépítő hatású, azt is érdemes belekeverni a turmixokba. Az olajos magvak és a hülvelyesek is kiváló fehérjeforrások, ilyenkor azokat is be lehet vetni (de máskor se hagyjuk ki).

Nagyjából ennyi, és mint a legtöbb betegség esetében, a csontsérülések regenerációjának is kedvezőbb a lúgos közeg, mint a savas. Szóval ha valaki nagyon savasító étrendet folytat (sok húsétel, szénhidrátok, feldolgozott élelmiszerek, cukros, alkoholos italok, savanyított, tartósított ételek, magyaros koszt), akkor számíthat rá, hogy lassabban fognak regenerálódni a szövetei, mint ha sok gyümölcsöt, zöldséget, zöld növényt és csírát fogyaszt. A búzafűlevet nem próbáltam ki, de nem kizárt, hogy az is kedvező hatású ilyenkor.

A tanácsom természetesen mindenkinek az, hogy figyeljünk oda sportolás közben, és ne vállaljunk fölösleges kockázatot, de ha végül mégsem kerülhetjük el a karmánkat, és lesérülünk, akkor a fenti tapasztalatok talán némi támpontot adhatnak a hatékonyabb regenerációhoz és a jó kedélyállapot megőrzéséhez is, amíg a sérülésünk korlátoz a megszokott életmódunkban. 

A szó és a tárgy

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"3.17. sabdhártha-pratjajánám-itarétarádhjászát szankaras-tat-pravibhága-szamjamát szarva-bhúta-ruta-gjánam

sabda – szó; artha – tárgy; pratjajánám – mentális tartalom; itarétarádhjászát – a mentális kivetítés miatt; szankara – zavar; tat – az; pravibhága – különálló; szamjamát – szamjama által; szarva-bhúta – minden élőlény; ruta – beszéd; gjánam – tudás.

A szó, a tárgy, amire utal és a szó mögötti koncepció állandóan keveredik. Ha mindháromra irányítjuk a szamjamát, akkor minden lény kommunikációját megértjük.

A hétköznapi használatban elfelejtjük, hogy különbség van a szó és az általa leírt tárgy között. Erről akkor válunk tudatossá, ha találkozunk valakivel, általában egy eltérő kultúrából, aki ugyanazt a szót egy másik tárgy leírására használja, vagy más szót használ ugyanannak a tárgynak a leírására.

Vjásza elmagyarázza, hogy a szavak az ábécé betűiből állnak. A különálló betűk, vagy azok a betűk, amelyeket anélkül mondunk ki, hogy összekötnénk őket, nem vonatkoznak egy tárgyra úgy, ahogyan egy szó. A szó a betűk bizonyos sorrendbe helyezett kombinációja. A szó jelentése megállapodás kérdése. Ha a betűket bizonyos sorrendben mondjuk ki, az intellektus szóként azonosítja, amely különbözik az egyéni, értelemmel nem bíró betűktől.

Ha az intellektus felismeri a betűk bizonyos sorozatát, és összekapcsolja egy tárggyal, amihez megállapodás útján jutottunk el, akkor a szó valóságosnak tűnik. a valóságban semmi más, csupán a betűk sorozata, amely egy tárgyhoz kapcsolódik. A „szék” szóból sohasem lesz szék, csupán négy betű sorozata marad. Csak addig van jelentése, amíg megállapodunk, hogy melyik tárgyra vonatkozik. A betűk sorozata megváltoztathatja a tárgyat, amire vonatkozik, amikor a megszokások változnak. Például már nem használhatjuk a „csintalan” (wicked) szót egy gyerek szidására, mert ez a szó most már valami előnyöset jelent.

Egy másik tény, amit figyelembe kell vennünk, az, hogy lehet, hogy ugyanazzal a szóval írjuk le körülbelül ugyanazt a tárgyat, de nagyon eltérő elképzelésünk lehet a tárgyról. Vegyük példának azt, amikor két ember a társuk féltékenységéről beszélget. Az egyikőjüket ez meghathatja, mert úgy veszi, hogy a féltékenység a partner igazi szerelmének bizonyítéka, a másik viszont a bizalom hiányaként foghatja fel, a végén pedig a szerelem hiányaként, mivel a partnere az elvesztése miatti félelemből cselekszik. A két ember nehéznek fogja találni azt, hogy a féltékenységről beszélgessen. Bár mindketten ugyanazt a jelenséget értik a szó alatt, teljesen eltérő a felfogásuk róla.

A gondolatokat a múltban keletkezett és az emlékezetünkben nyomot hagyó tudatalatti benyomások (szamszkárák) alapján kapcsoljuk össze szavakkal. Mivel mindannyian különböző múlttal rendelkezünk, és a szamszkárák eltérő keverékét gyűjtöttük be, a szavakhoz kapcsolódó elképzeléseink is eltérhetnek.

Ha a szamjamát egy élőlény esetében sorrendben a szóra, a szóval illetett tárgyra, valamint a szó mögötti elképzelésre irányítjuk, akkor megértjük azt, hogy mit beszél, hogyan kommunikál az az élőlény. Ha figyelmesen megvizsgáljuk, akkor nincs is ebben semmilyen nagy rejtély. Az ok, ami miatt nem mindig értjük meg egymást, az, hogy a kifejezéseinkben gyakran eltérő kódokat használnunk. Ha a kódok részlegesen fedik egymást, akkor valamennyi kommunikáció lehetséges. Ha a kódok között nincs átfedés, akkor a kommunikáció nem lehetséges. A tökéletes megértés csak akkor lehetséges, ha a kódok azonosak.

Az ok, ami miatt a kódjaink nem azonosak, a múltbeli feltételekhez kötöttségünk, és az, hgy ennek megfelelően kommunikálunk. Mivel a múltunk és következésképpen a feltételekhez kötöttségünk eltér, a kommunikációs kódunk is el fog térni.

A szamjamában a jógi felfüggeszti múltbeli feltételekhez kötöttségét, ahogy az az 1.41-esz szútrában el volt magyarázva. Mint egy kristály, a szamápatti állapotában lévő elme hűen visszatükröz mindent, ami felé irányítják. Más szavakkal, lemásolja azt, amit befogad, ahelyett, hogy szimulálná azt.

Ez azért lehetséges, mert a jógi uralkodik az elméje fölött, és nem fordítva. A vizsgált lény kódját hűségesen lemásolva, és összevetve a tárggyal, amire vonatkozik, a jógi megérti az adott lény kommunikációs módját és mintáit. Emlékezzünk rá, hogy csak a szamápattiban lévő elme, ami a tárggyal rendelkező (szamápatti) szamádhi állapotát jelenti, képes hűen visszatükrözni egy tárgyat. Az átlagember elméje nem képes ezt megtenni, mert valószínű, hogy elködösíti a múlt.

A szamjamában a jógi összeveti a reálisan és közvetlenül megtapasztalt tárgyat a személy által használt kóddal. Így megtapasztalja és megérti az adott személy kommunikációs mintájának tökéletlen természetét. Más szavakkal, a jógi a szamjamában megtapasztalja a tárgy maga és az adott lény által kommunikált módja között. Ezzel a tudással megérti az adott személy nyelvét. Ez nem mást jelent, mint azt, hogy a szamjamát kódfeltörésre is lehet használni.

Vachaspati Mishra azt mondja, hogy „az összes élőlény hangja, a házi és vadállatoké, a csúszómászóké madaraké, még a közöttük zajló tagolatlan beszéd, az alatta értett tárgyak és az általuk képviselt fogalmak is érthetővé válnak. A nyelveken szólásról (Krisztus apostolai) és az állatokkal való kommunikáció képességéről (Assisi Szent Ferenc) sok kultúrában találunk beszámolókat. Ez pedig egy tudományos megközelítés."

Árulkodó testbeszéd

Emlékszem, annak idején több könyvet is olvastam a testbeszédről, ami első körben úgy hasznosítható, hogy az ember megfigyeli mások testbeszéd-jeleit, és így többet tud meg az érzelmeikről, indulataikról, hozzáállásukról egy-egy szituációban, mint amit esetleg a beszédük elárul. a testbeszédnek vannak más alkalmazási módjai is, ugyanis ha megtanulunk tudatos módon alkalmazni bizonyos gesztusokat, akkor tudat alatt képesek vagyunk befolyásolni másokat, és hatékonyabban elérhetjük, amit akarunk, mintha csak a puszta kommunikációra hagyatkozunk.

A napokban olvastam egy cikket is erről, amelyben szintén van néhány érdekes gondolat, megfigyelés. A szerző először is azt mondja, hogy a gesztusok, testtartások születésünktől kezdve belénk vannak programozva, ezért például egy születésétől fogva vak ember is ugyanazokat a testbeszéd-mozdulatokat használja egy érzelem, például öröm, bánat, aggodalom, frusztráció, siker stb. kifejezésére, mint aki lát. Ebből az is következik, hogy az emberek sokkal egyértelműbben meg tudják állapítani a másik ember érzelmi állapotát a testbeszéde, mint az arcmimikája alapján.

A következő érdekes megfigyelés, amit több kitartás is alátámasztott, hogy a testtartások kifejezett hatással vannak a hormonszintünkre. Több kutató elkülönített úgynevezett erő-pózokat és gyengeség-pózokat. Az erő-pózok közé tartoznak a széttárt karok, tarkón kulcsolt kéz, asztalra feltett láb, csípőre tett kéz, tenyérrel támaszkodás az asztalon álló helyzetben, és a térden lazán féllótusz-szerűen pihentetett lábszár. Ellenben a keresztbetett karok, ölbe temetett kezek, lógó fej, előreeső vállak és a keresztezett lábszárak vagy a kényszeredetten egymás köré kulcsolt térdek erőtlen,visszahúzódó pózok, és ez a besorolás nem csak társadalmi konvenciókon alapszik.

Egy kutatás során ugyanis a tesztalanyok tesztoszteron- és kortizol-szintjét mérték. A tesztoszteron férfiak és nők esetében is az erőt, hatalmat, magabiztosságot, határozottságot segíti elő. A kortizol ezzel szemben a stresszhormon, mely ha magas, akkor a konfliktusokat vagy a megfutamodást, kudarcot, sikertelenséget, szégyenérzetet fogja erősíteni. Azok az alanyok, akik két percig erő-pózokat végeztek, magasabb tesztoszteron- és alacsonyabb kortizol-szintet mutattak utána, míg az erőtlen pózokat végzők esetében fordított változás következett be. Ezek után az alanyok állásinterjúra mentek, és a kísérletről mit sem tudó HR-esek, szinte egytől egyig azokat az alanyokat választották ki felvételre, akik az erő-pózokat végezték. Ez a kísérlet azt is magyarázza, hogy miért képes a jógaspózok napi gyakorlása megváltoztatni a személyiségünket.

A cikk még további támpontokat is ad a sikeres kommunikációhoz, állásinterjúhoz, satöbbi, amikből talán az utolsót emelném ki. A szerző szerint azok, akik mélyebb hangon beszélnek, sikeresebb vezetők lesznek. Én is észrevettem, hogy ha egy oktató mélyebb hangon beszél jógaóra közben, akkor a vendégek könnyebben el tudnak lazulni, biztonságban érzik magukat, jobban megnyílnak az oktató előtt. Számomra például egy (önmagához képest) mélyen beszélő oktató hangja sokkal hipnotikusabbnak hat, mint egy fejhangon rikácsoló, esetleg fürjként trillázó oktató hangja. Ezt persze gyakorolni kell, ha jó mély levegőket veszünk hasból (amit az uddzsájí meg is kíván), akkor automatikusan öblösebben fogunk tudni beszélni.

A másik jógikus aspektusa a dolognak inkább a tanár szemszögéből észlelhető, illetve ha tükör előtt jógázik egy osztály akkor valamennyire a gyakorlók is láthatják ezeket a jeleket saját magukon. A jóga-ászana gyakorlás és a tudatos légzés célja az, hogy magabiztossá tegyen bennünket, visszatérhessünk önmagunkhoz, ellazuljunk, elengedjük a stresszt és felszínre hozzuk a derűt és a nyugalmat, megnyissuk a szívcsakránkat. 

Ha a vállainkat előreejtjük, púposítjuk a felső háti szakaszt, lógatjuk a fejünket, vagy éppen felhúzzuk a vállainkat a fülünkhöz, akkor ez lehetetlenné válik, és az erőtlenség, kishitűség, negativizmus stb. stb. bennünk marad, ahelyett, hogy elengednénk és feloldódnánk. Az egyik fontos dolog tehát a vállöv nyitottsága, amire törekedni kell, és amit a legtöbb póz megkövetel, ha helyesen hajtjuk végre. A másik a hosszú, egyenes gerinc és nyak, az emelt fej. A gerincünknek rugalmasnak kell lennie, ugyanakkor kell, hogy legyen benne tartás. Ez elősegíti, hogy kapcsolatot és harmóniát hozzunk létre lényünk alacsonyabb és magasabb aspektusai között. Nézzük meg például a fenti képet, és gondolkodjunk el rajta, hogy mit sugall számunkra ez a póz a tulajdonosáról!

A túlzott lumbális lordózis extrovertált hajlamról, megfelelési kényszerről árulkodik, ha nem megfelelő pózokban alkalmazza valaki. Az ilyen emberek hajlamosak erőnek erejével alkalmazkodni másokhoz, és mások mércéjével megítélni önmagukat. A negyedik mozzanat a nyitott csípő. Aki kötött, zárt csípővel rendelkezik, az általában sok tudatalatti érzelmet, félelmet, fóbiát elfojt magában, nem tud feloldódni, nem tudja elengedni a múltat és az őt lehúzó dolgokat. Nem gyökeredzik szilárdan a talajban, nem érzi magát biztonságban, és nem tud biztos kapcsolatot teremteni a Föld és az Ég között.

A térdek, bokák helyzete is sok mindenről árulkodik, elsősorban a teljes talp leföldelésére érdemes koncentrálni, mert az a legstabilabb, legkiegyensúlyozottabb helyzet. Sok vonatkozása van a testbeszédnek, és amikor egy tanár rászól egy gyakorlóra, hogy ezt vagy azt a testrészét tartsa máshogy, akkor nem feltétlenül arról van szó, hogy egy tökéletes sztenderdre szeretnénk mindenkit hozni. Inkább arról, hogy a tanár észleli a harmonikustól való eltérést, és felhívja a gyakorló figyelmét, hogy ne csak a testtartáson, hanem az általa jelzett érzelmi, energetikai blokkokon is kezdjen el dolgozni. 

A jóga a test és a lélek tudománya, és bár nem kell feltétlenül túlontúl ezó-babonásnak lenni, ha nyitottak vagyunk, akkor valóban felfedezzük, hogy amint fent, úgy lent, minden mindennel összefüggésben van. Ha belül rend van, akkor kívül is, és fordítva.