Két lábbal a földön

A jóga gyakorlása során néha annyira a fellegekbe kerülünk, hogy az alapokról meg is feledkezünk, elveszítjük egy kicsit a gyökereinket, kapcsolatunkat a földdel. Persze minden egyes jógapozícióban valamely testrészünk kapcsolatban marad a földdel, kivéve az Antigravity egyes pózait. Nem akarok most elkezdeni a jóga magasabb ágairól filozofálni, arról már volt szó, hogy nem helyeslem, ha valaki a szamádhi határát karmolássza, miközben egy sima híd vagy lótuszpóz elviselhetetlen fájdalmat okoz neki. Most nem ez a téma, maradjunk az ászana-gyakorlásnál.

Tehát néha belebonyolódunk a fordított pózokba, skorpiókba, kartámaszokba, mindenféle durva backbendekbe és csípőnyitásokba, és kicsit elfelejtkezünk az álló pózok és a lábaink jelentőségéről. A legtöbb ember mit csinál? Lezavarja az álló pózokat, és már várja a gyakorlás közepét, amikor lehet egzotikázni. Pedig a lábak kapcsolata a talajjal nagyon fontos, hiszen Isten úgy teremtett minket, hogy a lábunkkal tapossuk a földet egész életünkben. Na jó, néha a változatosság kedvéért lehet kézenállva is sétálgatni, de azért elbillenne az egyensúly, ha azt részesítenénk előnyben. 

A napokban olvastam Lakatos Péter blogbejegyzését a guggolásról, és elindított bennem pár gondolatot. Ok, a crossfitesek kétkezes súlyzóval guggolnak, vagy homokzsákkal, vagy a társukkal a vállukon, de ha jógás szempontból nézzük, akkor is igaz az állítás, hogy a legtöbb ember nem képes egy tisztességes teljes guggolás kivitelezésére. A jóga-gyakorlás során általában nem használunk plusz súlyokat, ellenben az ízületek teljes mozgástartományának megőrzése vagy helyreállítása elsődleges célunk. A blog szerint is, míg a keleti népek a guggolást, térdelést (vírászana) alapvető ülő- és pihenőpóznak használták/használják, a nyugati ember már szinte odanőtt a székhez, amiből az következik, hogy 90 foknál jobban nem mindenki képes behajlítani a térdét, plusz a boka és a csípő mozgástartománya is jelengtősen beszűkül. Az alap jóga-sorozatokban (Agni, Ashtanga stb) szintén csak 90 fokos térdhajlítást és enyhe csípőnyitást követelünk meg az álló pózoknál (például vírabhadrászana, utkatászanák stb, amit kb egy nyugdíjasnak is gond nélkül meg kéne tudni csinálni, ha életében nem jógázott, akkor is).

Amikor azt mondom órán, hogy süllyesszük a csípőt utkatászanában, mindenki sápítozik, hogy nem megy. Az agnis pózban ráadásul lábujjhegyen vagyunk, vagyis a boka-mobilitást nem is nagyon igényli a póz. Éppen ezért vezettem be az Agni Flow sorozatban a teljes guggolást, hogy megérezzük, mennyire természetellenes az, hogy nem megy. Zárt lábakkal, teljes talppal a földön guggoljunk le úgy, hogy a csípőt teljes mélységéig leeresztjük. Ha a tenyerekkel nem kell egyensúlyoznunk, az a legjobb, de ha kell, akkor is hasznos gyakorlat, statikusan kitartva, és dinamikusan is. Az Ashtangában a második sorozat elején, a pásászanában fordul elő ez a póz, illetve aki a málászanát sem hagyja ki előtte, az még csípőt is nyit hozzá. Ha megvan a teljes talpas mély guggolás statikusan kitartva, akkor elkezdhetjük dinamikusan is gyakorolni, de itt már egy kis terpeszben érdemes állni. A teljes guggolás szerintem nagyon jót tesz a térdeknek, ha fáj, akkor lassan kell csinálni, és fokozatosan "kigyúrni" az alsó végpontot is. Utána ha valaki szeretné, gyakorolhatja plusz súllyal is, de nem ez a lényeg, hanem hogy a boka, térd és a csípő megerősödjön, miközben helyreáll a teljes mozgástartományuk is.

A blogbejegyzés végén még van egy megjegyzés a lábujjakról is, ami szintén tetszik, illetve a jógára is érvényes valamennyire. Péter azt írja, hogy a legtöbb cipő összenyomorítja a lábat, és emeli a lábujjakat. Ezért azt ajánlja, hogy kapaszkodjunk a talajba a lábujjainknál guggolás és emelés során, amitől általában elmúlik a térdfájás. Persze nem tudom, hogy edzőcipóben ez mennyire látható vagy megvalósítható egyáltalán, én ezért a legtöbbször ötujjas cipőben vagy mezítláb edzek, ahol a lábujjak szabadon tudnak mozogni. 

Azt viszont én is tapasztaltam - és ez jóga közben annál láthatóbb, mivel mezítláb végezzük - hogy sokan nem tudják helyesen használni a lábujjaikat az álló pózokban. Vagy Iyengaros módszerrel felemelik az égbe egy trikónászanánál vagy akár egyszerű tádászanánál, vagy fehéredésig lefeszítik a talajba, illetve spiccelésnél is lefeszítik, mint a balettosok. Nos, egyik sem helyes, illetve jóga szempontjából nem előnyös. A lábujjak égnek meresztése vagy visszafeszítése akár az álló pózokban, akár egy pascsimóttánászanánál fölösleges feszültséget okoz a lábboltozatban, és egy idő múlva harántsüllyedést okoz. Ez Iyengar bármelyik (főleg idősebb kori) képén látványosan tetten érhető. Értem én, hogy a négy pontot akarják leföldelni (sarok külső és belső oldala, nagylábujj és kislábujj alatti talppárna), de így az állásunk olyan lesz, mintha Isten fölöslegesen teremtette volna a lábujjainkat. Pedig a lábujjakkal nagyon jól lehet támaszkodni, persze mint mondtam, nem kell nekifeszíteni a talajnak, csak jól kinyújtani, és enyhén belenyomni. Ez a legtermészetesebb lábtartás. 

Spiccelésnél se nyomorgassuk a lábujjainkat a talppárnákba való belenyomásukkal, nyugodtan nyújtsuk őket ki, és, ha tudjuk, terpesszük is őket valamennyire. Az igazi jógás a lábujjai között akár még egyszer annyi távolságot is létre tud hozni. Szóval figyeljünk oda ezekre a kis részletekre, mert nem csak a pózaink hatékonysága fog növekedni, de a tudatunkra, természetünkre is jelentős hatással lesz ez a néhány részlet. Nem kezdek el itt most ezózni a félelmektől és gátlásoktól való megszabadulásról, biztonságérzetről, lazaságról, alkalmazkodóképességről, globális szeretetről stb., a puding próbája az evés :-)