A tökéletes szülő

Már egy hónapja megszületett a harmadik csemetém, és ráadásul fiú, ami különleges élmény. A lányaimat is nagyon szeretem, de azt hiszem, mint minden szülőnek, nekem is a gyerekeimmel együtt kell felnőnöm a szülő-szerephez. Sok ember, főleg a férfiak, sohasem nőnek fel, és amikor összekerülnek egy nővel, szintén azt várják el tőle, hogy a pótanyukájuk legyen. Természetesen egy férfi nem képes az önzetlenségnek és odaadásnak azt a szintjét még felfogni sem, amit egy nő egy többgyerekes családanyaként nap mint nap gyakorol. Mindenki tőle akar mindent, a nagyobbik gyereket meg kell nyugtatni vagy csak anyától fogadja el az öltöztetést, közben a kisebbik szopizni akar és azért tüntet, és néha még a férjjel is foglalkozni kell. Mert ő meg azt hiszi, hogy az utolsó helyre szorult a családban. 

Egy férfi akkor érik meg igazán a párkapcsolatra, amikor megtanul akalmazkodni, és odafigyelni a párja igényeire, kéréseire. Szülőnek pedig akkor lesz alkalmas, amikor hejlandó elegendő időt áldozni a családjára, játszani a gyerekeivel, házi feladatozni velük, példát mutatni a saját életével, és elviseli azt, hogy most már nem csak ő a feleség imádatának és kiszolgálásának a tárgya, mint a gyerekek születése előtt, hanem ő is egy szülő, akinek áldoznia kell a figyelméből és a szeretetéből a gyerekeinek.

Sok házasság pont a gyerekek születése után roggyan meg, és ebben mindkét félnek szerepe lehet. A férj nem képes feladni az önzését, és nehezményezi, hogy nem foglalkoznak vele eleget, ugyanakkor a szabad idejében csak magával foglalkozik. A feleség összeroskadhat a gyerekekkel való foglalkozás kívánalmaitól, és ha nem kap elég segítséget a férjétől, akkor esetleg nem marad ideje arra, hogy magával foglalkozzon, sportoljon, jól nézzen ki, főzzön a férjének, és néha kettesben is eltöltsenek egy kis időt. Ilyenkor szokott a férj kihátrálni a kapcsolatból, és keres magának valakit, aki osztatlan figyelemmel imádja. 

Nade nem is ez a mostani bejegyzés témája, hanem a szülővé válás. ott van ugyanis az ellenpólus, amikor mindkét szülő maximalistán törekszik arra, hogy a gyerekének mindet megadjon, és mindenféle különórára meg edzésre járassa. De bizonyos esetekben az együtt töltött idő, a spontán játék és a közös programok sokkal többet érhetnek és közelebb hozhatják a családot egymáshoz, mint a maximális teljesítmény kipréselése a gyerekből a tanulás, sport és még nem tudom mi terén.

Megesik az is, hogy a szülő megbántja a gyereket, és ezért fontos feladatunk, hogy a saját feldolgozatlan konfliktusainkat felismerjük és megoldjuk, ahelyett, hogy a védelmünkre szorulókra vetítenénk ki azokat. Az a legjobb szülő, aki foglalkozik a saját személyiségfejlődésével. Nem kell tökéletes embernek lenni, de ugyanakkor tiszteletben kell tartani a bimbózó gyermeik tudat szabadságát is. Sok szülő azért keveredik konfliktusba a gyerekével, mert túlzott elvárásai vannak, és rá akar erőltetni bizonyos dolgokat, amikor a saját példájával és a gyerek önállóságának tiszteletben tartásával sokkal többre menne. 

A szeretetet és a törődést nem lehet kikényszeríteni a másikból, és szülőként ezt meg kell tanulnunk adni a gyermeknek, még ha ez nem is mindig mérhető és definiálható formában történik. De az biztos, hogy ha érzelmileg és törődésileg elhanyagoljuk a gyermekünket, akkor ez valahol hátrányos hatással lesz a személyiségére, az önbizalmára. Vagy önértékelési zavarai lesznek, vagy ellenkezőleg, narcisztikussá és önzővé, manipulatívvá válik. 

Ha egy gyerek nem kapta meg a megfelelő figyelmet és szeretetet az apjától, akkor az életében minden autoritív szerepet betöltő emberrel (tanárok, munkahelyi főnökök stb.) hajlamos lesz konfliktusba keveredni. Kivetíti rá azt, amit nem kapott meg az apjától, és rajta igyekszik bosszút állni.Ezek persze tudatalatti mintázatok, amiket nemzedékről nemzedékre átviszünk, és nekünk kell feldolgozni azokat a traumákat, amiket a saját szüleinkkel való kapcsolatunkban megéltünk, hogy mi magunk "tökéletesebb", de talán még inkább "teljesebb" szülővé válhassunk.

A viparíta karaní jelentősége

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"A sziddha szerint úgy érhetjük el a pratjáhárát, ha megfordítjuk a testünket, és így a Nap a Hold fölé kerül. Góraksanátha viparíta karanínak (fordított cselekvésnek) nevezi ezt a módszert. A Hold-prána megállítása érdekében meg kell fordítani a testünket. A viparíta karaní nem egy bizonyos póz, hanem az ászanák kategóriájának neve, melyek közül a legfontosabbak a vállállás (szarvángászana) és a fejállás (sírsászana). Mindkét póz némileg eltérő módon akadályozza meg a Hold-prána elszivárgását. A vállállás esetében az amrita kiszivárog ugyan a „Holdból” (az ágjá csakrából), de megáll a visuddha csakránál (torokcsakránál). E célból lényeges, hogy használjuk a dzsihva bandhát (nyelvzárat) a vállállás közben: hátratekerjük a nyelvünket és amennyire lehetséges, feldugjuk az orrgaratba.

A fejállás közben azonban a Hold-pránát az eredeti helyén, az ágjá csakrában állítjuk meg. Ha a két állapot közül elérjük valamelyiket, akkor a személyiségünk megállapodik a középpontban, és függetlenné válunk a külső stimulusoktól és érzékkielégítéstől. Továbbá már nem az fog motiválni bennünket, hogy mások bátorítanak vagy megkapjuk a barátságukat vagy a tiszteletüket. Mivel az, aki elérte az amrita sziddhit, nem szükségalapon viszonyul másokhoz, most először válik képessé arra, hogy önzetlenül szolgáljon és feltétel nélkül szeressen másokat.

Az alább következő bekezdésekben olvasható útmutatás szerint növelhetjük a fordított pózokban töltött időtartamot. Ezt a folyamatot lassan és fokozatosan kell végrehajtani, több éven keresztül, mert ha hirtelen megnöveljük a fordított pózokban töltött időt, az balul sülhet el.

6. Gyakorlat: A fordított pózok időtartamának növelése

Amikor növelni akarjuk a fordított pózokban eltöltött időt, az első lépés az, hogy minél jobban lelassítsuk a légzésünket. T. Krishnamacharya elképzelése az volt, hogy a fejállásban csak percenként két levegőt kell venni. Fokozatosan lassítsuk le a légzésünket, és ne hirtelen. A fordított pózokban eleinte növekszik a vérnyomás, főleg a fejben, de pár perc múlva visszaáll. Ha magas a vérnyomásunk, akkor lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy lecsökkentsük, mielőtt a fordított pózokon dolgozunk. Ha már sikerült elérni a nagyon lassú légzésütemet a fordított pózokban, kezdjük el növelni a légzésciklusok számát, nagyjából pár naponta eggyel. Legyünk érzékenyek, és ne adjunk hozzá több légzésciklust, mielőtt kedvezőtlen szimptómákat tapasztalunk. Ha olyan szimptómáink vannak, mint a fejfájás, ingerlékenység, nyakfájdalmak, fülfájás, fülcsengés, nyomás vagy szédelgő érzés a fejben, akkor túl messzire mentünk, és csökkentenünk kell az időtartamot. Ne legyünk túl ambiciózusak, és kérjünk útmutatást egy képesített tanártól."

Száz százalék

Ez a bejegyzés tekinthető motivációs szónoklatnak is, de igazából nem arról van, szó, ezt már sokkal korábban is tisztáztam. Ha valakinek kívülről érkező stimulációra van szüksége a motivációhoz, annál nagy eséllyel a lelkesedés is csak átmeneti lesz. Patandzsalí szerint háromféle tanítvány van: a kezdő tanítvány lelkesen belekezd a gyakorlásba, de a lelkesedése olyan, mint az időjárás, néha van, néha nincs. Ha ezt az ingatagságot nem képes leküzdeni, akkor esélyes, hogy az egyik vagy másik akadály előtt megtorpan, és teljességgel feladja a cél felé irányuló törekvését. 

A közepes szintű tanítvány már nem adja fel, bár az ő motivációja is változó. De ő legalább mindig halad, még ha időnként lassabban, máskor gyorsabban is. Így biztosítva van, hogy előbb-utóbb eléri a célját, még akkor is, ha egyes akadályok nagyon lelassíthatják a fejlődését, amíg el nem sajátítja azokat az eszközöket, amelyekkel legyőzheti az akadályokat.

A legkiválóbb tanítvány pedig az a gyakorló, aki mindig, minden körülmények között töretlen lelkesedéssel törekszik, és a körülményekhez mérten mindig 100%-os erőfeszítést tesz. Ha valamit igazán el akarunk érni az életben, akkor valahogy el kell jutnunk erre a szintre. Mindegy, hogy mi a cél, anyagi jólét, karrier, sportteljesítmény vagy spirituális fejlődés. A jóga definíciója szerint az egy pontra szegezett elme olyan erővel rendelkezik, mint a lézer, és ha elég hosszú ideig fókuszáljuk arra az egy pontra, akkor eggyé válik vele, vagyis elérjük a célunkat.

Ehhez az első lépés abban rejlik, hogy az adott célt a legelső helyre tesszük a prioritási listánkban. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindig csak azzal foglalkozunk, mert más köztelezettségeink is lehetnek. Viszont sohasem találunk kifogást arra, hogy a célunk elérésével foglalkozzunk. Például ha valaki egy sportteljesítményt tűz ki célul, akkor az edzője megmondja, hogy ehhez hetente hányszor kell edzenie. Nem jutnak közelebb akkor sem, ha éjjel-nappal edzene, mert a szervezet csak egy bizonyos mennyiségű edzésingert képes konstruktív módon befogadni, utána elérjük a túledzettség állapotát és a teljesítményünk visszaesik. A regenráció, táplálkozás, mentális felkészültség és a szükségtelen stresszek kerülése ugyanúgy a versenyfelkészülés része, mint az edzésfeladatok végrehajtása. 

A kifogások keresése, vagy más feladatok előtérbe helyezése természetesen nem segíti a fejlődésünket, de ezt saját magunknak kell megértenünk. A rendszeres erőfeszítésen túl a második fontos lépés a tanulás, tudatosítás. pontosan tudnunk és értenünk kell, hogy mit miért teszünk, hol tartunk éppen, és azon a ponton mi az, ami kedvező, illetve kedvezőtlen a fejlődésünk szempontjából. Ennek a tanulási folyamatnak azonban nem szabad szétforgácsolnia az erőfeszítésünket, mert ha sok dologgal foglalkozunk egyszerre, és sok mindenben jók akarunk leni, akkor végül egyikben sem jutunk igazán előre. 

Ezzel kapcsolatban Patandzsalí megemlít egy fontos dolgot: a megértés egy bizonyos pontján a gyakorló közömbössé válik aziránt, amit eddig megtanult, és amit még ezen kívül megtanulhat. Vagyis eljut arra a pontra, amikor minden eszközzel rendelkezik a célja eléréséhez, és a további ismeretek, módszerek csak zavarnák a haladásban. Amit tudunk, azt mesteri fokon kell tudni, és félre kell söpörni a sallangokat. 

A száz százalék egyúttal a teljességet is jelenti, amikor az ember azt érzi, hogy semmi sem hiányzik az életéből, és ugyanolyan örömmel elégedettséggel tölti el az úton való haladás, mint az egyes célállomások elérése, vagy az újabb célok kitűzése.  

A kapilászana gyakorlása

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Aktív elengedés technikája

A buddhászanánál felsorolt izom-feszítéseken és lazításokon túl azokat is alkalmazni kell a kapilászana esetében, melyek az egylábas előrehajlításra vonatkoznak. A törzset előredöntjük és ráfektetjük a bal lára. Így a gerinc kiegyenesítése némileg könnyebbé válik, illetve a két comb között is kisebb a szög, tehát a combhajlítók kevésbé feszülnek, és jobban bele tudunk lazulni az egész pózba.

Rávezető változatok

A kapilászana végrehajtásához a buddhászana a legjobb előkészítő póz. Természetesen a buddhászanánál felsorolt összes egy-láb-a-nyak-mögött póz gyakorlása szintén hasznos lehet. Valójában azt mondanám, hogy a póz végrehajtásának nehézségi foka a törzs és a nyújtott láb közötti szög arányában változik. Vagyis a kapilászana némileg könnyebben végrehajtható, mint a buddhászana, ha viszont hátradöntjük a törzset, akkor a nehézségi fokozat növekszik.

Haladó változat

A póz haladó változatának tekinthető például a hátradöntött törzzsel végzett buddhászana, de a harmadik sorozatból megismert egyéb pozíciókkal kis próbát tehetünk, vagyis álló előrehajlításban, illetve teljesen felegyenesedve is megpróbálhatjuk végrehajtani a karkulcsolást.

Egészségügyi hatások

Helyreállítja a nemzőszervek hormonális egyensúlyát

Elősegíti az idegrendszer harmonizálását

Oldja a múlt életekből származó karmikus kötöttségeket

Kedvező hatással van légúti allergiák, asztma, cukorbetegség, fejfájás, migrén és menopauzális tünetek esetén

Kedvező hatással van a visszerekre, mivel erősen elszorítja a vérkeringést a lábunkban

Elősegíti az ingerültség és aggodalmaskodás kezelését

Növeli a csípő és a láb ízületeinek hajlékonyságát

Erősíti és mobilizálja a gerincet

Növeli a vér hemoglobin-szintjét

Vérszegénység és remegő végtagos esetén is hasznos

Elősegíti a méreganyagoktól való megszabadulást

Javítja a légzést és az emésztést

Ellenjavallatok: Ülőideg-gyulladás, isiász, csípőproblémák, alhasi vagy lágyéksérv, gerincsérv, a gerincfeszítő vagy a combhajlító izmok gyulladása, térdproblémák, magas vérnyomás, terhesség, menstruáció.

Kapilászana

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Kapilászana (Kapila Muni póza)

Dristi: pádajóragrai (lábujjakra)

Ez a póz szintén a csípőnyitó blokk része, az előző buddhászana folytatása, és annyiban nehezebb, hogy itt előre is kell hajolni, miután a lábunkat a hátunk mögé helyeztük. A második sorozatban is több olyan, bölcsekről is isteni személyekről elnevezett póz szerepelt, melyekben a lábunkat a nyakunk mögé kellett helyezni. Nyilvánvaló az ilyen pózok nehézsége, és ugyanakkor szimbolikus üzenete is: ahhoz, hogy közel kerülhessünk Istenhez és a megvilágosodáshoz, meg kell szabadulnunk az egótól, a hamis azonosítástól, melyet a fej és a rajta található érzékszervek képviselnek. A buddhászanában és a kapilászanában még egy fokkal tovább visszük az Isten előtti meghódolást, a lábunkat nem csak a tarkóig, hanem a hátunk felső részéig húzzuk le. Ha a gyakorlatot nem a meghódolás szellemében végezzük, hanem erőltetve, akkor sokkal nagyobb a sérülés kockázata.

Vinyásza számolás

Szapta: Belégzésre ugorjunk előre ülő helyzetbe lefelé néző kutyapózból, úgy, hogy a jobb lábunk a jobb kar külső oldalára érkezzen. Majd húzzuk be a jobb lábunkat a tarkó mögé a bal, majd a jobb kéz segítségével, és helyezzük a bal hónaljunkba. A bal kart vigyük hátra a jobb boka fölött, majd a jobb karunkkal is nyúljunk hátra jobb oldalt, és fogjuk meg a bal kéz ujjait.

Astau: Kilégzésre döntsük előre a törzset, a két ülőcsontot a talajon tartva, a szegycsontot a térd felé nyújtva. Az állunk legyen a sípcsont fölött, a köldökünk pedig a bal comb fölött. Nézzünk a lábujjakra, és végezzünk el öt mély légzést.

Nava: Belégzésre ismét egyenesedjünk fel, majd kilégzésre helyezzük a tenyereinket a talajra a csípő mellett.

Dasa: Belégzésre emeljük ki magunkat csakórászanába (a jobb láb még mindig a tarkó mögött).

Ékádasa: Kilégzésre ugorjunk hátra lefelé csaturanga-dandászanába.

Dvádasa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.

Trajódasa: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.

Csaturdasa-vimsatihi: Ismételjük meg a szapta-trajódasa vinyászákat a bal oldalra is.

Erőkódex

Az erő fejlesztésére számtalan gyakorlatot feltaláltak már, talán már egy kicsit túl sok is, legalábbis akkor, ha az ember hatékonyan és funkcionálisan akar fejlődni, és nem arra vágyik, hogy a gyakorlatok végtelen változatosságával szórakoztassa magát, amivel ugye fejlődni nem igazán lehet. Szóval jobb, ha a szórakozást edzés utánra hagyjuk, és edzés közben inkább az alapgyakorlatokra koncentrálunk. Az eddigi ismereteim alapján nyolc alapvető erőgyakorlatot emelnék ki. Persze ezek különböző változataival lehet színesíteni az edzéstervünket, de azért ne vesszünk el a részletekben!

1. Guggolás

Guggolás alatt elsősorban a kétlábas guggolást értem, méghozzá súllyal. A legfontosabbak talán az elöl (a vállakon) és hátul a tarkón vagy csuklyán tartott rúddal végzett guggolás. Persze itt is lehet saját testsúlyos, ugró meg egyéb változatokat is alkalmazni. Az egylábas guggolásokkal csínján bánnék, mert komoly medence-stabilitást igényelnek, és teljesen más a mozgásmintájuk, mint a kétlábas guggolásé.

2. Felhúzás (Deadlift)

A deadlift az egyik legismertebb és legelterjedtebb erőemelő-gyakorlat. Szintén végezhetjük olimpiai rúddal, kettlebellel, széles vagy párhuzamos terpeszben stb. A Trap-bar és koffer felhúzást inkább a farmerséta kategóriájába sorolnám, minden esetre nagy súlyokat helyes technikával felemelni nagyon jó és fontos dolog!

3. Fekvenyomás (fekvőtámasz)

A nyomógyakorlatok közül a fekvenyomás került be az erőemelő-számok közé, de persze bármilyen merőleges nyomás megfelel, akár fekvőtámaszban, gyűrűn stb. A kettő persze nem ugyanolyan terhelést ad, de a lényeg az, hogy a törzsre merőlegesen is nyomjunk, ne csak felfelé.

4. Húzódzkodás

A húzódzkodás szintén közismert saját testsúlyos vagy plusz súlyos gyakorlat is lehet. Alkalmazhatunk különböző fogásokat, és húzhatjuk a rudat mellhez, hashoz, háthoz stb. A muscle-upot (abcúgot) is soroljuk ide, illetve a street workoutban ismert különböző improvizációs elemeket.

5. Tolódzkodás

A tolódzkodás is végezhető számtalan változatban, törzs-pozícióval stb. Én az alap és a plusz súlyos tolódzkodást szeretem előnyben részesíteni. A tricepsz és a delta mellett a mellizmot és a széles hátizmot is erősíti, és az egyik legjobb gyakorlat felsőtestre!

6. Fej fölé nyomás

Ha már a merőleges nyomást megemlítettük a fekvenyomásnál, a fej fölé nyomás se maradjon ki! Végezhetünk katonai nyomásokat súllyal, kettlebellel, vagy saját testsúllyal is végezhetünk kinyomásokat kézállásban.

7. Farmerséta

A funkcionális erőfejlesztés egyik alapgyakorlata a farmerséta. Bármilyen nehéz tárgyat cipelhetünk a kezünkben, legyen az súlyzó, tárcsa vagy kettlebell, de a homokkal megtöltött zsákok is megteszik. A cipelés tárgykörébe tartozna még a vállon, háton vagy fejen tartott súlyok cipelése, illetve a szánkó(szerű eszközök) tolása, húzása.

8. Törzserősítés

A törzserősítést külön kiemeltem nyolcadik gyakorlatnak. Nem mintha a fenti hét gyakorlat nem venné igénybe a törzset, mégis sok ember van, aki úgy kezd bele az edzésbe, hogy gyenge a törzse, tehát nem árt meg, ha gyakorta erősíti különböző gyakorlatokkal. Mivel ezekből számtalan létezik, nem emeltem ki külön egyet sem. De azért álljon itt néhány ötlet: lábemelés, sárkányzászló, haskerék, hiperhajlítás, zászló, függő- és támaszmérlegek, statikus és dinamikus gyakorlatok, TRX stb. Ezekkel minddel tudjuk erősíteni a törzsizmokat, és mindenki azt használhatja, amelyik tetszik.  

A pratjáhára három módja

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Patandzsalí nem részletezi, hogyan érhetjük el a pratjáhárát, de az az igazság, hogy a jóga egyetlen ága, amit részletekbe menően leír, a szamádhi. Az összes többi ággal kapcsolatban nem magyarázza el, hogyan kell gyakorolni, csak azt, hogy mi lesz az eredménye, ha elértük. Ez nem azt jelenti, hogy a pratjáhára automatikusan vagy önmagától bekövetkezik csak azért, mert a többi ágat gyakoroljuk. A pratjáhára a technikák meghatározott gyűjteményét jelenti. Ebben a fejezetben sziddha Góraksanátha megközelítését fogjuk követni a pratjáhárához. A kilencedik fejezetben el fogom magyarázni Rishi Jágjavalkja módszerét, míg a tizenkettedik fejezetben bemutatom a rádzsa-jóga módszerét ugyanennek a célnak az elérésére. Így ebben a könyvben a pratjáhára három megközelítése és szintje lesz bemutatva, melyek tudományos módon kapcsolódnak egymáshoz és támogatják egymást.

Patandzsalí sajátságosan közelíti meg a pratjáhárát a Jóga-szútrában. Először meghatározza, hogy a pratjáhára (a negyedik szint) milyen szintű elérése teszi alkalmassá a gyakorlót a dháraná (koncentráció, az ötödik szint) elérésére (Jóga-szútra 2.53). Eleinte furcsának tűik, hogy nem kapcsolja össze közvetlenül a pránájámát a pratjáhárával, hanem közvetlenül a dháranára ugrik. Utána visszamegy és két szútrában meghatározza a pratjáhára hatásait, és csak utána megy tovább és határozza meg a dháranát (bár itt sem adja meg a tényleges technikát) (Jóga-szútra 2.54-55). Éppen ezért van alapja annak a feltételezésnek, hogy Patandzsalí a pránájámát és a pratjáhárát is két különböző technika-gyűteménynek tekintette, melyek, bár a maga nemében mindkettő előkészíti a dháranát, és előfeltétele annak, de egymástól teljesen függetlenül is gyakorolhatók. Patandzsalí nem részletezi, hogy pontosan mit ért a pratjáhára módszere alatt, azonban ezt az ászana, pránájáma és a dháraná esetében sem tette meg.

Míg az olyan régi jóga-mesterek, mint Jágjavalkja és Vaszistha mentális és a pránához kapcsolódó módszereket adtak a pratjáhárához, a nagy sziddha, Góraksanátha az tanította, hogy a pratjáhára nem egy mentális, hanem fizikai folyamat. Azt mondta, hogy míg a betegségeket az ászana-gyakorlással lehet legyőzni, a negatív karmát pedig a pránájámával, a mentális zavarokat a pratjáhára módszerével lehet ellensúlyozni (Góraksa-sataka 54). A Góraksa-sataka eredeti száz verséből tekintélyes mennyiséget, tizenkettőt szentel a pratjáhárának, ezzel is rámutatva fontosságára (54-66)."

Fontos vagy!

A mai világban sajnos sok a magányos ember. nem hiszem, hogy boldogok így, hiszen az ember alapvetően társas lény, de valahogy a modern fogyasztói társadalom és kultúra erre kondicionálja az embereket. valahogy meggyőzi az embereket, hogy a boldogsághoz elég az, ha pénzük van, és mindent megvehetnek maguknak, valamint az online média segítségével elegendő érzékszervi benyomáshoz juthatnak, ami helyettesíti az igazi kapcsolatokat. De azért ne feledjük, megnézni egy szerelmes filmet nem ugyanaz, mint szerelmesnek lenni. És megnézni egy akciófilmet sem ugyanaz, mint megmenteni a világot, vagy legalábbis valamit tenni annak érdekében. A közösségi média is valahogy arra inspirálja az embereket, hogy mások életének megosztott morzsáit nézegessék, kommentálják, lájkolgassák, és ezzel minél több időt töltsenek el, amely alatt a saját életük észrevétlenül tovaszáll.

Csak rajtunk múlik, hogy milyen mély kapcsolatokat alakítunk ki az életünk során, és hogy ezekbe mennyit fektetünk bele érzelmileg. Természetesen a megfelelő partner (akár párkapcsolatban, barátságban, munkahelyen) megtalálása nem egyszerű feladat, de sokkal jobban járunk, ha törekszünk rá, mintha feladjuk attól való félelmünkben, hogy csalódást fog okozni. A szüleiktől kapott szeretet, vagy éppen annak hiánya, illetve az ő személyiségük, kapcsolatuk mindenki pszichológiai fejlődésére rányomja a bélyegét. De ezt lehet tudatosítani, és továbbhaladni, tovább dolgozni vele, ahelyett, hogy áldozatként vagy örök gyerekként élnénk az életünket, és másoktól zsarolnánk ki azt a törődést, amit a szüleinktől esetleg nem kaptunk meg. 

Minden kapcsolatnak két alapköve van: a felelősség és az áldozathozatal. Ha nem vállalunk felelősséget, akkor nem alakul ki a bizalom, és ha nem hozunk áldozatot, nem fektetünk bele a kapcsolatba, csak önző módon kapni akarunk, és kihasználni a másikat, akkor vagy nem fog sokáig tartani, vagy felszínes és erőltetett érdekkapcsolat marad csupán. 

Azáltal viszont, hogy önfeláldozóak vagyunk a szeretteink iránt, kivívjuk a tiszteletüket és a ragaszkodásukat, és fontossá válunk nekik. Talán nem is gondolunk bele sokan, de a halálos ágyukon fekvő számos ember egyik legnagyobb szívfájdalma az, amikor úgy érzi, hogy már nem fontos senkinek, esetleg csak a terhére van azoknak a hozzátartozóinak, szeretteinek, akikre az életét áldozta. Ha valaki úgy érzi, hogy nem fontos senkinek, akkor sokkal inkább gondol arra, hogy nincs miért itt maradnia tovább, nincs értelme az életnek. Ha tudjuk, és érezzük, hogy valakinek fontosak vagyunk, az hatalmas motivációt ad ahhoz, hogy tovább küzdjünk a hétkoznapi kihívásokkal, vagy ami még fontosabb, a saját személyiségfejlődésünk soron következő feladataival. 

Természetesen az önzetlenségnek vagy önfeláldozásnak nem kell határtalannak lennie, hiszen az elkényeztetett gyerek nem lesz annyira hálás, és nem értékeli annyira a törődést, mint az, aki kiérdemelte és erőfeszítést tett azért, hogy előrelépjen az életben. Vannak olyanok is, akik a partnerük, férjük szolgálatát teljességgel a saját érdekeik, igényeik elé helyezik, és persze hosszú távon ettől is frusztrálttá válnak. De mégis, a mártír vagy áldozat szerepében érzik biztonságban magukat, és ezért ragaszkodnak hozzá. Szeretnek panaszkodni, hogy mennyire nehéz nekik, de ez is egy önként vállat szerep, mint ahogyan a magányos szinglié is, aki nem nagyon enged be másokat az intim szférájába, nehogy kiszolgáltatottá vagy sebezhetővé váljon.

Egy kapcsolat befektetést, erőfeszítést igényel, ám mégis ügyelni kell rá, hogy megmaradjon benne az önkéntesség, a spontaneitás, a másik személyiségének és szabad akaratának tiszteletben tartása. Ne váljunk kodependenssé, és ne használjuk ki a másikat, de ne is engedjük, hogy ő egyoldalúan kihasználjon. Lépjünk túl az érdekeken, és helyezzük a kapcsolatainkat az önkéntesség talajára. Ha jól körülnézünk, biztosan vannak olyanok az életünkben, akiknek fontosak vagyunk, akik példaképként tekintenek ránk, vagy akik számítanak ránk. Ha ez esetleg nem így van, akkor váljunk fontossá valaki számára!

Az érzékek visszavonása

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"A Hold-központban (az ágjá csakrában) helyezkedik el az amrita, a halhatatlanság nektárja. A köldökben helyezkedik el a prána szoláris központja, vagy egyszerűsítve a Nap, mely több más dolog mellett az emésztési tüzet is képviseli. Hétköznapi, függőleges testhelyzetben az amrita lefelé halad a gravitáció hatására a Holdból, és elég a Napban. Ha minden nap hosszabb időre megfordítjuk a testünket, azzal megállítjuk és felhalmozzuk az amritát. Így elérhetjük akár az amrita sziddhit, amikor is az amrita tartósan a fejben marad, és nem száll alá többé a tűzbe. Ez az állapot nagyon fontos a meditáció és a jóga magasabb ágainak fejlesztése szempontjából, mert elősegíti az érzékek automatikus befelé fordulását.

Az amrita, a lunáris prána a Hold ajtajain, vagyis az érzékeken keresztül hagyja el a testet. Az érzékek észlelik azokat az érzéktárgyakat, melyekre vágyunk, és kifelé vonzzák az elmét. Amint az elménk elveszítette a középpontját, kivetítjük magunkat a világba, és „eggyé válunk” a jelenségeivel. Azzal azonosítjuk magunkat, ami történik az életünkben. De, ahogy a Maitrí Upanisad mondja, „Ha az érzékek tárgyait visszatartjuk, az elme visszatér a szívbe.” (6.35) Ez a metafora arra az állapotra utal, amikor megállapodunk a valódi természetünkben, a tudatban. Számos jóga-technika létezik, melyekkel megakadályozhatjuk az érzékek kifelé fordulását. Ha az érzékek kifelé fordulnak, és azonosítjuk magunkat a világgal, elhúznak bennünket, mint ahogy a zabolátlan lovak húznak el egy szekeret. Az érzékeknek ez a kifelé fordulása kapcsolatban áll az amrita (lunáris prána) szivárgásával az ágjá csakrából, a fej közepén található lunáris csakrából. Az érzékek kontrollálásának legközvetlenebb módja nem a meditáció, hanem e prána visszafordítása a fordított pózok segítségével.

A fordított pózok elősegítik a meditációra való készenlétet. A meditáció elhozhatja a spirituális szabadságot, de ez csak akkor valószínű, ha bekövetkeztek bizonyos alkímiai változások az agyban és a testben. Patandzsalí a jóga ötödik tagjaként említi a pratjáhárát (Jóga-szútra 2.29). Ezt gyakorta „az érzékek visszavonása”-ként fordítják, de én inkább úgy nevezem, hogy „az érzékek mentessége a külső stimulusoktól”. Amíg függünk a külső stimulusoktól, a meditációs gyakorlatunk mindig fékezve lesz. Ezért említi Patandzsalí a pratjáhárát a magasabb ágak kapuőreként. A pratjáhárát bahirangának (külső ágnak) nevezi, és csak a dháranát (koncentrációt), dhjánát (meditációt) és a szamádhit (elmerülést), az utolsó három ágat tekinti valódi antarangának (belső ágnak) (Jóga-szútra 3.7)."

A csakrák - előadássorozat

Az év vége közeledtével igyekszem rendszerezni a dolgaimat, és amennyire időm engedi, behozni az elmaradt hiányosságokat. Az egyik ilyen hiányosság az eddigi évek során rögzített hangfájlok közreadása a blogom "Letöltések" oldalán. Amióta elköltöztettem a fájlokat a régi szerverről, nem volt még időm frissíteni a linkeket, az elmúlt két évben felgyülemlett hanganyagokról nem is beszélve. Így hát most ez fokozatosan megtörténik, első körben az eddig elhangzott előadásokat tudjátok meghallgatni mp3 formátumban, beleértve az idei, a hét csakráról szóló előadássorozatot, melyek feltöltését már sokan számon kérték tőlem.

Aki részt vett az előadásokon az Atma Centerben, az tudja, hogy januárban kezdtük a múládhára-csakrával, majd az év során fölfelé haladtunk, egészen a koronacsakráig, melyre a decemberi záró előadáson került sor. Az előadások során főleg az egyes csakrák pszichológiai szerepkörét, analógiás rendszerét emeltük ki, körbejárva azokat az életfeladatokat, melyeket az egyes csakrák felébresztésével együtt végre kell hajtanunk. Az elhangzott információk persze messze nem tekinthetők teljes körűnek, és talán egyszer, ha lesz hozzá ihletem, mág jobban beleásom magamat a témába. Addig is a két vége felől kell, hogy megközelítsem ezt a tudásanyagot: a tantrikus csakra-tan és a modern pszichológiai kutatások szempontjából. Mindkét téren sok tanulnivalóm van még, és talán majd az évek során jobban összeáll az egész egy rendszerré. Arról nem is beszélve, hogy egy téma elméleti megismerése még csak az első lépés, mely a tudás gyakorlatba ültetéséhez vezet. Tehát az is egy érdekes kérdés lesz, hogy a jóga-rendszer klasszikus gyakorlatai, vagyis az ászanák, kriják, pránájáma és a meditáció miként rezonálnak az elménkben zajló pszichológiai folyamatokkal, ha szabad így kifejezni. 

Az ászana-gyakorlás terén két irányba igyekszem összegezni az eddigi tapasztalataimat: a funkcionális jóga területén, mely kifejezetten az egészségmegőrzés és az ember testi képességeinek helyreállítására, fejlesztésére koncentrál, valamint majd a csakrapszichológia területével is érdekes lesz a párhuzam. Ez még sok évnyi tanulást és kísérletezést fog igényelni, de hát van időm! Addig is hallgassátok meg az idén elhangzott előadásokat, hátha pattan egy-két szikra a ti fejetekben is! Nem arra kell várni, hogy valaki egy kész rendszert tegyen le az ember elé, és a szájába rágjon mindent, hanem a saját utunkon, a saját belső inspirációnkat követve kell haladni. A formális, külső rendszerek sok általánosítást tartalmaznak, hiszen mindenki más, és egyéni pszichofizikai sajátosságokkal rendelkezik. A tipizálás sokban segíthet, de mindig a saját fejünkkel kell gondolkodni, és nem mástól várni a megoldást. Íme a linklista:

2016.01.23. Mihez kezdjünk a félelmeinkkel? (Múládhára csakra előadás)
2016.02.27. Mihez kezdjünk a szexualitásunkkal? (Szvádhisthána csakra előadás)
2016.03.26. Hatalmi játszmák (Manipúra csakra előadás)
2016.04.30. A szív forradalma (Anáhata csakra előadás)
2016.10.01. A kommunikációtól az önmegismerésig (Visuddhi csakra előadás)
2016.11.19. A belső látás ébredése (Ágjá csakra előadás)
2016.12.03. Magasabb tudatosság és a koronacsakra (Szahaszrára csakra előadás)

A szánkhja-filozófia

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Szánkhja filozófia

Mivel a szánkhja filozófiai rendszer megalkotása Maharisi Kapila nevéhez fűződik, valamint Patandzsalí is sok mindenben támaszkodott a szánkhjára a Jóga-szútra megalkotásakor, tekintsük át röviden a szánkhja rendszer legfontosabb doktrínáit!

India filozófiai irányzatai magyarázataikat az ok-okozati összefüggés két alapvető nézetének egyikére alapozzák: az aszatkarjavádára (az okozat nem létezik az okban megnyilvánulása előtt), vagy a szatkarjavádára (az okozat létezik magában az okban, még az okozat létrejötte előtt).

A szánkhja filozófia az okozat szatkárjaváda elméletét fogadja el.

Ezen belül is két gondolati iskola létezik: a vivartaváda és a parinámaváda.

Vivartaváda álláspontja:

Ezt az advaita védantisták fogadják el, akik szerint az ok okozattá alakulása csupán látszólagos. Azt állítják, hogy az Abszolút és az általa létrehozott dolgok azonosak, a közöttük felfedezhető különbségek (Isten és az anyagi világ között) pedig csupán az illúzió az eredményei.

Parinámaváda álláspontja:

A szánkhja filozófia a parinámaváda elméletét tartja fenn, mely szerint az ok okozattá alakulása valóságos, mint ahogyan a fa átalakul székké, vagy a tej joghurttá.

Kapila Muni filozófiája (ateista) szerint a kozmikus megnyilvánulás oka az anyagi természet. Ísvara Kapila tanításaiban (teista) a legvégső okként a Legfelsőbb Személyt határozza meg.

A szánkhja filozófia is valamilyen módon elkülöníti az anyagtól a lelket, azt írja:,,a tevékenység a prakritire jellemző, s a purusa csak tudatos”. A purusát tehát elválasztja az aktivitástól.

Az anyagi tevékenységek okozói kizárólag a kötőerők (gunák, amelyek az anyagi világban működnek) és az anyagi elemek kombinációi, és a lélek nem kap szerepet ebben a kérdésben.

A lélek mindig független, és helyzete mindig csupán a semleges megfigyelő helyzete.

Sohasem kerül kapcsolatba a kötőerők (gunák) hajtotta és az anyagi elemek kombinációjából álló, anyagi testen keresztül megnyilvánuló tettekkel.

Nem keveredik bele az anyagi cselekedetekbe.

A Szánkhja-káriká ezt írja: ,,A purusák (lelkek) közti látszólagos különbségek pusztán felületesek, mivel csak a természet különféle minőségeinek (kötőerők, melyek befedik őket) köszönhetők, a purusa igazi helyzete, a tanú helyzete, amit az elkülönültsége, passzív semlegessége jellemez, és az, hogy ő egy tétlen megfigyelő”.

A lélekkel kapcsolatba kerülve a tudattalan finom test tudatosnak látszik, a lélek pedig úgy tűnik, mintha cselekvője lenne a tetteknek, ám ő mindig mentes a természet kötőerőinek tevékenységétől.

Az anyagi természet (prakriti) teremtő aktivitását csak azért fejti ki, mert a purusa vágyik annak élvezetére.

Egyetlen lélek sincs korlátozva és arra kötelezve, hogy a prakriti játékát figyelje, a prakriti mégis örökké játszik, mert mindig van lélek (dzsíva), aki figyeli.

Az élőlény nem rab, de nem is szabad mindaddig, amíg a prakriti előadásába belefeledkezvén azt valóságnak hiszi, és azonosítja önmagát vele.

Az univerzum tele van fájdalommal és szenvedéssel.

Amiről még általában is azt tartják, hogy gyönyör, az is elegyedik a nyomorúsággal, hiszen minden élvezet csalódásban végződik, ami a szenvedés forrása.

Az egész külső világ és minden belső jelenség a prakritihez tartozik, s a tiszta tudat, a purusa, mentes a tér, az idő és az okozatiság korlátozásaitól.

Minden tevékenység, változás, gondolat, érzés, fájdalom és gyönyör a testhez és az elméhez, nem pedig az önvalóhoz tartozik.

Az önvaló tiszta, örökké ragyogó tudat, és felette áll az egész megnyilvánult anyagi világnak.

Létezik az önvalónak is egy teste, amely nem azonos a látható anyagi testtel, s ugyanígy van elméje, egója, intelligenciája is, amelyek szintén különböznek azonos nevű anyagi megfelelőiktől.

A gyönyör és a fájdalom, az erény és a bűn, nem szennyezik be a tiszta önvalót, kizárólag az elmére, az intelligenciára és a hamis egóra hatnak, amint az élőlény ragaszkodni kezd a külvilághoz.

Amíg az élőlény hisz saját fizikai természetében és az anyagi világban, addig a tudatlanság rabja marad, szenvedéseket kell átélnie, mert az anyagi természet játéka, az illúzió olyan tökéletes, hogy a karmikus következményeket is teljesen élethűen adja elő.

Ha azonban felismeri, hogy a prakriti az, aki helyette cselekszik, aki öl, és aki megöletik, aki örül és szenved, vagyis az élőlény megkülönbözteti magát attól, ami nem ő, akkor az illúziója (májá) szertefoszlik, és eléri a felszabadulást.

A szánkhja fenti álláspontja némileg eltér a Védánta ezzel kapcsolatos tanításától.

A Védánta szerint

A cselekedeteket az anyagi természet kötőerői hajtják végre, manipulálva az anyagi testet, s a lélek valójában cselekedetek nélküli.

Ennek ellenére a léleknek mégis köze van ezekhez a cselekedetekhez valamilyen módon.

E tettek motiváló tényezője a léleknek az a vágya, hogy az anyagi világban való feltételekhez kötött helyzetében megtalálja az abszolút boldogságot.

E vágy, anyagi szinten az érzék kielégítésre való törekvésben nyilvánul meg.

A lélek vágya a Felsőlélek irányításával és közvetítésével indukálja a test cselekedeteit.

Így ténylegesen kapcsolatot jelent a purusa (lélek) és a prakriti (test) között.

Ha nem létezne semmiféle kapcsolat e kettő között, akkor a szentírások (sásztrák) lélekre vonatkozó részeinek (karma - az élőlény előző cselekedetei és azok visszahatásai alapján történő újjászületésről) nem lenne értelme. Értelmüket vesztenék a védikus irodalom vagy más vallási témájú mű (Biblia, Korán, stb.) erkölcsi és etikai tanításai is, ha kizárólagosan az anyagi természet lenne felelős a feltételekhez kötött élőlények tetteiért.

Forrás: Tóth-Soma László: Bevezetés a hinduizmus vallásfilozófiájába

A Kapilászana mitológiája

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Kapilászana (Kapila bölcs póza)

Maharishi Kapila egy védikus bölcs, akit tradicionálisan az indiai szánkhja filozófiai rendszer megalkotójaként tisztelnek. Azt mondják, hogy az Indiai-félszigeten élt a Kr.e. 5-6. században. Bár őt tekintik a szánkhja filozófiai rendszer megalkotójának, a szánkhja klasszikus szövegeit sokkal későbbre datálják, például a Számkhja-szútrát Kr.u. 1380-1450 közé. A legrégebbi hozzáférhető szánkhja-írás, Ísvarakrisna Szánkhja-kárikája szerint (Kr.u. 2. század) Kapila megtanította a szánkhja alapelveit Aszurínak, ő pedig Pancsaszikhának adta át e tudást.

A Puránákban Kapilát Visnu inkarnációjaként írják le, aki azért szállt alá a Földre, hogy visszaállítsa a spirituális egyensúlyt a tanításai segítségével. Arról ismert, hogy a bhakti-jógát tanította, mint a felszabadulás folyamatát. A buddhista források szerint Kapila egy ismert filozófus volt, aki Kapilavasztu városát építette, mely az egyik hagyomány szerint Buddha születési helye. Kapila tanítása sok mindenben hasonlít Buddháéhoz, talán nem is véletlen, hogy a pózaik is hasonlítanak és egymás után jönnek a sorozatban. A meditációt mindketten a szenvedés megszüntetésére irányuló technikaként tanították, hittek abban, hogy a védikus istenek korlátozottak és feltételekhez kötöttek, és nem kedvelték a rituálékat és a bráhmanikus doktrínákat.

Kapila nem tartozik ugyan bele a védikus bölcsek és szentek tradicionális körébe, de megvilágosodottnak tekintették. Más indiai filozófiai iskolák megalapítóitól eltérően nem szól róla számtalan mítosz és legenda, de néhány csodás eseménnyel kapcsolatba hozzák. Visnu egyik inkarnációjának tekintik, aki azért száll alá, hogy visszaállítsa a spirituális rendet a tanításain keresztül. A neve, Kapila azt jelenti, hogy „vörös színű”, a Nappal való kapcsolatára utalva.

A Srímad-Bhágavatam szerint „Az ötödik inkarnáció, Kapila a legkiválóbb a tökéletes élőlények közül. Elmagyarázta a teremtés elemeit és a metafizika alapelveit Aszurí Bráhmanának, mivel ez a tudás időközben elveszett.” (Srímad-Bhágavatam 1.3.10)

Maharisi Kapila életéről rendkívül kevés információ maradt fönn. Indiában élt, egyesek szerint Kr.e. 500 körül, mások szerint sokkal korábban. Valószínű, hogy több nemzedékkel megelőzte Buddhát. A szánkhja filozófiai rendszer megalkotójának tekintik, és a Szánkhja-szútra szerzőjének, melyet a 14-15. századra tesznek, mivel a korábbi szerzők egyáltalán nem utalnak rá, a műben kritizálja a korabeli filozófiai rendszereket, és kísérletet tesz a teizmus visszaállítására.

A Bhagavad-Gítában Krisna a tökéletes lények közül a legnagyobbnak nevezi: „A fák közül a banjanfa vagyok, Nárada vagyok a félistenek közötti bölcsek közül. A gandharvák közül Csitraratha vagyok, a tökéletes élőlények közül pedig Kapila vagyok.” (Bhagavad-gítá 10.26). Mivel a Visnu-hívők tradicionálisan kb 5000 évvel ezelőttre teszik a Bhagavad-gítá és a Srímad-bhágavatam keletkezését, így Kapilát is legalább arra, vagy még régebbi időszakra datálják.

A Bhágavata Purána szerint Kardama Muni, egy aszkéta és Dévahuti, egy hercegnő gyermekeként született. Miután Devahuti sok-sok évig szolgálta a férjét odaadással, felajánlotta neki, hogy megosztja vele spirituális tudását. Devahuti azonban emlékeztette, hogy kötelességük az emberi faj szaporítása is. Ekkor Kardama egy romantikus hétemeletes repülő palotát hozott létre misztikus ereje által, melyben bejárták a világ legszebb helyeit. Miután hazatértek, Devahuti kilenc lánygyermeknek adott életet. Sok évvel később, amikor a lányok felnőttek, Devahuti egy fiút is szült. Ezután Krisnameglátogatta őket, és elmondta nekik, hogy a fiuk Visnu inkarációja, híres bölcs lesz és Kapilának kell elnevezni. Ezek után Kapila és Devahuti engedélyével Kardama némasági fogadalmat vett, és elment az erdőbe, hogy a meditációnak szentelje az életét.

Miután az apja elhagyta a házat, Kapila megtanította az anyjának, Devahutinak a jóga és az Úr Visnu imádatának folyamatát, melyeken keresztül Devahuti elérte a felszabadulást (móksát) és az istenszeretetet (prémát).

„Ekkor az Úr Kapila inkarnációjában jelent meg, a pradzsápati (ősnemző) Kardama és felesége, Devahuti fiaként, kilenc másik nővérével. Beszélt anyjának az önmegvalósításról, mely által még ugyanabban az életében teljesen megtisztult az anyagi minőségek szennyétől és elérte a felszabadulást Kapila ösvényén. (Srímad-Bhágavatam 2.7.3)

A Mahábháratában Maharisi Kapila fontos szerepet játszik a Makara-szankránti hindu ünnep, azaz a Gangesz folyó földre szállásának ünnepében. Szagara király, Ajódhja királya és Ráma egyik őse, kilencvenkilenc asvamédha-áldozatot (lóáldozatot) hajtott végre. Minden egyes alkalommal, amikor az áldozati lovat körbeküldték a Földön, Indra, a mennyek királya féltékeny lett és elrabolta a lovat, elrejtve azt Kapila Muni kunyhójában a századik lóáldozat előtt. Szagara elküldte hatvanezer fiát, hogy őrizzék az áldozati lovat. Amikor a ló mégis eltűnt, Szagara fiai elkezdtek mélyen ásni a Földbe ott, ahol eltűnt, és végül mélyen az alvilágban találtak rá egy meditáló szent, Kapila társaságában. Mivel a királyfiak vissza akarták szerezni a lovat, elfelejtették a szent embernek kijáró tiszteletet megadni Kapilának. Kapila pedig a szeme pillantásával mindannyiukat hamuvá égette. Amsumán, Szagara király unokája, könyörögve jött Kapilához, hogy adja vissza a hatvanezer herceg lelkét. Kapila viszont azt felelte, hogy csak akkor támadhatnak fel a halott hercegek, ha a Gangesz alászáll a mennyekből és megérinti a hamvaikat.

A Gangesz földre hozása viszont szinte lehetetlen feladatnak bizonyult, és sok-sok nemzedéken keresztül nem sikerült senkinek sem. A hercegek halálának negatív hatása pedig elkezdett megsokszorozódni, és a királyságból fokozatosan kihalt a béke és a jólét. Baghiratha király, az akkori uralkodó nem volt képes tovább elviselni népe szenvedését, és átadta a kormányzást a minisztereinek, majd szigorú tapaszjába (lemondásba) kezdett. Ennek eredményeképpen a Gangesz végül leérkezett a Földre, és sikerült megmenteni a hatvanezer fiú lelkét.

Viszonyítási alap

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját helyzetünket másokhoz viszonyítsuk. A Bhagavad-gítából tudjuk, hogy az ember élete az öröm és a szenvedés keveréke. Vagyis az anyagi világban tulajdonképpen lehetetlen kiküszöbölni a szenvedést, és folyamatosan élvezni az életünket. Éspedig nem csak objektív tényezők miatt, hiszen a karma egymás után érő gyümölcsei okozhatnak meglepetéseket, hanem amiatt is, hogy ugyanazt az élethe3lyzetet képesek vagyunk az egyik pillanatban elégedettséggel és örömmel megélni, a másik pillanatban pedig frusztráltak leszünk benne, pedig külsőleg semmi sem változott, csupán az elménk hullámzik máshogy. 

Az ember ugye társas lény, és van egy olyan szokása, hogy a saját életét másokéhoz hasonlítja. Ez azonban nem mindig egy előremutató dolog. Tételezzük fel, hogy van az életedben valamilyen körülmény vagy helyzet, ami boldogtalanná tesz. Ha arra gondolsz, hogy vannak mások, akiknek még nálad is rosszabb, ettől a te helyzeted nem fog változni. Persze elkezdhetsz örülni neki, de igazából ezt kárörömnek nevezik, mert annak örülsz, hogy te nem szenvedsz annyit mint valaki más. Ugyanez történik akkor, amikor irigységgel gondolsz arra, hogy másnak mennyivel jobb az élete (látszólag), mint a tiéd. Ilyenkor hajlamosak vagyunk szépen kiszínezni, idealizálni a másik ember életét, miközben a bajairól vagy nem tudunk, vagy nem veszünk tudomást. 

Tehát amikor azt a kifogást hozzuk az életünkre, hogy "Könnyű neked, mert neked mennyivel jobb az életed", akkor megeshet, hogy tévedünk, mert nem jártuk végig az ő útját. Ha viszont azzal nyugtathatjuk magunkat, hogy másoknak még sokkal rosszabb, mint nekünk, mert vagy kevesebb a pénzük, vagy betegek, vagy magányosak, stb., akkor megint csak egy kifogást találtunk ahelyett, hogy keményen dolgoznánk a saját életünk fejlesztésén. 

El kell döntened, hogy mikor foglalkozol magaddal, és mikor foglalkozol másokkal. Amikor a saját életeddel foglalkozol (és ezt kellene tenned az időd java részében), akkor vizsgáld meg, hogy mi az, ami növeli a boldogságodat a saját életedben, és mi az, ami szenvedést okoz. Dolgozz a negatív dolgok megszüntetésén vagy csökkentésén, és a pozitív dolgok fejlesztésén, ne sajnáld az energiát! Persze meríthetsz inspiráló példát másoktól, de neked a saját életedet kell végigélni, és nem másokkal kell foglalkoznod. 

Amikor pedig másokkal foglalkozol, akkor ne csak a véleményedet hangoztasd, hanem próbálj meg segíteni, ha éppen arra szorul az illető,. és hajlandó elfogadni a segítséget, vagy pedig tanulj tőle, ha úgy látod, hogy az illető előbbre jutott az életében, mint te. A barátaidat vagy szeretteidet az kell, hogy jellemezze, hogy felemelitek és segítitek egymást, nem pedig a másiknak fájdalmat okozva igyekszetek feledtetni magatokkal a saját szenvedéseteket. Ez utóbbit úgy hívják, hogy mérgező kapcsolat, és vagy meg kell változtatni, vagy békén kell hagyni a másikat, mert nem tudtok tovább fejlődni benne. 

Tehát sokkal kevesebbet kell másokhoz hasonlítgatni magunkat, mint ahogyan azt szoktuk csinálni, és sokkal kevesebbet kell egyáltalán mások életével foglalkozni. Ki kell hozni a maximumot minden élethelyzetből, amibe kerülünk, élmények, tapasztalatok és bölcsesség formájában. 

A Hold-prána és az amrita

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Amrita-sziddhi: a hatha-jóga közelítése a pratjáhárához

Közvetlen fordításban az amrita-sziddhi a halhatatlanság elérését jelenti. Míg egyesek ezt a fizikai halhatatlanság eléréseként értelmezték, valójában azt jelenti, hogy elérjük azt, ami fölötte áll a halálnak, vagyis a tiszta tudatot, a szent önvalót. Ezt kikötve is elmondhatjuk, hogy a régi sziddhák és risik között úgy tűnik, valóban volt, aki halhatatlanná vált, de azt már csak találgatni tudjuk, hogy ezt elsődlegesen fordított pózokkal érték-e el.

Némi zavart okozhat az, hogy a jógik különböző terminusokat használnak ugyanannak a dolognak a leírására. Amikor a régi jóga-írásokat írták, azt tartották, hogy nem elegáns dolog ugyanannak a kifejezésnek az ismételgetése újra és újra (a szóismétlésekhez hasonlóan a modern nyelvben). Modern nézőpontból nézve persze egyszerűbb lenne az életünk, ha egy fogalomra mindig ugyanazt a kifejezést használnánk, mivel így a jóga-írások jobban hasonlítanának a műszaki leírásokhoz, melyeknél az egyes eljárások eredménye előre megjósolható. Például a prána, Sakti, Kundaliní és prakriti kifejezések az energia, erő és életerő jelenségét csupán kissé eltérő értelemben írják le. A fordított pózok esetében a bindu, amrita, szóma és csandra kifejezések ugyanarra a jelenségre vonatkoznak. Az egyszerűség kedvéért lunáris pránának fogom nevezni ezt a jelenséget.

A központi energiacsatornán kívül a testünk két fő nádíval rendelkezik, az ídával és a pingalával, vagyis a Hold- és a Napvezetékkel. A Hold-nádí, az ídá irányítja az elmét, a bejövő idegi impulzusokat, és az öt tudásszerző érzékszervet (gjánendrijákat), melyeket az önvalóhoz vezető öt kapunak is tekintenek. A Nap-nádí, a pingalá a kifelé irányuló idegi impulzusokat, a testet és a cselekvő érzékszerveket (karmendrijákat) irányítja, melyek a lélek önkifejezésének öt kapuját jelentik. Mindkét nádí a saját energiaforrásaiból táplálkozik. A Nap-prána tárháza – melyben az a prána tárolódik, amivel rányomjuk a bélyegünket a külvilágra – a manipúra (köldök) csakrában helyezkedik el. A Hold-prána tárháza – mellyel megemésztjük az érzékszervi benyomásokat és az elménket működtetjük – a koponya közepén helyezkedik el. Ez a lágy szájpadlás feletti rész, ahol a thalamus, hipothalamus, az agyalapi és a tobozmirigy elhelyezkedik, mind a harmadik agylebeny környékén koncentrálódnak, a Hold-prána központja, vagy a jóga-írások szerint egyszerűen a Hold székhelye. Meg kell érteni, hogy csak egy prána van, de attól függően, hogy hol tárolódik, és melyik nádíban áramlik, eltér a funkciója."

Ne szégyelld a testedet!

Egy edzőteremben általában mindenki a testével van elfoglalva. Hiszen a legtöbben azért járnak oda, mert szeretnének jobban kinézni. Néhányan azért, mert tudják, hogy a rendszeres testmozgás elősegíti az egészség hosszú távú megőrzését, és még kevesebben azért, mert szeretnék kitolni a határaikat és kiemelkedő sportteljesítményt elérni. Lehet, hogy eleinte ez csak önmagunkhoz képest lesz kiemelkedő, de ha folytatjuk az erőfeszítést, akkor valóban a legjobbak közé tudunk emelkedni. Ahogy az edzőm mondta, 95% kemény munka, 5% minden más. 

Megmondom őszintén, hogy ezt a harmadik motivációt, de még a másodikat is többre tartom az elsőnél. Ugyanis ha az ember tényleg keményen edz és célokat tűz ki maga elé, akkor a fizikuma is előnyös irányba fog változni, de szerintem ez másodlagos. A mai kultúra és tömegmédia nagyon is a külcsín, a megjelenés irányába vitte a figyelmünket, sokszor azt a benyomást keltve, hogy ha csinos vagy és jól nézel ki, akkor boldog és sikeres leszel, ha pedig valamiért nem nézel ki olyan jól, akkor nem lehetsz boldog és nem érhetsz el semmit az életben. Ez egy hülyeség. 

A testi tökéletlenség elítélését, vagy az amiatti diszkriminációt "body shamingnek" nevezik angolul. Nem tudom, hogy ennek mi a magyar megfelelője, de a lényege az, hogy ha nem nézel ki úgy, ahogy a címlapmodellek, akkor szégyellned kell magad a tested miatt és rosszul kell érezned magadat a bőrödben. Néha ilyen beszélgetéseket is elcsípek: milyen rossz lehet egy 150 cm magas férfinek, biztos nem lesz boldog az életében. Na a testmagasság aztán végképp az a dolog, amiről nem tehet az ember, amennyi jár genetikailag, akkorára növünk. Egy 190 cm magas nőnek ugyanúgy nem kell rosszul éreznie magát a bőrében, mint egy alacsony férfinak. Először is azért, mert nem vagyunk azonosak a testünkkel. Másrészt ez a tényező egyáltalán nem befolyásolja a boldogságunkat, a partnerkapcsolatunkat és általában semmit az életünkben. Legfeljebb annyit, hogy az alacsony férfi nem mindig éri fel a legfelső polcot otthon, a magas nőnek meg néha le kell hajtania a fejét, ha alacsonyan van a szemöldökfa. 

Másik példa: Ha egy nő 120 kiló feletti, az mennyire ciki, még akkor is, ha van két gyereke és boldog házasságban él. Először is számtalan másik nő van, aki ugyan 70 kiló alatt van, de az utóbbi kettő miatt nagyon is megirigyelné a 120 kilós anyukát, másodszor pedig a túlsúly is elsősorban nem esztétikai, hanem egészségügyi kérdés. Vagyis az ember saját maga tehet arról, ha elhízik, és a saját kezében van a lehetőség, hogy le is adja a súlyfelesleget. Erről a témáról már sokat beszélgettünk. De itt sem az a legjobb motiváció, hogy szégyellek a tükör elé állni, és mennyivel jobban fogom érezni magamat 50 kilóval könnyebben, hanem az, hogy a súlyfölösleg leadásával és az egészséges étrend kialakításával javulni fog az egészségi állapotunk is.  

Meg kell tehát szabadulni a testképzavaroktól, mert ezek is a félelem és a mentális kondicionáltság különböző formái. A testünk a lakás, amiben a lelkünk lakik, és ezért rendben kell tartani azt. De meg kell tanulnunk, hogy a boldogságunk nem a testi adottságaink vagy tökéletlenségeink függvénye, hanem a tudatállapotunktól, a bölcsességünktől és a szeretetünk gyakorlásától függ elsősorban. A tökéletlen pedig ugyanolyan szeretetre méltó, mint a tökéletes.