Szánkhja
filozófia
Mivel
a szánkhja filozófiai rendszer megalkotása Maharisi Kapila
nevéhez fűződik, valamint Patandzsalí is sok mindenben
támaszkodott a szánkhjára a Jóga-szútra
megalkotásakor, tekintsük át röviden a szánkhja rendszer
legfontosabb doktrínáit!
India
filozófiai irányzatai magyarázataikat az ok-okozati összefüggés
két alapvető nézetének egyikére alapozzák: az aszatkarjavádára
(az okozat nem létezik az okban megnyilvánulása előtt), vagy a
szatkarjavádára (az okozat létezik magában az okban, még
az okozat létrejötte előtt).
A
szánkhja filozófia az okozat szatkárjaváda
elméletét fogadja el.
Ezen
belül is két gondolati iskola létezik: a vivartaváda és a
parinámaváda.
Vivartaváda
álláspontja:
Ezt
az advaita védantisták fogadják el, akik szerint az ok
okozattá alakulása csupán látszólagos. Azt állítják, hogy az
Abszolút és az általa létrehozott dolgok azonosak, a közöttük
felfedezhető különbségek (Isten és az anyagi világ között)
pedig csupán az illúzió az eredményei.
Parinámaváda
álláspontja:
A
szánkhja filozófia a parinámaváda elméletét
tartja fenn, mely szerint az ok okozattá alakulása valóságos,
mint ahogyan a fa átalakul székké, vagy a tej joghurttá.
Kapila
Muni filozófiája (ateista) szerint a kozmikus megnyilvánulás oka
az anyagi természet. Ísvara Kapila tanításaiban (teista) a
legvégső okként a Legfelsőbb Személyt határozza meg.
A
szánkhja filozófia is valamilyen módon elkülöníti az
anyagtól a lelket, azt írja:,,a tevékenység a prakritire
jellemző, s a purusa csak tudatos”. A purusát tehát
elválasztja az aktivitástól.
Az
anyagi tevékenységek okozói kizárólag a kötőerők (gunák,
amelyek az anyagi világban működnek) és az anyagi elemek
kombinációi, és a lélek nem kap szerepet ebben a kérdésben.
A
lélek mindig független, és helyzete mindig csupán a semleges
megfigyelő helyzete.
Sohasem
kerül kapcsolatba a kötőerők (gunák) hajtotta és az
anyagi elemek kombinációjából álló, anyagi testen keresztül
megnyilvánuló tettekkel.
Nem
keveredik bele az anyagi cselekedetekbe.
A
Szánkhja-káriká ezt írja: ,,A purusák (lelkek)
közti látszólagos különbségek pusztán felületesek, mivel csak
a természet különféle minőségeinek (kötőerők, melyek befedik
őket) köszönhetők, a purusa igazi helyzete, a tanú
helyzete, amit az elkülönültsége, passzív semlegessége
jellemez, és az, hogy ő egy tétlen megfigyelő”.
A
lélekkel kapcsolatba kerülve a tudattalan finom test tudatosnak
látszik, a lélek pedig úgy tűnik, mintha cselekvője lenne a
tetteknek, ám ő mindig mentes a természet kötőerőinek
tevékenységétől.
Az
anyagi természet (prakriti) teremtő aktivitását csak azért
fejti ki, mert a purusa vágyik annak élvezetére.
Egyetlen
lélek sincs korlátozva és arra kötelezve, hogy a prakriti
játékát figyelje, a prakriti mégis örökké játszik,
mert mindig van lélek (dzsíva), aki figyeli.
Az
élőlény nem rab, de nem is szabad mindaddig, amíg a prakriti
előadásába belefeledkezvén azt valóságnak hiszi, és azonosítja
önmagát vele.
Az
univerzum tele van fájdalommal és szenvedéssel.
Amiről
még általában is azt tartják, hogy gyönyör, az is elegyedik a
nyomorúsággal, hiszen minden élvezet csalódásban végződik, ami
a szenvedés forrása.
Az
egész külső világ és minden belső jelenség a prakritihez
tartozik, s a tiszta tudat, a purusa, mentes a tér, az idő
és az okozatiság korlátozásaitól.
Minden
tevékenység, változás, gondolat, érzés, fájdalom és gyönyör
a testhez és az elméhez, nem pedig az önvalóhoz tartozik.
Az
önvaló tiszta, örökké ragyogó tudat, és felette áll az egész
megnyilvánult anyagi világnak.
Létezik
az önvalónak is egy teste, amely nem azonos a látható anyagi
testtel, s ugyanígy van elméje, egója, intelligenciája is,
amelyek szintén különböznek azonos nevű anyagi megfelelőiktől.
A
gyönyör és a fájdalom, az erény és a bűn, nem szennyezik be a
tiszta önvalót, kizárólag az elmére, az intelligenciára és a
hamis egóra hatnak, amint az élőlény ragaszkodni kezd a
külvilághoz.
Amíg
az élőlény hisz saját fizikai természetében és az anyagi
világban, addig a tudatlanság rabja marad, szenvedéseket kell
átélnie, mert az anyagi természet játéka, az illúzió olyan
tökéletes, hogy a karmikus következményeket is teljesen élethűen
adja elő.
Ha
azonban felismeri, hogy a prakriti az, aki helyette
cselekszik, aki öl, és aki megöletik, aki örül és szenved,
vagyis az élőlény megkülönbözteti magát attól, ami nem ő,
akkor az illúziója (májá) szertefoszlik, és eléri a
felszabadulást.
A
szánkhja fenti álláspontja némileg eltér a Védánta
ezzel kapcsolatos tanításától.
A
Védánta szerint
A
cselekedeteket az anyagi természet kötőerői hajtják végre,
manipulálva az anyagi testet, s a lélek valójában cselekedetek
nélküli.
Ennek
ellenére a léleknek mégis köze van ezekhez a cselekedetekhez
valamilyen módon.
E
tettek motiváló tényezője a léleknek az a vágya, hogy az anyagi
világban való feltételekhez kötött helyzetében megtalálja az
abszolút boldogságot.
E
vágy, anyagi szinten az érzék kielégítésre való törekvésben
nyilvánul meg.
A
lélek vágya a Felsőlélek irányításával és közvetítésével
indukálja a test cselekedeteit.
Így
ténylegesen kapcsolatot jelent a purusa (lélek) és a
prakriti (test) között.
Ha
nem létezne semmiféle kapcsolat e kettő között, akkor a
szentírások (sásztrák) lélekre vonatkozó részeinek
(karma - az élőlény előző cselekedetei és azok visszahatásai
alapján történő újjászületésről) nem lenne értelme.
Értelmüket vesztenék a védikus irodalom vagy más vallási témájú
mű (Biblia, Korán, stb.) erkölcsi és etikai tanításai is, ha
kizárólagosan az anyagi természet lenne felelős a feltételekhez
kötött élőlények tetteiért.
Forrás:
Tóth-Soma László: Bevezetés a hinduizmus vallásfilozófiájába
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése