Az Élet három misztériuma

Múlt hétvégén Oguznál voltunk tanításon, és beszélt a három misztériumról, amit ajándékba kaptunk az Élettől: ezek a halál, a születés és a szerelem. Mindhármon keresztülmegyünk az életeink során, csak az a kérdés, hogy mennyire tudatosan tesszük ezt. A "Váratlan szépség" című Will Smith-filmben a Szerelem, Idő és Halál volt ez a három szereplő (lásd a bejegyzés végén belinkelt videót, ha érdekel a film), de mivel bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy az Idő nem létezik, vagy akár azt is mondhatjuk, hogy az Idő az, ami e hármat összeköti, szétválasztja, és úgy általában, kutyulja a dolgokat körülöttünk és bennünk, meditálgassunk el egy kicsit a három misztériumon, melyek nem is igazán választhatók el egymástól. 

1. Születés

Azt mondják, hogy a születés élménye a legtöbb gyermek számára annyira megrázó, hogy szinte mindent elfelejt, ami az anyaméhben vagy az előző életeiben történt vele, bár ezen emlékek a tudatalattijában kétségkívül megmaradnak, és dolgoznak. A magzati és előző életbeli élményeket különböző meditációs, hipnózis- vagy transztechnikákkal fokozatosan a felszínre lehet hozni, a traumákat fel lehet oldani, de a születés élménye maga sokáig misztérium maradhat. Természetesen a születés mindig újjászületést is jelent egyben, tehát valami régi dolog meghalásával, elmúlásával jár együtt. Az ókor nagy spirituális kultúráiban több helyen is megjelenik a második születés fogalma, amely a testi születés után a lélek öntudatra ébredését, valamilyen spirituális folyamatba történő beavatást jelent. A kétszer születettek azok a spirituális gyakorlók (és egyben felszentelt papok) voltak például Indiában vagy Egyiptomban, akiknek sikerült mélyebben megismerniük a születés és halál misztériumát. A sámánok beavatási szertartásában is sokszor megjelenik a "sámánerő" vagy különböző rendkívüli képességek megszerzésével együttjáró újjászületés élménye.

2. Halál

A halál a beavatási ciklus végpontja, mely mindenki életében bekövetkezik egyszer, attól függetlenül, hogy mennyire állunk készen rá. A legfejlettebb spiritualisták esetében a halál élménye azonos a megváltással, a felszabadulással, a karmikus és reinkarnációs ciklus végső lezárásával, vagyis amikor a múlandóságból átlép az örökkévalóság állapotába. Ezzel egyetemben nem csak a halálon és az elmúláson, de az újjászületés élményén is túllép. Létezése kilép az idő korlátai közül, és már nem kezdettel és véggel rendelkező ciklusok egymésutániságában, hanem folyamatos fejlődési spirálként áramlik tovább. A halál és a Túlvilág, a Holtak Birodalmának megjárása sok tanító, spirituális vezető és sámán életének meghatározó élménye. A görög mitológiában Dionüszosz, a keresztény hagyományban Jézus Krisztus járta meg az Alsó Világok legmélyebb bugyrait, hogy felszámolja az emberben mélyen rejlő félelmet a haláltól és a bűnhődéstől. A halálra való tudatos felkészülés magában foglalja azon dolgok elengedését, melyek amúgy sem a mieink, de mégis ragaszkodunk hozzájuk, és ezek a ragaszkodások erősítik a halálfélelmünket.

3. Szerelem

A szerelem a férfi- és női pólus, energia vonzódása egymáshoz, a Teljesség megélése érdekében. Ebben az energetikai körforgásban egyszerre jelenik meg a Születés, a Halál, az Elmúlás és az örökkévalóság érzése is. A szerelem tudatos megélése, és e megélés kiterjesztése a létezésünk minden dimenziójára egy kilépési kapu, mely által az idő által behatárolt tudatállapotból eljuthatunk az Örök és Végtelen szint megtapasztalásáig. A Szerelem tudatos megtapasztalása segít abban, hogy kilépjünk a magány és a társ-függőség korlátai közül, és belekerüljünk abba a kozmikus energiaörvénybe, amely megteremtette, fenntartja és elpusztítja a Világokat. A szerelem érzését a végsőkig fokozva megtapasztalhatjuk a létezés isteni dimenzióit. Persze mindez jól hangzik elméletben, de ha az ember keresi a hétköznapok kis történéseiben is e három misztérium megismerésének és tudatosításának lehetőségeit, akkor fokozatosan ki fognak bontakozni előtte. 

Az elme és az intelligencia

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"A parináma az átalakulás folyamata. A modern nyugati emberek számára, akik szeretnék azonnal elérni a céljukat, fontos megérteni, hogy a tudatalatti átprogramozásához egy transzformációs folyamatra lesz szükség. A parináma az öntudatlanul keletkezett benyomások lassú lecserélése tudatosakra. Milyen minőségűek ezek a benyomások? Míg ezelőtt a tudatalatti feltételekhez kötöttségünk (gyakran a félelmeink, ellenszenvünk, fájdalmunk) hozta létre a benyomásokat, ezeket most hiteles lenyomatok fogják felváltani. Egyszerűsítés volna úgy fordítani a niródhát, mint „csendesség”. Azokban az időkben, amikor semmit nem kell tennünk, a felfüggesztett (niródha) elme csendességként fejezi ki magát. Az ilyen pillanatokban a csendesség autentikus. Amikor viszont munkát kell végezni, vagy döntéseket hozni, a csendesség nem lenne autentikus, mert olyankor tevékenységre van szükség. Az ilyen pillanatokban a felfüggesztett (niródha) elme azt fogja okozni, hogy a végső jó érdekében cselekedjünk, vagy ahogy Jézus mondta, „Ne az én akaratom, hanem a Te akaratod legyen meg”. A niródha nem azt jelenti, hogy elmenekülünk a világ és a felelősségünk elől. Az Astavakra Gítában olvashatjuk Dzsanaka király történetét, aki egy erdei bölcs lakába vonul vissza, hogy megtalálja önmagát. Miután eléri a felfüggesztett elmeállapotot (a tárgy nélküli szamádhit), az erdőben akar maradni, és csak meditálni, de a bölcs visszaküldi a királyi udvarba, hogy eleget tegyen a kötelezettségeinek. „Sohasem volt még olyan uralkodó, aki jobban fel volt készülve a király szerepének betöltésére, mint te ebben az újonnan megszerzett állapotodban.” Modern nyelvezettel élve azt mondhatnánk, hogy az ilyen személy felülemelkedett a saját korlátain. A hitelesség az a fogalom, ami a legjobban leírja az állapotát.

Az elme átalakítása intelligenciává

A jóga a gondolkodásunk feltételekhez kötöttség által vezérelt részét manasznak nevezi, melyet a legkönnyebben „elmének” fordíthatnánk. Ha bármikor kell hozni egy gyors döntést, akkor a manasz működik. Amit tennünk kell, az, hogy a gondolkodási folyamatunk egy másik részét kell használnunk a spirituális ébredés folyamatához. A jógában buddhinak nevezzük ezt a részt. Általában „Értelemnek” vagy „intellektusnak” fordítjuk, de a fogalom a szanszkrit budh tőből származik, ami azt jelenti, hogy „felébredni”. A „Buddha”, vagyis Felébredett jelző is ebből a tőből ered.

A jóga tudománya szerint a felébredésre úgy is tekinthetünk, mint az elme (manasz) átváltoztatására értelemmé (buddhivá). Ezt a fogalmat elég egyértelműen el lehet magyarázni, de ennyire lineáris és időbeni módon csak azért szeretjük szemlélni a dolgokat, mert az elménk az idő operációs rendszerén alapszik. A dolgok nem igazán ilyen sorrendiség alapján történnek, de az elménk így fogja fel, ezért ezt fogjuk vonatkoztatási pontként használni az illusztráció kedvéért."

Tanítások az Ősök útján - találkozás az Ősökkel 2. rész

Tanítások az ősök útján 3. Hétvége 2. Nap

A második napon, azaz vasárnap reggel egy utazással kezdtük. Az volt a feladat, hogy keressünk egy segítő állatot, aki a halállal kapcsolatos dolgokban tud segíteni. Én kíváncsi lettem volna a Halál Angyalára, a kapuőrre, aki beengedi a lelkeket a Holtak Birodalmába, de Oguz kifejezetten megmondta, hogy állati segítőt kell most keresni. Amikor elkezdődött a dobolás, egy hosszú lépcsőn mentem lefelé az Alsó Világba, és nem sokára egy zöld kígyóval találkoztam, aki egyébként át tud változni szivárványszínűre. A kígyó az én fogalomrendszeremben vagy szimbólumrendszeremben összekapcsolódik az idő végtelen körforgásával és a reinkarnáció folyamatával, meg még sok minden mással, aminek majd utána kell járni.

Megkérdeztem, hogy miben tud segíteni nekem. Azt mondta, hogy át tudja vinni a lelkeket az Alvilág folyóján, és meg tudja keresni az Alsó Világban rekedt lélekrészeket. De fel is tud kúszni az Életfán a magasabb világokba. Ha engem veszély fenyeget, akkor körém tekeredik és megvéd. De ha egy halott lelke “rátapad” egy élő emberre, akkor az ittrekedt szellem köré tekeredik, és magával viszi a Fénybe.

Az utazás után levezettünk két szülés-gyakorlatot, majd következett a második révülés. Itt az volt a feladat, hogy keressük fel valamelyik eltávozott rokonunkat, ha van még lerendeznivalónk vele. Úgy éreztem, hogy miután a szüleimmel "lerendeztük" a pozitív és negatív dolgokat a tegnapi szertartáson, hátha most sikerül elérni, hogy megöleljék a belső gyermekemet, amire már oly régóta áhítozik. Ismét elindultunk lefelé az erőállataimmal az Alsó Világba az Életfa tövében, és ide-oda kanyarogtunk egy gyertyákkal kivilágított, föld alatti labirintusban. Végül megérkeztünk egy kör, illetve pontosabban kupola alakú helyiségbe, melyben szintén meleg fény uralkodott, és a kupola tetején lévő, koncentrikusan elhelyezkedő, hosszúkás ablakokon keresztül is meleg, narancssárga fény szűrődött be. A terem békés volt, de a belső gyermekem mégis magányosan üldögélt a helyiség közepén lévő kerek emelvényen, ami mintha valamilyen fénytrónus lett volna. A sötét falakról is narancssárga fény verődött vissza. Amikor megtaláltuk a belső gyermeket, akkor magamhoz öleltem, és bíztattam, hogy most elmegyünk Anyuhoz és Apuhoz. A sasom hátára szálltunk, és az ablakon keresztül kirepültünk az Alsó Világból, az Életfa törzse mentén fel a mennyei bolygók közé, közben a belső gyermekem végig a karjaimban volt. Egy idő múlva egy olyan bolygóra érkeztünk, ami a legjobban a bibliai Édenkertre hasonlított (bár szüleim nem voltak komolyan vallásosak). Az Édenkertben számtalan szép fa, Életfa és Tudásfa volt, és mindegyik alatt egy-egy meztelen emberpár üldögélt, és lakmároztak a fán termő finom almákból, gyümölcsökből. Mindenféle gyümölcs termett rajta, és úgy látszott, hogy teljesen belefeledkeznek egymásba és a gyümölcsök majszolásába, mely boldogsággal, elégedettséggel, egészséggel és hosszú élettel látja el az ott lakókat. Az emberpárok átölelték egymást, és beszélgettek. Ekkor megjelent a kígyó erőállatom, akit az előző utazásban kaptam, és megkértem, hogy vezessen el bennünket ahhoz a fához, amely alatt az apám és az anyám lakik. Mindegyik fán volt egy kígyó is, és az én kígyóm elvezetett ahhoz a fához, amelyik alatt a szüleim ültek, mivel mindegyik emberpár nagyon szép és fiatal volt, és nem tudtam volna rájuk ismerni. Amikor meglátták a kezemben a belső gyermeket, nagyon megörültek, és elkezdték ölelgetni, puszilgatni, és mindazt a szeretetet odaadni neki, amit az életük során akartak, de valahogy nem jutott rá idejük. Ekkor én is a saját gyermekeimre gondoltam, és megjegyeztem magamnak, hogy sohasem szabad sajnálni az időt arra, hogy őket szeressem.

Amikor már mindenki teljesen elégedett volt, akkor búcsút intettünk a szüleimnek, akik még sokáig lesznek majd az Édenkertben, mielőtt újabb földi születésre vállalkoznak. A belső gyermekem teljesen megnyugodott, és sugárzott a boldogságtól, ahogy az erőállataimmal és a sasommal együtt visszaeresztkedtünk az Életfa tövéhez. Ekkor még javában tartott a dobolás, én pedig játszani kezdtem a belső gyermekemmel, mert nagyon szeretett volna sokféle játékot játszani. Labdáztunk, fociztunk, frizbiztünk, egy patakba ugráltunk fejeseket, dominóztunk, bújócskáztunk és még ki tudja, mi mindenfélét játszottunk. Ekkor egy tál gőzölgő rizs jelent meg előttem, tele finom párolt zöldségekkel. Megkérdeztem az erőállatokat, hogy mi a teendő vele, és azt mondták, hogy fel kell ajánlanom majd a szertűzbe a délutáni kunyhó után a szüleim számára, mert senki sem ajánlott nekik áldozati ételt a haláluk óta, és ez az én dolgom, ezzel még adós vagyok nekik azért, hogy életet adtak nekem és felneveltek.

Az utazás végeztével elkezdtünk készülődni, majd átmentünk autókkal Diósjenőre, hogy előkészítsük az izzasztókunyhót. Sok csoporttársamnak ez volt az első kunyhója, nekem már a negyedik. Hoztunk fát és vizet, Oguz behelyezte az első hét követ a tűzifa tetejére, majd mi is vittünk köveket. Én imádkoztam mind a hét irány felé, és mint a múltkor, eszembe jutottak mindazoknak az ősi kultúráknak az isteni lényei és sámánjai, varázslói, melyek tőlünk keletre, délre, nyugatra, északra vannak, illetve az Alsó és Felső világok lényeihez is imádkoztam, hiszen mindegyik helyen megszülettem már valószínűleg valamelyik előző életemben, így mindegyik kultúrában voltak őseim, akiket meg kellett hívni. Végül a középső világban, a mostani életben és a mostani hazámban élő összes ősömhöz és rokonomhoz imádkoztam, hogy segítsék utazásunkat a kunyhóban.

Beborítottuk a kunyhót takarókkal és ponyvával, majd Oguz még rátetette a fehér lóbőrt, ezzel különleges minőséget adva ennek a kunyhónak. Meggyújtottuk a szertüzet, majd hallgattuk, ahogy Oguz mesél a kunyhóról és a szertartás részleteiről. Végül átöltöztünk, lefüstölőztük magunkat, és "minden a rokonom" köszöntéssel, négykézláb bemásztunk a kunyhóba. Bekerültek az első kövek, szép narancssárgán izzottak a sötétben, a zsálya és a füstölőkeverék ismerős, jóleső zamata lengte körbe a fokozatosan melegedő kunyhót. Maga a kunyhó-szer talán most nem volt olyan hosszú és forró, mint a múltkori a tavaszi napéjegyenlőségkor, mindazonáltal nagyon intenzív volt. Nagyon erősen énekeltünk, és sok gőz volt a levegőben. Oguz néha elkezdett hangosan dobolni és valamilyen ismeretlen nyelven énekelt szavakat. A "jamaja" szavak többször elhangoztak benne, de persze nem biztos, hogy valóban szanszkrit szavak voltak, bármelyik másik ősi nyelven is szólhattak. Ekkor azt láttam, hogy a Halál Angyala vagy istensége megjelent a kunyhó közepén, az izzó kövek felett ült egy trónuson, és mintha több keze meg feje is lett volna, de nem láttam, hogy pontosan mennyi. A hindu hagyományban Jamarádzsának hívják a holtak urát, Szibériában Erlik Kánnak, és sok más kultúrában nevezik még különböző neveken. Nagyon intenzív jelenlét volt. Utána volt még egy olyan szakasz, amikor Oguz mondta, hogy lélegezzünk nagyon intenzíven, és én gyorsuló fokozatban elkezdtem transzlégzést végezni, miközben a csörgőmet ráztam veszettül. Néha az egész kunyhó átalakult hangsátorrá, mindenkinél intenzív folyamatok zajlottak, azt hiszem. Az egyre fokozódó légzés közben az a kép jelent meg előttem, hogy a belső gyermekem még mindig be van zárva a Buddha-szoborba, amiből nem tudtuk kiszabadítani a pénteki transzlégzés során Ganésával. Ahogy egyre gyorsabban pumpáltam a levegőt, az egész nagy Buddha-szobor felizzott, és a légzés csúcsán egy kiáltássá alakult a hangom, miközben a Buddha-szobor felrobbant, és fénnyé vált, így a belső gyermekem kiszabadult a fogságából. 

A negyedik ima- és éneklős kör vége felé már kezdtünk egy kicsit meghalni, és akkor pont jött ez az ének:

Hogyha tegnap meghalok
Ne vigyetek innen
Éji égen csillagok
Legyenek az ingem

Hajladozó fűszálak
Legyenek nadrágom
Délről jövő meleg szél
Köpenyemmé váljon

Az éneklés végén Oguz azt mondta, hogy ki lehet menni a kunyhóból, miután ő kiment, de én úgy terveztem, hogy bent maradok még egy ideig, ha már eddig kibírtam. Viszont a közvetlenül mellettem lévő résztvevők is így gondolták, és így nem volt túl sok hely, hogy kinyújtózkodjak a lassan hűlő kövek mellett. Egy darabig azért még bent voltam, majd kimásztam négykézláb és lefeküdtem a jógamatracomra a kunyhó mellett. Egyeseknek ilyenkor szoktak még a legerősebb transzélményeik lenni, de én egy idő után azt érzékeltem, hogy nem történik semmi különös, csak egy dolgot közölt velem a farkasom egyre egyértelműbben: négykézláb menjek oda az Ősök fájához, ami a kunyhótól kissé feljebb helyezkedett el, és járjam körbe (továbbra is négykézláb) kilencszer az óramutatóval megegyező irányba, hogy a hétvége és a kunyhó lezárásaképpen így fejezzem ki a tiszteletemet minden ősöm előtt. Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom azzal, ki mit gondol esetleg rólam, és elindultam. Ahogy róttam a köröket, éreztem a farkas jelenlétét a testemben, végül odatettem a fejemet az Ősök fájához, és átöleltem a kezeimmel. 

A szertartás lezárásaképpen felkészültünk a lakomára. Oguz és Boróka odahozott egy tányér ételt az ősöknek, és a tűzbe helyezték, majd én is beletettem a tűzbe egy tányér ételt a szüleim számára. A közös lakoma után mindenki búcsúzkodott és hazaindult, mert már eléggé későre járt.  Tapasztalatokban gazdag hétvége volt ez is, és fontos belső munka zajlott, melyről úgy érzem, hogy meg fogja alapozni a jövőbeni fejlődésemet és feladataimat. A halottainkkal való spirituális kapcsolat ugyanolyan fontos, mint az, hogy az élőkkel, itt lévőkkel őszinte és mély kapcsolatot ápoljunk, és kimutassuk az érzelmeinket, örömünket, boldogságunkat, támogassuk egymást, ne csak létezzük és fogyasszunk egymás mellett, nem törődve a másik bajával és vágyaival.

Tádászana és halászana

4.88 Tádászana

Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:
"40. Tádászana (4.88)

Ez a póz két vinyászából áll. Álljunk úgy, ahogy a képen látható, napi 15 percig. Tegyük ezt szokássá. Új energiát fog létrehozni a testben, ruganyossá teszi a járást és növeli az emésztés erejét. Nem csak ezt teszi, hanem megtisztítja a rudra nádít és növeli az élethosszt. Az ászana végzése közben kövessük a szama szvászamot (egyenletes légzést).

Gyakoroljuk ezt az ászanát minden nap napkeltekor, Szúrja Bhagaván (a Napisten) imádata közben. Ha minden nap gyakoroljuk, azzal biztosan megnöveljük az élethosszunkat.

(A tádászana vinyászái:

Ékam: Belégzésre emeljük a karjainkat a fejünk fölé, és emelkedjünk fel lábujjhegyekre (talppárnákra). Ez a tádászana szthiti. Tartsuk ki a pózt tizenöt percig, ha tudjuk, és lélegezzünk egyenletesen.

Dvé: Kilégzésre engedjük le a karjainkat, ereszkedjünk vissza a sarkunkra és térjünk vissza a szamaszthitibe.)

41. Halászana (4.89)

Ez a póz 12 vinyászából áll. A 8. vinyásza az ászana szthiti.

(Krishnamacharya itt semmiféle további megjegyzést nem fűz a póz végrehajtásához. A halászana vinyászái a következők:

4.89 Halászana

Ékam: Belégzésre karemelés (úrdhva-vriksászana).

Dvé: Kilégzésre uttánászana.

Tríni: Belégzésre úrdhva-uttánászana.

Csatvári: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába.

Pancsa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.

Sad: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.

Szapta: Belégzésre ugorjunk előre dandászana pozícióba (nyújtott lábas ülőhelyzetbe).

Astau: Kilégzésre guruljunk hátra halászanába.

Nava: Kilégzésre gördüljünk hátra csakrászanán keresztül csaturanga-dandászanába.

Dasa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.

Ékádasa: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.

Dvádasa: Belégzésre ugorjunk előre úrdhva-uttánászanába, majd érkezzünk meg szamaszthitibe.)

Gandabhérundászana

4.86 Gandabhérundászana

Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:
"39. Gandabhérundászana (4.86-87)

Ez a póz 10 vinyászából áll. A 6. és 7. vinyászák alkotják az ászana szthitit. Az első képen a hatodik vinyásza látható, a másodikon pedig a hetedik. A negyedik vinyászában érkezzünk meg a csaturanga dandászana szthitibe és az ötödik vinyászában vegyük fel a viparíta salabhászana szthitit. A hatodik vinyászában tárjuk ki a karjainkat, egyenesen tartva őket, mint egy botot (vagy drótot), ahogy a képen látható. A talpainkat helyezzük el a füleink mellett úgy, hogy a sarkaink a karjainkhoz érjenek, és tartsuk őket ott.

Következőként hajtsuk vére a hetedik vinyászát, ahogy a második képen látható. Ezt szúpta gandabhárundászanának nevezik. Ebben az ásztana szthitiben és az előkészítő pózokban végezzünk egyenlő arányú récsaka púraka kumbhakát. Tartsuk a tekintetünket a két szemöldök között rögzítve. Ezt nem szabad elfelejteni.

Hatásai: Megsemmisíti a golyva, a nyaki mirigyek gyulladása és a mahódaram (hasfájás) miatti betegségeket. A visuddhi (torok) és brahmagúha (homlok) csakrák helyesen fognak működni és ezáltal az elme eléri a szavikalpa szamádhi állapotát. Terhes nők ne végezzék ezt a pózt.

(A gandabhérundászana vinyászái:

4.87 Szúpta gandabhérundászana

Ékam: Belégzésre karemelés (úrdhva-vriksászana).

Dvé: Kilégzésre uttánászana.

Tríni: Belégzésre úrdhva-uttánászana.

Csatvári: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába.

Pancsa: Kilégzésre feküdjünk hasra, nyújtsuk ki a karokat a törzsünk mellett, és emeljük a lábainkat, valamint a törzsünket viparíta salabhászanába.

Sad: Belégzésre nyújtsuk ki a karokat oldalsó irányba, majd helyezzük a talpainkat a fejünk mellé úgy, hogy a sarkaink a vállainkhoz érjenek, a bokánk belső oldala pedig a halántékunkhoz (gandabhérundászana szthiti).

Szapta: Kilégzésre hozzuk előre a karjainkat, és keresztezzük a két alkart egymással a lábfejeink fölött (szúpta gandabhérundászana szthiti).

Astau: Belégzésre bontsuk a karkulcsolást, és helyezzük a két tenyerünket a talajra a vállaink közelében.

Nava: Kilégzésre emeljük ki magunkat úrdhva-dhanurászanába vagy tarjang-mukhóttánászanába.

Dasa: Belégzésre egyenesedjünk fel tádászana szthitibe.)

Tanítások az Ősök útján - találkozás az Ősökkel 1. rész

Tanítások az ősök útján 3. Hétvége 1. Nap

Ismét megérkeztünk Királyházára. A harmadik hétvége témája a halál és a születés volt. Néhány dallal kezdtünk, az öreg sasról és a Napról énekeltünk. 

Vén sas, öreg vezér,
magasan az égen szállsz.
Vén sas, öreg vezér,

szemem már alig lát.

Vén sas, öreg vezér,
felhők felett szállsz.
Vén sas, öreg vezér,
szemedben a világ.
Nap tüze éled,
véremben lüktet.
Nap tüze pirkad,
szívemben itt vagy.

Bár csak három órát aludtam és tegnap volt a transzlégzés, egészen jól sikerült ráhangolódni az éneklésre, meg is jelent a sas és a Napkorongot is láttam az égen. Oguz beszélt arról, hogy az Élet három misztériumot adott nekünk ajándékba: a születést, a halált és a szerelmet. A halállal kapcsolatban sok mindenről beszélt, és utána felállítottuk az oltárat, annak a részleteit is elmondta.

Az első gyakorlatnál ki kellett menni az erdőbe, és megkeresni az erőhelyünket. Én mindkét, korábban talált erőhelyemet felkerestem, és vittem egy kis dohányfelajánlást meg virágot is szedtem, és doromboztam egy kicsit. Kérni kellett az erőhely szellemeit, hogy segítsék a tevékenységünket a hétvége folyamán. Amikor visszaértünk, ebédszünet volt, majd Oguz bemutatta a vendégelőadót, Tordai Zsuzsannát, aki az indián hagyományról és a halálról tartott előadást, és ajánlotta, hogy nézzük meg az "Otthonunk" című a filmet, amit a bejegyzés végére beillesztettem. Megtanított egy egyszerű imát is, amit a halttainkért elmondhatunk:

Lélekkísérő fohász

Adj Uram örök nyugodalmat neki. Az örök világosság fényesiedjen neki. Nyugodjék békében. Úgy legyen.

Utána kimentünk az erdőbe Zsuzsa vezetésével, és elvégeztünk egy szertartást a halottaink részére. Kiválasztottunk egy fát, ez volt az Égi Fa, és körbeálltuk. Mindenki kapott egy fekete és egy fehér vászondarabot, valamint egy kis dohányt. Először a nyugati oldalról indulva körbe kellett járni a fát négyszer az óramutatóval ellentétes irányba, és közben megnevezni a halottainkat, valamint elengedni minden fájdalmat, sérelmet, ami velük kapcsolatos. Én apukámért és anyukámért imádkoztam. A tegnapi transzon nem tudta megölelni őket a belső gyermekem, és azt kértem, hogy háruljanak el az akadályok ennek útjából. A harmadik személy, akiért imádkotam, egy általános iskolai osztálytársam volt, aki a napokban halt meg. Amikor letettem a felajánlást a fa tövébe, úgy láttam, mintha két lilás fényoszlop formájában eljöttek volna a szüleim, hogy elfogadják a szertartást. Ezután odalépem Zsuzsához, ő pedig sastollakkal legyezgette a hátunkat, mintha még szárnysuhogást is hallottam volna közben.

A szer második részében egy fehér anyagba kötöttünk egy kis dohányt, most északról indultunk és az óramutatóval megegyező irányba jártuk körbe a fát, közben minden kedvezőséget kívánva a halottainknak. Ekkor azt láttam, hogy a szüleim szelleme elindult az ég felé. Az osztálytársam szelleme is megkönnyebbült, de ő még nem ment tovább, mert még hamvasztani fogják a testét és itt akar lenni még a szeretteivel.

Visszaindultunk a vadászházba, ahol az egyik csoporttársunkat még megtisztította Zsuzsa egy kendővel, és elűzte a bánatát, gyászát, mert az ő apukája nemrég halt meg. A szertartás végén énekeltünk egy indián dalt, majd meghívtunk egy farkasfalkát, hogy vigyen el mindent, ami még itt maradgt velünk, de már nincs rá szükségünk.

Ezután vacsoraszünet következett, majd egy születés-gyakorlat volt még. Mivel én már januárban megszülettem Cserkúton, ezúttal az anyaméh és a szülőcsatorna szerepköreit váltogattam. Egyes esetekben ez sem volt túl könnyű, mert annyian rám feküdtek, hogy attól tartottam, összeroppan a mellkasom vagy eltörik valamelyik karom. Erős kioldódások voltak több mindenkinek, én pedig titkon arra vágyakoztam, hogy valaki bábának is válasszon, ami végül meg is történt. Ez a szerep is nagyon jó volt, örülni a lélek újjászületésének, főleg, hogy mindkét gyermekem születésénél ott voltam, és az is nagy élmény volt. Alaposan elfáradtunk a mai napon, majdnem éjfélig tartott a program, és holnap új izgalmak várnak ránk.

A dekondicionálás folyamata

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"A dekondicionálás folyamata

Patandzsalí leírja a jógikus dekondicionálás folyamatát (transzformációnak, vagy parinámának nevezi) a Jóga-szútra harmadik fejezetében. A 3.12-ben azt mondja: „Ha a felmerülő gondolat hasonló az elillanóhoz, azt az elme egyhegyűség (ékágra) felé történő transzformációjának nevezik.” Ez az elv a jóga egészére jellemző, vagyis kis lépésekkel kezdünk, hogy nyomon tudjuk követni a fejlődésünket ahelyett, hogy egy hatalmas ugrással akarnánk elérni a célt (ami a legtöbbször sikertelen). A feltételekhez kötöttség általában a szétszórtságra és az extrovertáltságra hajlamosítja az elmét. Patandzsalí azt javasolja, hogy lassan igyekezzünk megzabolázni az elmét, mint ahogyan egy vad elefántot is lassan szelídítenénk meg. A 3.11. szútra egy lépéssel tovább megy: „Ha az elme szétszórtságát felváltja az egyhegyűség, azt az elme szamádhi-transzformációjának (parináma) nevezik. Azért nevezi „szamádhi-transzformációnak”, mert az elme fókuszálása az objektív szamádhi előfeltétele. Amikor Patandzsalí a szamádhi kifejezést használja itt, akkor a kontextusból következtethetünk arra, hogy az objektív szamádhira utal.

A 3.10. szútra azt mondja: „Az elme csendes marad, ha ismételten alkalmazzuk az aktivitása megszűnésének szamszkáráit.” Itt egyértelműen összekapcsolja a dekondicionálást a benyomások (szamszkárák) tudatos elhelyezésével, mint a szamádhi elérésének módjával. Vagyis, ha az elménk szétszórt és vad, azt nem tudjuk hirtelen megváltoztatni meditáció által; először végig kell mennünk annak a lassú folyamatán, hogy megszabadulunk azoktól a benyomásoktól, melyek eleve szétszórttá tették az elménket, és utána ezek helyére az elcsendesedés benyomásait illesztjük. A 3.9 szútra írja le ennek eredményét, ami az objektív szamádhi: „Amikor a mentális tevékenység tudatalatti benyomását (szamszkáráját) helyettesítettük a mentális tevékenység megszűnésének benyomásával, akkor bekövetkezik a mentális tevékenység megszűnésének pillanata, melyet a megszűnés (niródha) felé történő transzformációnak (parináma) nevezünk.”

Ez az egész eléggé technikainak tűnik, de alapjában véve ezt mondja: „A tudatalattid az, ami megőrjít. Lassan változtasd meg a tudatalattid struktúráját a békére, nyugalomra és tisztaságra és így ehhez fogsz jutni. A jelenlegi kondicionáltságod megszerzése eltartott egy darabig, ezért a dekondicionálás is el fog tartani egy ideig.” A modern pszichológia szempontjából ez egyértelmű, ezért eltűnődhetünk: „Mi értelme ennek?” Az az értelme, hogy a Jóga-szútra az emberi psziché szinte modern megértését írja le, melynek semmi köze a babonához. Teljességgel tudományos, mely kifejezéssel kapcsolatban már javasoltam, hogy ki kellene terjeszteni, hogy ne csak az empirikus tudást tartalmazza. Ennek fordítottjaként, egyes modern spirituális tanítók igyekszenek túlzottan leegyszerűsíteni a dolgot, és azon gondolkodom, hogy ez azért történik-e, mert egyre nagyobb a kereslet az egyszerűségre a spirituális „piacon”.

A dekondicionálás folyamata a Hold- és Nap-nádík kiegyensúlyozásával is kapcsolatban áll (mely kapcsolatos a bal és jobb agyfélteke, valamint a paraszimpatikus és szimpatikus idegrendszer kiegyensúlyozásával) és az evolucionális agyi pályák aktiválásával (melyet a jógában csakra-aktivációnak nevezünk). Ezt a két témát e könyv hatodik fejezetében fogom tárgyalni, de sokkal nagyobb részletességgel írtam róluk előző könyveimben: „Pránájáma: a jóga légzése” és „Jóga-meditáció mantrák, csakrák és a Kundaliní által a spirituális szabadság eléréséért.”

A foglyul ejtett belső gyermek

Mozgalmasnak ígérkezik ez a hét spirituális szempontból. Szerdán dobkörön voltam, erről már készült beszámoló. Ma pedig transzlégzésre mentem Huszti Sanyihoz és Jam-csapatához, akik amúgy a mi eseményeinken is szoktak zenélni. Holnap pedig indulok Oguz kétéves képzésének harmadik hétvégéjére, arról is lesz majd beszámoló. Mostanában két téma foglalkoztat: a Küszöb Őre és a Belső Gyermek. A Küszöb őrével sikeresen megvívtam a szerdai dobkörön, ami persze további kérdéseket vet fel bennem is, de egyúttal csiszolja is a világhoz való hozzáállásomat. A Belső Gyermek témát hoztam ma magammal a transzlégzésre, de persze ahogy kezdtük a folyamatot, igyekeztem elengedni az elvárásaimat, hogy ne zavarjanak azok se. Nem tudom mennyire sikerült, hiszen az első három transzlégzés igen erős élményeket hozott, így nehéz volt nem elvárni, hogy most is hasonló dolgok történjenek. 

Elkezdődött a zene, az első fél órában transztánccal kísértük a transzlégzést, illetve először csak mozogtunk a zene ütemére, aztán fokozatosan gyorsult a légzés. Az első élmény ,a mi megjelent, egy nagy víz volt, amiben delfinek úszkáltak. Először én magam voltam egy delfin, aztán körülnéztem, és láttam, hogy más delfinek is vannak körülöttem. Föl-le úszkáltunk a vízben, szabadon, békésen, stressz nélkül. Egy delfinlánnyal a nászunkat jártuk, és tudtuk, hogy korlátlanul együtt úszkálhatunk majd a gyerekeinkkel, egész életünkben. A belső gyermek-motívum itt valahol a felszínre jött, magával hozva annak a távoli emlékét, hogy én nem lehettem mindig a szüleimmel, amikor akartam volna.

A zene gyorsult, és a kép változott. Már egy farkashorda egyik tagja voltam, és végestelen-végig rohantunk az avarral borított, őszi erdőben. Az összetartozás szelleme még ebben a jelenetben is nagyon erősen érződött, sokkal erősebben, mint egy emberi közösségben. Végül egy tűz gyúlt a kör közepében, körülötte pedig egy törzs tagjaiként álldogáltunk. Közelebb akartam menni a tűzhöz, de azt éreztem, mintha egy füstös üvegbúra választana el tőle. Nekiütődtem a búrának, és nem tudtam közelebb menni. Érdekes ez a korlátozó motívum, már másodszor bukkan fel transz közben a héten. Végül elengedtem a dolgot, és a zene egyre fokozódó ritmusára elkezdtem egyre vadabbul táncolni és ugrálni, ezt a fizikai szintű eksztázist is már nagyon régen éreztem, valamikor krisnás koromban egyik vagy másik kírtana közepette. A többiek is kiabáltak, én is kiabáltam.

A maximális fizikai erőfeszítés után (itt is megéreztem a határaimat, de azért ezt még lehetne tolni kifelé), jött az a rész, amikor le kellett feküdni a földre és ott lélegezni tovább. Felöltöztem, betakaróztam (mivel teljesen leizzadtam és fekve mindig fázni szoktam transzlégzés közben) és elkezdtem lélegezni. Kicsit nehéz volt, mert nem tudtam, hogy koncentráljak, vagy engedjem csak, hogy a légzés végezze a dolgát. Egy darabig nem jött semmi, nem tudtam mi történik. Azután Béla elkezdte énekelni a Ganésa mantrát, és ebbe bele tudtam kapaszkodni. Ganésa játékosan megjelent előttem, kézen fogott, és elkezdett maga után vonszolni. "Hová megyünk?"-kérdeztem. "A belső gyermekedhez"- jött a válasz. Egy nagy Buddha-szobor elé értünk, ami Jade-kőből volt. Ganésa azt mondta, hogy a belső gyermek a szobor közepébe van bezárva. Ez érdekes módon egybecsengett azzal, amit Oguz mondott nekem annak idején a lélekvisszahíváskor. Tudtuk, hogy valahogy be kell jutnunk a szobor belsejébe, hogy elérjük a belső gyermekemet. Én egy vésővel és kalapáccsal estem neki a több tonnás szobornak, Ganésa pedig valamilyen fénykard-szerű eszközzel olvasztotta. Végül mindkettőnknek sikerült egy-egy járatot vájni a belső üregbe, és bemásztunk, hogy találkozzunk a belső gyermekemmel. Mindketten megöleltük, de ő igazából arra vágyott, hogy a szüleim is megöleljék. A szüleim viszont a szobron kívül voltak, és ahhoz, hogy a belső gyermek találkozni tudjon velük, szét kellett volna robbantani a szobrot. Ganésa azt javasolta, hogy kezdjünk el kézen fogva forogni körbe-körbe, amitől tágult ugyan a belső üreg, de még mindig be voltunk zárva. Ganésa bíztatott, hogy ő is mindig megölelheti a szüleit, Sivát és Párvatít, és segít, hogy én is megtehessem ezt. De valahogy itt is azt éreztem, hogy nem érte el a heppiendet a történet. Még nem ölelhette meg a belső gyermekem a szüleit. 

Végül belefáradtam az erőlködésbe, és úgy éreztem, hogy magzatpózba kell fordulnom. Valamiféle beteljesületlenség érzése szorított belülről, és ennek kerestem a feloldozását. Megállítottam a légzésemet, ameddig csak bírtam, hátha ez megnyugtat. Valamiféle fájdalom vagy bánat végül felszakadt belőlem, de nem volt azért olyan katartikus élmény. Ekkor úgy éreztem, hogy végre nyugalmi helyzetbe kerülök, bár nem az anyám ölében vagy méhében, hanem egy barlangban, a Földanya méhében, a medveszellem védelmében. A medveszellem biztosított afelől, hogy mindenem meglesz, mint neki a téli álom alatt, amikor csak várja a tavaszt és gyűjti az erőt. Szóval most valamiféle érési vagy fejlődési folyamatban vagyok, aminek a végén majd meg fogok születni Földanya méhéből, a medveszellem gyermekeként. 

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott a zene, csak a handpan szólt nagyon édesen. Mindenki elcsendesült. Rájöttem, hogy lassan vége a transzlégzésnek. Amikor kissé szédelegve felültem, és felkapcsolták a villanyt, rácsodálkoztam az órára: két óra telt el, holott egynek se tűnt. Lassan készülődnöm kell a hétvégére, hátha ott még folytatódnak a folyamatok, amik itt elkezdődtek.

Még egy blogbejegyzés a Belső Gyermek gyógyításáról →→→

A felnőtt és a gyermeki elme

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"Miért létezik egyáltalán a feltételekhez kötöttség és a tudatalatti benyomások?

Patandzsalí azt mondja: „A tudatalatti benyomások és emlékek kezdet nélküliek, mivel a vágyak kezdet nélküliek.” (Jóga-szútra 4.10). Mint ahogyan te meg én, az első amőba is arra vágyott, hogy éljen és tapasztaljon. Nevezzük „az élet isteni szikrájának.” Mivel nincs értelme újra és újra meghozni egy döntést, mi és az összes többi létforma egyszerűen tárolja az összes eddigi döntését, és amikor hasonló helyzetbe kerülünk, akkor gyorsan hozunk egy hasonló döntést – mely gyakran biztosítja a túlélésünket. Bár ez a folyamat jól működik, ha a túlélésről van szó, egyáltalán nem válik be, amikor a spirituális ébredés felé haladunk. A spirituális ébredés azt jelenti, hogy felfüggesztjük azokat a tudalatti szokásokat, melyek sikeres túlélő-robottá tettek bennünket.

Ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékben töröljük a feltételekhez kötöttségünket. Ez sem lenne célravezető. Nézzünk meg egy példát: A legtöbben a tudatalatti elméjük használata által vezetik az autójukat. Ha az összes feltételekhez kötöttséget törölnénk, akkor esetlenül és félénken küzdenénk meg minden kanyarral, minden útjelző táblával, és az autónkat is úgy használnánk, mintha sohasem ültünk volna benne. A vezetés ténye önmagában azt jelenti, hogy tudatalatti tapasztalatainkra tudunk hagyatkozni. Így még a spirituális evolúcióban érdekelt személy sem tudja teljes mértékben felszámolni a feltételekhez kötöttségét. Amit akarunk, az a választási lehetőség, hogy a feltételehez kötöttség alapján cselekedjünk, vagy újdonságként fogadjunk egy helyzetet, friss betekintést kapva. Ezt mondta Jézus: „Jöjjenek a gyermekek, mert a mennyek királysága az övék.” (Máté 19:14)

A gyerekeknek megvan az a képességük, hogy úgy lépjenek egy helyzetbe, mintha az az első alkalom lenne. Bár nem akarunk visszatérni ahhoz, hogy gyermekdedek vagyunk, de szeretnénk azt a választási lehetőséget, hogy gyermeki tisztasággal és bölcsességgel tudjunk cselekedni. A mennyek királysága, amiről Jézus beszélt, a zsidó-keresztény megfelelője annak, amit a hinduk átmannak, tényleges önvalónak neveznek. Ez egyértelművé válik, ha elolvassuk a Názéreti másik kijelentése: „A mennyek királyságát nem ezen vagy azon a helyen kell keresni, mert bennünk van az.” Amikor ebből a középpontból (az átmanból vagy a purusából) látjuk a világot, újra olyanokká válunk, mint a gyerekek (a Zenben a kezdő elméjét nevezik gyereknek) és rácsodálkozunk a világra, mintha első alkalommal látnánk. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, először meg kell érteni, hogy a legtöbb döntésünk részrehajló. Ha ezt megértjük, akkor tudatosan felül tudjuk bírálni őket, ha úgy döntünk. Patandzsalí azt mondja, hogy (egy bizonyos) szamádhiban az emlékezet megtisztul, mintha megszabadulna saját formájától (1.43. szútra). Minden hajlamos arra, hogy az elméhez tapadjon (a feltételekhez kötöttség tudatalatti emlék); a jógik ezt a tapadósságot beszennyezhetőségnek vagy tisztátalanságnak nevezik. Patandzsalí „tisztulásnak” nevezi a képességet, hogy ezen felülemelkedünk. Ez arra a tényre utal, hogy az egész múltunk hajlamos arra, hogy hozzátapadjon, és nem tudjuk elengedni.

Egy bizonyos helyzet vizsgálata felnőtt elmével lényegében azt jelenti, olyan, mintha a régmúlt korok csomagjaival igyekeznénk belépni. Mindannyian (tudat alatt) figyelembe veszünk szinte minden szituációt, ami valaha megtörtént ezen a bolygón. Ez a képesség a tudatalatti elme dicsősége (mivel képes nagy mennyiségű adat gyors összehasonlítására), de ugyanakkor hátránya is (nem tud a jelenben és isteni magjában)."

Tollaskígyó és Baphomet

Vasárnap este és hétfőn reggel még nagy legény voltam, hogy milyen jól bírtam a háromnapos hétvégét a két gyerkőccel, miközben Orsi Oguz tavaszi elvonulásán töltődött és samanizált. Közben azonban realizálódott bennem, hogy egyre növekvő mértékben dezorientálttá váltam az elmúlt három napban (ma szerda van) és kb olyan hatékonysággal tudom ellátni a hétköznapi feladataimat, mint egy behúzott kézifékkel közlekedni próbáló autó. Szóval valahogy ez a hétvége engem jobban szétkjapott, mintha én lettem volna háromnapos elvonuláson. A ma esti dobkörre is ezzel a szándékkal érkeztem: a koncentráció és az egyensúly beállását szeretném elérni - fogalmaztam meg a kezdő körben. Jó néhány dal következett, de még azokra sem tudtam megfelelően koncentrálni. Végül a 

Zsálya, Zsálya, barlang alja,
Bába, bába hívó hangja,
Szárnyon száll a szél harangja,
Csillag csillan, térjek arra.

szövegű dal következett, egyik kedvencem. Itt megindultak a látomások. Egy barlang mélyéről egy csudálatos zsályabokrot láttam kiemelkedni, melynek a levelei mintha jádekőből lettek volna faragva. Egyre nagyobb és nagyobb lett, az égig nőtt. Ahogy nőtt az égigérő zsályabokor, minket is emelt fel magával, a csillagokba, még azokon is túl. A levelei alatt erőmadarak bújtak meg: sas, sólyom, bagoly, kolibri.

Az első feladat egy hangsátor volt, de csak Oguz dobolt, mi pedig lélegeztünk és hangokat adtunk ki. A két tenyerünkbe két energiatojást kellett képzelni, és a csípőhajlatnál tartani, majd a végén belemasszírozni a szívünkbe. Elkezdtük a gyakorlatot, és éreztem is, ahogy lüktet a tenyeremben az energia. Az első, ami megjelent, az Queztalcoatl, a Tollaskígyó színes, világító feje volt magasan az égben. A fejem előtt pedig a farkasom figyelő ábrázatát láttam. Ismét a tenyereimre irányítottam a figyelmemet. Elképzeltem, hogy a két tojásból egy-egy kígyó hatol a medencémbe, és a csakráknál keresztezve egymást, felkúsznak az agyamig. Az egyik kígyó aranyszínű, a másik pedig fekete. Ez egy Hórusz-misztériumgyakorlat, és amikor a két kígyó az összes csakrán keresztül felkúszott, akkor a két agyféltekében szembefordulnak egymással. Még ezt is látni véltem, de ugyanakkor nem éreztem átütő erejű energiamozgást a gerincemben és a csakráimban sem. Valahogy egyértelművé vált előttem, hogy mindezt csak elképzeltem, de egyelőre még nem történt meg. Hiszen ha valóban megtörtént volna, akkor sokkal erősebb tüneteket tapasztalnék. A mentális elképzelés és valós tapasztalás közötti különbség nagyon erőteljesen a tudomásomra lett hozva. Ugyanakkor láttam még a fejem fölött a sárkányomat, ahogy szembenéz a Tollaskígyóval, mint a múltkori dobkörön. Akkor azonban, visszaemlékezve, sokkal jobban izzott a testem. 

Elkezdtem azon tűnődni, hogy mi is gátolja a kígyóerők felemelkedését. Ekkor egy csúcsával lefelé mutató ötágú csillagot (pentagrammát) láttam, és a kecskefejű okkult istent, Baphometet, akinek alakját az inkvizíció és a középkori okkultisták közösen "dolgozták ki", és később a Sátánnal azonosították, illetve néhol az ördöggel (akinek szintén patája és farka van).  A pentagramma öt csúcsa világított, és körbe-körbe keringett benne a fényenergia. Valahogy nem volt félelmetes vagy visszataszító. Az jutott eszembe, hogy a jó és a rossz csak polaritás, mindkettőnek megvan a maga szerepe. Ahogy így szemlélődtem, a kecskefej fokozatosan átalakult egy pravoszláv Krisztus-ikonná, aranyló glóriával a feje körül, és az abból kiinduló fénysugarakkal. A fény már nem bezárva volt, mint a pentagrammában, hanem mindenfelé kisugárzott. 

Valahogy a két polaritás egymásra utaltságát hordozta magában ez a látomás, és talán az aranyszínű és fekete kígyók polaritásával is kapcsolatba lehetne hozni. A következő feladatban egy kérdést kellett feltenni, és várni rá a választ. Az eddigiek továbbgondolásaképpen a következő kérdést tettem fel: "Hogyan kerülhetek egyensúlyba?" - és ezt ismételgettem magamban. 

Ismét a Baphomet körül terjengő sötétség jelent meg, és a kecskefejű is ott volt, ráadásul most már egy háromágú szigony is volt a kezében. A szigony Siva jelképe, és ő már többször rázogatta felém, illetve megérintett vele, csak akkor még nem tudtam, hogy mire céloz ezzel. Valahogy az ugrott be, hogy Baphomet nem más, mint a Küszöb Őre, vagyis a saját kételyeimből, bűntudatomból, félelmeimből és önkorlátozó hiedelmeimből összegyúrt "lény", akivel meg kell küzdenem, ha el akarom érni a magasabb tudatosságot és a végtelen Lelki Ragyogást. Ekkor az én kezemben is megjelent egy lángoló, izzó háromágú szigony, és tudtam, hogy Siva nekem drukkol. De először el kellett hinnem, hogy le tudom győzni Baphometet. Ide-oda csörtéztünk a szigonyainkkal, és látszólag semmi sem fogott rajta. Utána valahogy megértettem, hogy kételkedés nélkül, teljes hittel el kell hajítanom a szigonyt, pontosan a szíve felé, és így tudom legyőzni. A szigony valóban átütötte Baphomet sötét mellkasát, és mintha csak egy nagy vászonra festett képet lyukasztottam volna ki, mely eddig eltakarta előlem a fényt, a nagy lyukon beáramlott az aranyló fény, mint egy alagutat képezve az Istenek Birodalma felé. Úgy tűnt, hogy még maga Baphomet is elégedetten mosolygott győzelmem láttán. Az üzenet emellé az volt, hogy úgy tudom beállítani az egyensúlyt az életemben, ha egyszerre követem a "Hármas Utat", amit még egyelőre nem tudom, hogy pontosan mi. A két szélsőség és az arany közép analógiája (ídá-pingalá-szusumná) ugrik be, de ezt majd még tovább kell gondolni.

Egy kicsit elaléltem az élményektől, de Oguz szünet nélkül folytatta az éneklést. Az utolsó dalnál azt mondta, hogy a ma este megélteket igyekezzünk összegezni egy színben, és ebbe a színbe tudunk kapaszkodni, amikor szükség van rá. Az alábbi dalt énekelte: 

Kútból lélek előtörjön, 
Fehér ló hátára üljön,
Kötésből így szabadulva,
Táltos úton elrepüljön

Én közben le is feküdtem, hogy jobban tudjak koncentrálni a megjelenő színekre. Először a zöld szín jelent meg, természetes táj, növényzet rajzolódott ki a tavasz üde, zöldellő kibontakozásában. Majd a nyár aranysárga színei jöttek elő belőle, a búzakalász, a kukorica, napraforgó, a Napkorong, a kút vagy a víz zöld felszínén visszatükröződő Nap-apa arany hídja. Ez a két szín kombinálódott, néha egy kis kékes vegyült a zöldbe, és egy kis vöröses a sárgába. A táltos út - hármas út problematikáján még azt hiszem, el kell tűnődnöm.

Trivikramászana

4.85 Trivikramászana

Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:
"38. Trivikramászana (4.85)

Ez a póz hét vinyászából áll. Az elsőtől az ötödikig és a hetedik vinyászánál kövessük az utthita haszta pádángusthászanánál leírtakat. A második és hatodik vinyászát gyakoroljuk úgy, ahogy a képen látható (tanulmányozzuk gondosan) és maradjunk ezekben a pózokban. A második vinyásza a jobb oldali trivikramászana szthiti. A hatodik vinyásza a képen látható bal oldali trivikramászana szthiti. A képen csak a bal oldali trivikramászanát mutatjuk be. Fontos, hogy egyenlő mértékű récsaka és púraka kumbhakát végezzünk figyelmesen az ászana gyakorlása közben. A tekintetünket rögzítsük a két szemöldök közé. Mindkét lábunk legyen egyenes és ne dőljön félre vagy hajoljon egyik oldalra sem.

Hatásai: nem csak fenntartja a testünk egyenlő, kiegyensúlyozott szthitijét, hanem a Kundalinít is gyorsan felébreszti.

(A trivikramászana vinyászái:

Ékam: Belégzésre emeljük meg a jobb lábunkat, és tartsuk a levegőben.

Dvé: Kilégzésre fogjuk meg a lábfejünket mindkét kezünkkel, és húzzuk a lábunkat függőleges helyzetbe (trivikramászana daksina szthiti).

Tríni: Belégzésre engedjük el a lábunkat, és tartsuk a levegőben.

Csatvári: Kilégzésre álljunk vissza szamaszthitibe.

Pancsa: Belégzésre emeljük meg a bal lábunkat, és tartsuk a levegőben.

Sad: Kilégzésre fogjuk meg a lábfejünket mindkét kezünkkel, és húzzuk a lábunkat függőleges helyzetbe (trivikramászana váma szthiti).

Szapta: Belégzésre engedjük el a lábunkat, és tartsuk a levegőben, majd álljunk vissza szamaszthitibe.)

Ricsikászana

4.83 Ricsikászana daksina szthiti

Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:
"37. Ricsikászana (4.83-84)

Ez a póz 24 vinyászából áll. A 9. és 17. vinyászák alkotják a ricsikászana szthitit. A 7. és 15 vinyászák olyanok, mint az ékapáda sírsászana. A maradék vinyászák megegyeznek a csakórászanával.

Az első képen a ricsikászana jobb oldali változata, míg a másikon a bal oldali változata látható. A hetedik vinyásza kezdetén maradjunk ékapáda sírsászanában. A nyolcadik vinyászában gyakoroljunk az uttánászana első vinyászájának szabályait követve. A kilencedik vinyásza olyan, mint az uttánászana második vinyászája. A képen a kilencedik vinyásza látható. Miközben ebben a szthitiben vagyunk, a földön lévő lábunknak és karjainknak nem szabad még egy kicsit sem behajlítva lennie. Csak récsakát végezzünk.

A 10. vinyásza olyan, mint a 8. A 11., 12., 13. és 14. vinyászák megegyeznek a kapilászana többi vinyászájával, kivéve a kapilászana szthitit. A ricsikászana bal oldalának 15., 16. és 17. vinyászái megegyeznek a ricsikászana jobb oldalának 7., 8. és 9. vinyászáival. Ahogy korábban említettük, az ászana szthitiben récsakát kell végezni.

Hatásai: Kijavítja a récsakát, ami elengedhetetlen a pránájáma gyakorlásához.

(A ricsikászana vinyászái:

Ékam: Belégzésre karemelés (úrdhva-vriksászana).

Dvé: Kilégzésre uttánászana.

Tríni: Belégzésre úrdhva-uttánászana.

Csatvári: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába.

Pancsa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.

Sad: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.

4.84 Ricsikászana váma szthiti

Szapta: Belégzésre ugorjunk előre úgy, hogy a jobb lábunkat a karon kívül hozzuk előre. Fogjuk meg a jobb külső talpélet a bal kezünkkel, és kilégzésre illesszük be a jobb lábunkat a tarkónk mögé.

Astau: Belégzésre emeljük ki magunkat csakórászanába.

Nava: Kilégzésre helyezzük a bal lábunkat a talajra a két kezünk között, és hajoljunk előre álló helyzetben. Közben a jobb lábunk maradjon a tarkó mögött (daksina ricsikászana szthiti).

Dasa: Belégzésre egyenesedjünk fel durvászászana pozícióba.

Ékádasa: Kilégzésre guggoljunk le a bal lábunkkal, helyezzük a két tenyerünket ismét a talajra, majd emeljük ki magunkat a tenyereinken a levegőbe, miközben a jobb lábunk még mindig a nyakunk mögött van.

Dvádasa: Érkezzünk meg csaturanga-dandászanába.

Trajódasa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.

Csaturdasa: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.

Pancsadasa: Belégzésre ugorjunk előre úgy, hogy a jobb lábunkat a karon kívül hozzuk előre. Fogjuk meg a jobb külső talpélet a bal kezünkkel, és kilégzésre illesszük be a jobb lábunkat a tarkónk mögé.

Sódasa: Belégzésre emeljük ki magunkat csakórászanába.

Szaptadasa: Kilégzésre helyezzük a bal lábunkat a talajra a két kezünk között, és hajoljunk előre álló helyzetben. Közben a jobb lábunk maradjon a tarkó mögött (váma ricsikászana szthiti).

Astadasa: Belégzésre egyenesedjünk fel durvászászana pozícióba.

Ékónavimsatihi: Kilégzésre guggoljunk le a bal lábunkkal, helyezzük a két tenyerünket ismét a talajra, majd emeljük ki magunkat a tenyereinken a levegőbe, miközben a jobb lábunk még mindig a nyakunk mögött van.

Vimsatihi: Érkezzünk meg csaturanga-dandászanába.

Ékavimsatihi: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.

Dvávimsatihi: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.

Trajóvimsatihi: Belégzésre ugorjunk előre úrdhva-uttánászanába.

Csaturvimsatihi: Kilégzésre hajoljunk előre uttánászanába.)

Gyógyító révülés

Sok történetet olvastam a sámánokról, hogy miképpen kapták meg a gyógyító erőt a szellemektől. Erről majd egy másik bejegyzésben fogok bővebben írni, elég most annyi, hogy én úgy érzem, nekem még javarészt hátravan ez a folyamat, még nem "böjtöltem ki", hogy megkapjam a szellemek teljes felhatalmazását. Mindazonáltal kis lépések már történtek. Vannak erőállataim, akik sok mindenben segítnek, és néha nem csak én tapasztalom a jelenlétüket, hanem azok is, akik részt vesznek a csoportos hangutazásaimon, vagy eljönnek egyéni kezelésre. Vannak gyógyító szellemeim is, aki tanítanak és a gyógyításban is tevékenyen részt vesznek. A múltkoriban pont az öngyógyításról, a gyógyításról és a sámánizmusról tartottam előadást, és utána levezettem egy csoportos révülést. Most arról szeretnék írni, hogyan zajlik egy ilyen esemény, mi történik a külső, fizikai síkon, és mi történik a szellemi síkon, legalábbis ahogyan én megélem. Az egyéni kezeléseknél is hasonló a forgatókönyv, csak ott személyre szabottabb és koncentráltabb a hatás. Természetesen éppen ezért a csoportos kezelés sokkal nehezebb is, ott inkább csak kapunyitogató vagy katalizátor szerep jut nekem, és a résztvevők elidnulnak a saját belső folyamataikkal, a segítő szellemek segítségével.

A szertartás kezdetén mindenki lefekszik, lehetőleg egy koncentrikus körben, fejjek a középpont (oltár vagy gyertyák) felé. Hanyatt fekve mindenki becsukja a szemét és ellazul. Én néhány mondattal bevezetem őket a relaxált állapotba, majd füstölőt gyújtok (általában zsálya, édesfű, copal, esetleg palo santo), és körbehordozom a füstölőt, miközben mindenkinek a teste fölött csörgőzök. Majd előveszem a gongot, és ezzel is mindenkinek "végigseprem" az auráját. Egyéni kezelésnél a nagy gongot is szoktam használni, mert az segít a tudatalatti blokkok kioldásában. Ezután a dorombot szoktam elővenni, melynek hangjával csalogatom az erőállatokat (az enyémeket és a betegét), és a szellemi segítőket is. Ilyenkor gondolatban egy nagy fekete gömbbe szoktam foglalni magunkat, mely védő hatással bír és távol tartja a zavaró erőket. Ezen belül egy kisebb, kék gömböt szoktam még odaképzelni (vagy vetíteni), mely kifejezetten az ártó szándékú entitások távol tartásában segít. 

Ezután elkezdek dobolni a dobomon. A dobolás közben nekem és a résztvevőknek is különböző látomásaink vannak. Sokszor látom azt is, hogy a szellemek hogyan gyógyítják a betegeket. A sárkányom tisztító tűzzel szokott átitatni mindenkit, ilyenkor nekem is hangosan kell lehelnem, mintha tüzet okádnék. A tűz kiégeti a tisztátlanságokat az aurájukból és feltölti őket életenergiával. Sokan éreznek ilyenkor meleget vagy tüzet is látnak, néha még a sárkány arcát is. Miután a tűz tengere mindent megtisztított, Yuna, az ausztrál gyógyító lány szelleme jelenik meg, és elkezdi fújni a didgeridoo-ját, mintha egy porszívó lenne, végigfújja vele a testüket és kifújja belőle a szennyező energiákat, belküldve a földbe. Ez a gyógyítás a fizikai sejtekre és elemekre is hat, hiszen a didgeridoo a Föld eredeti hangja, az Óm mantra visszhangja a természet elemei (föld, fa, levegő, víz, tűz) lágy formájában. A sötét energia a Földanya szívében oldódik föl, miközben a testük megtelik virágokkal. 

A Hathor gyógyító a csakráikat szokta harmonizálni, olyan hang- és egyéb frekvenciájú hullámokat kibocsátva, ami megnyitja és aktiválja a csakrákban rejlő potenciált. Az egyes csakrák analógiáiban a megvalósulás síkjára kerülnek azok a lehetőségek, melyek eddig csak elméleti szinten léteznek. A gyökércsakrában a beteg megkapja a bátorságot, hogy meglépje azt, amit eddig nem mert, a szexcsakránál megtapasztalja azt az érzéki tapasztalatot, amit eddig nem élt meg, a köldökcsakránál a személyes hatalom megnyilvánításához kap lehetőséget, a szívben megérzi azokat az érzéseket, amiket eddig elzárt magában, a toroknál kimondja azt, mait eddig nem tudott, a homlokcsakránál tudatosítja az eddig elnyomott gondolatokat, a koronacsakránál pedig megnyitja a csatornáját Isten felé, ha eddig elzárta azt. Ez persze csak agy vázlatos áttekintés, mert mindenkinél egyéni programok futnak az egyes csakrák szintjén. A Hathorok szeretnek a szív virágával dolgozni, és kibontakoztatni azt, mert minden megélés alapja a nyitott és befogadó szívcsakra. 

Végül a jaguár-pap felfedi a beteg előtt, hogy mi a betegsége valódi oka, és ha a beteg ezt belátja, és hajlandó megoldani az eredeti problémát, akkor a betegség megszűnhet, mert már betöltötte karmikus tanító szerepét. Sokat tanultam eddig a gyógyítóimtól, és remélem, hogy valamikor meg fogom kapni az igazi gyógyító képességet is, amikor majd erre készen állok. Addig is örülök, hogy sok mindenkit kapcsolatba hozhatok a szellemvilággal, az erőállataival és önmaga belső világával, mert ezzel elindulhat az önismeret és a gyógyulás útján.

A dobolás végét hét lassú dobütés jelzi, majd egy gyors "visszahívó" szakasz következik, ami után még körbe szoktam csörgőzni mindenkit, ami stabilizálja a megmozgatott gyógyító energiákat. Végül pár mondattal vissza is hozom őket a fizikai síkra és a külső tudatállapotra. 

A kollektív feltételekhez kötöttség

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"A feltételekhez kötöttség fontos szerepet játszik a spiritualitásban is. Ha például a neveltetésünk során kapott üzenetek alapján elhittük, hogy bűnösök, szeretetre méltatlanok, tehetségtelenek, szerencsétlenek vagy más módon értéktelenek vagyunk, akkor valószínűleg nem fogjuk természetesnek venni a váratlan boldogság mennyiségét és minőségét, amit a szamádhi hozhat. Még ha pár másodperces vagy egy-két perces szamádhikat tapasztalunk is meg, az elménk egyszerűen ki fogja őket zárni és nem engedi beintegrálni a tapasztalatot. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a gyakorlók gyakran türelmetlenek a gyakorlás magasabb ágaival szemben. Hosszú időbe tellett a feltételekhez kötés kialakítása (egyes szövegek szerint sok milliárd életig), és a spontán felébredés elképzelése ezért gyanúsan hasonlít az azonnali kielégülésre törekvő társadalom termékére. Ezt az elképzelést bizonyára nem támogatták az ókori kultúrák. A Bhagavad-gítában (4.1-3) az Úr Krisna azt mondja Ardzsúnának: „Ez az ősi jóga, melyet a régmúltban Ábrahámnak és Noénak tanítottam (bibliai nevekkel helyettesítettem be az eredetiket) az idők során elveszett. Ezért most ismét megtanítom neked.” Ardzsúna így válaszol: „Ez furcsa! Ábrahmám és Noé hosszú idővel ezelőtt élt, te pedig most élsz. Hogyan taníthattad őket?” Krisna válasza fontos. Igazából, ha fel kellene sorolnunk a tíz legfontosabb állítást, amik ezen a bolygón elhangzottak, ez is köztük lenne. Azt mondja: „Ardzsúna, te és én ősi lények vagyunk, akik sok élet óta élnek. A különbség csak az, hogy én mindre emlékszem, te pedig nem.” (Bhagavad-gítá 4.5)

Van egy másik rész is a Gítában, ahol Ardzsúna azon a tényen kesereg, hogy megölheti a rokonainak egy részét a háborúban (mivel azok az ellenfél oldalára álltak). Krisna így válaszol: „Nem volt olyan idő, amikor mi, vagy e hősök bármelyike ne létezett volna. És nem lesz olyan idő, amikor mi vagy ők nem fogunk létezni.” (Bhagavad-gítá 2.12). Amikor a feltételekhez kötöttségről beszélek, próbáljuk elengedni azt az elképzelést, hogy valami rossz fát tettünk a tűzre a múltban. Tágítsuk ki a témát! Vizsgáljuk meg a családunkat – amennyire visszamenőleg tudjuk. Lehet, hogy találunk valahol képeket az őseinkről a 19. vagy 18. századból. El tudjuk képzelni, hogy az ő gondolataik, reményeik, érzelmeik vagy félelmeik egy része ma bennünk él tovább? Vizsgáljuk meg az osztályunk, kasztunk, törzsünk, klánunk vagy egész nemzetünk történelmét. Észrevesszük-e a kollektív feltételekhez kötöttséget, ami bennünk él? Vissza tudunk-e emlékezni egy filmre, melynek főhőse valamit megmozdított bennünk? El tudjuk-e fogadni, hogy ő is a feltételekhez kötöttségünk alkotóeleme?

De tágítsuk ki még jobban a kört! Az Apolló-holdraszállás a tudatalattink részévé vált. Amikor a Titanic nekiütközött a jéghegynek, a közös feltételekhez kötöttségünk részévé vált. Amikor Dzsingisz Kán és a mongol harcosok a sztyeppén lovagoltak, egy részünk ott volt. Amikor a rómaiak Karthágót ostromolták, az is belépett a feltételekhez kötöttségünkbe. Amikor krai őseink az afrikai szavannában elkezdték használni a nyelvet, az a feltételekhez kötöttségünk részévé vált. De ha még tovább megyünk vissza, még az emberszabású majom, emlős, hüllő, vagy akár egysejtű állatka feltételekhez kötöttségét is meg tudjuk különböztetni, ahogy átjár bennünket. A legelső véglény közös ősünk volt. És az emlékezete velünk él. A véglény úgy falja fel a másikat, hogy magába olvasztja. Észrevesszük-e, hogy a modern történelmünk során mennyi nemzet falja fel és olvasztja magába a másikat, a területét, a népességét, az erőforrásait, a vagyonát, a történelmét? A modern nemzetek a mai napig úgy kúsznak a térképen, mint az óriási amőbák, felfalva egymást.

Emlékezzünk, Patandzsalí azt mondta, hogy bármennyire is megyünk vissza az időben és a térben, a tudatalatti benyomásaink határozzák meg azt, hogy kik vagyunk ma. Ez azt jelenti, hogy a feltételekhez kötöttségünk jelentős része nem személyes, és valószínűleg nem is emberi. Ez egy közös örökség, ami valószínűleg a földi élet teljes történetéhez kötődik. Ez még inkább bizonyíték arra, hogy a spirituális evolúciónak a teljes emberiség közös erőfeszítésének kell lennie, mivel a feltételekhez kötöttség is közös erőfeszítés volt. A nagy különbség az, hogy most tudatosan tudunk gondolni erre és tudatosan haladhatunk ebbe az irányba."