Tavaly októberben vettem először részt a műhelyén, és nagyon inspiráló volt. Kicsit olyan érzésem volt, mintha kinyitottak volna egy ablakot, amin keresztül beáramlik a friss levegő. Akkoriban úgy éreztem, nincs igazán olyan tanár, akitől tanulni lehetne Magyarországon. Az Astanga minden szépsége ellenére is kevesebb embert érdekel, mint a már hosszabb ideje jelen lévő egyéb jógairányzatok. Ebben a lelkiállapotban Dylan megerősített; jó úton indultam el. Mindezek után nagyon vártam már a hétvégi műhelyt.
Dylan nagyon meghökkentő jelenség először: mókás kis bajuszkájával valóban Salvador Dalira emlékeztet, szemében enyhe őrület csillog. De az Ashtangát olyan magas szinten műveli, hogy nincs jelentősége annak, mit csinál az arcszőrzetével. Dylan saját weboldalán www.stillnessinaction.com olvashatunk a gondolatairól a jógával kapcsolatban, van pár szép kép róla, ír pár sort magáról, és láthatjuk: vendégtanárként beutazta Ázsiát és Európát is. 13 évesen kezdett el jógázni, az Ashtanga jógát azonban csak 2004-ben kezdte el. Két év gyakorlás után kezdett először Vietnámban műhelyeket tartani, majd becsavarogta a világot.
Sajnos a pénteki gyakorlásra már nem volt hely, amikor hívtam Tomot – később kiderült, hogy mégis – így én a szombati nappal kezdtem. A workshopon szerencsére volt pár ismerős, így megtudtam, hogy az első nap főleg a pránajámára koncentráltak, és az első sorozatot vették végig. Szombaton tovább foglalkoztunk a pránajámával, a bevezető mantra pedig a Saha Navavatu volt. Ez egy nagyon szép mantra, először 2006-ban hallottam, szintén egy amerikai vendégtanár Dominic Corigliano magyarázta el, miről is szól ez az ima. Számomra akkor nagyon furcsa volt a mantra utolsó előtti sora, amely azt kéri, hogy a tanár és a diák ne utálja meg egymást, és ne legyen vita sem köztük. Az elmúlt pár év jógaórái alatt bizony mélyebb értelmet nyert ez a mantra, különösen akkor, ha jól sikerült a tanár igazgatása, nekem meg könnyek szöktek a szemembe. A pránajáma gyakorlatokat tehát a Saha Navavatuval kezdtük, majd a testünk és a belső tűz felébresztése kedvéért pár Naulit csináltunk. Nagyon szépen hallatszott a Dylan belsejében keringő kakaó kotyogása. Ezután pár Ujjaji légzés után Nádi Shódhana pránajámát csináltunk, ami a nádik megtisztítását szolgálja. Váltott orrlyukú légzés, levegő-visszatartással. B. K. S. Iyengar alapművében mindkettőt meg lehet nézni ( Jóga új megvilágításban.) Levezetésként pár mély Ujjaji légzés, majd a szokásos nyitó mantra után neki kezdtünk az első sorozatnak. Dylan pattogósan számolt, az ülő ászanákat kicsit meggyomlálta, így viszonylag hamar rátérhettünk a második sorozat ászanáinak egy részére. A mai gyakorlás a hátrahajlásokra volt kihegyezve. Bevezetésként átvettük azt az anatómiai egyszeregyet, amit a hátrahajlásoknál érdemes észben tartani. A gerincoszlop csigolyái különböző mértékben képesek hátrahajlani, az ágyéki szakasz jobban, a háti szakasz sehogy. Ha nem akarunk rosszat magunknak, érdemes megtanulni úgy hátrahajlani, hogy a nagy farizom elernyesztésével a keresztcsonti részt finoman lejjebb csúsztatjuk. Ez persze csak azoknak megy, akiknek nem csontosodott össze az egész, keresztcsonti ágyéki izület. Ha pedig épp fájdogál ez a rész (klasszikus probléma jógásoknál) akkor finoman feszíteni kell a farizmokat. Hátrahajlásra való előkészítő pózként Budzsangászana (kobra) variációkat csináltunk, majd Ustrászanát (teve) csináltunk, minden esetben az ellazított farizmokra koncentrálva. Majd Úrdva danurászana (híd) és a végén állásból hídba mentünk, Dylan segített mindenkinek. Volt egy pár gyönyörű hátrahajlás, nagyon tehetséges emberkék jöttek el erre a workshopra. Fél öt körül végeztünk (fél kettő után kezdtünk) majd aki akart elmehetett szaunázni, illetve használhatta a fitness központ uszodáját, ahol sikerült helyet találni a workshopnak. Kicsit beszélgettem Dylannal, aki úgy tűnik letelepedik Hong Kongban, ugyanis kapott egy szinte visszautasíthatatlan ajánlatot a Pure Yoga lánctól. Hong Kongban kell majd reggeli Mysore órákat tartania. Már tervezi, hogy vesz egy gitárt, eddig ugyanis vándortanítóként gyakorlatilag egy csomaggal járta a világot, ami nem volt túl nehéz. Majd elballagott pár emberkével a Széchényibe és úgy hallottam, az utolsók között zargatták ki őket az uszodából.
A vasárnapi nap hasonlóan zajlott, részletesen Szabi írja majd meg. (Írta: Horváth Orsi)
Dylan Brenstein workshop II.
Dylannal, Orsihoz hasonlóan én is tavaly találkoztam először, azonban nem a workshopján, hanem egy hagyományos astanga órán Luciánál, ahol tavaly még rendszeres résztvevő voltam. Egy ilyen alkalommal besétált egy félkegyelműnek tűnő amerikai, aki állítólag már jógázott. Na persze - gondoltam, majd az astangán megtudod, mi a magyarok istene, de már a napüdvözletek alatt gyanús lett, a még sosem látott lebegős verziójával, és amikor navasnaból (csónakpóz, alias lebegőülés) kinyújtott lábaival nem érintve a talajt felment hátrafelé kézenállásba, végképp nyitva maradt a szám, és innentől kezdve főképp csak moziztam, ugyanis olyan stílusban csinálta a sorozatot, amit csak a youtube-on lehet látni, és akkor is kételyei támadnak az embernek, hogy trükk felvétel. Szóval Dylan budapesti entréja igencsak látványosra sikeredett, akkor sajnos nem tudtam elmenni az órájára, így idén Orsinak nem sokáig kellett unszolnia.
A három napos workshophoz csak vasárnap, az utolsó nap sikerült csatlakoznom, mert Orsihoz hasonlóan felültem a pletykáknak, miszerint már nincs hely péntekre, sebaj, így helyette pénteken leereszkedtem az Atma 36 fokos poklaiba. Végül a vasárnapi részvétel már összejött. A helyszínen egy kicsit meglepődtem: egy közepesen menő hotel külön termét sikerült Tomnak megszereznie. Az astangához bérlakásokban edződött lelkivilágom nem is tudott mit kezdeni egy ilyen fancy hellyel, eleinte csak szégyelősen mertem leizzadni a laminált padlót.
Az órán körülbelül huszan lehettünk, többnyire ismeretlen külföldiek, mindössze négy magyarral kiegészítve. Nem is értem mért csak ennyi magyar volt, ezen tavaly Manju workshopján is meglepődtem, hogy milyen szép számmal vannak külföldiek, bezzeg magyarok, pedig azért vagyunk néhányan, akik kedvelik az astangát, és tudom hogy egy normál órához képest borsos ára van, de ennyit szerintem megér az inspiráció amit egy tapasztalt tanártól kap az ember, remélem ez a jövőben változni fog. A társaság többnyire haladó szinten volt, néhányan egészen kiemelkedőt nyújtottak, például egy polinéz kinézetű portugál srác a szlovák barátnőjével egész impresszív volt.
Az óra egy rövid megemlékezéssel kezdődött Gurujiról, lehetett gyertyát gyújtani és csilingelni az emlékére, az oltáron a képe mellett néhány friss gyümölcs is megjelent, amik az óra végeztével különösen népszerűek lettek. A megemlékezés után belecsaptunk egy kis pranajamába, ami különböző légzőgyakorlatok sorozatát jelenti, anno még Luciánál gyakoroltunk egyszer kétszer ilyeneket, szerintem igen hasznos, segíti mélyíteni a légzést, így a gyakorlásra is jó hatással van, ugyanakkor ha az ember csak a légzésre és a bandhakra koncentrál, akkor könnyeb megérezni őket. A pranajama idővel átcsapott éneklésbe, egy számomra ismeretlen mantrát dúdoltunk, többeknek egészen kellemes hangja volt, így szerencsére elnyomtak engem, akinek már általános iskolában is tanári felmentése volt az éneklés alól...
Ennyi előjáték után nekiugrottunk az első sorozatnak, amit tisztességgel végig is nyomtunk, kétoldali vinyasákkal, és egy-két kiegészítő hátrahajlással a végén, illetve némi kézenállás ismerkedéssel. Dylan többnyire igazgatott, néhány pozíciót meg is mutatott, kiemelve időnként hasznos apró részleteket. Voltak olyan asanák, amiben az igazgatáskor nem ismert kíméletet, például narancssárga pólós Orsinkból pikk pakk barack lekváros palacsintát csinált a teknős pózban, azzal, hogy a hátán ülve pakolta össze a lábait, még nekem is fájt a derekam a látványtól. A számolás meglehetősen pörgősre sikeredett, nekem legjobb esetben is csak négyig sikerült jutnom, pedig nem az szokott lenni a probléma, hogy lassan lélegzem.
Az óra meditációval, majd jó amerikaihoz méltóan kiértékelő lap kitöltésével végződött, miután mindent jól beikszeltünk, a társaság egy része eltűnt az uszodában és a szaunában, mi Orsival inkább a kulináris élményeket választottuk a közeli indiai étteremben. Zárás képpen, hogy még egy kicsit fényezzem, Dylan az az ember, aki:
- minekutána derékszögben megtartotta a kézenállást, beteszi a lábait lótuszba és leereszti a felkarjára, és persze közben végig beszél
- úgy beszívja a hasát nauli közben, hogy profilból alig látszik, majd egy centrifugát megszégyenítő sebességgel elkezdi pörgetni
- amikor előreugrik bhujapidasana-ba a lába sem éri a földet
Orsi cserélt mail címet Dylannel, így talán Tom berkein kívül is lesz lehetőség elhívni, szerintem az a tanár, akihez bármikor érdemes beugrani egy kis inspirációért. (Írta: Szentes Szabolcs)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése