2010. szeptember 22., szerda

Ki van a pokróc alatt?

Amikor krisnás szerzetes voltam, akkor elég egyszerűen éltünk. Együtt ettünk, együtt aludtunk a földön, hálózsákban, és együtt osztottuk a könyveket. Egy Krisna-hívőnél ez az egyszerűség szériafelszerelés kellene, hogy legyen, mivel azt tanuljuk, hogy minden élőlény szolgái vagyunk. Ennek megfelelően természetesen kultiválni kell az alázatot, ami egy vaisnava legszebb ékessége. 


Nyilvánvalóan előfordul, hogy a folyamat fordítva sül el, hiszen főleg az elején az ember hajlamos arra, hogy amint lenyiratta a haját és narancssárga leplet húzott, azonnal azt képzeli, hogy ő a Kiválasztott, akit Krisna azért küldött, hogy megmentse a szenvedő emberiséget. Ilyenkor az egó az új, különleges azonosság habjaiban lubickol: milyen szépen tudom prédikálni a filozófiát, milyen szépen éneklem a Hare Krisnát, és egyébként is, milyen különleges vagyok, hogy bhakta vagyok. E probléma megoldására volt a többieknek egy bevált módszerük - úgy hívták, hogy pokrócozás. 


Egy bhakta ugye nem szereti, illetve alázatból nem engedi, hogy a lábához nyúljanak, mert az nem tiszta. Ugyanakkor azért az éppen egótripen lévő személy más szempontból elvárja a tiszteletet és azt, hogy ne nagyon háborgassák az intimszféráját. A pokrócozás úgy történik, hogy a többiek egy pár napig figyelik a kérdéses személyt, és eldöntik, hogy felhőben van a feje, szüksége lenne egy kis kezelésre. 


Amikor visszatér könyvosztásból, megvárják az asramban (közös szálláshelyen), és lesből rádobnak egy pokrócot, majd rögbimeccs-szerű rakásolás következik, az áldozattal a legalján. Mindenki egyszerre próbálja elkapni a lábát, masszírozni, dögönyözni, nyalogatni és más módon kínos helyzetbe hozni szegény delikvenst. Ugyanakkor totálisan semmibe veszik a személyes szabadságjogait, legalább egy fél órán keresztül, amíg sírva nem könyörög a kegyelemért. 


Ezek után egy kis baráti lakomával ér véget a történet, amelynek során elmagyarázzák neki, hogy némileg elszállt az egója, és úgy gondolták, segítenek neki. Az ilyen jellegű feedback sokáig meg szokott maradni az emberben, és esetenként elég a probléma tartós megoldásához is, nem csak tüneti kezeléshez. 


Nos, jelenleg jógaoktatóként funkcionálok, és bizony ez is egy olyan terület, ahol megvan a veszélye az egó elhatalmasodásának. Milyen szép ászanákat tudok, milyen okosakat tudok mondani, és egyébként is az órán én vagyok az úr, mindenki azt csinálja, amit mondok. Még akkor is, ha éppen én nem tudom megcsinálni, amit másoktól követelek, vagy ellustultam, vagy azt gondolom, hogy már puszta jelenlétemmel is különleges áldásban részesítek minden jóga-gyakorlót. 


Bár a jógás közösségben nem ennyire szorosak a testi kapcsolatok, megnyilvánulások, én azért azt vettem észre, hogy sok olyan alkalmat lehet megragadni, amikor az egyébként tanítvány státuszban levőkkel egyenlő rangra helyezheted magadat, vagy akár más tanároknak veted alá magad egy kis időre, hogy perspektívát tudj váltani. Éppen ezért mi az Atma Centerben szeretünk egymás óráira járni, és megbeszélni egymással az ötleteinket, kételyeinket. Mindegy, hogy kinek az óráján vagyok, az mindig nagyon inspiráló, főleg, mert szeretek gyakorolni, és ebben mindenki löketet tud adni. 


Ugyanakkor a közös programok, táborok, kirándulások, hétvégék is jó alkalmat biztosítanak arra, hogy a jógások informálisan véleményt nyilvánítsanak, vagy bizonyos iránymódosításokat eszközöjenek, ha éppen erre szükség van. A két héttel ezelőtti jógafesztivál is szerintem sok falat lebontott az oktatók és a stúdiók között, de ennél még sokkal többet is el lehetne érni. 


Ha egy oktató elzárja magát ezektől a lehetőségektől, és bezárkózik a saját kis elefántcsont-tornyába, folyamatosan azt a benyomást keltve másokban, hogy az ő tudata olyan magas szintű, hogy mások úgysem értenék meg, akkor könnyen egyedül találhatja magát, és nem lesz túlzottan boldog. Például azért, mert nem fog senkit sem találni, akivel megoszthatja a problémáit, és szégyellni fogja azokat egyáltalán elismerni.  Én ezt többeknél tapasztaltam a Krisna-tudaton belül is. 


Én magam lehet, hogy harsány és néhol kritikus vagyok, de nem fojtom senkibe a szót, és a szeretetem a jógások iránt úgy nyilvánul meg, hogy legszívesebben mindent megosztanék velük. Ezért körmölgetem itt a blogbejegyzéseket is szorgalmasan. Ilyen mértékben már túl fárasztó lenne egy titokzatos szent szerepét játszani, és szerintem nem is nagyon érdekelne ez senkit. Így hát maradok, amilyen vagyok, felkínálok mindent, aztán ki-ki kedve szerint válogathat. Cserébe a sors megáld sok értékes kapcsolattal, olyan emberekkel, akikre mindig számíthatok, és akik sok mindent megtennének értem. Adni jobb mint kapni, és szeretni jobb, mint szeretve lenni. Keblemre, barátaim!

3 megjegyzés:

Durga Devi írta...

Megkérdezhetem hogy miért csak voltál szerzetes? Egy szerzetesi fogadalom nem örökre szól?

Gauranga Das írta...

Nem, hanem addig, amíg meg nem házasodik az ember. Vagyis hét évig voltam brahmacsári - tanuló szerzetes, utána családos ember lettem. De a Krisna-tudatot a templomon belül és kívül élők is egyaránt gyakorolhatják.

Gyuri írta...

Kedves Gauranga prabhu!
Ez egy igazán szép bejegyzés volt,nagyon inspiráló. Bár személyesen sajnos nem sokat beszéltünk de mindig követem a tevékenységeid,és nagyon örülök hogy ilyen sokoldalú bhakták vannak az ISCKON-ban.
A hajlékonyságom sajnos egyenlő egy ropival,de remélem egyszer lesz lehetőségem részt venni egy órádon! :)

Minden jót kívánok!

Hare Krisna

Bh Gyuri