A nádík megtisztítása

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"A nádík megtisztításának alternatív módja

Bár nem lehetetlenség, hogy egy olyan gyakorló, aki az ötvenes éveiben kezd bele a jóga gyakorlásába, eljusson a második sorozat végéig, általában nehezére fog esni. Egy gyakorló haladását egy betegség vagy rendellenesség is hátráltathatja. Ez ilyen esetekre való tekintettel a tradicionális tanárok, mint például T. krishnamacharya, egy előkészítő pránájáma módszert oktattak,melynek hatása hasonló a második sorozatéhoz, és ezért ugyanígy nádí-sódhanának nevezik. Előkészítő módszerként a nádí-sódhanát mindenféle légzésvisszatartás nélkül gyakorolják, a belégzéseket és kilégzéseket pedig olyan hosszúságig végzik, ami egyáltalán nem eredményez erőlködést a gyakorló részéről. A nádík megtisztítása érdekében minden nap minimum tizenöt percig kell végezni, három hónapon keresztül. Nem adja viszont ugyanazt a hasznot a fizikai test számára, mint a második sorozat végzése.

Hasonlóképpen, az Ashtanga-jóga első sorozatának dósa-harmonizáló és méregtelenítő hatását is elérhetjük bizonyos mértékig a Hatha-jóga Pradípikában leírt hat krijá (satkarma), vagyis a Dhauti, Baszti, Neti, Trátaka, Nauli és Kapálabháti végzése által. Ezek az opciók további példák arra az elvre, hogy nincs egy olyan gyakorlás, ami mindenkinek megfelelő, hanem a gyakorlás formájának kell összhangban lennie a gyakorló alkalmasságával (adhikára) vagy az általa elért szinttel (bhúmika).

A légzés a második sorozat végzése közben

A második sorozat pózainak végzése közben az uddzsájí pránájáma légzésmódszerét kell alkalmazni, ami „a légzés győzedelmes meghosszabbítását” jelenti. Az uddzsájíhoz némileg össze kell szorítani a gégefőnket, vagyis a légcső felső végét, amit azáltal érünk el, hogy részlegesen rázárjuk a gégét. A leszűkített gége által elnyújtjuk a légzést, és finom sziszegő hangot hozunk létre, melyre az egész gyakorlás során koncentrálunk.

Amikor így lélegzünk, figyeljünk oda, hogy ne korlátozzuk a rekeszizom mozgását. A hasfal behúzása helyett tartsuk aktív, megfeszített állapotban. A hasfal behúzása abból áll, hogy részletesen felszívjuk a hasüreg szerveit a mellkasba, és ez a mozdulat, amikor mozgással együtt végezzük, a rekeszizom megfeszüléséhez vezet, annak különböző egészségügyi kockázataival egyetemben. A hasfal megtartását azonban úgy érhetjük el, hogy megfeszítjük a haránt hasizom alsó szakaszát, és közben ellazítva tartjuk a felsőt. A haránt hasizom felső részét el kell különíteni az alsótól, mert a felső része összefüggésben van a rekeszizommal, és ezért ha megfeszítjük, mint ahogyan sok nem kellően kifinomult Ashtanga-jógi teszi, akkor a rekeszizom is feszültebb lesz. A hasfal köldök feletti területét tartsuk puhán, a köldök alattit pedig megfeszítve, hogy a hasfal alsó része úgy szolgáljon, mint a súlyemelők öve."

Unalmas az Ashtanga?

Egy kicsit lemaradtam a blogírással az új Atma Buda előkészületei miatt. Hétfőn nyitunk, fél hatkor lesz az első óra velem, Agni-jóga. De térjünk vissza a mai témára! Az utóbbi időben több Ashtanga-gyakorlóval is beszélgettem, és beszámoltak arról, hogy megakadtak a gyakorlásukban, megunták az Ashtangát. Természetesen ha straightedge ortodox választ akarnék erre a problémára adni, akkor azt mondanám, hogy az Ashtanga nem szórakozás, kapcsold ki az elmédet, és gyakorolj! De az elme egy bonyolult jószág, mindig le kell kötni valamivel, ami érdekli, és motiválni kell. Különben valóban tönkre tudja vágni a gyakorlásunkat és a fejlődésünket. És igazából sem pszichológiailag, sem fizikai értelemben én magam sem tartom túlzottan előnyösnek azt, ha valaki erőlteti, hogy minden reggel felkeljen, és kialvatlanul, félkómásan lenyomja az első sorozatot. 

De még ha ki is van pihenve, és mondjuk délután gyakorol  csakis az első sorozat gyakorlása valóban unalmas, és egyoldalú terhelést ad a szervezetnek. A lábakat alig terheljük, a váll és szerencsés esetben a core-izomzat is megerősödik, de a hátizmokat nem sok inger éri, sőt, hátrahajlítás sem kerül bele túl sok, főleg csípőnyitással és vállnyitással kombinálva. Amíg a gyakorló elméje nem érte el az ékágra (egy pontra szegezett) vagy niródha (felfüggesztett) állapotot, addig ugyanannak az ászanasornak a kizárólagos, minden napos gyakorlása nem fogja lekötni, és nem is vezet sikerhez.

Ezért is van az Ashtangában hat sorozat, egy csomó mindenféle ászanával. De persze a valóság az, hogy a legtöbb ember nem jut tovább az első sorozatnál, főleg, ha arra törekszik, hogy minden póz "tökéletesen" menjen. Mellesleg azok között is, akik rendelkeznek a megfelelő anatómiai adottságokkal a nehezebb pózok végrehajtásához, gyakran megfigyelhető, hogy a vinyásza helyes végrehajtására nem fordítanak elég hangsúlyt, így az a része a gyakorlásuknak lemarad. Azt lehet mondani, hogy a rendszeres Ashtanga-gyakorlók kb. öt, de legfeljebb tíz százaléka kezd bele a második sorozat gyakorlásába. Ezért is szüntettem meg a vezetett második sorozat-órát, mert rendkívül kevesen jártak rá. A harmadik sorozatról nem is beszélve, amely az Ashtangások között is ritka, mint a fehér holló. 

Minden esetre nekem az az álláspontom, hogy az elmének és a testünknek is minél több, változatosabb ászana-gyakorlása van szüksége. Persze nem baj az, ha valaki mondjuk heti 3-szor akár az egyes sorozatot gyakorolja, de a többi napon érdemes más órákat vagy más sorozatokat is belevennie a gyakorlásába. A legsikeresebb Ashtanga-gyakorlók egyébként szintén nem úgy jutottak el a harmadik-negyedik sorozatig, hogy várták, mikor lesz már tökéletes az első sorozat, és mikor kapják meg az ászanákat egyenként Gurujitől. Általában reggel lenyomták a sálában azt a sorozatot, amelyiknél éppen tartottak, délután pedig elővették azokat a pózokat, amik nehezen mentek, és külön technikai gyakorlást csináltak egy csomó rávezető ászanával, kézenállásokkal, hosszabb kitartásokkal stb. Persze ehhez is idő kell, meg energia, meg fokozatosság, mert ha túledzzük magunkat, akkor a szervezet sérülésekkel fog figyelmeztetni rá, hogy túl sok a terhelés.

Ha egy póz vagy ízületi mozgás nehezen megy, akkor azzal jóval többet kell foglalkozni, mint öt légzésnyi időtartamot. Éppen ezért a megszűnő 2. sorozat-óra helyett (ami a legtöbb embernek úgy látszik, hogy egyben sok volt), egy Hot Vinyásza órát fogok tartani, ami az Ashtanga kereteire épül, legalábbis ami az elejét és a végét illeti, a középső részben viszont tematikusan fogunk gyakorolni bizonyos ászanákat, amik általában nehézséget szoktak okozni. Pörgős, dinamikus óra lesz, viszont tele lesz olyan elemekkel, amelyekkel jobban feltérképezhetjük a saját gyenge pontjainkat, és ötletet kaphatunk ahhoz, hogyan dolgozzunk velük. 

Havonta egyszer tervezem egy-egy workshop megtartását is, ahol hasonló rendszerben, csak hosszabb időtartamban fogunk foglalkozni a gyakorlás egyes problémás vagy nehezebben elsajátítható aspektusaival. Meggyőződésem, hogy ezzel Krishnamacharya nyomdokaiban járok, hiszen az Ashtanga rendszer az tulajdonképpen egy kimerevített pillanatfelvétel Krishnamacharya életművéből. Ő maga is egész életében kísérletezett, és nem ragaszkodott egy bizonyos koncepcióhoz vagy módszerhez. Ezen kívül a gyakorlásban és oktatásban nem kizárólagosan az ászanára koncentrált, hanem a pránájámára, mantra-éneklésre és a meditócióra is. Ezek az elemek is fokozatosan megjelennek majd a workshopokon, bár tisztában vagyok vele, hogy a jóga magasabb ágainak kipróbálása iránt még gyérebb az érdeklődés, mint például a haladó ászana-gyakorlás iránt. Nem baj, nem adom fel, majd csak a közönség is kialakul hozzá! :-)

A szamszkárák eltávolítása

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.11. hétu-phalásrajálambanaih szangrihítatvádésám-abhávé tad-abhávah

hétu - ok; phala – hatás; ásraja – alap; álambanaih – a tárgy; szangrihítatvát – mivel össze vannak kötve; ésám – ezeknek; abhávé – eltűnésekor; tad-abhávaih – az eltűnésük.

A tudatalatti benyomásokat az ok, eredmény, alap és támogató tárgy tartja össze. Ha ezek megszűnnek, a szamszkárák is megszűnnek.

Ez a szútra a tudatalatti benyomások összetételét vizsgálja. Négy tényezőtől függőnek tekintik őket: ok, eredmény, alap és támogató tárgy.

• A tudatalatti benyomásaink oka a tudatlanság (avidjá). A tudatlanság által vetítjük ki magunkat a tüneményvilágba, önmagunkat is tüneménynek tekintve. Mivel nem veszünk tudomást valódi természetünkről, a tudatról, kifejlesztjük az egoitást (aszmitát). Az egoitás az, amikor a látót és a látottat egy azonosságnak tekintjük. Az egoitásból fejlődik ki a vágy és a gyűlölet, ami nem nyilvánulna meg, ha elfogadnánk, hogy a világ teljesen különáll tőlünk.
  
  
• A tudatalatti benyomásokból származó eredmények a bűnös és jámbor tettek. Ha nem rendelkezünk a félelem és gyűlölet benyomásaival a tudatalattinkban, akkor nem leszünk képesek pusztító tetteket végezni. Persze minden végrehajtott tett újabb benyomásokat hoz létre, amelyek megerősítik a meglévő feltételekhez kötöttséget.
  
  
• A tudatalatti benyomásnak szüksége van egy megfelelő alapra. A tudatlanság vagy vágy benyomását például nem tudja tárolni a felfüggesztett elme (niródha csitta), és az egy pontra szegezett elmében (ékágra csitta) is nehezen fog megtapadni. A zavart vagy csapongó elme (viksipta csitta) viszont alkalmas táptalaj vagy alap mindenféle szamszkára számára. A zavart elme változékony, instabil és bármilyen irányba képes fordulni. Így alkalmas alapjává válik a benyomásoknak.
  
  
• A támogató tárgy az a tárgy, amely, ha jelen van, akkor azt okozza, hogy a tudatalatti tárgy tettre ösztönöz. Például békésnek tarthatjuk magunkat, de egy háborús helyzetben a gyűlölet és a félelem hirtelen a felszínre tör, és képessé válunk az ölésre. ha a támogató tárgy (a háború) nincs jelen, akkor a tudatalatti benyomás (a gyűlölet) nem képes létrehozni az eredményt, ami az ölés tette. Ez nem azt jelenti, hogy a tudatalatti benyomás nem létezik. Mivel a tudatalattiban van, bármikor előtérbe kerülhet, ha a megfelelő helyzet létrejön.
  

Az ok, eredmény, alap és támogató tárgy egész láncolata alkotja azt, amit a szamszára (feltételekhez kötött létezés) vagy ismétlődő születés és halál körforgásának nevezünk. Ahogy a 2.12. szútrában elmagyaráztuk, egy tudatalatti benyomás miatt végrehajtott tett további karmát, a szenvedés formáit és a tudatlanságon és egoizmuson alapuló további tudatalatti benyomásokat eredményez. Így folytatja körforgását a feltételekhez kötött létezés kereke. Az a mechanizmus tartja mozgásban, amelyik folyamatosan tudatalatti benyomásokat hoz létre. ha a tetteink nem vezetnének tudatalatti benyomásokhoz, ha azonnal teljesen elfelejtenénk mindent, amint megtörtént, akkor a tetteink nem színeznének meg bennünket.

Patandzsali azt mondja, hogy a tudatalatti benyomás meg fog szűnni, ha az ok, eredmény, alap és támogató tárgy négy aspektusa megszűnik. Az 1.50. szútrában azt mondta, hogy az itt leírt „feltételekhez kötő” benyomásokat meg lehet szüntetni, ha az elme nyugalmának „felszabadító” benyomásait vetítjük ki rájuk. Ebben a szútrában azt állítja, hogy a feltételekhez kötöttséget úgy is el lehet kerülni, ha kivonjuk a feltételekhez kötött lét körforgásának vagy kerekének alkotóelemeit. Most megvizsgáljuk, hogyan lehet kivonni ezeket az elemeket.

• Az első nyilvánvaló elem, amit el kell távolítani, a támogató tárgy. Lehetőség szerint el kell kerülnünk minden olyan helyzetet, ami erős negatív reakciókat vált ki belőlünk. Ebbe beletartozik az is, hogy kerüljük az olyan embereket, akik negatív hatással vannak ránk, vagy erősítik a személyiségünk negatív oldalait.
  
  
• Ahhoz, hogy elvegyük a szamszkárák alapját, nem szabad többé olyan elmét biztosítani a számukra, amiben burjánzani tudnak. Az ötféle elméből a nyugtalan elme (ksipta), amely hajlamos az erőszakra, a megszállott elme (múdha), amelyik hajlamos az anyagba történő belemerülésre, ritkán kezd a jóga tanulmányozásába. A legtöbb tanuló, aki elkezd a jógával foglalkozni, zavart vagy csapongó (viksipta) elmével rendelkezik. A két hátralévő elmetípus az ékágra (egy pontra szegezett), és a niródha (felfüggesztett). Ez ékágra azt jelenti, hogy megszilárdulunk a jógában, a niródha pedig azt jelenti, hogy elérjük a felszabadulást, vagy közel járunk hozzá. A szamszkára alapjának eltávolítása azt jelenti, hogy átváltjuk az elmét zavartról egy pontra szegezettre. Ezt természetesen a nyolc ág gyakorlása által tehetjük meg, és különösen a szentírások tanulmányozása, a verseik ismétlése, a bennük található igazságokon történő meditáció és végül a bennük történő megállapodás által. Az az elme, amelyik képes a filozófia kérlelhetetlen analizálására és a szigorú érvelésre, ékágrává válik.
  
  
• A szamszkárák eredményeit úgy lehet elvenni, ha szigorúan követjük a jamákat és nijamákat. Ha eleinte csupán kelletlenül is vetjük alá magunkat ez erkölcsi szabályoknak, azt gondolva, hogy ezek főleg mások számára hasznosak, később megértjük, hogy a számunkra hoznak hasznot, mert megvédenek önmagunktól.
  
  
• A szamszkárák okának eltávolítása azt jelenti, hogy felülkerekedünk a tudatlanságon és az egoitáson. A zavart elme (viksipta csitta) esetében mind a nyolc ág teljes gyakorlására van szükség. Az egy pontra szegezett elme (ékágra csitta) esetében az utolsó három ág gyakorlása ajánlott."
  

A fogyókúra káros!

Nem csinálok titkot belőle: amikor az ember növelni akarja a nézettséget, akkor vagy a fogyókúráról, vagy a szexről, vagy pedig a húsevésről kell írni, semmiképpen nem a filozófiáról. Sajnos a mai olvasó ingerküszöbe idáig süllyedt, és ezzel valószínűleg az online média szerkesztőinek jelentős része tisztában van. Ami nem is baj, de viszont legalább ne írnának hülyeségeket, ha már a témához nyúlnak! A napokban olvastam a "Diétázás első törvénye" című cikket, amely voltaképpen nem szólt semmiről, de bizonyára jelentős nézettséget hozott a bolgnak, amiben megjelent. Úgyhogy gondoltam én is, hogy billentyűt ragadok, és legalább pár használható gondolattal is hozzájárulok ehhez a divatos témához, bár a lényeget már számos korábbi blogban leírtam. Manapság is megkeresnek azonban emberek olyen kérdésekkel, hogy "Elkezdtem fogyókúrázni, hogyan csináljam?" Szóval akkor itt van az okosság!

1. Kifogás mindig van. Ha rákeresünk a Gugliban a mai bejegyzés címében szereplő kifejezésre, akkor több tucat cikket találhatunk, ami azt ecseteli, hogy miért káros, veszélyes, és fölösleges a fogyókúra. Ami ráadásul mind igaz is, csakhogy a mezei tohonya felhasználó erre mit lép? "Na látjátok, itt írja, hogy milyen veszélyes a fogyókúra, úgyhogy én inkább bele sem kezdek, mert így kövéren tovább élek!" És szel magának még egy jókora karaj fehér kenyeret, megkeni tepertős zsírral, lilahagymát karikáz hozzá, és átkapcsol valamelyik valóságshow-ra. Tehát az alapvető probléma az, hogy az ilyen kijelentésekkel a lusta és evésfüggő emberek könnyen elaltathatják a lelkiismeretüket, amely minden nap megszólal, amikor tíz lépcsőfok után vörös karikák ugrálnak a szeme előtt, és 220-ra szökik fel a pulzusa, ha harminc métert kell futnia a villamos után. 

2. A fogyókúra valóban káros. Főleg, ha testmozgás nélkül, kalóriaböjttel, esetteg nulldiétávla próbáljuk egy-két hét alatt legyűrni az évek alatt felhamlozott zsírpárnákat. Az eredmény: plöttyedt bőr, megerőltetett szív és/vagy emésztő- és kiválasztórendszer (attól függően, hogy milyen csodakapszulát szedtünk be), töménytelen méreganyag a véráramban, és még több visszaépülő kiló, miután a kúra véget ért. A legjobban eladható fogyókúrák ugyanis azok, amelyek a lehető legrövidebb idő alatt ígérik a legtöbb mínusz kilót, és lehetőleg komolyabb lemondás (értsd étrendi megkötések és edzésterv) nélkül. Ha testmozgás nélkül fogysz le, az eredmény esztétikaliag ugyancsak előnytelen lesz. Ha az ember nem dönti el egyszer és mindekorra, hogy változtat az étkezési szokásain és mozgésszegény életmódján, akkor BÁRMILYEN fogyókúra eredménye átmeneti lesz. Nem kevés jojózó embert láttam már, akiknek a testsúlya szinte évente liftezett húsz kilókat föl-le, anélkül, hogy az izomtömegük nőtt volna, ehelyett inkább csökkent.

3. Egészséges testmozgás nélkül nincs egészség. Én mindenkinek azt szoktam ajánlani, aki változtatni akar az életén, hogy kezdjen el mozogni. Aki ugyanis rendszeresen sportol, abban elég hamar tudatosul a plusz kilók által okozott hátrány. A jógában ez különsen szembeötlő, hiszen számos kulcsolós, csavarós póz végrehajtásában éppen hogy a derék körüli zsírpárnák fognak megakadályozni. A fogyáshoz ugyanis inspiráció kell, és szerintem nem mindig elég az esztétikai megfontolás. Az, hogy visszaadjuk a testünknek a vele született funkcionalitást, sokkal jobb inspiráció, mint az, hogy beleférjünk az öt éve vásárolt alkalmi ruháinkba. Minden, ami sport, jöhet. Persze fokozatosan és rendszeresen, hiszen ahogy a háj is évek alatt rakódott ránk, a csúcsformánkat is hosszú évek erőfeszítésével érhetjük el, ha egyáltalán van olyan pont, ahonnan ne lehetne még tovább fejlődni. Szóval a jóga, a kardió (úszás, futás, bicikli, görkori, evezés, stb…), erősítés, labdajátékok, és még sorolhatnám, mind nagyon jót tesz, legalábbis sokkal jobb, mint a nulla mozgás. Persze nem azt jelenti mindez, hogy ha eleget edzünk, akkor bármit ehetünk.

4. Egészséges étrend mellett nincsenek plusz kilók. Sajnos azt kell mondani, hogy mind a húsevők, mind a vegetáriánusok között nagyon sok olyan ember van, aki egészségtelen ételeket eszik. Abból pedig nem lesz egészség. Lehet, hogy van olyan genetikájú ember, aki nem hízik a mekis kajától, de pár éves meki-diéta után bizton számíthat valamilyen krónikus betegség kialakulására (akár rák, vagy keringési, vagy ízületi, autoimmun betegségek). Az agyonfeldolgozott kuka-kajákat mindenkinek ki kellene zárnia az étkezéséből. Tulajdonképpen minden, ami dobozban, csomagolásban van, és feldolgozott, jó eséllyel tartalmazni fog olyan anyagokat, amik emészthetetlenek, és nagyon kicsi az esélye annak, hogy esszenciális tápanyagok is maradtak benne. Ha egészségesek akarunk lanni, akkor a piacon fogjuk beszerezni az alapanyagokat, és nem a Tesco-ban. Én még a szárazárut (gabonafélék, hüvelyesek) is  kimérősen veszem általában. A teljes értékű, növényi étrend mellett a testsúly önmagát szabályozza.

5. Az egészséges életmód egész életünkre szól. Minden, amit kúraszerűen alkalmazunk, csak átmeneti eredményeket fog adni. Ha tehát  egészséges az étrendünk, és megfelelően változatos alapanyagokból áll, akkor vitaminokra, táplálék-kiegészítőkre sincs nagyon szükségünk. Ezekkel ugyanis nem lehet helyettesíteni a zöldségeket és gyümölcsöket. Ha röviden szeretnénk összefoglalni az egészséges étrend alapelveit, akkor  az a következő lenne: korlátlan mennyiségű zöldség és gyümölcs, lehetőleg minél többet frissen, nyersen, minél több növényi fehérje, és a szükségletek szerinti mennyiségű növényi szénhidrát (gabonaféle, keményítőtartalmú zöldség). És ne felejtsük ki a csírákat, friss fűszernövényeket és gyógynövényeket sem! Ha többet sportolsz (mondjuk napi 2-3 órát), akkor több szénhidrátra lesz szükséged (de azért nem 5 grammra testsúly-kilgrammonként, ahogy a gyúrósok mondják). Ha mondjuk csak napi egy jógát tolsz, akkor kevesebb szénhidrát is elég, de a fehérjére akkor is szükséged van. Mondjuk a cukrokat és édességeket, a gluténtartalmú gabonákat (búza, árpa, rozs) és a krumplit nem ajánlom, de azon kívül még számtalan szénhidrát-forrás létezik. Gondoljunk bele, hogy régen a harcosok vagy akár a parasztok, kétkezi munkások napi 8-10-12 óra fizikai aktivitást fejtettek ki (jöttek-mentek gyalog vagy lovon, terheket cipeltek, nehéz szerszámokat használtak). Egy funkcionális vagy kardió-edzésen ezt a terhelést próbáljuk reprodukálni, csak könnyített formában. És ha már valaki napi egy órát edz, azt űber-egészségesnek tekintjük. Persze fő a fokozatosság, nem az a cél, hogy két hét alatt váljunk aktakukacból dokkmunkássá!

6. A fejlődés ciklikus, és nem lineáris. Képzeljünk el egy fazekast, aki az edényét forgatja a fazekas-asztalán és a keze apró mozdulataival formázza ki, a fölösleget lehántva az agyagdarabról! Hasonlóképpen fogunk mi is fejlődni, változni, ha ráállunk az egészséges étrendre és a rendszeres sportra. Lesznek jobb napok, rosszabbak, néha egy-két kiló feljön, néha lemegy, de összességében egy egészségesebb, harmonikusabb élet felé fogunk haladni, és egyre pontosabban fogjuk érezni, hogyan reagáljunk a külső és belső változásokra. Ha fáradtak vagyunk, akkor kofein helyett pihenjünk, ha több az erőnk, időnk, akkor nem árt meg egy plusz edzés a megszokotthoz képest! Az anyagcsere és a tápanyag-igény is változik az évszakokkal együtt. Ezeket a ciklusokat folyamatosan összekapcsolva haladhatunk arrafelé, hogy a testünk ne problémát, szenvedést és bosszúságot okozzon, hanem egy hasznos és hatékony eszköz legyen magasabb céljaink megvalósításában.

A kezdet nélküliség

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.10. tászám-anáditvam csásisó nitjatvát

tászám – azoknak; anáditvam – kezdet nélküliség; csa – és; ásisah – az élni akarásnak; nitjatvát – az állandóság által.

Ezek a szamszkárák és emlékek kezdet nélküliek, mivel a vágyak kezdet nélküliek.

Minden élőlényben ott a vágy a saját létezésének folytonossá tételére. Mivel ez a vágy minden élőlényben ott van, örök és nem teremtett tudatalatti tendenciáknak (vászanáknak) köszönhető. Ma ezt kollektív tudatalattinak neveznénk. Ezek a nem teremtett vászanák ahhoz a következtetéshez vezetnek bennünket, hogy az elme (csitta) önmagában nem teremtett és mindent átható. Ez a megértés ellentétes a Védánta nézetével, amely szerint a szamszkárák és az elme csupán az illúziónak a valódira (tudatra) történő hibás kivetítéséből jönnek létre. ha megvalósítjuk, hogy a kígyó igazából csak egy kötél, akkor a kígyó hibás elképzelésének vége szakad. így tűnik el a tudatalatti elme és a világ a Védánta szerint, amikor a valódi lényeget (a Brahmant) megvalósítjuk.

Ez az oka annak, hogy a védántistáknak nehezükre esik helyesen interpretálni a jógát. Egyes, sokat publikált védántisták sok kárt tettek a jóga helytelen bemutatásával, maikor azt tanították, hogy „meg kell fékezni minden gondolatot”, „ki kell iktatni az érzékeket”, „meg kell ölni az érzékeket”, „meg kell ölni az elmét”, „meg kell szüntetni az egót” vagy „meg kell ölni a gazember egót”. Ezek az ötletek esetleg működhetnek a Védánta kontextusában, de ha átvisszük a jógára, akkor egy ezoterikus önmegsemmisítő kultusz benyomását keltik, és valóban egyesek ezt hiszik a jógáról. A jógában a világot valóságosnak tekintjük, az elmét és az egót pedig öröknek. Semmi rossz nincs ebben a három dologban, de ha fel akarunk szabadulni, akkor nem szabad azonosítani magunkat velük. Csak akkor tudjuk felismerni, hogy mi magunk, a tudat örökké szabadok vagyunk. Nem kell semmit kiiktatni, megölni, megszüntetni, sőt, igazából az erre tett törekvések csak növelik az egoitást.

Mivel az elmét, az egót és a világot valóságosnak, kezdet nélkülinek és teremtetlennek tekintjük, nem az elmét magát szüntetjük meg, hanem a mázát, ami hullámzásból (vritti) áll. Ami nem valóságos a jógában, az egyfelől a tudat, másfelől a prakriti kiterjedései – a világ, az elme, stb. - hibás összekeveredése. Ez a hibás keveredés vagy hamis azonosulás (szamjóga) akkor ér véget, amikor a vrittik elülnek, és az elme elcsendesedik. Akkor a tudat önmagában nyugszik."

Korai stádium

Nyár elején hírt adtuk arról, hogy az Atma Buda Bem rakparti bérleményét kénytelenek voltunk elhagyni, mivel elárverezték a fejünk fölül. A budaiak nagyon sajnálták, de azért sokan közülük a nagyobb távolság ellenére lelkesen jártak a Kálvin térre egész nyáron, ahol feldúsítottuk az órarendet. Úgyhogy most következzék egy kis beszámoló arról, hogyan alakult az új hely keresése, és hol tartunk most.

Szinte azonnal elkezdtük keresni az új helyet, melyet mindenképpen a jó megközelíthetőség szempontjai alapján akartunk kiválasztani, hiszen sok ember esetében szűk a keresztmetszet a munkaidő vége és a jógaóra kezdete között, ezért nem mindegy, hogy milyen messze kell utaznia az Atmáig. Ugyanakkor egyre több stúdió nyílik, és a legtöbben a közlekedési szempontok alapján választják meg, hogy hová mennek jógaórára, ha egyszer mennek. 

Eleinte az volt a koncepciónk, hogy az Atma Pest-hez hasonlóan, étteremmel és shoppal egybenyitott jógastúdiót szeretnénk nyitni, és ennek megfelelően kezdtünk nézni önkormányzati és egyéb ingatlanokat a II., III., I. és XII. kerületben is. Sajnos nem jártunk sikerrel, mert vagy megfizethetetlenek voltak a 200-250 nm-es üzlethelyiségek, vagy nem megfelelő elosztásúak, vagy a műszaki állapotuk volt a végletekig leharcolva, és Isten pénze nem lett volna elég a felújításukra, vagy éppen olyan helyen voltak, ahol a madár sem nagyon jár, nemhogy a BKV. 

Majdnem 100 üzlethelyiség megtekintése után, augusztus végén úgy döntöttem, hogy változtatni kell a koncepción, mert az Univerzum csak nem akarja megadni azt, amit elképzeltünk magunknak. Így hát a braci jógatábor előtti héten eldöntöttük, hogy külön keresünk egy jógastúdiót, és egy kis éttermet konyhával, mert az is szeretnénk átköltöztetni a jelenlegi, III. kerületi konyhából. Úgyhogy ha valaki bárhol a városban tud egy jó és olcsó, kis kiadó éttermet vagy büfét konyhával, az szóljon mindenképpen, mert még keresünk! 

Amint megváltozott a koncepció, adódott is egy-két hely, amit ki lehetett volna venni. Az egyik egy 100 négyzetméteres félszuterén volt a Mária téren, a Batthyányi tér mellett. Ekkor, hogy kiderítsem, mik az elhelyezkedési preferenciák, csináltam egy szavazást a Facebookon, amire a legtöbben a Batthyányi teret jelölték meg, bár voltak kérések a Széll Kálmán térrel kapcsolatban is. Az ingatlant sajnos elbuktuk, mert amikor odamentem a kivitelezővel és a kaucióval, akkor közölte a tulaj telefonon, hogy már kiadta valaki másnak. Egyébként ott csak egy jógaterem fért volna el, kicsike öltözőkkel.

Egy hétre így elengedtem a dolgot, amíg a jogatáborban voltunk, várva, hogy odafönt kitisztuljanak a dolgok. Pedig eléggé bedepresszióztam, amikor a Mária teret elvitték az orrunk elől. De persze Coelho azt mondja, hogy amikor már végképp kezdenél kétségbeesni, akkor vagy a legközelebb a csodához, és ha egy jó lehetőség elúszik az orrod elől, akkor arra kell gondolni, hogy egy még jobb fog jönni helyette.

Végül, amikor visszaérkeztünk Horvátországból, újult erővel nekiültem az internetnek, és találtam is sebtiben három lakást, ami szóba jöhetett. Ezek közül a legnagyobb a Széll Kálmán téri volt, száz lépésre a metrótól és mindenféle tömegközlekedési eszköztől. Nosza, a megtekintés után fel is hívtam az ingatlanost, hogy nekünk mindenképpen kell a lakás, de így is szerdától szombatig izgulhattam, hogy nem bukjuk-e ezt is el, mint a Mária teret. De úgy látszik, hogy az Univerzum végülis nekünk szánta, illetve a jógásoknak, úgyhogy bízom a hely sikerében és látogatottságában.

A lakás egészen jó állapotban van, így egy hetes röpke felújítás alatt jövő hétfőn, azaz szeptember 16-án tervezzük az ünnepélyes megnyitót. A stúdió címe: Széll Klámán tér 3. (A KFC és a Hermes bolt közötti kapualj), 2. emelet 2. Két teremben lehet majd jógázni, egy kisebb Jin terem, ahol normál hőfokos órák lesznek, és egy nagyobb, Jang terem, ahol főként Hot órákat tartunk majd. A szokásos atmás órákkal és oktatókkal találkozhattok majd, bár lesznek újítások is, ezekről a napokban értesülhettek majd a honlapunkon és a Facebook-oldalunkon. Egyelőre esti és hétvégi órákkal indulunk, de a következő hónapokban, ha van rá igény, reggeli, illetve délelőtti órák is bekerülhetnek az órarendbe.

Én például szeretnék indítani egy Hot Vinyásza órát, amely másfél órás, az Ashtanga kereteire építkező dinamikus gyakorlás lesz, de nem egy fix sorozatot végzünk minden alkalommal, hanem szabadon variálható, tematikus ászanák fogják alkotni az óra testét, a pózok között vinyászákkal. Meggyőződésem, hogy az ember teste, idegrendszere és elméje a sokoldalú terhelésre reagál a legjobb fejlődéssel, így szeretnék minél több változatosságot belevinni ebbe az órába.

Az Atma Buda sikere viszont elsősorban rajtatok, jógázókon múlik. ha lelkesen jártok az órákra, akkor mi is megteszünk minden tőlünk telhetőt a színvonalas szolgáltalás és az optimális fejlődési feltételek biztosítása érdekében. lesz egy nyitási akció is: minden új és régi Atma-vendég vehet egy tíz alkalmas jógabérletet tízezer forintért, melyet a vásárlás napjától számított három hónapig lehet felhasználni. Reméljük, ezzel kedvet csinálunk nektek és ismerőseiteknek is, hogy kipróbáljátok az új helyet és a jógaórákat. Az akció október 31-ig érvényes, úgyhogy addig mindenképpen látogassátok meg a Széll Kálmán teret, ami nekem még mindig Moszkva tér, mivel fiatal koromban napi rendszerességgel közlekedtem arrafelé. Most már szintén fogok, hetente kétszer, a jól bevált hétfői és szerdai napomat fogom Budán tölteni. Szeretettel várunk mindenkit az új stúdióban, KEEP CALM AND ATMA ON! :-)

Pránájáma és kumbhaka

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"A pránájáma gyakorlása helyreállítja az egyensúlyt az elme szélsőségei között, és így megakadályozza, hogy közöttük oszcilláljon, és ami még fontosabb, a pránájáma visszairányítja a pránát a központi energiavezetékbe, ami képessé tesz bennünket arra, hogy felismerjük a világot úgy, ahogyan a valóságban van (szat), visszatérjünk a határtalan tudatban nyugváshoz (csit) és végül újra belépjünk az isteni eksztázis számunkra természetes állapotába (ánanda). Így a pránájáma az a gyakorlás, ami az elme (prána) erőforrását használja arra, hogy visszatérítse az elmét eredeti céljára és funkciójára.

(Az elme célja elsődlegesen a külvilággal kapcsolatos tudás megszerzése. Amikor az önvalóról – vagyis a belső világunkról – szóló tudásra vágyunk, akkor az elmét vissza kell irányítani a szívünkbe. Az indiai szerzők gyakran az „elme kontrolljaként” írják le a pránájámát vagy a jógát. Bár ez a kifejezés indiai kulturális kontextusban használhatónak tűnik, annak misztikus és odaadó természete miatt, nyugati kontextusba átemelve mégsem tűnik annyira praktikusnak. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a nyugati kultúra azon a koncepción alapul, hogy az elme kontrollja által a külvilág feletti uralomra törekszünk. Az eksztázis állapotát azonban nem lehet „meghódítani” azáltal, amit a nyugatiak elme-kontroll alatt értenek.)

A múládhára csakrában (múla – gyökér; ádhára – támasz) blokkolt központi energiavezeték megnyitásához elengedhetetlen a Múla bandha. A Múla bandha gyakorlása által a prána belép a szusumnába „mint ahogy a kígyó tűnik el a lyukában”. A Múla bandha azonban csak akkor képes ezt a hatást elérni, amikor nagyon finommá, kifinomulttá vált. Sok éves gyakorlás által a Múla bandha fizikai szintű izom-összehúzódásból finom energetikai pecsétté válik.

A váltott orrlyukas légzés különböző formái kiegyensúlyozzák a szoláris és lunáris csatornákat, míg a légzésvisszatartás (kumbhaka) különböző formái visszairányítják a pránát a központi csatornába. A kumbahaka a valódi pránájáma. (Van egy némiképp naív elképzelés az Ashtanga-gyakorlók között, hogy csupán az uddzsájí ászanázás közbeni gyakorlása részletes pránájáma-gyakorlatot jelent (amit azzal fejeznek ki, hogy „minden a matracon történik”). A Hatha-jóga Pradípiká azonban csakis kumbhakákról (és nem pránájámáról) beszél, arra utalva, hogy a légzésvisszatartás nélkül végzett pránájáma-gyakorlatok csupán kezdő szintűek.)

A kumbhaka legmagasabb kifejeződése a szamádhit kísérő spontán légzésvisszatartás, melyet Patandzsali kévala kumbhakának (vagy negyedik pránájámának) nevez. A nádíkat azonban meg kell tisztítani, mielőtt az ídá és a pingalá ilyen kiegyensúlyozódása létrejön, és azt követően gyakorolni tudjuk a légzésvisszatartást. A nádík megtisztítását az Ashtanga vinyásza jógában a második sorozat ászanáinak gyakorlása által érjük el, az uddzsájí pránájámával, múla és uddíjána bandhával együttesen végezve azokat."

Az elme szélsőségei

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"A jógikus szövegek szerint, amerre a prána (a légzés vagy az életerő) megy, arra megy a vritti (az elme hullámzása) is. Hasonlóképpen, a Hatha-jóga Pradípiká azt állítja, hogy az elme és a légzés összekapcsolódik, és kettő tevékenysége megegyezik. A Pradípiká elmagyarázza, hogy az elme csak akkor kezd gondolkodni, amikor a gondolatot a prána kíséri, és a prána csak akkor kezd áramlani, amikor az elme is bekapcsolódik.

Az elme hullámzása (folyamatos keresgélése és cikázása) megakadályozza, hogy megpillantsuk eredeti, természetes állapotunkat, ami az isteni eksztázis (ánanda). A jógikus szövegek szerint ez a következő mechanizmus által valósul meg: Mielőtt a durva fizikai test (szthúla saríra) megnyilvánul, az életerő a központi energiavezetékben (a szusumnában) állapodik meg. A megnyilvánulás folyamata által, amit evolúciónak is nevezünk, egymás után kifejlődnek a finom fizikai test energiaközpontjai, felülről (a szahaszrára csakrától) kezdődően, és befejezve a legalsó (föld) csakrával, a múládhárával. Amikor a föld-csakra megnyilvánul, akkor a központi energiavezeték alsó nyílása, amely a föld-csakrában található, elzáródik. Ezen elzáródás megakadályozza a prána belépését a központi energiavezetékbe, és így a két szomszédos csatornába hatol, hasonlóképpen, mint amikor egy vérrög hirtelen elzár egy artériát, a test pedig megpróbálja úgy megoldani a problémát, hogy eltéríti a vért a szomszédos artériákba. A sásztrák (szentírások) azt mondják, hogy ebben a pillanatban elveszítjük az isteni mivoltunkra vonatkozó tudást, és megkapjuk a világgal kapcsolatos tudást. A világgal kapcsolatos tudást azáltal kapjuk meg, hogy a központi energiavezeték elzáródása okozza a durva fizikai (anatómiai) test létrejöttét. Annak elvesztése, hogy önmagunkat a határtalan tudatként ismerjük, nem csak azt okozza, hogy az elme gépezete beindul, hanem a testet is megnyilvánítja. (Ezért a „felvilágosult test, felvilágosult elme” kifejezés némileg problémás). Az elme és a test együttes jelenléte azt jelenti, hogy az egyénnek időrendi sorrendbe kell rendeznie az eseményeket (egyeseket korábbra, másokat későbbre), mivel egyidejűleg nem képes feldolgozni őket. Ezzel szemben, ha valaki megszilárdult a tudatban, akkor mindennek egyidejűleg a tudatában van, történjen az a múltban, jelenben vagy a jövőben. A test jelenléte így általában a korlátozottságunk és nem a fejlődésünk jelzője.

Ezen mélyen el kell gondolkodni és meg kell érteni. Pontosan ugyanebből az okból az olyan bölcsek, mint Gjánésvara nem haboztak feladni a testüket nagyon fiatal korban, mivel azt gondolták, hogy ha ragaszkodnak a testükhöz, az nem járul hozzá az isteni eksztázis megtapasztalásához. Az olyan modern bölcseket, mint Sri Nisargadatta Maharajot vagy Ramana Maharishit egyáltalán nem zavarta öregedő testük lerobbanása. Nisargadatta aggódó kíséretének még arra is ritkán sikerült meggyőznie őt, hogy vegye be az orvosságát halálos betegségére.

Összefoglalva: a központi energiavezeték blokkja a múládhárában (gyökércsakra) azt okozza, hogy az életerő a két oldalsó csatornába, a jobb orrlyukhoz kapcsolódó szoláris (pingalá) és a bal orrlyukhoz kapcsolódó lunáris (ídá) csatornába áramlik. Az életerő váltakozása az ídá és a pingalá között, és a lélegzet ennek megfelelő váltakozása a bal és a jobb orrlyuk között az elme váltakozását okozza a relativizmus és a fundamentalizmus szélsőségei között."

Intimitáskerülés

Na, egy újabb kényes téma! Azt látom manapság sok emberen a környezetemben, hogy nem tudják, nem merik, nem akarják kifejezni az érzelmeiket. És úgy gondolom, hogy ez nem jó dolog, mert megakadályozza a spirituális fejlődésünket, a kiteljesedésünket, önmagunk megismerését és a szembenézést önmagunk hibáival. Nem véletlenül került ez a téma sorra a Rítusfüggőség után, amit szerintem nem sokan értettek meg, vagy nem sokan vették a fáradságot, hogy magukra vonatkoztassák. A spirituális keresést ugyanis sok ember kibúvónak használja a normális és egészséges emberi kapcsolatok alól. 

Talán azt mondhatjuk, hogy a jóga is valahol azt sugallja, hogy nincs szökséged másra, hogy elérd a boldogságot, a tökéletességet, a megvilágosodást. Hiszen a jógik tradicionálisan a barlangban üldögéltek egymagukban és végezték a szádhanájukat, amíg csak el nem érték a megvilágosodást. Egy ilyen helyzetben sok intimitásnak nincs helye. Persze a legtöbbünknek azért ez a teljesen magányos meditáció nem menne, viszont sokan a mesterévé válnak annak, hogy a valós kapcsolataikat hogyan helyettesítsék látszólagos, felszínes viszonyokkal.

A mai világban, a digitális televízió, az internet és a szociális média sokkal inkább azt segítik elő, hogy hogyan éljük másvalaki életét, hogyan teremtsünk egy virtuális alteregót magunknak, amely mentes azoktól a hibáktól, amelyeket önmagunkban sem tudunk elfogadni és kezelni. Vannak barátaink, munkatársaink, rokonaink, és még az is lehet, hogy találkozunk is velük, de a kapcsolat sokszor csak felszínes, a formaságok, udvariasság és a rítusok mögé rejtőzve sikeresen elkerülhetjük az őszinte, mély kapcsolatokat.

Meggyőződésem, hogy azért van olyan sok szingli manapság, mert az emberek java részének kényelmetlenné vált az érzelmeik és a belső igényeik kifejezése, és nem is hajlandók ezért áldozatot hozni. Mert ha szeretetet akarsz kapni, akkor azt szolgálattal tudod kiérdemelni. Ehelyett fogyasztóvá váltunk, csak dolgozunk, és megvásároljuk, ami kell. A szingliség a legtöbb esetben választás kérdése, és pontosan azért választják sokan ezt az életformát, mert nem hajlandók felelősséget vállalni a kapcsolataikra, félnek elköteleződni. Megvan az egzisztenciájuk, így a túlélés érdekében nem kényszerülnek arra, hogy családba tömörüljenek. És az intimitás nem feltétlenül egyenlő a szexszel, hiszen egy egyéjszakás vagy akár néhány hetes kaland sem ad elegendő lehetőséget a másik megismerésére és a két személyiség összhangba hozására. 

Az intimitás számomra azt a felszabadult érzetet jelenti, amikor mindent meg tudunk beszélni a másikkal, és nem érezzük azt a kényszert, hogy valamit el kell titkolni előtte, vagy hogy valamivel kapcsolatban nem lenne megértő, ha elmondjuk neki. Amikor a kommunikációnk mentes a félelemtől és a manipulációtól, és nem félünk attól sem, hogy a másik esetleg nem az elvárásaink szerint fog reagálni. Ez talán a párkapcsolatban a legfontosabb, de a baráti, munkatársi, vagy mester-tanítvány kapcsolatokban is nagyon fontos, már ha igazán mély jelentőséget szeretnénk tulajdonítani neki. 

Ha valaki úgy érzi, hogy erre nincs szüksége, azzal sok mindent nem lehet kezdeni, ő le fogja élni az életét a megközelíthetetlenség elefántcsont-tornyában, annak minden magányával és ürességével együtt. Ha viszont valaki rájön, hogy igenis igénye van az ilyen mértékű intimitásra, és ezt eddig elnyomta magában, az sok mindent tehet annak érdekében, hogy változtasson az életén. Természetesen ehhez áldozatokat kell hozni, és vállalni kell a csalódást és a szenvedést, de kockázat nélkül még soha senki nem ért el semmit. Az intimitás nélküli szingli-élet adhat ugyan egy hamis biztonságérzetet, de sohasem fogja pótolni azt a hihetetlen transzformáló erőt, ami egy igazén mély és őszinte kapcsolatban rejlik. 

Én is sok mindenkiben csalódtam az életem folyamán, és fájdalmas volt megélni, hogy azok, akiket a legjobb barátaimnak tartottam, valahogy elfordultak tőlem, és már nem érdeklem őket, nincs idejük rám. Persze lehet, hogy erről én is tehetek, de nem adtam fel, és a partnerkapcsolatomban is nagyon fontosnak tartom a teljes nyíltságot és őszinteséget. Aztán lehet, hogy egyszer találok majd egy olyan barátot, vagy akár többet is, akik jóban-rosszban kitartanak mellettem, és mindig megmondják nekem azt, amit gondolnak, még akkor is, ha nem akarom meghallgatni, bár ebben azt hiszem azért sokat fejlődtem az utóbbi években. Elképzelhető, hogy én is csalódást okoztam másoknak, de hát nem tudok mindg mindenki elvárásainak megfelelni.

A partnerkapcsolatok is gyakran szenvednek az intimitás hiányától. Hány olyan eset van, amikor két ember évek óta együtt van, és már csak a megszokás, a kényelem tartja őket össze? Megalkudtak a vágyaikkal, feladták az álmaikat, és lusták változtatni. Egy ilyen kapcsolat nem működik, és vagy elfogadjuk ezt és éljük a megszokott napi rutint, arra hivatkozva, hogy egy ismerős helyzet biztonsága még mindig jobb, mint kockáztatni az ismeretlent; vagy pedig életet lehelünk a kapcsolatunkba, és végre elkezdjük igazából értékelni egymást. Nincs menthetetlen kapcsolat, csak menthetetlen emberek vannak, akik úgy döntöttek, hogy nem harcolnak tovább az álmaikért. De persze ha mindkét fél (vagy akár az egyik) úgy dönt, hogy nem tesz több erőfeszítést, akkor még mindig több értelme lehet egy új kapcsolatnak, mint a régi, nem működő kapcsolat erőltetésének.

Nekem ez az egész "élettársi kapcsolat" intázménye sántít valahol. Meglehet, ortodox a hozzáállásom, de nekem ez azt sugallja, hogy "Nem merünk felelősséget vállani egymásra, nehogy csalódjunk". Az élettársi viszony egy megalkuvó kapcsolat. Elárulok egy titkot: a legtöbb lány, ha valóban szeret, azonnal igent fog mondani, amikor megkéred a kezét! Ugyanis a nőket arra programozta a természet, hogy a család összetartó erői legyenek.

Ha pedig a szexről beszélünk, ez az egyik legérzékenyebb felület, ahol az intimitáskerülés megnyilvánulhat. Akár abban, hogy szex közben sem önmagunkat adjuk, hanem szerepet játszunk, vagy a megszokás alapján cselekszünk, nem véve tudomást a partnerünk igényeiről. Hány olyan nő van, aki csak színleli az orgazmust, vagy még sohasem volt neki, és hény olyan pasi, aki erről tudomást sem vesz? A nők ugyankis képesek feladni a szexuális keilégülést az érzelmi biztonság reményében. Persze nem mindegyik, mert van olyan is, aki fordítva működik: csak a szex kell, a kapcsolat nem érdekli. De hiszem, hogy a nőkbe eredetileg nem ez van kódolva genetikailag. A nők esetében a gyerekvállalás kerülése vagy halogatása is sokszor az intimitás előli menekülést jelenti. Persze, ha nincs olyan partnere, akiben bízni tud, akkor az anyai ösztöne is blokkolódik. 

Sok pár esetében a spiritualitással kapcsolatos elképzelések adnak ürügyet a szex és az intimitás kerülésére, holott valójában az az ok, hogy már nem kívánják egymást. Az érzelmek kifejezését sokszor gyerekesnek tekintjük, és úgy érezzük, nem helyes, ha a partnerünkkel megosztjuk a bánatunkat, félelmeinket, aggodalmainkat. Amikor egy nő elmondja, hogy mi bántja, azt mi a Krisna-tudatban "elmeszint"-nek neveztük, és úgy tettünk, mintha nem kellene foglalkozni vele. De a legtöbben még nem értük el a megvilágosodott szintet, és ezért nem tudunk kizárólag lelki lényekként funkcionálni. Van elménk, van testünk, és a szamszkárák által a tudatalattinkba kódolt vágyaink. Ha ezeket elfojtjuk, akkor megmaradnak, és valahol, valamikor a felszínre fognak törni, gyakran pusztító és agresszív formában. Ehelyett meg kell tanulni a vágyainkat és a feltételekhez kötöttségünket irányított módon használni a fejlődésünk érdekében. Ehhez pedig mély és komoly, őszinte, felelősségteljes kapcsolatokra van szükségünk, amelyeket fel kell építeni. 

A bizalmat sokkal nehezebb felépíteni, mint lerombolni, de ha nem kezdjük mindig újra az építő munkát, akkor könnyen kiégett emberré válhatunk, akiből hiányzik a motiváció. Ha úgy érezzük, hogy a világot nem érdekli, mi van velünk, akkor minket sem fog érdekelni mások szenvedése, és önző, céltalan emberekké válunk. Pedig ha több szeretetet akarunk látni ebben a világban, akkor nekünk kell szeretetté válnunk, és nekünk kell lenni a változásnak, amit a világban látni szeretnénk.

Az emlékezet és a tudatalatti

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.9. désa-kála-vjavahitánámapjánantarjam szmriti-szamszkárajór-éka-rúpatvát

dzsáti – a születés típusa; désa – hely; kála – idő; vjavahitánám – elkülönült; api – még; anantarjam – sorrend; szmriti-szamszkárajóh – a memória és a benyomások által; éka-rúpatvát – a forma azonossága miatt.

A memória és a tudatalatti benyomások közötti kapcsolat akkor is létezik, ha a születés, idő és tér elkülöníti őket.

A feltételekhez kötöttség a karmikus tárházból (karmásaja) jön létre, és tudatalatti benyomásokból (szamszkárákból) áll. A kettő megerősíti egymást. A memória, H. Aranja szerint a tudatalatti benyomások „kognitív transzformációja”, vagy „újra-tudatosítása”. A memória csakis a szamszkára miatt létezik. A tudatalatti benyomás elősegíti a hozzá kapcsolódó emlékek létrejöttét, ami több, ugyanabba az irányba vezető benyomáshoz vezet. Ha valaki erőszakosan nevelkedett, akkor olyan tudatalatti hajlam jön létre benne, hogy az erőszakot normálisnak fogja tekinteni, és az erőszak emlékeit fogja létrehozni. Mindkettő elősegíti a későbbi erőszakos tetteket, mint például a saját gyerekeinek bántalmazását, ez pedig több tudatalatti benyomást és emléket hoz létre.

Ha egy feltételekhez kötöttséget (vászanát) raktározunk, de jelenlegi életünkben nem aktív, akkor karmikus tárháznak (karmásaja) nevezzük. Ez azt jelenti, hogy várja, mire megérik. Lehet, hogy több életen keresztül gyűjtünk olyan benyomásokat, amelyek erőszakos embert hoznak létre. Még ha minden egyes életben békeszerető, erényes emberek vagyunk, mindig jelen lesz az erőszak rejtett üledéke. Ez az üledék fokozatosan felhalmozódik a karmikus tárházban, és erőre tesz szert. Idővel meghozza gyümölcsét, és akkor az ilyen megtestesüléshez kapcsolódó összes üledék hirtelen a felszínre tör és megnyilvánul, akkor is, ha sok életen keresztül, sok különböző helyen, akár még különböző történelmi korokban is tettünk rájuk szert.

Az, hogy most jó helyzetben vagyunk, nem jelenti azt, hogy a következő életünkben is arra számíthatunk. Lehet, hogy ebben az életünkben minden érdemünket felhasználtuk, és a következő pillanatban alacsonyabb születések várnak ránk. Hasonlóképpen, ha látunk valakit, akit nyomorultnak tekintünk, lehet, hogy most értek éppen a rossz korszakuk végére, és a következő életükben nagy szentként fognak megszületni. Van egy ismert indiai népmese, ami ennek a dinamikáját mutatja be. Egy szent egy prostituálttal szemben lakott. Megfigyelte, hogy a prostituáltat minden nap sok férfi látogatja meg, és nagyon megvetette ezért. Annyira elmerült az undorban, hogy sokszor még meditálni is a nehezére esett. A prostituált viszont megfigyelte a szentet, és nagy örömét lelte benne. Amikor csak tudta, nézte, és világítótorony volt máskülönben sivár életében.

Amikor a szent meghalt, akkor a közösség minden tagja összejött, és nagy szertartást rendeztek, mivel mindenki nagyra tartotta. Amikor a prostituált meghalt, akkor senki nem jött el, mert senki nem akarta, hogy bármi köze is legyen hozzá. Amikor eljött az ideje, hogy a szent újraszülessen, akkor elszörnyedve tudta meg, hogy prostituáltként kell megszületnie. Szentként leélt életében nem csak kimerítette az előző jámbor karmáját, hanem az elméjében a prostituált folyamatos gyűlölete által olyan tudatalatti benyomásokat (szamszkárákat) hozott létre, amelyek miatt következő életében prostituáltként kellett megszületnie.

A prostituált szentként született újjá. Mivel mindig a szenten meditált, olyan feltételekhez kötöttséget (vászanát) hozott létre, amely által következő életében szent lett. Ez a történet megmutatja, hogy még ha most jó helyzetben vagyunk is, ez nem azt jelenti, hogy ez folytatódni fog a jövőben. Nincs értelme a babérjainkon ülni. És azokat sem kell elítélnünk, akik jelenleg látszólag kevésbé előnyös helyzetben vannak. Ez hamar megváltozhat.

A szútra azt az érvelést folytatja, hogy a jó karma felhalmozása által sohasem szabadulhatunk fel. Csupán élvezetes pillanatokat képes létrehozni, amelyek bármikor savanyúra fordulhatnak. Martin Luther King és Mahatma Gandhi vélhetőleg a huszadik század legnagyobb vízionáriusai és jótevői voltak. Ennek ellenére erőszakos halált haltak. A feltételekhez kötött létezés óceánjában az egyik hullám felemelhet, míg a következő pillanatban a következő hullám lecsap. Mivel a múlt karmáink rejtve vannak, sohasem tudhatjuk, hogy a következő pillanatban mi vár ránk. Ezen okok miatt kell feladnunk minden ragaszkodásunkat a tetteinkhez. A tetteket a Bhagavad-gítá szerint minden esetben a prakriti hajtja végre. Ha megvalósítjuk önmagunkat, mint a tudatot, akkor mentesülünk minden jövőbeni karmától, legyen az fehér, fekete vagy kevert."

Rítusfüggőség

Életünket át- meg átjárják a rítusok, szertartások, szokások. Legtöbbször ezek definiálják az életünket, a személysiégünket, megatározzák társas kapcsolatainkat, társadalmi szerepünket, stb. Nem azt mondom, hogy nem kell megtanulni viselkedni, de amikor valaki kényszeresen követi például az etikett szabályait, sőt, azok mögé bújva rejti el igazi énjét (nem csak mások, hanem saját maga elől is), az már szerintem nem előnyös a spirituális egyedfejlődés szempontjából.

Szándékosan használtam ezt a szót, hogy "egyedfejlődés", mivel szerintem mindenkinek egyéni spirituális útja van, amire rá kell találnia. Nem elég az, ha vonzódik valamely szervezett valláshoz, vagy nagy számú követővel, megkövesedett "tradíciókkal" rendelkező spirituális rendszerhez. Legyen az akár a jóga bármelyik irányzata, iskolája, vagy bármelyik guru által létrehozott intézmény. Az ilyen szervezett vallási-spirituális struktúrák dúskálnak a leginkább a rítusokban, szertartásokban, és sokan éppen azért vonzódnak hozzájuk, mert bele tudnak kapaszkodni ezekbe a rítusokba, ahelyett, hogy szembenéznének a félelmeikkel. Az alább következő néhány bekezdést Eric Pearl "Reconnective Healing" című könyve ihlette, de mivel belefűztem saját gondolataimat is, nem teszem idézőjelek közé.

A félelem soha nem olyan álnok, mint amikor a szeretet álruháját ölti magára. A félelem az egyetlen dolog, mely közted és bárki vagy bármi más között áll… Véleményem szerint a jóga gyakorlásának egyik célja az, hogy fel tudd ismerni a félelmet - bármilyen formában érkezik is -, és ekként képes légy átalakítani szeretetté. A félelem pusztán a szeretet hiánya, ahogyan a fény hiánya a sötétség. Ahogy a sötétségben fényt gyújtva immár kizárólag a fény van jelen, éppúgy, ha szeretetet áramoltatsz egy helyre, ahol korábban a félelem uralkodott, azt fogod észrevenni, hogy a félelem nyomtalanul eltűnik.

A spiritualitást és a jóga gyakorlását sokszor a rítusok és a szabályok hatják át. Így helyes, így nem helyes, ezt tilos, ez kötelező, minden tevékenység előtt elmondunk egy mantrát, megérintjük a guru lábát, stb. A rítus önmagában nem rossz vagy jó, hanem attól válik előnyössé vagy hátrányossá, hogy milyen tartalommal töltjük meg, milyen tudattal végezzük. Érdekes módon Patandzsali egyszerűen felsorolja az öt jamát és nijamát, de azt már nem részletezi, hogy ezek követése milyen szabályok szerint történjen. A nijamák közül az egyik az ísvara-pranidhána, vagyis az odaadás Isten iránt. De ezen belül Patandzsali nem köti ki, hogy Isten melyik formáját kell imádni, és milyen rítusokkal. Hiszen a jóga egyetemes, és az odaadás cselekedeteinek rítusait az adott történelmi/kulturális közeg határozza meg elsősorban. 

A rítusok azonban sok ember számára az üresség különböző fajtáit képviselik, köztük azt az érzést, hogy önmagunkban nem vagyunk elegendőek. Ilyenkor állandósítjuk az ürességet azáltal, hogy rítussal vesszük körül, majd állandósítjuk a rítust azzal, hogy szépséggel vesszük körül… a szépséget pedig rítussal. A szépségben megörökítve a rítus fortélyosan a visszájára fordul, és állandósítja az ürességet. 

Nem indulhatunk ki a szeretetből, miközben a félelem képzetét erősítjük magunkban. Kultúránk rítusokkal ékesíti fel a félelmeit, azután azzal áltatja magát, hogy ezek a rítusok a szeretet kifejeződései. Amikor védelmi célra használunk egy mantrát vagy imádságot, akkor csak lekicsinyeljük azt, hiszen ugyan mitől is védjük magunkat az imával és az összes többi rítussal? Semmi mástól, mint a saját félelmeink zavaros természetétől, melyek egyszerűen abból erednek, hogy bedőltünk a gonosz képzetének, és nem ismerjük fel, hogy a gonosz pusztán a képzelgésünkben szőtt fantom.

Az az alapvető gond ezekkel a védelmi rítusokkal, hogy valahányszor a védelmed érdekében teszel valamit, azt erősíted meg vele, hogy igenis van mitől félned, hogy valamit "rosszul" csinálsz. Tehát minél kevésbé ismered fel tudatosan, hogy a rítus a félelemből ered, annál jobban átjárnak a félelem következményei. Ugyanez a félelemalapúság vonatkozik a többi rituális viselkedésmódra és babonára, szabályra és előírásra is. Hadd ajak erre két példát! 

Amikor Krisna-hívőként minden reggel belekezdtem kétórás mantra-meditációmba, akkor előtte el kellett ismételni magunkban a tíz sértést, amelyeket kerülni kellett a mantrázás közben. Ha ugyanis gondatlanságból vagy szánt szándékkal elköveted őket, akkor a mantra potenciája le fog csökkenni, és nem tisztítja meg a szívedet kellőképpen. Így az ember már eleve félelemmel és bűntudattal kezdett neki a mantrázásnak, hiszen tudta, hogy gyakorlatilag nem tudja elkerülni a sértéseket, és ezért "büntetésben" fog részesülni. Szinte minden vallási hagyomány a büntetés, a pokol képzeteivel próbálja elrettenteni híveit a bűnös, szabályokba ütköző, társadalmilag bomlasztó cselekedetektől, több- de általában inkább kevesebb sikerrel. 

Ha valaki Mysore-ba, a Main Shalába megy gyakorolni, akkor aláirantak vele egy papírt, hogy párhuzamosan nem látogat más iskolákat. Mert ha véletlenül mégis rajtakapják, hogy más tanárhoz is ment, akkor megszidják, és kitiltják a Main Shalából. A tanítvány persze félelemből követi a szabályt, mert nem akarja elbukni a tekintélyes összeget, amit befizetett a Main Shalába. Még akkor is, ha a szíve vágyakozna más tanárokhoz is, hiszen minél többet szeretnem megtanulni a jógáról, és ha már ott van Mysore-ban, akkor lenne még ideje délután is, a reggeli óra mellett. Ugyanakkor ez a szabály azt is tükrözi, hogy a Main Shala menedzsmentje mégiscsak fél a konkurrenciától, és erővel szeretné eltiltani a vásárlóit más oktatók befolyásától. 

Ehhez nem is kell feltétlenül írásos szabályt lefektetni, elég, ha egy oktató folyamatosan azt sugallja a tanítványoknak, hogy "válassz egy gurut, és tőle akarj megkapni mindent, mert ha több mindenkitől tanusz, akkor megzavarodsz, és az veszélyes". De most ebbe nem megyek bele, ez csak egy példa volt. 

Nem azt akarom mondani, hogy a rítusokra egyáltalán nincs szükség, hiszen sok esetben általuk tudunk formába önteni egy bizonyos mentális vagy tudati folyamatot, vagyis ilyenkor olyanok, mint a meditáció vagy a szamádhi tárgya, amely segít a figyelmünk koncentrálásában. Például el kell búcsúzni egy szeretett személytől, ha meghal, de az, hoyg ezt milyen rítus formájában tesszük meg, ránk van bízva. Ilyen tekintetben a saját magunk által kitalált rítusok is ugyanolyan jók, mint amiket esetleg sok ezer  vagy sok millió évvel ezelőtt talált ki egy másik emberi lény.

Eric Pearl még arról is beszél, hogy az imádság háromféle indíttatású lehet: védelmet kérő, valamilyen kívánságot közvetítő, vagy hálaadó. Az első kettő jó eséllyel tartozhat a rítusfüggőség kategóriájába, és meglehetősen erőltetett dolognak tűnik, mindegy, hogy a saját nyelvünkön imádkozunk, vagy szanszkritül. Ha Isten meg akar védeni, akkor fölösleges imádkozni hozzá, ha pedig nem akar, akkor is. Ha Isten meg akar adni nekünk valamit, mert úgy gondolja, hogy szükségünk van rá, akkor fölösleges könyörögni érte. Ha viszont nem jár nekünk, vagy nem válna a hasznunkra, akkor könyörgés helyett inkább ezt kell felismerni és elfogadni. Nem tartom túl fejlettnek az olyan Istenképet, amelyben a hívek manipulálni akarják Istent, akár a szeretetükkel, akár a félelmeikkel. A szeretet csak van, és elsődlegesen abból táplálkozik, ha megtanuljuk felismerni, és értékelni azt, amit Isten a rendelkezésünkre bocsát. Legyen az látszólag az öröm forrása, vagy valamilyen próbatétel, meg kell tanulnunk hálát adni érte. 

Mostanában a panteisztikus Istenképek jobban tetszenek, (bár melyik nem az, ez végülis a hívő tudatától függ elsősorban), melyek azt tanítják, hogy Isten (vagy az Istennő) nem a templomben van az oltáron, hanem minden fűszálban, harmatcseppben, napsugárban és a szellő rezdülésében is benne van. Ha megtanuljuk mindezt értékelni, akkor nem kell sehová sem mennünk, nem kell semmilyen tilalmaknak vagy szertartásoknak alávetni magunkat, hiszen Isten ITT van, és mi az elválaszthatatlan részei vagyunk. A rítus csupán fogódzkodó, használjuk tehát annak, és engedjük el a félelmeinket, melyek azt sugallják, hogy önmagunkban nem vagyunk elegek, nem vagyunk teljesek. Isten bennünk van, és mi Istenben vagyunk. Ha felgyullad a fény, akkor mindez egyértelművé fog válni. 

A feltételekhez kötöttség természete

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.8. tatasz tad-vipákánugunánám-évábhivjaktir-vászanánám

tatah – onnan; tad-vipáka – azok megérése; anugunánám – annak megfelelően; éva – csakis; abhivjaktih – megnyilvánulás; vászanánám – a feltételekhez kötöttségnek.

A karma három típusából származik a feltételekhez kötöttség, ami annak megfelelő tetteket eredményez.

A hogy a 2.13. szútrában elmagyaráztuk, minden tett következménye a neki megfelelő feltételekhez kötöttség (vászaná), ami a neki megfelelő tettek végzéséhez fog vezetni. Minden élmény, legyen az élvezet, fájdalom, gyűlölet, félelem, szeretet, vagy bármi más, rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy hasonló élményeket hajlamos létrehozni. Így a jámbor tettek végzése is lehet csupán a feltételekhez kötöttség terméke, és így nem vezethet el a felszabaduláshoz.

A jámbor és bűnös tettek egyaránt feltételekhez kötöttséget (vászaná) eredményeznek, ami a tudatalattink robotszerű programozása. Ez a feltételekhez kötöttség az elme hullámzásához vezet, ami a valóság megszínezése a feltételekhez kötöttségünknek megfelelően. Akár a bűnöző, akár a szent valóság-alagútjában élünk, az még mindig egy mesterségesen létrehozott valóság, ami nem az igazság, vagy a milyenség (a valóság-ahogy-van), vagy a mély valóság. Jámbor tetteket kell végezni, de az eredményhez való bárminemű ragaszkodás nélkül. A jógi nem azért végez jámbor tetteket, hogy elismerésre vagy bármilyen érdemre tegyen szert, mivel az erény ragaszkodáshoz és az egoitás újbóli felbukkanásához vezetne. Az egoitás szempontjából egyáltalán nem számít, hogy jó vagy rossz tettek által teszünk rá szert. bármilyen jellegű tett, amihez elkezdünk ragaszkodni, elkülönít bennünket a határtalan tudat óceánjától.

A karma negyedik fajtája, amilyen a jógié, nem fehér, nem fekete, és nem is kevert. A jógi karmája olyan szamszkárákat hoz létre, amelyek megakadályozzák saját lenyomataikat (1.50. szútra). Ezek az elme nyugalmának benyomásai. Ez végső soron az elme felfüggesztéséhez vezet."

Szamádhi-maraton

Amikor valaki elkezd komolyabban foglalkozni a jógával, akkor megismeri Patandzsali jógarendszerének nyolc fokozatát, és nem ritkán arra a következtetésre jut, hogy mivel a végső fokozat a szamádhi, ezért a cél a szamádhi elérése, méghozzá lehetőleg minél előbb. Vagyis, ha komoly jógi vagyok, és komolyan veszem a gyakorlást, netalán az első helyre tudom tenni az életemben a jógát, akkor elképzelhető, hogy még ebben az életemben, vagy az életem végén elérem a szamádhit.

Nos, valószínűleg én is így gondolkodtam már sok-sok élet óta, és ki tudja, hányféle, komolynak és hatékonynak tűnő spirituális folyamatban próbálkoztam a "maratoni táv" teljesítésével. A legutolsó, amibe ebben az életemben belevágtam, a Krisna-tudat volt, amit mindmáig egy nagyon komoly spirituális hagyománynak tekintek. De sajnos ez a rendszer sem mentes a teljesítménykényszertől, hiszen arra ösztökéli a gyakorlóját, hogy minden önző vágyat, önös érdeket feladva törekedjen az Isten iránti tiszta odaadás elérésére, és akkor élete végén felszabadulhat, vagy elérheti a spirituális tökéletességet. 

Mai fejemmel azonban úgy gondolom, hogy a spirituális fejlődés nem maraton, és ha siettetjük, erőltetjük a dolgokat, akkor többet ártunk magunknak, mint amennyit használunk. Értve ezalatt azt, hogy nagyobb zűrzavart, egyensúlyzavart teremtünk a saját fejünkben és szívünkben, mint amit kellene. Mára már úgy vagyok vele, hogy ha az ember szereti azt, amit csinál, és mások fejlődését, boldogságát, jólétét, harmóniáját tudja szolgálni vele, akkor már jó úton jár. Nem biztos, hogy egy patkolókovács vagy egy mezőt szántó paraszt messzebb jár a szamádhitól, mint egy napi nyolc órát meditáló jógi, aki esetleg egy csomó anyagi vágyat és célkitűzést elfojt magában, azért, mert úgy gondolja, hogy akadályozzák a spirituális fejlődését, és "neki már nem itt kéne tartania". Én úgy gondolom, hogy amíg van vágyunk, mitovációnk egy olyan dologra, ami bizonyos spirituális szemszögből esetleg anyaginak tűnhet, addig nem éri meg elfojtani ezt a vágyat, inkább engedni kell kibontakozni, és meg kell tanulni, hogy miként fordíthatjuk azt önmagunk és mások fejlődésének szolgálatában. 

Most pedig, e kis elméleti bevezető után érdemes tisztázni néhány fogalmat és elvet, amelyet néha a jóga gyakorlói és oktatói is félreértenek. A jóga célja nem a szamádhi, és még csak nem is a felszabadulás (kaivalja), bár való igaz, hogy ez az az állapot, amelyre Patandzsali is azt mondja, hogy elérhető a jógával, és a spirituális tökéletesség egyik kifejeződésének tekinthető. Az én megértésem, Patandzsali szútráit tanulmányozva az, hogy a jógának egyáltalán nincs kifejezett célja, amelyet mindenképpen el kell érni. Patandzsali egy eszköztárat mutat be szútráiban, melyet a gyakorló saját belátása és motivációja szerint felhasználhat különböző célok elérésére. A nyolc fokozat egymásra épül, és az egyikben való jártasság megszerzése után kezdhetünk bele a következő fokozat gyakorlásába, megtartva mellette az alsóbb fokokat is párhuzamosan. Ám az egyes fokozatoknak megvan a maga hatásköre, és nem felcserélhetőek.

Az ászana-gyakorlás célja például az, hogy az elménket és a testünket felkészítse a pránájámára és a meditációra, de nem várhatjuk tőle azt az eredményt, ami e másik két fokozat által elérhető. Ha valaki csupán ászanákat gyakorol, még ha az Ashtanga-rendszerben teszi is azt, akkor legfeljebb jó egészségre és némileg tudatosabb elmére számíthat eredményként, de a szamádhira semmiképpen nem. Zárójelben hozzá kell tenni azért, hogy tulajdonképpen bárki bármikor elérheti a spirituális tökéletesség bármilyen szintjét, és megtapasztalhat bármilyen meditációs vagy transzélményt, hiszen ezek a dolgok nem a mi irányításunk alatt vannak. Ez az érv azonban inkább a kivétel a szabály alól, mintsem a nyolc fokozat átértelmezésére lehetőséget adó bizonyíték.

A pránájáma célja a test és az elme közötti összhang megteremtése, és a nádík (energiavezetékek megtisztítása), valamint a prána-áramlás tudatos irányításának elsajátítása. És itt nem a szimpla, ászana- vagy vinyásza-gyakorlás közben végzett uddzsájí légzésre gondolok, hanem az ülve végzett különböző pránájáma-gyakorlatokra. A rendszeres ászana-gyakorlás által felkészített test nélkül nem leszünk sikeresek a pránájáma-gyakorlásban, a pránájáma kihagyása nélkül viszont nem várhatunk el sikert a meditációs gyakorlatoktól sem. 

A meditációra több éves ászana- és pránájáma-gyakorlással készíthetjük fel magunkat, és én még hozzátenném, hogy ezek után sem válik mindenki alkalmassá arra, hogy sikeresen tudjon meditálni. Én életem korábbi szakaszában tulajdonképpen ezen előkészítő gyakorlatok nélkül ugrottam bele a mantra-meditációba, és mintegy húsz év mantrázás után arra a következtetésre jutottam, hogy még nem értem meg rá. Persze, spirituálisabbnak és komolyabbnak tűntem krisnás papként, aki napi két órát mantrázik, és napjában háromszor még a Gajatrí-mantrát is elmormogja a papi zsinórján, mint most, amikor egy szál gatyában izzadok a jógamatracon, vagy a mászókán a játszótéren, de a látszat nem érdekel többé. Az vagyok, aki vagyok, és amikor eljön az ideje, akkor bizonyára fel fogom újra venni a meditációs gyakorlatot, és valóban átélem mindazt, amit át kell élnem, aminek a csatornájává kell válnom a világ és önmagam számára. De ez még nem most lesz.

Szóval Patandzsali szamjamának nevezi a dháraná (koncentráció), dhjána (meditáció) és szamádhi (elmerülés) hármasát, és ezek gyakorlásával érhetjük el a szamádhi különböző fokozatait. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy megtapasztaljuk eredeti, spirituális természetünket, a Tudatot, akár ebben a testben, akár test nélkül. Patandzsali mindig hozzáteszi, hogy a jógában való fejlődés sikere az odaadás fejlődésén múlik. Én még hozzátenném azt is, hogy a valódi odaadás mindig alázattal párosul, az pedig mindenki tiszteletében nyilvánul meg. És ez a tisztelet nem holmi színlelt udvariaskodás, mellyel csak gunyoros sajnálatunkat leplezzük, hanem a valódi érték megpillantása és magasztalása másokban, a másként gondolkodók, megnyilatkozók vagy cselekvők életében is. Hiszen az, aki valódi odaadást érez Isten iránt, az mindenben és mindenkiben látja a Transzcendenst. 

Nem gondolom magamról azt, hogy ebben vagy az előző életeimben a spirituális fejlődés valamilyen jelentős szintjét értem el, hiszen a gondolataim időnként meglehetősen kuszák, és kételyek, meg mindenféle gyarló emberi érzelmek gyötörnek néha, de valahogy azt tapasztalom, hogy az utóbbi években jobban, őszintébben tudom értékelni azt, amit mások hozzátesznek ehhez a világhoz és az én benne eltöltött kalandomhoz. Mindenkinek megvan a maga szerepe, és hálásnak kell lennünk, amiért eljátsszák azt. Úgy érzem, hogy lassan kezdek megszabadulni a spirituális csőlátástól, amit minden bizonnyal szoláris nádím dominanciája okozott. Talán valahol haladok az egyensúly felé, bár úgy látom hogy teljesen mindegy, mikor érem el a szamádhit, vagy hogy elérem-e egyáltalán. Sokkal jobban foglalkoztat a Megtapasztalás, az Adottságom megértése, az Átadás és a Szolgálat, mert úgy érzem, hogy ezenközben boldog is vagyok, és teljes az életem. A szamádhi pedig várhat, addig sok feladatom van még! :-) 

A prána és a légzés

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"A pránájáma és a belső, vagy finom légzés anatómiája

A finom légzés anatómiája a prána anatómiája – vagyis annak áramlása a nádík rendszerében, és kapcsolata a légzéssel. A pránájáma pedig, ennek megfelelően – a prána áramlásának manipulációja, mely a légzőgyakorlatok kiterjedt rendszeréből áll.

Több kontextusban is találkozunk a prána kifejezéssel, és minden kontextusban egy kicsit más a jelentése. Egyes jóga-írások azt az utasítást adják, hogy szívjuk be a pránát a jobb orrlyukon keresztül, és fújjuk ki a balon keresztül. Ebben az esetben a prána egyszerűen a légzést jelenti. Olyan idézeteket is találhatunk, amelyek azt javasolják, hogy irányítsuk a pránát a titokzatos szusumnába, a központi energiavezetékbe. Ebben az esetben a prána kifejezés a finom életerőre vonatkozik. És ez a szó legáltalánosabban alkalmazott jelentése. Olyan idézeteket is találunk, melyek azt mondják, hogy a pránát és apánát össze kell vegyíteni a köldöknél. Ilyen esetekben a prána (ugyanúgy, mint az apána), a tíz életlevegő (váju) egyikére vonatkozik, melyek önmagukban a szélesebb értelemben vett életerő, a prána alváltozatai. Tartsuk emlékezetünkben ezeket a különböző jelentéseket, amikor a prána kifejezéssel találkozunk.

A prána kifejezés elválaszthatatlanul összefonódik a pránájámával. A pránájáma gyakorlása három lényeges hatással van a finom légzésre, és azon keresztül az elmére és a fizikai testre. A pránájáma visszavonja a pránát a testbe, kiegyensúlyozza a prána áramlását a nádík rendszerében, és lehetővé teszi a prána belépését a központi energiacsatornába. Egymás után sorban megvizsgáljuk ezeket a hatásokat.

A Jóga-jágjavalkja szerint egy képzetlen személyben a prána szét van szóródva, és ezért tizenkét angula (hüvelyk) távolságra terül szét a fizikai test határain túlra. Ha a pránánk ilyen állapotban van, akkor valószínűleg nem tudunk összpontosítani, nincs szilárd alapunk, és szétszórtak vagyunk. Nehezen fogunk tudni koncentrálni, hajlamosak leszünk fölösleges törekvésekre fecsérelni az energiánkat, és nem tudjuk az elménket elegendő ideig koncentrálni egy problémára ahhoz, hogy eljussunk a megfelelő megoldáshoz. Ha ez a helyzet, akkor a pránájáma gyakorlása által vissza tudjuk irányítani a pránát a testünkbe. A pránájámának ezt az első hatását könnyedé felfedezhetjük: az a személy, aki eddig szétszórt volt és mindenfelé irányult a figyelme, most önmagában nyugszik, nyugodt és magabiztos.

A pránájáma második eredménye a prána kiegyensúlyozása a hold- és a nap-nádík rendszere között. (A lunáris és szoláris nádít valamennyire a paraszimpatikus és szimpatikus idegrendszerhez hasonlíthatjuk. Ha azonban ilyen párhuzamokat vonunk, akkor mindig emlékeznünk kell arra, hogy a parányi nádík a finom fizikai test részét képezik, míg a szabad szemmel is látható idegek a durva fizikai test részei. A hasonlóság csupán a funkciót tekintve állja meg a helyét, és nem strukturálisan.)

Az átlagember esetében a prána a két energiavezeték között oszcillál; de az is megtörténhet, hogy jobbára az egyik nádíban reked meg. Ha a szoláris nádíban teng túl a prána, akkor az elménk hajlamos lesz arra, hogy egy állásponthoz ragaszkodjon, és minden mást helytelennek tekint. Ennek következtében nagyon önfejűnek tűnhetünk, és csőlátással éljük meg az életünket. Ha a lunáris nádíban teng túl a prána, akkor az elme hajlamos lesz minden helyzetben látni az igazságot, és a kritikai érzék hiányában képtelenek leszünk felelősséggel cselekedni. Céltalanná válunk, mint egy dióhéj, amely a viharos tenger hullámain hánykolódik.

Mindkét állapot annak a számos akadálynak a megnyilvánulásához vezet, amelyeket Patandzsali felsorol, mint a csökönyösség, kétely, hamis nézetek, és a képtelenség a kívánt állapot elérésére és megtartására. A makacsságot a szoláris nádíban túltengő prána okozza. A kétséget a lunáris nádíban túltengő prána eredményezi. A hamis nézeteket a szoláris nádíban felgyülemlő túlzott prána okozhatja, amely azt eredményezheti, hogy csökönyösen ragaszkodunk egy értelmetlen állásponthoz; azonban a lunáris nádíban felgyűlt prána is okozhatja, amely azt eredményezi, hogy képtelenek vagyunk elutasítani egy helytelen álláspontot. A képtelenség arra, hogy elérjünk vagy megtartsunk egy kívánt állapotot egyaránt a szoláris nádíban található túl kevés prána okozza.

A pránájáma egyenletessé teszi a prána eloszlását a nádík rendszerének két aspektusa között. Ez pedig megszabadít az elme szélsőségeitől, és elhárít számos akadályt a jóga útján. A nádík kiegyensúlyozása ugyancsak felkészít a pránájáma harmadik és legfontosabb eredményére, az elme felfüggesztésére."