A bandhák és a személyiségfejlődés

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

Inkább a három bandha kioldódása lesz a személyiség fejlődésének következménye, nem pedig fordítva. Ezzel nem a bandhák gyakorlati oldalát akarjuk kétségbe vonni, hiszen alkalmazásuk és gyakorlásuk valóban fejleszti a tudatosságot. A bandhák gyakorlása azonban nem elengedhetetlen a személyiségfejlődéshez. Ez ellentmondhat egyes tradicionális nézeteknek. A személyiségfejlődést elsősorban a valóság megtapasztalása segíti elő, és nem a vágyak, eredmények és illúziók hajszolása.

A valódi változás akkor lehetséges, ha kapcsolatban vagyunk azzal, ami van, és amikor megvalósítjuk azt, aki vagyunk. Nem akkor történik, amikor olyasmivé akarunk válni, ami nem vagyunk. Ez a folyamat csak feszültséget okoz aközött, amilyenné válnunk kellene, és amilyenek vagyunk. Ez az egyik olyan problémás kérdés, amivel számos spirituális és jóga-gyakorló szembekerül. Bármennyit is gyakoroljuk az ászanát, a pránájámát és a meditációt, attól nem leszünk jobbak és nem fog felgyorsulni a fejlődésünk. Igazából semmi nem gyorsítja a fejlődésünket affelé, ami nem vagyunk. Ha felismerjük azt, hogy nincs jobb, mint annak lenni, akik vagyunk, most, akkor már nagy lépést tettünk az önvaló megismerése felé. Ez a bandhák aktiválásának és a csomók feloldásának valódi módja. 

A gyakorlás csak akkor tud visszavezetni bennünket önmagunkhoz, ha tudatosan végezzük. A tudatosság az egyetlen kulcsfontosságú összetevő, az összes többi másodlagos. A tudatosságnak valamilyen formában kapcsolatban kell lennie azzal, ami van, máskülönben csak illúzió. A gyakorlás abban segít, hogy fenntartsuk ezt a kapcsolatot a valósággal. Fontos, hogy ne a legkisebb ellenállás irányába haladjunk, és ne kerüljük azt, ami nehéz. 

Ha tudatossá válunk és teljesen elkötelezzük magunkat a belső életünk mellett (bármi is legyen az az adott időszakban), lehetségessé válik a jelentős változás. Ha valamilyen szinten elnyomjuk ezt a valós belső világot, bármennyire is ellentétben áll a külső vagy kívülről ráerőltetett hitrendszerünkkel, nem tudunk mélyebb változást elérni. Fontos, hogy teljes felelősséget vállaljunk a belső világunkra, fenntartva annak autonómiáját, ahelyett, hogy külső véleményeknek vagy erkölcsi normáknak vetnénk alá. 

A „transzcendens” szó ebben a kontextusban elsősorban a tudatosságot, elfogadást és integrációt jelenti, és nem valaminek a meghaladását. A teljes elfogadás nem tamaszikus, vagyis tétlen és apatikus. Nem is radzsaszikus, vagyis nem implikálja a test és az elme mindenáron történő megtisztítását. A teljes elfogadás szattvikus, vagyis a kettősségen túli egyensúly állapota. A transzcendencia a magasabb elv, azaz isten előtti meghódolást is jelenti. Mindegy, hogy milyen nehézség, betegség vagy probléma jelenik meg, meg kell értenünk és be kell fogadnunk annak különböző rétegeit. A nehézségeknek van bizonyos céljuk és hasznuk az adott időben és helyen, ahol megjelennek. A betegség a hála érzésében transzformálódik és oldódik fel. Az elfogadás egy bizonyos mértékű tisztulást eredményez, de a betegség továbbra is megmaradhat. Mindenki megöregszik és meghal. Az időtlen itt és most elérésével az öregedési folyamat lelassul, és a szívünkben örökké fiatalok maradhatunk.

A bandhák és a granthik

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

A három bandha elválaszthatatlanul kapcsolódik a granthikhoz. Ahogy Srí T. Krishnamacharya egyszer mondta, a bandhanem valami, amit végrehajtunk, hanem egy blokk, amit eltávolítunk. Más szavakkal, a granthiés a bandhaugyanannak a hármasságnak a két aspektusa, így a „zár” és „csomó” kifejezések is rokon értelműek. A bandhakifejezés egy szinten egy bizonyos testrész fizikai összehúzását jelenti az energia átirányítása céljából. Ez azt jelenti, hogy a bandhaalkalmazásával az ászanavégrehajtása koncentrálttá, központosítottá válik, és a testünk megnyílik fizikai szinten. Mélyebb szinten azonban csak akkor nyílik meg a bandhaenergiája, amikor a granthikfeloldódnak. Fontos megjegyezni a tudatosság szerepét. Ebben a vonatkozésban a bandhavégrehajtása tisztán pszichés szinten, és nem fizikai szinten zajlik. Vagyis a bandhafizikai szintű gyakorlása másodlagos az öntudatossághoz és az önelfogadáshoz viszonyítva, és bizonyos esetekben akadályozhatja is ezek kifejlődését. 

Amúla bandhaösszehúzása egyáltalán nem fizikai összehúzást jelent, hanem az energia és a tudatosság felemelését a múládhára csakránkeresztül a szusumná nádíba. A granthiszempontjából ehhez hozzájárulhat a test fizikai szintű tisztítása. Ennél is fontosabb az, hogy elfogadjuk a testünket úgy, ahogy van. Ez eleinte paradoxonnak tűnhet, de az egyik feltétel nem zárja ki a másikat. Eleinte az elfogadás segíti a tisztulást, és nem fordítva. 

Amikor a testünk képessé válik a teljes nyugalmi állapot elérésére, akkor aktiválódik a múla bandhaés az energia átszúrja abrahma granthit. Az uddíjána bandhaa rekeszizom teljes mozgástartományát jelenti, és leginkább a pránájámával, valamint az idegrendszer tisztulásával hozható kapcsolatba. A rekeszizom mozgása elősegíti a fezsültség eloszlatását a napfonat körül, ahol az érzelmi blokkok gyakran felgyülemlenek. A legfinomabb szinten ez a bandhaaz energia felemelését eredményezi a szívcsakrába, miközben a túlélésre irányuló testi késztetéseket átalakítja a valódi törődés és támogatás érzésévé. Amikor szeretet áttranszformálja az eltorzult érzelmi testet, az uddíjánafelfelé száll, és átszúrja a visnu granthit. A dzsálándhára bandhanem csak a légzés megállását, hanem a mentális zavarok megszűnését is jelenti. Apránájámamellett ez a harmadik bandhaapratjáhárához, dháranáhozés dhjánáhozis kapcsolódik. Amikor az egó-elme meghódol az isteni ürességnek, akkor a pránaátszúrja a rudra granthit.

Menedék vagy menekvés?

A meditáció, a spirituális élmények, a transzélmények mind olyan kiutat jelentenek a hétköznapi valóságból, melyek közelebb visznek önmagunkhoz. Gregor Maehle is figyelmeztet azonban, hogy ha valaki túl sok időt tölt a szahaszrára csakrában meditálva, akkor az egója feloldódik, és az ő személyiségére, karmikus élethelyzetére vonatkozó kötelezettségek teljesítése nehézzé válik, megjelenik az érdektelenség. Éppen ezért figyelmeztet arra, hogy csak akkor merüljünk bele ilyen mértékben a meditációba vagy a transzélményekbe, ha már letudtuk az anyagi kötelezettségeinket (család, gyereknevelés, adósságok, önfenntartás stb.), és az ezekkel kapcsolatos vágyak is alábbhagytak. Máskülönben a meditációs élmény a személyiségünket teljessé tévő menedék helyett menekvéssé válik a hétköznapi élet kihívásai elől.

Az rendben van, hogy az emberben felébred a vágy a spirituális dolgok iránt, és ezzel párhuzamban alábbhagy az anyagi célok hajszolása utáni vágy. Ebben a helyzetben azonban, a Bhagavad-gítá tanításai szerint, kötelességszerűen kell végrehajtani a ránk rótt feladatokat, az eredmények élvezete iránti vágytól mentesen. Ez magasabb rendű, és biztonságosabb módszer, mint a teljes tétlenségbe való merülés, melynek során sokkal nehezebb elégetni a szívünkben még fennmaradó karma-magokat, amelyek idővel kihajthatnak, és vágyakat szülhetnek, melyek kizökkentenek a meditációból. 

Ha valaki a transzélményekbe menekül a hétköznapi élet kihívásai és kötelezettségei aló, az olyanná válik, mint a drogfüggő, aki azért szeretné megváltoztatni a tudatállapotát, hogy el tudjon feledkezni az anyagi síkon őt érő szenvedésekről és boldogtalan állapotról. Ugyanezzel együtt azonban még inkább kihátrál az anyagi kötelezettségek teljesítése alól, és felelőtlenné válik, ezáltal a saját boldogságát kockáztatva, melyet az egyensúlyban kellene megtalálni. Nem szabad tehát meditáció- vagy transzfüggővé válni, hanem meg kell tanulni integrálni a transzélményeinket a hétköznapi életünkbe és annak értékrendjébe is. Valójában bármilyen spirituális folyamatnak csak annyi értéke van a számunkra, amennyit az elért eredményekből az életünk "alsóbb" síkjain is kamatoztatni tudunk. A boldogság a harmóniában keresendő, az "arany középen", ahogy Buddha mondta, a cselekvés és tétlenség, a vágy és vágytalanság, a kötelesség és eksztázis közötti vékony határmezsgyén. Vagy jógikus megfogalmazásban: amikor képessé válunk megszabadulni a Nap és a Hold szélsőségeitől, és mindkét energiát teljességel integrálni tudjuk a szusumnába (a középső energiacsatornába), akkor a Kundaliní felébred, és kivezeti a lelket az illúzió erdejéből, Isten szintjére vagy színe elé hozva a gyakorlót. 

A spirituális élmények tehát menedéket, otthont kell hogy jelentsenek, ahová mindig visszatérhetünk, és felvértezhetjük magunkat az újabb harcok, kihívások ellen, melyekkel még szembe kell néznünk, mielőtt teljesen belemerülhetünk a szamádhiba. 

Az Én feloldódása

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Ha valaki sokáig marad a szahaszrárában, az egó minden maradványa feloldódik, és vele együtt a vágy, hogy fogyasszuk és élvezzük a pénzt és a szexet. Amikor az összes egó feloldódott, Az egyén megszűnik létezni, és mint ahogyan az óceánba hulló csepp határai is feloldódnak, az egyén is feloldódik a határtalan tudat óceánjában. Ez azt jelenti, hogy a jógi megszűnik egyéniség lenni, és belemerül a transzcendens Istenségbe (nirguna brahmanba). Még akkor is bajos lenne az „Én vagyok Az” kijelentés, mert technikai értelemben az, aki látja a nirguna brahmant, a forma nélküli Abszolútat vagy a transzcendens Istenséget, az Én már nem létezhet. Pontosan az Én, vagyis az ahamkára („Én-csináló”), ahogy a jógik nevezik, megakadályozza a Nagy ismeretlenbe való elmerülést.

A régi mondás, hogy „Nem tarthatod meg és eheted meg egyszerre a tortádat” igaz. A torta az Én, amely elválaszt bennünket a forma nélküli Abszolúttól, A transzcendens Istenségtől, de képessé tesz arra, hogy látszólag különálló egyénként vegyünk részt a világban és élvezzük azt. Ha megvan a tortan, az Én, akkor egyének vagyunk, de ha megesszük akkor a tortának vége. Ekkor belemerülünk az transzcendens istenbe, és már nem vagyunk Én. Ezért lenne bölcs dolog, ha a brahmannal kapcsolatos élményünkről beszélünk, azt mondani, hogy „Csak a brahman létezik”, ahelyett, hogy „Én vagyok a brahman”, mivel az Én-nek már vége.

A perzsa szúfi mester, Manszur al-Halladzs eksztázisában a nyilvánosság előtt kiáltozta, hogy Ana l-Hakk - „Én vagyok az igazság”. Ezzel végül kiérdemelte a kivégzést a bagdadi kalifa parancsára, mert az „Igazság” Allah neveinek egyike. Miközben nem akarok belemenni az eretnekség miatti kivégzés pro és kontra érveibe, az ilyen nyilvános kijelentésekkel az a baj, hogy amikor azt mondjuk, hogy „én vagyok az Igazság”, vagy „Én vagyok a brahman”, a közönség a testünkkel, elménkkel vagy az egónkkal fog azonosítani, mert csak azt képesek látni. Ekkor úgy értelmezik a kijelentésünket, hogy „A korlátozott személyiségem, egóm és testem Isten.” Az ilyen kijelentéseket mindig félreértelmezi mindenki, a képzett misztikusok kivételével. Jobb kihagyni az Én-t, is csak azt mondani, hogy az „Igazság létezik egyedül”, vagy „Látom az igazságot”. De ettől nem leszünk olyan népszerűek, és még Manszur al – Halladzsot is kritizálták szúfi kortársai akkor (10. század), hogy szenzáció- és népszerűséghajhász."

Transzlégzés-élmény

Ma voltam transzlégzés tanfolyamon Gánti Bencével. Mivel Bence kérte, hogy írjunk le mindent, amit átéltünk, én ezt most ide a blogba fogom leírni, de persze mindenki mást él át egy ilyen transzlégzés alatt, sőt, aki többször megy, az is mindig más dolgokat tapasztal. Mintegy negyvenen voltunk a mai alkalmon, és egy bemutatkozó körrel kezdtük a napot. Utána 8-9 fős csoportokra oszlottunk a segítők vezetésével, és még egy megosztókörben elmondtuk, hogy mi foglalkoztat bennünket a legjobban a jelen pillanatban. Bennem pont az odaérkezés után fogalmazódott meg, hogy az önmagamba vetett hitet szeretném megerősíteni. Biztos akarok lenni abban, hogy a helyes úton járok, és nem akarom ezt mások jóváhagyásától függővé tenni, vagy alárendelni a népszerűségnek, mások elvárásainak. Szeretném megtalálni önmagamat, és erre szántam a mai alkalmat, ami nekem ismerkedés volt a transzlégzés élményével. 

Rövid szünet után Bence bemutatta a holotróp légzés technikáját, ami tulajdonképpen egy szájon át végzett teljes tüdős légzés, a belégzés aktívan történik, lentről felfelé, míg a kilégzés sóhajtásszerű elengedés, fentről lefelé ürítve a tüdőt. A lényeg természetesen a légzés ritmusa, amit közepes ütemben kezdtünk, majd gyorsabb fokozatra kapcsoltunk, míg végül lihegésbe ment át a dolog, amilyet az ember extrém aerob tevékenység (például gyors futás) közben szokott végezni. Mindezt azonban hanyatt fekve csináltuk, így az agyunk jól megtelt oxigénnel, aminek hatására mindenféle transzélményeket él át az ember. 

Egy relaxációval vezette be Bence a légzést, majd elkezdtünk lélegezni, sámándob és felvételről elhangzó különböző világzenék ütemére vagy kíséretében. Én igyekeztem elengedni az elvárásaimat, de nem tudtam olyan testenkívüli állapotba kerülni, mint egy relaxáció vagy sámándobos utazás alatt, mivel folyamatosan erőltetni kellett a légzést. Először testérzeteket kezdtem el tapasztalni. A karjaim elzsibbadtak, majd remegni kezdtek, mintha áramot vezettek volna beléjük. A lábaimnál is ezt éreztem. A mellkasomban szorítást éreztem, de ez utána oldódott, majd még egyszer előjött egy kis időre. A májamban is éreztem valamilyen kellemetlen érzetet, valószínűleg eltárolódott ott néhány negatív érzelem, amit nem sikerült feldolgoznom. 

Egy idő múlva a testérzetek között az az érzés lett a legerősebb, hogy a gyökércsakrámban van valami blokk, nem tud felfelé áramlani az energia. Ez a blokk egyre jobban feszült, és én igyekeztem rálazulni, hogy kioldódjon. Ekkor a lehunyt szemhéjaim mögött sötét eget láttam, és különböző mantrákat hallottam, magyar és szanszkrit mantrákat is, amiket utólag igyekeztem leírni. Közben mintha megláttam volna egy ragyogó feszületet, csak a szárai nem függőlegesen és vízszintesen, hanem átlósan álltak. A karjaim és a lábaim is ebbe az alakzatba rendeződtek, és mintha a négy elemmel kötöttek volna össze: az egyik lábam a föld elemet, a másik a víz elemet szívta be a testembe és az energiarendszerembe, míg az egyik karom a fény és tűz elemet, a másik pedig az ég (éter) elemet. Ekkor a hasamban is mintha egy nagy szélörvényt láttam volna. 

Ezek után lassan elkezdődött az energiaáramlás a múládhára csakrámban, amit vélhetőleg a Brahma granthi akadályozott. Megláttam a négyfejű Úr Brahmát a gyökércsakrámban, a négy kezében egy edényt tartott a halhatatlanság nektárjával, egy kanalat, melyet a tűzáldozatok során használnak, egy pálmalevelet, melyen szanszkrit szöveg volt, és egy sámándobot. Ezekkel mutatta a módszereket, melyekkel feloldhatom a Brahma-granthit. 

Fokozatosan megindult az energia a szakrális, majd a köldökcsakrám felé, és a szívcsakrámnál megéreztem a következő blokkot, a Visnu-granthit. Ekkor megjelent az Úr Visnu, négy karjában a jelvényeivel: Szudarsana csakra (tűz), kagylókürt (éter és levegő), lótuszvirág (víz) és buzogány (föld). E négy elem egyesült a szívemben, és feloldotta a Visnu-granthit (legalábbis időlegesen). Ekkor az energia lassan kezdett tovább kúszni a torokcsakrám, majd a harmadik szemem (ágjá) csakra felé, és elérkezett a harmadik csomóhoz, a Rudra-granthihoz. Itt az Úr Siva ötfejű formája jelent meg, a csakra két szélén Ardhanárísvara (az Úr Siva és Sakti félig egybeolvadt formája), jobb oldalon a férfi aspektus, bal oldalon pedig a női. Eggyel beljebb jobb oldalon Rudra jelent meg, a tűz elem ura, bal oldalon pedig Szómanátha, a Hold ura. Középen pedig Szadásiva fénylett, homokán egy tündöklő Óm jellel. 

Az energia lassan felemelkedett a koronacsakrámba, ahol pedig Sivát és Párvatít láttam egy trónuson ülve, és leborultam előttük. Utána azt láttam, hogy Siva néha eggyé válik Párvatíval, néha ismét két alakban ülnek. Én néha beolvadtam Siva testébe, néha Párvatíéba, és néha ott térdeltem előttük. Ezután valahonnan a magyar regék Csodaszarvasa jelent meg, agancsai között a Nappal és a Holddal. A csodaszarvas aranyszőrű volt, és apró lángok, gyertyák, csillagok borították a testét. A lelkem egy szikraként az agancsai közé került, a Nap és a Hold közé, és a szarvas vágtatott az égen, szerte az univerzumban. 

Ekkor a figyelmem valahogy a szeretteimre, a gyerekeimre és a feleségemre irányítódott, és rájöttem, hogy ők a legfontosabbak az életemben, és nincs más dolgom, mint szeretni őket. Ekkor sírva is fakadtam vagy háromszor, de ez örömsírás volt, nem a traumák és elfojtott érzelmek felszakadása, amit egyesek sok fájdalommal éltek meg a teremben. A "szeretetköröm" lassan terjeszkedni kezdett, és már nem csak a közvetlen családtagjaim voltak benne, hanem a barátaim, a jógásaim, és mindenki, aki fontos szerepet játszik az életemben. Majd lassan kiterjedt minden emberre, és elkezdtem szeretni azokat is, akikkel együtt transzlélegeztünk a teremben. Eleinte zavartak a felszakadó üvöltések, zokogás, sikolyok és egyéb egzotikus hangok, amik mások felől jöttek, de ebben a pillanatban mindez jelentéktelenné zsugorodott, és felül tudtam emelkedni mindenki látszólagos hibáin vagy az én prekoncepcióimon, és egy kicsit megtapasztaltam, hogy milyen a feltétel nélküli szeretet és elfogadás.

Ekkor hangzott fel a zenében a "namasz taszjai namó namaha" mantra, mely Sakti Dévíhez szól, és teljesen megnyugodtam, lebegtem a gondolat- és indulatmentes végtelenségben. Világos lett, és nem volt kedvem lélegezni sem. Többször beállt a spontán légzésvisszatartás, ami ilyen oxigéndús állapotban nem meglepő. De itt már nagyon relaxáltan kezdtem lélegezni, pedig még elvileg tolni kellett volna a transzlégzést. Még egyszer megpróbáltam, de úgy éreztem, hogy már elég volt mára, és egyre jobban visszakerültem a külső tudatállapotba. Még egy kicsit relaxáltunk, éledeztünk, majd mandalát rajzoltunk, és megbeszéltük az átélt dolgokat. Profi volt a szervezés és a lebonyolítás, mindenki visszajött a transzból és a saját lábán ment haza. Egy ideig még eltart ezeknek az élményeknek a hatása és feldolgozása, és úgy érzem, hogy én is sok mindenre választ kaptam, bár az ember sohasem érezheti úgy, hogy mindent tökéletesen a helyére tett. Én legalábbis még messze állok tőle, de egy lépéssel ma is közelebb kerültem.

A mahávákják

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"A mahávákják és Manszur Al Halladzs

Nincs mantra a szahaszrára aktiválására, mivel túl van a hangon. A hangnak azt a fázisát, ami a szahaszrárához kapcsolódik, parának nevezik. A pará a sabda brahmanra, vagyis a forma nélküli Abszolútra, a határtalan potenciálra vonatkozik. Hadd magyarázzam el röviden, hogy mit jelent ez, mert így ködösen hangzik. A kvantumfizikusok próbálják meghatározni  Nagy Bumm-ot megelőző állapotot, amiből létrejött az ismert univerzum. Az időt a változásokban mérjük, és mivel semmilyen változás nem jelentkezett a Nagy Bumm előtt, azt mondják, hogy az az állapot túl van az időn, vagyis időtlen. A teret csak két pont közötti távolság alapján tudjuk mérni, de mivel a Nagy Bumm előtt nem voltak pontok, ez az állapot túl van a téren is. De mivel a következő pillanatban a Nagy Bumm létrehozta az időt, a teret és az általunk ismert univerzumot, a Nagy Bumm előtti állapotot határtalan potenciálként írják le. 

Mivel a Nagy Bumm előtt nem létezett az idő, az univerzumnak ez a mag-állapota, amit a jógik sabdának neveznek, örök. Ez azt jelenti, hogy nem csak most létezik, hanem örökké és mindig egy időtlen és örök állapotban az ismert világunkon kívül. William Blake azt mondta: "Vannak ismert dolgok és ismeretlen dolgok. A kettő között pedig ajtók vannak." Míg a csakrák mind ilyen kapukat képviselnek, az elsődleges ajtó a Nagy Ismeretlenbe a szahaszrára.

A mahávákják, vagyis az upanisadok nagy aforizmái tükrözik azt, amit a szahaszrára nektárjának megízlelése során tapasztalunk. Az egyik mahávákja a Tat Tvam Aszi - "Én az vagyok". Ez azt jelenti, hogy "Én vagyok a nirguna brahman, a forma nélküli Abszolút." Ez a végső állapot, ami még leírható, és bár csak annak szabadna kiejtenie, aki előrte a teljességet és a spirituális tökéletességet, elgondolkodhatunk, hogy érdemes-e egyáltalán kiejteni ma, hacsak nem értük el ezt a sziddhit. Azért említem ezt meg, mert az az út, amelyik ezzel a témával foglalkozik, az Advaita Védánta, sok figyelmet vívott ki a modern keresők körében. A nagy Paramahamsza Rámakrisna volt az, aki felhívta a figyelmet, hogy egy olyan ember, aki nem szabadult meg minden ragaszkodásától ehhez a világhoz a pénz és a szex formájában, teljességgel képesítetlen arra, hogy kimondja: "Én vagyok a Brahman.", "Én vagyok a transzcendens Isten."Azt mondta, hogy ezeket a nagy szavakat (a mahávákjákat) az olyan szerzetesek és aszkéták érdemelték ki, akik mindenről lemondtak, és láthatóan alá is tudják támasztani ezt."

A testen kívül

Most jutott időm arra, hogy megnézzem a Fázis című dokumentulfilmet, melyet a bejegyzés végére be is illesztettem, magyar felirattal. A módszer kidolgozója, Michael Raduga szerint az emberi tudat olyan rohamosan fejlődik, hogy a mai ember számára már nem elegendő az, hogy éber tudatállapotban használja az agyát és kommunikál a külvilággal, vagy a valóság különböző szintjeivel, hanem az úgynevezett REM (Rapid Eye Movement) alvás, azaz az álmodás fázisára is ki akar terjeszkedni. Magyarul eljött az ideje, hogy átvegyük az irányítást az álmaink felett, és elkezdjük tudatosan használni azt az elmeállapotot, amelyet a mélyalvás és az ébrenlét közötti kapuként, vagyis a Fázisként határoz meg Raduga. 

Ebben persze semmi új nincsen, hiszen a Jóga-szútrában is azt olvassuk, hogy az elme három állapotban lehet: ébrenlét, azaz külső tudatállapot (dzságrata), álom, azaz belső, finomfizikai tudatállapot (nidrá) és a mélyalvás (szusupti), amely tulajdonképpen a visszatérés az Ősforráshoz, a töltekezés állapota, amikor az elme nem tudatos önmagáról, mintegy felfüggesztődik. Jógikus terminusokban beszélve, a mélyalvás állapota mégsem azonos a niródha, azaz felfüggesztett elmeállapottal, mivel nincs a tudatos irányításunk alatt. Viszont az ékágra tudatállapotot valóban el lehet érni a Fázis, vagy az REM alvás állapotában, és talán annyival könnyebb, hogy ilyenkor a testi ingerek és az érzékszerveken keresztül beáramló információk feldolgozása vagy teljesen szünetel, vagy minimálisra csökken, azaz a pratjáhárát (befelé fordulást) egy fokkal könnyebb megvalósítani, miközben álmodunk, vagy testen kívüli élményt élünk át. 

De haladjunk tovább! Raduga módszere is alátámasztja azt, amiről ebben a bejegyzésben írtam, vagyis az agy és az elme különálló természetét, és azt a jógikus elvet, miszerint az elme az agytól különállóan is tud funkcionálni. Ehhez érdemes összerakni, hogy milyen testen kívüli élményekről van is szó valójában. Mindenki szokott álmodni, és a legtöbb álom közvetlenül az ébredést megelőzően pörög le az elménkben. Van, amikor repülünk, távoli helyeket látogatunk meg, vagy visszamegyünk az időben, esetleg valamilyen jövővel kapcsolatos látomásunk van álmunkban. A vallásos emberek gyakran álmodnak Istenről, és kommunikálnak vele álmukban. Sőt, a Biblia és egyéb szentírások beszámolói a legtöbbször úgy írják le Isten és ember találkozását, hogy az közvetlenül ébredés után, vagy elalvás előtt, vagy valamilyen kábult vagy eksztatikus állapotban következik be, vagyis a Fázisban. 

Az álmodás a legtöbb estben nem tudatos, vagyis a tudatalatti folyamataink szabadulnak bele a tudatos elménkbe a Fázis közben, és az álmaink egy részét ébredés után is vissza tudjuk idézni. Már a buddhisták, de az indiai jógik is gyakorolták a tudatos álmodást, vagyis a jóga-nidrát, melynek során pontosan álom közben, vagy a Fázis állapotában igyekeztek rákoncentrálni a meditáció tárgyára. Tulajdonképpen minden egyes alkalommal, amikor lefekszünk relaxálni a jóga-gyakorlás végén, a Fázis állapotát szeretnénk elérni, vagyis az öntudatlan alvás és az ébrenlét határán igyekszünk lebegni, a tudatos elmét kiüresítve. Van, aki ilyenkor lebeg, vagy színeket lát, vagy képeket, vagy hangokat hall belülről, vagy utazik valahová az univerzumon belül vagy azon kívül, vagy éppen a tudatalattija rejtett régióiba merül. A tudatos álmodás állapotát talán úgy lehetne a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy az az állapot, amikor benne vagyunk az álom közepében, de közben tudjuk, hogy csak álmodunk, bármennyire is valóságosnak tűnnek a körülöttünk zajló események.

Az alvási paralízis szintén egy olyan jelenség, amelyet sokan átéltek már. Én magam is többször éreztem azt, amikor éppen fel akartam ébredni például egy rossz álomból, de küzdenem kellett, hogy "visszatérjek" a testembe, és meg tudjak mozdulni vagy ki tudjam nyitni a számat. Krisnás koromban azt mondták erre, hogy "ráültek a szellemek a mellkasomra", és nem akarnak visszaengedni a testembe. Megvolt rá a védelmi Naraszimha mantra, amit ilyenkor, ha eszébe jutott az embernek, akkor először mentálisan igyekezett zengetni, majd végre, amikor már a száját is tudta mozgatni, akkor hangosan is kimondta, és utána sikerült felébredni. Hangsúlyozom, nem vagyok érzékeny a szellemekre és a finomfizikai lényekre, úgyhogy életemben talán két-három alkalommal fordult elő, hogy nem tudtam megmozdulni, amikor fel akartam ébredni. Ez a testen kívüli élmény megtapasztalásának indirekt módja. 

Raduga szerint az ember tudatosan elsajátíthatja azt a módszert, amivel hátra tudja hagyni a fizikai testét a Fázis állapotában, és hirtelen kitágul a világ. Bárhová el tudsz repülni, bármint megnézhetsz, megtudhatsz (nyilván bizonyos határok között, amiket sokszor önmagunknak szabunk, de az is előfordulhat, hogy a karmánk, vagy az univerzum szabja őket). Nyilván, aki nem hiszi el, hogy az elméje a testen kívül is tud működni, annak nem fog sikerülni a szándékos testelhagyás vagy a tudatos álmodás. A testen kívüli élmény állapotát persze külső segítséggel is elő lehet idézni, például meditáció vagy vezetett meditáció, hipnózis, vagy különböző transz-technikák segítségével. De erről majd később fogunk beszélni. Maradjunk egyelőre a saját magunk által előidézett testen kívüli élménynél. Raduga szerint, amikor sikerül elkapni azt az állapotot, amikor még nem ébredtél fel, de már tudod, hogy ott fekszel az ágyban, akkor meg kell próbálni felkelni, kiszakadni a testedből, anélkül, hogy az megmozdulna. Ha sikerült, akkor látni fogod a szobádat, a testedet az ágyon, és elindulhatsz, ahová szeretnél, vagy megtapasztalhatod azt, amit szeretnél. Akár Istennel is találkozhatsz, persze nyilván Isten olyan formában fog megjelenni előtted, amilyennek te elképzeled, vagyis ahogy az előző szamszkáráid, Istennel kapcsolatos benyomásaid ezt lehetővé teszik a számodra. Lehet, hogy egy fényoszlop lesz, lehet, hogy egy konkrét istenalak valamelyik vallásból, stb. Nyilván az ilyen látomások még nem egyenlőek sem a szamádhi, sem a felszabadulás vagy megvilágosodás állapotával, de elősegíthetik a haladást a spirituális úton.

A valódi elszakadást a testtől a halál pillanatában szokta megtapasztalni mindenki, és több ezer beszámolóval rendelkezünk már olyanok részéről, akik átélték a klinikai halál állapotát, és újraélesztették őket, majd beszámoltak arról, hogy mit tapasztaltak meg azalatt, amíg az agyuk működése leállt. Nyilván ezzel nem érdemes kísérletezni, bár láttunk már olyan sci-fi filmeket, ahol ezt a hobbit űzték a szereplők. A klinikai halál állapotában tehát nincs agyműködés, de az elme mégis észleli a valóságot finom szinten, és testen kívüli utazáson vesz részt. Ezt megközelítő testen kívüli élményeket átélhetünk persze a klinikai halál beállta nélkül, de a transzállapotok elérésnek módjairól majd egy következő bejegyzésben lesz szó. Azt érdemes megjegyezni, hogy a jógik is arra törekedtek, hogy minél hosszabb ideig fenntartsák a testenkívüli, vagy meditatív állapotot, mely közben a testükkel való kapcsolatot a minimálisra csökkentették. Sankarácsárja például egy barlangba feküdt le, miközben kivetítette a tudatát egy meghalni készülő király testébe, és hónapokig élt a király testében. Az indiai jógik és a buddhista lámák igyekeztek leállítani a légzésüket, lelassítani a pulzusukat, a testhőmérsékletüket és az anyagcseréjüket, és minimálisra venni minden testi funkciót annak érdekében, hogy minél tovább fenn tudják tartani a szamádhi állapotát. 

 

A Rudra-granthi

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

A rudra granthi

A rudra granthi az ágjá (harmadik szem) csakrában helyezkedik el, de a visuddhi (torok) csakrával is kapcsolatban áll. Ez a granthi a gondolkodással és a beszéddel, vagyis az elmével és annak változásaival kapcsolatos. Ennek a granthinak köszönhető például a túlzottan vagy kevéssé aktív intellektus, az elszakadás a fizikai testtől, az érzelmi ridegség, a folyamatos beszéd, vagy ellenkezőleg, a kommunikáció zavarai. Ez a granthi irányítja a váta dósát.

Akkor érzünk késztetést a beszédre, amikor nem vagyunk békében a gondolatainkkal, és amikor nem vagyunk képesek egyedül maradni a szívünkkel, akkor az ajkainkban élünk, mivel a hang képes lekötni és szórakoztatni az elmét. Minél többet beszélünk, annál kevesebbet tudunk gondolkodni. A gondolat olyan, mint egy madár, mely a szavak kalitkájában csak csapkodni tud a szárnyával, de nem képes repülni.

Siva a pusztító istenség. Eltávolítja a régit, hogy helyet csináljon az újnak. A mentális berögzülések, a rossz szokások elpusztítója. Amikor az elme tudatosítja azt, ami van (elfogadja önmagát), akkor lecsendesedik és létrejön a magasabb tudatosság vagy érzékenység. A rudra granthit a meditáció (rádzsa-jóga) segítségével lehet átvágni. Az elme tisztítása, majd az elmén való felülemelkedés, a vágyak megszűnése, és az egó-elme feloldódása, ismét kapcsolatba hozza az elkülönült Ént az univerzális Énnel, és felemeli a szahaszrára (korona) csakrába.

Amikor sikerül átszelni a rudra granthit, akkor elérjük a felszabadulást, és beléphetünk a valódi spirituális életbe, ahol az elme és annak funkciói készséggel kiszolgálják a magasabb tudatosságot. Bár az elme az első és utolsó legyőzendő akadály, sokkal előnyösebb felülemelkedni rajta, mint elnyomni. Az utóbbi csak a nyomást fogja növelni. A teljesen transzcendens állapot elérése Siva kezében van.

Az ászana, pránájáma és a meditáció egyaránt segíthet a három granthi átvágásában. Az Ashtanga rendszerben a triszthánam kifejezés utal erre. Ezek a pózok (mozgás), a légzés és a tekintet fókuszpontja. A pózok elősegítik az alsó granthi (a test) megtisztítását; az uddzsájí légzés a középső granthit tisztítja (idegrendszer, energiarendszer és érzelmek); a tekintet fókuszálásával együtt végrehajtott érzékek visszavonása pedig felső granthi (az elme) tisztítását segíti elő. A légzés szempontjából a belégzéssel életet lehelünk a test rejtett részeibe, a granthikból fakadó feszültség által elzárt részekbe; míg a kilégzéssel elengedjük a feszültséget és lenyugtatjuk az elmét. Ahogy a légzésünk tisztul, a feszültségek kioldódnak, az elme megnyugszik és a három granthi feloldódik.

A Visnu-granthi

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

A visnu granthi

A visnu granthi a szívcsakrában helyezkedik el, illetve a manipúra (köldök) és az anáhata (szív) csakrák magasságában köti meg az energiát. A Hatha-jóga Pradípiká érdekes módon a szívbe helyezi a brahma granthit, és a torokcsakrába a visnu granthit. A manipúra csakra a hatalommal és a cselekvéssel, akarattal áll kapcsolatban: az emésztés és az ételből származó energia, a munkavégzés, és a pitta dósa is ehhez a csakrához kapcsolódik. A változás, változtatás, átalakítás energiáit a pitta vezérli. A napfonati idegközpont a vegetatív idegrendszer és a stressz kezelésének sokféle aspektusát irányítja.

Az anáhata csakra is az önmagunkkal és másokkal való törődéssel áll kapcsolatban, illetve a gondoskodással, együttérzéssel, kapcsolatokkal, érzelmi kommunikációval és a kötődéssel és a közösséggel is kapcsolatos. A manipúra az akaratával igyekszik befolyásolni a közösséget, míg az anáhata az érzelmeivel. A visnu granthi által okozott zavaró hatások közé tartoznak az evési zavarok, a kiegyensúlyozatlan kapcsolatok, és az egyén elszigetelődése.

Visnu a Fenntartó, az egyensúly istensége. A test és elme közötti egyensúlyért felel, ellensúlyozva az érzelmi súrlódást, amit a kettő közötti kölcsönhatások váltanak ki. A tradíció szerint azért szokott alászállni a Földre, hogy elpusztítsa a démonokat (melyek a betegségeket, függőségeket és a különböző zavarokat is képviselik) és helyreállítsa az egyensúlyt. Az egyensúly és a harmónia mindennemű megbomlását a démonikus erők munkájának tekintik a különböző spirituális kultúrák, és hogy ezeken felülkerekedjünk, Isten felé kell fordulnunk és meg kell erősítenünk magasabb rendű énünket, mely a harmónia felé törekszik. Visnu a sánti, vagyis a béke megtestesülése, a feltétel nélküli szeretetet ajánlja, mely gyógyulást eredményez az anyagi lét minden betegségéből. A pránájáma gyakorlását sokszor ajánlják az idegrendszeri problémák harmonizálására, mivel a nádík (a fizikai szinten az idegrendszer, a pránikus szinten az energiacsatornák) szoros kapcsolatban állnak az érzelmi működésünkkel. Ahogy az idegrendszer megnyugszik, a visnu granthi is tisztul.

A visnu granthit viszont csak akkor tudjuk teljesen átvágni, amikor megtisztítottuk és transzcendenssé tettük a személyes kapcsolatainkkal. Természetesen a másokhoz fűződő kapcsolatunk minőségét a magunkkal kapcsolatos viszonyunk határozza meg, mivel a külső kapcsolatok a belső kapcsolatunkat tükrözik. Ez azt is jelenti, hogy amikor egy férfinak sikerül teljesen integrálnia a női oldalát (anélkül, hogy feláldozná a férfiasságát), illetve amikor egy nő teljesen integrálni tudja férfias oldalát (anélkül, hogy feláldozná a nőiességét), megéli a holizmust (teljességet).

A sas útja

Azt mondják, hogy nem szokás az embernek a nagy nyilvánosság elé tárnia a meditációs élményeit, de én most kivételt teszek, mert ezt az élményt mindenképpen le akartam írni, akkor meg már hadd olvassa el, akit érdekel. Heti egyszer szoktam leckét venni sámándobolásból Ölvedi Gábortól, akivel most szombaton a workshopot is tartjuk. Ma az volt a feladat, hogy 15-20 perces utaztatásra visszük egymást a dobbal, ő kezdte. Én lefeküdtem, és igyekeztem elengedni minden elvárást, majd ellazítottam a testemet és a légzésemet, amennyire tudtam. Az is feladat lett volna, hogy figyeljem, milyen hangok milyen élményeket idéznek elő, de az az igazság, hogy belefeledkeztem a felmerülő képekbe vagy megélésekbe, így nem mindig tudtam összekötni, hogy éppen hogyan szólt akkor a dob. Eleinte Gábor húzkodta az ütőt a dob felszínén, ami alatt mintha küzdöttem volna, hogy elhagyjam-e a testemet vagy ne. Utána ez a szakasz véget ért, és megjelent az első kép, ami nem teljesen olyan volt, mint egy álom, hanem inkább olyan, mintha valaki sugallná nekem ezeket a gondolatokat, vagy mintha valami fátyol mögül néztem volna végig, amit láttam, átéltem. Az első kép sötét sziklák vagy hegyek voltak, amelyek előttem magasodtak, és a kő felszíne feketés volt, de az éleinél mintha zöldeskék, fluoreszkáló fény tündökölt volna át. A háttér is eléggé sötét volt. Utána lassan kitisztult, kivilágosodott a kép, és a tiszta kék eget láttam magam előtt, melyben megjelent egy sárgás, vagy aranyszínű sas. Ahogy a sas szárnyalt az égen, nem távolodott tőlem, hanem egyre közelebb került hozzám, mintha egy idő múlva ráültem volna a hátásra, vagy én magam változtam volna sassá. Tovább repültem a szikrázó napsütésben, alattam egy tengernyi méretű tó terült el, melynek sötétkék hullámain megcsillantak a nap sugarai. Minden csendes volt, és a magasban nem érződött, hogy milyen sebesen repülök.

Egy idő múlva hirtelen egy nagy sziklafalhoz értem, és belekerültem egy sötét, keskeny alagútba, melyen végig kellett repülnöm. Nem volt félelmetes, de tudtam, hogy végig kell mennem az alagúton, és a vége felé mintha valami halvány fény derengett volna. Ahogy kiértem belőle, egy kis tó partjára érkeztem, ahol leszálltam megpihenni, és szomjamat oltottam a tóból. Először még sasként ittam, majd fokozatosan már ismét emberi formában. Ahogy felemeltem a tekintetemet, észrevettem, hogy egy hatalmas barlangban állok egy hegy gyomrában, de nem volt teljesen sötét, hanem kellemes, otthonos fény szűrődött be egy nyíláson át a barlang tetején keresztül. Több emelet magas üregben voltam, és a közepén egy óriási ülő Siva-szobor volt, sötét, de inkább kékeszöld színű kőből. Az arcáig szinte fel sem tudtam nézni, csak azt láttam, hogy kígyók tekergőznek a karján és a lábán, de nem voltak félelmetesek. Valamint azt is észrevettem, hogy a tavat az Úr Siva testén végigcsorgó eső- és harmatcseppek táplálják, melyek összegyűltek egy medencében a lábai előtt. 

Ekkor az Úr Siva arca felé fordultam, melyet körberagyogott a barlangba beáradó napfény, és a testem fokozatosan súlytalanná vált, majd vízszintes testhelyzetben lebegni, emelkedni kezdtem, egészen az Úr Siva homlokáig vagy harmadik szeméig. Ott finoman belehatoltam a szoborba, mintha beszippantott volna magába. Ezután a lebegő érzés után a következő benyomásom az volt, hogy kőből van a testem, és arccal lefelé a földbe nyomódok. Esésre nem emlékszem, csak arra, hogy azután valahogy visszatértem a testembe, és érezni kezdtem, hogy a földön fekszem és ólmosak, kőszerűek a végtagjaim. A kezemben és a lábamban zsibbadást, bizsegrést éreztem különböző helyeken, tudtam, hogy a jógateremben vagyunk és hallottam, éreztem Gábort dobolni mellettem. A következő percek ebben a kábulatban teltek, még szólt a dob, de már nem jött több kép. A végén, amikor Gábor a visszahívó részt játszotta (gyors, szapora dobütem, mely pár perc alatt lecseng), még megjelent egy kép, mintha egy épület vagy templom kupoláját láttam volna, melyet sok apró, háromszög alakú csúcs díszített. De a dobszó végeztével ez is elmúlt, és teljesen magamtól visszatértem az éber tudatállapotra, és mindenre emlékeztem, még most is emlékszem. Utána én doboltam Gábornak, és ő utazott. 

Mindezt csak azért írtam le, hogy ne gondoljuk azt, hogy olyan rendkívüli dolog a testen kívüli utazás, vagy azt, hogy különböző pszichotróp anyagokhoz kell nyúlni, ha szeretnénk átélni. A sámándob és egy tapasztalt utaztató éppen elegendőek ahhoz, hogy az alvás és ébrenlét határára tereljenek, és megéld azokat a dolgokat, melyekre szükséged van az adott pillanatban az egészséged, harmóniád visszanyeréséhez. Ha szeretnétek ti is hasonlókat megtapasztalni, akkor gyertek el most szombaton a "Halhatatlanság Tava" workshopra, melyet Gáborral tartunk közösen az Atma Centerben. 

Utak a csúcsra

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Amikor felértünk a hegycsúcsra, ami a szahaszrára csakrát, vagy a csúcsélményt képviseli, a látkép megváltozik. Bár kezdetben annyira magával ragadnak a szédítő magasságok, hogy a végtelenbe meredünk, egy idő múlva megszokjuk, és elkezd érdekelni, hogy mi történik a többi lejtőn, melyeket eddig még nem láttunk. Körbesétálunk a csúcson, és elkezdünk lefelé nézni, majd meglepetéssel tapasztaljuk, hogy más ösvények is vezetnek a hegytetőre, és sokan jönnek fel azokon az ösvényeken. A hegytetőn lévő emberek között béke uralkodik, és nincs vita. Bár mindannyian más kultúrából származnak, senki sem állítja, hogy az övéké az egyedüli felvezető út. Ez ostobaság volna, hiszen egyértelmű, hogy számos ember van a hegytetőn, akik egyáltalán nem úgy néznek ki, mintha ugyanazt az utat tették volna meg, mint mi. Egyesek turbánban vannak, mások Dávid-csillagont viselnek, megint mások narancssárga ruhában vannak, és kopaszok, míg mások hosszú raszta hajjal jöttek, és megint mások kereszttel a nyakukban. De ott fenn a hovatartozás jegyei már nem fontosak, mert mindannyian egyesülünk a csúcsélményben, mely felette áll az elmének és a szavaknak.

A lankákon azonban sok mindenkit fogunk látni, aki még nem érte el a madártávlatot. Ők azzal foglalkoznak, hogy az alattuk lévő emberekre kiabálnak, hogy minden út rossz, a Sátántól való, és csak az ő utuk a helyes. Egyeseket annyira leköt mások letérítése a saját útjukról, hogy nem is haladnak a csúcs felé. Ha rá tudnánk venni őket, hogy érjék el a csúcsot és pillantsák meg az oda vezető számtalan utat, akkor elkezdődne a béke új korszaka. Ez egyben egy olyan új korszak is lenne, amelyben megértjük, hogy minden, amit szavakkal ki lehet fejezni, az csak viszonylagos, korlátozott értékű, még talán kétes is. Sohasem lehet a teljes és kizárólagos igazság. Ekkor megértenénk saját szavaink és nézeteink korlátait és a béke és harmonikus együttélés új korszaka köszöntene be.

Mert valójában nem az számít, hogy miben hiszünk, és mit tartunk igaznak, hanem az összes lény isteni eredetű belső tudása, és ebből fakadóan közös szentségük. Az a megértés a legfontosabb, hogy az transzcendens Isten az összes élőlényen keresztül kifejezi önmagát, ezért minden élőlény szent. Ha sok emberrel meg lehetne osztani ezt az élményt, akkor az önmagunk felé, és ezért mások felé irányuló konfliktusunk is véget érnek."

Az agy és az elme

A pszichológia egy viszonylag fiatal tudomány, mely az ember tudati jelenségeit igyekszik vizsgálni és értelmezni, valamint segíteni, ha baj van. A pszichológusok alapvetően kétféle megközelítéssel dolgoznak: a monista és a dualista megközelítés. A monista elképzelés szerint az embert egy elv alkotja, mégpedig az anyag, és annak differenciálódásából és megfelelően magasan szervezett egységeinek működéséből fakadnak a tudati jelenségek. Vagyis a mentális és tudati folyamataink mintegy az anyag "visszhangjai", és amint az anyag (jelen esetben az agy és az idegrendszer, vagy mondhatjuk, hogy az emberi szervezet, mint működési egység) elkezd dezintegrálódni a halál pillanatában, a tudati jelenségek is megszűnnek. Természetesen ez a megközelítés nem fogadja el a reinkarnáció tényét, vagyis azt, hogy az elme és a tudat a testtől függetlenül, a test létrejötte előtt és a halála után is képes létezni, majd egy másik testbe vándorolni. 

A dualista álláspont szerint az emberi lényt két elv alkotja, a tudat és a lélek. Ez a megközelítés már közelebb áll a védikus számkhja filozófia prakriti-purusa elvéhez, és nagyobb lehetőséget ad az agy, mint fizikai objektum, és az elme, mint finomfizikai mező működésének és kölcsönhatásának megértéséhez. Az agy és az idegrendszer olyan sejtek hálózatának összessége, melyek elektromágneses impulzusok (agyhullámok) segítségével képesek raktározni és továbbítani az elme és az érzékszervek által észlelt és feldolgozott információkat és benyomásokat. Ennek folyamatára mindjárt visszatérünk. A fizikai érzékszerveinket idegpályák kapcsolják össze az aggyal, és ezért úgy tűnhet, mintha az érzékszervi ingerek felfogása, raktározása és a rájuk adott válaszinger valamilyen automatizmus alapján zajlana. A valóságban azonban mindez tudatos vagy féliig tudatos folyamatok során jön létre. A fizikai érzékszerv, például a szem csupán a "tokja" a látás érzékszervének, mely biztosítja a fényt alkotó részecskékkel (a fotonokkal) történő kölcsönhatást. Tudjuk azonban, hogy a vak ember is lát színeket, illetve képes tájékozódni a térben és "észlelni" bizonyos tárgyakat, ugyanakkor a látó ember is sok esetben nem veszi észre, azaz nem észleli tudatosan azokat a tárgyakat, melyek a látómezejébe kerülnek. 

Hogy megérthessük az agy és az elme kapcsolatát, egy informatikai példát fogunk használni, mely a robotok és a mesterséges intelligencia korában egyre aktuálisabb, bár persze nem száz százalékosan találó, mint ahogyan egyik hasonlat sem. Az agy a hardver (a számítógép mechanikai része, mely áramkörökből, memóriából, processzorokból és különböző információtároló egységekből áll). Az elme pedig a program, ami a gépen fut. Tudjuk azt, hogy a programot bármelyik gépen megírhatjuk,azután telepíthetjük egy másikra, illetve az általa kezelt adatokat is átvihetjük egyik vagy másik számítógépre. A szoftver látszólag nem képes futni vagy működni a hardver jelenléte nélkül, manapság azonban egyre nyilvánvalóbbá válik az, hogy az információ tulajdonképpen valamiféle mezőben létezik, melyből csak "lehívják" azt az adott számítógépek. 

Ha kikapcsoljuk a gépet, akkor a szoftver látszólag megszűnik létezni, de tudjuk azt, hogy a következő elindításnál tovább fut, és ismét hozzáférhetőek lesznek az eltárolt információk, akár egy másik gépen is. Ugyanakkor szoftver és operációs rendszer nélkül a legjobb számítógés is haszontalan ócskavas. Az elme tehát a szoftver, mely a "felhőben" létezik, vagyis a Kollektív Tudatban létezik, nevezzük akár Istennek, akár Brahmannak. Egy inkarnáció során telepítődik egy bizonyos hardverre, és annak érzékelőit, berendezéseit használja. Ezek alkoltják a fizikai testet, annak cselekvő és tudásszerző érzékszerveivel együtt. Képes kommunikálni a külvilággal, és hatást gyakorolni arra, ugyanakkor feldolgozni az őt ért élményeket, benyomásokat.

Hogyan zajlik az érzékelés folyamata? Az érzékszerven keresztül egy valós idejű inger érkezik az elmébe, melyet fel is fogunk, ha figyeltünk. Ha nem figyeltünk, akkor vagy azonnal a tudatalattiba kerül, vagy nem is okoz lenyomatot az elmében. A valós idejű érzékszervi inger feldolgozása úgy történik, hogy az elme összehasonlítja azt az előzetesen szerzett, hasonló kategóriájú benyomásokkal, és értékeli, osztályozza a várható kimenetelt. Kialakítja a viszonyulását hozzá (kellemes/kellemetlen, tetszik/nem tetszik, hasznos/káros stb.) az elme általában minősít és ellentétpárokban gondolkodik, és a múltban szerzett benyomások szűrőjén keresztül "megszínezi" az új benyomást, vagyis nem képes tárgyilagosan befogadni azt. Ezeknek a benyomásoknak az összessége alakítja ki a vászanát, vagyis feltételekhez kötött természetet, azt a mintázatot, amely alapján egy-egy újabb ingerre reagálunk, akár tudatosan, akár ösztönösen. 

Az elme tehát minősít, ítélkezik, és szándékot formál, érzéseket, érzelmeket él át vagy dolgoz fel, hullámzik. Ehhez képest az agyunk sokkal tárgyilagosabban működik, de mivel kiszolgálja az elmét, ezért annak az utasításai alapján kommunikál és reagál. Az elme koncentrálásával, a hullámok elcsitításával a móltbeli szamszkárák hatása is lecsöken, és sokkal tudatosabban, tárgyilagosabban, befogadóbban tudunk jelen lenni a MOST-ban, mint a háborgó, csapongó elme esetében. Az elmében rögzül benyomások, a kialakult feltételekhez kötött természet, valamint a vágyaink és a karmikus visszahatásaink összessége is tovább vándorol a lélekkel együtt a halál pillanatában, és egy másik hardverre "telepítődik" a következő testetöltéskor. Ez az oka annak, hogy a legtöbben nem emlékszünk tudatosan előző életeink benyomásaira, ám azok ott vannak, és alakítják az életünket, személyiségünket. A meditáció, transz és hipnózis állapotában ezek a benyomások könnyebben hozzáférhetőek és tudatosíthatóak, bár ez nem változtatja meg szubjektív voltukat. A lélek csak akkor képes megismerni és tárgyilagosan szemlélni összes eddigi szamszkáráját és karmikus szövedékét, amikor mer kiszabadult a téves azonosítás alól, és nagyjából elérte a megvilágosodást. Persze a megvilágosodás vagy szamádhi mértékével összhangban a múltbeli feltételekhez kötött természetünk jelentősége is rohamosan csökken, míg elérjük azt az állapotot, amikor már egyáltalán nem érdekel a múltunk, mert megtapasztaljuk örök, lelki természetünket.

A kimondhatatlan Igazság

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Nágarádzsa egyedülálló anatómiája magában hordozza azt a tényt, hogy az ezer fej egy farokhoz kapcsolódik. A farok hallgat. Nincs szája, amivel kifejezhetné magát, mivel egyetlen száj, avagy az igazság egyetlen nézete sem jelentheti ki magáról, hogy ő az egyetlen. A farok a forma nélküli Abszolútat, a nirguna-Brahmant, a határtalan tudatot, az Egyesült mezőt, a transzcendens Istent képviseli. A farok a számtalan fej csendes, kifejezhetetlen eredete. Ez a hasonlat azt a fontos elvet tükrözi, hogy ugyanazt az igazságot számtalan módon ki lehet fejezni. Éppen ezért kapcsolódik számtalan fej ugyanahhoz a farokhoz. Ugyanakkor nem csökkenthetjük le a fejek számát egyre. Ez azt jelenti, hogy semmilyen kimondott igazság, legyen az bármennyire elegáns és lakonikus, nem rendelkezhet monopóliummal a farok fölött. Bár az összes vallás, filozófia, gondolati iskola és tudomány azt vetíti ki ránk, hogy ők rendelkeznek kizárólagos hozzáféréssel a Brahmanhoz, mindegyik osztozik a hozzáférésen ugyanahhoz az egy igazsághoz, amelyet nem képesek leírni.

Nágarádzsa farka annak a megtapasztalásnak a metaforája, amikor a szahaszrára csakrába helyezzük a pránát. Azt az élményt, amit akkor élünk át, amikor a prána megáll a szahaszrárában, lehetetlen szavakba önteni. Ezért nem létezik szahaszrára vallás, tudomány, filozófia vagy tanítás. Amikor a misztikusok visszatérnek ezekből a magasságokból, csak keresgélik a szavakat, hogy átadják másoknak azt, amit átéltek. Amikor ezt teszik, elkerülhetetlenül használják a feltételekhez kötöttséget, az elmét, a nyelvi kódokat, és a múltjukat, hogy szavakba öntsék azt, ami elmondhatatlan, és ami örökké túl van a feltételekhez kötöttségen, az elmén és a szavakon. Így a bölcsek és a misztikusok minden korban visszatérnek az ágjá, visuddha vagy anáhata csakrához, hogy leírják azt az élményt, amelyet ezek a csakrák nem tartalmaznak ugyan, de a szahaszrárában maradva sem tanítható.

A hegytető-hasonlat

A szahaszrárát úgy is értelmezhetjük, mint egy nagyon magas hegy csúcsát. Ahhoz, hogy eljussunk a csúcsra, ki kell választanunk a megközelítés módját, például hogy dél vagy észak felől indulunk. A hegyre vezető összes ösvény bizonyos gondolatrendszerek, filozófiák, tudományok, vallások vagy jógaiskolák képviselői. Miközben felfelé tartunk a hegyre, csak nagyon korlátozottan látjuk. Csak az egyik oldalát látod. Éppen ezért, mivel a többi megközelítés rejtve van a szemünk elől, úgy tűnhet, hogy a mi utunk, annak az iskolának az útja, amit követünk, az egyetlen értelmes út."

Tavaszi lélekmegújítás

A lélek örök, tehát igazából nem lehet megújítani, és nem is öregszik meg, sőt, megváltoztatni sem lehet. Fürdetni viszont lehet, ami azt jelenti, hogy lemossuk, lehántjuk róla a hamis azonosság különböző rétegeit, melyek a lélek reinkarnációs utazása során rárakódtak. Mindaddig, amíg nem hozzuk felszínre eredeti,örök spirituális természetünket, ezekkel az átmeneti anyagi fedőrétegekkel fogjuk azonosnak tekinteni magunkat, és szenvedni fogunk az átmenetiség állapotától. Bár a lélek megváltoztathatatlan és elpusztíthatatlan, a tudatunkat beszennyezheti az anyagi elemekkel és minőségekkel történő téves azonosítás, és ezért meg kell tisztítani. A hang az egyik legjobb eszköz a lélek tisztítására. A tudatos légzés során a légzésünk hangjára koncentrálunk, és a szó-ham mantrát hozzuk létre a belégzés és kilégzés során. Ha így gyakoroljuk a jóga-ászanákat, akkor már az ászana-gyakorlás is lélekmegújító hatású. A különböző intuitív és tradicionális meditatív hangszerek (sámándob, tibeti hangtálak, gongok, különböző csengettyűk és egyéb akusztikus hangszerek) hangja elősegíti a meditatív elmeállapot kialakulását. Ez gyakorlati nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy kikapcsolják az elme hullámzásait és csapongásait a múlt és a jövő között, és a MOST örökérvényű pillanatába hozzák az elmét. Amikor az elme nyugodt és éber, akkor képessé válik az anáhata náda, vagyis a belső hang meghallására, és közelebb kerülünk a lelki természetünk megtapasztalásához. A náda-jóga, vagyis a hang jógájának harmadik fontos eszköze a mantrák zengetése, vagyis olyan szent hangsorok ismétlése, melyek szakrális, transzcendentális energiát sűrítenek magukba. Ez az energia fénylő kardként vágja át a lelküket befedő tudatlanság sötét leplét, és a fejlődésünk útjában álló akadályokat.

A fenti módszereket már tavaly óta alkalmazom workshopjaimon, és most következő workshopunkon Ölvedi Gábor barátommal együtt fogjuk felébreszteni a transzcendensd hangokat. A workshop a "Halhatatlanság Tava" nevet kapta, mert egy tavat fogunk létrehozni a spirituális hangokból, melyekben a résztvevők lelke megfürödhet. A tibeti-kínai hagyomány többféleképpen nevezi azt a mítikus királyságot vagy helyet, mely túl van az emberi tökéletlenségen és múlandóságon: Shambala, Shangri-La vagy Kun Lun néven is ismert különböző misztikus hagyományokban. Ebben a királyságban van ez a tó, amelyben megmártózva a szerencsés lélek megszabadul a betegségtől, a szenvedéstől és a haláltól. És a legfontosabb dolog, hogy megszabadul a lelkét befedő tudatlanságtól, és így eléri a valódi halhatatlanságot. 

A Védák istenei a tejóceánból kiköpült amritát, vagyis a halhatatlanság nekrátját isszák, és ezért élnek évmilliókig, illetve a mennyei szómarasza italnak is ezt a hatást tulajdonítják. A szikh vallás fő szent helyét Amritsarnak nevezik, ami szó szerinti fordításban szintén azt jelenti: a "Halhatatlanság Tava". Ezt a tavat igyekszünk most elhozni nektek a meditatív hangok formájában. Bár a jóga, a hangfürdő és a mantrák mindig hasznosak, ezúttal egy szakrálisan is kedvező időpontot sikerült választanunk ehhez a programhoz. március 21-én lesz a tavaszi napéjegyenlőség, március 25-én pedig Gyümölcsöltó Nagyboldogasszony ünnepe, aki a magyar ősvallásban a termékenységet hozó istennő. A kereszténységben ez Mária áldott állapotának ünnepe lett, mely után kilenc hónappal megszületik a kis Jézus. Ugyanezen a napon a hinduk az Úr Ráma, a Nap-dinasztia királyának alászállását ünnepli. Ráma az isteni fény, a világosság, az erényesség és a kéjes vágyak legyőzésének istensége a hinduizmusban. Leghűbb majomszolgája, a különleges misztikus erővel bíró Hanumán ünnepe pedig március 31-én lesz. Mindezen isteni energiák áldását megidézhetjük és élvezhetjük ezen a jeles napon, főleg, ha nem csak fizikailag, hanem a figyelmünkkel és a szívünkkel is teljes mértékben jelen vagyunk.  A workshop utolsó helyeire még itt tudtok regisztrálni. 

Tizennyolc éves koromban írogattam verseket, de azóta inkább a próza és a blogbejegyzések írogatása felé kanyarodtam. Nem kizárható azonban, hogy a jövőben ismét fognak születni versek, és még az is elképzelhető, hogy énekelni fogjuk őket a közös meditációk alkalmával. Például az alábbi verset a Halhatatlanság Tava mottójának is tekinthetjük:

A Lélek Dala

Föld...
Víz...
Tűz...
Szél...

Föld nem hantolhat
Víz nem fullaszthat
Tűz nem hamvaszthat
Szél nem szaggathat

Örök lélek vagy
Isten szikrája
Örök lélek vagy
Isten jószága

A tested múlandó
Sosem állandó

A földben elporlad
A vízben megfullad
A tűzben elhamvad
A szélben elszárad

A lelked állandó
Sosem múlandó

Örök lélek vagy
Az idő tanúja
örök lélek vagy
A világ látnoka

Óm...
Óm...
Óm...
Óm...

A brahma granthi

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

A három granthi

„Amikor átszakad a brahma granthi, a jógi boldogságot érez a szív vákuumában. A jógi teste isteni, ragyogó, és egészséges lesz, és isteni illatot áraszt. A második szinten, az életlevegők egyesülnek, és felfelé mozognak a középső csatornában. Így szúrják át a visnu granthit, amit a legmagasabb öröm kísér. Ekkor a jógi felülemelkedik az elme élvezetein és spontán eksztázist tapasztal meg, mely mentes a bűntől, a fájdalomtól, az öregkortól, a betegségtől, az éhségtől és az alvástól. Amikor az életlevegő átszúrja a rudra granthit és belép az Úr nyugvóhelyére, akkor tökéletes hang jön létre, mely a fuvola hangjához hasonlít. Az elme és a hang egyesülése a rádzsa-jóga. A jógi az univerzum teremtőjéhez és pusztítójához, vagyis magához Istenhez hasonlatossá válik.” (Hatha-jóga Pradípiká 4.69-76)

A három granthi a test, érzelmek és az elme szintjén megjelenő „csomó”. A legtöbb ember különböző fajta zavarokat tapasztal ezeken a szinteken, betegséget, függőségeket, fájdalmakat vagy szorongást. Ezért nevezik csomónak. Amikor teljesen tudatában vagyunk a csomót alkotó akadályoknak, és amikor elfogadtuk és kiegyensúlyoztuk az életünk polaritásait, akkor a csomó kioldódik. A három granthi a brahma granthi, a visnu granthi és a rudra granthi, melyeket a hindu trimúrti, azaz három fő istenség után neveztek el. Brahmá a teremtő, Visnu a fenntartó, Siva (Rudra) pedig a pusztító.

A granthik blokkokat képviselnek az önmagunkkal kapcsolatos tudatosság különböző szintjein. A granthik akadályozzák a valódi természetünk felszínre hozását, és hagyományosan a bandhák alkalmazását írták elő a blokkok feloldására, melyek belső feszültség, szorongások, elfojtások és feloldatlan konfliktusok formájában jelentkeznek. A blokkok feloldása lehetővé teszi valódi természetünk felfedezését.

A brahma granthi a legalsó csakrában, a múládhárában található, de a szvádhisthána csakrára is hatással van. Ez a granthi a feltételekhez kötött természetünk legkézzelfoghatóbb aspektusával, a fizikai testtel kapcsolatban fejti ki hatását, például a fizikai egészséget, a genetikai előtörténetünket, a fizikai erőnket és aktivitásunkat, a szexualitásunkat, az utódnemzést, valamint a kapha dósát befolyásolja. A brahma granthi a legmélyebb vágyainkkal és tudatalatti ösztöneinkkel is kapcsolatban áll.

Brahmá a teremtő, aki létrehozza az életet a fény és sötétség kettősségéből, és a létezés kettősségét képviseli. Brahmá a legelső guru, amivel szintén a sötét, nehéz (gu) és a könnyű, világos (ru) minőségeket képviseli és integrálja önmagában. Brahmát a ha-tha kifejezés is képviseli, melyben a ha a napot jelenti, a tha pedig a holdat. A hatha-jóga célja a brahma granthi feloldása, vagyis a fizikai testtel kapcsolatos blokkok elhárítása és a rajtuk való túllépés. Meg kell jegyezni, hogy mindhárom granthi szorosan összefügg. A problémák nem elszigetelten jelentkeznek – az egyik szinten megnyilvánuló blokk a másik szinteken is zavart okozhat. Minél mélyebb a probléma, annál nagyobb befolyással van a többi szintre.