Hát igen, a függőségekről való beszélgetés szerintem hosszú útra vezetne, és itt-ott már értekeztem róla. A tegnapi jógadíleres bejegyzés után pedig azt hiszem le se tagadhatnám, hogy tudatában vagyok: függőséget árulok. Ehelyett ragadjuk meg a másik gondolatot, amit Vajrayogi a vasláncok és aranyláncok példájával oly találóan illusztrál. Kezdjük egy kis kitekintéssel a védikus filozófiára! Eszerint a Védák követői kétféle csoportba oszthatók: a pravtitti-márga és a nivritti-márga útját járók. A pravritti azt jelenti, hogy az illető az azonnali, (vagy átmeneti) értékek megszerzését helyezi előtérbe, vagyis céljai dominánsan az anyagi élvezetek, vagyontárgyak, jó születés, vagy éppen a misztikus képességek elérése. A nivritti pedig azt jelenti, hogy az illető minderről lemondani törekszik, és a lélek végső érdekét tartja szem előtt, és ennek megfelelően a lemondást, a felszabadulást, vagy éppen a Legfelsőbb iránti odaadást próbálja elérni minden tettével.
A jóga, mint ahogy korábban definiáltam, egy eszköztár, és ebből az eszköztárból mindenki kedvére válogathat a vágyai, célkitűzései, személyisége szerint. Szóval azt akarom ezzel mondani, hogy ha a gyakorlati élet talajára leereszkedünk, akkor messze nem minden ember a felszabadulást keresi, aki jógaórára jelentkezik. Vannak, akik egészségesek, szépek, erősek, esetleg okosak vagy céltudatosak akarnak lenni, vannak akik szeretnék megállítani az öregedést, vagy pedig a jóga személyiségre, kedélyállapotra gyakorolt hatását tartják vonzónak. Van, aki azért jár órára, mert remek a társaság, és jól érzi magát. Korábban már voltak kommentek az otthoni gyakorlás versus jógaórára járás témájában, és egy dolgot biztosan nem tud megadni az otthoni gyakorlás, az pedig a jó társaság, az emberi kapcsolatok. Lehet, hogy valaki annyira szerelmes önmagába, hogy nincs is erre szüksége, és vígan elgyakorolgat otthon, sőt, zavaró a számára a tanár vagy a többi gyakorló jelenléte. Ha azonban az ilyen ember amúgy is zárkózott, és mindenkivel mogorva, akkor szerintem neki az otthoni gyakorlás ment az emberi kapcsolatai rovására. Én inkább jógaórára megyek együtt a barátaimmal, mint a kocsmába vagy moziba.
Természetesen arról is volt már szó, hogy a jóga olyan, mint egy fa, és igazából bárhol kerülsz kapcsolatba vele , a gyökereivel, a törzsével, az ágaival, leveleivel vagy a virágaival, gyümölcsivel találkozol, egy idő múlva rálátásod nyílik az egész fára, és esetleg felébredhet benned az érdeklődés a jóga mélyebb jelentéstartalma, vagy éppen magasabb rendű céljai iránt.
A mindennapi astanga-gyakorlás során az ember óhatatlanul szembesül azzal, hogy a test átmeneti, és állapota szüntelenül változik, mind ahogyan az elme állapota is. Hosszú évek gyakorlása során rá fogunk jönni, hogy egyetlen állandó dolog van, az pedig a változás, és a jóginak pontosan azt kell megtanulnia, hogyan alkalmazkodjon ehhez a változáshoz, és hogyan igazítsa hozzá a gyakorlását azokhoz a fázisokhoz, amelyeken fizikailag vagy mentálisan keresztülmegy. Sőt, mi több, az ember vágyai is változhatnak menet közben, és sok astanga gyakorló beszámolt már arról, hogy sok évnyi gyakorlás utána számukra egyre fontosabbá válnak a nem látható dolgok, és egyre kevesebb a jelentősége a gyakorlás külső megnyilvánulásának.
Persze ez nem azt jelenti, hogy elhanyagolják a gyakorlást, vagy hogy az ászanáik elnagyolttá válnak. Inkább azt, hogy a gyakorlásuk sokkal könnyedebb, természetesebb lesz, és a személyiségükön (nem csak gyakorlás közben, hanem egész nap) keresztülsugárzik a "yoga glow" vagyis a belső ragyogás, amit az eredeti önvalójukkal való kapcsolaton keresztül tapasztalnak meg. Az Upanisadok leírásai szerint a lélek ragyogóbb, mint sokezer nap, de ezt a ragyogást elfedi a tudatlanságunk. Amilyen mértékben sikerül lesikálni ezt a sötét burkot a lélekről, olyan mértékben megnyilvánul eredeti ragyogásunk. Persze utána maradnak a finomabb fedőrétegek, mint az elme, intelligencia, hamis egó, és ezektől sokkal nehezebb megszabadulni. Amikor az ember magasabb rendűnek érzi önmagát másoknál, akár a belső megtapasztalásai miatt, akár amiatt, hogy mások gurunak vagy szentnek kiáltják ki, a ragyogás azonnal elkezd elhomályosulni, és az egész "emelkedett" helyzet külsőséggé válik csupán.
Tehát a valódi felszabadulás azt jelenti, hogy az ember sem a vas, sem az arany láncokkal nem azonosítja magát, és ha tényleg elérte ezt az állapotot, akkor lehetnek akár aranyláncai is, mert nem fog fölöslegesen büszkélkedni velük. Ennek az őszinteségnek a kifejlesztése azonban nehéz feladat, és komoly eltökéltséget kíván. Szóval vagy sikerül, vagy nem, addig is gyakoroljuk vígan a jógát, mindegy, hogy milyen motivációval. Szerencsére a jóga nem küzdősport (mert itt legfeljebb az ember saját magával küzd), így nem lehet visszaélni a szerzett képességekkel, hogy másokat bántsunk vele. Lehet, hogy azok, akik tegnap az órán grimaszoltak és jajgattak az igazításaim közben, felhördültek e gondolatmenet olvasása közben, de biztosíthatom őket, engem mindig is a segítő szándék vezérel. Egy kis balzsamos fájdalmat el kell néha viselni, a komolyabb szenvedés elkerülése végett.
A jóga, mint ahogy korábban definiáltam, egy eszköztár, és ebből az eszköztárból mindenki kedvére válogathat a vágyai, célkitűzései, személyisége szerint. Szóval azt akarom ezzel mondani, hogy ha a gyakorlati élet talajára leereszkedünk, akkor messze nem minden ember a felszabadulást keresi, aki jógaórára jelentkezik. Vannak, akik egészségesek, szépek, erősek, esetleg okosak vagy céltudatosak akarnak lenni, vannak akik szeretnék megállítani az öregedést, vagy pedig a jóga személyiségre, kedélyállapotra gyakorolt hatását tartják vonzónak. Van, aki azért jár órára, mert remek a társaság, és jól érzi magát. Korábban már voltak kommentek az otthoni gyakorlás versus jógaórára járás témájában, és egy dolgot biztosan nem tud megadni az otthoni gyakorlás, az pedig a jó társaság, az emberi kapcsolatok. Lehet, hogy valaki annyira szerelmes önmagába, hogy nincs is erre szüksége, és vígan elgyakorolgat otthon, sőt, zavaró a számára a tanár vagy a többi gyakorló jelenléte. Ha azonban az ilyen ember amúgy is zárkózott, és mindenkivel mogorva, akkor szerintem neki az otthoni gyakorlás ment az emberi kapcsolatai rovására. Én inkább jógaórára megyek együtt a barátaimmal, mint a kocsmába vagy moziba.
Természetesen arról is volt már szó, hogy a jóga olyan, mint egy fa, és igazából bárhol kerülsz kapcsolatba vele , a gyökereivel, a törzsével, az ágaival, leveleivel vagy a virágaival, gyümölcsivel találkozol, egy idő múlva rálátásod nyílik az egész fára, és esetleg felébredhet benned az érdeklődés a jóga mélyebb jelentéstartalma, vagy éppen magasabb rendű céljai iránt.
A mindennapi astanga-gyakorlás során az ember óhatatlanul szembesül azzal, hogy a test átmeneti, és állapota szüntelenül változik, mind ahogyan az elme állapota is. Hosszú évek gyakorlása során rá fogunk jönni, hogy egyetlen állandó dolog van, az pedig a változás, és a jóginak pontosan azt kell megtanulnia, hogyan alkalmazkodjon ehhez a változáshoz, és hogyan igazítsa hozzá a gyakorlását azokhoz a fázisokhoz, amelyeken fizikailag vagy mentálisan keresztülmegy. Sőt, mi több, az ember vágyai is változhatnak menet közben, és sok astanga gyakorló beszámolt már arról, hogy sok évnyi gyakorlás utána számukra egyre fontosabbá válnak a nem látható dolgok, és egyre kevesebb a jelentősége a gyakorlás külső megnyilvánulásának.
Persze ez nem azt jelenti, hogy elhanyagolják a gyakorlást, vagy hogy az ászanáik elnagyolttá válnak. Inkább azt, hogy a gyakorlásuk sokkal könnyedebb, természetesebb lesz, és a személyiségükön (nem csak gyakorlás közben, hanem egész nap) keresztülsugárzik a "yoga glow" vagyis a belső ragyogás, amit az eredeti önvalójukkal való kapcsolaton keresztül tapasztalnak meg. Az Upanisadok leírásai szerint a lélek ragyogóbb, mint sokezer nap, de ezt a ragyogást elfedi a tudatlanságunk. Amilyen mértékben sikerül lesikálni ezt a sötét burkot a lélekről, olyan mértékben megnyilvánul eredeti ragyogásunk. Persze utána maradnak a finomabb fedőrétegek, mint az elme, intelligencia, hamis egó, és ezektől sokkal nehezebb megszabadulni. Amikor az ember magasabb rendűnek érzi önmagát másoknál, akár a belső megtapasztalásai miatt, akár amiatt, hogy mások gurunak vagy szentnek kiáltják ki, a ragyogás azonnal elkezd elhomályosulni, és az egész "emelkedett" helyzet külsőséggé válik csupán.
Tehát a valódi felszabadulás azt jelenti, hogy az ember sem a vas, sem az arany láncokkal nem azonosítja magát, és ha tényleg elérte ezt az állapotot, akkor lehetnek akár aranyláncai is, mert nem fog fölöslegesen büszkélkedni velük. Ennek az őszinteségnek a kifejlesztése azonban nehéz feladat, és komoly eltökéltséget kíván. Szóval vagy sikerül, vagy nem, addig is gyakoroljuk vígan a jógát, mindegy, hogy milyen motivációval. Szerencsére a jóga nem küzdősport (mert itt legfeljebb az ember saját magával küzd), így nem lehet visszaélni a szerzett képességekkel, hogy másokat bántsunk vele. Lehet, hogy azok, akik tegnap az órán grimaszoltak és jajgattak az igazításaim közben, felhördültek e gondolatmenet olvasása közben, de biztosíthatom őket, engem mindig is a segítő szándék vezérel. Egy kis balzsamos fájdalmat el kell néha viselni, a komolyabb szenvedés elkerülése végett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése