2018. szeptember 24., hétfő

Tudatlanság és alázat

Néhány hete volt egy emlékezete eszmecsere a Rebel Yoga Facebook csoportban. Egy oktató tanfolyamot hirdetett, ahol felhúzza a megjelenők Kundalinijét. Persze nem is erről kívánok vitatkozni, hogy hogyan meg miként, de persze a hozzászólók közül többen kérdőre vonták, hogy ezt mégis milyen alapon. Az oktató válaszreakciója volt az, ami elindított bennem egy gondolatmenetet.

"Ti tudatlanságban éltek, és nektek ez a hozzáállás logikus. Azt hiszitek, mindent tudtok, és amit nem, az biztos nem jó vagy nem igaz."

"Mint sokan mások, te is a tudatlanságból vonsz le következtetéseket és a saját határaidat a világ határainak hiszed."

Nos, axiomálisan valóban igaz lehet az az állítás, miszerint a tudatlanság (avidjá) hatása alatt álló ember világnézete általában önkorlátozó hiedelmeken alapszik, és sokszor nem hajlandó tudomást venni olyan tényekről, melyek kívül esnek az általa megismert, elfogadott világrenden. De tételezzük fel, hogy valakinek sikerült túllépnie a tudatlanságon, és elérnie a megvilágosodott állapotot. A kérdés az, hogy számíthatunk-e egy ilyen személy részéről a fentiekhez hasonló ítélkezésre másokkal szemben?

Tekintsük most át egy kicsit, hogy mint mond Patandzsalí a Jóga-szútrában az avidjáról. Patandzsalí szerint a szenvedésnek ötféle forrása van (klésa), és ezek közül is a fő a tudatlanság (avidjá). Ez a gyökere a másik négynek. A következő klésa az aszmitá, vagyis az egoizmus. Az egó persze azt mondatja velünk, hogy csak nekünk van igazunk, és mindenki más téved (vagy a fenti gondolatmenetbe illesztve: "Csak én vagyok megvilágosodott, mindenki más tudatlanságban van.") Az egó persze szintén szenvedést okoz, mert ha mindenki felett ítélkezünk, akkor senki nem fog szeretni bennünket. Azt hiszem, hogy amiképpen az avidjá ellentéte a megvilágosodás, azaz a teljes tudás, az egoizmus ellentéte az alázat. A legtöbb esetben a megvilágosodott bölcsek végtelenül alázatosak szoktak lenni, és tartózkodnak az ítélkezéstől, mert tudják, hogy azzal senkit sem tudnak magasabbra emelni. 

A harmadik klésa a rága (ragaszkodás). Ebben az esetben ragaszkodunk a saját igazunkhoz, mert nem vagyunk eléggé tág látókörűek ahhoz, hogy a tőlünk eltérő álláspontban is meglássuk az igazságot. A saját igazunkhoz való kényszeres ragaszkodás ebben az esetben a hitünk bizonytalanságát, illetve a tágabb, teljes igazság befogadásának képtelenségét, a szűklátókörűséget mutatja meg. 

A negyedik klésa a dvésa (ellenszenv). Aki másként gondokodik, mint én, vagy esetleg jobb ötlete van nálam, abban keresek valamilyen személyes hibát, amiért elítélhetem, és így az általa képviselt álláspontot sem kell komolyan vennem. Amikor a vitázó ellenfél ellen intézünk személyes támadást, ahelyett, hogy az általa felhozott érvvel vitatkoznánk, megint csak a saját tudatlanságunkra mutatunk rá.

Az ötödik klésa az abhinivésa (a halálfélelem). A lélek nem halhat meg, csupán a test, az elme és az egó. Sok esetben az ellentétes véleményekkel szembeni vad védekezés az egó halála miatti félelemből táplálkozik. Az, akinek nincs egója, nem ragaszkodik foggal-körömmel a saját igazának bizonygatásához, mert számára nincs tétje annak, hogy ki hiszi el az ő állításait. Aki megérett rá, annak megmutatja a Végső Igazság felé vezető utat, de nem akar mindenkit szánt szándékkal meggyőzni. 

Tehát én amondó vagyok, hogy érdemesebb mindenkinek a saját háza táján takarítgatni a tudatlanságot, és nem arról győzködni másokat, hogy csak neki van igaza, és mindenki más téved. Azt szokták mondani, hogy az igazság olyan egyértelmű, mint a Nap, és ha valaki az Igazság útját járja, és eltöltekezik vele, akkor az őszinte és arra érett személyek ezt úgyis fel fogják ismerni benne, senkit sem kell győzködnie semmiről.

Nincsenek megjegyzések: