Amikor Isten felesége dühös

Újabb vendégposzt Acyutananda Dastól, azaz Kovács Attilától:

Amikor Isten felesége dühös

Egy dél-indiai zarándoklat emlékképei

Eljött a várva várt nap és útnak indultunk a csodás Indiába. Itthon januárt írtunk. Az ekkor megszokott, dermesztően szigorú idő sem tudott úrrá lenni a hangulatunkon. Könnyen viseltük, mert tudtuk, hogy Dél-Indiában másfajta januárt írnak majd. Szikrázó napsütésben fürdő, pálmafákkal és madárdallal örvendező januárt. És hogy miért pont Dél-Indiába indultunk ezen a napon? India száz és száz hagyományt őrző ezer szép vidéke közül miért a déli államokra, pontosabban miért Tirupatira voltunk kíváncsiak?

Délen kézzelfogható a hindu kultúra, pontosabban a védikus hagyományok folytonossága. Olyan ősi és monumentális templomokat találunk itt, melyekben – a világon egyedülálló módon – hosszú évezredek óta megszakítatlanul folyik az istenségek imádata és a meditáció. Dél-India egyik legszentebb zarándokhelye, Tirupati is egy ilyen hely. Tirupati fantasztikus hegyei adnak helyet Tirumalának, a földre szállt mennyországnak. Itt uralkodik Balaji, Visnu inkarnációja, aki feleségét keresve jött el a Földre. Balaji egyszer mélyen megbántotta Laksmidevit, mert nem vette figyelembe az érzéseit. Laksmidevi annyira dühbe gurult, hogy magára hagyta Visnut, s a Földön rejtőzött el, mély meditációba merülve. Balaji rettentően szenvedett a párja nélkül. Még a mennyország is egy kietlen sivataghoz hasonlított nélküle, ezért útnak indult, hogy megkeresse őt. Balaji hosszas keresés után elfáradt és Tirumalában lelt otthonra. Tirumala templomvárosa hihetetlen kincsekkel, drágakövekkel, mesés hangulatú parkokkal és templomokkal hirdeti Visnu és mennyei lakhelye fenségét. Az utunk egyik fő célja az volt, hogy fölfedezzük ezt az évezredek mélyéről felszínre törő ősi és titokzatos világot.

Tirupati hegyeinek lábánál, egy gyönyörű Krisna-templomban szálltunk meg. Az érkezésünket követő harmadik nap kora reggelén Lokabandhu barátommal gyalogosan keltünk útra Balajihoz, Tirupati hegyeibe. A hegy lábához érve hosszú lépcsősor és egy impozáns gopuram (templomtorony) jelezte az öt-hat órás zarándokút kezdetét. Már az első pár száz lépcső után éreztem a lépcsőfokok súlyát és az elmém korlátait. Lokabandhu többször is mosolyogva kérdezte, hogy megálljunk-e. Kisebb pihenőkkel haladtunk előre, és közben sok zarándokkal találkoztunk. Volt, aki mécsest gyújtott és sokan festékkel érintették meg a lépcsőfokokat, így tisztelve meg a zarándokok útját. Másfél óra hegymászás után hirtelen elszállt minden nehézség. Ahogy mondani szokták, túlléptem a holtponton, vagy a komfortzónán kívül kerülve új energiákra tettem szert. De én egyszerűen csak úgy mondanám, hogy az elmém egy időre feladta a harcot és békéssé vált, mint egy nyugodt és végtelen óceán. A békés elme pedig az élet egyik kulcsa. Itt tud megjelenni az élet pozitív oldala, vagy akár maga a lelki világ is.

A következő pár órában már pihenni sem nagyon akartunk, csak meneteltünk Balaji felé a békés zarándokok között. A különleges hangulatot csak fokozták a szaporodó „Govinda! Govinda!” felkiáltások, és az Isten neveit éneklő kis csapatok. Ahogy közeledtünk Balaji templomához, hegyormok és völgyek, mennyei szépségű kertek és vadasparkok szegélyezték az utunkat. A hegyormok fenséges látványa és a gyermekkori nyaraimat idéző vidám nyüzsgés különös dolgot indított el bennem. Láttam magam előtt, ahogy „biciklik gurulnak nyáron, hídon át a mezőre”. Újra éreztem az erdők mélyéről felkavart gyermekkori mesék illatát hordozó szellők érintését. Újra láttam, ahogy a távolban a ragyogó horizont mentén összeolvad a hegyoldal, a völgyből tovakanyargó patak és a hívogató kék ég. Újra a nagyszüleim háza fölötti hegyoldalon ültem, és elvarázsolva figyeltem az élet áramlását. Most azonban nem ez a horizont égett az elmémbe, hanem valami más: Balaji fenséges hegyeinek látványa. A könnyű szellők pedig most Balaji mennyei vidékének ígéretét hordozták.

Aztán hirtelen megérkeztünk Balaji templomához. Ezt egy tágas tér és egy gopuramokkal tarkított aranykupolás templom jelezte. Gyorsan beálltunk a kordonok között Balajihoz vezető sorba, mert tudtuk, hogy itt még egy két-három órás sorban állás vár ránk. Az út során olyan önfeledt és örömteli hangulatba kerültünk, hogy föl sem tűnt ez a pár óra. Lokabandhu egy indiai szent iratból olvasott föl, én pedig elmélyülten hallgattam és közben figyeltem a templomot övező kertekben játszadozó napfényt és a velünk haladó indiaiakat. Most már nem holmi babonás indiaiaknak láttam őket, mint egykor, hanem éreztem az egyszerű, de megindító szeretetüket is, mellyel Balaji iránt viseltetnek. Mindenki zokszó nélkül, derűs hangulatban araszolt előre, hogy közelebb kerüljön a csodához.

Két óra sorban állás és két gyors kanyar után hirtelen befordultunk a templom belső udvarára. Hatalmas arany és ezüst kapuk, illetve ezüsttel fugázott ódon kövek jelezték, hogy közeledünk Balajihoz. A „Govinda! Govinda!” felkiáltások egyre tömegesebb és eksztatikusabb méreteket öltöttek, és az örvény bennünket is magával ragadott. Olyan volt mindez, mint egy zuhanás az időben. A távolban láttuk a papokat az oltár ódon falai között, amint a védikus mantrákat zengik – pont úgy, mint ezer vagy akár ötezer éve. Itt már szinte minden az ősi és dicsőséges védikus időkre emlékeztetett.

Már csak pár ember választott el bennünket a várva várt látványtól. Az őrök gyorsan terelték az oltár előtt haladókat. Mindenki csak egy-két másodpercig állhatott Balaji színe előtt, mögöttünk, nyugati Krisna-hívők mögött azonban vagy fél percig tartották föl a sort. Szinte transzban kiáltottuk mi is Govinda neveit. Nem is tudtunk mást tenni, hiszen ott állt előttünk az ébenfekete Balaji, a fején a világ legértékesebb, gyémántokkal kirakott fejdíszével. A szemeit elfedték, mert félő volt, hogy a bűnös korunk bűnöseit a szemével égeti föl. Másrészt, aki meglátná Balaji varázslatos szemeit, többé már nem tudná elfeledni azokat.

Balaji azonban egyedül állt az oltáron, nem volt vele a párja. Laksmidevi haragja csak nehezen enyhül, így Tirumalában sem volt ott a férjével. Tette tanulságul szolgál számunkra, halandó emberek és főleg a férfiak számára, hogy a feleség a férj legnagyobb kincse. A férjnek meg kell tanulnia mindig tisztelettel és szeretettel viszonyulnia a feleségéhez és az ő igényeihez. Mert a párja nélkül még Isten sem boldog.