"Különös éjszaka volt…
Különös nyári éjszaka volt. Egy fiú lépdelt a holdfényfürdőtől mámorosan hullámzó lombok alatt. Az öböl túlpartján fekvő kis faluba igyekezett, ahol szüleivel pihent ezen a nyáron. A falu melegen vibráló esti fényei és a Hold sugarának hűsítő bársonytakarója szemet gyönyörködtető tüneményeket festett a szelíden hullámzó éjszakai tengerre. Meg-megállt, hogy elmerüljön a látványban, aztán megint tovább indult, mert szülei már várták egy ideje. Léptei neszét elnyelték a nyári erdő ciripelő-búgó hangjai és a tenger szelíd morajlása. Az éjszakai virágok és a nyári erdő illata különös, bizsergető érzéssel itatta át a lelkét. Volt valami az egész jelenlétben, ami megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el, azonban nem jött rá, mi az.
Ahogyan a falu felé haladt, valami szokatlan hang kezdett kiemelkedni az esti erdő szimfóniájának színes kavalkádjából. A falu határához érve már tisztán hallotta, hogy valaki fuvolazenét hallgat. A szél varázslatos dallamokkal terítette be az egész öblöt. A fiú csak állt ott, és nem tudott betelni azzal, amit hallott. Az a számtalan szépség, melyet a sétája során tapasztalt, most a fuvola hangjának szárnyain kontrollálhatatlanul csordult túl és tette fátyolossá a látását. Könnyeinek függönyén át érzékelte, hogy most minden érzékszerve valami ismeretlen és elvarázsolt világ bódító szépségét közvetíti. Hirtelen elhalkult a zene, de a szíve hevesen dobogott tovább. Azon az estén elhatározta, hogy az életét a zenének szenteli és fuvolaművész lesz a hivatása.
Teltek-múltak az évek, a fiatalság gyorsan elszállt, az egykori varázslatos nyarak emléke pedig elhalványult. A fiú először zeneiskolába járt, majd többször is próbálkozott a konzervatóriummal, de nem vették föl. Így végül zenekritikus lett. Pár év alatt nagy nevet szerzett a szakmában. Kifinomultsága nem ismert határokat. Mindig a tökéletes darabot kereste, de minél több zeneszámot hallott, annál több kivetnivalót talált bennük. A zenészek rettegtek a kritikáitól. Aztán egyszer egy híres indiai fuvolaművész érkezett a fővárosba, amit a kritikusunk sem hagyhatott ki. Volt egy dal, ami nagyon ismerősen csengett, de nem tudta hová tenni. Így csak tovább figyelte az összhatást, a harmóniát, a pontosságot… és mindent, ami matematika. Egyetlen egy apró dolog kerülte csak el a figyelmét: A zenész és az ismerős zeneszám ugyanaz volt, amit egykor gyermekkorában hallott azon az áldott és bódító illatú nyári éjszakán. Most olyan elégedettséget érzett, mint egy matematikus a bonyolult egyenlet megoldása után, de hol volt az a szívszorító szépség, amit egykoron tapasztalt?
Kezdetben a gyermeki elmének minden ragyogó gyémántnak tűnik, ami az útjába kerül. Ez a gyermeki rácsodálkozás aztán fokozatosan alábbhagy, mikor egyre megszokottabbá válnak a világ jelenségei. Amint rájövünk, hogyan tudunk élvezetet meríteni a dolgokból, rögtön kisebb intenzitással sikerül újra előhívni a „ragyogást”. A ragyogás pedig tovább halványul az idő előrehaladtával. Ez odáig fajul, hogy felnőttkorunkban újabb és újabb kifinomult stratégiákat, mesteri módszereket kell kifejlesztenünk, hogy az élvezet folyamatosan csökkenő ígéretét legalább kis mértékben megtapasztalhassuk. Egyre újabb vagy drágább tárgyak, egyre csavarosabb, látványosabb filmek, egyre egyedibb utazások, és sokszor egyre újabb partnerek tudják csak ideiglenesen feledtetni a szürkeséget, ürességet és fájdalmat. Miközben sokszor szinte görcsösen keressük az „újdonság varázsát”, hogy „a változatosság gyönyörködtessen”, nem vesszük észre, hogy szépen lassan távolodunk a célunktól, és hogy a kulcsot máshol kellene keresni.
A kulcs hollétére pedig részben a gyermekek tiszta tudatlansága mutat rá. Az nem maga a kulcs, hiszen pontosan a gyermekkori (és aztán alig enyhülő) tudatlanság miatt veszítjük el fokozatosan a világ szépségére való gyermeki rácsodálkozás képességét is. Pedig ezen képesség hatására gyakran átszűrődik valami távoli sejtelem egy csodaszép világról és személyről, aki a dolgok mögött áll, és aki a világ minden szépségét és változatosságát adja. Azonban ez a képesség egyenes arányban csökken annak a vágynak a növekedésével, hogy minél több élvezetet, szépséget facsarhassunk ki a világból. Az anyagi világ dolgai önmagukban élettelenek. Ha élvező szándékkal közelítünk hozzájuk, akkor pontosan attól az esszenciától zárjuk el magunkat, melyek jelenléte miatt mégis élőnek, tehát élvezettel telinek látszanak. Ha alázattal azt keressük, hogy mi és ki az, ami és aki bennük tükröződik, és így is viszonyulunk hozzájuk, akkor kinyílhatnak a kapuk és újra föl tud sejleni a bennük tükröződő élet forrása.
Olyan ez, mint a majom esete a Sivatagi Show-ban. Ahogyan a zsákmányát markolva próbálja kihúzni kezét a lyukból, de nem tudja, mert amíg ökölbe van szorítva, addig az nem fog kiférni a szűk nyíláson. Amint elengedi a „zsákmányt”, ki tudja húzni a kezét és kiszabadulhat a saját maga által teremtett csapdából. Ugyanígy, amíg görcsösen ragaszkodunk ahhoz az élvezethez, amit a világ dolgaiból nyerhetünk, addig nem fogjuk megkapni, csak az élvezet ígéretét, mert a ragaszkodásunk leláncol és mindig is távol fog tartani a valódi élvezettől.
Azonban még ha valahogyan el is tudjuk engedni ezt a mentalitást, akkor sem fogunk tovább jutni annál a szintnél, melyre az előző és jelenlegi életünk tettei predesztináltak. A határokat eltolni vagy áttörni pedig csak egyetlen módon lehet: Isten Szent Neveinek odaadó éneklésével. A Hare Krisna Mantra éneklésével közvetlenül társulhatunk a dolgok esszenciáját, valóságát adó lelki energiával, melynek hatására a legmagasabb lelki szintet is elérhetjük, hiszen a Szent Név is teljes mértékben lelki: nem különbözik Istentől, Krisnától. Azonban ha ismét abba a hibába esünk, hogy a Szent Nevet is közönséges anyagi dologként kezeljük, akkor könnyen elzárhatjuk magunkat a Szent Névtől és így a lelki valóságtól is. Az anyagi dolgoknál megszoktuk, hogy fokozatosan kopik a ragyogásuk, minél többet és jobban próbáljuk élvezni. Ha ezzel a hozzáállással közelítünk a Szent Névhez, akkor újra beleesünk a saját csapdánkba.
Ha megtanuljuk értékelni és az életünk legnagyobb kincseként kezelni a Szent Nevet, akkor el fogjuk érni Krisnát, visszaállíthatjuk a Hozzá fűződő eredeti kapcsolatunkat, és meghallhatjuk Őt, mint eredeti fuvolaművészt is. Az Ő fuvolájának hangja a világunk eredete, minden hang forrása, minden szépség esszenciája. Szépségétől megittasulva visszafelé kezdenek folyni a folyók, a Hold megáll az éjszakai égen, a kövek megolvadnak, a mozgó lények mozdulatlanná dermednek, és egyszerre megnyilvánul minden évszak. Ez a fuvolaszó most is betölti az univerzumot, csak mi nem halljuk, mert az egoista és élvező mentalitással átitatott anyagi tudatunk elzár tőle."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése