Mese a Látólényekről

Újabb vendégblog Acyutananda Das, azaz Kovács Attila tollából:

"Valahol egy messzi óceán végtelen vizeiben élt egyszer egy különleges faj. Benépesítették az egész óceánt a sötét és titokzatos mélységektől egészen a napfénytől áttetszően ragyogó legfelsőbb rétegekig. Látólényeknek nevezték őket.

Nevükkel ellentétben az óceánban csak korlátozottan tudták használni a szemüket. Látásuk és létük teljes egészében akkor tudott kibontakozni, amikor kiszabadultak a víz szorításából. Ahogyan a lárva idővel gyönyörű pillangóvá fejlődik, úgy a látólények léte is virágba borult a levegővel és a közvetlen napfénnyel érintkezve. A látólények legnagyobb része azonban a víz fogságában élt és nem volt tudatában annak, hogy az óceán felszínére érve vár rájuk a valódi életük. A napfény még így, a vízen keresztül is élettel töltötte fel őket. Napfény nélkül gyakorlatilag sem ők, sem a víz nem tudott volna sokáig életben, illetve mozgásban maradni.

A legsötétebb és legmélyebb rétegekig csak alig-alig jutott el némi fény. Az óceán e mélyebb részeit végtelenül tunya és energiaszegény látólények népesítették be, akik csak más, magasabbról aláhulló élőlények energiájából tudtak erőt meríteni. Naphosszat csak aludtak, vagy egyfajta bizarr, tompa kábulatban, egymásra oda sem figyelve, szinte zombiként úszkáltak komótosan. Mikor nagy ritkán erőt vettek magukon, akkor is csak valamiféle őrült birtoklásvágy vezette őket. Egymást a végletekig kihasználva tengették az életüket a hatalmas víztömeg nyomasztó súlya alatt.

Az óceán középső rétegeibe már jóval több fény jutott el. Így az itt élő látólények félhomályban ugyan, de sokkal nagyobb életerőtől áthatva, meglehetősen aktívan építették a kis világukat. Az óceán súlya is kevésbé nyomasztotta őket, csak az áramlatokkal kellett megküzdeniük. Ezek az áramlatok körkörösen mozogtak. Először fölfelé indultak, majd egy ponton visszafordultak, hogy gyorsan lefelé vegyék az útjukat. Az itt élő látólények megtanulták, hogyan kapják el és lovagolják meg a fölfelé irányuló áramlatokat. Ehhez egyre újabb módszereket és képességeket kellett kifejleszteniük, ami nem volt kis küzdelem. Általában az egész életüket erre a küzdelemre tették föl, de a küzdelem tényét élvezve boldognak hitték magukat. Az áramlatok azonban mindig megfordultak és kezdődött egy újabb – ezúttal már inkább szenvedésekkel teli – küzdelem, hogy még időben, a teljes lesüllyedés előtt kiszabaduljanak a lefelé zúgó áramlatokból és vissza tudjanak kapaszkodni egy újabb fölfelé hajtóra. Olyan mértékben beleragadtak a körforgás küzdelmeibe, hogy ők is szépen lassan elfelejtették, hogy ez nem az igazi életük.

A felszínhez legközelebbi vízrétegek szinte teljesen áttetszően ragyogtak az átszűrődő napfénytől. Itt már egészen jól és messzire láttak a látólények. Szinte már a nevük is értelmet nyert. Az élet sokkal szebb, tisztább és nyugodtabb volt, mint az alsóbb rétegekben. A víz súlyát alig érezve, felszabadultan úszkáltak fényes vizekben. Az áramlatok lefelé húzó hatása is jóval szelídebben jelentkezett itt, de továbbra is igényelt némi küzdelmet, hogy a felszín közelében tudjanak maradni. Sokan közülük mélyebbről érkeztek. Egykoron a fény fontosságát fölismerve, és afelé indulva küzdötték föl magukat ide. De nagy részük már régen elfelejtette, hogy ez a hely nem a valódi végcél, és a felszínre érve vár rájuk a valódi élet. Voltak, akik a mélyebb vizekből igyekeztek felhozni a saját vízrétegükbe az ottani látólényeket, s a felszíni vizek napfényes tulajdonságairól beszéltek nekik. Mások művészien mutatták be társaiknak az itteni élet szépségeit. Voltak, akik filozófiákat gyártottak, hogy megmagyarázzák kis világuk törvényszerűségeit. De egy közös volt mindannyiukban: mind élvezték a helyzetüket. Olyannyira, hogy a saját létük és a napfény forrását sem igazán akarták kutatni. Szívesebben meghagyták azt egy távoli és misztikus kérdésnek. Hiszen ők csak annak hittek, amit a saját szemükkel is láttak. A sors iróniája persze, hogy a látásuk igen korlátozott volt, és csak akkor teljesedett volna ki, ha van hitük és bátorságuk a felszínre küzdeni magukat. Volt egy filozofikusabb réteg is, akik megértették, hogy a vizet átragyogó napfény az életük forrása. A felszíni világot azonban ők sem ismerték, így a valóságnak ellentmondó filozófiákat gyártottak arról, hogy a látólények valójában nem különböznek a beszűrődő napfénytől, és ha valaki sokáig néz fölfelé, akkor eggyé tud válni a napfénnyel.

Sajnos és szerencsére mindez nem csak mese. A védikus szent iratok az anyag három energiájáról, vagy más néven kötőerejéről beszélnek, melyek áthatják egész anyagi világunkat: a tudatlanságról, a szenvedélyről és a jóságról. Ezt a három kötőerőt jelképezi a tanmesében az óceán három rétege. A három kötőerő különböző minőségű, s különbözőképpen sarkall bennünket cselekvésre. Általában nem tiszta formában, hanem egymással keveredve alakítják ki a ránk jellemző tulajdonságokat és tudatállapotot.

A lelki energia, mely a létünk valódi alapja, szintén áthatja az életet, csak nem veszünk róla tudomást. A tudást, a szépséget, a jóságot, a szeretetet és az örömöt mind-mind az anyagon keresztül szemléljük és tapasztaljuk. Nem látjuk, hogy az anyag önmagában nem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, hiszen mindez a lelki energiának köszönhető. Ahogy a napfény ragyogja be az óceán felszíni részeit, úgy ragyogja be a jóság kötőerejét a lelki energia, de nem azonos azzal. Sőt az így tükröződő dolgok csak halovány és torz előhírnökei a lelki világnak, mely a valódi otthonunk.

Lehet, hogy a képességeinken javítva és a jóság kötőerejéhez közelebb kerülve önfeledtebbé és minőségibbé tudjuk tenni az életet. Lehet, hogy szinte mesteri szintre tudjuk fejleszteni a flow, az áramlat meglovagolását. Sőt akár úgy is érezhetjük, hogy teljesen át tudjuk adni magunkat az élet áramlásának, és szinte az élet minden pillanatában jelen tudunk lenni. De soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a jóság kötőereje nem cél, csak eszköz. Ahogyan a repülőtéri váró is csak arra szolgál, hogy megkönnyítse és előkészítse a repülést, úgy a jóság kötőereje is elsősorban csak arra szolgál, hogy a rajta átszűrődő lelki energiára készítsen föl és afelé tereljen bennünket. Ráadásul az említett áramlatok jövőbeni irányát mi magunk alakítjuk és ha az adni vágyó mentalitás helyett az élvező mentalitáshoz ragaszkodunk, akkor garantáltan lefelé fordul majd az áramlat – vagy előbb vagy utóbb, de biztosan lefelé…

Soha ne feledjük hát, hogy a mi világunkban „mégiscsak a víz az úr”. A valódi, örök és boldog élet akkor vár ránk, ha a fényt és a felszíni világot ismerőket követve, tudással fölfegyverkezve és az istenszeretet hangulatát magunkévá téve elindulunk a felszínre, a lelki világba vezető úton."