A negyedik sorozat ászanái

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Az Ashtanga vinyásza jóga negyedik sorozata nehézség szempontjából nem sokban különbözik a harmadik sorozattól, hiszen mindkettő a szthira-bhága („szilárd erő”) kategóriájába tartozó haladó sorozat. Mindazonáltal vannak benne új elemek (például a bokák kifordítása a múlabandhászanában és a nahusászanában); a lábakat már nem csak a nyak mögé, hanem a bordakosár mögé kell bevinni (buddhászana és kapilászana), a jógadandászana szintén még mélyebb csípőnyitást igényel, míg a parivrittászana A és B végrehajtásához erős törzs-, váll- és csípőmobilitásra van szükség.

Kulcs-ászanák

A negyedik sorozat pózai annyira változatosak és egyediek, hogy igazán nehéz olyan kulcs-ászanákat elkülöníteni, melyek végrehajtása jelezné a sorozatban való előrehaladásunkat. Ha mégis választani kellene, akkor a múlabandhászanát, pungu-kukkutászanát, a parivrittászanát és a pársva-dandászanát emelném ki, és esetleg még a szamakónászanát is, ha valaki még nem gyakorolta az eddigi sorozatokban.

A negyedik sorozat ászanái kategóriákra bontva

Az előző sorozatok is megvizsgáltuk az ászanák négy kategóriáját, vagyis az élettelen objektumokat képviselő pózokat (tamasz), az állatokat képviselő pózokat (radzsasz), emberi lényeket képviselő pózok (tamasz, radzsasz és szattva) és az isteni lényeket képviselő pózokat (szattva). A következőkben, bár mindegyik póz mitológiáját később részletesen ismertetni fogom, áttekintjük, hogy a negyedik sorozat pózai közül melyek képviselik az egyes kategóriákat.

Élettelen objektumokat képviselő pózok: múlabandhászana (gátzár-póz), sajanászana (pamlag-póz), ákarna-dhanurászana (fülhöz érintett íjpóz), pádángustha-dhanurászana (íjpóz lábujjfogással), tádászana (hegypóz), szamánászana (a szamána váju póza), ékapáda-dhanurászana (egylábas íjpóz), parjankászana (karosszék-póz), parivrittászana (körforgás-póz), jógadandászana (a jógi botpóza), bhudzsadandászana (kézben hordott botpóz), pársva-dandászana (oldalsó botpóz), úrdhva dandászana (felfordított botpóz), adhó dandászana (lefelé néző botpóz), szamakónászana (egyenes szögpóz).

Állatokat képviselő pózok: vriscsikászana (skorpió-póz), pársva bakászana (oldalsó varjúpóz, pungu-kukkutászana (sebzett kakaspóz), ékapáda-kapótászana (egylábas galambpóz.

Emberi lényeket képviselő pózok: nahusászana (Nahusa bölcs póza), kapilászana (Kapila póza), marícsjászana E-H (Marícsi bölcs póza).

Isteni lényeket képviselő pózok: buddhászana (Buddha póza), jóni-dandászana (a jóni és a lingam póza), Ómkárászana (az Óm szótag póza).

A fentiekből látható, hogy a negyedik sorozatban ismét az élettelen tárgyakat szimbolizáló pózok (tamasz) kerülnek túlsúlyba, főleg a danda (bot) fordul elő gyakran. Ez spirituális tekintetben a szannjászík (lemondott rendben élő szerzetesek) tradicionális botjára utal, mely az Isteni lényeggel való egységet szimbolizálja, ugyanakkor az axis mundit, vagyis a függőleges Világtengelyt is, mely az anyag és a transzcendens közötti kapcsolatot, illetve evolúciót is képviseli. A negyedik sorozat pózai tehát már bőven a világi külsőségekről való lemondás felé terelik a gyakorlót, és nem is ritka, hogy már 50-60 éves korukban jutnak el e sorozat gyakorlásáig a jógik. Ugyanakkor, mint ahogyan korábban is említettük, a danda a törvényt, a dharmát, az erkölcsi elveket is képviseli, melynek betartása és betartatása a királyok feladata, és a királyok jogara jelképezi igazságszolgáltató és büntető jogkörüket.

Az állatokat (radzsasz) képviselő pózok között egy ízeltlábú (a skorpió) és három madár (varjú, kakas és galamb) található, az embereket, illetve bölcseket képviselő (szattva, radzsasz és tamasz keveréke) pózok közül pedig Nahusa (egy király), Kapila (a szánkhja filozófia alapítója) és a már korábban (az első sorozatban) is felbukkanó Marícsi bölcs pózai kerültek bele a negyedik sorozatba. Buddha pózát sorolhatnánk ebbe a kategóriába is, mert Jézushoz hasonlóan, egyes hívők számára Buddha a megvilágosodást elért ember volt, míg más hívek isteni inkarnációnak tekintették. Ezért én a negyedik kategóriába soroltam a bhuddhászanát, az isteni megnyilvánulásokat képviselő szattva kategóriájába. Ide soroltam még a jónidandászanát is. A jóni a női nemi szervet jelenti, míg a danda a férfi nemi szerv nevének is tekinthető. A hindu ikonográfiában Siva és Sakti, vagyis Párvatí egyesülését ábrázolják a jóniban elhelyezkedő lingamként (Siva és Sakti nemi szerveként). Ez az anyagi és isteni energiák, vagy a prakriti és purusa egyesülését is szimbolizálja. Az ómkárászana egyértelműen az isteni Óm szótagot képviseli.

Görbetükör

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért olyan sok a magányos ember ebben a modern világban. És nem feltétlenül azokról beszélek, akik jól elvannak magányosan, mint egy jógi. Sokkal több az olyan nő, akinek nincs párja, de szeretne, és gyereket, családot is szeretne. De férfiak is sokan vannak ugyanígy. A válasz egyik része az lehet, amiről már a tegnapelőtti blogban is említést tettem: a felelősségvállalás. Hiszen egy emberi kapcsolat nem működhet felelősség nélkül. A mai fogyasztói társadalom pedig valahogy abba az irányba tereli az embereket, hogy minél kevesebb felelősséget vállaljanak saját magukra és másokra is. Persze ez valahol a visszájára is fordul, mert a modern európai társadalmakban egyre kevesebb utód születik, és ezek a nemzetközösségek rohamosan öregszenek el. Nem csoda, ha a szaporább, "fejlődő államokból" érkező népesség lassan kiszorítja a jó öreg európai populációt, akik a civilizáció csúcsának képzelik magukat, ám sokszor még egy családot sem tudnak működtetni, nem beszélve 10-20 gyermek felneveléséről.

A szex elválasztása az érzelmektől szintén a fogyasztói társadalom egyik vívmánya. A szex most már áru, eszköz, a szórakozás egyik módja, és nem kapcsolódik hozzá semmilyen felelősség. A férfiak sokszor még csak nem is vágynak arra, hogy a nő, akivel szexelnek, beléjük szeressen, hiszen avval "csak a gond van". Nem divat udvarolni, virágcsokrot venni, megkérni a szerelmünk kezét és oltárhoz vezetni. Ha mégis eljutunk idáig, akkor megkezdődik az alkudozás a gyerekekről, hogy "egy sem, esetleg egy vagy maximum kettő." Többet már kényelmetlen lenne felnevelni, és egyébként is, ki győzi ezt pénzzel? 

Amikor azonban gyerek van, az még több felelősséget ró a szülőkre, és ha akarják, ha nem, kettejük kapcsolatának minden aspektusa befolyásolni fogja a felnövekvő gyerek tudatát, természetét, értékrendjét. A kétségbeesett nők néha már eldöntik, látván a férfinem felelőtlenségét, hogy "Mindegy, csak essek teherbe, felnevelni apa nélkül is fel tudom." Aztán ha a gyereknek torzul az apaképe, fiúként nem tudja, hogyan kell férfiként viselkedni, vagy nőként még rosszabb lesz a véleménye a férfiakról, mint az anyjának, annak pedig az egész társadalom issza meg a levét. 

De miért is olyan nehéz fenntartani a kapcsolatainkat? Ennek van egy egyszerű oka: mindenki kifejleszt egyféle védekező mechanizmust az őt érő sérelmek, támadások ellen, melynek alapját a gyermekkori traumák jelentik. Ez a védekező mechanizmus (nevezzük Védelmezőnek), sokszor már automatikusan eldönti helyettünk, hogy az egyes szituációkban hogyan reagáljunk. Például ha számonkérnek rajtunk valamit, akkor hazudik, kifogásokat vagy bűnbakot keres, hogy megvédje magát. Tehát a Védelmező hatékonyan blokkolja az őszinte kommunikációt az emberek között. Ugyanis az őszinte kommunikáció olyan, mint a görbe (vagy inkább egyenes) tükör, mely az arcunkba villantja mindazokat a tulajdonságainkat, melyeket a Védelmező "jobb színben tüntet fel", ezzel megakadályozva a személyiség-fejlődésünket. Persze arra is van módser, hogy a Védelmező működését tudatosítsuk és tudatosan használjuk vagy blokoljuk, de erről majd jövő héten írok.

Egy párkapcsolat vesztét általában az jelenti, amikor ez az őszinte és nyílt kommunikáció meghal a férfi és a nő között. Már tudják, hogy mit nem mondhatnak meg nyíltan a másiknak, és az ő védelmezőjének megfelelően kommunikálnak. Vagy pedig addig konfrontálódnak, míg a másik teljesen leblokkol, és egymást kezdik hibáztatni mindenért. Mindannyian tanúi voltunk már hasonló játszmáknak. 

A gyerekek szintén tükör-funkciót töltenek be, mert ők naívnak és őszintének születnek, hacsak nem éri sok sérelem őket kiskorukban, ugyanis akkor a Védelmezőjük már korán aktiválódik, és ők is magukba zárkóznak vagy kialakul náluk a megfelelési kényszer, ha a szülő mindig mérgesen rámordul vagy megbünteti, amikor a gyerek éppen az érzelmeit, frusztrációit kommuikálja, vagy nem viselkedik az elvárásoknak megfelelően. A megfigyelések szerint azok az emberek, akik sokra vitték az életükben, mind nehezen kezelhető, "rossz" gyerekek voltak. Az átlagember viszont felnőtt korában lesz nehezen kezelhető, nehezen megbízható, mert már a gyerekkorában el lett rontva sok minden. 

A férjet-feleséget le lehet cserélni, ha éppen úgy érezzük, hogy nem jövünk ki vele. Ha azonban elkövetjük azt a hibát, hogy nem vizsgáljuk meg a saját személyiségünket, természetünket, nem értjük meg, hogy mit kellett volna megtanulnunk az előző kapcsolatban, akkor könnyen megeshet, hogy ugyanolyan "triggerekkel" rendelkező partnert fogunk bevonzani, akivel tovább folynak ugyanazok a játszmák. A gyerekeinket azonban nem cserélhetjük le, legfeljebb megszakíthatjuk velük a kapcsolatot, de az is traumatikus élmény lesz a gyerek számára. Ha azt érzi, hogy "nem kellett" a szüleinek, nem volt elég jó, hogy kiérdemelje a szeretetüket, akkor egész életében az elutasítástól való félelem fogja vezérelni a döntéseit, és ő maga is képtelen lesz tartalmas, tartós, boldog kapcsolatokra. 

A kapcsolatink tehát nagyon értékesek, ha megfelelő nyitottsággal és őszinteséggel tudunk közeledni feléjük. Sok mindent megtanulhatunk magunkról, amit mi magunk nehezen vagy egyáltalán nem vennénk észre, de a párunk, gyerekeink, barátaink szájából jó eséllyel el fog hangzani, ha nem vagyunk süketek és nem zárjuk be a füleinket. Ez a kommunikáció néha kényelmetlen lehet, de ez a legjobb lehetőség arra, hogy visszavegyük az életünk irányítását a Védelmezőtől, és elérjük a céljainkat. 

Húsevés és meditáció

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Ha logikus konklúziót szeretnénk levonni e gondolatokból, akkor el kellene ismernünk, hogy több értelme volna megenni egy nagyon fejlett spirituális lény testét, mint az állatokét, akik jóval le vannak maradva mögöttünk az evolúcióban. Egy emberi lény megölése és megevése persze szigorúan tilos a jóga elvei szerint, mint ahogy az összes vallás és civil törvénykönyv szerint is. Valójában a Védák kijelentik, hogy a lehető legsúlyosabb bűn egy lelki tanító megölése (brahmahatja), és ennek a bűnnek vannak a legsúlyosabb következményei. Ezt az elgondolást azonban, hogy az élőlény tulajdonságait a testi szövetei is tárolják, a Voodoo kultusz és egyéb hasonló rendszerek is átvették. E kultuszok követői például a hősies tulajdonságok elérése érdekében hősöket öltek meg, és megették a szívüket, valamint az agyukat, annak reményében, hogy szert tesznek hősies tulajdonságaikra. A jógában természetesen etikai alapon elutasítunk bármi ilyen törekvést, de a lényeg itt az, hogy ugyanazon okból, ami miatt a Voodoo varázslók megeszik azoknak a testét, akiknek a tulajdonságaira szert akarnak tenni, nekünk el kell utasítani az olyan élőlények testének fogyasztását, akik nálunk kevésbé fejlettek intellektuálisan, morálisan és spirituálisan. Mivel az állatok tárolják a szöveteikben az érzéseket, érzelmeket és ösztönöket, amiknek alá vannak vetve, a testük elfogyasztásával mi is átvennénk valamennyit ezekből az érzelmekből stb., ami megnehezítené a fejlődésünket.

Nézzük meg azt is, hogyan nevelik és tartják az állatokat. Egy dolog olyan állatokat enni, akik vadon és szabadon éltek. Sok erőre tehetnénk szert általuk, mert ők legalább természetesen éltek. Viszont ha kalitkában nevelt csirkét és más, hasonló körülmények között tartott állatokat eszünk, akkor meg fogjuk enni a kétségbeesésüket, elkeseredésüket, aggodalmaikat, agressziójukat és a többit. Nem csoda, ha manapság oly sok új mentális zavar és betegség jelenik meg. A feldolgozott ételek evése és az elektroszmog, radioaktivitás és nehézfémek mellett a természetellenes körülmények között tartott állatok fogyasztása sem tesz sok jót az emberrel.

Miután ilyen szenvedélyesen megvédtem a vegetáriánizmust, rá kell, hogy mutassak a korlátaira is. A vegetáriánus étrend nem mindenkinek felel meg. Ha valakinek nagyon erős vágya van a húsevésre, akkor lehet, hogy a teste azt jelzi, hogy szüksége van rá. Ha ellenállunk ennek, akkor az egészségünk tönkremehet, ami pedig a jógától és a meditációtól is el fogja venni az energiát. Úgy látszik, hogy vannak olyan egyének, akiknek nehézséget okoz az össze tápanyag kinyerése a vegetáriánus étrendből. Az a képesség, hogy valaki minden tápanyaghoz hozzájusson anélkül, hogy húst enne, több generáción keresztül alakulhat ki. Indiában azt mondják, hogy csak három generáció múlva lesz valaki valódi vegetáriánus, vagyis ha a nagyszülei is azok voltak. Az első generációs vegetáriánusoknak nehéz lehet, és ha a jóga-gyakorlásunk, valamint általában az életminőségünk csökken a hústól való tartózkodás hatására, akkor meg kell fontolni a húsevés megtartását valamilyen mértékben."

Alázat és önbecsülés

Olyan kulturális háttérben nevelkedtem (legalábbis spirituálisan), ahol az alázatnak nagyon nagy szerepe volt. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen minden teisztikus hagyományban, még a jógában is szerepel az az elv, hogy a gyakorlónak alázatot kell éreznie Isten iránt, mivel Isten hatalmas és tökéletes, míg a teremtménye parányi és tökéletlen (vagy legalábbis feltételekhez kötött állapotában így látja magát). Ugyanakkor a büszkeség, vagyis az alázat ellentéte komoly akadályt jelenthet a spirituális fejlődésben, mert a büszkeség az egó tulajdonsága. Különösen a kórosra duzzadt egó hatása alatt kezdjük azt hinni magunkról, hogy mi vagyunk a legjobbak, és az elért sikereinket a saját erőfeszítéseinknek tudjuk be. A jógi ellenben Istennek ajánlja a sikereit, és tudja, hogy a valódi sikerekhez Isten jóndulatára is szükség van, ha pedig a haragját vívjuk ki, akkor könnyedén elveszíthetünk mindent, amit elértünk.

Térjünk vissza azonban az alázathoz. Sokan vannak, akik félreértik az alázat fogalmát, és azt gondolják, hogy az alázat az engedelmességet jelenti, amikor a döntést az életünk nagy kérdéseiben és a felelősséget a döntéseinkért át akarjuk ruházni valaki másra, akár Istenre (mint például az öngyilkos merénylők), akár valamilyen autoritív személyre, akinek alárendeljük magunkat. Ez nem alázat, mert felelősséget kell vállalnunk az életünkre, és a döntéseinket a sajátunkként kel kezelni, nem élheti valaki más az életünket helyettünk. 

Ugyanakkor a kishitűséget sem szabad összetéveszteni az alázattal. Megesik, hogy gyermekkorunkban a szüleink lerombolták az önbecsülésünket, és ezért hajlamosak vagyunk komolyan venni minden negatív, lehúzó, hitetlenkedő kritikát, ami bennünket ér. Ha valakitől azt halljuk, hogy "Neked ez úgysem fog sikerülni, te erre képtelen vagy", akkor azonnal elhisszük neki, és elsiratjuk az álmunkat, anélkül, hogy egy esélyt adtunk volna neki, és megpróbáltuk volna megvalósítani. Egyetlen nagy ember sem adta fel az álmait azért, mert valaki azt mondta, hogy "Ez úgyis lehetetlen, ne ússz az árral szemben!" Pontosan azok az emberek változtatták meg a történelmet, akikben nem hitt senki, és akik nemet mondtak a középszerűségre, akár a botrány, elutasítás, kiközösítés árán is. Az általános ember fél a változástól, és ösztönösen üldözi a változás, a fejlődés fáklyavivőit. Vannak olyan emberek, akik megelőzik a korukat, és zsenialitásukat csak a haláluk után ismeri el az emberiség. Ha ők a közvéleményre hallgattak volna, akkor talán számos vívmánnyal kevesebb lenne most az emberiség. 

A valóban alázatos gyakorló vagy spirituális kereső tudja, hogy kisebbségben van a nézeteivel, de nem adja fel, mert az ő elméjében az a valóság, amit ő annak lát. Nem alkuszik meg csak azért, mert az átlagemberek valóságába nem fér bele az, amit ő megálmodott és az életében létrehozott. Van önbecsülése, önbizalma, és nem riad vissza a kihívásoktól. Van, amikor tátongó szakadék fölött táncol, mely az általánosan elfogadott valóság és az ő valósága közé ékelődik. De számára az alázat azt jelenti, hogy nem adja fel, a számtalan nehézség ellenére sem. Ő ezzel mutat példát, és ezzel lelkesít másokat. Egyedül van őrületében, de mégsincs egyedül, mert mindig vanak egyének, akik közelebb akarnak jutni a Végső Valósághoz, és ennek érdekében hajlandóak túllépni minden illúzión.

A jógikus étrend

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"A jógikus étrend

A megerőltető ászana-gyakorlást, mint például a vinyásza-jógát nem végezhetjük böjt közben, mivel túlzottan sok energiát igényel. Csak finom passzív nyújtásokat végezhetünk. Ezért sok jóga-iskola, például a Hatha-jóga Pradípiká sem ajánlja a böjtöt, mivel túlzottan megterhelőnek tartja. Egy finomabb megközelítés, mely hasonló, bár kevésbé látványos eredményt ad hosszabb idő alatt, a jógikus étrend (mitáhára) követése, ami azt jelenti, hogy kiiktatjuk az olyan ételek fogyasztását, melyek növelik a széklet gravitációs erejét és lefelé fordítják az apánát. Ez azt jelenti, hogy a jógikus étrendben kerülni kell a nehezen emészthető és tamaszikus ételeket. A tamaszt gyakran tompaságnak, tétlenségnek vagy lassúságnak fordítják, de kedvenc fordításom a néhai Surendranath Dasgupta professzor fordítása, aki „tömeg-részecskének” fordította.

A jógikus étrend előnye az alkalmankénti böjthöz képest az, hogy lehetővé teszi az összes fontos életfunkció fenntartását, miközben még így is pozitív hatást gyakorol az apánára, de kevesebb mértékben. A jógikus diétában elsődlegesen arra törekszünk, hogy kiiktassuk az étrendünkből a túlzottan tamaszikus és apánikus ételeket, melyek közül a hús az elsődleges.

Egy másik ok, ami miatt a jóga azt ajánlja, hogy iktassuk ki a húst az étkezésünkből, az, hogy egy élőlény teste nem más, mint a múltbeli gondolatai, érzései és érzelmei kikristályosodott története. Például azzal, ahogy gondolkodunk, érzünk, és amilyen érzelmeket generálunk, megteremtjük azt, amilyenek holnap leszünk. És ez nem csak az elmére, hanem a testünkre is vonatkozik. Nemrégiben felfedezték, hogy azok az emberek, akikbe szerveket ültetnek át, átveszik a donorjaik hiedelmeit, érzelmeit, képességeit és emlékeit. Ez nem újdonság a jóga szempontjából. A jóga kijelenti, hogy a szöveteknek és a sejteknek is van memóriájuk, és az ászana-gyakorlás egyik fő célja az, hogy felszabadítsuk és töröljük ezt a memóriát, megszabadítsuk a szöveteinket és a sejtjeinket a múltjuktól.

Önkorlátozó hiedelmek

Minden ember számára az a valóság, amit annak lát. Nem titok, hogy a külvilág érzékelését és az érzékeken keresztül az elmébe áramló információ feldogozását mindenki az előző benyomások által megszínezett, befolyásolt módon éli meg. Tehát azt is mondhatnánk, hogy a valóságot csak egy megvilágosodott ember képes objektív módon érzékelni. Menis Yousry például a placebó-hatás (mint kísérletileg bizonyított jelenség) kapcsán írja a következőket:

"Hiedelmeink olyan mértékben alakítják a valóságunkat, hogy az akár az életünkbe is kerülhet, de mindenképpen döntően befolyásolják egészségünket, jólétünket és jövőbeni párkapcsolatainkat. Ugyanakkor meg is gyógyíthatnak bennünket, boldogabbá tehetik az életünket. Ahhoz tehát, hogy elérjük és megtapasztaljuk mindazt, amire a múltban nem voltunk képesek, hiedelmeink megváltoztatása jelenti az első lépést." 

A hiedelmeinket tehát nem tudjuk kiirtani vagy érvényteleníteni, de tudatosíthatjuk, hogy mi a forrásuk, és ekkor már tudatosabban felhasználhatjuk őket a céljaink elérése érdekében. Illetve induljunk ki az ellenkezőjéből - először azt kell megvizsgálni, hogy milyen módon akadályozzák a hiedelmeink a céljaink elérését. 

Mielőtt ennek nekiszaladunk, vizsgáljuk meg, hogy honnan származhatnak hiedelmeink, melyek a vászaná, vagyis a feltételekhez kötött természetünk részét alkotják. Először is fakadhatnak múltbeli benyomásainkból, élményeinkből, akár előző életünkből is, amelyről esetleg nem tudunk semmit. Például ha valaki előző életében vízbe fulladt, az ebben az életében iszonyodhat a víztől, és ezt a fóbiáját nehezen tudja feloldani. Aki kis cellában raboskodott, az a szűk helyeken kaphat pánikrohamot, stb. 

A hiedelmek származhatnak a kuturális környezetből, amelyben nevelkedtünk. Például egy európai ember teljesen mésképpen tekint a nőkre, mint egyes afrikai országokban nevelkedett férfiak. Mindez a vallásos hiedelmekre is erőteljesen igaz, sőt, mivel ez a terület véleményem szerint erősen szubjektív, sokan kérdezés nélkül fogadnak el és vallanak olyan vallásos dogmákat, követnek olyan szabályokat, melyek jelentőségét, eredetét nem is értik vagy ismerik. Ezért nem szokott sok értelme lenni annak, amikor két különböző vallású fanatikus elkezd vitatkozni, mert nem akarnak elszakadni a saját valóságuktól, viszont rá akarják erőltetni azt a másikra.

A hiedelmek keletkezésének harmadik forrása a jelen életünkben szerzett tapasztalatok, ismeretek összessége. Például az, akit több csalódás ért a párkapcsolatai területén, hajlamos lesz szkeptikusan vagy cinikusan viszonyulni az ellenkező nemhez vagy a szerelem eszméjéhez. Vagy az egészség, táplálkozás kapcsán számtalan véleményt, információt hallunk, és néha már-már vallási viták alakulnak ki a különböző diéták vagy egészségmegőrző, gyógyító módszerek hívei között. Az ismeretek szerzésének több módja létezik Patandzsalí szerint: a pramána (érvényes tudás), viparjaja (téves tudás), és a vikalpa (kitaláció) mind az elme változásaihoz tartoznak. Míg az utóbbi kettő egyértelműen tévútra vezet bennünket az igazság keresésében, az elsőt, vagyis a pramánát is csak korlátozottan tudjuk befogadni az elme színezettsége miatt. A pramána háromféle módon juthat el az elmébe: közvetlen tapasztalat (pratjaksa), anumána (következtetés vagy a logika használata), és ágama (másoktól kapott tudás). Mindhárom esetben tévútra vezethet minket az elme vagy az érzékszerveink. 

Térjünk azonban vissza arra, hogy miképpen korlátoznak bennünket a hiedelmeink. Ha van egy álmunk, egy célunk az életben, akkor mások sikereire, tapasztalataira alapozva nagyjából fogalmat alkothatunk arról, hogy mit kell tenni azért, hogy megvalósítsuk azt. Ha töretlenül hiszünk benne, hogy ez nekünk is sikerülhet, akkor jó esélyünk van arra, hogy el is érjük, amit szeretnénk. Persze az erős hit nem helyettesíti a munkát, de legalább a motivációnkat segít fenntartani a nehézségek közepette is. Ha azonban a hiedelmeink korlátoznak bennünket, akkor az első adandó nehézségnél megrendül a hitünk abban, amit kitűztünk célul, és elkezdjük keresni a kifogásokat, vagy egyszerűen eldöntjük, hogy már nem is vonzó a számunkra az adott cél. Feladni ugyanis könnyebb, mint küzdeni. De az is lehet, hogy már a szüleink, mentoraink is kishitűek voltak, és azt sulykolták belénk, hogy "Béna vagy fiam, neked ez úgysem sikerülhet." Az ilyen szülői kondicionálást tudatosan fel kell ismerni, és ki kell irtani az elménkből, különben valóban semmit sem fogunk elérni az életben. 

Még egy fajta önkorlátozó hiedelem létezik, amikor valaki megelégszik a közepes vagy gyenge teljesítményével, és inkább vállon veregeti magát, vagy a még gyengébb eredményeket elérő nagy átlaghoz hasonlítja magát. Ez az önelégedettség szintén megöli a motivációt, és meggyőz bennünket, hogy a középszerűség is kiváló eredmény, és nem kell kétségbeesni, ha egy területen nem mi vagyunk a legjobbak. Valóban nehéz a legjobbnak lenni valamiben, és aki a legjobb, az általában sohasem elégedett magával, mert tudja, hogy mi mindent fejleszthet még magában. Viszont ő a maga fejlődésével foglalkozik, és nem mások eredményein méltatlankodik. Ez a sportban is igaz: ne olyanokat keress, akik gyengébbek nálad, hogy örülhess a középszerű teljesítményednek. Ha a legjobb akarsz lenni, akkor keresd meg a legjobbat, tanulj meg tőle mindent, és utána legyél te a legjobb. Ahogy a mondás tartja: "A győztesek a győzelemre koncentrálnak, a vesztesek pedig a győztesekre." 

Ashtanga negyedik sorozat

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Ashtanga vinyásza jóga negyedik sorozat (Szthira-bhága B)

Az Ashtanga negyedik sorozatának ismertetését két írásos forrás alapján fogom végezni, az egyik Matthew Sweeney “Ashtanga Yoga As It Is” című könyve, a másik pedig Lino Miele “Ashtanga Yoga: The Yoga of Breath” című könyve alapján. A két forrás között minimális eltérés van a vinyásza számolást illetően, itt java részt Matthew Sweeney rendszerét fogom követni, bár néhol ezen is változtatok valamennyit a logikus légzés-mozgás kapcsolat figyelembe vételével. A vinyászák pontos számolásánál mindig fontosabb az, hogy az egyes mozdulatokat a légzéssel szinkronban végezzük. Lesznek olyan vinyászák, amelyeknél egy légzésre kellene több mozdulatot végrehajtani. Ha ez nem megy, akkor nyugodtan betehetünk több plusz légzést is, mire felvesszük a pózt, ez mégis egy vinyászának fog számítani. A vinyásza tehát ilyen értelemben sokszor a póz végrehajtásának adott állomását jelöli, és nem mindig jelez csupán egy be- vagy kilégzésnyi időtartamot. A pózok sorrendjét illetően minimális eltérés van a két szerző között, de itt is alapvetően Matthew Sweeney rendszerét fogjuk követni, kivéve, ahol Lino Miele A és B változatot is megad. Az ászanák sorrendje a következő az egyes szerzők szerint:

Matthew Sweeney változata:

1. Múlabandhászana
2. Nahusászana A
3. Nahusászana B
4. Nahusászana C
5. Vricsikászana
6. Sajanászana
7. Buddhászana
8. Kapilászana
9. Ákarna-dhanurászana A
10. Ákarna-dhanurászana B
11. Pádángustha-dhanurászana A
12. Pádángustha-dhanurászana B
13. Marícsjászana E
14. Marícsjászana F
15. Marícsjászana G
16. Marícsjászana H
17. Tádászana
18. Szamánászana
19. Pársva-bakászana
20. Pungu-kukkutászana
21. Ékapáda-dhanurászana
22. Ékapáda-kapótászana
23. Parjankászana A
24. Parjankászana B
25. Parivrittászana A
26. Parivrittászana B
27. Jóni-dandászana
28. Jóga-dandászana
29. Bhudzsa-dandászana
30. Pársva-dandászana
31. Úrdhva-dandászana
32. Adhó-dandászana
33. Szamakónászana
34. Ómkárászana

Lino Miele változata:

1. Múlabandhászana

2. Nahusászana A

3. Nahusászana B

4. Nahusászana C

5. Vricsikászana

6. Sajanászana

7. Buddhászana

8. Kapilászana

9. Ákarna-dhanurászana A

10. Ákarna-dhanurászana B

11. Pádángustha-dhanurászana A

12. Pádángustha-dhanurászana B

13. Marícsjászana E

14. Marícsjászana F

15. Marícsjászana G

16. Marícsjászana H

17. Tádászana

18. Szamánászana

19. Pungu-kukkutászana

20. Pársva-bakászana

21. Ékapáda-dhanurászana

22. Ékapáda-kapótászana A

23. Ékapáda-kapótászana B

24. Parjankászana

25. Parivrittászana A

26. Parivrittászana B

27. Jóni-dandászana

28. Jóga-dandászana

29. Bhudzsa-dandászana A

30. Bhudzsa-dandászana B

31. Pársva-dandászana

32. Úrdhva-dandászana

33. Adhó-dandászana

34. Szamakónászana

35. Ómkárászana

36. Úrdhva-dhanurászana

Tírjang-mukhóttánászana

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Tírjang-mukhóttánászana (bokafogás hátrahajlításban)

A tírjang-mukhóttánászana a hátrahajlító gyakorlatok csúcsa az Ashtanga-sorozatokban. Ennél erőteljesebb hátrahajlításokat (pl. a Ruppel-féle háromszoros hajlítást) csak a hajlékony akrobatikában szoktak gyakorolni. A tírjang-mukhóttánászana teljes kifejeződésében a gyakorló álló hátrahajlításban fogja a bokáját, a térdei és a könyökei majdnem nyújtott állapotban vannak. Ekkor a hátrahajlítás java része az ágyéki és felső háti gerincszakaszban valósul meg, ezért ez a gyakorlat fokozatos előkészítést igényel a legtöbb gyakorló esetében, ha sérülésmentesen szeretné elsajátítani azt. A rávezető gyakorlatokat a következőkben részletezem:

Csakrabandhászana a levegőben

Az első rávezető gyakorlathoz általában szükségünk lesz egy oktató vagy másik gyakorló segítségére. Vegyük fel a csakrabandhászanát, majd a csípő ringatásával és előretolásával igyekezzünk a talpak fölé hozni a testünk súlypontját. A segítő előrehúzhatja a csípőnket annak érdekében, hogy a könyökeinket fel tudjuk emelni a földről, és a bokák fölött egy kicsivel kapaszkodva tartani tudjuk a pózt a levegőben.

Csakrabandhászana hátrahajlításból

A gyakorlat következő fokozatában már eleve álló helyzetből indulunk, de hátrahajlításnál nem a talajra helyezzük a tenyereinket, hanem a bokánkat igyekszünk megfogni. Eleinte ehhez is segítséget vehetünk igénybe. A boka megfogása utána a könyök maradhat behajlított állapotban, így valamennyire tehermentesíteni tudjuk a gerincünket. A gyakorlat fokozatos nehezítése abból fog állni, hogy a kezeinkkel egyre magasabban kapaszkodunk meg: először a bokán, majd a lábszáron, majd a térdeken, és végül a combunkon a térd fölött (lásd a fenti képet). Ha ez már fájdalom nélkül megy, akkor kifejlesztettük azt a törzserőt és hajlékonyságot, ami szükséges a tírjang-mukhóttánászana biztonságos végrehajtásához.

Tírjang-mukhóttánászana

Álló helyzetből hajoljunk hátra, és fogjuk meg mindkét kezünkkel a bokáinkat vagy a lábszárainkat a bokák fölött. Utána egyenesítsük ki a térdeinket és a könyökeinket, amennyire lehetséges. Maradjunk öt mély légzésig a pózban, majd egyenesedjünk vissza. Többször ismételhetjük egymás után, a gyakorlatok között előrehajlítással kompenzálva az erőteljes hátrahajlító hatást.

A rejtett emlékek és a tudattalan

Balatoni ittlétem alatt egy könyvet olvasgattam, melynek címe: „Rejtett emlékeink nyomában”. Szerzője Menis Yousry, egyiptomi származású pszichoterapeuta. Egészen érdekes dolgokat olvastam ebben a könyvben. Mind a legtöbb modern pszichológiai irányzat, a magzati és kora gyermekkori feldolgozatlan traumákhoz nyúl vissza, mert azt tartja, hogy ezek feldolgozása, tudatosítása nélkül olyan kényszerköröket futunk az életünkben, amelyek megakadályozzák a boldogságunkat és azt, hogy visszataláljunk eredeti önmagunkhoz. Ez nagyjából egybevág a Jóga-szútra megfogalmazásával is, azzal a különbségtétellel, hogy Patandzsalí szerint a kondicionáltságunk (vászaná) jó részét már előző életünkből hozzuk magunkkal. Az előző életbeli traumák azonosítása és tudatosítása talán még annál is nehezebb, mint a magzati vagy kora gyermekkori események rekonstruálása.

A könyv szerint az emlékeink kétféle kategóriába sorolhatók: rejtett emlékek és felidézhető emlékek. A rejtett emlékek mindazok a traumatikus benyomások, melyek kétéves korunk előtt érnek bennünket. Az agyunk hippokampusz nevű területe felelős ugyanis az emlékek tudatos tárolásáért és feldolgozásáért (vagyis amikor tudatosan rögzítünk egy eseményt, amit később fel tudunk idézni, de továbbra is tudjuk, hogy a múltunk részét képezi), de ez a terület kétéves kor előtt ki sem fejlődik, és később is megtörténhet, hogy egy erőteljes trauma átélése közben a hippokampusz vérellátása leáll, és sokkos állapotba kerülünk, miközben tudatilag disszociáljuk magunkat az adott, számunkra feldolgozhatatlan helyzettől. Ilyenkor az agy később nem emlékszik az adott eseményre, mert az átélése közben úgy funcionált, mintha ott sem lettünk volna.

A rejtett emlékek a tudattalanban tárolódnak, és mivel a tudattalan elme kapacitása mintegy 500 ezerszer nagyobb, mint a tudatos elméé, nem csoda, hogy mentális folyamataink java része ott zajlik. Ne gondoljuk azonban, hogy a rejtett emlékeink nem befolyásolják a jelenünket. Az agyunkban speciális neuron-kapcsolatok alakulnak ki, melyek a fájdalomra adott reakcióinkat adják. Egy rejtett emlékként tárolódott trauma esetében nem tudjuk visszaidézni, hogy mi volt a kiváltó esemény, mégis bizonyos helyzetekben félelmet, szorongást, bűntudatot, haragot, frusztrációt vagy csalódottságot tapasztalunk. Ezek jelentős része olyan kisgyermekkori vagy magzati traumákból származnak, amikor a gyermek ellenséges légkört tapasztalt például az anyaméhben, mert nem várták, nem akarták felvállalni, mint gyermeket. A szeretet vagy törődés hiánya, a kisgyermekkorban átélt szenvedés, bántás, agresszió, abúzus, túlzott elvárások, magány mind olyan fájdalmas emlékekké válnak, melyeket a kisgyermek agya képtelen feldolgozni, értelmezni. Ezért ezek a helyzetek a későbbiekben ösztönösen félelmet váltanak ki az illetőből, még felnőttkorában is. Amint egyes agykutatók kimutatták, itt nem csak bizonyos aktivációs viselkedésminták, illetve asszociációs kapcsolatok kialakulásáról van szó, hanem konkrét, fiziológiailag is kimutatható neuronkapcsolatok alakulnak ki, melyek később fájdalmas „gócként” funkcionálnak az agyban.

Jelenkori és jövőben szenvedésünk tehát e rejtett emlékek felszínre hozásában, és tudatos feldolgozásában rejlik. Menis Yousry hangsúlyozza, hogy nincs kifejezett módszer, melynek alkalmazása minden esetben sikerhez vezet. A kulcs a megfigyelésben és a tudatosításban rejlik, mint ahogy Patandzsalí is mondja. Patandzsalí szerint a múltbeli benyomásokból (szamszkárák) fakadó kondicionáltság (vászaná) feloldásának kulcsa a mentális folyamatok tudatosítása és megállítása a meditáció és az önvalóról szóló tudás tanulmányozása segítségével valósulhat meg. A szenvedés forrásai természetesen mindaddig aktívak maradnak, amíg a karmásaja (a karma tárháza) teljesen ki nem ürült, vagyis a karmikus visszahatások meg nem értek vagy meg nem pörkölődtek mag formájában a fenti folyamatok alkalmazása során. Nem mindegy azonban, hogy mennyire tudatosan dolgozzuk fel a minket érő szenvedést, traumákat. Felnőttként még sok mindent helyrehozhatunk, ami kisgyermeki tudatunkat érte, és későbbi életünkre is kihat.

A böjt és a meditáció

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Ez a technika sokkal erőteljesebb és biztonságosabb, mint a kolonhidroterápia. Az egész vastagbelet át tudjuk mosni és masszírozni minden nap. Meg tudjuk állítani a perisztaltikát és el tudjuk érni a meditatív állapotokat. Azonban még mindig ott van az az akadályozó tényező, hogy a böjt első három napja alatt alacsony lesz az energiánk, mivel a szervezetünk a vércukorból próbál energiát nyerni. Mivel nem veszünk magunkhoz ételt, a vércukorszint alacsony lesz, és nem lesz energiánk.

A negyedik napon a testünk tudomásul veszi, hogy nincs hozzáférhető vércukor, és átvált éhező üzemmódba, ami jó dolog. Érdekes módon, az egyetlen élethossz-növelő eljárás, amit a nyugati tudomány is elfogad, mivel elegendő statisztikai adat áll rendelkezésre, az, ha félig éhezve töltjük az életünket, vagy időnként éhezünk. Statisztikai kapcsolat mutatható ki az éhezésnek kitett népességek megnövekedett élethosszának növekedése és az éhezés között. A különböző létformák felkészültek az éhezésre, amióta csak létezik élet, valójában még meg is erősíti őket az éhezés. A legerősebben romboló tényező az életünkben az étel folyamatos bősége, amit a Második világháború utáni jóléti társadalom biztosít számunkra.

Amit ráálltunk az éhező üzemmódra, a testünk elkezdi a zsírlerakódásokat felhasználni az energia és vércukor kinyerésére, és meg fogunk lepődni, hogy mennyire kevésre van szüksége. Hosszadalmas böjtidőszakaim alatt átlagban 330 grammot fogytam egy nap, ami három nap alatt 1 kg, harminc nap alatt pedig 10 kg. Más szavakkal, ha rákényszerültem volna, képes lettem volna sokkal tovább böjtölni, mint harminc nap. Jézus Krisztus például negyven napig böjtölt. A hunzák, egy Észak-pakisztáni nép, akik korábban a legmagasabb átlagéletkorral rendelkeztek (amíg egy gyorsétterem-lánc meg nem nyitott náluk), minden évben összességében két hónapot böjtöltek, mivel olyan magasságon élnek, hogy nagyon kevés élelmiszert tudnak termeszteni, és az év nagy részében el vannak vágva a környezetüktől.

Ha több, mint egy hétig szeretnénk böjtölni, akkor fogyasszunk zöldségleveket és mindenképpen a böjtben járatos orvos felügyelete alatt végezzük. A negyedik naptól kezdve mély meditációs tapasztalatokra fogunk szert tenni, de biztosítani kell, hogy ne legyen stressz az életünkben, és ne kelljen autót vezetnünk vagy gépeket működtetnünk. Szabadságot kell kivennünk és a legjobb, ha elvonulunk vidékre a böjt idejére. Az apána általában lefelé mozog, amikor ételek és ürülék van jelen a tápcsatornában és a vastagbélben (bár akaratlagosan felfelé fordíthatjuk azt rövid időtartamokra, ahogy azt később el fogom magyarázni). Ha a tápcsatorna üres, az apána valószínűleg felfelé fog emelkedni, és sokkal könnyebben fel tudjuk emelni a Kundalinít.

Önszeretet vs önzés

Az „önszeretet” kifejezést sokszor hallom jógás körökben, jógaoktatók szájából, persze nyilván ezoterikus körökben is előfordul a megfogalmazás: „Amíg nem szereted önmagadat, addig másokat sem fogsz tudni szeretni.” Ez a kijelentés végső értelmében véve igaz, hiszen a Jóga-szútra filozófiája szerint mindannyiunkban ugyanaz a transzcendens Tudat nyilvánul meg, ám ezzel csak akkor tudunk kapcsolatba lépni, ha túllépünk az egónkon, és megállapodunk a tényleges természetünkben. Sokan inkább elképzelik, hogy elérték ezt az állapotot, mintsem hogy tényleg elérték volna, és így nem tudnak túllépni az egójukon.

Az egó szeretete pedig teljesen más, mint az önszeretet. Az egó egy álarcot tart elénk, és azt látjuk, azt tévesztjük össze a tényleges önvalónkkal, de mások felé is azt mutatjuk. Mint ahogyan nem könnyű kapcsolatot teremteni tényleges önvalónkkal, másokéval sem tudunk egykönnyen kapcsolatba kerülni, így megeshet, hogy mások egóját szeretjük a lelkük helyett, azt a képet, amit mutatnak magukról kifelé, vagy amit mi elképzelünk róluk. Az ilyen jellegű idealizálás (guru-imádat), csakúgy, mint ennek a negatív pólusa, amikor csak a hibákat és a rossz tulajdonságokat vagyunk hajlandóak észrevenni a másikban, és ezért nem tudjuk szeretni, valójában egy védekező mechanizmus, mellyel a szenvedés és a fájdalom ellen igyekszünk védekezni.

A valódi önszeretet azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk szembenézni a saját fájdalmunkkal, traumáinkkal, tökéletlenségünkkel és félelmeinket, melyeket a fájdalom elkerülése érdekében alakítottunk ki. Ráadásul mindezt ítélkezés és önvád nélkül kell megtenni, hajlandónak kell lenni sebezhetőnek mutatkozni mások előtt. Az önszeretet elsősorban ezt az együttérzést jelenti, mellyel elfogadjuk saját tökéletlenségünket és feladjuk saját magunkkal szemben támasztott elvárásainkat. Ez egy összetett pszichológiai folyamat, de az eredménye valóban az lehet, hogy könnyebben felismerjük valódi önmagunkat, és fel is vállaljuk azt mások előtt, anélkül, hogy valamiféle szerepet játszanánk kényszeresen. Ez hozzásegít ahhoz is, hogy másokat is úgy tudjunk elfogadni, ahogy vannak, szeretettel, együttérzéssel, ítélkezés nélkül. Valójában mi magunk vagyunk a szeretet, de a félelmeink miatt elhatárolódunk önmagunktól, és így a boldogság keresésében nem jutunk sehová.

A beöntés és a baszti

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Ha ezt megtettük, hagyjuk abba az evést, de igyunk elegendő vizet és tisztító gyógynövényteákat, valamint zöldséglevest szilárd elemek nélkül. A böjt legfontosabb aspektusa azonban az, hogy minden nap beöntést kell végezni, mivel a bélben lévő régi ételmaradékokat az újonnan érkezők szokták továbblökni. Ha abbahagyjuk az evést, akkor a perisztaltika leáll, és az Epsom só ellenére is sok maradék megreked a beleinkben. Ezek az anyagok mérgező hatást váltanak ki, ha a beleinkben maradnak, így a beleinket minden nap át kell mosni. Ehhez két egyértelmű módszer létezik. Az egyik az, ha beszerzünk egy erre a célra készült beöntőtartályt, ami egy edényből és egy hozzá csatlakozó gumicsőből áll. Töltsük meg meleg vízzel a tartályt, és valamilyen fordított pózt felvéve, például gyertyapózban hagyjuk, hogy a gravitáció hatására becsurogjon a víz a vastagbélbe. Tartsuk bent egy ideig, majd ürítsük ki. A jógik nem kedvelik a kolonhidroterápiát, mivel kitágíthatja a vastagbelet. Ritka esetekben a vastagbél át is szakadhat a víznyomás hatására. (A kolnhidroterápia esetében a vizet körülbelül három méter magasról vezetik be a vastagbélbe, míg az orvosi beöntésnél egy vagy fél méter magasságból.)

Baszti

A második módszer, ami a legjobb a vastagbél tisztítására a baszti nevű jógikus beöntés. Nem csak hogy kockázatmentes, hanem a Hatha Ratnávalí (1.64) szerint az egész testet képes megtisztítani. A baszti nem más, mint az asviní-múdrá és a naulí kombinációja. Az asviní-múdrá az a tudatos képesség, mellyel ki tudjuk tágítani a végbélnyílást. Ehelyett használhatunk egy gumitömlőt is. A félelmetes indiai kápálika-szekta (a koponyahordozók) valószínűleg bambuszcsövet használtak ugyanerre a célra. Ha eltekintünk az asviní-múdrától, akkor az egyetlen különbség a hagyományos orvosi beöntés és a baszti között az, hogy az orvosi beöntésnél a gravitációt használjuk, míg a baszti esetében a szívó hatást.

A „Pránájáma: a jóga légzése” című könyvemben részletesen leírtam a naulít, vagyis a hasizmok forgatását, ezért ezt itt most nem fogom megismételni. Ha járatosak vagyunk a naulíban, akkor képesek leszünk felszívni a vizet a végbélnyíláson keresztül, onnan a vastagbél leszálló ágába, majd a haránt szakaszba, végül pedig a felszálló ágba, egészen a nyombélig. Utána a naulí irányának megfordításával ki tudjuk hajtani a vizet."

Megjegyzés: Mindkét eljárásnál ügyeljünk arra, hogy forralt és testhőmérsékletre visszahűtött vizet használjunk a sterilitás érdekében. A beöntőcső vagy bambuszcső végét olívaolajjal vagy más növényi olajjal tudjuk síkosabbá tenni.

A fájdalom jógája

Lino Miele Ashtanga-könyvét olvasom éppen, és szeretnék idézni belőle néhány részletet, majd elmondom a véleményemet is róla.

„Francesca: Mit tanácsolsz, ha megjelenik a fájdalom?

Lino: Ne szakítsuk meg a gyakorlást, ez az én tapasztalatom. Tegyük meg, amit tudunk, ne vigyük túlzásba, dolgozzunk a fájdalommal és ne akarjunk túllépni rajta. Ne akarjuk úgy csinálni a pózt, hogy ne fájjon. Nem, érezni kell a fájdalmat, máskülönben nem fogom megtanulni, hogyan kezeljem. Ha módosítod a póz végrehajtását a fájdalom miatt, akkor az természetellenessé válik. Így a gyakorló lemaradhat és azt kockáztatja, hogy sohasem lesz képes helyesen végrehajtani a pózt.

Francesca: Ezért mondod azt, hogy menj el a határodig, és amint elkezded érezni a fájdalmat, állj meg. De a te tapasztalatod szerint a fájdalom az néha megelőzi a megnyílást. Megtörténhet, hogy amikor a fájdalom megszűnik, akkor nyitottabbak (hajlékonyabbak) leszünk, mint előtte?

Lino: Igen, de csak akkor, ha nem hagyod abba a gyakorlást. Ez is egy elmeállapot. Mivel minden egyes alkalommal, amikor felveszem a pózt, amelyben fájdalmat érzek, pánikot élek át, mert trauma ért. Egy jó tanár vezetésével túl tudunk lépni ezen, aki tud segíteni a trauma feldolgozásában, nyilván nem azáltal, hogy rád ugrik és belenyom a pózba. A fájdalom megterhelő. Három évig fájtak a térdeim. Már járni sem tudtam, és mindenki azt mondta, hogy hagyjam abba a jógát. De még az orvoshoz sem mentem el. Azért, mert hallgattam a tanáromra, aki azt mondta: „Ha megműtteted a meniscusodat, akkor vége a jógázásodnak.” Utána megértettem. Ha megműtteted magadat, akkor búcsút inthetsz a jóga-gyakorlásodnak. El kell fogadnod a saját testedet, mert a műtét olyan, mint az arcfelvarrás: az évek akkor is eltelnek, és megöregszel.”

Francesca: Egy másik dolog: azt mondják, hogy az Ashtanga a versengő típusú embereket vonzza, legalábbis eleinte. Ebben a tekintetben a fájdalommal történő találkozás hasznos lehet, mert segít megőrizni az alázatot.

Lino: Igen, de azért vigyázzunk, mert az ashtanga nem ugyanaz, mint a fájdalom. Egyszer odajött hozzám egy tanuló és azt mondta: „Figyelj, Lino, nekem nem fáj semmim, pedig minden nap gyakorlok. Valamit rosszul csinálok? Miért fáj mindenkinek rajtam kívül?”

Nos, ez a hozzáállás a fájdalomhoz egy tipikus „vezeklő” viselkedésminta, ami valóban sok, erős versenyszellemmel rendelkező emberben rögzült, és ezt értelemszerűen átviszik a jóga-gyakorlásukra is. Ami azonban ebben az esetben borítékolható, az legtöbbször a jövőbeni szenvedés, ami Patandzsali szerint elkerülendő. Az ilyen fájdalomalapú traumák sorozatos ismétlése nem visz közelebb a felszabaduláshoz, tehát a jóga végső céljának elérését is inkább megnehezít, mintsem hogy elősegítené.

Én régóta azon az állásponton vagyok, hogy az Ashtanga rendszert a saját mentális és fizikai épülésünkre kell használni, és nem alárendelni, „kerékbetörni” kell magunkat, feláldozva az ízületeink vagy a szalagjaink egészségét a vált vagy valós „ászana-sziddhi” elérése érdekében.

Az ászana-gyakorlás elsődlegesen egy fizikai gyakorlás, bármennyire is igyekszünk „ezoterizálni” azt. Ha egy pózban fájdalmat érzünk, akkor a legjobb módszer az, ha módosítjuk a végrehajtását, és kiderítjük a fájdalom okát. Például a térdfájdalom a lótuszpózban fakadhat a csípő kötöttségéből. Ha nem nyitjuk meg a csípőt más rávezető gyakorlatokkal, és csak a lótuszpózt erőltetjük, akkor a térd-meniscusaink előbb-utóbb el fognak kopni, és leválik belőlük egy-egy darab. Bár Pattabhi Jois nagyon profi guru volt, azért ránézésre ő sem volt képes diagnosztizálni egy ilyen sérülést, és megítélni, hogy kinek van szüksége műtétre, és kinek nincs. Ha az ízületi kamrában egy levált porcdarab kering, az folyamatos gyulladást és fájdalmat okoz, amit egy műtéttel könnyedén ki lehetne iktatni. Számos Ashtanga-gyakorlót láttam már, akik műtét után is remekül tudtak tovább gyakorolni. A sérülések kezelését jobb, ha képzett egészségügyi szakemberekre bízzuk, és nem az ezoterikus fantazmagóriáinkra.

Nekem sokkal konstruktívabbnak tűnik Jani Jaatinen megközelítése, aki mind a hat Ashtanga-sorozatot gyakorolja, és soha életében nem okozott sérülést magának, mert elegendő türelemmel és alázattal gyakorolt. A sérülés gyakran akkor következik be, amikor siettetjük a dolgokat, és nem vagyunk hajlandóak beletenni azt a munkát, ami szükséges ahhoz, hogy alkalmassá tegyük a testünket egy bizonyos póz végrehajtására. Az ilyen türelem szerintem sokkal jobban nevel az alázatra, mint a sérülések által okozott sorozatos traumák. A rátermett tanár szerintem az, aki hatékonyan meg tudja óvni a tanítványait a sérülésektől, és felfedi azokat a gátló blokkokat, amelyeket a fájdalom jelez. Persze mindennek van egy mentális vetülete is, de mint ahogyan a jógaoktató nem egészségügyi szakember, úgy nem is képzett pszichológus, ne várjuk tőle, hogy az összes mentális traumánktól meg fog szabadítani minket.