2016. augusztus 10., szerda

Alázat és önbecsülés

Olyan kulturális háttérben nevelkedtem (legalábbis spirituálisan), ahol az alázatnak nagyon nagy szerepe volt. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen minden teisztikus hagyományban, még a jógában is szerepel az az elv, hogy a gyakorlónak alázatot kell éreznie Isten iránt, mivel Isten hatalmas és tökéletes, míg a teremtménye parányi és tökéletlen (vagy legalábbis feltételekhez kötött állapotában így látja magát). Ugyanakkor a büszkeség, vagyis az alázat ellentéte komoly akadályt jelenthet a spirituális fejlődésben, mert a büszkeség az egó tulajdonsága. Különösen a kórosra duzzadt egó hatása alatt kezdjük azt hinni magunkról, hogy mi vagyunk a legjobbak, és az elért sikereinket a saját erőfeszítéseinknek tudjuk be. A jógi ellenben Istennek ajánlja a sikereit, és tudja, hogy a valódi sikerekhez Isten jóndulatára is szükség van, ha pedig a haragját vívjuk ki, akkor könnyedén elveszíthetünk mindent, amit elértünk.

Térjünk vissza azonban az alázathoz. Sokan vannak, akik félreértik az alázat fogalmát, és azt gondolják, hogy az alázat az engedelmességet jelenti, amikor a döntést az életünk nagy kérdéseiben és a felelősséget a döntéseinkért át akarjuk ruházni valaki másra, akár Istenre (mint például az öngyilkos merénylők), akár valamilyen autoritív személyre, akinek alárendeljük magunkat. Ez nem alázat, mert felelősséget kell vállalnunk az életünkre, és a döntéseinket a sajátunkként kel kezelni, nem élheti valaki más az életünket helyettünk. 

Ugyanakkor a kishitűséget sem szabad összetéveszteni az alázattal. Megesik, hogy gyermekkorunkban a szüleink lerombolták az önbecsülésünket, és ezért hajlamosak vagyunk komolyan venni minden negatív, lehúzó, hitetlenkedő kritikát, ami bennünket ér. Ha valakitől azt halljuk, hogy "Neked ez úgysem fog sikerülni, te erre képtelen vagy", akkor azonnal elhisszük neki, és elsiratjuk az álmunkat, anélkül, hogy egy esélyt adtunk volna neki, és megpróbáltuk volna megvalósítani. Egyetlen nagy ember sem adta fel az álmait azért, mert valaki azt mondta, hogy "Ez úgyis lehetetlen, ne ússz az árral szemben!" Pontosan azok az emberek változtatták meg a történelmet, akikben nem hitt senki, és akik nemet mondtak a középszerűségre, akár a botrány, elutasítás, kiközösítés árán is. Az általános ember fél a változástól, és ösztönösen üldözi a változás, a fejlődés fáklyavivőit. Vannak olyan emberek, akik megelőzik a korukat, és zsenialitásukat csak a haláluk után ismeri el az emberiség. Ha ők a közvéleményre hallgattak volna, akkor talán számos vívmánnyal kevesebb lenne most az emberiség. 

A valóban alázatos gyakorló vagy spirituális kereső tudja, hogy kisebbségben van a nézeteivel, de nem adja fel, mert az ő elméjében az a valóság, amit ő annak lát. Nem alkuszik meg csak azért, mert az átlagemberek valóságába nem fér bele az, amit ő megálmodott és az életében létrehozott. Van önbecsülése, önbizalma, és nem riad vissza a kihívásoktól. Van, amikor tátongó szakadék fölött táncol, mely az általánosan elfogadott valóság és az ő valósága közé ékelődik. De számára az alázat azt jelenti, hogy nem adja fel, a számtalan nehézség ellenére sem. Ő ezzel mutat példát, és ezzel lelkesít másokat. Egyedül van őrületében, de mégsincs egyedül, mert mindig vanak egyének, akik közelebb akarnak jutni a Végső Valósághoz, és ennek érdekében hajlandóak túllépni minden illúzión.

Nincsenek megjegyzések: