" 2.20. drastá drisi-mátrah suddhó ’pi pratjajánupasjah
drastá – látó, purusa; drisimátrah – csak a tiszta tudat; suddhó – tiszta; api – szintén; pratjaja – koncepció; anupasjah – látni tűnik.
A látó a tiszta tudat. Bár úgy tűnik, mintha felvenné azoknak a jelenségeknek a formáját, amiket csupán megfigyel, valójában azok nem befolyásolják.
Vjásza elmagyarázza, hogy az intellektus (buddhi) változékony, mivel vagy tud, vagy nem tud egy tárgyról. A látó (purusa) változatlan, mert mindig tudatában van annak, amit az intellektus elé tár. Nem tud félrenézni és nem tudomást venni róla. Ezért ez a sérthetetlen tudatosság. Ha emlékezünk a tudat űr-természetére, akkor tudjuk, hogy minden jelenség benne jelenik meg. A tudat nem tud döntést hozni, hogy kizárjon vagy elutasítson bizonyos tárgyakat, és nem tud sóvárogni vagy vágyni mások után, mert a természeténél fogva örökre tartalmaz mindent. Az, aki ezt megértette, elmélkedett rajta és megtapasztalta, az a tudó, és örökre szabad.
Az intellektus és a tudat között az a különbség, hogy az intellektus majdnem ugyanúgy ismeri fel és interpretálja az érzékszervi benyomásokat, mint egy számítógép. A számítógéphez hasonlóan teljesen öntudatlan. Másfelől viszont a látó – a tudat – egyáltalán nem módosítja az érzékszervi benyomásokat, csak a szemtanúja. Rishi Pancasikha szerint a látó (a tudat) az intellektus módosulásait követi. Egyik oldalról tudatosnak tünteti fel az intellektust; másfelől viszont úgy tűnik, mintha a tudat módosítaná az érzékszervi benyomásokat.
Amikor belefogunk a meditáció útjába, akkor először durva tárgyakat kell választani, mert rajtuk könnyebb elmélkedni. Az ashtanga vinyásza rendszerben a mozgó emberi testen kezdünk el meditálni, ami egy durva tárgy. Ebbe beletartozik a külső, vagy anatómiai légzés is. Ez az ászana szintje. Ha ezt sikerült elérni, akkor a fókusz elveszítése nélkül elkezdünk a belső légzés (prána) mozgására fókuszálni, ami egy finom tárgy. Ez a pránájáma szintje.
Miután szilárddá váltunk a finom fókuszban, az érzékeken, az érzékelés folyamatán kezdünk el meditálni, ami még finomabb. Ez a pratjáhára szintje. Még finomabbra hangolva a fókuszt, az elmén elmélkedünk, amelyik az érzékek mestere és az érzékszervi benyomások gyűjtője. Ez a dháraná. Ha meg tudjuk tartani itt a fókuszt, akkor elkezdünk meditálni a tiszta én-érzeten, dhjána. A meditáció legmagasabb formája az, amikor az intellektus (buddhi) és a tudat (purusa) közötti különbségen meditálunk. Ez az objektív (szampragjáta) szamádhi. Miután megalapoztuk a különbséget, és megállapodtunk a tudatban, tárgy nélküli (aszampragjáta) szamádhinak nevezzük.
A helyes tudásnak ezen a szintjén, a hamis megjelenés, aminek hatására a látó felveszi azoknak a jelenségeknek a formáját, amelyeket csupán megfigyel, szétoszlik. Akkor láthatjuk, hogy az önvalót semmi sem befolyásolja.
Az örmény misztikus, Georg I. Gourdjieff ezt „önmagunkra emlékezésnek” nevezte, ami végtelenül elegánsabb kifejezés, mint az „önmagvalósítás”. Az önvaló mindig valós volt, csak mi nem voltunk azok. Az önvaló, ahogy Ramana Maharishi is megerősíti, maga a valóság, igazából odáig megy, hogy kijelenti: ez az egyetlen valóság. Mivel a tudatunk fényét az elménknek tulajdonítottuk, az elme változó tartalmát önnön természetünkké tettük. Ez okból önvalóként, vagyis változatlan, végtelen tudatként kell emlékezni önmagunkra."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése