Mítosz vs média

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Melyik a számunkra helyes út? Ez a pránikus alkatunktól függ. A filozófia tanulmányozása a megfelelő választás abban az esetben, ha akadémikus és intellektuális hajlamokkal rendelkezünk, ami általában akkor áll fenn, ha a prána döntő mértékben a nap-vezetékben áramlik. A filozófiát gyakran okozati láncolatok alkotják, amelyekben az érvek és állítások a logika fonalára vannak felfűzve, mint ahogyan a virágokat fűzik füzérbe Indiában. A gyakorlók lassan fogják fel őket a racionális megértés módszere által. A mitológia viszont inkább az intuitív típusúaknak megfelelő, akiknél a prána javarészt a hold-vezetékben áramlik. A mítoszok összetett, több személy közötti kapcsolatokról szólnak. Egy mítoszban gyakran többszörös paradoxonok vannak elrejtve, és az olvasó, vagy aki hallja, spontán módon, az intuíció segítségével fogja fel őket.

Első könyvemben, az „Ashtanga-jóga: gyakorlat és filozófia”-ban részletesen tárgyalom az indiai filozófiát, valamint az indiai pszichológia ősi ágát. Azok az olvasók, akik szoláris (racionális) alkattal rendelkeznek, tanulmányozhatják azt a könyvet. A jelen fejezet, amely az indiai mítoszokkal foglalkozik, azoknak az olvasóknak szól, akik lunáris (intuitív) alkattal rendelkeznek, akik legalább szeretnének egy bemutatót kapni az indiai mitológia bámulatba ejtő világából, és akik szeretnének hasznot kapni abból a tényből, hogy a mítoszok olvasása fejleszti az agyunk intuitív, jobb oldalát, ami lehetővé teszi az összefüggések spontán megértését.

Míg ahogyan a filozófiát szútráknak nevezett, tömör szövegekben fogalmazták meg, a mitológiát terjengős történetekben gyűjtötték össze, mint például a puránák. A „purána” kifejezés ősit jelent. Ma tizennyolc fő purána (Mahápurána) és tizennyolc másodlagos purána (Upapurána) létezik. Mivel semmilyen hagyomány nem jött létre, amely a pontosságukat megőrizné, mint ahogyan a Védák, az upanisadok és számos szútra esetében tették, az idők során sok anyagot hozzátettek a puránákhoz. Bár a gyökereik ősiek, a puránák számos modern, időnként kétséges elemet is tartalmaznak. Ebből az okból kifolyólag a kijelentéseiket fenntartással kell kezelni. Mindazonáltal az indiai mítoszok hatalmas enciklopédiáját alkotják.

A mítosz és a magasabb Én fejlesztése

A mítoszok elmondásának, hallgatásának, olvasásának és átélésének ősi spirituális gyakorlata az indiai kultúra elválaszthatatlan része még ma is. A mítoszokat régen és most is fontosnak tartják, mivel a szent szövegek olvasása stimulálja a psziché szattvikus, vagyis spirituális és nemes aspektusait. Ezért tekintette Patandzsali szvádhjájának (az önvaló tanulmányozásának) a szent szövegek olvasását, és a nijama, valamint a krijá-jóga (a cselekedetek jógája, előkészítő jóga) részének tekintette. Már Patandzsali idejében is az emberek az idejük legnagyobb részében olyan tevékenységekben foglalták le az elméjüket, amelyek a személyiségük tamaszikus és radzsaszikus erőit stimulálják. Patandzsali viszont felismerte, hogy a szent szövegek olvasása hatékony módszer a psziché magasabb aspektusainak lefoglalására és fejlesztésére. A szent szövegekben található mítoszok olvasása az árja tevékenysége, vagyis egy olyan személyé, aki a nemesebb, magasabb, szentebb énjének tulajdonságait szeretné fejleszteni.

manapság még nagyobb a kísértés arra, hogy a pszichénk alantasabb késztetéseit kultiváljuk, amennyire körbevesz a tömegtájékoztatás, a digitális média, a reklámok, és a többi. Ha Patandzsali ma élne, azt akarná, hogy szent könyveket olvassunk a valóságshow-k vagy szappanoperák nézése helyett. Mennyi időt töltünk TV-nézéssel, rádió- és zenehallgatással, újságok és ponyvaregények olvasásával? Ha továbbra is ezzel az anyaggal tömjük az elménket, akkor sok erőfeszítést befektethetünk a napi ászana-gyakorlásba, és meglepődhetünk, hogy milyen kevéssé fogunk megváltozni tőle.

ha jelenleg médiazabálók vagyunk, érdemes elvégezni egy kísérletet: Egy előre elhatározott időtartamra (mondjuk egy teljes holdciklusra, azaz huszonnyolc napra, vagy egy teljes évre) ahelyett, hogy a média által terjesztett különböző szórakoztató tartalmak fogyasztása helyett a szent szövegeket olvassuk, akár csak napi harminc percen keresztül. Ha az értelmetlen szórakozásra fordított idő és energia egy részét, vagy ideális esetben mindet arra fordítjuk, hogy szent könyveket olvasunk, meg fogunk lepődni rajta, hogy rövid időn belül mennyire megváltozik az életünk."

1% elmélet

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Második fejezet

Hogyan használjuk az indiai mitológiát és kozmológiát a gyakorlásunk elmélyítésére?

Ebben a fejezetben azt fogom elmagyarázni, hogy miért fontos tanulmányozni a jóga-gyakorlatok alapjában fekvő mitológiai hagyományt.

(Egyes tradicionális szaktekintélyek derogálónak tartják a nyugati „mítosz” kifejezést, amikor az ősi indiai mondákra használják. Ennek az az oka, hogy a modern megfogalmazásban, olyan kijelentéseket neveznek mítosznak, amelyek nem igazak ugyan, de a közhiedelem mégis elfogadja őket. Azonban ez nem a „mítosz” szó elsődleges definíciója, mely valójában egy nép vagy civilizáció ősi történelméről szóló tradicionális történetre vonatkozik, melyben gyakran istenségek vagy más, természetfeletti lények is szerepelnek. A „mítosz” és a „mitológia” kifejezéseket itt szigorúan ebben az elsődleges jelentésben fogjuk használni.)

Az elbeszélés során meg fogom mutatni, hogy a mítoszok tanulmányozása hogyan változtathatja meg a jóga-gyakorlásunkat, és azt, ahogyan az életünket éljük. Azt is el fogom magyarázni, hogy a mítoszok és isteni formák segítségével hogyan tudjuk létrehozni saját közvetlen kapcsolatunkat a Legfelsőbb Lénnyel.

Az első fejezetben elmagyaráztam, hogy a modern emberek többsége számára a karma/Ashtanga-jóga – a technikák és tevékenység jógája – a legígéretesebb követendő út. Azt is megmutattam, hogy azok, akik ezt a jógát gyakorolják, azzal a veszéllyel néznek szembe, hogy teljesen beszippantja őket a technikák, például az ászana gyakorlása, és elfeledkeznek arról, hogy minden jóga mögöttes célja vagy az, hogy az önvalóról szóló tudásra tegyünk szert (gjána), vagy hogy megvalósítsuk önmagunkat, mint Isten gyermekét (bhakti) – bár e kettő cél végső soron eggyé válik, amint átléptünk az elmén a határtalan tudat állapotába.

A legjobb módja annak, hogy egész legyen a gyakorlásunk, ha elkerüljük a technikával való elragadtatás, valamint a jóga végső célja elhanyagolásának buktatóit, ha mélyen összekapcsolódunk a jóga spirituális gyökereivel. A modern ashtanga-jógi számára két út van, amelyek által jóga ősi, spirituális gyökereit a gyakorlása részévé teheti. Az első út – az indiai filozófia tanulmányozása – a gjánikus gyökereinkkel fog kapcsolatba hozni. A második út – az indiai mítoszok tanulmányozása – a bhaktikus gyökereinkkel fog kapcsolatba hozni. Bár ezek különböző utak, az eredetük és a céljuk ugyanaz. Ebből az okból, a karma-jógi számára lehetséges mindkét út egyidejű követése, ezáltal egy három sarokpontból álló megközelítést létrehozva – karma, bhakti, és gjána-jóga – mint az Úr Siva háromágú szigonya."

Vállnyitó gyakorlatok 2. rész

Az astanga-gyakorlók általában csillió csaturangát és vinyászát végigcsinálnak, és ezáltal nemcsak a váll-hanem a mellizmaik is beszűkülnek. Most néhány olyan gyakorlatot fogok ismertetni, amivel ez a kötöttség ellensúlyozható. Vannak persze nagyon jó páros gyakorlatok is, az Iron jógaóra végén sokat szoktunk is csinálni belőlük. Azonban, hogy ne függjünk egy másik embertől, ismertetek most néhány egyedül is kivitelezhető gyakorlatot.

1. Egykezes faltolás: Nyújtsuk ki az egyik karunkat vízszintesen oldalra, majd vigyük hátra, amennyire csak tudjuk. Ebben a pózban illesszük a tenyerünket a falhoz, és forogjunk tovább a törzsünkkel el a faltól, amíg nem érezzük a húzó hatást a vállban és a mellizomban. Pár perc után váltsunk oldalt, csináljuk meg a másik kézzel is.

2. Gumikötél-gyakorlat: Fogjunk meg egy Pilates-gumiszalagot két kezünkkel, nyújtott karral magunk előtt vállszélességben. Emeljük kinyújtott karjainkat a fejünk fölé, majd vigyük hátra anélkül, hogy elengednénk a szalagot. Amikor a felkarcsont végiggördül a lapocka felületén, akkor széthúzódnak a karok, majd utána ismét összehúzódnak. Forgassuk így a karokat előre-hátra, majd némileg vegyük kisebbre a távolságot. Rugalmatlan kötéllel, övvel is lehet végezni, csak akkor nem olyan hatékony a nyitás, többet kell módosítani a távolságot.

3. Karhúzás fülhöz: Ehhez már jobb a sima jógaöv vagy bármilyen kötél, anyagdarab. Nyújtsuk ki a karokat a fejünk fölé, és fogjuk meg mindkét kezünkkel feszesen az övet. A karokat kissé a tarkó mögött tartva először az egyikkel húzzuk a másikat be a tarkó mögé, majd fordítva. A könyökünkkel próbáljuk elérni az átellenes fülünket. 

4. Karonfekvés: Mindkét karunkat vigyük be a mellkas alá, és nyújtsuk ki keresztbe hason fekvésben. A két tenyér az átellenes oldalon van, a föld felé fordítva. Nyújtózkodjunk velük két irányba, majd pár perc után cseréljük meg a karok sorrendjét. Ez a gyakorlat befelé nyitja a vállat, a külső vállizmot nyújtja.

5. Hátsó bilincs: Kulcsoljuk össze az ujjakat a hátunk mögött, és nyújtsuk ki a könyökünket. A földön ülve dőljünk hátra úgy, hogy a kézfejek minél messzebb legyenek a fenekünktől. Dőljünk hátra, így a felsőtest súlya is nyitja majd a vállakat.

6. Gómukhászana: tehénfej-póz. Ez az utolsó gyakorlat, amelybe némi csavarást is beleviszünk. Üljünk le a két sarkunk közé, úgy, hogy a lábakat kereszteztük, és a térdek egymáson vannak. Amelyik térdünk felül van, ugyanazt a kart vigyük a fejünk fölé, és hajlítsuk be könyökben, hogy a kézfejünk a két lapocka közé essen. A másik karral nyúljunk be a hátunk mögé alulról, és kulcsoljuk össze az ujjainkat a két lapocka között. ha nem ér össze, akkor jógaövvel meghosszabíthatjuk. Pér perc után dőljünk előre a lábunkra, majd váltsuk a láb-és karpozíciót.

Mindegyik gyakorlatot próbáljuk öt percig kitartani, ha van türelmünk! Sikeres vállnyitást kívánok mindenkinek!

Birtoklásvágy

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szutra magyarázataiból:

"2.39. aparigraha-szthairjé dzsanma-kathantá-szambódhah

aparigraha – mentesség a birtoklásvágytól; szthairjé – megszilárdulva; dzsanma – születés; kathantá – hogyan és honnan; szambódhah – tudás.

A jógi, aki megszilárdult a birtoklásvágytól való mentességben megismeri a múlt és jövőbeni születéseit.

A mohóság a ragaszkodásból és a testtel, valamint az általa élvezett tárgyakkal való azonosításból származik. Ha megismerjük az örök önvalót, akkor továbbra is tiszteletben tartjuk a testet, mint a felszabadulás felé vivő járművet, és gondoskodunk a szükségleteiről, de nem elsődlegesek a többé számunkra az igényei. Megértjük, hogy az élvezet tárgyai nem képesek arra, hogy felszabadítsanak, ehelyett az a tulajdonságuk, hogy megkötnek, bár ez a tendencia a tudatalatti feltételekhez kötöttségünkben rejlik, és nem magukban a tárgyakban. Annak számára, aki maradandóan megszilárdult az önvalóról szóló tudásban, az élvezet tárgyai nem rendelkeznek vonzerővel. Ez nem azt jelenti, hogy az ilyen személynek aszkétaként kell élnie. Valójában az élvezet fanatikus kerülése egy aszkéta esetében arra utal, hogy még mindig az élvezet bűvöletében él.

A gjání (tudással rendelkező) közömbös. „Ha jön az élvezet, az jó, ha nem jön, az is.” Ez a hozzáállás az aparigraha – mentesség a birtoklásvágytól. Semmilyen tárgy után nem vágyakozunk. Hogyan lehetséges, hogy az ilyen személy tud a múltról és a jövőről?

Az a személy, aki megszilárdult az önvalóban, az időn túl létezik, mivel az önvaló időtlen és maradandó. Míg a test, elme, egó és az intellektus az időn belül létezik, az idő az önvalón belül létezik. Más szavakkal, az idő az önvaló képernyőjén jelenik meg. Az önvaló a szemtanúja minden jelenségnek, ami az időben létezik, akár múltbeli, jelenbeli vagy jövőbeni legyen az. Mivel az önvaló minősége a tudatosság, semmi mást nem tud tenni, csak szemtanúkét jelen van; és mivel maradandó, ezért tudatos mindenről, ami az időn belül jelenik meg. Ezért az önvaló tudatos az egész evolúciós múltunkról, a mikrobától kezdve egészen a nagy feloldósásig (pralaja). Valamint az önvaló a szüntelenül egymást váltó világkorszakok (kalpák) szemtanúja is. Ezen felül, az önvaló a szemtanúja a mély valóságnak is, ami sohasem nyilvánult meg, és sohasem semmisül meg – annak a valóságnak, amelyből minden jelenség megnyilvánul, anélkül, hogy befolyásolná azt (a Brahmant).

Ezért az, aki mentes a mohóságtól, letöltheti a múltról és jövőről szóló tudást. Sok nagy mester azonban lemondott erről a lehetőségről. Az önvaló szempontjából nézve, a múltunkkal vagy jövőnkkel kapcsolatos tudáshoz való ragaszkodás ugyanolyan jelentéktelen, mint az érzéktárgyakhoz való ragaszkodás. Ez egy olyan képesség, amit használhatunk arra, hogy elkápráztassunk másokat, de a múltunkban vagy jövőnkben látott dolgok jelentősége nem több, mint azoké a dolgoké, amiket a tévé képernyőjén látunk. A bölcsek általában nem törődtek e képesség kifejlesztésével.

Egyszer egy ember eljött Buddhához, és megkérdezte: „Hányszor kell még újjászületnem?” Buddha felnézett az égre, és azt mondta: „Olyan sokszor fogsz újjászületni, ahány csillag van az égen!” Az ember elszörnyedve távozott, mert az élete kínszenvedés volt. Egy másik ember megkérdezte Buddhát: „Hányszor fogok még visszatérni?” Buddha egy óriási banjanfára mutatott, és azt mondta: „Annyiszor fogsz újjászületni, ahány levél van azon a fán!” Az ember nagy boldogságában felugrott és táncra perdült, mert annyira szerette az életét, - és ott helyben felszabadulttá vált. Mivel az ember felszabadult, feltételezhetjük, hogy nem tért vissza újabb megtestesülésbe. Tévedett-e vajon Buddha, amikor azt jósolta, hogy a kérdező olyan sokszor fog visszatérni, ahány levél van a banjanfán?

Nem, hanem látta a potenciált abban az emberben, hogy még annyi élete lehet. De az ember kihasználta azt a lehetőséget, ami mindannyiunk rendelkezésére áll az életünk minden pillanatában, hogy most azonnal szabaddá válhatunk. A jövőbeni életek, amiket Buddha látott, még mindig léteznek, de nem léteznek többet az adott ember számára. Megszüntette az azonosítását a jövőjével, és felszabadult alóla. Egy igazi gjání számára minden hátramaradt karma megszakad. A hátramaradt karma az, ami még nem hozta meg gyümölcsét, és annak megszakítása felszabadulást eredményez. Ebből az okból minden jövővel kapcsolatos tudakozódás érdektelen. Az előre látható jövő az a jövő, amitől meg akarunk szabadulni.

Az ortodox indiai elképzelés az, hogy minden élőlény harminc milliárd életen megy keresztül, és utána szabadul fel. A jóga nem fogadja el ezt a sorsot, hanem megpróbál azonnal felszabadítani minket. A hogy Vaszistha Rishi mondta: „A valódi önvaló által cselekvő számára nem létezik a sors.”

Vállnyitó gyakorlatok 1. rész

A váll az egyik nagyon fontos szervünk, és ha elromlik, akkor bizony kellemetlen perceket tud szerezni. Nem is beszélve arról, hogy a váll kötöttségével együtt jár a nyaki és mellkasi gerinc-szakasz merevsége, fájdalma is. A jógások között két csoportot lehet elkülöníteni: az egyik szinte egyáltalán nem használja a vállát és a karját, a másik viszont nagyon sokat. Ez utóbbi csoportba az astangások és a kartámaszokat kedvelők, például az akro-jógik tartoznak. 

A vállnyitást viszont mindkét csoport elhanyagolja, és ezért a legtöbb jógásnak kötött a válla. Az egyéb sportokat űzőkről ne is beszéljünk, mert ott még drámaibb a helyzet. Még úszókat is láttam brutálisan kötött vállakkal. Talán csak a földharcot is űző küzdősportoknál akad egy-két nyitott vállú ember, de a sérülésveszély miatt még nekik is hasznos lehet az alábbi infó.

A váll anatómiájába most ne menjünk bele túl részletesen, legyen elég annyi, hogy a kulcscsontunk és a lapockáink találkozásánál van egy kis izomcsoport, amit rotátor köpenynek neveznek, és a legtöbb embernél, aki a vállát használja (emeli, tolja a karját oldalra vagy előre a feje fölé) ez szokott megrozzanni. Nos, az alábbi vállnyitó gyakorlatok megelőzésre is jók, sőt, sok jógapóznál (például a hátrahajlításoknál) nagyon is lényeges a váll mozgékonysága. Olyan ízülettel van dolgunk, amely rendkívül sokféle mozgásra képes, így sokfelé kell nyújtani is. A karunkat tudjuk emelni előre, oldalra, hátra, valamint vízszintes síkban nyit ni és zárni is tudjuk. Ezen kívül forgatni is tudjuk kifelé és befelé, valamint a vállövet is fel tudjuk húzni, illetve leengedni. Szóval minden irányba nyitni kell. Na jó, vége a rizsának, lássuk a gyakorlatokat!

1. Faltolás: Feküdjünk hasra, fejjel a fal felé. A tenyereinket és az alkarokat is tegyük fel a falra, párhuzamosan vállszélességben. A fejünket engedjük be a vállunk közé, és lógassuk le. Ha még nem ér a fejtetőnk a falhoz, fokozatosan közelebb kúszhatunk és magasabbra nyújthatjuk a kezünket. De ha túl közel megyünk és túl magasra emeljük a mellkast a földtől, akkor kisebb lesz a nyitás szöge. Kísérletezzünk, növeljük az időtartamot öt percre.

2. Falcsókolás: Csináljunk egy hidat, úgy, hogy a tenyerünk töve a falhoz ér. Az alkart is toljuk oda a falhoz, majd az állunkat próbáljuk. Technikailag ez nem csók ugyan, de jó kis vállnyitás :-) A lábfej és az alkar természetesen legyen párhuzamos. Ha a könyökünk és állunk a falon van, a következő cél a szegycsont lesz. Közben a lábakkal egyre közelebb kell lépni a falhoz, és a medencét minél magasabbra tolni.

3. Hollowback: Ez a gyakorlat a breaktáncból származik, igazából egy olyan hídról van szó, amikor a lábunk a falon van a föld helyett. A tenyér és a fal között olyan távolságnak kell lennie, amelyben a legjobban érezzük a vállnyitást. Induljunk kézenállásból: lendítsük fel a lábakat a falra, utána homorítsunk, és a fejünket próbáljuk kiemelni a mellkasunk irányába. Közben a vállakat távolítsuk a faltól, és homorítsunk bele. A térd maradjon nyújtva. Ez a póz a hátat is erősíti, de ha gyenge a derekunk, akkor kezdetben ne legyen túl lapos az ív. A képen egy fal nélküli, extrém változat van, de eleinte bátran használjuk a falat!

 A vállat eddig csak egy irányba nyitottuk, mivel ez a legfontosabb a hátrahajlításoknál. A következő részben tárgyaljuk a  többi irányt. Addig is jó szórakozást a gyakorlatokhoz!

Önmegtartóztatás

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.38. brahmacsarja-pratisthájám vírja-lábhah
brahmacsarja – szexuális önmegtartóztatás; pratisthájám – megszilárdulva; vírja – vitalitás; lábhah – szert tesz.

A jógi, megszilárdulván a szexuális önmegtartóztatásban, vitalitásra tesz szert.

Az indiai elképzelés az, hogy a szex által elpazarolt energiát át lehet alakítani és magasabb célok elérésére lehet használni. A szexuális energiát olyan tőkének tekintik, ami az isteni birodalomba emelhet bennünket, ha helyesen használjuk. A szexuális önmegtartóztatásról úgy tartják, hogy növeli az intelligenciát és a memória képességeit.

A valódi szexuális önmagtartóztatás azonban ritka. Azt mondják, hogy minden korban csak egyvalaki lehet, aki mesteri fokra viszi. A Trétá-jugában (abban a korszakban, amikor Ráma megjelent) Hanumán volt az, a Dvápara-jugában (abban a korszakban, amikor Krisna megjelent) pedig Bhísma, Ardzsúna fogadott nagyapja. Az ősi rishik nem gyakoroltak teljes szexuális önmegtartóztatást, mert mind sok gyerek apja volt.

A kulcs az átalakítás és felhasználás képessége. Ha szexuális energiát egyszerűen elnyomjuk és felhalmozzuk, akkor gyűlöletté válhat, és nagyon veszélyes lesz. Egyes politikai vezetők tudtak erről, és a tudásokat a céljaik elérésére használták. Így tudtak a nácik hihetetlen erőre szert tenni, ahogy Wilhelm Reich magyarázza „The Mass Psychology of Fascism” című könyvében. A szexualitás puszta elnyomása sehová nem vezet, ha valaki nem tudja, mit kezdjen ezzel az energiával."

Triszthána - három vagy négy?

Múlt héten olvastam István rövid bejegyzését az Ashtanga Tristhanamról. Mielőtt továbbolvassátok ezt a bejegyzést, ajánlom az eredeti cikk végigolvasását. A tristhanammal, vagyis a figyelem három támaszával kapcsolatban többféle verzió kering Pattabhi Jois tanítványai között. Valószínűleg mind tőle hallották, amit tanítanak, szóval elképzelhető, hogy a négy, illetve talán öt lehetséges dolog közül (vinyásza, ászana, dristi, légzés, bandha) különböző időkben különböző dolgokat emelt ki. Ezzel nincs is semmi gond, egészen addig, amíg nem próbálunk valamiféle szentháromság-szerű kinyilatkoztatást faragni a dologról, és azon vitatkozni, hogy melyik felsorolás helyes, és melyik nem, vagy ki tudja jól, és ki tudja rosszul.

Az 1% elmélet igenis fontos dolog, és éppen azért hangsúlyozta Pattabhi Jois inkább a gyakorlást, mert az elméleti okoskodás mit sem ér, ha nem ültetjük át a gyakorlatban. Az elméleti tudás elsajátításának ugyanis három szintje létezik: sravana, vagyis hallás. Ettől ezt halljuk, attól azt, és próbáljuk eldönteni, hogy melyik forrás a hitelesebb, az autentikusabb. A második szint a manana, vagyis a megfontolás. Azt amit hallunk, ugyanis meg kell érteni, használni kell az intelligenciánkat, hogy valamilyen módon a saját életünkhöz, eddigi tapasztalatainkhoz tudjuk kapcsolni a dolgot. Ha ezt nem tesszük meg, akkor végülis mindegy, hogy melyik állítást tekintjük igaznak. És végül a harmadik lépés, amely talán a legfontosabb - a ninidhjásza, vagyis az alkalmazás. Általában ekkor tudunk meggyőződni a kapott tudás helyességéről, alkalmazhatóságáról, működőképességéről. Ameddig csak hallunk és ismétlünk, mint a papagáj, nem érhetjük el az elme lecsendesedését, mivel az elmét le kell foglalni az 1% elmélet megértésével és alkalmazásával.

Nos, a triszthánam-kérdéskört én a következőképpen közelíteném meg, amennyiben egyáltalán jelentőséget akarunk tulajdonítani annak, hogy melyik három elem tartozik bele. Krishnamacharya ugyanis nem írt a tristhanamról egyik könyvében sem, sőt, Desikachar, Iyengar, illetve Ramaswami sem használja a kifejezést. Pattabhi Jois valóban használta, bár a Yoga Malában nem említi, ami elég furcsa volna, ha ez a hármas lista valóban az ashtanga vinyásza jóga lelkét képezi. 

Nos, akkor pár gondolat, amire jutottam, előrebocsátva, hogy aki emlegeti, az tényleg különböző dolgokat sorol bele a tristhanamba. Sharath, Kino - légzés, dristi, ászana. John Scott - légzés, bandha, dristi. Ronald Steiner - vinyásza, bandha, dristi. Persze mindannyian valahogy beleveszik a kimaradt kettőt, így lényegi különbség igazából nincsen. A legtöbb szerző pedig (Swenson, Sweeney, Maehle) elő sem veszi a fogalmat, hanem egyszerűen felsorolja ezt az öt tényezőt, és ismerteti a szerepüket a gyakorlásban. 

Úgyhogy az igazságtétel helyett inkább én is a megértéshez és alkalmazáshoz szeretnék néhány támpontot adni. Képzeljünk el egy kémiai kísérletet! Én úgy szoktam megfogalmazni, hogy az ászana az edény, a prána pedig, amit a tudatos légzéssel mozgatunk, az, amivel megtöltjük az edényt. A bandhák a csapok, amelyek megakadályozzák, hogy kifolyjon a prána. A dristi pedig a dugó az edény száján, amely megakadályozza a lényeg elillanását, vagyis az üvegben tartja az elménket. A vinyásza olyan, mint amikor rázogatjuk az üveget, hogy megfelelően összekeveredjen a tartalma. A fentiek együttműködésben képesek felébreszteni a Kundalinít, a belső tüzet, amely beindítja a kémiai reakciót, mint a Bunsen-égő az edény alatt. Persze minden hasonlat sántít egy kicsit, a lényeg az, hogy az összes elem együttes alkalmazására van szükségünk a sikeres reakció létrejöttéhez.

Érdekes dolog például, hogy a nyolcféle dristi is valamikor később jöhetett divatba, Krishnamacharya és Jois ugyanis nem írnak róla a könyveikben. A Hatha-jóga pradípikában a dristi, bandhák és légzés együttes alkalmazása a múdrák kategóriájába esik, amelyeket bizonyos ászanák közben is lehet végezni. A klasszikus dristik azonban általában a test belsejébe, a csakrákra irányultak, például köldök, harmadik szem, orrhegy. A kéz- és lábujjakra, valamint az oldalra és fölfelé irányuló dristi már külsődlegesnek számít, és bár a vinyászában segítheti a gyorsabb mogzást, és az egyensúly megtartását, az elmélyüléshez nem igazán felel meg. 

A bandhákat viszont mindketten említik, méghozzá Krishnamacharya a dzsálándhára bandhát is előszeretettel használja a pózokban, vagyis a fejet lebiccenti, és így jobban behúzza a torokzárat, mint amikor csak a sima uddzsájí hangot produkáljuk. Ha megnézzük, Pattabhi Jois is lebiccenti a fejét a legtöbb képen, de Sharath már nem, ő tényleg a lábujjaira néz például előrehajlításban. Számomra egyébként logikus a dzsálándhára bandha alkalmazása, mert az alsó két bandhával megakadályozzuk ugyan a prána kiszökését lefelé, de hagyjuk, hogy a fejünkön és az érzékszerveinken keresztül távozzon. Ezen valamelyest segít a dristi, de ha lebiccentjük a fejünket, akkor tényleg csak a köldök vagy az orrhegy irányába tudunk nézni. Ramaswami azt is javasolja, hogy nyugodtan csukjuk be a szemünket a dzsálándhára bandhában, mert úgy jobban tudunk figyelni a légzésünkre.

Azt is érdemes megfontolni, hogy bár Pattabh Jois összeállított egy dinamikus gyakorlást, ami az izgága nyugati emberek elméjének éppen megfelel, a folyamatos uddzsájí légzés közepette azért elég nehéz megtartani a bandhákat, maximum félig tudjuk behúzni őket. Ekkor pedig sanszos, hogy a hatékonyságuk is a felére csökken. Ramaswami sokkal inkább hangsúlyozza a lassú légzést, amivel egy ashtanga sorozat végzése több, mint két óra hosszúra nyúlna. Éppen ezért ő rövidebb sorozatokat oktat, és Krishnamacharya módszere szerint azt is tanítja, hogy ha felvettünk egy pózt, akkor gyakoroljuk a kumbhakát, vagyis a légzésvisszatartást a teljes bandhával.

Az uddzsájí légzés ugyanis valóban kontrollált és tudatos légzés, de az elme valódi elcsendesedését a légzésvisszatartásban érhetjük el, minden klasszikus írás ezt tanítja. Maradjunk most a gyakorlati szempontoknál, hiszen valóban, aki mélyre akar menni az ashtangában, az fog külön időt találni a pránájámára és a meditációra is. Ha máskor nem, amikor megöregszik és lenyugszik az elméje, lelassul a légzése. Mindazonáltal nem mindegy, hogy azt a másfél-két órát, amit ászana-gyakorlással töltünk, mennyire koncentrált elmével tudjuk végigcsinálni.

A bandha sajnos a gyakorlás azon eleme, amit a tanár nem egykönnyen tud ellenőrizni, habár egy rutinosabb oktató már az ászana kivitelezésén és az uddzsájí minőségén látja és hallja, hogy mennyire van jelen a bandha. A légzés hangja, a dristi, és az ászana formája azonban szemmel könnyebben ellenőrizhető és korrigálható is, talán ezért kerültek ezek bele a felsorolásba, nem tudom.

Maradjunk annál az esetnél, hogy ászanákat gyakorolunk, vinyászával összekötve. Ezt megtehetjük úgy is, hogy az elménk mindenfelé vándorol közben, vagy pedig úgy, hogy befelé próbálunk koncentrálni. Az ászana végzése tehát adott, most lássuk, mivel tarthatjuk ott a figyelmünket. A triszthána ugyanis semmi mást nem jelent, mint egy háromlábú állványt, amelyben szilárdan nyugszik az elménk. Felőlem ez az állvány lehet négylábú is, csak kettő ne legyen, mert az már felborul. 

Az első és elengedhetetlen elem a tudatos légzés. Az elme ugyanis a prána mozgását követi, vagyis ha nem koncentrálunk a légzésünkre, akkor nincs esélyünk az elme lecsendesítésére. A pránát a központi vezetékbe (szusumnába) igyekszünk bejuttatni az uddzsájí légzéssel. Ehhez elengedhetetlen a három csap, vagy zár, a múla, uddíjána és dzsálándhára bandha. A dristi a következő elem, amely megakadályozza a figyelem elvándorlását a környezetben található tárgyakra és hozzájuk asszociált, csapongó gondolatokra. Amint mondtam, a legjobban akkor járunk, ha valamely csakrára koncentrálunk, vagy az orrhegyre. E három vagy négy elem együttes alkalmazása fogja meg a figyelmünket a gyakorlás közben. Persze össze kell őket egyeztetni, éspedig a légzés és bandha összehangolása ideig tarthat, majd később ezek összehangolása az ászanával és a vinyászával szintén jó sok időt vesz igénybe. De az eredmény megéri, úgyhogy practice, practice, practice! 

Siva és Sakti egyesülése

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"A szamádhi megértése az indiai spiritualitás segítségével

A határtalan tudat örök állapotát, és a valóság legmélyebb rétegét Brahmannak nevezik. A brahman két pólussal rendelkezik: Siva és Sakti. Siva, amelyet a férfi pólusnak nevezhetünk, a tiszta tudat. Siva örökre elkülönült marad, a Méru (Kailása) hegyről szemlélve a világot, de nem úgy, mint egy távoli apa, aki döbbenten nézi a feleségét, aki egy hat gyerekből, két macskából és egy kutyából álló háztartást vezet. A Méru hegyet az egyén mikrokozmoszában a koronacsakra képviseli. Egyéni szinten, Siva képviseli a tudatot, ami a koronacsakrából (az egyéni Méru-hegy) néz lefelé szemtanúként, és tudatos a gondolatainkról és tetteinkről. Az Úr Sivát azonban nem tudjuk lekorlátozni erre a metaforikus jelentésre. Ő minden, aminek képzeljük, minden, amit nem tudunk elképzelni, és a kettő együtt, ugyanakkor ő egyik sem, és minden, ami ezen túl van.

Az Úr Siva felesége, Sakti istennő más temperamentummal rendelkezik. Ő teremti, fenntartja, és újra befogadja az egész teremtést a különböző cselekedetei által. A teremtés folyamata az ő alászállása a tudatból az anyagba, amit evolúciónak nevezünk. A tudatból (Sakti egyesülése Sivával) alászáll az intellektusba (buddhi), amit a testben az ágjá csakra (harmadik szem) képvisel. Onnan alászáll az űr/éter elembe, ami a torokcsakrában (visuddhi) helyezkedik el. Innen kikristályosodik a levegő, tűz, víz és föld elemek formájában, amelyek az egyén mikrokozmoszában sorrendben a szív (anáhata), köldök (manipúra),alhas (szvádhisthána) és a gát (múládhára).

Amikor feloszlatja és újra magába fogadja a teremtést, a Saktit Kundalinínek nevezik, és felemelkedését involúciónak nevezik. A jógi engedi, hogy a Kundaliní felemelkedjen a koronacsakrába, ahol eredetileg megtapasztaljuk Siva és Sakti egyesülését, ami a szamádhi eksztatikus állapotát eredményezi.

Amikor az Istennő alászáll, egy bizonyos nyomot hagy, amelyen visszakövethetjük őt haza. Ezt úgy teszi, hogy az előző csakra lényegét (tanmátra) használja a következő, alsóbb csakra létrehozásához. Ezt e lényeget vissza áramoltatva a magasabb csakrába, csakráról csakrára emeljük a Saktit. Ezt a folyamatot bhúta-suddhinak (az elemek megtisztításának) nevezik az írások. Kétféle módon lehet végrehajtani: meditációban vagy szamádhiban. A meditatív bhúta-suddhi egy tipikus napi rituálé, amit még ma is végez sok odaadó indiai. Ha egy szamádhiban lévő elme végzi, amely képessé vált arra, hogy valóságot teremtsen, az elemek megtisztítása a csakrákon keresztüli involúciót eredményezi, ami isteni megnyilvánuláshoz – a tiszta tudat megvalósításához vezet a szahaszrára (korona) csakrában. Amikor ezt az állapotot végre sikerül megszilárdítani az ismételt alkalmazás által, akkor kaivaljának (felszabadulásnak) nevezik. Azért nevezik így, mert megszabadít a feltételekhez kötött lét rabságából, és lehetővé teszi, hogy a elmerüljünk a végtelen tudat határtalan eksztázisában.

Csak akkor mondunk le a nyolc ágról és szüntetünk meg minden erőfeszítést, amikor mind a nyolc ágat mesteri fokon elsajátítottuk azok párhuzamos alkalmazása által. Ahogy korábban említettük, Patandzsali pará-vairágjának, vagyis teljes lemondásnak nevezi ezt a folyamatot. Ezt a folyamatot a Bhagavad-gítában is megtaláljuk, ahol az Úr Krisna azt mondja, hogy ha megismerjük a Legfelsőbb Brahmant, azzal minden kötelességünknek eleget tettünk. Ha megkaptuk az isteni látásmódot, akkor nincs további terv vagy struktúra. Innentől kezdve az élet végtelen szabadság és határtalan spontaneitás.

Addig a pontig azonban az erőfeszítés és az akaraterő a haladás záloga. Ez azt jelenti, hogy az etikai előírásokat (jama és nijama) betartva, felvesszük a padmászanát vagy más hasonlóan megfelelő pózokat (ászana) technikailag megfelelő módon, elérjük a kumbhakát (pránájáma), befelé fordítjuk az érzékeinket (pratjáhára), a meditációnk tárgyára koncentrálunk (dháraná), folyamatosan áramlik az információ hozzánk a meditáció tárgyáról (dhjána), és végül az elménkben létrehozzuk a tárgy hiteles másolatát (objektív vagy kognitív szamádhi). Ezt a tradicionális módszert gyakorolták a jógik sok ezer éven keresztül. Csak manapság hiszik az emberek azt, hogy ki lehet hagyni vagy le lehet rövidíteni a hosszadalmas előkészületeket."

A végső próbatétel

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"A jógi azonban nem hókuszpókuszra használja újonnan szerzett erejét, hanem a Kundaliní felemelésére, ami isteni megnyilatkozással jár. Ez az a pont, amikor az etika alapvetővé válik. Ha nem vagyunk szilárdak az első és második ágban, akkor ezen a ponton a sötét oldal áldozatául eshetünk. Ez az oka annak, hogy a jóga hangsúlyozza az ísvara-pranidhánát, egy személyes, odaadó kapcsolatot a Legfelsőbb Lény valamelyik aspektusa vagy megnyilvánulása iránt, bármelyik is legyen az. Ez a közeli, bensőséges odaadás lesz az, ami megment akkor, amikor a lelkünk éjszakája beköszönt, vagy amikor a Sötétség Hercege megjelenik az ajtónkban, hogy megkísértsen. A Legfelsőbb Lény iránti odaadás segít, hogy szilárdan tudjunk koncentrálni arra, hogy a legmagasabbat fejlesszük ki önmagunkon belül.

Amikor eljön a napja, hogy közvetlenül belepillanthatunk a határtalan tudat vakító fényébe, felkészültnek kell lennünk. Nem könnyű közvetlenül megpillantani a Legfelsőbb Önvalót. Amikor Ardzsuna megkapta az isteni látásmódot, ami által láthatta a Legfelsőbb Lényt az Úr Krisna formájában, a haja égnek állt, a légzése felgyorsult, a szíve majdnem felrobbant – és nem tudta elviselni a látványt (Bhagavad-gítá 11.8.). Ha megfelelően gyakoroltuk a jóga nyolc ágát, és a szamádhi különböző változatait, a végső szamádhi meg fogja mutatni azt, amit Ardzsuna látott azon a sorsdöntő napon ötezer évvel ezelőtt a kuruksétrai csata előestéjén. De itt jön a probléma: ugyanúgy, mint Ardzsuna azon a napon, erős kísértésnek leszünk kitéve, hogy becsukjuk a szemünket az isteni dicsőség láttán, és az ellenkező irányban nézzünk. Valójában ezt tesszük az életünk minden pillanatában, hogy fenntartsuk egyéni, jelentéktelen, elszigetelt létezésünket. Kizárjuk a Legfelsőbb Lényt a szívünkből, azért, hogy mi maradjunk az irányítók, mert ha tovább nézzük, az a személyiségünk végét jelentheti, ahogy azt ismerjük. A jógikus képzés azonban képessé tesz arra, hogy tágra nyitva tartsuk belső szemeinket, amikor eljön a napja, hogy megpillantsuk a határtalan tudat intenzív fényét.

Lehetséges az, hogy megpillantjuk ennek a fénynek egy töredékét egy spontán,átmeneti misztikus élmény formájában, és változatlanok maradjunk utána. Ha nem olvastuk az ősi szövegeket, vagy nem készítettük fel magunkat olyan módokon, hogy megfelelő kontextusba tudjuk helyezni ezt az élményt, akkor még jobban összezavarodhatunk egy ilyen misztikus élménytől, mint előtte voltunk, és meg akarjuk majd ismételni az élményt a szex, hatalom, vagyon, stb. formájában. Ez az egyik veszélye annak, ha az „azonnali megvilágosodás” útját keressük. Mindaddig, amíg az elme nem tisztult meg a belső tendenciájától, hogy egyik gondolatról a másikra ugorjon, mint a majom az egyik ágról a másikra, valószínűsíthető, hogy amint kikerültünk a misztikus élménytől, el is feledjük, és az elme következő szeszélye után megyünk.

Mivel az elme hajlamos arra, hogy elkezdjen ragaszkodni a következő tárgyhoz, ami felbukkan, képzés nélkül nem tudja fenntartani koncentrációját az alanyon, a tudaton. Az elme a kézzel fogható, vagy érzékelhető tárgyak (vagyon, hatalom, szex, hírnév, satöbbi) után fog menni, mivel az alany, bár a határtalan eksztázis forrása, megfoghatatlan. Ez azt jelenti, hogy a képzetlen elme el fogja engedni a misztikus élményt, bár ez az ellenkezője annak, aminek történnie kellene. Tágra nyílt szemekkel, égnek álló hajjal, és lángoló elmével legalább néhány óráig ebben az állapotban kell maradnunk. Egyes szövegek legalább három órát említenek. Buddha misztikus élménye egy egész éjszakán át tartott, Ramana Maharishinek pedig több, mint egy évtizedig tartott, amíg hétköznapi módon tudott beszélni és cselekedni a misztikus élménye után."

Fogyni könnyű!

Lementek az ünnepek, felszaladtak a kilók. Persze nem tudom ki hogy van vele, lehet, hogy van, akinek sikerült fölös kalóriák nélkül megúsznia az év végi időszakot, és elegendőt mozgott, de a legtöbben szerintem most aggódó szemekkel figyelik a mérleg mutatóját, ha egyáltalán rá mernek állni. Nos, akkor egy kis inspiráció az évkezdéshez és a kívánt alak/forma/kondi eléréséhez :-).

Egyik ismerősöm, egy sportedző mondta egyszer, hogy fogyni tulajdonképpen könnyű: több kalóriát kell elégetned, mint amennyit beviszel, és kész. Nos, ez nagy vonalakban valóban így van, nem kell itt sokat misztifikálni. Ugyanis a legtöbb ember, akinek nem sikerül fogynia, pont ezzel az egyszerű képlettel szokott megbukni. Szóval, ha valaki sokáig és következetesen ragaszkodik ehhez az egyszerű egyenlethez, az minden bizonnyal le fog fogyni. 

Mindazonáltal valóban vannak más szempontok is, hiszen mindenki egyéni pszichofizikai adottságokkal és karmával rendelkezik, és akkor lehet igazán sikeres a fogyókúrában, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az ahhoz kapcsolódó szemléletváltásban, ha tisztában van egyéni adottságaival és jellemzőivel. A jóga célja is tulajdonképpen az, hogy megismerjük önmagunkat. Úgyhogy most néhány lépést fogok javasolni, amelyeket érdemes megtenni, mielőtt elkezdünk ész nélkül koplalni, kilógó nyelvvel edzeni, vagy valami tuti hatásúnak beharangozott csodakapszulát szedni, esetleg mindhármat egyszerre. 

Az anyagcsere alaptörvényein túlmenően, az evés mindannyiunk számára egy pszichés tevékenység is, amely által (más tevékenységekhez mérten) nagyon könnyen tudjuk jutalmazni önmagunkat. Ki tudja, hány embert láttam már egy megerőltetőnek hitt edzés vagy jógaóra után leülni a terülj-asztalkám elé azzal a jelszóval, hogy "Mert megérdemlem!" Szóval szinte minden esetben, amikor valakinek evés-zavarai vannak, legyen az akár túlzott evés, nassolás, kajafüggőség, anorexia, bulimia enyhébb vagy erősebb változatai, érdemes körüljárnia a témát, hogy mit is kompenzál vagy helyettesít az evéssel vagy éppen a nem-evéssel, vagy mi elől menekül.

Az étkezéssel való kiegyensúlyozatlan kapcsolat nagyon sokféle pszichés zavarra vezethető vissza, és bár ez a legkényesebb terület az egész fogyókúrában, ha ezt nem oldjuk meg, akkor vagy nem is fgunk tudni lefogyni, vagy belecsúszunk a jojó-effektusba, hiszen amint elértük a kívánt súlyt/formát, hátradőlünk, és elkezdjük jutalmazni magunkat. Utána pedig jön a bűntudat, és így szenvedünk egész életünkben, ahelyett, hoyg szembenéznénk a problémánk gyökerével, és kilépnénk önértékelési zavarainkból, érzelmi konfliktusainkból vagy azokból az élethelyzetekből, amelyek okozzák, illetve megpróbálnánk valós élményekkel, érzelmekkel betölteni azt az űrt, amit az üres kalóriákkal próbálunk.

A második lépés egy alapos hormon-vizsgálat, és bár ez is lehet az első folyománya, nem árt szakemberhez fordulni, aki segíthet helyreállítani a kibillent hormon-háztartásunkat. Itt is igaz az elv, hogy a túlzott lesoványodás is kibillentheti a hormonokat, nem csak a túlzott zabálás.

Ezek után a harmadik lépés annak az étrendnek a kialakítása, ami a számunkra ideális, nem csak a fogyókúra idejére, hanem hosszú távra. Erre számtalan rendszer, diéta, étrendi útmutatás létezik, említhetnénk akár a szénhidtátmentes étrendet, vagy a nyers vegán, vegán, laktovega, makrobiotikus, ájurvédikus stb. étrendeket. Nem mindenkinek lesz jó az egyik vagy a másik ne a divatra hallgassunk, hanem a szervezetünk jelzéseire. Sok-sok kísérletezésbe kerül, amíg megtaláljuk a számunkra ideális étrendet, de ne adjuk fel! olvassunk, kutassunk, kísérletezzünk, amíg nem érezzük a kicsattanó egészséget, energiát, ideális testsúlyt, hatékony emésztést megvalósulni a saját esetünkben. Lesznek sokan, akik egyik vagy másik tuti diétára esküsznek, és pár embernek valóban be is jöhet, de nem biztos, hogy mi is abba a csoportba tartozunk. 

Én azért azt gondolom, hogy a  laktovega étrenden belül és a természetes, feldolgozatlan élelmiszerek között érdemes kutakodnia a legtöbb embernek, bár van, aki ettől eltérő étrend mellett fog kikötni a végén.

A sport is olyan dolog, hogy testalkattól, életkortól, egészségi állapottól, edzéscéloktól függően érdemes összerakni, de talán itt is leszögezhető, hogy a legtöbb ember esetében nem várható tökéletes eredmény, ha csak egyféle testmozgáshoz, edzéstervhez ragaszkodik. Itt is érdemes kísérletezni, váltogatni, kombinálni, mert minél sokoldalúbban terheljük a szervezetünket, annál felkészültebb lesz a különböző környezeti behatásokra. A jóga eléggé sokoldalú, de bizonyos estekben önmagában nem elegendő, illetve a jóga terápiás hatásait is lekorlátozhatjuk, ha csak egy-egy kiragadott gyakorlatsorhoz ragaszkodunk, és folyton ugyanazt ismételjük. Persze az is jobb, mint semmit nem csinálni. Én általában azt szoktam javasolni, hogy ha bármit sportolunk (futás, bicikli, kondi, úszás, aerobik, fitness stb. stb.), azt legalább ugyanannyi jógával egészítsük ki. Hogy ez kinek mennyit jelent, ez is egyéni, Van, aki heti 3x1 óra mozgástól teljesen elégedett, és van, aki napi 2-3 óra mozgást igényel. Nem vagyunk egyformák. 

Mindezek után a konklúzió a következő: ha mindegyik ponttal elegendő mértékben foglalkoztunk, és még mindig úgy érezzük, hogy nem értük el a csúcsformánkat, akkor marad a végső elv: "Változtass" Kezdd el elölről, fordulj más szakemberhez, hátha rájössz a pszichés zavaraid okaira. Próbálj ki egy másik étrendet, egy másik fajta edzést! Ez ember örökké fejlődik, és az e fejlődés nem csak a szemléletmódjára, a mentális működésére hat ki, hanem az életmódjára is. Egy önmegvalósított ember nem csak az elméje fölött aratott győzelmet, hanem olyan módon rendezi be az életét, hogy minden egyes aspektusa harmonikusan illeszkedjen egymáshoz. Itt az új év, sikeres kísérletezést kívánok mindenkinek!

Igazmondás és átkok

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.36. szatja-pratisthájám krijá-phalásrajatvam

szatja – igazmondás; pratisthájám – megszilárdulva; krijá – tettek; phala – eredménye; ásrajatvam – alapszik.

Ha a jógi megszilárdul az igazmondásban, akkor a tettei és azok eredményei összhangban lesznek a szavaival.

Ez a szútra egy másik nagy képességre utal, amivel az ősi rishik rendelkeztek. Erőteljes lemondásuk (tapasz) következtében képessé váltak arra, hogy a szavaikkal megváltoztassák az események folyását. Mivel teljesen igazmondóak volta, a jövőnek meg kellett változnia, ha szükséges, úgy, hogy igazat adjon a szavaiknak. Ezt a képességet főleg fegyverként, átkozásra használták. Egy átokban, a rishi egy bizonyos kijelentést tett a jövővel kapcsolatban, és mivel sohasem hazudott, a jövőnek az ő szavai szerint kellett történnie. A jövőnek ez a megváltoztatása azonban sok karmikus erőt felemésztett, amire a hosszú tapasz által tett szert, és ez sebezhetővé tette.

A mitológia szerint a félistenek és démonok néha harmadik személyeket használtak, hogy feldühítsenek egy rishit. Az azt követő átok által pedig a bölcs felhasználta az erejét és legyengült. Indra, a mennyek királya mennyei nimfákat (apszarákat) használt arra, hogy Visvámitra Rishi lemondásainak összegyűjtött eredményét lecsökkentse.

Ahogy Patandzsali később el fogja magyarázni, az ilyen erők akadályt képeznek a jóga útján. Ott lógnak az orrunk előtt, mint egy répa, hogy rávegyenek a gyakorlásra. Később fel kell adnunk ezeket az erőket, mivel megakadályozzák a szamádhit. A legjobb, ha egyből az elején feladjuk a hatalom iránti törekvést, mivel ez egy zsákutca. Ez összhangban áll a Bhagavad-gítával, amely szerint csupán cselekedni kell, a haszon iránti vágy nélkül.

2.37. asztéja-pratisthájám szarva-ratnópaszthánam

asztéja – becsületesség; pratisthájám – megszilárdulva; szarva - minden; ratna – drágakő; upaszthánam – önmagától megjelenik.

Amikor a jógi megszilárdul a nem-lopásban, minden drágakővé válik.

Itt arra utal a szerző, hogy egy aranyrögre ugyanúgy tekintsünk, mint egy sárdarabra. Ha feladjuk a dolgok megjelenésével kapcsolatos előítéleteinket, akkor hirtelen minden pillanat értéke megnyilvánul. Ha úgy nézünk a világra, hogy nem akarunk hasznot húzni vagy profitálni belőle, akkor minden szépsége megnyilvánul. Ha minden helyzetből kapni akarunk valamit, azzal elzárjuk magunkat attól a sok ajándéktól, amit minden pillanatban kapunk.

A szútra hagyományos értelmezése az, hogy ha valakit egyáltalán nem érdekel a gazdagság, akkor a gazdagság kezd el foglalkozni velünk. A népszerű hiedelem szerint, ha megállapodtunk a nem-lopásban, akkor a mennyei gyémántköpő mongúz megjelenik előttünk és beborít drágakövekkel.

A modern gyakorló számára fontos megérteni, hogy a gazdagsághoz vezető út a tőzsde-figyelő szoftveren vagy ingatlan-szemináriumokon keresztül visz, de nem a meditáción keresztül. A meditációval töltött idő teljesen haszontalan, ha vagyonra vágysz. Ahhoz, hogy gazdaggá váljunk, ragaszkodnunk kell a vagyonhoz, és erős versenyszellemmel is kell rendelkeznünk. A meditáció csökkenti az ilyen igényeket, és tönkreteszi a versenyszellemet. Ha meditálsz, akkor azon kaphatod magadat, hogy többé nem érdekel az, hogy a pénz után fuss, azon túl, ami szükséges, különösen, ha a meditáció közben felismerted a tudat űr-természetét, amely szerint nem is tehetünk szert a dolgokra, és el sem veszíthetjük őket. A misztikus megtapasztalás egyáltalán semmiféle anyagi haszonnal nem jár. Sok misztikus szegénységben élt, bár ez nem előírás."

Agni Flow - ősbemutató

Új óra az Atma Centerben: 80 ászana, 90 perc alatt, 36 fokban!

2006-ban kezdtem el oktatni az Agni-jóga órát az első Atma Centerben. Az óra azóta is töretlen siker, több ezren próbálták már ki, és sokan évek óta gyakorolják hetente többször. Bár én főként az Ashtanga sorozatokat gyakorlom, én is gyakran visszatérek egy-egy Agni-óra erejéig, hogy élvezzem regeneráló, gyógyító, harmonizáló hatásait. 

Azóta sokan nyaggatnak, hogy mikor lesz haladó Agni, "második sorozat", mert ugye az elme olyan, hogy igényli a változatosságot. És valóban, bár nagyon jó az Agni gyakorlatsor, nem harminc ászana a világ, a klasszikus írások is nyolcvannégyet emelnek ki a nyolcmillió-négyszázezerből, amit az Úr Siva kipróbált. Az Agni-jóga oktatói tanfolyamon mi is nyolcvannégy klasszikus pózt szoktunk oktatni, de ezek között azért vannak olyanok amelyeket az átlagember tényleg nem egykönnyen tudna végrehajtani. 

Az Agni Flow sorozattal tehát az volt a célom, hogy egy olyan gyakorlatsort állítsak össze, amely az Agni-jóga alap gyakorlatsor szellemében továbbviszi a gyakorlót újabb kihívások, az erő és a koncentráció újabb dimenziói felé. Az Agni Flow sorozat jóval dinamikusabb és nehezebb is az alap sorozat 21 légzésig kitartott pózaival szemben. Itt csak tíz légzésig tartjuk ki a pózokat, többet mozgunk közben, de az erőnkre itt is szükségünk lesz. Lesz benne egy 45 perces álló blokk, ami jól megerősíti a lábakat és a csípőt, egy-két kartámasszal fűszerezve. 

Az óra második felében talajgyakorlatok lesznek, elsősorban csípőnyitások és hátrahajlítások, egy-két kartámasszal kiegészítve. A mini-sorozatok Krishnamacharya vinyásza krama rendszerére épülnek, és a végén egy-egy vinyászával zárjuk le őlet. Természetesen a kontrapózok sem maradnak ki, így az óra végére a teljes testre kiterjedően átmozgatjuk magunkat, és a légzésre, valamint a bandhákra koncentrálva teljes flow-élményt élhetünk át a kilencven perces gyakorlás alatt, természetesen 36 fokban.

Januártól pénteken, a négy órai Agni-jóga óra helyett próbálhatjátok ki az Agni Flow-t, remélem, hogy mindenki tetszését elnyeri. Természetesen a nehezebb pózok helyett itt is lehet majd helyettesítőket végezni, de érdemes előbb-utóbb ráhangolódni az eredeti pózok végrehajtására. Mindenkinek sikeres kísérletezést kívánok, és lazuljatok bele, ha nem megy minden elsőre, a kitartó gyakorlás csodákra képes!

Buddha és Angulimala

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.35. ahimszá-pratisthájám tat-szannidhau vaira-tjágah

ahimszá – erőszakmentesség; pratisthájám – megszilárdulván; tat-szannidhau – a környezetében; vaira - ellenségesség; tjágah – megszűnik.

Az erőszakmentességben megszilárdult jógi jelenlétében minden ellenségesség megszűnik.

A következő tizenegy szútrában Patandzsali a tilalmak és előírások tökéletes gyakorlásának eredményeit írja le. Ebben a szútrában Patandzsali azt mondja, hogy azok, akik megszilárdultak az erőszakmentességben, annyira nem fenyegető hatásúak, hogy a jelenlétükben az emberek és a vadállatok sem szorulnak arra, hogy védekezzenek, és így békéssé válnak. Az agresszió sok esetben a félelmen alapul, és azonnal megszűnhet, ha látjuk, hogy nincs okunk félelemre.

Ez a gondolat visszhangzik Buddha és Angulimala történetében. Vándorlása közben Buddha egyszer egy faluba érkezett, ami egy sűrű erdőhöz vezetett. Amikor alamizsnát koldulva belépett a faluba, az emberek azt ajánlották neki, hogy ne menjen tovább. Az erdőben egy sorozatgyilkos lakott, aki megfogadta, hogy száz embert megöl, levágja az ujjaikat és azokból készít nyakláncot magának. Valójában a neve, Angulimala is ujjakból készült nyakláncot jelentett. Már megölt kilencvenkilenc embert és az utolsó áldozatára várt, hogy beteljesítse fogadalmát. Buddha nem zavartatta magát a történettel, és megmondta a falusiaknak, hogy semmi sem állíthatja meg abban, hogy az útján haladjon. Ha ez azzal jár, hogy Agnulimala századik áldozata lesz, akkor legalább felmentette Angulimalát szörnyű fogadalma alól. Egyáltalán nem izgatta magát. Sok sírás és kétségbeesés után a falusiak végül beletörődtek, hogy Buddha az erdőbe megy.

Miután egy ideje sétált, rátalált Angulimalára, aki egy tisztáson ült, és könnyen felismerhető volt ujjakból készült nyakláncáról. „Mit csinálsz itt?” - kiáltott rá. „Nem tudod, hogy ez az én erdőm? Én vagyok Angulimala.” Nem kerülte el a figyelmét, hogy Buddhában volt valami különös. Buddha méltóságteljes léptei és az őt körülvevő béke atmoszférája teljesen új élmény volt a számára. Angulimala látta a nyugalmat és higgadtságot a szemeiben: ez egy olyan ember volt, amilyennel még nem találkozott azelőtt. Megérintette az idegen, és nem akarta megölni, de fenn kellett tartania a hírnevét. „Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Nem engedhetlek át. Fogadalmat tettem, hogy megölök száz embert és az ujjaikat a nyakam körül fogom viselni. Ha nem fordulsz vissza, akkor arra kényszerítesz, hogy megöljelek.” - mondta. Buddha így válaszolt: „Semmi sem fordíthat el az utamtól, még a halál sem. Úgy döntöttem, hogy ezt az utat követem, és semmi sem változtathatja meg a döntésemet. Ha a számodra ez elfogadhatatlan, akkor megölhetsz.”

Angulimala nem tudta elhinni mindezt. Az egész világ rettegett tőle, és itt volt egy ember, akit mindez cseppet sem zavart. „Egy pillanat múlva megöllek, de hadd kérdezzek tőled egy dolgot: nem félsz?” Buddha csak megrázta a fejét, és teljes nyugalommal állt ott. Ugyanakkor Angulimala látta a szemeiben, hogy ez az ember hazaért, hogy rátalált valami olyasmire, amit ő, Angulimala nem vehetett el tőle, bármit is csinált – mert meglelte a békét és nem ismerte a félelmet.

Akkor Angulimala megértette, hogy rátalált a tanítómesterére. Sírásban tört ki, és megkérte, hogy hadd lehessen a tanítványa.

Ez a történet gyönyörűen illusztrálja, hogy a teljes erőszakmentesség hogyan idézhet elő hasonló érzéseket másokban. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden helyzetben erőszakmentesség lesz a vége. Buddhát magát is egy olyan ember mérgezte meg, aki nem szerette a szerzetesi közösséget; Milarepát is hasonló okból mérgezték meg; Buddha legnagyobb tanítványát, Mogallanát pedig rablók ölték meg. Amikor Jézus Krisztust halálra ítélték, Ponczius Pilátus, a római helytartó, Angulimalához hasonlóan rájött, hogy egy szenttel áll szemben. Nem akart felelős lenni a megöléséért, ezért azt a parancsot adta, hogy Jeruzsálem népe kegyelmet kérhetett egy embernek. És mit tettek? Barabás, a gyilkos számára kértek kegyelmet, Jézust pedig megölették. Ha volt valaki, aki szilárd volt az erőszakmentességben, akkor Jézus volt az.

Az ásramját feldúló rablók megverték az indiai bölcset, Ramana Maharishit. Shams I. Tabrizt, a szufi költő, Rumi mesterét olyan emberek ölték meg, akik féltékenyek voltak Rumira gyakorolt befolyására. A huszadig század két legnagyobb erőszakmentesség-hirdetőjét, Mahata Gandhit és Martin Luther Kinget egyaránt meggyilkolták. Az indiai eposzok, a Rámájana és a Mahábhárata telis-tele vannak a szenteket gyötrő démonok történeteivel. A legnevezetesebb Visvámitra Rishi esete, aki nem tudta befejezni az áldozatát, mert a szent helyet folyamatosan beszennyezték. Még olyan démonok is vannak az eposzokban, akik nyíltan elismerik, hogy több élvezetet nyernek abból, hogy erkölcsös, jámbor embereket esznek meg, mint bűnösöket. Amikor a mogul hadsereg megszállta Indiát, sok buddhista város lakói elhagyták az otthonaikat, és lefeküdtek a közelgő hadsereg előtt. Ezt azért tették, hogy a megszállók ne rohanják le a várost. De a mogul parancsnokok keresztülvezették a hadseregüket a békés tiltakozókon, és mindet megölték.

Vannak olyan történetek, amelyek arra utalnak, hogy az erőszakmentességünk másokat és békéssé tesz, ugyanakkor más bizonyítékok az ellenkezőjét támasztják alá. Miért általánosít akkor Patandzsali, hogy „minden ellenségesség megszűnik”, ha megszilárdulunk az erőszakmentességben. Azért mondja ezt, hogy bátorítson minket a gyakorlásra. Az indiai mesterek gyakori vonása az, hogy túlhangsúlyozzák a gyakorlás hatásait, csak hogy rávegyék a tanulókat a gyakorlásra. Vjászától és Sankarácsárjától tudjuk, hogy a tanár felelőssége az, hogy úgy magyarázza el a gyakorlást, hogy elkezdjük, és ragaszkodjunk hozzá. Az segíthet ebben a tekintetben, ha egyes aspektusokat idealizált módon írunk le."

Új év - új élet

Nem akarom az elcsépelt újévi fogadalom-témát tovább ragozni, mert az egész amúgy is csak akkor ér valamit, ha az akaraterőt is elővarázsoljuk hozzá valahonnan. Az Aranykor-témát sem akarom cifrázni, mert már többször leszögeztem, hogy senkinek sem fog önmagától, erőfeszítés nélkül az ölébe hullani a Paradicsom, a boldogság, vagy nevezze mindenki, aminek akarja. 

Egyetlen problémánk sem fog önmagától megoldódni és megszűnni, hanem éppen addig marad, amíg meg nem tanultuk azt, amit meg kellett, és meg nem léptük azokat a lépéseket, amelyeket meg kell lépnünk. Egyik olvasóm hozzászólása, illetve kérdése azonban jó apropónak ígérkezik ahhoz, hogy ki-ki értékelje önmagában az idei évet (vagy az eddigi életét), és eldöntse, hogy szeretne-e új fejezetet nyitni élete regényében 2013-ban. Nos, idézem a hozzászólást:

"Szia!

Tanácsot, illetve a véleményedet szeretném kérni. Szükségem lenne egy más látásmód alapján egy nálamnál objektívebb tanácsra, pont ebben a témában amiről írsz.
Röviden és egyszerűen a megbocsájtás és elengedés problematikájáról van szó. Mivel lehetne szerinted ebben előre lépni, "javulást", változást elérnem?

Jelen állapotot kicsit megpróbálom vázolni. Időszakosan meditálgatok, ez annyit takar, hogy amit érzek és amikor érzem, és amennyit érzek, hogy most jó és szükséges nekem. Gyakorlatban ez annyit tesz, hogy van, hogy 3 hónapig mindennap, és van, hogy fél évig semmit. Van, hogy foglalkozok a testemmel fizikailag, futok, biciklizek, némi jóga saját kútfőből, amit itt-ott ellesek videókból, és képekből. De ezekre elég gyéren van időm, mert 7:00-18:00 munkában vagyok jó esetben, és általában, de gyakran előfordul, hogy jóval tovább vagyok. És még a gyerekekkel, a családdal is lenni kell minél többet. Igazából frusztrál valamelyest ez a munkatempó, és kacsingatok kifelé, már változtatni érzem szükségességét, hiszen nem minden a pénz...

Hát most úgy látom, egy jó kis panaszkodássá "fajult" a hsz-em. Pusztán tanácsot szeretnék kérni mit tennél ebben a helyzetben?
Talán lusta vagyok, és nem vállalom a feladatokat, és ezért nem teszek magamért folyamatosan, csak időszakosan? Talán nem vagyok elég kitartó? Talán nem vagyok elég őszinte még mindig magamhoz?

Igen elég kevés infó ez egy ilyen összetett és lényegi kérdéskörhöz, de hiszek abban az elméletben, hogy a kívülálló jobban látja bárkinek a "dolgát" attól mint aki benne van. És hiszek abban is, hogy el lehet ejteni pont odaillő fontos mondatokat bárkinek az életében amik segíthetik az előrelépésben, csak oda kell figyelni a pillanatokra, minden pillanatra, és lépten-nyomon ott lehet a segítség a kezünkben. Na ettől távolodtam most el kissé, és szeretnék nagyon vissza találni az életemhez.

És itt újabb kérdés merül fel vajon szükséges-e hajszolni egy elmúlt, és vélhetően jó állapotot, vagy az újért kell hajtani mindig? Érdemes-e elmúlt pillanatok érzéseire koncentrálni, amikről azt hisszük jó, vagy mindegy, hogy jó, vagy rossz volt, azt úgy ahogy van a múltnak kell hagyni? Vajon az a jó mindig amik leszünk és amikké válunk?

köszönöm a segítséget

Zoli"

Nos, szerintem kezdjük a végénél, mert úgy könnyebb logikai sorrendbe fűzni a mondandómat. A múlt elmúlt, és éppen olyan kevéssé valóságos, mint a jövő, ezért Patandzsali azt javasolja, hogy ne révedezzünk a múltba, ne nosztalgiázzunk, és ne ábrándozzunk arról, hogy hátha még egyszer visszajön egy olyan helyzet, ami már elmúlt. Amíg az életed előző fejezetét olvasod újra és újra, nem tudod elkezdeni a következőt írni. Bevallom őszintén, én például minden filmet egyszwer nézek meg, és nem nagyon szoktam elolvasni még egyszer azt, mait már egyszer kiengedtem a blogszférába. 

Tehát ha sikerült elengedned a múltat, vagy legalább megértened, hogy fölösleges ragaszkodni hozzá, akkor elkezdhetsz a jelennel foglalkozni. Az első lépés, amit javaslok, hogy állíts fel egy prioritási listát, és pontosan határozd meg, hogy annak elemei között mi a fontossági sorrend. Ezen a listán szerepelhetnek ilyen pontok:

Család

Munka

Egészség

Spiritualitás 

stb., minden más, amit nagyon fontosnak érzel. De 4-5 pontnál többet nem érdemes felsorolni, mert az ember nemigen tud sok életterületre koncentrálni egyszerre.

A következő lépés az lenne, hogy mérd fel, melyik területen érzed a legnagyobb diszharmóniát. Nem biztos, hogy ez az a terület lesz, amit a legfontosabbnak tartasz, például a munkád területén diszharmóniát érezhetsz, mert túl sok időt kell töltened vele, és nem jut elegendő időd más dolgokra, amiket esetleg fontosabbnak tartasz.

Én általában azon az állásponton vagyok, hogy ha valaki napi 8 óránál jóval többet tölt munkával, és ráadásul a munkája nem is a szenvedélye, vagyis úgy érzi, hogy csak kötelességből csinálja, és igazából mással foglalkozna helyette, hogy ezt a területet vegye elő. Addig kell keresned, kísérletezned, változtatnod, amíg eljutsz az optimális megoldásig, és azt fogod csinálni, amit szeretsz, annyi időt töltesz vele, amennyit szeretnél, és annyit keresel vele, amennyit elegendőnek tartasz. Egy új munkahely sok mindent megváltoztathat az ember életében, de nem szabad félni tőle, biztos, hogy nem leszel kevésbé elégedett az életeddel, mint most vagy, ha pozitív energiákkal indulsz neki.

Ha sikerült optimalizálnod az idő/pénz/munka tengelyt, akkor elkezdheted beosztani, hogy mennyi időt fordítasz rendszeresen a családodra, a testedzésre/jógára és a meditációra. Amíg minimális időd jut rá, valóban kínkeserves dolog rendszeresen foglalkozni vele, és akkor az ember inkább a családot választja. 

Tudom, hogy elcsépelt duma a vonzás törvénye, de valóban igaz az, hogy ha az ember elhiszi, és elképzeli magának az életet, amit szeretne élni, és meg is teszi a szükséges lépéseket, hogy megvalósítsa, akkor előbb-utóbb összeáll a kép, és sokkal jobban érezni fogja a saját középpontját, az élete minden területén. A pozitív gondolkodásnak nagyon nagy hatalma van, és ezt ki kell használni. 

Szóval szerintem a probléma nem a lustasággal, kitartással vagy őszintességgel van, hanem a céltudatossággal. A fenti lépések hozzásegítenek ahhoz, hogy kijelöld, illetve megtaláld a céljaidat, és a hozzájuk vezető utat. Jó útkeresést 2013-ra!

A szamádhiban lévő elme

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Az eksztázis legmagasabb szintje az, amit a százzal való hatszori szorzással fejezhetünk ki, ami azt jelenti – Jágjavalkja szerint, aki történelmi szempontból az egyik legnagyobb autoritás volt e kérdésben – a szamádhi annak az eksztázisnak a milliárdszorosát adja, amit az ideális emberi élet összességében adhat. Az indiai szövegek néha túloznak a kijelentéseikben, amikor ezeket az állapotokat ecsetelik, ezt a tendenciát sztutinak (dicsőítés, reklám, költői túlzás) nevezzük. Úgy tűnik azonban, hogy Jágjavalkja nem osztozik ebben a tendenciában, és a lejegyzett párbeszédekből és általa hátrahagyott szövegekből ítélve, kétségtelen, hogy az említett eksztatikus állapotok mindegyikét ismerte és tanulmányozta.

A szamádhi az az ág, amelyiken keresztül az elme és a tudatalatti feltételekhez kötöttsége megszűnik – és ehhez a folyamathoz időre van szükség. Az a feltételekhez kötöttség (vászaná), ami az életünk során hat ránk, félelmeket, vágyakat, elvárásokat, előítéleteket stb. hoz létre, és ezek megakadályozzák azt, hogy a valóságot úgy lássuk, ahogy van, mert kivetülnek arra, amit látunk. Amikor az évek hosszán rárakódott üledéket sikerül eltávolítani, először pillanthatjuk meg a világot és az önvalót úgy, ahogy vannak.

Ha a meditációt (dhjánát) széllessávú kapcsolatnak nevezzük a meditációnk tárgyával, akkor a szamádhit annak a képességnek kell nevezni, hogy valós időben le tudjuk tölteni a meditációnk tárgyának hologramját.

(A tárgy ebben az esetben nem egy „dolgot” jelent. A meditáció tárgya bármilyen, meditációra alkalmas objektum lehet. Az alkalmasság azt jelenti, hogy a tárgy nem hozza izgalomba az elmét, de nem is untatja, ehelyett stimulálja annak bölcsességét és intelligenciáját. Az ilyen tárgy szattvikusnak (szentnek) tekinthető. A szentírások sok szattvikus tárgyat felsorolnak: például az Óm szimbólum vagy hang, a lótuszvirág, a Hold, egy csillag, egy csakra, a szívben lévő hang vagy fény, egy tanmátra (finom fizikai elem), a megismerés belső eszközei, mint az elme, egó, intellektus, és a Legfelsőbb Lény különböző megnyilvánulásai. A meghatározás kizárja magát a tudatot, amelyik a meditáció alanya, éppen ezért sohasem lehet a tárgya.)

Más szavakkal, abban a pillanatban, hogy a szamádhiban lévő elme rögzíti magát egy tárgyra, képes reprodukálni a tárgy valósághű mását. Az a képesség, hogy pontosan le tudjuk másolni a tárgyakat az elménkben, azt jelenti, hogy életünkben először képessé válunk úgy látni a világot, ahogyan van, és nem csak ugyanazt a sápadt, poros, kopott és eltorzult mását, amiről azt hisszük vagy sejtjük, hogy milyen lehet. Ez valójában a legteljesebb forradalom, ami az emberi elmével történhet. Ez azt jelenti, hogy az elme tartalma azonossá vált a valósággal. Ez azt jelenti, hogy az elme tartalma azonossá vált a valósággal. Más szavakkal, az, ami az elmében van, most ugyanolyan valóságos, mint a kinti valóság, és így hatékonyan megszünteti a különbséget a bent és a kint között.

Ha az elme egyszer eléri azt a szeplőtlen állapotot, képessé válik arra, hogy valóságot teremtsen. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a koncentráció ezen szintjén az, ami az elmében van, olyan valóságossá válik, hogy a valóságban is megnyilvánul. Ez magyarázza a jógik, sziddhák és risik különböző képességeit, amelyeket Patandzsali a Jóga-szútra harmadik fejezetében leír."