A végső próbatétel

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"A jógi azonban nem hókuszpókuszra használja újonnan szerzett erejét, hanem a Kundaliní felemelésére, ami isteni megnyilatkozással jár. Ez az a pont, amikor az etika alapvetővé válik. Ha nem vagyunk szilárdak az első és második ágban, akkor ezen a ponton a sötét oldal áldozatául eshetünk. Ez az oka annak, hogy a jóga hangsúlyozza az ísvara-pranidhánát, egy személyes, odaadó kapcsolatot a Legfelsőbb Lény valamelyik aspektusa vagy megnyilvánulása iránt, bármelyik is legyen az. Ez a közeli, bensőséges odaadás lesz az, ami megment akkor, amikor a lelkünk éjszakája beköszönt, vagy amikor a Sötétség Hercege megjelenik az ajtónkban, hogy megkísértsen. A Legfelsőbb Lény iránti odaadás segít, hogy szilárdan tudjunk koncentrálni arra, hogy a legmagasabbat fejlesszük ki önmagunkon belül.

Amikor eljön a napja, hogy közvetlenül belepillanthatunk a határtalan tudat vakító fényébe, felkészültnek kell lennünk. Nem könnyű közvetlenül megpillantani a Legfelsőbb Önvalót. Amikor Ardzsuna megkapta az isteni látásmódot, ami által láthatta a Legfelsőbb Lényt az Úr Krisna formájában, a haja égnek állt, a légzése felgyorsult, a szíve majdnem felrobbant – és nem tudta elviselni a látványt (Bhagavad-gítá 11.8.). Ha megfelelően gyakoroltuk a jóga nyolc ágát, és a szamádhi különböző változatait, a végső szamádhi meg fogja mutatni azt, amit Ardzsuna látott azon a sorsdöntő napon ötezer évvel ezelőtt a kuruksétrai csata előestéjén. De itt jön a probléma: ugyanúgy, mint Ardzsuna azon a napon, erős kísértésnek leszünk kitéve, hogy becsukjuk a szemünket az isteni dicsőség láttán, és az ellenkező irányban nézzünk. Valójában ezt tesszük az életünk minden pillanatában, hogy fenntartsuk egyéni, jelentéktelen, elszigetelt létezésünket. Kizárjuk a Legfelsőbb Lényt a szívünkből, azért, hogy mi maradjunk az irányítók, mert ha tovább nézzük, az a személyiségünk végét jelentheti, ahogy azt ismerjük. A jógikus képzés azonban képessé tesz arra, hogy tágra nyitva tartsuk belső szemeinket, amikor eljön a napja, hogy megpillantsuk a határtalan tudat intenzív fényét.

Lehetséges az, hogy megpillantjuk ennek a fénynek egy töredékét egy spontán,átmeneti misztikus élmény formájában, és változatlanok maradjunk utána. Ha nem olvastuk az ősi szövegeket, vagy nem készítettük fel magunkat olyan módokon, hogy megfelelő kontextusba tudjuk helyezni ezt az élményt, akkor még jobban összezavarodhatunk egy ilyen misztikus élménytől, mint előtte voltunk, és meg akarjuk majd ismételni az élményt a szex, hatalom, vagyon, stb. formájában. Ez az egyik veszélye annak, ha az „azonnali megvilágosodás” útját keressük. Mindaddig, amíg az elme nem tisztult meg a belső tendenciájától, hogy egyik gondolatról a másikra ugorjon, mint a majom az egyik ágról a másikra, valószínűsíthető, hogy amint kikerültünk a misztikus élménytől, el is feledjük, és az elme következő szeszélye után megyünk.

Mivel az elme hajlamos arra, hogy elkezdjen ragaszkodni a következő tárgyhoz, ami felbukkan, képzés nélkül nem tudja fenntartani koncentrációját az alanyon, a tudaton. Az elme a kézzel fogható, vagy érzékelhető tárgyak (vagyon, hatalom, szex, hírnév, satöbbi) után fog menni, mivel az alany, bár a határtalan eksztázis forrása, megfoghatatlan. Ez azt jelenti, hogy a képzetlen elme el fogja engedni a misztikus élményt, bár ez az ellenkezője annak, aminek történnie kellene. Tágra nyílt szemekkel, égnek álló hajjal, és lángoló elmével legalább néhány óráig ebben az állapotban kell maradnunk. Egyes szövegek legalább három órát említenek. Buddha misztikus élménye egy egész éjszakán át tartott, Ramana Maharishinek pedig több, mint egy évtizedig tartott, amíg hétköznapi módon tudott beszélni és cselekedni a misztikus élménye után."