A lélek fájdalma

Amikor elindulunk a spirituális önmegvalósítás útján, akkor eleinte naivan azt feltételezzük, hogy minden szuperjó lesz, és egyre boldogabbak leszünk. Igazából mindegy is, hogy milyen utat vagy utakat választunk, ha tényleg fejlődünk, akkor nagyjából hasonló nehézségekkel fogjuk szembetalálni magunkat. Persze mindenki máskor, meg más formában, az egyéni karmájától és a spirituális erejétől függően, de az biztos, hogy nehézségek és akadályok lesznek. Ha a lelki fejlődés útján nem lenne semmilyen akadály, nem kellene kiállnunk bizonyos mennyiségű szenvedést, hanem csak az örömérzetünk növekedne lineárisan, majd exponenciálisan a végtelenségig, akkor azt hiszem, hogy mindenki ezt az utat járná. De a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon kevesen választják az önismeretet, mint életcélt azokhoz képest, akik az érzéki élvezetet, a hírnevet, hatalmat vagy a vagyon felhalmozását tekintik elsődleges céljuknak. 

Az biztos, hogy van öröm a spirituális úton, méghozzá az anyagin túlmutató, nem evilági öröm és boldogságérzet, ami időnként megjelenik, aztán eltűnik, majd ahogy érünk, egyre gyakoribb vendég a tudatunkban. Ha a szenvedés messze meghaladja a belső örömöt, amit merítünk a spirituális gyakorlatunkból, akkor abba fogjuk hagyni, akár életekre is. Csak akkor fogjuk folytatni, ha a megfelelő társaságba kerülünk, és a szenvedésünk olyan mértékűvé válik, ami meghaladja az anyagi ragaszkodásainkból merített örömöt. Persze a szabad akarat is ott van, de azért az ember ritkán szokott huzamosabb ideig az árral szemben menni.

Azt, hogy mi okozhat spirituális örömöt, most nem részletezem, ezeket a szép élményeket úgyis mindenki megtapasztalja útközben. Viszont a spirituális fájdalomról érdemes néhány szót említeni, mert azt nem mindenki ismeri, illetve ismeri fel, vagy vesz tudomást a létezéséről. A lélek persze nem fáj, és nem is érez fájdalmat, csupán az elme az, amely mindezt átéli. Azért használom mégis a "lélek fájdalma" kifejezést, mert ez a fájdalom a spirituális fejlődés érdekében tett erőfeszítéseinkből fakad. 

Sok helyütt szerepel a jógaírásokban a "szégyen" szó. Bár a bűntudatnak nem vagyok nagy híve, mert ami már megtörtént, azt nem tudjuk meg nem történtté tenni, de amikor tisztul és változik a tudatunk, akkor elérkezhetünk a szattvának egy olyan szintjére, amikor nem értjük, hogy bizonyos korábbi cselekedeteink miképpen okozhattak örömöt nekünk. Például gyerekkoromban laposra vertem egy békát egy bottal, csak úgy, szórakozásból. Máig sem értem, hogy miért tettem, de ha visszagondolok, szégyenérzettel tölt el az, ahogy akkor viselkedtem. A múltbeli bűnös tetteinkre való emlékezést is lehet pozitívan használni, hiszen ha nem felejtjük el, hogy honnan jöttünk, akkor tisztábban a szemünk előtt tudjuk tartani a célt. persze ennek az érzésnek alázattal kell párosulnia, és nem azzal a gőggel, mellyel lenézzük azokat, akik még a tudati evolúció alacsonyabb szintjein tartanak. 

A fájdalom másik típusa abból fakadhat, amikor a ragaszkodásainkat igyekszünk elengedni, vagy éppen olyan helyzetbe kerülünk, amikor kénytelenek vagyunk elengedni őket. Tudjuk jól, hogy ez a helyes, de mégis gyengének érezzük magunkat, és a ragaszkodásunk kiszakítása a szívünkből szinte fizikai fájdalmat okoz. 

Amikor képtelenek vagyunk túllépni egy hibán vagy jellemgyengeségen, az is sok szenvedést tud okozni. Valamint azt se felejtsük el, hogy a hatékony meditációs technikák sok "szennyet" képesek felkavarni a tudatalattinkból, melynek a meglétére még csak nem is számítottunk. Önmagunk megismerése magában foglalja az árnyoldalainkat is. Amíg ezek rejtve maradnak a tudatalattinkban, nem tudunk igazából dolgozni sem rajtuk. A lelki fejlődés tehát fájdalommal is jár, de megéri!

A bandhák jelentősége

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

Három alapvető bandhát ismerünk a jógában: a múla bandhát, dzsalándhára bandhát és az uddíjána bandhát. A múla gyökeret jelent, a dzsálandhára azt jelenti, hogy „háló a folyamban”, az uddíjána pedig „felfelé szálló”-t jelent. A múla bandha a legfinomabb a három közül, míg a dzsálándhára fizikai is finom szintű is, az uddíjána pedig a legdurvább a három közül. Úgy is nevezik őket, mint a „három torok”, melyeken keresztül áthalad az életerő: a torok, a rekeszizom és a végbél. A múla bandha a test alsó része felől zárja el az energia kiáramlását, ezáltal csökkentve a fizikai kimerülést. A felső, a dzsálándhára bandha a felső végén zárja el az energia áramlását, ezáltal minimalizálva az elme izgalmát. Az uddíjána bandha belülről gyakorol nyomást, növelve az agni, a belső tűz erejét, javítva az emésztés funkcióit fizikai és energetikai szinten is. Amikor mindhárom bandhát egyszerre tartjuk fenn, azt mahábandhának, vagy nagy zárnak nevezik. Mivel a csandra krama gyakorlásában leginkább a múla bandhát fogjuk alkalmazni, és azt is finom szinten, a továbbiakban ezt ismertetjük részletesebben.

A múla bandha alkalmazása

A légzés, a mozgás (vinyásza) és a bandha szoros kapcsolatban állnak. A múla bandha minden légzésnél finoman aktiválódik. A belégzés növeli a pránát és a gátnál keletkező energia mennyiségét. Azonban, ha nem vagyunk tudatosak a légzésünkről, akkor a bandha kevéssé aktiválódik. Ahogy tudatosabbá válik a légzés, a bandha is tudatosabb lesz. A kilégzés során, mivel ott összehúzódnak a hasi szervek, könnyebb megérezni a fizikai összehúzódást is a múla bandha területén (a gátnál), különösen, ha hosszú a kilégzés. A mély légzés elősegíti a prána felfelé áramlását, ami növeli az energiát és a tudatosságot is.

„A jóní (gát) nyomása közben húzzuk be a végbelet. Így felfelé húzva az apánát, létrejön a múla bandha” (Hatha-jóga Pradípiká 2.60)

Jól benyomva a végbelet (gátat) a sarkunkkal, lassan húzzuk felfelé az apána vájut gyakorlás közben. Ezt múla bandhának nevezik, az elmúlás és a halál pusztítójának. Ha a gyakorlás során a jóginak sikerül egyesítenie az apána és a prána vájukat, akkor jóní-múdrává válik. Akinek sikerült végrehajtania a jóní múdrát, az mit ne tudna végrehajtani ebben a világban? Padmászanában ülve és a tétlenséget elkerülve, a jógí elhagyja a földet és felemelkedik e múdrá erejével.” (Siva-szamhitá 4.41,42,44)

Ellazult légzés

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

Ha a belégzésünk túlzottan feszült, akkor relaxáltabban kell lélegezni, és el kell engedni a túlzott törekvést az ászana „tökéletes” végrehajtására. A lélegzetnek mindig szabadon kell áramlania. Ne tartsuk vissza erőlködve a levegőt a belégzés vagy a kilégzés végén, mert akkor könnyebben megsérülhetünk! A törzs befeszítése nem ugyanaz, mint a bandhák aktiválása, mert az ellazult légzés a szimpatikus idegrendszer túlsúlyát okozza, míg az erőltetett légzésvisszatartás paraszimpatikus (fight or flight) reakciót okoz. A belégzés során megnyúlik a gerincünk, és különösen érezhetővé válnak a három granthi (csomó) körüli feszültségek a gerincben.

Általános szabályként az erő (belégzés) kifejlesztése tovább tart, mint a hajlékonyságé (kilégzés). Mivel a kettő elválaszthatatlanul összefügg, az egyik nem tud fejlődni a másik nélkül. A férfiak általában erősebbek, mint amennyire hajlékonyak, míg a nők általában hajlékonyabbak, mint amennyire erősek. Ha eltúlozzuk ezeket a hajlamokat, akkor egyensúlyzavar fog fellépni. A gyakorlásunk során e pólusok kiegyensúlyozására kell törekednünk, és ezért is érdemes beilleszteni a csandra krama gyakorlását az Ashtanga vagy más, aktívabb és fárasztóbb ászana-gyakorlás mellé.

A légzésünket az egészségi állapotunk, az energiaszintünk, a hangulatunk, az ászana-gyakorlás jellege, a holdciklus és a menstruációs ciklus is befolyásolják. A légzésünk nem lesz mindig ugyanolyan, akármennyire is törekszünk rá. Át kell adnunk az irányítást a légzésünknek, és nem fordítva. Ugyanakkor tudatosnak kell maradunk a légzésünkről és a belső állapotunkról is. Nem jó, ha engedjük a légzést teljesen passzívvá és automatikussá válni. Az egyik gyakorlásunk ilyenre fog sikerülni, a másik meg olyanra. De végső soron a két szélsőség (kontroll/feszültség/belégzés és relaxáció/ellazulás/kilégzés) kiegyensúlyozása felé fogunk haladni.

A bandhák jelentősége

A bandha jelentése: „megkötni, leláncolni, béklyózni, kötést létrehozni, elkapni, fogva tartani, megállítani, bebörtönözni, megszilárdítani, visszatartani, bezárni, eltéríteni, eltorlaszolni, lelakatolni”. A bandha alapvetően azt ígéri, hogy ha fizikai szinten behúzunk vagy korlátozunk bizonyos izmokat, akkor mentális és energetikai szinten egy oldás jön létre. A legtöbb ászana-gyakorlás közben különböző csoportokat feszítünk meg vagy lazítunk el. A gyakorlás végén, különösen a relaxáció alatt, teljesen ellazíthatjuk a testünket és az elménket, ami a relaxáció és tudatosság magasabb szintjét eredményezi. Ez a bandha paradoxonának egyik aspektusa. Amikor teljesen elengedjük, a bandha akkor válik természetesen aktívvá.

Egy az Isten...

A tegnapi Gregor Maehle-könyvrészlet előhívott néhány gondolatot a fejemből. Mondhatnám, hogy az advaita és dvaita (vagy bhakta) tábor összebékítése érdekében kívánkozik ide egy-két magyarázó gondolat, de igazából csak az én megértésemet, álláspontomat szeretném közvetíteni, mint ahogyan már egy korábbi bejegyzésben is tettem ezt a Brahman és a személyes istenkép, azaz nirguna és szaguna Brahmannal kapcsolatos látszólagos ellentmondással kapcsolatban. 

Az advaita védántisták képviselik az egyik szélsőséget, mivel szerintük az egyedüli létező az Abszolút Brahman, mely tulajdonságok és korlátozások nélküli, és tulajdonképpen leírhatatlan. Az ő felfogásuk szerint se nem lehet igazán meditálni a Brahmanon, se nem lehet konkrét tulajdonságokkal felruházni. Vagyis az advaita megértése szerint bármelyik isteni formán meditálunk, az valóban csak a személytelen és tulajdonságok nélküli, legfelsőbb Brahman képviselője. Méghozzá az advaita felfogásában az isteni formák tulajdonságai és egyéni jellemzői, melyeket a Védákban, Puránákban, Ágamákban és a tantra-irodalomban találunk, csupán szimbolikusak és illuzórikusak, vagyis anyagiak és átmenetiek. Az isteni forma annyiban különbözik egy emberi formától, hogy az első a suddha-szattva kategóriájába esik, vagyis tisztán szattvikus jellemzőkkel bír, míg a második általában kevert. Mivel a szattva kifejlesztése az elménkben elősegíti a felszabadulás elérését, a suddha-szattvából álló isteni formán történő meditáció eljuttat a felszabadulás kapujáig, de utána el kell vonatkoztatni minden ilyen formától és eggyé kell válni a Brahmannal. 

A dvaita filozófusok a másik pólust képviselik. Szerintük a személytelen Brahman csupán az isteni formából eredő ragyogás, és a személyes Isten alacsonyabb rendű, nem teljes kifejeződése. Ők tehát megbotránkoznak, amikor azt hallják, hogy valaki a személytelen Brahmanon meditál, amikor Isten formájára rögzíti a figyelmét. Egy bhakta felfogásában Istent éppen a transzcendentális formája (rúpa) tulajdonságai (guna), nevei (náma) és cselekedetei (lílá), teszik istenné és emelik az "unalmas" személytelen Brahman fölé, illetve teszik annak forrásává. Vagyis ezek a megkülönböztető jegyek elválaszthatatlanok Istentől, és az Ő örök tulajdonságai, bőségei. A dvaita megközelítés, ahogyan a neve is mutatja, szereti a különbségeket hangsúlyozni, és rangsorolni. Például a múla-mantrában is említett három megnyilvánulást is rangsorolják. A Brahman Isten szat- azaz öröklét-aspektusát testesíti csak meg, a Paramátmá, azaz Felsőlélek a szat és a csit, vagyis a teljes tudatosság, mindentudás aspektusát is megtestesíti, míg Bhagaván, vagyis Isten személyes formája e kettő mellett az ánanda, vagyis gyönyör-aspektusát is magában foglalja. 

Szándékosan nem említettem konkrét nevet vagy formát, mert a Visnu-vagy Krisna-hívők például mindezt Visnura, illetve Krisnára értelmezik, míg a Saiviták az Úr Sivára. De természetesen más vallások isteneire is kiterjeszthetjük ezeket az analógiákat. Sőt, azt is tudjuk, hogy mindegyik ágazat hívei a saját maguk módján rangsorolják a különböző isteni inkarnácókat és megnyilvánulásokat. Visnu hívei szerint Visnu az őseredeti Isten, és minden más istenség az ő kiterjedése. Krisna hívei szerint Krisna nem Visnu kiterjedése, hanem a forrása, vagyis Krisna a Legfőbb Főisten. Siva hívei szerint természetesen Siva a forrása minden isteni formának, a teremtésnek, a fenntartásnak és a pusztításnak is. A védikus irodalom bátorítja és helyet is ad az ilyen, egymásnak látszólag ellentmondó értelmezéseknek, hiszen majd' minden istenséggel kapcsolatban találunk olyan passzusokat, melyek őt kiáltják ki a Legfelsőbbnek és a leghatalmasabbnak. 

Más vallási hagyományok valamivel egyszerűbben intézik el ezt a dolgot, az Egyedüli Igaz Istenen kívül minden más istent hamisnak, vagy egyenesen ördögnek kiáltanak ki. Aztán ha egy kicsit elkezdenénk boncolgatni a filozófiát és az ontológiát, akkor viszont érdekes dolgok derülnének ki ott is. 

Lényegében úgy foglalnám össze a dolgot, hogy a hinduizmus is, bár sokistenhívő vallásnak tűnik, valójában egy Istenről beszél, csak jóval több formában jeleníti meg, mindenkinek a személyiségéhez és a múltbéli szamszkáráihoz igazodva. Ez az ísta-dévata megtalálásának lényege, és nem a hierarchia. Ha megtaláltad azt az isteni formát és személyiséget, mely számodra leginkább képviseli Istent, akkor nem azon kell gondolkodni, hogy ő hol helyezkedik el az összes Isten hierarchiájában, hanem az iránta érzett odaadást kell fejleszteni. Én személy szerint biztos vagyok benne, hogy ugyanaz az Isten képes minden lélek előtt más formában, személysiséggel megnyilvánulni, és nem csak a feltételekhez kötött tudat szintjén, hanem a felszabadulás után is. Vagyis a spirituális valóság mindannyiunk számára elképzelhetetlen változatosságot produkál, ahol minden lélek azt érzi, hogy a megfelelő helyzetet érte el.

A Brahman és az isteni formák

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Csak a Brahmant lásd minden isteni formában!

Mielőtt azonban továbbmennénk, tekintsük át gyorsan annak a fontosságát, hogy minden isteni formában a személytelen Abszolút, a határtalan tudat vagy a mély valóság hiteles kifejeződését lássuk. Ahogy mindannyian tudjuk, a vallások története meglehetősen fájdalmasan alakult az elmúlt néhány évezred alatt. Egyértelmű, hogy a vallásalapítók Isten hiteles küldöttei voltak, de azóta a legtöbb vallást olyan vezetők vették át, akiket nem annyira az alapítók lényegi üzenete érdekelt, mint a befolyásuk fenntartása vagy növelése. Sok modern ember szemében ez ellenszenvessé tette a vallást és a spiritualitást, vagy még Isten bizonyos formáit is, de ez a torzító hatás, amin a vallások keresztülmentek, nem az ő hibájuk, hanem a korrupt vezetőké. Megfigyelhetjük, hogy ugyanakkor a kormányok, a társadalmi mozgalmak, a tudomány és az üzleti élet is ki van téve ennek a korrupciónak. A jóga-meditáció céljából szeretnék ismét megkérni minden keresőt, hogy még egyszer próbáljanak részrehajlás nélkül tekinteni a spiritualitásra és a az isteni formákra, félretéve mindazokat a fölösleges és értéktelen dolgokat, melyeket az emberek évezredeken keresztül rávetítettek.

Patandzsalí azt mondja a Jóga-szútrában, hogy a szamádhit elérhetjük az Isten iránti odaadás által (2.45). A szamádhi elérésének többi módja fáradalmasabb; az odaadás a legközvetlenebb. Ezt azzal támasztja alá, hogy négy alkalommal is ajánlja az odaadás (ísvara-pranidhána) gyakorlását a Jóga-szútrában. Az első fejezetben kijelenti, hogy az Isten iránti odaadás a szamádhi elérésének útja (1.23). A második fejezet elején az odaadást ajánlja a kezdő jóginak (krijá-jóginak, 2.1). Ezt a tanácsot megismétli a második fejezet közepén, amikor a középszintű jógiról (ashtanga-jógiról) beszél (2.32). Végül a 2.45-ös szútrában a jóga mesteri szintű gyakorlójához (szamádhi-jógihoz) szól. Az odaadás nem csak egy érzelem, hanem be kell építeni azt a gyakorlásunk struktúrájába. Például az isteni formára irányított trátaka felébreszti az odaadást a szívünkben. További módszerek lehetnek Isten vizualizációja a kumbhaka (légzésvisszatartás) közben, vagy a koronacsakrában meditáció közben. Ha már kialakult a kapcsolat az ísta-dévatával, akkor keresni fogjuk a kapcsolódás ilyen lehetőségeit.

A jóga előírásai (jama és nijama) közül az egyik a brahmacsarja (Jóga-szútra 2.30), mely eredeti értelmében azt jelenti, hogy a Brahmant (a határtalan tudatot) látjuk minden élőlényben. Mivel ez kizárta azt, hogy a fizikai formájukra és a szexuális vonzerejükre korlátozzunk másokat, később a brahmacsarja alatt a szexuális önmegtartóztatást is kezdték érteni. Részletesen dokumentált az az irányelv, hogy a jóginak minden egyént a határtalan tudat megnyilvánulásának kell tekintenie. Sokkal kevésbé van hangsúlyozva, de ugyanolyan fontos az is, hogy minden isteni formát nem csak korlátozott istenségként, hanem a határtalan tudat, a Brahman kifejeződéseként, megnyilvánulásaként, és a hozzá vezető kapuként lássunk."

A csakrák bídzsa-mantrái

A hét csakra-workshop következő mantrája a hét csakra bídzsa-mantrája volt. Ezekkel a mantrákkal az egyes csakrákra jellemző energiákat tudjuk aktiválni, ezzel harmonizálva a csakra működését. 

Csakra bídzsa mantrák

Lam Vam Ram Jam Ham Óm Ahh

Lam - gyökércsakra (múládhára), föld elem. Oldja a blokkokat, előző karmákat, és erősíti a biztonság, jólét és hovatartozás érzéseit. Ez a csakra a törzsünkkel, a felmenőinkkel való kapcsolatot képviseli. összekapcsol a családunkkal, barátainkkal, közösségünkkel és országunkkal. Azokat a törvényeket képviseli, melyeknek mindannyian alá vagyunk vetve. Biztonságra és békére vágyunk, ennek pedig az a kulcsa, hogy ha elértük, ne váljunk a megszállotjává. A Föld kozmikus tudata az első csakra szintjén van elakadva. A kultúrák és népek keveredése, a globalizáció egyesekben félelmet kelt. Minél inkább látjuk, hogy ugyanolyan lélek lakik mindegyik testben, annál inkább szeretnünk kell egymást, és le kell győzni a bizalmatlanságot egymás iránt.

Vam - szakrális csakra (szvádhisthána), víz elem. Erősíti a szexuális energiát, kreativitást, önkifejezést. Segít megnyílni mások felé, segít elfogadni önmagunkat és a változásokat. A szvádhisthána csakra a gyönyör központja, és amikor egyensúlyban van, természetes és erőteljes intimitást tesz lehetővé. Ez a csakra képviseli a képességet, hogy belekerüljünk az áramlásba, az elfogadást, a kegyet, és hogy örülni tudjunk a sikereinknek és az életünknek. A szakrális csakra energiája teszi lehetővé a mozgást, az elengedést, és a változások, átalakulások elfogadását, érzékelését a fizikai és érzelmi testünkben. Lehetővé teszi, hogy teljességében megtapasztaljuk a jelen pillanatot. Az intuíció és a tudatalatti megérzések is ehhez a csakrához kapcsolódnak.

Ram - köldökcsakra (manipúra), tűz elem. Növeli a személyes hatalmat, önbecsülést, a transzformációs képességünket, segít kontrollálni az indulatainkat és a negatív hatásokat. A manipúra csakra az önértékelés és az egyéniség székhelye. A személyes hatalom, a harcos energia és a transzformációs képesség központja is egyben. A köldökcsakra energiája teszi lehetővé azt, hogy a mozdulatlanságból mozgás és cselekvés legyen. A stressz erőteljesen befolyásolja a harmadik csakra állapotát és megnövelheti az izomtónust a napfonat és a belső szervek körül, különösen, ha az egónk azt érzékeli, hogy elveszíti a kontrollt és a hatalmat. Ha a köldökcsakra jól működik, akkor képesek vagyunk erőteljesen és magabiztosan haladni előre az életben, tisztában leszünk azzal, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk itt. A tudatos választás és és cselekvés képességét is képviseli. A harmadik csakra mantráját ismételgetve szert teszünk a képességre, hogy hitelesen tudjunk vezetni, és sikeresen tudjunk szervezni és menedzselni. Elengedhetetlen a hosszú, egészséges és termékeny élethez.

Jam - szívcsakra (anáhata), levegő elem. Segít meggyógyítani a szívet fizikai és érzelmi szinten, elősegíti a feltétel nélküli szeretet és együttérzés adását és elfogadását. A szívcsakra megnyitása azt jelenti, hogy a személyes érzelmi kihívásainkat az isteni terv részének tudjuk tekinteni, melynek célja a tudatunk fejlődése. Azáltal, hogy elengedjük az érzelmi terheinket, és elengedjük azt az igényt, hogy megértsük, miért úgy kellett történnie a dolgoknak, ahogy történtek, elérhetjük a kiegyensúlyozottság állapotát. A belső béke elérése érdekében azonban be kell fogadnunk a megbocsájtás gyógyító energiáit, és le kell mondanunk az önmagunk által meghatározott igazságosság igényéről. A kiegyensúlyozott anáhata csakra elősegíti önmagunk elfogadását és szeretetét, az együttérzést, a békét, az egészséges szív és erős immunrendszer fenntartását. E csakra energiája lehetővé teszi, hogy felismerjük elválaszthatatlan kapcsolatunkat ez Élet minden formájával és az Univerzummal. A JAM mantra ismételgetése gyógyítja a szívünket fizikai, emocionális és spirituális szinten is, és segít megnyílni a feltétel nélküli együttérzés és szeretet iránt. Minél jobban megnyílik a szívközpont, annál mélyebben és erősebben érezhetjük a spirituális fájdalmat is, de biztosak lehetünk abban, hogy az végül fel fog oldódni a bölcsesség és szeretet fényében.

Ham - torokcsakra (visuddha), éter elem. Elősegíti az univerzális törvény megértését, az igazságérzetet és az integritást, valamint a kommunikációt és mások megértését. A torokcsakrán történő meditáció nyugalmat, higgadtságot, tisztaságot és dallamos hangot ad, valamint jó beszédkészséget és jártasságot a mantrák vibrálásában, valamint költői vénát is eredményezhet. A torokcsakrán történő meditációt a következőképpen is végezhetjük: Koncentráljuk a figyelmünket a torok tövénél lévő mélyedésre. Az uddzsájí légzés alkalmazásával hallhatjuk a torkunknak nekiütődő lélegzet hangját, és érezhetjük, ahogy kiterjed a szívcsakránk. Ez elősegíti azt, hogy az elménk a szívünkben nyugodjon, és az egész lényünkön nyugalom legyen úrrá. Az uddzsájí ki- és belégzés hangja megegyezik a SZÓ-HAM mantrával, aminek jelentése: "Én Az vagyok." A belégzésnél a SZÓ hangot hozzuk létre, a kilégzésnél pedig a HAM-ot. 

Óm - Harmadik szem csakra (ágjá), manasz (elme). Elősegíti az intuíciót és az életcélunk megtalálását. Megszünteti azokat a korlátokat, melyek közé a belső bölcsességünket szorítottuk. Az ágjá csakra határozza meg a belső látásunk és az agyunk működését. Amikor erre a csakrára fókuszálunk, akkor érzékeljük, hogy a harmadik szemen keresztül látunk mindent. A harmadik szem üregében ülünk és látjuk a Teliholdat, ahogy beragyogja. A Hold fényéből táplálkozva kapunk bölcsességet és belső látást. Fel kell fedeznünk a saját ajándékunkat, tehetségünket és az utunkat, amit be kell járnunk a világban.

Ahh - viszarga, koronacsakra (szahaszrára), intelligencia és egó elem, illetve a tudat (csitta). Elősegíti a téves elképzelések és önazonosítás elengedését, és a kapcsolódást Istenhez. Megszünteti a saját magunkkal kapcsolatos kicsinyes vagy túlzó elképzeléseket, és lehetővé teszi az önátadást Istennek, az isteni kegy befogadását. Ez a csakra határozza meg a kapcsolatunkat az isteni síkkal, és a lelki békénkkel. Meditáció közben hozzuk a tudatosságunkat erre a területre, és engedjük be Isten energiáját az elménkbe, a testünkbe és a lelkünkbe, lélegezzük be, hogy átjárja egész lényünket. A legtöbb tantra-szöveg nem határoz meg semmilyen mantrát a koronacsakrához, hiszen ezt csak a szamádhi állapotában, Istenen meditálva tudjuk aktiválni. A HHH hang, vagyis a viszarga tulajdonképpen a kilégzés, az elengedés hangja, és ahogy az Óm a szanszkrit mantrák elején szokott állni, a viszarga gyakran az utolsó hangjuk. A HHH hang, vagyis a hangos kilégzés, sóhajtás, az elengedést, a kontroll és az egó feladását képviseli, valamint önmagunk átadását Isten akaratának. Tehát ha a koronacsakrához is akarunk mantrát használni, akkor ezt használjuk. 

Minden mantrának van színe, eleme, istensége és az ismétlésének bizonyos módszerei vagy szabályai. E tényezők alapján egyes mantrák hatékonyabban működnek egyes embereknél, míg más mantrák kevésbé. A mantrák kiejtésénél a hang ereje, a hangszín, a hangmagasság, a sebesség és a hang "hőmérséklete" is számít. Mindezek a paraméterek, a megfelelő módon kivitelezve, élettel és erővel töltik meg a mantrát, de a legfontosabb tényező az odaadás. Az hittel és odaadással énekelt mantra nagyon hamar eredményt ad, mely a magasabb rendű öröm megízlelésében, és a világi örömök iránti érdeklődés elveszítésében nyilvánul meg.

Trátaka technika

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Trátaka technika

Helyezzük el az általunk kiválasztott képet, szimbólumot vagy könyvet magunk előtt. Ha lehetséges, helyezzük szemmagasságba, hogy ne kelljen hosszú ideig megfeszítve tartani a nyakunkat. Most rögzítsük a tekintetünket a kép vagy szimbólum egy bizonyos pontjára. A pont ne legyen nagyobb néhány milliméternél, hogy a szemeinknek ne kelljen ide-oda vándorolniuk, hanem egy helyben pihenhessenek. A kép legyen kb 60 cm-re tőlünk.

Most nyissuk ki a szemeinket és nézzünk a képre anélkül, hogy engednénk föl-le vagy jobbra-balra mozogni őket. Egy idő múlva pislognunk kell. Próbáljuk elkerülni ezt, amennyire lehetséges, de ne menjünk el olyan szélsőségekbe, amikor már erőlködni kell vagy megfáljdul a szemünk. Amint a tudatalatti elménk felismeri, hogy többé nem irényítja a szemmozgásunkat, bizonyos nagyon szokatlan mentális tartalmak jöhetnek a felszínre.

Egy idő múlva a szemek kiszáradásának elkerülése érdekében elkezdünk könnyezni. Amikor a szemeink annyira megteltek könnyekkel, hogy nem látunk többé, hunyjuk le a szemeinket. Ekkor nagyon tisztán magunk előtt fogjuk látni a képet, amit néztünk. Most gyakoroljuk a belső trátakát a képen, ismét amennyire lehetséges, minél kevesebb szemmozgással. Ha a mentális kép zavarttá válik vagy eltűnik, újra nyissuk ki a szemeinket és koncentráljunk az előttünk lévő képre. Ezt a folyamatot többször is megismételhetjük, de ne vigyük túlzásba az elején. Ha a szemeink megfájdulnak azzal a testünk jelzi, hogy túl sokat gyakoroltunk.

Ezzel a módszerrel mély kapcsolatot és közelséget fejleszthetünk ki a kiválasztott isteni formával. A legkevesebb, amit rövid idő alatt elérhetünk, az a képesség, hogy tisztán tudjuk vizualizálni az ísta-dévatát, amire pedig szükségünk lesz a következő gyakorlatban."

Bídzsa-mantrák

A hét csakra-workshop első mantrájaként a legfontosabb bídzsa-mantrákat (mag- vagy tő-mantrákat) gyűjtöttük csokorba. Ezek az egyszótagú mantrák különböző isteni minőségeket és energiákat tartalmaznak kódolt formában, melyeket az ismételgetésükkel tudunk aktiválni. Ezek a következők voltak:

Bídzsa mantrák


Óm Hrím Krím Srím Húm


Óm - Univerzális hangrezgés, a teremtés oka. Rezgése összegyűjti a pránát az univerzumból, felfelé és kifelé irányítja azt. Az elfogadás mantrája, segít elfogadni magasabb rendű énünket és megszünteti az akadályokat az energia áramlásának útjából. Összegyűjti a belső energiát és felkészíti a felemelkedésre. A Brahman és bármelyik Istenforma bídzsa-mantrája. A legtöbb mantra az Ómmal kezdődik, mely az összes mantra közül a legáltalánosabb és a legfontosabb. Az Óm Isten hangformája, a határtalan és örök hangrezgés, a kozmikus guru, mely megvilágítja az intelligenciánkat, és magának a tudatnak a természetes rezgése, vagyis az átmanból, az önvalóból ered. Az anáhata-náda, vagyis a szívben keletkező belső hang nem más, mint az Óm rezgése, mely a lélekből árad. Az A hangot a torkunkban hozzuk létre, az O hangot (átmenet az A és az U között) a szájüregben és a koponyában rezegtetjük, míg az U hangot az ajkaink közötti réssel hozzuk létre. Az M (anuszvára) akkor jön létre, amikor bezárjuk a szánkat, és a rezgést az orrüregünkbe emeljük (az orrüreg teteje az agyalapi mirigyet magába foglaló agyi kamrához ér, és ez a szóma-csakra, illetve az amrita (a halhatatlanság és tudás nektárja) képződésének helye. Az M fölötti pont (bindu) az Óm mantrát követő csendet képviseli, ami maga a koncentrált tudat és tudatosság, mely a teljesen lecsendesült és felfüggesztett elme tükrén keresztül nyilvánul meg. Az Óm kiejtésével tehát minden hangot létrehozunk. Az Óm egy felfelé emelkedő hangvibráció, és felemeli magával az elmét is. A jóváhagyás mantrája is egyben. Mindent megerősít és lehetővé teszi azt, hogy békében és harmóniában legyünk minden létezővel. Az Óm megtisztítja és energetizálja az elmét minden más mantra számára, ami előtt áll. Önmagában kiejtve űrt, fényt és tisztaságot hoz létre, eltörli a feltételekhez kötöttség mintázatait, és az elménkben fennálló korlátokat. Az Óm minden magánhangzót és minden színt képvisel, bár alapvetően a fehér színnel rezonál, ugyanúgy, mint a koronacsakra (szahaszrára).

Hrím - kreativitás és gyógyító erő, felébreszti az együttérzést és megtisztítja a szívet. Mahámájá vagy Bhuvanésvarí bídzsa-mantrája, mely fellibbenti az illúzió fátylát a tudatunkról. Ez a mantra hatalmat és vezetői státuszt képes adni, valamint biztosítja a szükségelteinket.  A Hrím az Istennő, azaz Siva Saktija, Párvatí vagy Umá bídzsa-mantrája, különösen Tripuraszundaríként, azaz a szépség és gyönyör istennőjeként ezzel a mantrával imádják. A Hrím mantra örömöt, eksztázist és boldogságot ad. Ezen kívül erősíti a szemérmesség, ártatlanság és szégyenlősség (hrí) tulajdonságait, mert ezek nélkül nem tudjuk értékelni az örömöt az életünkben. Aranyszínű, fényt és meleget sugároz. A Ha szótag Sivára utal, a Ra a praktirire (anyagi természetre), az Í pedig Mahámájára. A náda (M) az univerzum anyjára utal, a bindu (a pont az m felett) pedig megszünteti a bánatot.

Krím - felébreszti az alsó csakrákat és megtisztítja a fizikai testet. Kálí bídzsa-mantrája, az idő és a cselekvés potenciáját hordozza. Egészséget, erőt, és sikert biztosít mindenben, valamint védelmez a negatív erőktől. A Krím a munka vagy cselekvés (karma) mantrája, és megadja a képességet az elkötelezett és céltudatos cselekvéshez, a szolgálathoz és az áldozathoz. Elősegíti az elme vonzódását Istenhez és az egó megsemmisülését, valamint az illúzió és a ragaszkodások elvágását. A tudat transzformációs folyamatainak katalizátora. A Ká Kálí istennőre vonatkozik, a Ra a Brahmanra, az Í pedig Mahámájára. A náda (M) az univerzum anyjára utal, a bindu (a pont az m felett) pedig megszünteti a bánatot.

Srím - a szív és a harmadik szem aktivációját okozza, testi és lelki egészséget, szépséget, örömöt ad. Laksmí (a szerencse istennője) bídzsa-mantrája. Vagyont, anyagi nyereséget, üzleti vagy karrierbeli sikereket ad, valamint megszünteti a betegségeket, aggodalmakat, védelmez, elősegíti a boldog partnerkapcsolatot és a sikereket az élet minden területén. A Sa Mahálaksmíra vonatkozik, a Ra pedig a vagyonra. Az Í az elégedettséget jelöli, a náda (M) az univerzum anyjára utal, a bindu (a pont az m felett) pedig megszünteti a bánatot. Egy másik értelmezés szerint A Sa a békére (sánti) utal, a Ri pedig a világosságra és a rendre. Szépséget, ragyogást, termékenységet, örömöt és kreativitást biztosít. Éppen ezért Laksmí, a szerelem és szerencse istennőjének mantrája, aki minden jó dolgot biztosít az életünkben. A Srím az Isteni Anya, az univerzum Úrnőjének mantrája, hold-minőségű és fehér színű. Fényt ad, de nem hevít túl. A Srím ismétlése növelheti a spirituális vagy anyagi bőséget és jólétet az életünkben. Ez a mantra beteljesíti a szív összes igaz vágyát.

Húm - megsemmisíti a negatív érzelmeket és energiákat, pozitív energiával és vitalitással tölt fel. Védelmező bídzsa-mantra. A Húm a tűz (Agni) mantrája, mely fellobbantja a tudatosságunk és törekvésünk belső lángját. A Húm Siva, az isteni háromság pusztító aspektusának mantrája. Az isteni harag, igazságszolgáltatás, megtisztulás és transzformáció mantrája. Ezért a Húm mantrát alkalmazhatjuk a negatív pszichikai hatások távol tartására, beleértve a zavaró gondolatokat és érzelmeket is. A Húm megvéd a manipulálásunkra tett külső próbálkozásoktól, és energetikailag megtisztítja a teret körülöttünk. Hevítő természetű, és sötétkék színű, mint a láng legmelegebb része. A szúfi hagyomány központi mantrája a Hú, a hindu hagyomány Óm-jához hasonló szerepet tölt be. A tibeti buddhizmusban szintén fontos a Húm bídza-mantra, mint a szív és a megvilágosodott elme mantrája.

Forrás: http://www.wisdomblow.com/?p=1968

Finomított uddzsájí légzés

Újabb részlet a Csanda krama könyvből:

Ha az uddzsájí hang az orrunkban keletkezik, az általában a felszínes figyelemre vagy a figyelem hiányára utal. Ha az uddzsájí hangot a szánkban képezzük, az a túlzott koncentrációra és erőlködésre utal, és ilyenkor az állkapcsunkat is a kelleténél jobban összeszorítjuk, illetve az arcunkkal is grimaszolunk. Igyekezzünk egyensúlyt teremteni a kettő között, vagyis a figyelem hiánya és a túlzott koncentráció között azáltal, hogy leejtjük az állkapcsunkat, és ellazítjuk az arcizmainkat. Ez egy kicsit olyan érzés, mintha a füleinken keresztül lélegeznénk: a belső fülünkben enyhe nyomást érzünk belégzésnél, az uddzsájí hang lágyabb lesz, és a koponyánkban visszhangzik. Igyekezzünk lejjebb vinni az uddzsájí hang képzési helyét a torkunk tövéhez (ahol a visuddha csakra és a dzsálándhára bandha elhelyezkedik).

Közvetlen kapcsolat van aközött, hogy leejtjük az alsó állkapcsunkat (az uddzsájí hang létrehozása érdekében), megnyújtjuk a gerincet és szabadon tudjuk mozgatni a rekeszizmot. Vagyis az uddzsájí légzés helyes alkalmazása során finom szinten létrejön a dzsálándhára bandha, az uddíjána bandha és a múla bandha is. Gyakran előfordul, hogy a kilégzés hosszabb és hangosabb, míg a belégzés rövidebb és halkabb. Próbáljuk meg hosszú távon kiegyensúlyozni a belégzés és kilégzés hosszát, és a hangot is tegyük egyenletesen finommá. Ehhez általában egy kicsit hangosabbá és hosszabbá kell tenni a belégzést és lágyabbá a kilégzést. Amikor egyenletesen és lágyan tudjuk képezni az uddzsájí hangot, akkor a légzésünk természetes módon lelassul, és az elménk relaxálttá válik, kiürül. Ekkor tudatosabbá válunk a testünk pillanatnyi állapotáról és szükségleteiről, és könnyebben el tudjuk kerülni a sérüléseket. Ne erőltessük a pózok végrehajtását, ha közben háttérbe szorul a légzésünk! Ha az arcunk laza marad, akkor a légzésünk is lágyabb lesz.

A kezdőkre általában jellemző a rövid és hirtelen belégzés és a hosszabb, hangosabb kilégzés. Igyekezzünk egyforma hosszúvá tenni a be-és kilégzést, ideális esetben mindkettő hat-hat másodperc hosszúságú legyen. A hosszabb belégzés több hőt és izzadást eredményez, mag a kilégzés hűsít és eltávolítja a méreganyagokat. A belégzés energiát ad és növeli a feszültséget, míg a kilégzés oldja azt. Ezt úgy kerülhetjük el a csandra krama gyakorlása során, hogy lassítjuk a belégzést, vagyis csökkentjük az összességében beszívott levegő mennyiségét.

Meg kell jegyeznünk, hogy a levegő, amit beszívunk, nem csak pránából áll. A belégzés során levegőt és pránát is beszívunk. A prána a beszívott levegő életerő-tartalma, de a levegő emellett tartalmazhat bizonyos fizikai és energetikai szennyeződéseket is. A kilégzés során megszabadulunk ezektől a mérgező hatásoktól, de a pránát is elveszítjük, így az energiánk lecsökken. Ahogy a légzésünk egyre finomabbá és tudatosabbá válik, a határok is jobban kirajzolódnak, csak azt vesszük magunkhoz, ami táplál, és csak azt ürítjük ki, ami mérgező. Azt is kimondhatjuk, hogy a pránájáma gyakorlása valójában nem növeli az energiaszintünket, hanem a pránáról való tudatosságunkat növeli. A teljes potenciálunk felszínre hozása az, ami nehéz.

A csandra krama és a légzés

Újabb részlet a Csandra krama könyvből:

A csandra krama és a légzés

Az ászana-gyakorás mindig a légzéssel kezdődik, és az Ashtanga-jógában, illetve a vinyásza krama stílusú gyakorlásban (mint amilyen a csandra krama is) az uddzsájí pránájámát alkalmazzuk, csak lágyabb változatban. Az uddzsájí szó jelentése: „győzedelmes”, míg a prána többféleképpen is fordítható: „légzés, lélegzet, szél, életerő, életlevegő, energia, erő stb.” A pránájáma legpontosabb definíciója az életerő (prána) kiterjesztése vagy megnyújtása (ájáma), ahelyett, hogy a légzés kontrolljaként, korlátozásaként (jama) értelmeznénk. A prána az első a triszthánam, vagyis a figyelem három pontja közül. A másik kettő a dristi (tekintet fókuszpontja), illetve a bandha (energetikai zárak), bár egyesek a bandha helyett a vinyászát tekintik a harmadiknak, mivel úgy veszik, hogy a bandhát magától értetődő módon aktívan tartjuk a gyakorlás közben. A csandra krama esetében persze a bandhák aktivitása is lágyabb, finomabb lesz, mint az Ashtanga gyakorlás közben. A légzés tudatosítása tehát előfeltétele a test és az elme átalakításának, mivel a prána az összekötő kapocs a durva fizikai test és a finom fizikai elme között. A Hatha-jóga Pradípiká szerint:

„Ha a légzés zavart, az elme is zavarttá válik. A légzés szabályozása által a jógi elérheti az elme nyugalmát. Amíg képesek vagyunk megtartani a pránát a testben, addig tart az élet. A halál a prána eltávozását jelenti. Uddzsájí: Miután félig lezártuk a gégefőt, úgy kell lélegezni, hogy a lélegzet nekiütközzön a toroknak és a mellkasnak, és hangot adjon ki közben.” (Hatha-jóga Pradípiká 2.2, 2.3, 2.51)

Ha finoman összehúzzuk a gégénket a torkunk hátulján, akkor kontrollált módon tudunk lélegezni. Ez a szűkítés mély, sóhajtásszerű vagy morajló hangot hoz létre, ami növeli a rekeszizom mozgástartományát és megnyújtja a gerincet. Eleinte hajlamosak leszünk túlzottan erőteljes hangot létrehozni és erőlködni, de fokozatosan törekedni kell a lágyabb és stabilabb uddzsájí hang létrehozására, különösen a csandra krama gyakorlása közben. A lágy, folyamatos hang elősegíti a prána folyamatos áramlását, és azt, hogy az elménket a jelenben tartsuk és a gyakorlásunkra koncentráljunk. Ha elhalkul a hang, akkor esélyes, hogy a gondolataink is elkalandoztak. Arra kell törekedni, hogy a légzés olyan finom legyen, amennyire csak lehetséges, hogy természetes maradjon, és ne termeljen túl sok hőt. A csandra krama hűsítő gyakorlás, ezért a légzés hűsítő, nyugtató aspektusát kell előtérbe helyezni. A jóga-terminológiában a Nap képviseli a tűz elemet a testben, melynek központja a köldökcsakrában található. A Nap a belégzés (púraka), a szív és az életerő képviselője is. A Hold a hűsítő hatást, a kilégzést (récsaka), a tüdőt és a halál, vagy elmúlás erejét képviseli. Az uddíjána bandha erőteljes alkalmazásával fel tudjuk erősíteni az agni, a tűz elem és az életerő hatását. Éppen ezért a csandra krama gyakorlása során nem hangsúlyozzuk az uddíjána bandhát, és a múla bandhát is finom szinten alkalmazzuk, illetve a légzés során a kilégzést és a spontán légzésszüneteket hangsúlyozzuk.

Tízezer év

Egy kicsit elúszott velem a január, és ezen még az sem segített, hogy január kilencedikén volt a negyvenhetedik születésnapom, ami nagyon szép napra sikeredett, de azért közben nagyon sok a feladat. Így a blogomhoz is csak most tudtam nekiülni, igyekszem behozni az elmaradt napokat. Az én születésnapom közel esik az évkezdethez, így kétszer is elgondolkodhatok ilyenkor, hogy mihez kezdek a következő évemben, és mit sikerült véghezvinni az előzőben. Régebben úgy negyven felé közeledvén még el-elgondolkodtam, hogy vajon leéltem-e már az életem felét, vagy mér kevesebb van hátra, mint amennyi eddig eltelt. De aztán közben rájöttem, hogy ennek nem igazán van sok jelentősége. Persze az ember készít tervet több évre előre, meg egész életére, és vannak olyan dolgok, amiknek a megvalósulására valóban éveket kell várni és sokat kell tenni is érte. De azért leginkább igyekszem a MOST-ban élni az életemet, és a jelen pillanat kihívásaira koncentrálni, azokból is van épp elég. 

Tavaly írtam egy blogbejegyzést "Tíz év" címmel, nos ez a mostani, ha úgy tetszik, annak a továbbgondolása. A múltkor Mysore gyakorlás közben odafordult hozzám a tanárom, és rámutatott a mellettem elmélyülten jógázó fiatalemberre. "Ő itt egy többezer éves jógi". Természetesen kétségem sem volt állítása igazát illetően, még csak rá se kellett néznem a srácra, elég volt a kisugárzásában fürdeni, és megnyíltak a végtelenség kapui a bensőmben. Gyakran hajlamosak vagyunk években, napokban, órákban, percekben mérni az életünket, a fejlődésünket, és latolgatjuk, hogy honnan hová jutottunk már el és hol szeretnék lenni például tíz év múlva. De azt nem szabad elfelejteni, hogy a siker a jógában életekben, tízezer években mérhető. A Szatja-júgában, amikor a meditáció volt a fő önmegvalósítási módszer, az emberek százezer évig éltek, és ezt végigmeditálták. A végére, ha jól ment minden, elérték a mag nélküli szamádhit és felszabadultak. A Trétá-júgában már csak tízezer évig éltek az emberek, és ezalatt védikus mantrákat énekeltek és áldozati szertartásokat végeztek, a jógik pedig szigorú aszkézisbe merültek, hogy meglássák Istent. A mostanit megelőző korszakban, a Dvápara-júgában az emberek ezer évig éltek, és minden nap imádták Isten szobrait a templomokban. Mindezt ötezer évvel ezelőtt felváltotta a Vaskor, a Kali-júga, amikor a szerencsésebb emberek megérik a száz évet, de van, aki csak a felét-harmadát. Az Ószövetség a Dvápara-júga végéről szól, és Ábrahám első nemzetségeiben még olvashatunk olyan emberekről, akik több száz évig éltek, és kétszer-háromszor akkorák voltak, mint a mai ember. De azután meg lett tiltva az állatáldozat és az istenszobrok imádata, mert a mai korban a mantra formájában lehet a legkönnyebben megközelíteni Istent. Ezt tették az ószövetségi zsidók is, akik Jahve száz nevét ismételgették, és sok más vallás is használ különböző mantrákat. De persze az előző korok spirituális technikái is megmaradtak, csupán a hatékonyságukból veszítettek némiképp, illetve mi nem vagyunk már annyira alkalmasak a gyakorlásukra. 

Szóval a jóga gyakorlásában tíz év vagy egy élet olyan, mint egy csepp az óceánban: igen sok kell belőle, mire tekintélyes vízmennyiségre teszünk szert. Tehát nem kell elkeseredni, ha tíz év gyakorlás után nem megy az egyik vagy a másik póz, vagy esetleg túl türelmetlenek vagyunk még a pránájámához, a meditációhoz. Azt nem szabad elfelejteni, hogy amit ebben  az életünkben megteszünk, bármi kevésnek is tűnhet, az hozzáadódik mindahhoz a spirituális eredményhez, amit előző életeink során összegyűjtöttünk, és mindez lassacskán gyűlik, amíg teljesen el nem oszlatja a tudatlanság sötétjét az elménkben, és fel nem ragyog benne teljes pompájában az Önvaló. Ez az élmény túlmutat az időn, a kulturális és vallási konvenciókon, a különböző utakon és technikákon, és maga az időtlen Igazság. Ugyanezt tapasztalták meg sok-sok millió évvel ezelőtt a jógik, és az utánunk jövő nemzedékek jógijai is ugyanezt fogják megélni, bármennyire zavart és degradált korban fognak is élni. Minden egyes lélegzetvétel, amelyet tudatosan a jóga gyakorlásával töltünk el, átcsempészik egy kicsit a lényünkből az örökkévalóságba, míg végül csak a porhüvelyünket hagyjuk itt az enyészetnek, és visszatérünk az Öröklét síkjára. Namaste!

Isten formájának megtalálása

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Ajánlatos inkább Isten formájának kezein vagy lábain kezdeni a trátaka gyakorlását, mintsem a szemein vagy a harmadik szemén. Észre fogjuk venni, hogy teljesen más élményt fogunk megtapasztalni attól függően, hogy milyen pontot választottunk. Mondani sem kell, hogy Isten két különböző ábrázolása, melyet különböző művészek készítettek el, más eredményhez fog vezetni. Ha nem érjük el a kívánt eredményt, akkor válasszunk egy másik ábrázolást az siteni formáról, vagy irányítsuk egy másik pontra a tekintetünket. Ha nem találunk semmilyen ábrázolást, akkor válasszunk egy szimbólumot vagy szót, amely az imádott formához kapcsolódik, vagy helyezzük magunk elé a szent könyvünket.

Ahhoz, hogy találunk egy ábrázolást, először meg kell találnunk Isten azon formáját, amelyik számunkra megfelelő, vagyis az ísta-dévatánkat. Általában azt ajánlják, hogy először az őseink vagy felmenőink tradícióját vizsgáljuk meg. Az adott isteni formához való kötődés valószínűleg csak akkor fog kialakulni, ha vannak előző szamszkáráink (tudatalatti benyomások), melyek az adott isteni formához kötnek. A leggyakrabban ezek ahhoz a tradícióhoz kötődnek, amiben felnőttünk. A modern világban azonban sok mindenki rendelkezik a saját tradíciójához kapcsolódó negatív szamszkárákkal, és ha ez ránk is igaz, akkor máshol is kereshetünk.

Patandzsalí azt mondja, hogy a szent szövegek tanulmányozásával találhatjuk meg az ísta-dévatánkat (Jóga-szútra 2.44). minél több szent szöveget olvasunk, annál valószínűbb, hogy rátalálunk az ísta-dévatánkra. Elolvashatjuk például a Dhammapadát, ha meg akarjuk ismerni Gautama Buddhát, vagy az Evangéliumot, ha Jézus Krisztust, A Bhágavata Puránát, ha az Úr Krisnát, a Rámájanát, ha az Úr Rámát, vagy a Siva Puránát, ha az Úr Sivát szeretnénk megismerni. Ha már kialakult a vonzalom Isten valamelyik formája iránt, nézzünk sok képet, ábrázolást vagy vele kapcsolatos szimbólumot. Egyes hagyományok nem írják le közvetlenül Istent, ebben az esetben az adott hagyománnyal kapcsolatos szakrális művészetet kell tanulmányozni. Minden kultúra spirituális tradíciójában voltak olyan művészek, akiknek nagyon tiszta látomásaik voltak Istenről.

Sok jógi arról számolt be, hogy a gyakorlásuk akkor kezdett el ugrásszerűen fejlődni, amikor egyértelművé vált a számukra az ísta-dévatájuk. Az ísta-dévata képessé tesz arra, hogy összekapcsolódjunk a legmagasabb célunkkal és a legmagasabb és legnemesebb törekvéseink irányába fejlődjünk.

Ha kiválasztottunk egy képet, akkor gyakoroljuk rajta a trátakát, melynek technikáját a következőkben fogom ismertetni. Ha nem választottunk ki egy bizonyos képet vagy szimbólumot, akkor válasszuk ki azt, amelyik a legjobban vonz. Ne bonyolítsuk túl, és meg fogunk lepődni az eredményeken."

A sötétségből a fénybe

Ez volt a Napforduló-meditáció mottója, és mint az univerzumban minden, a Nap is ennek a törvénynek engedelmeskedik. Amikor a legkevesebb fényét sugározza ránk a téli napfordulón, akkor elindul Észak felé, és egyre több és több fénnyel áraszt el bennünket, míg eléri a pályája nyári csúcspontját. Amikor felkel keleten, beragyogja a fényével az egész Földet, majd este lehanyatlik nyugaton, és minden ismét sötétségbe borul. Ugyanígy, az Univerzum szintjén az élőlények megélik Brahmá nappalát, ami a Földön 4 milliárd 320 millió napévnek felel meg, és ugyanilyen hosszú Brahmá éjszakája, mely alatt az univerzum bolygórendszereit elárasztja a víz, és minden lény mély szendergésbe merül, hogy Brahmá következő nappalán folytassa karmikus vándorlását születésről születésre. 

E körforgásból csupán akkor emelkedhetünk ki, ha az elménkben felragyog a transzcendentális tudás fénye, és eloszlatja a tudatlanság (avidjá) által keltett sötétséget és illúziót. Éppen ezért a Napforduló meditáció záró mantrájaként a Brihad-áranjaka Upanisad 1.3.28-ban található híres mantrát énekeltük, mely a következőként hangzik:

Sánti-mantra

ÓM aszató má szadgamaja tamaszó má dzsjótir gamaja
Mritjor má'mritam gamaja ÓM, sántih, sántih, sántih

Óm - univerzális hangrezgés; aszató - az átmenetiből; má - engem; szad - az örökbe (igazba); gamaja - vezess; tamaszó - tudatlanságból; dzsjótih - a ragyogásba; mritjóh - a halálból; amritam - a halhatatlanságba; sánti - béke

"ÓM vezess engem a káprázatból és nemlétből az igazságba és a valóságba, vezess engem a homályból a világosságba, vezess engem a halálból a halhatatlanságba. ÓM béke, béke, béke."

A meditáló Istent, a Legfelsőbb Lényt kéri, hogy vezesse őt az aszatból a szat-ba. Az aszat nemlétezőt, átmenetit és hamist, valótlant, az illúzió káprázatát is jelenti, melyhez ragaszkodunk és azonosítjuk magunkat vele (például a testünket, anyagi dolgokat, az elménket vagy az abban felbukkanó gondolati mintákat stb.). A szat ezzel szemben az örök, igaz, valóságos és illúziótól mentes, egyedüli létező Abszolút Igazságot jelzi, mely felé haladni igyekszünk.

A tamasz, ahogy fent is említettük, a tudatlanság sötétjét jelenti. Nem tudunk az önvalónkról, nem ismerjük örök spirituális természetünket, ezért a tudatlanság alkotta hamis azonosságokat öltjük magunkra, melyek mindig változnak. A dzsjóti a Brahman ragyogása, a transzcendentális tudás fénye, mely eloszlatja az illúzió sötétségét. Ezért nevezik a spirituális tökéletességet megvilágosodott állapotnak is, mert a pragjá, vagyis a megkülönböztető tudás fénye beragyogja a gyakorló tudatát. A felszabadulás állapotát nem érhetjük el addig, amíg teljesen meg nem szabadultunk a tudatlanság fedőrétegeitől.

A mritju a halált jelenti, vagyis a test és minden átmeneti dolog elmúlását. Ahogy Krisna is mondja: a múlandó test számára nem létezik az öröklét, míg az örök lélek számára nincs halál. Csupán azért félünk a haláltól, mert azonosítjuk magunkat az átmeneti testünkkel, és nem állapodtunk még meg örök, változatlan, transzcendens önvalónkban. Az amrita a halhatatlanság nektárját jelenti, mely a felszabadulás állapotában betölti az élőlény tudatát. Nem csak az anyagi létezés szenvedéseitől és aggodalmaitól szabadul meg, de mindenek felett álló, teljes és végtelen örömérzetet, boldogságot tapasztal meg. Ezt is jelzi az amrita szó.

Ahhoz, hogy ebbe az irányba haladni tudjunk, békére van szükség, hiszen a zavaró tényezők elvonhatják a figyelmünket a gyakorlásról. A "sánti" (béke) szót azért ismételjük háromszor, mert a test, elme és a beszéd békéjét is szeretnénk elérni, illetve egyes magyarázók szerint a saját bensőnkre (adhjátma, mely magában foglalja a testet, elmét és a beszédet), a környezetünkre (adhibhúta, mely magában foglalja a körülöttünk lévő élőlényeket és élettelen tárgyakat) és a ránk ható erőkre (adhidaiva, mely magában foglal minden isteni erőt és energiát, legyen az az időjárás, a természeti elemek, a gravitáció, elektromágnesesség, a prána, a karma vagy Isten kegye) vonatkozik a három "sánti" szó.