Olvasóim általában megszokták, hogy gyakran írok motiváló jellegű bejegyzéseket, amelyeknek az a kicsengése, hogy bármit is mond az elménk, csak jógázzunk, és ne keressünk kifogásokat. Ez nyilván szoláris jellegű lényemből is fakad. Világéletemben a szélsőségek embere voltam, és ami éppen érdekelt, azt igyekeztem mániákusan és perfekcionista módon űzni, és nem csak számomra vált az a dolog éppen a legfontosabbá, de ugyanezt próbáltam másokra is kivetíteni.
Jógaoktatóként nyilván az lenne az érdekem, ha mindenki jógázna, és egyébként nem is állítok valótlant, ha azt mondom, hogy ez mindenkinek jót tesz. De arról már értekeztünk azért, hogy a különböző életkorú, testalkatú, egészségi állapotú és mentalitású gyakorlók számára más és más típusú gyakorlás a legmegfelelőbb, és ne legyünk sznobok, ne szégyelljük azt, hogy ha egyik vagy másik irányzat nem tetszik meg, vagy nem érezzük a sajátunknak.
Már rég túl vagyok azon, hogy azt gondoljam és hangoztassam, hogy mindenkinek Hot Ashtangázni kellene, mert a többi stílus nem ér egy kalap füvet sem. Valóban, ez az egyik legmegerőltetőbb gyakorlási rendszer, de ez még nem jelenti azt, hogy mindenkinek ez fog feküdni. Naponta astangázni melegben, főleg ilyen tomboló nyárban, mint ami most van, az igenis egy komoly megterhelés a szervezet számára, és egy top atléta edzettsége és mentális kitartása kell hozzá, hogy valaki "ne égjen be".
Mit is jelent ez? Egyrészt a szervezetünk besokallhat, és akkor a gyakorlás hatása már nem pozitív, ugyanis fellép a túledzettség állapota. Az izmok nem tudnak regenerálódni, az ízületek sérülékenyebbek lesznek, a szervezet egyensúlya felborul, és ahelyett, hogy elégedettséget éreznénk, egyre frusztráltabbak leszünk. Ezt mindenkinek nagyon őszintén kell megvizsgálnia, hogy igaz-e ez rá, és meg kell tennie a megfelelő lépéseket (pl. szünetet tartani, váltogatni az óratípusokat stb.), hogy a gyakorlása ismét örömtelivé váljon, és a teljesség, a harmónia felé vigyen, mert valójában ez a cél, nem pedig az, hogy valamiféle elképzelt tökéletesség felé irányuló teljesítménykényszerbe hajszoljuk bele önmagunkat.
A mentális "beégés" is hasonló dolog. Van, amikor rátalálunk az astangára, és éppenséggel a nehézsége, a benne rejlő kihívás, a rendszer összetettsége és megkomponáltsága vonz. Nos, lehet,hogy ez nem lesz egy népszerű kijelentés, és valahol önmagam érdeke ellen is beszélek, de az őszinteség megkívánja, hogy kimondjam: van, aki nem fogja tudni mentálisan megugrani azt az akadályt, amit a minden napos intenzív, rendszeres gyakorlás jelent. És akkor a gyakorlása egy erőlködés lesz, nap mint nap, éveken keresztül, mivel nem fog tudni elég motivációt, lelkesedést összeszedni ahhoz, hogy örömmel tudjon gyakorolni.
Van, amikor annyira keményen állunk hozzá a dologhoz, hogy makacsságunkban összeszorítjuk a fogunkat, és minden gyakorlás előtt azt morogjuk magunkban, hogy "Meg tudom csinálni, meg tudom csinálni..." Ilyenkor az erőlködésünkben a tudat alatti szintre nyomjuk a szervezetünk és az elménk tiltakozását, és a belső feszültség egyre csak növekszik. Sok mindenki panaszkodik krónikus sérülésekre az astanga-gyakorlók között. Ennek persze lehetnek olyan felszíni okai, mint az egyoldalú terhelés, az ászanák helytelen végzése, vagy bizonyos egyéni adottságok figyelmen kívül hagyása. A mélyebben, a tudatalattinkban rejlő okokról azonban még nem nagyon esett szó.
Tehát van egy idealizált vonzódásunk az astanga rendszerhez, és lelki szemeink előtt elképzeljük önmagunkat, ahogy jógaisten/jógaistennő testtel, erőlködéstől mentesen és boldog arccal, könnyedén végezzük a sorozatokat, jégtáncosokat és akrobatákat meghazudtoló tökéletességgel röppenve egyik ászanáról és vinyászáról a másikra. Annyira vonzónak tűnik ez a kép, hogy nem akarjuk elengedni, mert hát mindenki azt mondja, hogy "Ne add fel az álmaidat", meg hogy "Nincs lehetetlen" stb.
Ráadásul, ha tudatosan kijelentenénk, hogy "Hát ez nem nekünk való", akkor az még egy komoly kudarcélmény is lenne, ami nem igazán fér bele a jógáról és a jógiról alkotott idealizált képünkbe. Szóval az ember a legtöbbször ösztönösen úgy szokott kihátrálni egy olyan helyzetből, ami elviselhetetlenné válik a számára, hogy valaki mást tudjon hibáztatni ezért. Ez érthető, hiszen könnyebben hozunk meg egy döntést, ha nem az az oka, hogy megbuktunk valamiben. A párkapcsolatokban is jellemzően mindkét fél a másikat hibáztatja, amikor vége, és nagyon kevés kivétel van ez alól. Szóval, ha zátonyra futott a házasságunk az astangával, akkor a legtöbbször az történik, hogy a szervezetünk tiltakozásképpen kifejleszt valamilyen krónikus térd- vagy hátsérülést, és akkor a lelkiismeretünket megnyugtatva ráfoghatójuk az astangára, hogy tönkretett, betegek lettünk tőle, és az astanga a hibás.
Ilyen esetben az sem igazán jelent megoldást, ha tovább erőltetünk valakit, vagy azt mondjuk neki, hogy helytelenül gyakorol. Hogy mi a megoldás, azt mindenkinek önmagának kell megtalálnia, és eldöntenie, hogy helyre akarja-e, helyre tudja-e hozni a kapcsolatát az astangával, vagy pedig más vizekre kell eveznie. Lehet, hogy attól nyeri vissza az egyensúlyát, ha valamilyen más jógastílust vagy sportot kezd el űzni, de esetenként attól, hogy vesz egy jó hosszú pihenőt, és csak akkor fog hozzá a gyakorláshoz, amikor újra igazán motivációt érez rá.
Ne feledjük, hogy bármit is szeretnénk elérni, a motivációt nekünk kell megszerezni rá, és az erőfeszítést is nekünk kell megtenni érte. Mások legfeljebb baráti jótékonyságból, vagy anyagi érdekből fognak motiválni bennünket, de nem tudnak helyettünk végigmenni a jóga ösvényén. Egyedül jöttünk ebbe a világba, és egyedül is fogunk elmenni innen, bár közben persze meg kell tanulnunk mindenkit szeretni.
Természetesen nem az volt a célom ezzel a bejegyzéssel, hogy bárkinek is elvegyem a kedvét az astangától, inkább az, hogy vizsgáljuk meg a saját motivációnkat, és ne merüljön ki annyiban, hogy "Az astanga klán tagja vagyok", és ez valamiféle elit dolog, amit büszkén viselek. Ez is csak egy megjelölés, mint az összes többi, és átmeneti. Ha tudjuk, használjuk ki az astanga rendszerét arra, hogy közelebb kerüljünk a tényleges önvalónkhoz
Az is meglehet, hogy bejegyzésem gondolatmenete segít egy-két embernek, hogy tudatosítsa és feloldja az astanga gyakorlása közben kialakult esetleges blokkokat, amelyek miatt úgy érzi, hogy egy helyben toporog, vagy nem fejlődik sehová. Úgy legyen, és reménykedem benne, hogy az órákra eltalálnak azok, akiknek tényleg ez való, és valóban örömteli lesz a gyakorlásuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése