2012. augusztus 15., szerda

Bonckés alatt a híd

Van néhány anatómia-szakértő ismerősöm a Facebookon, akik ha latin szavakra akadnak valamelyik posztomban, akkor igyekeznek azonnal ízekre szedni a váz- és izomrendszerrel kapcsolatos kijelentéseimet. Így járt a múltkori, híddal (úrdhva-dhanurászana) kapcsolatos blogposztom is, ami tételesen egy fordítás volt Gregor Maehle könyvéből. Nos, átnéztem a fordításomat, és valóban igaza volt Csillának és meg Máténak is, elkövettem egy pár bakit, például összekevertem a hip flexor (csípőhajlító) és hip extensor (csípőfeszítő) kifejezéseket, úgyhogy még egyszer átnéztem a bejegyzést, és kijavítottam egy pár dolgot, illetve odaírtam az izmok magyar neve mellé a latint is. Mindketten kifogásolták azonban, hogy tárgyi tévedések is vannak az írásban, ám mivel nem akartam megmásítani Maehle szavait, úgy gondoltam, hogy az utógondozáson kívül inkább egy külön bejegyzésben írom meg a saját meglátásaimat a vitatott kérdésekkel kapcsolatban. 

Előrebocsátom, hogy alapszintű anatómiai ismeretekkel rendelkezem, amit jó lenne bővíteni, ha találnék rá időt. De az biztos, hogy funkcionális szempontból nap mint nap ráakad az ember egy-egy ászana egy-egy aspektusára, amit érdemes tovább boncolgatni, ha valóban fejlődni szeretnénk benne.

Első gondolatként azt említeném meg, hogy a Maehle által említett problémát (a combok kifordítását és a karok befordítását) gyakran tapasztalom, magamnál is, és sok tanítványomnál is. A szép hátrahajlításhoz valóban hozzátartozik a nyitott váll és csípő, és ezt valóban akadályozza a végtagok ki- illetve beforgatása. 

Van olyan tanítványom, aki egyenesen Charile Chaplin-lábtartásban ereszkedik hátra hídba, és úgy is jön fel belőle. Saját megközelítésemben eddig elsősorban a belső térdszalagok és meniscusok túlterhelésének veszélyét láttam ebben, viszont az is igaz, hogy ilyenkor az ember sokkal inkább a combközelítő izmokkal húzza fel a felsőtestét álló helyzetbe, mintha párhuzamos lenne a lába, és előre nézne a térde meg a lábfeje. Ilyenkor sokkal inkább ki vannak kapcsolva a munkából a combközelítők, és a Maehel átlal említett többi izom lép működésbe. 

Elővettem a "Key Muscles of Hatha Yoga" könyvet, amit egyébként mindenki figyelmébe ajánlok. A Gluteus minimusról azt írja, hogy a Gluteus medius alatt helyezkedik el, és ahhoz hasonlóan funkcionál. Márpedig a Gluteus medius elülső rostjai a combcsont befelé forgatását végzik, mag a középső rostjai távolítják a combot (69. old.). A combcsont forgatását és a két comb egymáshoz való közelítését-távolítását különböző funkcióknak tekinteném, és ebben a pózban ez a különbség nagy jelentőségre tesz szert.

A combpólyafeszítő izomról is azt írja, hogy befelé forgatja a csípőt (74. old.) Máté elemzéséből egy részt idéznék:

"Azért ez a kijelentés is meredek. A homorítás a keresztcsont helyzetétől tök függetlenül is erősen javítja a liquorkeringést. Ez a mechanizmus nem feltétlen a sacrum helyzetétől függ, hanem sokkal inkább a hasűri nyomástól: ez hídban lecsökken, ettől csökken a vénás nyomás, ami gyorsítja az agyfolyadék áramlását ( gyakorlatilag szippantja a löttyöt, segítve még a felszívódását is, ezzel az idegrendszer beleürülő anyagcseretrutymákjának a kitisztulását is) Ezért nagyon fontosak a homorító gyakorlatok."

Ezt arra írta, hogy Maehle szerint, ha kifordítjuk a combokat, az blokkolja az SI-ízületet, és akadályozza a gerincfolyadék áramlását. Nos, ez utóbbi dolog elég finom, ezt nem tudom kompetensen megítélni, de az SI-ízülettel kapcsolatban pontosan az egyik olyan tanítványomnál alakult ki krónikus gyulladás, aki rendszeresen kifordítja a lábfejét a hídból való felállásnál és visszaereszkedésnél. Szóval amit Maehle mond, az nekem tapasztalatilag összeáll, és bár Máté szerint a combközelítés sokkal fontosabb ebben a pózban, mint a befelé forgatás, én értem és tapasztalom, hogy ez a finom tényező mennyire jelentős. Ezért is lenne jó az, hogy a jóga-anatómiával foglalkozó szakemberek is nagyon sokat gyakorolnák az egyes pózokat, hogy a saját bőrükön tapasztalják azt, amit elméletben ragyogóan értenek. 

A karok kifelé forgatását úgy érzem, tényleg elnagyolta Maehle, aki csak az infraspinatust (lapockatövis alatti izmot) említi, míg Máté szerint  supraspinatus (tövis feletti izom) és a teres minor (kis görgetegizom) is szerepet játszik ebben. Mindhárom izom a rotátor köpeny nevű izomcsoportot alkotja, amelyek együtt dolgoznak a karok kifelé forgatásán és a vállöv stabilizálásán (174. old.). 

Most már akkor remélhetőleg mindenki vágja a pitét, és helyesen fogja gyakorolni a hidat, de meg ne lássak ezentúl egyetlen kiforduló lábfejet meg könyököt sem! :-)
 

2012. augusztus 14., kedd

Az én-érzet

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.6. drig-darsana-saktjórékátmatévászmitá

drik - purusa, vagyis a látó; darsana – a látás képessége; saktjóh – a két erőnek; ékátmatá – egysége; iva – mintha; aszmitá – én-érzet.

Az én-érzet (aszmitá) az, amikor a látót és a látást azonosnak tekintjük.

Ennek a szútrának a megértése nagyon nagy jelentőséggel bír. Itt előre utal arra, amit a 2.17. szútrában kijelent: A szenvedés oka a látó és a látott hamis azonosítása. Ez pontosan az ellentéte annak, amint a modern általános félreértés (amit New Age filozófiának is neveznek) tanít.

Ennek a közös megértésnek megfelelően, a boldogság kulcsa az, hogy teljes mértékben eggyé válunk azzal, amit teszünk vagy tapasztalunk. Egy másik szép frázis: a jóga a test, elme és lélek összekapcsolódása. Az ilyen frázisokat könnyű eladni, mivel találkoznak a hiszékeny közönség igényeivel. De a jógikus igazság szívfájdítóan különbözik ettől. A szútra azt mondja, hogy amikor a látó, vagyis a tudat (purusa), azonosítja magát a látással, az az egoizmus (aszmitá). A látás itt a tudásszerzés eszközeinek működésére utal. A tudásszerzés eszközei az érzékek, az elme (manasz) és az intelligencia (buddhi). Nem tudatosak önmagukról, csupán visszatükrözik a tudat (purusa) fényét, mint ahogyan a hold tükrözi vissza a nap fényét. Információt gyűjtenek, feldolgozzák és módosítják (pontosan ez a probléma), és utána a tudat (purusa) rendelkezésére bocsátják, hogy láthassa.

Amiatt, hogy a tudásszerzés eszközei módosítják azt, ami látható, a jógikus filozófia szerint nem alkalmasak az igazság érzékelésére. A megismerhetőkkel (tárgyakkal) kapcsolatos igazságot úgy határozzuk meg, mint a tárgy lényegét (dharmin) vagy a tárgyat, ahogy van. Ennek felfogását nevezzük bölcsességnek (pragjának). Erre a bölcsességre csak az objektív szamádhiban (nirvicsára szamápattiban) lehet szert tenni, amelyben az intellektus azonosságot ér el a tárggyal, miközben az elme (manasz) és az érzékek körbejárják. A tudóval kapcsolatos még magasabb igazságra csak úgy tehetünk szert, ha közvetlenül a tudatban nyugszunk, a misztikus állapotban (tárgy nélküli szamádhi).

Azt, hogy a tudásszerzés eszközei miként módosítják az információt, az 1.7. szútrában tárgyaltuk meg, a szem példáját használva – hogyan konvertálja az agy a retinára kivetülő fordított képet helyes képpé, és hogyan tölti ki a vakfoltot a retinán. Ugyanígy működik az egész tudásszerzési folyamat. Minden bejövő információ folyamatosan összehasonlításra kerül a már elraktározottal. Az ellentmondásos adatokat vagy törli, vagy idővel lassan beépíti az elme.

Így a valóság folyamatosan változó szimulációját látjuk, de sohasem a valóság hiteles visszatükrözését az adott pillanatban. Ez nagyszerű rendszert alkot ahhoz, hogy navigálni tudjuk a testünket a tér/idő kontinuumban, de arra, hogy az úgynevezett mély valóságot - minden ok okát – megtapasztaljuk, teljességgel alkalmatlan. Ezért kell rövidre zárnunk az elménket az úgynevezett misztikus élményben, hogy közvetlenül lássuk a valóságot.

Vjásza a következőképpen foglalja össze a szútrát: a purusa a tiszta tudatosság; a buddhi (intellektus vagy intelligencia) a felfogó eszköz. A két teljesen különálló egységet egy és ugyanazon dolognak tekinteni – ez az én-érzet vagy egoizmus (aszmitá) meghatározása. A két különálló elv valódi természetének felismerése a szabadság (kaivalja)."

2012. augusztus 13., hétfő

Nem tetszik valami? Változtass!


Sok esetben érzi úgy az ember, hogy vakvágányon halad az életében, a jóga-gyakorlásában, nem jut egyről a kettőre. Ilyenkor érdemes elővenni az örök igazságot, hogy ha ugyanazt a magot vetjük el évről évre, akkor ugyanaz a termés fog kinőni, vagyis ugyanazoknak a tetteknek ugyanaz lesz a következménye. Ha nem tetszik az eredmény, az élethelyzet, amiben vagyunk, akkor változtatni kell, különben nem remélhetünk se jobbat, se mást, legfeljebb csak rosszabbat.

Patandzsali elmagyarázza a Jóga-szútra második fejezetében, hogy az életkörülményeink, az élethosszunk, egészségi állapotunk, tulajdonságaink és élethelyzeteink javarészt a múltban elkövetett tetteink megérett gyümölcsei. Vannak olyan tettek, amelyeket elkövettünk már, de a gyümölcsük még nem érett be. Ezeken a karmikus visszahatásokon még lehet változtatni, és azok a tettek pedig, amelyeket jelenleg követünk el, még inkább a döntési hatáskörünkbe esnek. Vagyis még abban az esetben is, ha nem lehet mindig azonnal megváltoztatni egy élethelyzetet vagy bizonyos testi vagy mentális tulajdonságainkat, a türelmes, kitartó és tudatos munkával sok mindent elérhetünk.

Hogy ne hangozzék ennyire misztikusnak és elvontnak a dolog, adok néhány példát, ami érzékelteti, hogy mennyire kézzel fogható és alapvető igazságról van itt szó. Együk fel, hogy a gyakorlásunk egy-egy aspektusában nem fejlődünk. Például nehezen mennek az előrehajlítások, mert rövid a hamstringünk. Rövid utánajárással és egy tapasztalt oktató segítségével, egy hónapon keresztül napi tizenöt percet rászánva pluszban, bámulatos előrelépést érhetünk el benne. De ha maradunk a megszokott gyakorlási rutinunknál, akkor az eredmények is váratni fognak magunkra. Minden egyensúly kérdése, és ha úgy érezzük, hogy életünk valamely területét elhanyagoltuk, akkor meg kell változtatni a hangsúlyt, és több figyelmet kell fordítani rá. Ugyanez a helyzet a csípőnyitással, vagy a hátrahajlításokkal, vagy bármelyik ászanával, amit szeretnénk elérni, de akadályokba ütközünk.

De ugyanez vonatkozhat a légzésre is, ha úgy érezzük, hogy nem eléggé koncentrálunk a légzésünkre, akkor figyeljünk rá jobban, és egészítsük ki a gyakorlásunkat pránájáma-gyakorlatokkal. Ha pedig a meditációban szeretnénk fejlődni, akkor szánjunk rá minden nap egy kis időt, mert ha nem csináljuk, akkor a legkevésbé valószínű, hogy előre fogunk lépni benne. Sok évig foglalkoztam meditációval, és úgy érzem, itt is igaz a dolog: ha nem működik, változtass! Az elme ugyanis hajlamos beleszokni egy mindennap ismétlődő rutinba, bármi is legyen az, edzés, meditáció, munka, az ashtanga egyes sorozat. És miután az újdonság varázsa megszűnt, elveszíti az érdeklődését a tárgy iránt, márpedig ha nem tudjuk ráfókuszálni az elménket arra, amit csinálunk, akkor nem sok pozitív eredményre számíthatunk.

Az is előfordul, hogy az elme „kiég”, vagyis annyira ráun az ismétlődő rutinra, hogy elemi tiltakozási ösztönt vált ki belőle az adott tevékenység, mint gyerekkoromban a spenót, amiből annyit ettem, hogy meg is utáltam. Ma már szeretem, de rendezni kellett a viszonyunkat :-).

Nem azt mondom mindezzel, hogy adjuk fel a vertikális fejlődést (vagyis azt, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre megyünk abban, amit csinálunk), és válaszuk helyette a horizontálisat (ha valamiben kudarcot vallunk, akkor belefogunk valami másba). Inkább arra gondolok, hogy változtassunk a megközelítésen, a módszeren, az eszközökön, a segítőkön, mert ezzel az elmét is lefoglalva tartjuk, és megkerülhetünk olyan akadályokat, amelyek egyébként nehezen lennének áthidalhatók. Sőt, menet közben az is kiderülhet, hogy nem is lett volna értelme egy-egy falnak nekimenni, mert nem az volt az „életfeladatunk”.

Ez persze megint egy olyan megfoghatatlan New Age-fogalom. Patandzsali azonban azt mondja, hogy mindenki számára egyéni út vezet a felszabadulásig, a saját szamszkáráinak (múltbeli benyomásainak) köszönhetően. Nem kell feltétlenül minden élményt megélnünk, és minden leckét megtanulnunk, csak meg kell találni azokat, amelyek nekünk szólnak.
A legnehezebb a saját jellemünk és pszichés működésünk vakvágányainak felfedezése, vagy annak beismerése, hogy nem jó irányba haladunk. Ezek a dolgok ugyanis már nagyon birizgálják az egót, így a legtöbb ember nem szeret a saját személyiségében kutakodni, inkább hagyja, hogy a világ elviselje azokat a tulajdonságait, amelyek valójában nem csak a környezetének, hanem saját magának is szenvedést okoznak. Egy olyan ember például, aki a kapcsolataiban sorozatos konfliktusokba keveredik, valószínűleg önmagával is folyamatos vívódásban van, és ezek a belső konfliktusok még sokkal több szenvedést okoznak neki, mint a külvilággal történő harc.

Még ha az önmagunkról alkotott képpel kapcsolatban a legnehezebb is változtatni, vagy más szemszögéből szemlélni önmagunkat, mint jelenséget, mégis érdemes próbálkozni vele, mert kellemes meglepetések érhetnek. Igazából csak azok érhetnek, mert az őszinte ember nem veszít értékeiből, csak a magával cipelt fölösleges limlomból, amit a hamis azonosítás miatt értékesnek tartott.

A legnagyobb akadályozó tényező pedig a félelem, amely nem engedi, hogy változtassunk. Elhiteti velünk, hogy ha változtatunk, akkor esetleg rosszabb helyzetbe kerülünk, pedig az árban csak az marad a felszínen, aki küzd, és aki kihasználja az adódó lehetőségeket, bármilyen bizonytalannak tűnjenek is. Ne féljünk tehát változtatni, mert a félelem nem jó tanácsadó. Igazból, ha a félelmet bármilyen módszerrel sikerül száműzni az életünkből és a személyiségünkből, akkor már fél lábbal el is értük a felszabadulást az elme zsarnoksága alól. A változás elkerülhetetlen, de azok tudják a legjobban kihasználni, akik nyílt szívvel és pozitívan állnak elébe, ahelyett, hogy egész életükben menekülnének és ragaszkodnának olyan helyzetekhet vagy dolgokhoz, amelyek egyébként is átmenetiek. A jóga az élet örökké változó folyama, és akkor fogjuk érezni a flow-t, ha elvárások nélkül rá tudjuk bízni magunkat.

2012. augusztus 12., vasárnap

A hídpóz és a gerincfolyadék


Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből: 

"Sok gyakorló hajlamos arra, hogy kifordítsa a lábfejét és oldalra vigye a térdeit, a combjait is kifordítva. Ezzel a négyfejű combizom és/vagy a psoas (horpaszizom) izmok merevségét kompenzálják. Ha kifelé forgatjuk a lábaink belső oldalát, több teret nyerünk anélkül, hogy hogy nyújtanunk kellene a csípőhajlító izmokat. Bár ez rövid távon eredményesnek bizonyulhat, hosszú távon feszültséget okozhat a keresztcsontban, ami derékfájdalmakhoz vezet. Ha kifelé forgatjuk a combokat, akkor aktiváljuk a csípőt kifelé forgató izmokat, amelyek közül az egyik, a piriformis (körteképű izom) a keresztcsonttól ered. Ha a piriformis begörcsöl a túlzott használattól, akkor a keresztcsont mozgékonysága az SI (szakoriliakális) ízületben megszűnik, és a keresztcsont helyzete megszilárdul.

A keresztcsont finom mozgása pumpaként szolgál, amely stimulálja a gerincfolyadék áramlását a gerincvelő védőrétegei között. Az agyunk is ebben a gericfolyadékban lebeg, amelynek az a feladata, hogy táplálja az agyat és a gerincvelőt, valamint védje úgy, hogy elnyeli a rázkódásokat.

A keresztcsont befeszülése nem csak a gerinccsigolyák mozgását akadályozza (dominó-effektus), hanem a létfontosságú gerincfolyadék áramlását is korlátozza. Ez minden téren nehézséget okoz, a napi teendőktől kezdve a meditáció finom tevékenységéig.

Ezt a hajlamot, hogy kifelé fordítsuk a combjainkat és a lábainkat, úgy lehet ellensúlyozni, ha befelé forgatjuk a combokat, amíg a lábak semleges helyzetbe nem kerültek. A combcsont befelé fordítását a tensor fascia latae (combpólyafeszítő izom), gracilis (karcsúizom), semitendinosus és semimembranosus (a két hamstring), valamint a gluteus minimus (kis farizom) végzi. Ezzel a lábtartással a csípőhajlító izmok (rectus femoris - egyenes combizom, és a psoas - horpaszizom) megnyúlnak, ami szükséges a valódi előrelépéshez a hátrahajlításokban. Ilyenkor a talp mind a négy pontja (a nagylábujj és a kislábujj alatti talppárna, a sarok külső és belső oldala) egyformán nyomódik a talajba.

A mellkas nyitása érdekében szintén meg kell akadályoznunk a kiforduló hónaljak általi kompenzációt. Ezt a felkarcsont kifelé forgatásával érjük el, amit az infraspinatus (lapockatövis alatti) izom hajt végre.

Azoknak az emlősöknek a gerince, amelyek nem két lábon közlekednek, vízszintesen helyezkedik el, mint egy asztal, és a négy végtag egyformán támogatja a négy sarkából. Álló helyzetben a medenceöv, a mellkas és a a vállöv védi a gerincet nem csak a támadóktól, de a túlzottan lelkes jóga-gyakorlóktól is. Az az egy terület, ami viszont gyanúsan védelem nélkül van, az ágyéki gerinc-szakasz. Mivel a derék a leghajlékonyabb rész, egy kezdő jól megnyomja, miközben próbálja „betörni” a hátrahajlítást.

Ehelyett lélegezzünk bele a kötött területekbe, vagyis általában a mellkasba és az elülső combba, lazítsuk el és szabadítsuk fel őket. Egyidejűleg támogassuk azokat a területeket, amelyek gyengék és lágyak. Ez általában a derék, amit a hasizmok erős fűzőjével kell védeni (külső és belső ferde hasizmok, valamint a rectus és transversus abdominis, vagyis az egyenes és a haránt hasizom). Ezen kívül a derék és a nyak már eleve, semleges helyzetben is természetes lordotikus görbületet alkot, és ha túlhúzzuk ezeket a területeket egy hátrahajlításban, az izomgörcshöz vezethet.

A felfelé néző kutyához hasonlóan, kultiváljuk a négy tartóoszlop, vagyis a karok és a lábak erejét. Ha a törzsünket már felemeltük a hátrahajlítás ívébe, akkor karok és a lábak erejével tudjuk följebb emelni a gerincet a levegőbe, miközben megnyújtjuk a törzsünket, és megszüntetjük a csigolyák közötti nyomást. Képzeljük el a gerincet úgy, mintha egy baldachin lenne, amelyet négy erős és szilárd oszlopon emelünk fel. Védjük a nyakunkat azáltal, hogy hosszabbítjuk, ahelyett, hogy rövidítenénk, és engedjük a fejtetőnket a talaj irányába nyúlni."

2012. augusztus 11., szombat

Úrdhva-dhanurászana

Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:

"Úrdhva-dhanurászana
(Felfelé fordított íjpóz)
Dristi: orrhegyre

Előfeltételek: K. Pattabhi Jois hangsúlyozta, hogy a gyakorlónak képesnek kell lennie végrehajtani az összes eddigi pózt, mielőtt belekezd az intenzív hátrahajlításokba. Elmagyarázta, hogy a koponya tövében található finom energiavezeték (nádí) megsérülhet, ha előkészítés nélkül fogunk bele a hátrahajlításokba.

Az előrehajlítások és a csípőnyitás teremti meg azt az alapot, ahonnan az összetettebb pózokba kezdhetünk. A Marícsjászana D, a szuptakúrmászana és a garbha-pindászana hozzák létre azt a core-erőt, ami szükséges, mielőtt elkezdjük az intenzívebb hátrahajlító gyakorlatokat, például a hátrahajlást hídba álló helyzetből.

Vegyük figyelembe, hogy az úrdhva-dhanurászana nem csak a Yoga-malából hiányzik, hanem más, az első sorozatot ismertető régebbi listákból is. Az úrdhva-dhanurászana felvétele az egyes sorozat pózai közé későbbi hozzáadásnak tűnik.

Szapta: belégzésre ugorjunk előre dandászanába, majd feküdjünk hanyatt.

Astau: Kilégzésre hajlítsuk be a térdünket, és közelítsük a sarkunkat a fenekünkhöz. Helyezzük a talpakat párhuzamosan a talajra, csípőszélességben. Most helyezzük a tenyereinket a talajra a fejünk két oldalán, a középső ujjak legyenek párhuzamosak, és mutassanak a lábujjaink felé. Nyissuk szét az ujjainkat. A kilégzés végével együtt emeljük meg a törzsünket pár centire a talajtól.

Nava: Belégzéssel együtt folyamatos mozdulattal egyenesítsük ki a karjainkat és emeljük a törzsünket a levegőbe. Ne szívjuk be a levegőt, hanem lélegezzünk be könnyedén. Ne lökjük fel hirtelen a testünket, ami a vállizmok, a keresztcsont és a gerinc körüli izompólyák húzódását eredményezheti."

2012. augusztus 10., péntek

Kapcsolódj!

Újabb cikk az Elephant Journalból, illetve az én gondolataim a cikk kapcsán.

" A legtöbb bajunk a tévesen maradandónak tekintett dolgok iránti szenvedélyes vágyakozásnak vagy ragaszkodásnak köszönhető." - Dalai Láma.


A "jóga" szónak van egy olyan jelentése is, bár ezzel sokan vitatkoznak, ami "összekapcsolódást" jelent. Természetesen nem a téves anyagi azonossággal való összekapcsolódást értem ezalatt, hiszen az még senkit sem tett maradandóan boldoggá, sőt, sok esetben éppen hogy a "szétkapcsoltság" vagy "elszigeteltség" érzetét erősíti az, amikor az elménkkel, egónkkal, testünkkel azonosítjuk az önvalónkat. Ugyanakkor Patandzsali is leírja, hogy a megvilágosodott lélek szerves kapcsolatot tapasztal a saját önvalója és Isten, az univerzum, valamint minden teremtett lény között. Hát ez eléggé elvontnak tűnik. A cikk szerzője azonban ad néhány tippet arra vonatkozólag, hogy miként kapcsolódhatunk, miként csökkenthetjük önnön tudatunkban az elszigeteltség érzését.

Egy példával kezdi, ami jól érzékelteti ezt a jelenséget. A televíziózást én, és a cikk szerzője is egy olyan tevékenységnek tekintem, ami elszigetel a saját valóságunktól, és egy képzelt látványvilágba andalít, még ha a nézett műsor éppen egy olimpiai közvetítés is. Mégsem ugyanaz végignézni egy sportoló küzdelmét az aranyéremért, és az, amikor saját magunk fogunk valamilyen sporttevékenységbe. Ez utóbbi sokkal valóságosabb élményt nyújt, és mélyebben hat a tudatunkra, mint a közvetített képi világ. 

A szerző szerint korunk nemzedékének egzisztenciális dilemmája elsősorban metafizikai természetű - nevezetesen az elszigeteltség illúziója. Ez okozza az embereknek egyénileg is, és nemzetekként is a legtöbb szenvedést. Mit is jelent ez? Az elszigeteltség érzése azt okozza, hogy nem érezzük teljesnek önmagunkat. Az összes kütyü, okostelefon, tévé, filmek, számítógépek, videojátékok, az internet és a legújabb technológiai vívmányok mind-mind csak eltérítik a figyelmünket az életünket megváltoztatni képes igazságtól, hogy mi össze vagyunk kapcsolva minden mással.

A kulcs az örök kérdés: Kik is vagyunk valójában? határtalan lények vagyunk, akik sok mindent hisznek önmagukról és a világról. Az, hogy miként orvosoljuk az elszigeteltség állapotát, szintén a hiedelmeinktől és az rajtuk alapuló választásoktól függ. "Nem az vagyok, ami történt velem, hanem az vagyok, amit választok, hogy lenni akarok." - Carl Jung. A választás pedig ebből áll: Érezhetjük magunkat teljesnek, összekapcsolódva a világgal és magával az élettel, vagy maradunk, ahogy eddig, az elszigeteltségbe zárkózva és azt tekintve a végső igazságnak. Mi történik akkor, ha teljesnek érezzük magunkat? Ez egy határtalan érzés. Egyik pillanatról a másikra teljesen más jelentéssel tölthetjük meg a valóságunkat. Ez az új jelentés pedig új valóságot teremt.

Ha szeretnénk a változás részesei lenni, ideje felelősséget vállalni a goldolatainkért és a világról alkotott hiedelmeinkért, mivel ezek mindannyiunkat befolyásolnak. Minden kapcsolatunkat befolyásolja az, hogy mit hiszünk a kapcsolatokról. A világ megváltozik, amikor megváltoztatjuk a hiedelmeinket. Most pedig következzék a hat tipp, ami segít, hogy jobban érezzük a kapcsolatot.

1. Techno-detox. 

Tartsunk heti egy kütyü-és facebook-mentes napot! ne legyen se email, se internet, se számítógépek, se mikrosütő, se tévé, se rádió. Így egy kicsit közelebb kerülhetünk a valósághoz.

2. Merüljünk a természetbe!

A válaszokat, amiket keresünk, a természet tartogatja a számunkra. A természet pedig akkor az igazi, ha az ember nem nyúl hozzá. menjünk ki, a vadonba! Ússzunk az óceánban, másszunk fára, hegyre! Érezzük a napot a bőrünkön! Sétáljunk mezítláb és érezzük a nedves füvet a lábujjaink között! Ennél valóságosabb nem nagyon van.

3. Változtassuk meg a forgatókönyvet!

Sok ember csak álmodozik, vagy elképzeli a saját életét és benne másokét. Ha nem tetszik a valóság, akkor ne álmokat szőjünk, hanem változtassuk meg! felejtsük el mások hibáztatását a problémáinkért, de önmagunkat se hibáztassuk, ne keseregjünk a múlt felett! Engedjük el örökre a bűntudatot, szégyenérzetet, és írjunk egy olyan forgatókönyvet, amilyet szeretnénk! Bármi lehet belőlünk, amit elhatározunk. Ha kétségek gyötörnek, akkor találjunk ki valami jobbat, nagyobbat!

4. Érezd az egységet!

Amikor meditálsz, vagy csak elcsendesíted az elmédet egy-egy pillanatra, tágítsd ki a tudatodat, és kapcsolódj össze a világgal! Ha nem meditálsz, akkor tedd ugyanezt, miközben tömegközlekedsz, vagy a napi teendőidet végzed! ha nincs időd, akkor lopj el egy pillanatot, amikor érezheted, hogy kapcsolatban vagy mindennel és mindenkivel! Tartózkodj az értékítéletektől, amikor csak teheted!

5. Vállalj felelősséget a világra!

Amikor olyasmi történik, ami nem tetszik, akkor kérdezd meg: "Hogyan hoztam ezt létre?" Ez az élő elv Gandhi tanítása, miszerint légy az a változás, amit látni akarsz a világban. Ez mélyen összekapcsol bennünket, és biztosítja, hogy nem érezzük elszigeteltnek magunkat. 

6. Beszélj és cselekedj a szívedből. 

A szívünkön keresztül érezzük a kapcsolatot másokkal. Váltsuk át a fókuszt a fejünkből a szívünkre és nézzük meg, mi történik ezután.


2012. augusztus 9., csütörtök

Szétubandhászana

Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:


"Szétubandhászana
(Hídépítő póz)
Dristi: Orrhegyre

Szapta: Belégzésre ugorjunk előre dandászanába. Kilégzésre feküdjünk hanyatt.

Astau: Miközben a fenekünk a talajon marad, homorítsuk ki a mellkast a plafon felé, és helyezzük a fejtetőt a talajra. Érintsük össze a sarkunkat, és forgassuk kifelé a combokat, amíg a külső talpélek nem érnek a talajhoz. Most félig hajlítsuk be a térdünket, úgy, hogy a sarkunk körülbelül fél méterre legyen a fenekünktől, és a sarkaink még mindig összeérnek. Ez a távolság nagy mértékben változhat, a hajlékonyság és a láb hosszúságának függvényében. Végül keresztezzük a karjainkat a mellkasunk előtt, és helyezzük a tenyereinket az átellenes hónaljaink alá.

Nava: Belégzésre egyenesítsük ki a lábainkat, és emeljük fel a fenekünket a talajról. Gördüljünk át a homlokunkra, és nézzünk az orrhegyünk irányába. Ne feszítsük meg az izmokat a tarkónkon (a nyakfeszítő izmokat: trapézizom, levator scapulae, splenius capitis), de a nyakhajlítókat (scanei, sternocleidomastoideus) tartsuk aktívan, mert ezzel tudjuk kontrollálni a hátrahajlítás mértékét, és így védeni a nyakunkat. Nyissuk meg az izomokat a torkunknál. Emeljük a mellkasunkat a karjaink közé, miközben a könyökeink a mennyezet felé emelkednek, ahelyett, hogy a karjaink súlya is a mellkasunkra nehezedne. Tartsuk nyújtva a csípőízületet a farizmok (gluteus maximus) megfeszítése által, ahelyett, hogy a hamstringeket erőltetnénk, amelyek könnyedén görcsbe rándulhatnak ebben a pózban. A test egy híddá válik, amely a lábainktól a fejünkig húzódik.

Változatok kezdők számára

Ha nyaki izomhúzódásunk van, vagy más nyaki problémáink vannak, vagy a nyakunk nem eléggé erős, a nyolcadik vinyászát ajánlott kitartani, amíg a helyzet nem javul.

Ha szeretnénk továbbmenni egy lépéssel, akkor a nyolcadik vinyászából vigyük a karjainkat oldalra, lefelé néző tenyerekkel. Tartsuk a karjainkat ebben a helyzetben, és egyenesítsük ki a lábainkat. Ezzel a kartartással levehetjük a törzs súlyának egy részét a nyakról, és nagyobb stabilitást érhetünk el. Végezzük ezt a változatot egy ideig, hogy a nyakunk megerősödhessen.

Ha szeretnénk még mélyebbre menni a pózban, akkor a nyolcadik vinyászából helyezzük a  tenyereinket a fejünk mellé két oldalon, úgy, hogy az ujjaink a lábaink felé néznek. Most a testsúlyunk egy részét a tenyereinken tarthatjuk, miközben a homlokunkra történő hátragurulással ismerkedünk. Ismét hagyjunk magunknak elegendő időt arra, hogy jártasságot érezzünk a pózban, mielőtt az eredeti kéztartással megpróbálkozunk. Ha helyesen hajtjuk végre, akkor a szétubandhászana helyreigazítja a nyakcsigolyákat.

Dasa: Kilégzésre végezzük el pontosan visszafelé a mozdulatokat, amelyek a pózba vittek bennünket. Ne guruljunk vissza a fejünkön, mert az túl sok nyomást helyez a nyaki csigolyákra. Ehelyett tartsuk meg a hát görbületét, és tegyük le a fenekünket közel a fejünkhöz. Most emeljük meg a fejünket és a mellkast, majd feküdjünk vissza, egyenesítsük ki a lábainkat és hozzuk őket vissza semleges helyzetbe a combok befelé forgatásával.

Ékádasa: Ez a második póz, amelyik befejezéseként hanyattfekvésbe kerülünk. Ugyanúgy, mint a szupta-pádángusthászana esetében, csakrászanán keresztül kell kijönni a pózból. Ha ez túl nehéz, lendüljünk fel ülő helyzetbe, és ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába.

Dvádasa: Belégzésre felfelé néző kutya
Trajódasa: Kilégzésre lefelé néző kutya.”

Megjegyzések: Egy másik helyettesítő pózt végezhetünk a szétubandhászana helyett, a szétubandha-szarvángászanát. A Maehle által említett első helyettesítő pózból, amelyben a karok kinyújtva a talajon támaszkodnak a törzs két oldalán, hajlítsuk be a könyökünket, és a tenyértövekkel támasszuk be a derekunkat vagy a keresztcsontot. A lábakat nyújtsuk és forgassuk kifelé, ahogy az eredeti pózban is. Ez a változat abban az esetben javasolt, ha a hamstringek vagy a hátizmok túlzottan gyengék ahhoz, hogy kitartsuk az ívet a sarkaink és a vállaink között. Az ászana hatásai: megtisztítja a tüdőt és az ereket, csökkenti a székrekedést és erősíti az emésztési tüzet (agnit) a gyomorban, mivel stimulálja a manipúra csakrát (napfonatot). Nagyon fontos ebben az ászanában a végbél záróizmainak összehúzása. Erősödik a nyak, megnyílik a torok, kiszélesedik a mellkas és növekszik a tüdőkapacitás. A póz tonizálja az egész testet.

2012. augusztus 8., szerda

Vinyásza-iskola 6. rész

Mára két feladatot szántam, amelyek nem könnyűek ugyan, de összefoglalják az eddigi feladatok lényegét, és tovább fejlesztik a core-erőt.

1. Utthita-dandászana-lólászana tranzíció

Mint ahogyan a korábbiakból megtudtuk, a lólászanának kétféle változata létezik. Mindkettő esetében kiemeljük magunkat a tenyereken, de az egyiknél a fenekünket nem visszük hátra, csak a térdeket húzzuk a mellkashoz, és a sarkainkat a fenekünkhöz. Ebből alakul ki a második változat, amikor a fenekünket és a sarkunkat hátravisszük a kezeink között, és a térdek a mellkas alatt vannak, a gerinc pedig majdnem vízszintes. 

Például, ha nehezíteni akarjuk némiképpen a návászana ismétléseket, akkor a lólászana első változata helyett vigyük hátra a fenekünket és emeljük minél magasabbra. Ki is tarthatjuk akár öt légzésig a návászana-ismétlések között. Ebből fog valamikor kialakulni az a képesség, hogy a törzsünket és a lábainkat felvigyük teljes kézenállásba lólászanából a návászanák között.

De térjünk vissza a mai gyakorlathoz. Emeljük ki magunkat utthita-dandászanába, akár téglát téve a tenyerek alá, majd húzzuk be a lábainkat lólászanába. Kilégzésre ismét toljuk ki egyenesre, és így folytassuk a légzéssel együtt, a lábakat mindvégig a levegőben tartva. Ha egy kicsit fejlettebbé válik a core, akkor csinálhatjuk a lólászana második változatával is, csak vigyázzunk, hogy a lábujjak ne érjenek le a talajra. Eleinte 10-15 ismétlés is derék dolog, de több szériát is csinálhatunk belőle.

3. Vinyásza utthita-dandászanába

Ebben a gyakorlatban összefoglaljuk az összes eddigi mozdulatot. Induljunk el lefelé néző kutyából, belégzésre emeljük a lábainkat zsugor-kézenállásba, majd lassan eresszük előre utthita-dandászanába. Anélkül, hogy letennénk a lábainkat, végezzünk el egy belégzést, majd kilégzésre nyomjuk hátra a lábainkat csaturangába. Belégzésre felfelé néző kutya, kilégzésre lefelé néző kutya, és lehet kezdeni elölről. Eleinte két-három összefüggő kör is komoly teljesítmény anélkül, hogy leérintenénk a lábainkat elől a talajra. A további folytatásokban még néhány speciális vinyászával foglalkozunk majd.

2012. augusztus 7., kedd

Úrdhvamukha-pascsimóttánászana

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Úrdhva-mukha-pascsimóttánászana
(Felfelé néző előrehajlítás)
Dristi: Felfelé

Szapta: Belégzésre ugorjunk előre dandászanába, kilégzésre feküdjünk hanyatt.

Astau: Belégzésre emeljük a lábainkat, gördüljünk hátra, és érintsük a talajhoz a fejünk mögött. Ebben a pózban fogjuk meg a külső talpéleket, és spicceljünk. Nyújtsuk és egyenesítsük a gerincünket azáltal, hogy az ülőcsontokat a mennyezet felé emeljük. Húzzuk be az alhasunkat, és lélegezzünk mélyen a mellkasunkba. Kilégzésre hajlítsuk a gerincet, és guruljunk át a lábujjainkon, a lábfejeket is pipáltatva.

Nava: Belégzésre lökjük el magunkat a lábunkkal, és guruljunk előre, amíg el nem érjük az egyensúlyt az ülőcsontok mögötti pontokon egyensúlyozva. Ebben a mozdulatban több hamstring-hajlékonyságra, vagy több lendületre lesz szükség, mint az előzőben. Ismét emeljük a mellkast, vigyük hátra a fejünket, és állítsuk meg a belégzést, hogy elkapjuk az egyensúlyi pontot. Kilégzésre húzzuk a lábainkat a törzs felé, ezáltal csökkentve a rést közöttük. Mélyítsük a csípőhajlatot, spicceltessük a lábainkat, és nézzünk a lábujjainkra. Tartsuk ki a vinyászát öt légzésig. Kilégzésre engedjük el a lábainkat, de hagyjuk a levegőben, és helyezzük a tenyereinket a talajra.

Dasa: Belégzésre emeljük meg magunkat, és ugorjunk hátra, anélkül, hogy a lábaink a tajalhoz érnének.
Ékádasa: Kilégzésre érkezzünk meg csaturanga-dandászanába.
Dvádasa: Belégzésre felfelé néző kutya.
Trajódasa: Kilégzésre lefelé néző kutya."

Megjegyzések: Ez és az előző az ászana erősíti a nemi szerveket, és könnyíthet a vizeletürítési nehézségeken, amikor a vizelési ingert égető érzés kíséri. Ha helyesen gyakoroljuk az ubhaja pádángusthászanát, erősen és egyenesen tartva a hátat, akkor erősíti és stimulálja a három granthit (csomót). Ezek a Brahma Granthi, Visnu Granthi és Mahésvara Granthi. Lino Miele szerint a farokcsontokban helyezkedik el mindhárom csomó. Matthew Sweeney tradicionálisabb álláspontot ismertet: a Brahma-granthit a múládhárában, a Visnu-granthit a szívcsakrában, a Mahésvara-granthit pedig az ágjá-csakrában találhatóként írja le.

2012. augusztus 6., hétfő

Atomtámadás után

Kettő dolog van, ami bizonyosan túléli az atomtámadást. Az egyik a csótány, a másik pedig a hamburger. Épp a mellékelt képen ábrázolt paradoxonon gondolkodtam, miközben mai dinnyémet majszoltam. A zöldségek és gyümölcsök ugyebár nagyon érzékeny jószágok, még a kertésznek is sokkal több melója van vele, mint mondjuk a gabonákkal vagy a hüvelyesekkel. És amikor leszüreteli az ember, szinte azonnal el kell fogyasztani, különben megromlik. Én például hetente kétszer szoktam bevásárolni a piacon, de a hűtőszekrényben is csak két-három napig állnak el. Mégis úgy tűnik, hogy a friss, feldolgozatlan, és nagyon könnyen romlandó élelmiszer sokkal könnyebben megemészthető, és sokkal egészségesebben tartja a szervezetet, mint az agyonfeldolgozott, adalékanyagokkal teletömött és szanaszét tartósított csipszek, sütik, hamburgerek és felvágottak. 


Egy hamburger egy év múlva is majdnem ugyanúgy néz ki, mint újkorában, és a bogarak meg a parányi mikroorganizmusok meg sem támadják, mert tudják, hogy emészthetetlen. Az ember viszont fenntartás nélkül dobálja magába, az agyontartósított és -vegyszerezett élelmiszerek hatására viszont nem hogy egészségesebb és hosszabb életű lenne, inkább a betegségeknek ad táptalajt a sok emészthetetlen mérgező anyaggal, amit a szervezetébe bevisz. Az autoimmun betegségek, allergia, daganatok, metabolikus szindróma és még sorolhatnánk napestig a már-már népbetegségnek számító nyavalyákat, amelyek a legtöbb "civilizált" országban szerepelnek a tíz vezető halálok között, mind-mind javarészt az emészthetetlen ételek fogyasztásának és a mozgáshiányos életmóndak köszönhetők.


Éppen ezért nem elég minden nap jógázni, bár ez kétségkívül egy jelentős lépés az egészségünk visszaszerzése és megtartása érdekében. Krishnamacharya arra is felhívja a figyelmet, hogy a megfelelő minőségű vegetáriánus táplálékok fogyasztása nagyon fontos, kóülönben nem érvényesülnek teljes mértékben a gyakorlás kedvező hatásai. Egyenesen úgy fejezi ki magát, hogy a nagy pocak a halál lakhelye, és az ashtanga gyakorlása által még a legkövérebb ember is megszabadulhat tőle, ha elég kitartó, és odafigyel az étkezésére.


Persze a hatha-jóga irodalom elsősorban az édes ételek és a szénhidrátok, valamint a tejtermékek fogyasztását javasolja, ami egy túlsúlyos ember esetében nem lenne túl hatékony. Én ezt némileg módosítottam: zöldség, gyümölcs, tejtermék, olajos magvak és hüvelyesek fogyasztását szoktam javasolni. Mindenesetre az vitán felüli, hogy jobban tesszük, ha az agyonfeldolgozott és tartósított élelmiszereket egyszer és mindenkorra kizárjuk az étkezésünkből, mert a hamburger ugyan túléli az atomtámadást, mi azonban még békeidőben is mértéktelen szenvedésnek nézünk elébe, hacsak nem veszünk érzékeny búcsút tőle.

2012. augusztus 5., vasárnap

Ubhaja-pádángusthászana

Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:

"Ubhaja pádángusthászana
(két-nagylábujj-fogás-póz)
Dristi: felfelé

Szapta: Belégzésre ugorjunk előre dandászanába, és kilégzésre feküdjünk hanyatt.

Astau: Tartsuk a lábainkat összezárva, és karjainkat a fejünk fölé hozva fogjuk meg mindkét nagylábujjunkat. Nyújtsuk meg gerincünket és emeljük az ülőcsontjainkat a mennyezet felé. Egyenesítsük ki a karjainkat és a lábainkat, és pipáltassuk a lábfejeinket. Kilégzésre vigyük a fenekünket a fejünk fölé, és a törzset megfeszítve hozzunk létre egy kis lendületet.
Nava: Belégzésre gördüljünk fel az ülőcsontokra, és spicceltessük a lábunkat. Ahhoz, hogy simábban végig tudjunk gördülni a hátunkon, domborítsuk ki a derekunkat a has behúzása által. Folytassuk a mozdulatot fölfelé a belégzés és a bandhák kapcsolatát kihasználva. A további előredőlést a mellkas kiemelése és a fejünk felfelé nyújtása által akadályozhatjuk meg. Egyensúlyozzunk az ülőcsontok mögötti ponton. A belégzést ennek megfelelően az egyensúlyi ponton fejezzük be, és fordítsuk át kilégzésbe, miközben megtartjuk a végső egyensúlyi helyzetet. Nyújtózkodjunk a tarkónkkal, és húzzuk lefelé a lapockákat. Nézzünk felfelé és tartsuk ki öt légzésig az ubhaja-pádángusthászanát. Kilégzésre tegyük le a tenyereinket. A lábak maradjanak a levegőben.

Dasa: Belégzésre emeljük ki magunkat, és gömbölyödjünk össze.
Ékádasa: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába.
Dvádasa: belégzésre felfelé néző kutya.
Trajódasa: Kilégzésre lefelé néző kutya."

2012. augusztus 4., szombat

A kígyó és a kötél

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

" 2.5. anitjásucsi-duhkhántmaszu nitja-sucsi-szukhátmakhjátiravidjá

anitja – nem örök; asucsi – nem tiszta; duhkha – fájdalom; anátmaszu – nem-átman; nitja – örök; sucsi – tiszta; szukha – boldogság; átma – önvaló; khjáti – tudás; avidjá – tudatlanság.

A tudatlanság az, amikor az átmenetit öröknek látjuk, a tisztátlant tisztának, a fájdalmat boldogságnak, a nem-átmant pedig átmannak véljük.

A tudatlanság, vagyis a helytelen tudás, nem pusztán a helyes tudás hiánya, hanem a helyes tudás ellentéte, ami megakadályozza a helyes tudás megértését. Ezt mondja Vjásza.

Ennek mechanizmusát a kötél és a kígyó történetével szokták gyakran illusztrálni, mint ahogyan korábban ebben a szövegben is megtettük. Egy ösvényen sétáló ember a szürkületben egy kötelet lát az úton, és összetéveszti egy kígyóval. Ijedtében elszalad. A kígyó helytelen képe tudatlansághoz vezet azt a tényt illetően, hogy az igazából egy kötél. A falujában találkozik egy emberrel, aki ugyanazon az úton sétált világos nappal, és emlékszik arra, hogy egy kötél hevert a földön. Visszaviszi, és ráébreszti a tényre, hogy a tárgy az valójában egy kötél, és nem kígyó. Amint felismeri a kötelet, a hamis tudást (avidjá) helyes tudással (vidjá) helyettesíti, és a tudatlanság megszűnik.

Úgy tűnik, hogy minden emberi lény rendelkezik a vággyal a boldogságra. A valódi boldogságot azonban csak azáltal érhetjük el, hogy a valódi önvalóban (a purusában) lakozunk. Mivel van egy halvány emlékünk arról a gyönyörről, amikor a tudat felismerte önmagát, nem lehetünk boldogok abban az állati, robotszerű létben, amiben most élünk. Arra vágyunk, hogy rátaláljunk önmagunkra, de, mivel illúzióban vagyunk a saját természetünket illetően, folyamatosan másodlagos kielégülést keresünk. Ezek idővel megunttá és üressé válnak, mert legbelül mélyen tudjuk, hogy a végső szabadságot csak abban találjuk, ami örök és tiszta. Bár a gyönyörteli állapotra csak azáltal találunk rá, hogy felismerjük önmagunkat, mint a tudatot, mégis arra törekszünk, hogy a vagyon, hatalom, kapcsolatok, szex, drogok stb. által valósítsuk meg önmagunkat, amelyek mind átmenetiek.

A tudatlanság gyökere az az elképzelés, hogy az én népem, az én törzsem, az én személyiségem, a birtokom, a családom, a gyerekeim, a partnerem, az érzelmeim, a testem, a gondolataim mind én vagyok. De mindez átmeneti, még akkor is, ha egy vagy több életig tartanak, végső soron minden birodalom összedől. Az egyetlen dolog, ami valóban én vagyok, a tudat, amely mindezeket a megjelöléseket tartalmazza, az önvaló, amely mindennek a szemtanúja. Ha ebben maradok, akkor a tudatlanságot (avidját) helyettesíti a vidjá, vagyis a helyes tudás. Ekkor a szenvedés forrásainak többé nincs táptalaja, és el fognak tűnni.

A buddhisták azt javasolják, hogy meditáljunk mindannak a természetén, ami megjelenik. Mi a valódi természete mindannak, ami az elmében felmerül? Mi a düh, öröm, gyűlölet, szeretet, félelem, unalom, elkeseredettség, zavarodottság gyökere? Nem a felszínen, hanem a tényleges középpontjában? Ez az, amit a buddhisták súnjatának, vagyis ürességnek neveznek. A buddhista technika ugyanazt az eredményt adja, mint az advaita módszere, amikor feltesszük a kérdést, hogy ki az, aki a világot szemléli, melyik a valódi önvaló? Ha ezt a tényleges lényeget megvalósítsuk, akkor a tudatlanságnak vége szakad.

Hogyan okozza a tudatlanság a szenvedés többi forrását? Ha az önvalónak hisszük a nem-önvalót, az egoizmushoz (aszmitá) vezet. Az ellenszenv (dvésa) egy negatív érzelem. Mégis, azok, akik a markában vannak, általában „élvezik”, fenntartják rá a jogot maguknak, és teljesen egészséges reakciónak vélik. Ha a tisztátlant tisztának véljük, az vágyat (rága) eredményez. Amikor az átmenetit (a testet) öröknek tekintjük (az önvaló), az halálfélelemhez (abhinivésa) vezet."

2012. augusztus 3., péntek

Sose öregedj meg...

... de abban az esetben, ha ez mégis bekövetkezne, itt van, hogy mit kell tenni, méghozzá szintén Gregor Maehle tollából:

"Néhány tanítványom megkért, hogy írjak arról, hogyan változik a test és a gyakorlás, ahogy öregszünk, mert úgy tűnik, hogy az embereknek nehézséget okoz a gyakorlásuk fenntartása. Itt fontos annak megértése, hogy az ászana-gyakorlást a meditáció és pránájáma gyakorlásának támogatására fejlesztették ki. Ahogy öregszünk, át kell helyezni a hangsúlyt az ászana-gyakorlásról a magasabb gyakorlatokra. Próbáljuk 90 percre korlátozni az ászana-gyakorlást, és a fennmaradó időt fordítsuk magasabb jóga-gyakorlásra.

A fizikai problémák gyakran abból fakadnak, hogy a gyakorló nem lép tovább a magasabb fokozatokra. A magasabb fokozatok fogják azt a megvalósítást adni, hogy nem a test vagy, hanem a tudat, az önvaló. Ha ezt elértük, akkor megszűnik a késztetés, hogy korbácsoljuk a testünket az ászana-gyakorlással, és vele együtt számos fizikai probléma is. 



(Részlet Maehle készülő könyvéből, a Yoga Meditation-ből): Ha mélyebb szinten megértjük az ászanát, akkor a pózt elérve annak a hatásnak az ellentét fogjuk létrehozni, ami a pózba vitt minket. Ha ezt az életünk minden aspektusában gyakoroljuk, akkor mesterré válunk, benne vagyunk a flow-ban, a zónában, vagy a Tao-ban. Ahelyett, hogy hatalmas erőt fejtenénk ki, hogy áttörjük a világ korlátait, és a végén megváltsuk vele önmagunkat, erőfeszítés nélkül haladunk az életünkben, és a létező erőket használjuk. Így nem szükséges, hogy bármilyen ellentétes erő megnyilvánuljon velünk szemben. 

Csuang Ce "Hentesmester" tanmeséje nagyon szépen kifejezi. A történet némileg visszatetsző lehet vegetáriánusok számára, az üzenete mégis mély. Wen-hui úr itt a hentesét nézi,és megkérdezi, hogy miért használja ugyanazt a kést tizenkilenc éve az ökrök levágására anélkül, hogy megélezné. A szakács elmagyarázza, hogy ahelyett, hogy simán leszúrná az ökröket, először kifejezi a tiszteletét irántuk a szívében, a teljes tudatával összekapcsolódik az ökörrel, és az Útra koncentrál. Utána nagyon finom mozdulatokkal megtalálja a megfelelő pontot, szinte erőfeszítés nélkül nekidől az ökörnek, és hirtelen mintha önmagától szétesne az ökör. (idézet vége)

A testünk olyan, mint ez az ökör. Ahelyett, hogy sok erőfeszítéssel és energiával nekiesnénk, először ajánljuk fel a tiszteletünket neki a szívünkben! A testünk nem egy állat, amelyet be kell törni, és engedelmességre kell kényszeríteni. üdvözöljük a testünket a teljes tudatunkkal, és bánjunk úgy vele, mint az Isteni teremtő erő (prána) megnyilvánulásával. ne csak arra gondolj, hogy csak legyen már meg a hátrahajlítás, vagy a láb-a-fej-mögött vagy bármelyik másik póz. Értsük meg, hogy a testünk a múltbeli gondolataink, érzelmeink és tetteink kikristályosodott története. Nem csak hús, hanem sokkal több, mint amit gondolunk róla. 


Mozogjunk finoman, és találjuk meg azokat a pontokat, amelyekhez kötődünk. Mert mi vagyunk azok, aki kötődik, és nem valaki más. És most jön a titok: Miután megfelelő érzékenységgel beazanosítottuk a pontot, majdnem erőfeszítés nélkül, és minden ambíció nélkül nehezedjünk rá, csupán áthelyezve a súlypontot a testünkön belül. Az eredmény az lesz, hogy a testünk szinte erőfeszítés nélkül meg fog nyílni.

Nagyon fontos, hogy ne az eredményekért gyakoroljunk. Ne legyünk célorientáltak a gyakorlásunkban, mert az több és több sérüléshez fog vezetni. Ahogy az Úr Krisna mondja a Bhagavad-gítában, mondjunk le a tetteink eredményeiről. 



Azt tapasztaltam, hogy sok-sok évtizedig tart, mire megnyílunk a belső intelligenciánk és a testünk intelligenciája felé. A jó hír azonban az, hogy az intelligencia fejlődik, ahogy öregszünk. Évekkel ezelőtt a tudomány azt gondolta, hogy elbutulunk, ahogy öregszünk, de mostanra bebizonyították az ellenkezőjét. Van egy olyan dolog, amit az agy neuroplaszticitásának neveznek. Ez azt jelenti, hogy ha folytatjuk a tanulást, akkor az agyunk egyre nagyobb erőre tesz szert.

Ahogy öregszem, azt tapasztaltam, hogy kevesebb energiát és időt fordítok arra, hogy több és több eredményt érjek el a gyakorlásomban. Nemrég olvastam egy feliratot egy kávézóban: "Igyál kávét. Csinálj több ostobaságot gyorsabban és több energiával." Megdöbbentem, hogy a felirat pontosan az ellentétét fejezte ki annak, ami a gyakorlásomban történik (kávé nélkül). Sokkal kevesebb energiával kevesebb dolgot csinálok hatékonyabban, de az eredmény sokkal jelentősebb. De, mint ahogy Wen-hui úr hentesének, nekem is először meg kellett tanulnom hallgatni a testemre.

A jó hír az, hogy a jóga egyre jobb lesz, ahogy folytatjuk. Az első tíz évet keménynek találtam. A második tíz év nagyjából robotpilótán ment, ami azt jelentette, hogy nem nagyon igényelt plusz erőfeszítést. De csak a harmadik évtizedben kezdődött meg a szüret. ne adjuk fel, mert egyre jobb és jobb lesz!


Hari OM
Gregor"



Eddig az idézet. Nekem az első tíz év lassan letelik. Akkor most jön a robotpilóta? Bizonyos dolgok tényleg könnyebben mennek, mint eddig, és elég sok belső eredményt is tapasztalok. Kíváncsian várom a következő évtizedeket! :-)

2012. augusztus 2., csütörtök

A szenvedés ötféle állapota

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból: 

"2.4. avidjá-ksétram-uttarésám praszupta-tanu-viccshinnodáránám

avidjá – tudatlanság; ksétram – mező; uttarésám – a többinek; praszupta – szunnyadó; tanú – gyenge; viccshinna – megszakított; udáránám – aktív.

A tudatlanság az összes többi [klésa] eredete, legyenek akár szunnyadó, gyenge, megszakított vagy aktív állapotban.

Vjásza egy mezőhöz hasonlítja a tudatlanságot, amely táptalajt nyújt a többi négy szenvedésnek, amelyek az egoizmus, a ragaszkodás, az ellenszenv, és a halálfélelem. Ezek négy különböző állapotban nyilvánulhatnak meg: szunnyadó, gyenge (elvékonyodó), megszakított, és aktív. Azért írja le ezeket, hogy emlékeztessen: csupán azért, mert éppen nem vagyunk teljes mértékben egy szenvedés hatása alatt, az nem jelenti azt, hogy a szenvedés nincs jelen.

Szunnyadó állapot

Példaképpen, lehet, hogy nem vagyunk tudatosak arról, hogy a halálfélelem jelen van bennünk, mert sohasem kellett féltenünk az életünket. De ha jelen van a megfelelő körülmény – egy életveszélyes helyzet – akkor a félelem felszínre tör. Tehát a szenvedés, a halálfélelem szunnyadó állapotban volt. A szunnyadó szenvedés felébred, amikor a tárgya jelen van. Ha a szenvedés nem tör a felszínre, még egy életveszélyes helyzetben sem, akkor még szunnyadó formában sincs jelen.

Gyenge állapot

Ha például egy életveszélyes helyzetben vagyunk, de viszonylag nyugodtan reagálunk, mivel a Bhagavad-gítá tanulmányozása által megértettük, hogy nem vagyunk ez a test, hanem az vagyunk, amit nem égethet meg a tűz, nem áztathat el a víz, nem szúrhatják szét a tövisek, és nem vághatják meg a pengék, akkor azt mondjuk, hogy a szenvedés elvékonyodott vagy legyengült a krijá-jóga gyakorlásának hatására- ebben az esetben a krijá-jóga második aspektusa, vagyis a szvádhjája, a szentiratok tanulmányozásának hatására.

Megszakított állapot

Ha egy még erősebb szenvedés érvénytelenít egy jelen lévő szenvedést, akkor azt mondják, hogy a szenvedés megszakított lesz. Például tegyük fel, hogy bankot rabolunk, és annyira vágyunk rá, hogy megkaparinthassunk egy táska pénzt, hogy nem félünk attól, ha megsérülünk. Ebben az esetben a félelmet a mohóság szakította meg. Ez nem azt jelenti, hogy a félelem nincs jelen, de a vágy vagy mohóság erősebb hatása elnyomja.

Aktív állapot

Ha a szenvedés tárgya jelen van, és teljesen a hatása alatt vagyunk, azt aktív szenvedésnek nevezzük. Ez az egyetlen állapot, amikor a szenvedés hatásai teljességgel érvényesülnek. Fontos megérteni a következőt: a szenvedéseink teljes tárházának szempontjából csak annyi látható, amennyi a Titanicot elsüllyesztő jéghegyből volt látható.

A szenvedésnek van egy ötödik állapota, amit Patandzsali nem számol bele, mert az csak a jógi esetében jelentkezik. Ha a jógi szert tett a diszkriminatív tudásra (arra a tudásra, hogy nem vagyunk azonosak a külsőségekkel, hanem a tudat vagyunk, amelyben mindez megjelenik), akkor és csakis akkor nem tudnak többé tovább hatni a szenvedések. Azt mondják, hogy akkor a magok megpörkölődnek a tudás tüzében, ami megsemmisíti a csírázási képességüket. Ezt a megpörkölt állapotot nevezik az ötödik állapotnak, ami különbözik a szenvedés szunnyadó állapotától. A szenvedés még a megfelelő tárgy jelenlétében sem fog felszínre törni."

2012. augusztus 1., szerda

Vinyásza-iskola 5. rész

Nos, tételezzük fel, hogy már megy a lólászana, és a zsugor-kézenállás is, sőt, talán sikerült összekötni is a kettőt a hétfőn emlegetett második gyakorlattal, vagyis az előreugrásnál először felemeljük magunkat zsugor-kézenállásba, és onnan eresztjük le nagyon lassan a medencét lólászanába. 

1. Lólászana-csaturanga

A mai feladatunk a következő lesz: Lefelé néző kutyából előreugrunk zsugor-kézenállásba, és onnan lassan leeresztjük magunkat lólászanába, majd anélkül, hogy a lábaink a talajhoz érnének, visszaugrunk hátra csaturangába. Rendben, ez sem könnyű feladat, de meg lehet csinálni! A csaturangából felfelé és lefelé néző kutya, majd lehet újra próbálkozni. 10-15 ismétlés ebből is bőven elég, bár Ironon öttől is ki szoktak feküdni a fiúk, de én bízom bennetek! :-)

Ha valaki könnyítésre vágyik, akkor ugorjon zsugorba, lassan eressze le a medencéjét lólászanába, tartsa ki, és utána eressze le a lábait a talajba, és pihenjen meg egy pillanatra a keresztezett lábszárakon. A hátraugráshoz belégzésre emeljük vissza magunkat lólászanába, majd a medencét tovább emelve, és a lábakat hátra kitolva, érkezzünk meg kilégzésre csaturangába. De ne vigyük előbbre a kezeket, mielőtt hátraugranánk, ne rúgjuk el  magunkat a lábainkkal, és a kinyújtás folyamata közben se érjenek le a lábak a talajra, csak amikor már megérkeztünk csaturangába! 

2. Utthita-dandászana

A következő rávezető gyakorlat az utthita-dandászana, vagyis kiemelt botpóz. Üljünk le nyújtott, összezárt lábakkal, és pipáltassuk a lábfejet. Egyenes gerinccel döntsük előre a törzset 45 fokban, és helyezzük a tenyereinket a combközepek két oldalára! A törzs és a combok közötti szöget a bandhák segítségével megtartva, emeljük fel a lábainkat a talajról! A medence hátrafelé és fölfelé megy, és bandhából dolgozzunk, ne a péklapát-izmok fáradjanak el, miközben azon küszködünk, hogy a lábaink a levegőben maradjanak!

Ha a tenyerek a csípők mellett vannak, akkor sokkal nehezebben sikerül a póz, vigyük őket előbbre! Ha a sarkunk csak nem akar elemelkedni, akkor hagyjuk a talajon, és csak a medencét és a lábakat emeljük, de a medencét húzzuk hátrafelé, ne csak fölfelé. 10-20 légzéssel lehet kezdeni, a cél 50-100.