Pásászana - rávezető gyakorlat

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Astau: Belégzésre ismételjük meg a pásászanát a jobb oldalon. Vegyünk öt levegőt, és kilégzésre helyezzük a tenyereket a padlóra a térdeink mellett.


Nava: Belégzésre emelkedjünk fel kartámaszba. Ideális esetben ezt anélkül érjük el, hogy a lábainkkal elrugaszkodnánk, helyette a karokat, hasizmokat és a belégzés erejét használjuk. Ugyanezt a mozdulatot használtuk az első sorozatban az utkatászanából történő hátraugráshoz, csakhogy a kiemelés itt nehezebb, mert sokkal mélyebben guggolunk.


Dasa: Kilégzésre lebegjünk hátra csaturanga-dandászanába, és ellenőrizzük, hogy az alkarjaink merőlegesek-e a talajra, a tenyerek a csípő mellett vannak-e, a lábfejek pedig pipálnak. Az Ashtanga-jóga: gyakorlat és filozófia című könyvben a függőleges alkarral végrehajtott változatot a csaturanga-dandászana haladó változataként mutattuk be. A kezdő változat, melyben a tenyerek a vállunk alatt vannak, már nem megfelelő a második sorozat gyakorlója számára. A gyakorlás első hónapjaiban használhatjuk a kezdő változatot, de ha éveken keresztül végezzük úgy, hogy nem javítunk rajta, akkor a vállizmok elülső és hátsó oldala között eltolódik az egyensúly. A kezdő változat túlzottan támaszkodik a mellizmokra, és nem annyira aktiválja a széles hátizmot és a trapézizom alsó részét. A vállizmok kiegyensúlyozatlansága hajlamossá tehet a vállsérülésekre.


Ékádasa: Belégzésre felfelé néző kutya.


Dvádasa: Kilégzésre lefelé néző kutya.


Az aktív elengedés technikája: A pózban használjuk finoman a ferde hasizmot és a kis és nagy mellizmot, mintha próbálnánk kihúzni magunkat a csavarásból, de állítsuk meg a mozdulatot a karok, a széles hátizom és a jobb oldali romboid izom segítségével. Megérezzük, hogy a hasizmaink és a mellizmaink megnyúlnak, és ezáltal a mellkasunk jobban megnyílik, ami nagyon hasznos lesz a hátrahajlításhoz.


Az aktív elengedés paradoxona


Amikor bármilyen pózt végzünk, akkor az akciókat, amelyek által felvettük a pózt, meg kell állítani, és az ellentétes akciókat kell működésbe hozni a póz rögzítéséhez és fenntartásához. Izometriásan dolgozunk (vagyis az izmok ugyanolyan hosszúságúak maradnak, iso – ugyanaz; metria -hossz). A póz fenntartásához harmonikus kapcsolatot kell kultiválnunk az agonista és antagonista izmok között. Ez képessé tesz bennünket arra, hogy fenntartsuk a pózt, miközben folyamatosan felderítjük a mélységeit, az izmok ellentétes hatását kihasználva a hajlékonyság és erő növelése érdekében. (Az „aktív elengedés” elvének részletesebb leírását megtaláljuk az Ashtanga-jóga: gyakorlat és filozófia c. könyv 73. oldalán).


Rávezető gyakorlat


Ha úgy tűnik, hogy nem haladunk ezzel a pózzal, próbáljuk ki a következő egyszerű rávezető gyakorlatot: feküdjünk a hátunkra, és belégzésre hajlítsuk be a bal térdünket, és emeljük fel a jobb vállunkat a talajról, hozzuk olyan közel a térdhez, amennyire tudjuk. Kilégzésre feküdjünk vissza. A következő belégzéskor ismételjük meg a gyakorlatot a jobb térdünkkel és a bal vállunkkal. Folytassuk az oldalak váltogatását, amíg nem érzünk fáradtságot a hasizmainkban. Végezzük minden nap ezt a gyakorlatot, és észre fogjuk venni, hogyan növekszik a mozgástartomány és az állóképességünk. Az izmok, amelyekkel ezt a mozdulatot végezzük, ugyanazok, mint amiket a pásászanában használunk (külső és belső ferde hasizmok), melyek a hasizomzat második és harmadik rétegét alkotják. Legyünk tudatosak a funkciójukról, amikor ezt a gyakorlatot végezzük, és utána vigyük át ezt a tudatosságot az ászana-gyakorlásunkra is."


Megjegyzés: A gyakorlat még hatékonyabb, ha nem a vállcsúcsot próbáljuk az átellenes térdhez érinteni, hanem a vállunk/felkarunk külső oldalát, illetve minél jobban megemeljük a mellkast, annál jobban dolgoznak a ferde hasizmok. Hasizom-gyakorlatnak sem utolsó, ha mondjuk napi százat megcsinálunk belőle mindkét oldalra.

Nyújtó gyakorlatsor mindenkinek

A múltkori blogbejegyzésben az edzés előtti bemelegítésről volt szó, amit ugye sokan el szoktak hanyagolni. Most pedig az edzés végén elengedhetetlenül szükséges nyújtásról lesz szó, amit legalább annyian (ha nem még többen) szintén kifelejtenek, vagy túl rövidre vesznek. Az én elméletem szerint ugyanannyi időt kellene a nyújtásra szánni, mint amennyit az erősítő edzésre (vagy kardióra) szánunk összességében, persze ez sokak számára idealisztikus megközelítés lehet. 

Én magam is gyakran ellógom a nyújtást az edzések után, mert "nincs rá idő". Mentségemre legyen mondva, hogy utána a délután folyamán jógázom egyet, vagyis nagyjából az 50-50%-os arány megvan az erősítés és a nyújtás között. Persze még hatékonyabb volna a dolog, ha közvetlenül edzés után végezném el. Ha valaki csak jógázik, és más sportot nem űz, akkor általában nem kell külön nyújtania, bár itt is igaz az elv, hogy minél tovább vagy benne egy nyújtó pózban, annál jobban ellazulnak, megnyúlnak az izmok. Vagyis például az Ashtangához remek kiegészítés lehet egy Jin-jógás nyújtó sorozat. Azt is hozzátenném még, hogy aki csak jógázik, annak szokott a leggyorsabban fejlődni a hajlékonysága, viszont esetenként már túlsúlyba kerül a hajlékonyság (Jin) ez erőhöz (Jang) viszonyítva, ami sérülésekhez vezethet, csakúgy, mint a folyamatos erősítő edzés, nyújtások nélkül. 

Vagyis arra akarok kilyukadni, hogy ha biztonságosan és sérülésmentesen akarunk edzeni, akkor legyen meg az edzés előtti 10 perc bemelegítés, és az edzés utáni minimum 15 perc nyújtás. Aki pedig csak jógázik, és hiperhajlékony, annak érdemes belekezdenie valamilyen erősítő sportba, mielőtt végképp szétesnek az ízületei.

A nyújtás szerepe:

1. Segít az edzés során sokszor összehúzódott, megfeszített izmoknak ellazulni, megszüntetni az izomgörcsöket, és megelőzni az izomlázat, mivel az izmokból könnyebben távozik a tejsav, ha lenyújtottuk őket.
2. Segít megőrizni az ízületi mozgástartományt (esetleg még kitolni is azt, ha eleget nyújtunk), és így megelőzni azt a tendenciát, hogy a sok erősítő gyakorlat megrövidíti az izmokat, növeli a kötőszövetek rugalmatlanságát. Ez az életkor előrehaladtával automatikusan történik, vagyis az ember veszít a rugalmasságából és az izomtömegéből, ahogy öregszik. Megfelelő edzéssel és nyújtással ennek elejét vehetjük.
3. Segít a sérülések megelőzésében, hiszen a nyúlékony, rugalmas izmok kevésbé szakadnak el, mind a megrövidült, görcsös izmok. Az ízületi mozgástartomány növelése nem csak biztonságosabbá tesz bármiylen gyakorlatot, hanem növeli annak hatékonyságát is, hiszen nagyobb mozgástartományban egy ismétlésnél több munkát végzünk, teljesebb terhelést kap az izomzat.

A fenti képhez képest egy kicsit több és hatékonyabb gyakorlatot fogok most felsorolni. Mindegyiket próbáljuk legalább egy percig kitartani, vagy húsz mély légzésig. Ha tovább tartjuk, az még jobb. 

Vállnyújtások: 

1. Faltolás: Az 1. számú gyakorlatot úgy érdemes végezni, hogy hasra fekszünk, és a tenyereket feltámasztjuk a falra. Nyújtott könyök, párhuzamos karok, és az alkart próbáljuk odanyomni a falhoz, miközben a fejünket a kezünk között engedjük lelógni a föld felé. Ha utcán nyújtunk, akkor egy derékmagasságban lévő korlátba, padba kapaszkodjunk, és törzsdöntéssel nyújthatunk, a hónaljakat lefelé tolva. A könyök itt is nyújtva legyen, de ez nem annyira hatékony, mint a falas nyújtás.

2. Tárogatás: A második nyújtásnál (4. ábra) a karokat kifordított tenyerekkel, vízszintesen távolítjuk egymástól, lehetőleg több, mint 180 fokra. Hátul összefoghatjuk egy kötéllel/gumipánttal, vagy pedig a falhoz állva az egyik kezünket vízszintesen tenyérrel ráfektetjük, és elfordítjuk a törzset a faltól. Mindkét kézzel meg kell csinálni.

3. Macskanyúzás: A 2. ábrán látható gyakorlat akkor a leghatékonyabb, ha megkapaszkodunk egy húzódzkodó rúdba, és átfordulunk úgy, hogy a karok a hátunk mögé kerüljenek. Ekkor az egész testsúlyunkkal nyitjuk a vállat az alsó forgási irányba. Ha ez még túl sok, akkor derékmagasságban kapaszkodujnk valamibe a hátunk mögött, és guggoljunk le, engedjük hogy a karok felfelé menjenek (nyújtott könyök).

4. Nyolcas-kulcs: A 3. ábrán látható nyújtást lehet azzal fokozni, ha a másik kezünket alul hátravisszük, és az ujjakat próbáljuk összekulcsolni a lapockák között. ha nem ér össze, akkor kötéllel meg lehet hosszabbítani. Mindkét kézzel végre kell hajtani.

A törzs nyújtása: 5. Hídpóz: A híd egyben erőgyakorlat is, de nyújtja az izmokat a test elülső oldalán. Párhuzamos lábfejjel és könyökkel, minél magasabbra feltolva a medencét, és a tenyereket a talpakhoz minél közelebb tartva végezzük. ha megy, fel is állhatunk belőle, és visszaereszkedhetünk párszor.

6. Előrehajlítás: (a 9. pózhoz hasonlít) Támasszuk a fenekünket a falnak, majd döntsük előre a törzset, és fogjuk meg a két könyökünket. Szabadon, ellazítva lógassuk a karokat, fejet és a törzset. Ezáltal nyúlnak a hátizmok és a combhajlítók is.

7. Gerinccsavarás. Az 5. ábrán látható póz tökéletesen megfelel erre. Ügyeljünk rá, hogy a törzs legyen egyenes, ne görnyedjen előre, és ne dőljön a támaszkodó kéz felé sem. A vállakat húzzuk le, szélesítsük, a szegycsontot emeljük ki. Lélegezzünk mélyeket, és kilégzésre csavarjunk még egy kicsit rajta.

A csípő nyújtása: 8. Baddhakónászana (cipészpóz) - a 6. képen látható pózban nyomjuk a térdeket a talaj felé, a hatékonyság növelése érdekében előre is dőlhetünk a törzsünkkel.  Jól jöhet egy segítő, aki hátulról a térdével nyomja lefelé a combjainkat, a mellkasával vagy a kezével pedig a törzsünket tolja előre. 

9. Angolspárga: álljunk maximális szélességű terpeszbe, és előredőlve támaszkodjunk a tenyerünkkel a talajon. csípők mindig maradjanak a két sarok közötti egyenes vonalon, ne engedjük előre vagy hátra őket (az illusztráció ebből a szempontból nem helyes, mert a csípő előbbre van, mint a sarkak. A kezünkkel tudjuk szabályozni a csípőre/térdekre/belső combra nehezedő terhelést, ha kell, a mellkast is leereszthetjük.

10. Spárga: A 7. ábrán látható gyakorlat helyett az egyik lábunkat vigyük hátra, és behajlított térddel támasszuk meg a talajon (az egész sípcsont és rüszt lent van). Az elől lévő lábunkat nyújtott térddel toljuk előre, miközben kétoldalt támaszkodunk a kezünkkel. A csípőket fordítsuk keresztbe, a hátulsó combot forgassuk befelé, és a törzset igyekezzünk függőlegesen tartani. 

Lábnyújtások:

11. Alvó hőspóz: (a 8. ábra helyett) Térdeljünk le, és üljünk a sarkunk közé. A tenyerekkel/könyökökkel hátul támaszkodva eresszük le a felsőtestet a talajra. A térdeket igyekezzünk összezárva tartani, és kilégzésekkel a derekunkat közelebb nyomni a talajhoz. Ha a térdünk fáj a pózban, akkor ülhetünk a talpainkra, és nyissuk szét kissé a térdeket. A gyakorlat az elülső combizmokat nyújtja le, így ha nagyon kötöttek, akkor lehet, hogy eleinte még nem fogunk tudni teljesen hátradőlni. Alternatív megoldásként az egyik lábunkat kinyújthatjuk, és csak a másikat tartjuk behajítva, miközben hátradőlünk. 

12. Lefelé néző kutyapóz (A 10. ábra helyett). Ha szeretnénk jól lenyújtani a vádlikat, akkor jó messze helyezzük el a tenyereket a talpaktól (amíg a sarkunkat még bele tudjuk nyomni a földbe, vagy csak kissé emelkedik el). A térdkalácsokat hozzuk fel,  lokkoljuk ki a térdet, és nyújtsuk a hátsó combot, a vádlit és az achilles-ínt. A karok és a törzs is egyenes vonalban legyenek, csak az ülőcsontoknál törik meg a póz háztető-szerűen. Váltott lábra is nyújthatunk, az egyik talpat kissé megemelve még nagyobb erőhatás fog nehezedni a másikra.

Ha mindegyik fenti pózt egy percig tartjuk ki, akkor a nyújtásunk pontosan tizenkét percet fog igénybe venni, de nagyon megéri! Aki szeretne még több nyújtó pózt kipróbálni, az találhat pár ötletet a Yoga for Flexibility oldalon. Kellemes nyújtózkodást kívánok mindenkinek!

A tudatosság fénye

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.19. na tat-szvábhászam drisjatvát na – nem; tat – az; szvábhászam – önmagában ragyogó; drisjatvát – a látott természete miatt.

Az elme nem rendelkezik a tudatosság fényével, mivel a látott természetével rendelkezik.

A tudatot látónak, drastának is nevezik. Azért nevezik így, mert tiszta, tartalom és tulajdonságok nélküli tudatosság. Ezt fontos megérteni. Ha a tudat rendelkezne jellemvonásokkal, személyiséggel, múlttal, satöbbi, akkor nem lehetne folyamatosan tudatos az elme tartalmáról. A jellemvonások, személyiség, emlékezet és az egó vakfoltoknak felelnek meg az elmeműködésünkben. Mivel van egy bizonyos emlékünk valamiről, ez minden új benyomást meg fog színezni. Ezt a hétköznapi életben is tapasztaljuk, ahol a dolgok hajlamosak az előzőleg megszerzett hiedelmeknek megfelelően megnyilvánulni. Ha megváltoztatjuk a hiedelem-rendszerünket, a világ hirtelen másképpen fog kinézni. Ha bizonyos dolgok nem illenek bele a hiedelemrendszerünkbe, hajlamosak vagyunk kiszelektálni őket, vagy nem tudomást venni róluk.

Például egy szexista hajlamos nem észrevenni a nők által elért eredményeket vagy teljesítményt; míg egy rasszista hajlamos nem észrevenni a színesbőrű emberek nagy kulturális eredményeit. Más szavakkal, az elme puszta természete, minden tartalmával együtt, akadályozza a teljes tudatosságot. Abból a tényből, hogy a tudat folyamatosan tudatában van az elmének, tudjuk, hogy tartalom nélküli és tiszta. Ha rendelkezne más tartalommal a tudatosságon felül, akkor ez a tartalom megakadályozná az elmével kapcsolatos folyamatos tudatosságában.

Az a tény, hogy a tudat tiszta tudatosság, azt is jelenti, hogy nem tudjuk közvetlenül megfigyelni. A tudatot egy belső utazás által ismerjük meg, miközben lényegtelenként és átmenetiként utasítunk vissza mindent, amit meg tudunk figyelni.

Tudjuk, hogy nem vagyunk azonosak a testtel, mivel meg tudjuk figyelni. Megfigyelhető, tehát egy külső tárgy. Ugyanez igaz az elmével kapcsolatban is. Mivel kényelmesen hátra tudunk dőlni, és meg tudjuk figyelni az elmét minden kiterjedésében, mint egy TV-műsort, tudjuk, hogy az elme egy tárgy és egy külső elem. Egy még mélyebb réteg figyeli meg, ami a tudat, vagyis a látó. Ez a látó nem látható, máskülönben saját maga is tárggyá válna, és egy még mélyebb réteget kellene keresnünk.

Bár közvetlenül nem tudjuk érzékelni a látót, meg tudunk állapodni a természetében, amelyet „igazságnak” vagy „természetes állapotnak” nevezünk. Ha feladjuk a külső kivetítés mesterséges folyamatát, akkor eljuthatunk a tárgy nélküli (aszampragjáta) szamádhihoz. A látottal való hamis azonosság feladása azt jelenti, hogy feladjuk az azonosítást az egoikus test-elme képződménnyel. Az a tény, hogy feladhatjuk ezt az azonosítást, ahogyan számos mester megmutatta, csak azért lehetséges, mert nem a test/elme vagyunk.

Az ilyen gondolatok létezése, hogy „Az elmém megőrjít”, és „Megváltoztattam az elmémet” arra utal, hogy van egy mélyebb réteg, ami birtokolja, és működteti az elmét, és rajta kívül helyezkedik el. Ez a réteg a tudatosság. Ha a tudatosság az elmében lenne, akkor szinte olyanok volnánk, mint egy állat: csak a külvilágról lennénk tudatosak, és egész nap csak a késztetéseinket és ösztöneinket követnénk, anélkül, hogy elgondolkodnánk a viselkedésünkön. A „szinte” kifejezést azért használtam itt, mert az állatok nem teljesen ezt a mintát követik. Amikor azonban egy másik embernek azt mondjuk, hogy „Úgy viselkedsz, mint egy állat”, arra utalunk, hogy öntudatlanul cselekszik, mintha a tudatosság az elméjén belül helyezkedne el, és nem mélyebben, és hogy nem képes megfigyelni önmagát."

Dinamikus bemelegítés

Nagyon sok sportoló el szokta hanyagolni az edzés előtti bemelegítést és a nyújtást az edzés végén. Pár év testmozgás és jó néhány sérülés után azonban remélhetőleg mindenkinek megjön az esze, és nem fogja sajnálni azt az öt-tíz perced edzés elején, ami szükséges ahhoz, hogy "üzemkész" állapotba hozzuk az izmainkat, az ízületeinket és a szívünket. 

A jóga gyakorlása előtt talán elhanyagolható a bemelegítés, mivel lassúbb, és kímélőbb mozgásról van szó. Viszont én a Bhaktivedanta Főiskolán úgy tanultam, hogy még egy sima hatha-jóga óra előtt is bemelegítettük az összes ízületet. Az Ashtanga-jógában elvileg a napüdvözlettel melegítünk be, ami valóban jól átdolgozza a gerincet, a törzset és a csípőket. Viszont a vállakat és a karokat már az első hátraugrásnál komolyabb terhelés ér, tehát megfontolandó lehet esetleg azok bemelegítése a gyakorlás előtt, főleg, ha valakinek sérülékenyek a felső végtagi ízületei. Én még hot jóga előtt is szeretek bemelegíteni, mert akkor maximális készenléti állapotban tudom kezdeni a jógázást, bár a magasabb hőfok nyilván segít valamennyit. tehát jóga előtt is alkalmazható a bemelegítés, bár a mozdulatokat érdemesebb lassan végezni, a maximális mozgástartományra koncentrálva. Egy dinamikusabb sporttevékenység előtt viszont a bemelegítő mozdulatok lendületessége is számítani fog. 

A bemelegítés funkciója:

1. Fokozza a vérkeringést az izmokban, "felmelegíti" őket, felkészíti a szívet a terhelésre.
2. Felkészíti az izmokat a munkára, megmozgatva őket a nyújtás-összehúzódás tartománya között.
3. Felkészíti az ízületeket, inakat és szalagokat, azáltal, hogy az ízületeket dimanamikusan mozgatjuk a maximális mozgástartományukban.

Bemelegítő gyakorlatsor (minden mozdulatot ismételjünk 3-7 alkalommal):

1. Kézfej és csukló: kulcsoljuk össze az ujjainkat, és egymáshoz szorított tenyerekkel körözzünk a csuklóval mindkét irányba. Körözzünk a kézfejekkel külön-külön mindkét irányba, mozdulatlan alkarral. Csináljunk alkarkörzéseket is mindkét irányban, rögzített felkarral.

2. Váll: Körözzünk a vállakkal úgy. hogy a karok közben leeresztve vannak a törzs mellett, mindkét irányban. Körözzünk a nyújtott karokkal teljes terjedelemben, mindkét irányban, majd ellentétes irányban a két karral. Oldalsó középtartásban tárogassuk a karokat, felváltva nyújtott és behajlított könyökkel. Mozgassuk a karokat ellentétesen felfelé és lefelé a maximális mozgástartományban. 

3. Nyak: Mozgassuk a fejünket lassan előre-hátra, majd billentsük két oldalra. Forgassuk az arcunkat jobbra-balra. Körözzünk a fejünkkel mindkét irányba.

4. Törzs: Végezzünk törzshajlításokat előre-hátra és kétoldalra. Ha növelni akarjuk az erőhatást, akkor végezzük magasba tartott kezekkel. Végezzünk törzsfordításokat jobbra-balra, majd körözzünk a csípőnkkel mindkét irányba.

5. Térd és boka: Körözzünk az összezárt és félig behajlított térdünkkel mindkét irányba. Álljunk lábujjhegyre az egyik lábunkkal, és forgassuk a bokát, miközben a testsúly java a másikon van.

6. Csípő és comb: Végezzünk lábemeléseket (vagy rúgásokat) nyújtott térddel előre, hátra és oldalra, mindkét lábbal egymás után. körözzünk mindkét irányba nyújtott lábunkkal, miközben a másikon állunk. Végezzünk kitöréseket váltott lábbal, áturgrással.

7. Teljes test: Végezzünk 10-14 lendületes jumping jack-et: álló helyzetből leeresztett karokkal  indítva ugorjunk terpeszbe, és tapsoljunk a fejünk fölött. Végezzünk el 10-15 guggolásból felugrást, majd 10 négyütemű fekvőtámaszt.

Most már készen állunk az edzésre, és ne felejtsük el a nyújtást edzés végén, amire holnapután fogok majd egy gyakorlatsort adni.

Az elme és a tudat

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.18. szadá gjátás-csitta-vrittajasztat-prabhóh purusaszjáparinámitvát
szadá – mindig; gjátáh – ismertek; csitta-vrittajah – az elme változásai; tat-prabhóh – a mesterének; purusaszja – a purusának; aparinámitvát – a változatlanság miatt.

A változatlan tudat (purusa) mindig ismeri szolgáját, a változékony elmét.

Az elme vagy tud egy tárgyról, vagy nem tud róla, ezért nevezzük csapongónak. A tudat azonban mindig tudatos az elme állapotáról. Pontosan e tény alapján lehet megállapítani Vjásza szerint a tudat sérthetetlenségét és változatlanságát. Ha nem ez lenne a helyzet, akkor néha ismernénk a gondolatainkat, míg máskor nem ismernénk őket. Azonban mindig hallgatnunk kell a gondolatainkra, akkor is, ha tetszik, vagy ha nem, és ez azt jelenti, hogy a tudat mindig tudatos róluk.

Ha egy napig megfigyelünk minden jelenséget, amivel találkozunk, akkor rájövünk, hogy van valami, ami változatlan. Ezen örök aspektusunk a tudatosságunk. Az előttünk megjelenő tárgyak folyamatosan változnak, de a tudat, ami előtt megjelennek, változatlan.

Ez a tudatosság a tudat tulajdonsága. Ha az elme tulajdonsága lenne, akkor az elmének minden tárgyról folyamatos tudással kellene rendelkeznie. Azonban nem ez a helyzet, mivel az elme változékony módon vagy rendelkezik tudással egy tárgyról, vagy nem.
Van egy másik komoly oka is annak, amiért az elme nem rendelkezhet tudatossággal. Ezt a következő szútra magyarázza el."

Hogyan tedd tönkre a derekadat Ashtangával?

Pár évvel ezelőtt még én magam is felháborodtam volna egy ilyen című blogbejegyzésen, mint ahogyan fel is háborodtam annak idején a New York Times-ban indított jógaellenes riogatáson ("Hogyan teheti tönkre a jóga a testedet?"). Viszont Bene Máté most bizonyára örvend ennek a cikknek :-). 

Az igazság azonban az, hogy a fanatikus hit a jóga tökéletességében, és bizonyos előírások vagy tanok gondolkodás nélküli követése sok esetben több kárt okoz, mint hasznot, hiszen lehet, hogy a jóga (vagy az Ashtanga) tökéletes, a gyakorlók azonban a legtöbb esetben nem azok. Testi tökéletlenségeik, sérüléseik, traumáik múltbeli karmájuk kristályos szerkezeteként vagy darabokra törnek, vagy felolvadnak, megtisztulnak, és átlényegülnek, annak föggvényében, hogy milyen mentalitással állnak hozzá a gyakorláshoz. 

A cikk megírására az a tény ösztönzött, hogy számos sérüléssel, húzódással, sőt, krónikus panasszal találkozom azok között, akik már évek óta gyakorolják a jógát, és főleg az Ashtangát. Sokan fájlalják a derekukat, és itt abban szeretnék segítséget nyújtani, hogy ezt a panaszt miként szüntethetjük meg, illetve kerülhetjük el.

Természetesen rögtön az elején tisztázni kell valamit: ennek a bejegyzésnek nem az a célja, hogy bárkit is elriasszon a jógától, hiszen az egyik legcsodálatosabb és leghatékonyabb gyógymód nem csak a gerincbetegségekre, hanem több tucat más krónikus betegségre is. Azonban mint minden hatékony egészségmegőrző módszer esetében, akkor fog működni, ha megfelelően használjuk, ami elsősorban három dolgot jelent:

1. Megtanuljuk az ászanák helyes kivitelezését. Ezzel kapcsolatban nem csak az általános anatómiában érdemes némileg elmélyedni, hanem a saját testünk specifikus jellemzőit is érdemes minél jobban megismerni. Ebben egy hozzáértő oktató nagy segítségünkre lehet.

2. Betartjuk a fokozatosság elvét a gyakorlásban. Ez az egyes ászanákba történő belehelyezkedés mélységére, valamint az alapszintű ászanáktól a haladóbbak felé történő áttérésre is vonatkozik.

3. Figyelünk a saját testünk jelzéseire, és megtanuljuk értelmezni őket. Ha helyesen értelmezzük a jeleket, akkor képesek leszünk a testünk valódi igényeinek megfelelően módosítani vagy összeállítani a gyakorlásunkat, ahelyett, hogy valamiféle külső vagy saját magunkkal szemben támasztott elvárásoknak próbálunk megfelelni, és ezért túlerőltetünk bizonyos dolgokat, pózokat.

A gerinc legérzékenyebb szakaszai az ágyéki (lumbális) és a nyaki (cervikális) szakasz. A nyaki gerincproblémák esetén a fejenállás helyes kivitelezésére, illetve a gyertyapóz óvatos végzésére kell odafigyelni, esetleg módosítani vagy kihagyni mindkettőt, amennyiben panaszt okoznak. A derékszakasz azért is van kitéve nagyobb terhelésnek, mert a testünk közepén helyezkedik el, a bordák nem csökkentik a két oldalról rá nehezedő terhelést. Így csak a core-izomzat képes tehermentesíteni a derekunkat, amennyiben fejlett. Érdemes külön foglalkozni ezzel a kérdéssel, és erősíteni a core-izomzatot, amenyiben úgy érezzük, hogy gyenge. 

A jógapózok változatos módon terhelik a gerincet, hiszen különböző irányokban hajlítjuk, és a gravitáció is különböző módkon hat az egyes pózokban. Esetenként azt tapasztalhatjuk, hogy jóga-gyakorlás közben, vagy annak hatására jön elő egy gerincpanasz, ami máskülönben látens volt. Ezért nem feltétlenül csak a jóga okolható, hiszen egy lelkiismeretes gyakorló napi 1.5-2 órát tölt ászana-gyakorlással, viszont az egészségi állapotára az is jócskán kihat, amit a nap többi részében csinál. Bizonyos panaszok a mozgásszegény életmód mellett később jelentkeznének, ám a jóga aktiválja őket. Ez egy jelzés, hogy nem csak a jóga-gyakorlásunkon, hanem az életmódunkon is változtatnunk kell, és a mozgáshiány általában többet ront a helyzeten, mint a tudatos, helyes gyakorlás.

A legtöbb gyakorló szinte kizárólagosan az Ashtanga egyes sorozatát gyakorolja, ezért érdemes áttekinteni, hogy melyek azok a pontok benne, amik a derékfájdalmakhoz hozzájárulhatnak. Ezeket jobb esetben izomhúzódások, a csigolyák elmozdulása, rosszabb esetben kezdődő porckorong-deformitás válthatja ki. 

Az egyik gyakori kritikus pont a gyenge core-izomzattal rendelkezők körében a csaturangába történő hátraugrás, valamint a felfelé néző kutya. Ugyanezek a pózok, ha lassan és tudatosan végezzük, erősítik a core-izomzatot, ahelyett, hogy leterhelnék a derekunkat. A túlzottan kötött csípővel és hamstringgel rendelkezők az előrehajlításokban is erőltetni fogják a derekukat, görnyednek, és így összenyomják a csigolyákat, ahelyett, hogy eltávolítanák őket egymástól. Ezért én nyújtózkodva, aktív hátizmokkal és egyenes háttal szoktam javasolni az előrehajlítás végzését.

A hátrahajlítások a sorozat végén vannak: hídépítő póz, híd, halpóz és uttánapádászana. Amennyiben a gyakorló csípője és vállöve kötött, csak derékból fogja kivitelezni a hátrahajlítást, ami, csakúgy, mint a görnyedés, túlterheli és összenyomja a porckorongokat. Ilyen esetben a csípőt és a vállat külön gyakorlatokkal kell nyitni. 

A matszjászana és az uttánapádászana hieves derákfájdalmat szokott kiváltani azoknál,  akik hajlamosak rá, mert a felüléshez hasonló terhelést ad a deréknak. A megoldás: a medencét a föld felé kell billenteni, a hasat erősen behúzni, és csak annyira terhelni a derekunkat a lábak súlyával, amennyitől még nem érzünk nyomást a gerincünkben.

Akik a második sorozatot is gyakorolják, vagy egyéb ászanákat is végeznek, azoknak oda kell figyelniük még a mély hátrahajlításokra (amikor a talpat a fejhez közelítjük vagy kézzel húzzuk), melyeknél szintén a nyitott váll és csípő képes tehermentesíteni a derekunkat. A láb-a-nyak-mögötti pózokkal is érdemes óvatosan bánni, mert kötött csípő esetén a lábunk súlya nagy erővel nyomja előre az egész gerincoszlopot, és itt is tipikusan a nyak és a derék tájékán jelentkezik a túlterhelés. Tehát alapos csípőnyitás után érdemes nekiállni, és arra kell törekedni, hogy a hátizmok aktívak legyenek, a hát pedig egyenes a végrehajtás közben.

Szóval szép dolog az Ashtanga, de ha valaki derékfájós, akkor nagyon észnél kell lennie, és annak megfelelően kell módosítania a gyakorlását, illetve nem árt az sem, hogy a gerinc tartóizmait erősítő különböző gyógytorna- és mozgásterápiás módszerekkel mélyebben megismerkedik, és alkalmazza azt, amire neki szüksége van. Ha tudatosan, a testünk igényeit és pillanatnyi korlátait figyelembe véve gyakorlunk, akkor jóval messzebbre juthatunk a jógában, és egész életünkre egy szép élményt fog adni, a folyamatos szenvedés helyett.

Pásászana - kötélpóz

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Bemelegítő pózok


A második sorozat előtti bemelegítő sorozat ugyanazokból a pózokból áll, mint az első sorozat előtti bemelegítő (álló) pózok. A bemelegítés nem képezi magának a sorozatnak az elválaszthatatlan részét; ezért e könyvben nem fogjuk leírni. Bemelegítésként tehát végezzük el a következő pózokat, melyeket részletesen leírtunk az „Ashtanga-jóga: gyakorlat és filozófia” című könyvben (22-52- old.):


Szúrja-namaszkára A – 5 ismétlés
Szúrja-namaszkára B – 5 ismétlés
Pádángusthászana
Pádahasztászana
Utthita-trikónászana
Parivritta-trikónászana
Utthita-pársvakónászana
Parivritta-pársvakónászana
Praszárita-pádóttánászana A, B, C, D
Pársvóttánászana


Nem foglaljuk bele az utthita-haszta-pádángusthászanától a vírabhadrászana B-ig tartó részét a bemelegítő pózoknak, mivel azokat csak az első sorozattal együtt szokták végezni.


Megjegyzés: Én érdemesnek tartom a teljes álló sorozatot végigcsinálni, bármelyik sorozatot szeretnénk is gyakorolni utána, bár a tradicionális rendszerben (valószínűleg az idő spórolása céljából) a második, harmadik stb. sorozatok előtt csak ezt a rövidített álló sorozatot végzik el. Az így kimaradó négy póz viszont értékes bemelegítést ad a hamstringeknek, a csípőnek és a lábizmoknak, amelyek a legtöbb ashtanga-gyakorló esetében éppen hogy az álló sorozat rövidsége miatt jóval kevésbé vannak igénybe véve, mint a felsőtest.


Az első összekötő rész


Az első rész nyitja meg a második sorozatot, megismételve az első sorozat egyes elemeit (csavarás és előrehajlítás). A bandhák erős aktiválása mellett ez a rész stimulálja az apánát (lefelé irányuló életlevegőt), így ellensúlyozva és kiegyensúlyozva az azt követő hátrahajlító sorozat túlzottan pránikus (felfelé áramló életlevegő) természetét.


Pásászana (kötélpóz)
Dristi: pársva (oldalra a váll fölött)


Áttekintés: A pásászana a ferde hasizmokat edzi a törzshajlítás és a csavarás kombinálásával. Erősíti az apána vájut, és így javítja a kiválasztást (a vájuk az életlevegők, melyből tízféle van, és a második az apána, mely lefelé irányul, és az ürítéssel kapcsolatos). Először bal oldalra végezzük a pózt, és nem végzünk vinyászát a póz bal és jobb oldala között, mivel a vinyásza mozdulata kiemelő és így pránikus hatást ad, ami ellensúlyozná ennek a póznak az apánikus jellegét.


A pásászana az egyik első póz, amit ki kell hagyni a második sorozatból, ha a gyakorló terhes, vagy ha a gyakorlatot kezdőbb változattal vagyunk kénytelenek helyettesíteni. (A gyakorlók jelentős része semmire nem jut, amikor először próbálkozik ezzel a pózzal, és nem tudják, hogyan fejlődhetnének benne.)


Egyes pletykák szerint van egy ászana-csoport, amit akkor gyakoroltak, ha véget akartak vetni egy terhességnek. Az ókori társadalomban néha megszakítottak egy terhességet, amikor egy megbízható autoritás azt jósolta, hogy a születendő gyermek nagy bajt hoz a társadalomra. Azt mondják, hogy a pásászana abortuszt okozhat, ha más pózokkal együtt egy bizonyos sorrendben hajtjuk végre.


A pásászana az utkatászana energetikai folytatása az első sorozatból.
Ellenjavallatok: nem ajánlott erőteljes csavarásokat végezni terhesség alatt.


Vinyásza számolás:


Ékam: Szamaszthitiben állunk a pársvóttánászana befejezése után, mely az utolsó álló bemelegítő póz. Belégzésre emeljük fel a karjainkat, és nézzünk fel.
Dvé: Kilégzésre hajoljunk előre, a lábaink két oldalán leérintve a tenyereket.
Tríni: Belégzésre egyenesítsük ki a karjainkat és a hátunkat és nézzünk fel.
Csatvári: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába és lassan érkezzünk le a talajra.
Pancsa: Belégzésre felfelé néző kutya.
Sad: kilégzésre lefelé néző kutya.


Ez a hat első vinyásza megegyezik a Szúrja-namaszkára A-éval.


Szapta: Ugorjunk előre úgy, hogy a lábak a két tenyér között érjenek talajt, ahogyan az utkatászanában tesszük, és guggoljunk le. (Vegyük észre a hasonlóságot a pásászana és az utkatászana között, mely az első sorozat első ászanája. A pásászana az utkatászana folytatása.) Ha nem vagyunk képesek leguggolni és egyensúlyban maradni összezárt térdekkel, az a kötött és rövid vádlinak, Achilles-ínnak és/vagy a bokaízület kötöttségének köszönhető. A nők esetében leggyakrabban a magas sarkú cipő hordása hajlamosít erre, míg a férfiak esetében az erősebb izomtónus.


(Az átlagos férfi izomtónusa magasabb, mint az átlagos nőé, ami nagyobb sebességet és több erőt adhat. Érdemes a férfiak és a nők teljesítménye közötti különbségre gondolni, mely számos sportágban megfigyelhető az olimpián. Az ok az evolúciós múltunkban keresendő – mivel a férfi teste a kardfogú tigris és a mammut elejtésére volt tervezve. Figyelem: a szerző nem azt a véleményt szeretné képviselni, hogy a férfiak a nőknél alkalmasabbak bármilyen tevékenységre a fenti kettőn kívül.)


E probléma megoldásához hajtogassunk be egy törülközőt a sarkaink alá. Az összehajtott törülköző vagy pokróc használata jobb, mintha előredőlünk, és a lábujjainkon egyensúlyozunk, mivel a kitámasztott sarok esetében még mindig tudunk földelni a sarkainkkal, és meg tudjuk hosszabbítani a vádlit és az Achilles-ínt. Ezek megnyújtása elengedhetetlen a dropbackekhez (dinamikus mozgás szamaszthitiből úrdhva-dhanurászanába és vissza), miközben a sarkunk lent van és a lábfejek is párhuzamosak maradnak.


Most forduljunk balra (ez ellentétes irány az összes eddigi csavaráshoz képest), és helyezzük a jobb karunkat a bal térd külső oldalához. Ideális esetben egy légzésre kellene felvenni a pózt. Ha ezt nehéznek találjuk, akkor úgy közelítsük meg a pózt, ahogyan a marícsjászana D-nél tanultuk. Kilégzésre húzzuk be a külső és belső ferde hasizmokat, és engedjük a karunkat lefelé csúszni a térdünk külső oldalán. Belégzésre nyomjuk a karunkat erősen a térdünkhöz, hogy ne csússzon vissza, amint a mellkasunk kitágul. A következő kilégzésnél húzzuk újra össze a ferde hasizmokat, hogy még mélyebbre tudjunk únylni. Ezt ismételjük addig, amíg a jobb vállunk a bal térdünk külső oldala mellé nem kerül.


Ha a jobb vállunk a térd külső oldala mellett van, forgassuk befelé a jobb karunkat, és a könyököt behajlítva, nyúljunk át a két térd alatt és kulcsoljuk össze az ujjainkat (ezt kulcsolásnak is nevezik). Ha úgy érezzük, hogy a kulcsolás után kezdünk hátradőlni, akkor emeljük messzebb az ülőcsontjainkat a talajtól, hogy a lábujjainkra helyezzük a testsúlyt. Ahogy a hajlékonyságunk fejlődik, jobban hátra tudunk majd ülni.


A hajlékonyság növelésével és a fölös kilók leadásával együtt egy idő múlva képesek lehetünk megfogni a bal csuklónkat a jobb kezünkkel. Egyenesítsük ki a bal karunkat, és húzzuk hátra a bal vállunkat a lábaink fölé a bal oldali romboid és latissimus dorsi izmok segítségével.


Lélegezzünk mélyen a mellkasba, egészen a szegycsont felső széléig felhúzva a belégzéseket.


Használjuk a karjainkat emelőként, hogy mélyebbre tudjunk menni a pózban és a légzésünket, hogy mélyebben tudjunk csavarni. Engedjük az ülőcsontokat leereszkedni, a szegycsontot és a tarkónkat pedig eltávolodni az ülőcsontoktól, ahogy a gerinc meghosszabbodik.


Figyeljük meg, hogy a csavarás mellett előrehajlítás is történik, ahogy a vállunkat az ellentétes térd felé visszük. Ezt a tevékenységet a külső és belső ferde hasizommal, valamint az egyenes hasizommal kombinálva végezzük. A pásászanához legalább annyi erő kell, mint amennyi hajlékonyság; valójában ez a hasfal erejének egyik legjobb fejlesztője a második sorozatban. Ne próbálkozzunk a második sorozat további pózaival, mielőtt képesek vagyunk mindkét oldalon összekulcsolni a pásászanában a kezünket a tanár segítsége nélkül."

A második sorozat szerkezete

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"3. rész: Az ászanák második sorozata


Bevezetés


Az itt leírásra kerülő második sorozatot akkor ajánlott elkezdeni gyakorolni, ha már jártassá váltunk az első sorozat gyakorlásában, amelyet az „Ashtanga-jóga: gyakorlat és filozófia” című könyvben ismertettem.


A második sorozat huszonhét ászanából áll, melyekből soknak van A, B, C és még D változata is, és mindegyik változat tovább osztható számos vinyászára (egymás után következő mozdulatra).


Amikor ennek az ászana-sorozatnak a felépítését vizsgáljuk, két különböző elemre bukkanunk: az egyik elem, az aktív három lényegi sorozatból áll, melyek a sorozat hatását adják; a második elem, a passzív elem pedig a négy összekötő részt alkotja, melyek összekötő szövetként veszik körül a lényegi sorozatokat. Nézzük meg először figyelmesebben a lényegi sorozatokat, utáne pedig az összekötő elemeket!


A három lényegi sorozat


Az aktív elemet alkotó három lényegi sorozat a hátrahajlító pózok, láb-a-nyak-mögötti pózok, illetve a kartámaszok.


A második sorozat első alsorozata a hátrahajlító sorozat, mely nyolc pózból áll, a salabhászanától a szúpta-vadzsrászanáig. A hátrahajlítás olyan téma, ami új lehet a gyakorló számára, mivel az első sorozatban nem jelent meg. (Elképzelhető, hogy a jógi eddig a pontig csak az úrdhva-dhanurászanát gyakorolta hátrahajlításként. Az úrdhva-dhanurászanát azonban a sorozatok végén gyakoroljuk, és így nem képezi az első sorozat szerves részét.)


A második lényegi sorozat a a láb-a-nyak-mögötti pózokból áll az ékapáda-sírsászanától a jóganidrászanáig. A láb-a-nyak-mögötti pózokat az első sorozatban csak a szúptakurmászana képviseli, de a második sorozat komolyabban foglalkozik a témával.


A harmadik lényegi sorozat a kartámasz-sorozat, amely négy pózból áll a pincsha-majúrászanától a nakrászanáig. Ezt a témát is csak a bhudzsapídászana képviselte az első sorozatban.


Az összekötő részek


A három lényegi sorozat mindegyikét a második sorozat négy összekötő részeinek egyike követi vagy előzi meg. Az első összekötő rész, melyet a hátrahajlító sorozat előtt kell végezni, két pózból áll (pásászana és krauncsászana). A második összekötő rész, melyet a hátrahajlító és a láb-a-nyak-mögötti sorozatok között kell végrehajtani, három pózból áll (bakászana, bharadvádzsászana és ardha-matszjéndrászana). A harmadik összekötő rész, amely a láb-a-nyak-mögötti sorozatot választja el a kartámasz-sorozattól, egy pózból áll (a tittibhászanából); a negyedik és egyben utolsó összekötő rész pedig hat pózból áll (a vátájanászanától kezdve a baddha-haszta-sírsászanáig).


A lényegi sorozatok és az összekötő részek funkciója


A három lényegi sorozatból álló aktív elem célja az, hogy megtisztítsa a nádík rendszerét, és felkészítse az úgynevezett királyi utat (a szusumnát), melynek fizikai megnyilvánulása a gerinc. (A központi csatorna ugyanazt a szerepet játssza a finom fizikai testben, amit a gerinc a durva fizikai testben. A gerinc a szusumná megnyilvánulása a fizikai síkon.) Ezt a célt a hátrahajlítások, láb-a-nyak-mögötti pózok és a kartámaszok kombinációjával éri el.


A negyedik összekötő rész utolsó két pózának (mukta-haszta-sírsászana és baddha-haszta-sírsászana) kivételével, melyek egyszerre több funkciót is szolgálnak, mind a négy összekötő rész előrehajlításokból (krouncsászana, tittibhászana, parighászana), gerinccsavarokból (pásászana, bharadvádzsászana és ardha-matszjéndrászana), csípőnyitó pózokból (vátájanászana, gaumukhászana, szúpta-úrdhva-páda-vadzsrászana) és kifotikus, apánikus természetű pózokból (bakászana és tittibhászana) áll.


(A fejenállások funkciói: a vállízületek helyretétele és pozicionálása a harmadik (haladó) sorozathoz, az amrita (nektár) elégésének megakadályozása a gyomor tüzében (ez a fejenállások és az összes többi fordított póz funkciója is egyben), és a prána visszahúzása a core-ba, ezáltal energetikailag lezárva a sorozatot, és összekapcsolva azt az utána következő befejező/levezető pózokkal.)


Sok póz több, mint egy csoportba illik ezek közül. Az összekötő részek pózai struktúrájukban az első sorozat pózaihoz hasonlítanak. A funkciójuk az, hogy lenyugtassák és leföldeljék a jógit a megerőltető lényegi sorozatok után és között,és így úgymond „elvegyék az élét” a gyakorlásnak.


A második sorozat kapcsolata más sorozatokkal


Ellentmondóak az adatok a sorozatok teljes számával kapcsolatban, de úgy tűnik, hogy Sri T. Krishnamacharya négy sorozatot tanított: kezdő, középhaladó, haladó A és haladó B.


Az itt említett négy összekötő rész a második sorozat fontos részét képezi. A haladó sorozat (melyet ez a könyv nem tárgyal) abban tér el, hogy nem rendelkezik összekötő pózokkal. A haladó gyakorlás során a jógi az egyik extrém irányból a másik végletbe megy. A haladó sorozatok meghatározó témái (az extrém csípőcsavarást kivéve) megtalálhatóak a második sorozatban, azonban összekötő szövettel vannak körülvéve, ami csökkenti a hatásukat, kevésbé erőteljessé téve őket.
A második sorozat abban hasonlít a haladó A sorozatra, hogy mindkettőben van hátrahajlítás, láb-a-nyak-mögötti pózok, és kartámaszos sorozatok is. A második sorozat abban hasonlít az első sorozathoz is, hogy vannak benne tompító hatású összekötő részek. A második sorozat így egy összekötő hidat képez az első és a haladó A sorozat között.


A pózok leírásai között találhatunk a pránájámára (a jóga negyedik ága), a pratjáhárára (a jóga ötödik ága), stb. irányuló utalásokat. Ez ezért van, hogy emlékeztessen a pózok valódi céljára, a magasabb jóga felé vezető létra megmászására, és ne csak a fittség, egészség és jó kinézet elérésére törekedjünk.


Megjegyzés: Maehle felosztása (lényegi sorozatok/összekötő részek) egy kicsit erőltetettnek tűnik. Az első sorozatban sem állapítható meg ilyen jellegű kategorizálás, és főleg a tittibhászana-sorozatnál sántít a dolog, amely szerintem ugyanúgy a csípőnyitó sorozathoz tartozik, mint a láb-a-nyak-mögötti pózok, mivel a térd ugyanúgy a váll mögött van. A „kifotikus és apánikus pózok” kifejezés is nehezen értelmezhető. A harmadik sorozattól kezdve is ugyanolyan, látszólag hirtelen változások vannak a pózok egymásutániságában, mint a másodikban, bár a pózok java része valóban nehezebb. Számomra itt is Maehle némileg túlzott áhítata mutatkozik meg, amellyel a pózok misztikus és megváltoztathatatlan egymásutániságát illeti. Holott valójában történelmi bizonyítékaink is vannak arra, hogy Krishnamacharya óta mennyit változott és bővült az ászanák sorrendje az egyes sorozatokban, és ez mind a mai napig folytatódik, és a jövőben is folytatódni fog. Én inkább úgy tekintek rá, hogy az első, második stb. sorozatok kisebb sorozatokból épülnek fel, melyek építőkocka-szerűen kapcsolódnak egymásba, néhol egy-egy nehezen érthető okból odabiggyesztett pózzal összekötve. Szerintem bőven elég az, ha érezzük az áramlást a pózok és a vinyászák között, fölösleges elméleteket gyártani a pózok összeillesztésének magyarázatára."

Amit nem hagyhatsz hátra

Elmerengtem a napokban… és amikor én elmerengek, annak általában egy blogbejegyzés szokott lenni a vége :-)

"And love is not the easy thing
The only baggage that you can bring...
And love is not the easy thing...
The only baggage you can bring
Is all that you can't leave behind"

/U2 - Walk On/

Olyan sok csomagot cipelünk magunkkal egyik életünkről a következőre. A jóga ezeket ragaszkodásnak (rága) és felgyülemlett karmának (karmásaja) nevezi. A jóga (és minden spirituális út) arra bátorít, hogy hagyjuk hátra, engedjük el ezeket a fölösleges dolgokat, mert ha nem vagyunk hajlandóak elengedni, a sors akkor is előbb-utóbb elveszi, és ezt általában mély fájdalommal éljük meg. Senki sem szereti a veszteségeket, és a legtöbbször nem tartjuk igazságosnak, hogy megtörténnek velünk, nem vagyunk felkészülve rájuk. 

Ugyanúgy, ahogy azt sem tartjuk igazságosnak, ha van egy vágyunk, de nem teljesül, vagy nincs elég türelmünk kivárni, mire megvalósul. Van azonban egy csomag, amit nem hagyhatunk hátra, sőt, ez az egyetlen csomag, amit életről életre magunkkal tudunk vinni: a szeretet. Néha szerelemnek nevezzük, de ez csak a szeretet egy bizonyos formája, amely néha megnyilvánul, fejbekólint, és megrészegít, bolonddá tesz. A szeretet azonban ennél több, a szeretet valójában mi magunk vagyunk. A Mundaka Upanisad a következő szavakkal írja ezt le:

"Ragyogva, de mégis rejtve, az Önvaló a szívben lakozik.

Minden, ami mozog, lélegzik, nyílik és zárul, az Önvalóban lakozik.

Ő a szeretet forrása, és a szeretet által ismerhető meg, nem a gondolat által.

Ő az élet célja. Érd el ezt a célt!"

Minden ember a szeretetet keresi önmaga szívében, és akkor találja meg, amikor ki tudja azt fejezni mások felé. Természetes, hogy egyik vagy másik lélekhez (a "szeretteinkhez") jobban ragaszkodunk, mint az összes többihez. Mág akkor is, ha ezek a kapcsolatok átmenetiek. Mégis, a karma hatására egy ideig "együtt rezgünk" valakivel, és ez a rezgés felerősíti mindkettőnk szívében a szeretetet. Legyen az egy szerelmespár, egy szülő-gyermek kapcsolat, vagy akár baráti vagy mester-tanítványi kapcsolat. 

A szeretet művészetét azonban tanulni kell, és nagyon sokat kell gyakorolni. Az elmélet csupán egy százalék, többre nem megyünk vele. A 99 százalék a gyakorlat. És minél többet gyakoroljuk a szeretetet, annál inkább megtanuljuk, még ha sok csalódáson és keserű leckén keresztül is, hogy miként legyünk önzetlenek, hogyan szeressünk anélkül, hogy viszonzást várnánk el cserébe. A szeretetnek spontánnak kell lennie, és ha attól tesszük függővé, hogy mit kapunk a másiktól, akkor ez előbb-utóbb meg fogja mérgezni a kapcsolatot. Úgyis fogunk kapni, még többet is, mint amit reméltünk, de nekünk az adásra kell koncentrálni. "Adjatok, és megadatik néktek", de ne annak a reményében adjatok, hogy mit kaptok érte cserébe. 

A szeretet nem üzlet, nincsenek nyertesek és vesztesek. Hosszú évekig azt hittem, hogy Istent szeretni a legfontosabb dolog, és mint minden kezdő spiritualista, a mások iránti szeretetemet alárendeltem Isten szeretetének. Sok mindenkit lenéztem, és legfeljebb sajnálatot éreztem irántuk, de inkább közönyt. A részvét, az együttérzés, amit minden vallásos tan hirdet, valahogy nem tudott kibontakozni a szívemben. Valószínűleg azért, mert erőteljes értékrenddel rendelkeztem, és ez alapján osztályoztam az embereket "jámborok" és "démonok" kategóriájába. Pedig igazból nincsenek gonosz emberek, csak olyanok, akik nem kaptak elég szeretetet, vagy nem tudták befogadni. 

A szeretet akkor hal meg, amikor úgy érezzük, hogy nem érdemeljük meg azt a szenvedést, amit kapunk. Az emberek és a Világ, vagy Isten iránt érzett gyűlölet, irigység is a szeretet eltorzult formája, ugyanúgy, mint az önzés, az egoizmus. De csak akkor tudjuk visszaváltoztatni eredeti, tündöklő formájára, mely olvasztott aranyként vonja be a szívünket, ha megszabadulunk az önzésünktől. Ez, mint minden olyan folyamat, amely valóban működik, és valóban elvezet a célhoz, csak kicsi, apró lépésekben tud megtörténni, a szeretet mindennapos cselekedeteit gyakorolva. Akárhányszor bukunk is el, vallunk kudarcot, öröm helyett fájdalmat okozva a szeretett személynek, nem szabad feladnunk, és tovább kell gyakorolnunk a szeretetet. Bocsánatot kérve, és megbocsátva másoknak, az alázattal felfegyverkezve újra küzdenünk kell a szeretetért. 

Rájöttem, hogy csak egyik lélektől a másikig haladva lehet megmenteni a világot, természetesen önmagunkkal kezdve, ami talán a feladat legnehezebb része. Az önmagunk iránt érzett gyűlöletet és negativizmust sokkal nehezebb legyőzni, mint elfogadni mások tökéletlenségét, megbocsátani mások hibáit. Mégis meg kell tennünk, el kell fogadnunk önmagunkat, tökéletlen tökéletességünkkel együtt, hogy adni tudjunk másnak. Mert mit adhatunk? Csakis önmagunkat! 

Sokan azt mondták, hogy nem tudod szeretni az egész világot, amíg nem szereted Istent. De most már tudom, hogy nem tudod szeretni Istent, amíg nem tanulod meg szeretni a teremtményeit, a tökéletlen, esendő kis lelkeket, akiket azért sodort a sors az utadba, hogy visszaadd nekik a szeretetet. YOGA IS LOVE!

Ezt a csomagot nem hagyhatod hátra. Addig kell magaddal cipelned, amíg tökéletes nem lesz, ki nem virul, túl nem csordul, és el nem árasztja a világot. Mert ekkor fogsz megérkezni a Szeretetbe, és akkor már nem egy csomag, egy teher lesz, hanem Te magad leszel a Szeretet.

Az elme megszínezése

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.17. tad-uparágápéksitatvács-csittaszja vasztu gjátá-gjátam 

tad-uparága – a tárgy visszatükröződése az elmében; apéksitatvát – a szükség miatt; csittaszja – az elmének; vasztu – tárgy; gjáta – ismert; agjátam – ismeretlen

Az elme (csitta) vagy ismer egy tárgyat, vagy nem ismeri, attól függően, hogy a tárgy megszínezi-e az elmét.

Vjásza azt mondja, hogy a tárgyak mágnesként viselkednek, amely vonzza az elmét, melyet egy vasdarabhoz hasonlít. Érdekes dolog, hogy maguknak a tárgyaknak tulajdonít magnetikus vonzerőt, és nem az elmének. Ez a tárgyak és a külső világ fontosságát tükrözi, ahogyan a jóga tanítja.

Az ürességen vagy az önvalón/tudaton történő meditáció problémáját is tükrözi. A jógában a kezdőknek nem javasolják, hogy a tudaton vagy az ürességen meditáljanak, mint ahogyan a vipasszana meditációban teszik. Csak miután az elmét egyhegyűvé edzettük, és az intellektust szattvikussá tettük, akkor tehetjük meg ezt a végső lépést a meditációban.

Ha az elmének választási lehetősége van a tudaton (alany) történő meditáció és egy tárgyon történő meditáció között, akkor mindig a következő tárgyhoz fog vonzódni. A tárgyak magnetikus tulajdonságai miatt az elme eltérül az irányukba. Más szavakkal a figyelmünk is eltérül.

A jelen szútra azt határozza meg, hogy a tudás miképpen jelenik meg az elmében. Beletartozik a tudatosítás és a puszta felfogás folyamata is. A felismerés azt jelenti, hogy az elme azonosít egy korábban látott tárgyat; míg a tudatosítás csupán egy először látott tárgy azonosítása.

Ha csak látjuk a tárgyat, de az elme nem tudatosítja, akkor nem keletkezik tudás. Ha egyszerre több tárgy jelenik meg, az elme ahhoz fog vonzódni, amely a legtöbb magnetizmust sugározza. (Mivel a tudat forma nélküli, nem sugároz magnetizmust). Ekkor a tárggyal kapcsolatos tudás jön létre.

A reklámipar ezt a mechanizmust használja úgy, hogy egy tárgyat egy másik tárggyal együtt mutat be, amely nem kapcsolódik az elsőhöz, de vonzza a figyelmet, ami utána az elsődleges tárgyra terelődik. Ez a második, nem kapcsolódó tárgy gyakran egy női test.
A tudatosítás folyamata a szútrában az elme megszínezéseként van leírva. Amikor a tudás megjelenik, egy bizonyos tárgy megváltoztatta vagy megszínezte az elme állapotát. Ezt tudjuk egy mozi megnézéséből is. Attól függően, hogy a film nyomasztó vagy felemelő, annak megfelelően változtatja meg az elme állapotát. A kezdő jóginak különösen bölcsen kell megválasztania, hogy milyen tárgyat enged az elméje előtt megjelenni. Ha egy jógi megállapodott a felfüggesztett tudatállapotban (niródha), akkor semmilyen, elé kerülő tárgy nem fogja befolyásolni a maradandó szabadság állapotát, amiben van. Az a jógi, aki megszilárdult az egyhegyűségben (ékágra) általában fenn tudja tartani a fókuszt, bár erőfeszítésbe kerül. Egy kezdő jógi, akinek az elméje szétszórt (viksipta) elveszíti a fókuszt, de meghatározatlan idő múlva vissza tudja szerezni. A megszállott (múdha) vagy nyugtalan (ksipta) elmével rendelkezők egyik tárgyról a másikra bolyonganak, mint az óceán hullámai által dobált dióhéj.

A megszínezés folyamata azt is mutatja, hogy az elme számára nagyon nehéz a teljes tudás megszerzése. A színezés önmagában nem elég a teljes tudás megszerzéséhez. Ehelyett az elmét olyanná kell tenni, mint az átlátszó kristály, csak akkor tudja hűen visszatükrözni a tárgyakat (1.41-es szútra).

Azt is meg kell értenünk, hogy az elme folyamatos áramlásban van, amíg nem éri el a felfüggesztett állapotot (niródha). Mivel folyamatosan különböző tárgyak jelennek meg előtte, mindegyik megváltoztatja az elme színét. Az elme megszínezése egy általános ember esetében egy rock-koncert fényeffektusaihoz hasonlítható. Ez természetesen megfelel az érzelmeink mindennapos hullámzásának. Van azonban valami bennünk, ami különbözik a hullámzó elmétől. Ezt írja le a következő szútra."

A valóság kategóriái: a dualizmus

A filozófiai rendszereket bemutató cikksorozatunk második részében a dualista rendszereket fogjuk tárgyalni. Ezeknek a rendszereknek a sajátossága általában az, hogy legalább két, egymástól félig-meddig függetlenül létező elv valós létezését fogadják el, és világmagyarázatukban ebből indulnak ki. Három ilyen filozófiai iskolát vizsgálunk meg, a szánkhját, a jógát és a dvaita védántát.

A szánkhja (ind elemtan): ez az iskola két, öröktől fogva létező őselvből indul ki - a prakritiből (természet, női elv) és a purusából (tudat, férfi elv). A világot felépítő különböző elemekre úgy tekint, mint e kettő kapcsolatából és kölcsönhatásából létrejövő képződményekre. A szánkhja felfogása szerint a spirituális megvalósítás célja e kettő különálló természetének felismerése, vagyis a látónak (purusának) meg kell érteni és tapasztalnia, hogy nem azonos a látottal (a prakritivel). Ettől függetlenül azonban a prakriti ekkor sem szűnik meg létezni, mivel öröktől fogva létezőnek tekinti a szánkhja filozófia. A szánkhja elsősorban a kettő kapcsolatáról és kölcsönhatásáról beszél, de nem részletezi a purusa (tudat) specifikus tulajdonságait, vagy azt, hogy felszabadult állapotában milyen. Az Egyén és az Abszolút (Isten) ilyen módon egy kategóriában van a szánkhja elmélete szerint, és nem is ecseteli a kettő viszonyát, leírásaiban és fejtegetéseiben kizárólag a teremtés (Világ) folyamataira koncentrál. 

A jóga (Patandzsali jóga-filozófiája): ez a filozófiai rendszer, melyet Patandzsali a Jóga-szútrákban részletez, dominánsan a szánkhja elvein alapszik. Az eltérés csupán annyiban mutatkozik meg, hogy Patandzsali külön beszél az Ísvaráról, mint Legfelsőbb Lélekről. Patandzsali az Ísvarát egy másik kategóriába helyezi, mint a többi tudatos lelket (purusa-visésa, különleges lélek), és több olyan tulajdonsággal is felruházza, melyekkel a közönséges lelkek (akiket általában purusaként említ a szútrákban, illetve a drasti (látó) kifejezést is használja rájuk), nem rendelkeznek: az Ísvarát nem érinti a szenvedés (klésák) és a karma különböző formái (1.24), tudása felülmúlhatatlan (1.25.) Ő minden tanító tanítója és nem korlátozza az idő (1.26.), és az Óm szótag Őt képviseli (1.27.) Láthatjuk, hogy ezek a leírások már bizonyos antropomorf jellemzőkkel ruházzák fel az Ísvarát, de Patandzsali itt megáll, és bár hangsúlyozza az Ísvara iránti odaadás jelentőségét a jóga gyakorlásában és a szamádhi elérésében, nem foglalkozik az imádat konkrét módjának vagy az Ísvara konkrét tulajdonságainak, formájának stb. meghatározásával. Arról sem beszél, hogy pontosan mi a különbség, illetve viszony az Ísvara és a többi purusa között.

A dvaita (dualista) Védánta: A Védánta-szútrát magyarázó iskolák közül az előző részben már röviden ismertettem a Sankara-féle advaita megközelítést, melyben csak a Brahman valós, míg annak minden tulajdonsága, a világ és a különálló lelkek is mind az illúzió (májá) kategóriájába tartoznak, és nem rendelkeznek valóságos léttel. A Védánta-szútrát értelmező többi iskola (Madhva, Rámánudzsa, majd később Csaitanja) viszont egyöntetűen a dvaita,vagyis dualista kategóriába tartoznak. Ezek az iskolák mindhárom elv, vagyis az Egyén, az Abszolút, és a Világ létezését is valóságosnak tekintik, bár azt állítják, hogy mind az egyéni lelkek, mind a Teremtés a Legfelsőbb Lélek kiáradásai (emanációi), energiájának átalakulásai. Ettől eltekintve ezek örök létezését elfogadják, és mindegyik iskola személyes jellemvonásokkal ruházza fel az Abszolútat, mely azonosságát Legfelsőbbnek tekintik. A Brahmant, vagyis az személytelen Abszolútat általában az Ísvara energiájának tekintik (brahmanó 'hi pratistháham -"Én vagyok a Brahman alapja" - jelent ki Krisna a Bhagavad-gítában). Amikor pedig egy személyes istenképről beszélünk, akkor lépnek be a történetbe a vallások, hiszen itt már nem puszta episztemológiai kérdésekről szól a vita, hanem Isten személyiségének és imádatának részleteiről, amelyet a különböző világvallások más és más módokon közelítenek meg. A tradicionális dualista Védánta-iskolák általában Visnu vagy valamelyik inkarnációja formáját tekintik az Eredetinek, és a további isteni formákat az ő kiterjedéseiként szemlélik. A Saiva iskola viszont Siva formáját tekinti az Eredetinek, illetve egyenrangúan kezeli Visnu formájával. 

Patandzsali vélhetőleg azért nem elemezte tovább az Ísvara imádatával kapcsolatos részleteket, mert minden vallási hagyományt egyaránt alkalmasnak tekintett a jóga céljainak kiszolgálásához, vagyis a szamádhi és a kaivalja (felszabadulás) eléréséhez. ugyanakkor fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az egyéni gyakorlónak egy tőle független, nála magasabb rendű erő oltalmába kell ajánlania magát, mert így védettebb lehet a saját egójának csapdáitól. Leszögezhetjük tehát, hogy bár Patandzsali nem korlátozta a jóga gyakorlását egy bizonyos istenképpel rendelkező gyakorlókra, mindazonáltal világosan lefektette a jóga dualista filozófiai álláspontját, mely szerint az Egyén (purusa), a Világ (prakriti) és az Abszolút (Ísvara) egyaránt valóságosan létezők, és a Világ célja az, hogy az Egyén felismerje különbözőségét tőle, és e folyamat részét képezi az Ísvara iránti odaadás gyakorlása is.

Felmerülhet a kérdés, hogy a monista filozófiai iskolák követői ezáltal ki vannak-e zárva a jóga gyakorlásából? Természetesen nem, hiszen látjuk, hogy Indiában számos, advaita filozófiát követő tradicionális jógaiskola van (Pl. Satyananda, Sivananda, Vivekananda, Ramana Maharishi stb. követői), illetve vannak materialista hozzáállású jógaiskolák is, és buddhista iskolák is, melyek általában a mentális folyamatok kioltására koncentrálnak. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a gyakorló filozófiai hozzáállása limitálhatja a sikert, amit a jógában elérhet. Egy materialista gyakorló nyilván elsősorban egészségügyi és némi pszichológiai hasznot remélhet, egy buddhista gyakorló a mentális folyamatok megismerésére és uralására tehet szert, egy advaita-gyakorló pedig felismerheti önnön természetét Brahmanként. Ez nem meglepő, hiszen ennél tovább nem is szándékoznak menni az adott világnézetű gyakorlók. A dvaita iskolák követőinek elsődleges célja általában a kaivalja (felszabadulás) elérése lesz, melyet Patandzsali is végső célként jelöl meg a Jóga-szútrákban. A felszabadulás elérendő állapotát pedig már az adott teisztikus iskola doktrínái fogják meghatározni, hiszen például a dvaita vagy vaisnava védánta iskolák tanai között a személytelen felszabaduláson (a brahmnannal történő egybeolvadáson) túl a személyes felszabadulás és az Ísvarával történő személyes kapcsolatba lépés több formája is szerepel. 

Térjünk vissza még egy pillanatra a májá, vagyis az illúzió doktrínájára, mely (a materialista iskola kivételével) tulajdonképpen mindegyik rendszerben megjelenik, bár különböző értelmezésben. Mondhatjuk persze azt is, hogy a materialista iskola valótlannak, vagy illuzórikusnak tekinti az anyagtól független lelki tudatosságról alkotott elképzeléseinket, de általában a többi iskola az, amely a spirituális megvalósítás fő akadályának az illúzió hatását tekinti. Az advaita és buddhista iskolák szerint az illúzió nem rendelkezik valóságos léttel, csakis a tudatunk terméke. Egy gyakorlati példával élve, ha egy követ szemlélünk, akkor mindkettő irányzat azt mondja, hogy az a kő csak a tudatunkban (elménkben) létezik, és amint az illúziónk szertefoszlott, a kő sem létezik többé. A dvaita iskolák szerint a kő nem a tudat illúziójának a terméke, hanem egy komplex teremtési folyamat során az Ísvarából áradt ki. Így azáltal, hogy a szemlélő mondjuk eléri a kaivalját, a kő nem feltétlenül szűnik meg létezni, csupán az ő tudatában nem fog több szerepet betölteni.

A dualista iskolák szerint tehát az anyagi teremtés valóságos, és illuzórikus természete csupán abban mutatkozik meg, hogy "nem az, aminek látszik". Ez egyébként a "májá" kifejezés tükörfordítása is. Az illúziót tehát, mint mondtam, nyugodtan elfogadhatjuk valóságosnak is, hiszen valós szerepet tölt be az életünkben, a spirituális fejlődésünkben. Ha nem létezne, akkor nehezebb volna elvonatkoztatni tőle, mintha elfogadjuk létezőnek, viszont törekszünk annak felismerésére, hogy nem vagyunk azonosak vele: nem vagyunk azonosak a testünkkel, az érzékeinkkel, az elménkkel, értelmünkkel, az egónkkal és azok változásaival, hanem örök és változatlan tudatként azonosítjuk magunkat. 

A dvaita védánta iskolák személyes felszabadulását, amikor a tökéletességet elért lélek Istent szolgálja a Lelki világban, amely a miénkhez hasonló, de tökéletes és örök, a monista iskolák illúziónak tekintik. Itt megint érdemes feltenni azt a kérdést, hogy mi az, ami valójában létezik? Ha egy illúzió tökéletes, és soha nem ér véget, és a lélek, amely átéli, tökéletesen boldog benne, akkor miért ne tekinthetnénk akár valóságosnak is? Persze nem mindenki keresi ugyanazt a spirituális ízt, és valószínűleg ezért létezik annyiféle spirituális út. A keresés abból áll, hogy megtaláljuk a saját utunkat, a saját valóságunkat, a saját birodalmunkat, ha úgy tetszik, a saját illúziónkat. Ha később felismerjük, hogy ez csak illúzió volt, akkor az azt jelenti, hogy még tovább kellett lépnünk. Mindez azonban nem verseny, és nem egymáshoz kell méregetni magunkat vagy az általunk választott rendszert. Ez az ismertető sem egyfajta rangsorolás akart lenni, amely egy bizonyos, általam favorizált rendszer alá rangsorolja a többit, hiszen mindenki számára az a tökéletes folyamat, ami működik. Remélem, hasznos volt ez a cikk gondolatébresztőnek, és kedvet kaptok a Jóga-szútra és az ind filozófia tanulmányozásához!

A tárgy és az érzékelő viszonya

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.16. na csaika csitta-tantram vasztu tad-apramánakam tadá kim szját na - nem; csa – és; éka – egy; csitta - elme; tantram – függő; vasztu – tárgy; tat – az; apramánakam – fel nem fogott; tadá – akkor; kim – mi; szját – történne.

Nem mondhatjuk, hogy egy tárgy egy elmétől függ. Ha ez így lenne, akkor mi történne vele, ha az az elme nem érzékeli?

Ez a szútra az előző gondolatmenetét folytatja. A buddhista idealista iskola azt mondja, hogy egy tárgy egyetlen támasza az elme, amelyben megjelenik, ami azt jelenti, hogy nincs az elmétől különálló létezése. Mondjuk azt, hogy egy bizonyos utcán sétálunk, és egy bizonyos címen lévő házat nézünk. Leírhatjuk a ház kinézetét, színét, az építőanyagokat, amikből áll, és a korát, ha tovább sétálunk, és elhagyjuk a házat, akkor a vigjána-vádík szerint megszűnik létezni, hiszen az egyetlen támasza az elménk volt.
Ha most megadjuk a címet másoknak és megkérjük őket, hogy írják le a házat, hogy lehet, hogy ugyanazt a leírást fogják adni, ha egyszer megszűnt létezni, amikor már nem érzékeltük többé? az idealisták erre azt válaszolnák, hogy valamilyen misztikus erő hatására a második szemtanú érzékelte az elménk tartalmát, és sikerült azt leírnia.
Ha a második személyt beengedjük a házba, és leírja azt belülről, akkor be kell ismernünk, hogy ehhez az információhoz nem juthatott az első személytől. Az idealistának most azt kellene állítania, hogy a külső és belső leírás két különböző tárgyról szól, amelyet két elme alkotott, és véletlenül azonosnak tűnnek. Ehelyett el kell ismerni, hogy van egy valós tárgy, amelyet különböző elmék leírhatnak és felismerhetnek. Ezért ennek a tárgynak teljesen önálló azonossága van.

Vjásza szerint egy tárgynak van egy önálló létezése, amit mindenki érzékelhet. Hogyan magyarázhatnánk meg máskülönben, hogy ugyanaz a tárgy ugyanott van, amikor a következő ember érzékeli? Ha nemlétezővé válna, akkor a másik elme egy másik tárgyat észlelne ugyanazon a helyen, mivel a második elme eltérő múlttal és feltételekhez kötöttséggel rendelkezik.

Vjásza egy másik kritikát is megcáfol, amikor azt mondja, hogy ha egy tárgy elejét látjuk, akkor nem szükségképpen érzékeljük a hátulját is. Ebből arra következtethetnénk, hogy a hátulja nem létezik, mivel nincs azt alátámasztó érzékelés. Ha egy dolog hátulja nem létezik, akkor arra kell következtetnünk, hogy az eleje sem létezik, mivel minden, vizuálisan látható tárgynak – embereknek, fáknak, házaknak, hegyeknek – mindig két oldala van. Ebből a példából láthatjuk, hogy el kell fogadnunk a tárgyak létezését még akkor is, ha nem érzékeljük őket. Más szavakkal, csak azért, mert nem tudunk érzékelni egy bizonyos dolgot, az nem jelenti azt, hogy nem létezik."