2009. október 18., vasárnap

No pain - no gain

A fájdalom és az élvezet filozófiailag a kettősségek kategóriájába tartozik, és a jóginak semlegessé kell válnia mindkettő iránt. Tehát - nem szabad ragaszkodni a gyakorlásból származó kellemes érzésekhez, viszont nem szabad a fájdalom elől sem menekülni.

Amikor az ászanákat gyakoroljuk, fel akarjuk szabadítani a feszültséget, a kötöttséget az ízületekből és az energiacsatornákból, hogy a prána szabadon tudjon áramlani. Ehhez az ízület maximális mozgási határát kell fokozatosan kitolni. Ez főleg a gerinc és a csípő esetében fontos, de persze a végtagi ízületek sem elhanyagolandók.

Amikor a gyakorlás során egy ászanába "maximálisan" próbálunk belemenni, akkor a következő tartományokon haladunk keresztül:

1. Komfortzóna: viszonylag kényelmesen, különösebb erőfeszítés nélkül elérhető mozgási tartomány, amelyen belül maradva az ízület hosszú évek gyakorlása során sem fog számottevően megnyílni. No pain - no gain (ezt a mondást egyébként Vinay Kumar-tól, a hátrahajlító-bajnoktól hallottam legutoljára, és valóban meg is szenvedtünk az óráin, anélkül, hogy különösebben hozzánkért volna).

2. Aktív mozgási tartomány. A jógában az izmok erejét, valamint a gravitációt használjuk arra, hogy az ízület mozgási határát növeljük. Ha 100%-os erőfeszítést teszünk bele, akkor meglehetősen jól ki lehet tolni a tartományokat, mert fokozatosan elhódítunk a passzív tartományból azáltal, hogy az izmaink ereje növekszik, és olyan izmokat is megtanulunk használni, amiket előtte nem tudtunk. Az Iyengar rednszerben még különböző mechanikus "kínzóeszközökkel" is rá lehet segíteni erre (vagy éppen megkönnyíteni az ászanát). Az Astangában legfeljebb jógatéglát meg övet használunk néha.

3. Passzív mozgási tartomány. A passzív mozgási tartomány ott kezdődik, ahová már a saját izomerő által nem tudjuk eljuttatni magunkat, de az izmok és ínszalagok még tudnak sérülés nélkül nyúlni, ha van plusz erőbehatás. Itt jelenik meg az oktató általi igazítás, vagy adott esetben a páros gyakorlatok szerepe. A passzív nyújtás előnye kettős, hiszen hamarabb be tudjuk vonni az aktív mozgási tartományba az igazítás miatt, illetve az elménk elhiszi, hogy meg tudjuk csinálni az ászanát. Az elme jelentősen képes befolyásolni az aktív-passzív határt. Ha túlbuzgók vagyunk, néha a sérülési határig húzzuk az izmot. Ha viszont negatívak vagyunk, akkor az elme jóval a tényleges aktív határ előtt leblokkolja az izom mozgását.

4. Sérülési zóna. A passzív mozgási tartomány határa ott húzódik, ameddig még sérülésmentesen el tudunk vinni valakit egy pózban. Ez napról napra változhat egy egyénnél is. Ha pl. több a mentális feszültség benne, vagy dekoncentrált, akkor az izmok kötöttebek, és hamarabb megsérülnek. A gyakorló légzése egy fontos kritérium. Ha megakad, vagy visszafojtja, akkor pszichés gátat hoz létre. Bele kell lélegeznie magát a pózba, bele kell relaxálni, máskülönben fölösleges akár ugrálni is a hátán, mert nem fog profitálni belőle. Amikor az oktató érzi, hogy a gyakorló megfeszíti azokat az izmokat, amelyeket pl. nyújtania kellene egy előrehajlásnál, vagy ellen tart, akkor fölösleges tovább nyomnia a gyakorlót, hacsak nem tudja a szavaival feloldani a pszichés gátlást. Az igazítás sokszor az elengedésről és az elfogadásról szól, mind a gyakorló, mind a tanár számára. A tanárnak annyira óvatosnak és figyelmesnek kell lennie, hogy ne okozzon sérülést az igazításaival, ezzel is az ahimszá elvét követve.

Lezárásképpen térjünk vissza a kiinduló gondolathoz: a gyakorlás során folynunk kell az áramlattal, és el kell engednünk mind a kellemes, mind a fájdalmas érzeteket. Van, aki a fájdalmat kezdi el élvezni, és minél erőteljesebb igazításokat vár el a tanártól, mert azt gondolja, ekkor dolgozott meg keményen az órán. Azonban a fájdalomhoz is ki kell alakítanunk egy egészséges viszonyulást. Érezni kell, hogy mikor figyelmeztet valamire egy kis fájdalom, mert ha ignoráljuk, akkor egy sérülés hosszabb szenvedéssel és hátráltatással járhat. De nem szabad menekülni sem a legkisebb fájdalomtól. A félelem (abhinivésa) egy klésa, amit a jóginak le kell győznie. Sokan félnek a fejenállástól vagy a kézenállástól, de rendszeres gyakorlással ezeket is le kell küzdeni, és felszabadultabbnak fogjuk érezni magunkat.

Van egy olyan elméletem is, hogy a gyakorlás során önként vállalt tapasz (önszigor) segít feldolgozni az előző életek karmáit, mivel máskülönben más formában élnénk át ugyanezt a szenvedést. Persze ez nem biztos, hogy így van, viszont az igaz, hogy a betegségek és a kötött ízületek az előző életek karmájának következményei.

Nincsenek megjegyzések: