2012. szeptember 21., péntek

Nem eszik olyan forrón...

... a kását Sharath Jois szerint, mert pont miután megírtam az Ashtanga-mátrix blogomat, olvastam ezt a jegyzetet Sharath szeptember 9-i konferenciájáról, ami mintha pontosan az én bejegyzésemre lenne válasz. Beidézem most az idevágó részeket egy kicsit terjengősebben, majd a saját gondolataimmal kommentálom. Persze az élet egy kísérlet, úgyhogy én tovább dolgozom rajta, hátha túlélem :-) Sharath is 1971-es, én is, ő is mind a hat sorozatot gyakorolja, csak annyi a differencia, hogy egy pár évvel korábban kezdte, mint én, és jóval hajlékonyabb. De ez végülis nem számít.

"2012 szeptember 9. vasárnap

"Nem tudod megváltoztatni ezt a  világot, de meg tudod változtatni magadat." - Sharath Jois.

Sok millió ászana van, és csak Isten ismeri az összeset. Sokféle élőlényről nevezték el őket. Csak néhányat ismerünk közülük, de mesternek gondoljuk magunkat. Az ászanák a gyakorlásunkban három különböző szintre vannak osztva: kezdő sorozat, középső sorozat, és haladó sorozat. Sharath elmagyarázta, hogy egy új tanítvány nem kezdheti egyből a haladó sorozattal. 

Először a kezdő ászanákat kell gyakorolni, hogy jó egészségre és hajlékonyságra tegyünk szert. Jönnek a változások, amelyek felkészítenek a következő ászanára, a következő sorozatra. Türelmesnek kell lennünk. Néha olyan tanárokat keresünk, akik gyorsan adnak sok ászanát, és azt gondoljuk, hogy nagyon jó tanárok lesznek, de mindez csak marketing. Sharath utalt az abhjászára, a napi rendszeres gyakorlásra, amely által szilárdságot fejleszthetünk ki a testünkben és az elménkben. Vannak olyan tanítványok, akik olyan hajlékonyan jönnek, mint egy spagetti, de nincs erejük. Másoknak pedig hajlékonyságra van szükségük. 

Guruji azt mondta, hogy ha ezerszer megcsinálunk egy ászanát, akkor lesz tökéletes. Fontos a hátrahajlítás a dropbackben az elején, mert erős hát és lábak kellenek hozzá. Ez felkészít a középhaladó hátrahajlításra, mint a kapótászana. nem szabad siettetni az ilyen nyitásokat. Időt kell hagyni neki, mert a sietség mindig sérüléseket okoz. Sharath említette, hogy két évig időzött az egyik ászanánál. Guruji egy széken ült és az imáit ismételte, miközben Sharath gyakorolt. Két évig ugyanannál a póznál kellett befejeznie. Egyik nap Guruji felnézet, és azt mondta, hogy csinálhatja a következőt. ha türelmesek vagyunk, az időt ad arra, hogy kiegyensúlyozódjunk. Ha túl hamar kezdünk kézenállni, akkor a vállak túl kötöttek lesznek a kapótászanához, például. 

A középső sorozat, a nádí-sódhana intenzívebb, de könnyebb lesz az egyes sorozatban megtanult dolgok miatt. Végül, a szthira-bhágával, vagy haladó sorozattal kapcsolatban Sharath azt mondta, hogy még több stabilitás fejlődik ki a kartámaszokban, mély hátrahajlításokban, és a testünk felemelése során. Amikor az ászanákkal dolgozunk, és erőfeszítést teszünk bele, sok belső méreg eltávozik, és a test megtisztul. Az izzadtságunkat vissza kell dörzsölni a testünkbe, nem letörölni a testünkről. Azt mondta, hogy némelyik ászana csúszós, és jól jöhet egy törölköző, de ne használjuk a törölközőt arra, hogy túl gyakran letöröljük az izzadtságot magunkról. A gyakorlás közben keletkezett izzadtság nem "könnyű" izzadtság, ami alatt a felfűtött teremben (hot jógán) keletkező izzadtságot értette. A saját erőfeszítésünk által keletkezett izzadtságot hasznos dolog visszadörzsölni a testünkbe. Végső soron, az ászana-gyakorlás során abba az irányba dolgozunk, hogy a fizikai test ne okozzon gondot, hogy amikor padmászanában ülünk a pránájámához, akkor hosszú ideig tudjunk úgy ülni, miközben a test nem zavarja az elmét."

Akkor most következnek az én kommentjeim. Harmadik hete folytatom a kísérletet, ma is a negyedik sorozatot gyakoroltam, illetve próbáltam gyakorolni, és mindig megdöbbenek, hogy mennyire mély energiákat mozgósítanak a haladó ászanák, még ha a végrehajtásuk messze is van a tökéletestől. Sok mindenféle feljött bennem az elmúlt hetekben, és az való igaz, hogy türelem kell hozzá, valószínűleg én sem tudtam volna feldolgozni ezeket az élményeket, ha nincs az eddigi tíz év, ami felkészített az "ugrásra a mélyvízbe". 

Én egyébként azt gondolom, hogy kétféle gyakorló van. Az egyik valamikor el fog jutni a hatodik sorozatig, a másik pedig soha. Természetesen az első csoport az elenyésző kisebbség, a második csoport java része viszont pár év után abba is hagyja az astanga-gyakorlást. Egészen egyszerűen azért, mert már az első sorozatban is megfutamodtak a kihívások, például a rendes vinyásza és a mély csípőnyitások elől, és mindenféle áthidaló megoldásokat építettek be a gyakorlásukba. Ennek az a hátránya, hogy a gyakorlás felszínes marad, és a helytelenül kivitelezett pózok nem csak sérülésveszélyesek, hanem az ashtanga személyiségformáló hatása ilyenkor szinte teljesen odavész. Vagyis - sohasem szabad megalkudni, mert akkor elveszítjük a fejlődés lehetőségét. 

Annak viszont, aki valaha el fog jutni a hatodik sorozatig (nem mintha ez önmagában feltétlenül elérendő cél volna), valamikor tovább kell lépnie, ha késznek érzi magát, ha nem. Ha van egy jó tanára, akkor az szerencse, de ha nincs, akkor magának kell kísérleteznie, kockáztatnia. A jó tanár alatt pedig én általában azt értem, aki bátorítja a tanítványt az előrehaladásra, és nem hátráltatja, bár Sharath pont az ilyeneket kritizálta a konferencián.

A dropback valóban hasznos háterősítő gyakorlat, és a híd tényleg jól nyitja a vállakat, amik bizony bekötnek, ha valaki rendesen végigcsinálja az összes vinyászát, ami az egye sorozatban van. A helyzet tehát az, hogy a legtöbb ember azért nem alkalmas a második-harmadik sorozatra, mert az elsőben ellógja  a vinyászákat, és nem fordít elég figyelmet a híd gyakorlására. A kézenállás-kontra-kapótászana téma is igaz, de hát egyszerűen az a válasz rá, hogy többet kell nyitni a vállakat, mert azt még a jógások is elhanyagolják a legtöbbször.

A hármas, négyes, stb. sorozatokkal kapcsolatban nekem az a benyomásom, hogy a cél az lenne, hogy ezeket a roppant nehéznek tűnő pózokat is megtanuljuk erőfeszítés nélkül, kényelmesen végezni, (szthira-szukham ászanam), ahogy a Jóga-szútra mondja. Egyes bölcsek, például Ashtavakra Rishi, kartámaszban meditáltak, és ezért róluk nevezték el a különböző haladó pózokat (lásd BKS Iyengar-t ashtavakrászanában a képen). Ahhoz pedig, hogy ezek a nyakatekert pózok valaha is kényelmessé váljanak, roppant sokat kell gyakorolni őket, és minél fiatalabban kezdjük el, annál mérsékeltebb kihívás lesz idősebb korunkban is fenntartani a haladó gyakorlást.

Az izzadsággal kapcsolatban pedig ez az álláspontom: én nem veszem be azt, hogy van különbség a normál hőfokon, vagy Hot Ashtangán, vagy éppen a szaunában kicsapódó izzadtság összetételében. Legfeljebb abban hiszek, hogy ha valaki rendszeresen sokat izzad, akkor a szervezet szabályozza, hogy mennyi ásványi só ürül ki az izzadsággal együtt, mert például én gyakran azt érzem, hogy nem is sós az izzadságom. Harmadrészt, ahogy Sharath is megjegyzi, az izzadsággal  együtt egy halom méreganyag is távozik a szervezetünkből. Akkor pedig nem sok értelme volna azt visszadörzsölni a bőrbe, még ha a Hatha-jóga Pradípiká is ezt javasolja. Pláne, hogy manapság vannak vitaminkészítmények, amivel pótolni lehet az esetleg kiürült ásványokat. Úgyhogy én simán letörlöm az izzadságot az arcomról óra közben, a végén pedig jókedvűen lezuhanyozok, és nem érzem úgy magamat, mint akiből kifacsarták a vitális anyagokat. 

Szóval én maradok a melegben gyakorlásnál, nekem ez a sérülések elkerülése miatt is bejött, illetve rotálom tovább a sorozatokat, hátha egyszer kezd összeállni a kép. Mindazonáltal fenntartom, hogy bárki elérheti a megvilágosodást, mindegy, hogy hanyadik sorozatot gyakorolja, az ászana inkább csak egy segédlet a hiperaktív embereknek, és a tökéletesség elérése az ászanában nem előfeltétele a szamádhinak.

Nincsenek megjegyzések: