2018. március 2., péntek

Hit nélkül nincs Élet

Gregor Maehle Meditáció-könyvének tizenhetedik törvénye remekül összefoglalja az élőlény azon két állapotát, melyet végül is a két szélsőségnek is tekinthetünk, vagy tekinthetjük a kiindulópontnak és a végcélnak. 

Amikor a Kundaliní szunnyad a Múládhára csakrában (vagy alatta), akkor a tudat nem nyilvánul meg, csak a világot érzékeljük, mely megszínezi a tudatunkat. Valójában a tudat az, amely érzékeli a világ elemeinek változását, de mivel nem ismerjük eredeti azonosságunkat, ezért az általunk érzékelt külső változásokkal (környezeti hatások, más élőlények, természeti erők) és belső változásokkal (a test és az elme változásai) azonosítjuk magunkat. Ez az élőlény illuzórikus állapota, melyet májának ("nem az") is nevezünk szanszkrit nyelven. 

Amikor a Kundaliní felemelkedik a szahaszrára csakrába, akkor Siva és Sakti egyesül, és megtapasztaljuk Isten jelenlétét a koronacsakránkban, valamint azt, hogy mi magunk is csupán az örök tudat vagyunk. Mindenki számára abban a formában jelenik meg Isten ( a szaguna Brahman), amelyik számára a legkedvesebb. Vagy vannak, akik a nirguna Brahman ragyogásán történő meditációt választják a koronacsakrában. Ez a második pólus, a megvilágosodott vagy felszabadult (kaivalja) állapot. A kettő között zajlik az a folyamat, amit spirituális fejlődésnek, az élőlény eredeti öntudatára ébredésének nevezünk, és ami esetenként sok-sok életen keresztül eltarthat. 

A spirituális úton történő elinduláshoz és haladáshoz a legfontosabb összetevő a hit. Ha ugyanis nem hisszük el, hogy létezik az, amit jelen pillanatban még nem tudunk megtapasztalni, akkor sohasem fogjuk elérni a tényleges megtapasztalást. Valamilyen mértékben az anyagi célok elérésére is igaz, hogy kell hozzájuk hit, odaadás, kitartás, de a lelki fejlődésnek ezek a fő összetevői. 

Hit híján az ember választhatja azt, hogy csak abban hisz, amit tapasztal, és így a transzcendens dolgokból nem fog megtapasztalni semmit, mivel nem fejleszti ki azt a képességet vagy tudatállapotot, ami ehhez kell. Ugyanakkor tudjuk, hogy ha valakinek erős a hite és tántoríthatatlan az odaadása, akkor ellenkezőleg - a fejlődése minden szabályt meg fog hazudtolni és sokkal hamarabb felül tud kerekedni minden akadályon, mint az, akinek nem elég mély a hite. Természetesen a hit önmagában nem elég, szilárd tudásnak kell állnia mögötte, és a gyakorlás során el is kell jutnunk a megvalósításig, azaz a megtapasztalásig. Ha megrekedünk a hit szintjén, akkor vagy nem jó folyamatot választottunk, vagy nem jól alkalmazzuk. 

A hit egyik ismérve az, hogy olyan utat, módszert, meditációs technikát választunk, amely valóban inspirál, és amiben jól érezzük magunkat. Ez fakadhat az előző életek során szerzett szamszkárákból is, vagy ha nem voltak még spirituális szamszkáráink, akkor azoktól az emberektől, akik a környezetünkben már rendelkeznek velük és a megfelelő mély hittel. Ugyanakkor a hitet nem csak hittel rendelkezők társasága által kaphatjuk meg, hanem a tudás művelése által is, vagyis tisztában kell lennünk a filozófiai igazságokkal, ismernünk kell a válaszokat. Nem is annyira a válaszok objektív "igaza" a lényeg, hanem az, hogy ez a tudás mennyire segíti elő az általunk választott folyamat elmélyítését.

Vegyünk egy példát: mondjuk egy mantra éneklését. Tisztában kell lennünk, hogy miért énekeljük azt a mantrát, is mi a várható hatása. Olyan mantrát kell választani, amihez vonzódunk, és van benne természetes hitünk. A mantrának Isten olyan formájához kell kapcsolódnia, amelyikről el tudjuk képzelni, hogy valóban, ilyen Isten. A mantra a sabda-brahman (a Brahman, mint transzcendentális hang) szaguna, azaz tulajdonságokkal rendelkező formája. Ezárt szerencsésebb, ha az éneklése közben Isten valamelyik szaguna formáján meditálunk a szívünkben vagy a koronacsakrában. Ha a személytelen Brahman-ragyogáson igyekeznénk meditálni, akkor a mantra hangalakján is túl kéne lépnünk egy idő múlva. Bár az Óm a legáltalánosabb mantra, amelyet a Brahman hanginkarnációjaként szoktak emlegetni, Patandzsalí szerint az Óm is az Ísvarára (Istenre), egy purusa-visésára (rendkívüli tulajdonságokkal rendelkező személyre) vonatkozik, vagyis a szaguna Brahmanra. 

Ha hittel és az előírásoknak megfelelően elkezdjük a mantra éneklését az előírt vagy fogadott számú alkalommal, és ezt a mantrát egy hiteles gurutól kaptuk meg, akkor még nagyobb az esélye, hogy meg fogjuk tapasztalni a transz állapotát. Ha azokkal együtt gyakorolunk, akiknek szintén van hitük és affinitásuk a mantra felé, az felgyorsítja a fejlődésünket. Ha viszont figyelmetlenül énekeljük a mantrát, akkor minimális lesz a hatása. 

A hosszan tartó figyelmetlenség vagy a folyton felmerülő kételyek annak a jelei, hogy a mantra nem vonz bennünket eléggé, nincs elég hitünk benne. A hit nem azt jelenti, hogy egész életünkben várunk a csodára, de semmi látható jelét nem tapasztaljuk a fejlődésnek. A hitre addig van szükség, amíg a megtapasztalásunk el nem foglalja a helyét, mert akkor a valóságunk már a transzcendens élmény lesz, és nem a külvilág illúziója. Ilyenkor el kell gondolkodni azon, hogy jó utat választottunk-e, vagy pedig nem nekünk való az a folyamat, amit elkezdtünk, esetleg még nem tartunk ott, ahol elképzeltük. Ez gyakran szülhet képmutató vallási gyakorlatot, amikor kifelé azt mutatjuk, hogy elértünk egy bizonyos szintet, de a belső élményeink ezt nem támasztják alá. Ezzel elsősorban önmagunkat csapjuk be, és megfosztjuk magunkat a valódi transzcendens élmény elérésének lehetőségétől. 

Nincsenek megjegyzések: